DEÁK FERENCZ
KOR- ÉS JELLEMRAJZ.
A MAGYAR KIR. JÓZSEFMŰEGYETEM 1876. OKTOBER 17-én
TARTOTT
DEÁK-ÜNNEPÉLYE ALKALMÁBÓL ÍRTA
ÉS
EGYES RÉSZEIT EMLÉKBESZÉDKÉPEN ELŐADTA
Dr. DOBRÁNSZKY PÉTER
KIR. MŰ ÉS TUDOM. EGYETEMI TANÁR.
BUDAPEST,
NYOMATOTT
RIGLER JÓZSEF EDÉ-nél. 1877.
DEÁK FERENCZ
– KOR- ÉS
JELLEMRAJZ. –
Szent csarnokba vezet a kegyelet angyala,
félistenek hajlékába, hol az oltárokon a nemzet halhatatlanai foglalnak helyet.
A Pantheon megnyílik. Dicső alakok koszorús homlokai ragyognak elénk. Égi fény
árad a földi pályára. Érezük a nagy szellemek bűvös légkörét: lelkünk
emelkedik, tisztúl, szent tűzre gyulád a dicső példákon. Ott állnak ők, a
nagyok, történelmi századok ormain, híva, vezetve a milliókat
diadalról-diadalra és élni, haladni, boldogulni tanítják a nemzetet
nemzedékről-nemzedékre.
Árpádok indítják meg az évezredes
nemzetéletet, szerezve hazát és hozva alkotmányt; Szentek: az Istvánok és
Lászlók adják a nemzetre az európai polgárisodás keresztségét; Bölcsek:
Kálmánok és Mátyások szabnak neki törvényt, igazságot; Hősök: Nagy Lajosok,
Hunyadyak emelnek erős paizst oltalmára és ha veszélyben forog a nemzeti jog és
népszabadság: ott van a Bocskayak, Rákóczyak kezében a villám, hogy összezúzza
a bilincseket; vagy ha dallá olvad a nép lelke, vágya: a nemzeti lélek elzengi
örömét-buját, reményét, jogát a Dugonicsok, Kisfaludyak és Petőfiek lantján. A
nemzetnek prófétája támad Szécsenyiben, ki nemcsak ígéri, hogy ez ország nem
volt, hanem lesz; de alkotásaival már alapköveket is rak a jövőnek, és hogy
Istenben bízzék a már-már csüggeteg nép, mely múltat s jövendőt megbűnhődött már; hogy rendületlenül hive legyen a hazának,
hol élni – halni kell –: a szent tanítást megadák rá a nemzet szellemőrei, a
Kölcseyek és Vörösmartayk; de dúló vész után, mely földhöz sújtá nemes
küzdelmében a nemzetet, a nagy, a dicső, a bölcs ki felemelé új életre, ott
áll, csak ma lépve fel az oltárkőre, – atyánk, mesterünk, a haza bölcse – Deák.
Így áll a századok füzérében körülöttünk
a halhatatlanok gyémántsora; alakjaikban a század támad fel, melyet
képviselének, összefogózásukban elénk tűnik a múlt idők nagy lánczo-lata,
melynek kiinduló szemét Árpád és zárszemét Deák képezi. Ε láncz egy történelmet, egy évezredet jelent, és a
távlat, melyet a jelen búvárszeme elétár, úgy mutatja fel e nemzet ezeréves
múltját, mint egy fényes pályát, mely a hajdankori kezdet mélységéből a
legujabbkori haladás magaslataira vezet. Hogy e pálya fölfelé vezetett mindig
és ma is fölfelé tart, – azért legyen áldott a dicsők emléke, kik a nemzeti
haladás zászlótartói valának.
A nemzet haladni indult a múltban,
haladnia kell ma és a jövőben. Mert haladás az élet törvénye. Megállani annyi,
mini; meghalni; mert azt, a ki a haladók versenyében elernyed és megáll,
elgázolja a lankadni nem tudók rohama.
De a haladáshoz szabadság kell, hogy
szabadon szállhasson szívből-szívbe a vágy és a lelkek összeforrhassanak a
közös eszmében. Szabad pálya kell a nemes czélhoz és szabadság kell a karnak,
melynek munkára, tettre, alkotásra feszül izma.
A bilincs, mely békóba zárja a szellemet
és a kart; az akadály, melyet a haladás útjába gördít a rendszerek mestersége,
olyan a haladás hatalmas törvénye előtt, mint a szikla, mely a folyam útjába
áll, de melyet az elem hatalma szétrepeszt, ledönt, elsodor.
Ilyen elemi küzdelemben látjuk az európai
népek tengerét e század első tizedeiben. Tengernyi folyam, melyet a haladás
törvénye előre hajt, de mely a pályát eltorlaszolva találja az akadályok és
nehézségek szirtéivel. Középkori jognézet és jogélet, hűbéruralom nyűge fenn és
lenn. A népek milliói nem intézhetik
csak hordozzák sorsukat. A teher a népé, a jog a nép uraié. Hazánkban is adót
csak a nép fizet, de jogot csak a hűbérúr gyakorolhat: »nem adózunk«! volt az ősi
jelszó. A föld az uraságé és a nép azért, hogy szánthatja a földet, vághatja az
erdőt, nádat, a földes urnák, az egyház és állam fejedelmeinek nehéz tizedeket
fizet, robotra jár és ő csinálja az utat, melyen az uraság csengő-bongó négyes
fogata robog. De ha már a mindennapi kenyérhez is drágán jut a nép, szellemi
tápláléka pedig egyáltalában nincs. Iskolák hiányzanak. Még az úr sem tanul;
mert a tudományt nem ismerték és ezért nem becsülhették. A tudós gúny és
sajnálat tárgya akkor, midőn büszkén mondja magáról az úri nép: »nem írok, nem
olvasok, – én magyar nemes vagyok«.
A bírói hatalom Isten kezében volt; de a
büntető hatalom a földes úréban, a ki kénye-kedve szerint mérte úri székein az
»igazságot«. Az embertárs a földes úr előtt sokszor olyan volt, mint a szarvas
jószág, melyet ostorral vagy bottal szokás ütni.
A közbiztonság felett csak a jó Isten
őrködött. Betyárélet volt a gyöngyélet. Minden telek ura souverain volt azon értelemben, hogy vagyonát, személyét, becsületét
korlátlan fejedelmi függetlenséggel védhette, mert abba ugyan más hatalom nem
igen avatkozott.
A közgazdasági állapotok nem zavarták meg
a hűbéruralmi világ symmetriáját. Kis birodalmakkal felérő területek hevertek
parlagon, vagy legfeljebb a gulyák, nyájak és ménesek élvezték azokon az arany
szabadságot. Eke alá kevés föld került, mert a kevésből is bőven kitelt a
földes úr asztalára, egyébre pedig nem kellett a termés; mert fogyasztók, utak·
és közlekedési eszközök hiányában, hiányzott a vevő, nem volt piacz, fehér
holló volt a kereskedő és bölcsejében rengett a kezdetleges ipar. Okszerű
beruházásokhoz, a föld kincseinek kiaknázásához és értékesítéséhez egyaránt
hiányzott az értelem, a pénz és a hitel.
Oly időben, midőn minden nemesi kúria
egy-egy kis magán álló birodalom volt, melyet a mesgye chinai fallal zárt el a világtól és a szó teljes értelmében
megfelelt azon angol felfogásnak, hogy »az én házam az én váram«; mert a magyar
nemesi udvar csakugyan olyan vár volt, melybe – volt rá eset – a törvényt sem
eresztették be; oly időben, midőn az ősihez való merev ragaszkodás és a hátra
felé nézés megkövítő merengése annyira megakasztott minden mozgást és
vállalkozást, hogy a legnagyobb út, melyre a magyar úr hébe-korba ráadta fejét,
legfeljebb az az út volt, mely nagy időközökben a megyeházába vezetett: nem
csuda, ha az érintkezés ritkasága és érdektelensége közszellemet ébreszteni nem
tudott, mikor sem alkalom, sem czél, ezek hiánya folytán pedig ösztön sem volt
az eszmék, erők és törekvések egyesítésére.
Anyagi élvekbe, evés-ivásba merült élet.
Semmi magasabb czél, mely tüzet gyújthatott volna a közönyös lelkekben. Béna
önelhagyottság, tompa, érzéketlen lengés zsibbasztotta a nemzettestet, mely
vagy belefáradt a hosszas élettörődésekbe, vagy elcsüggedt annyi hasztalan
erőködés sikeretlenségén.
A kormány pedig idegen volt. Idegen a
rendszer, mely az országos közéletet nem vezetni és fejleszteni, hanem
elfojtani tűzte czéljául. Absolut kormány, mely rendelkezik, de a törvény saját
ötlete és önkénye; gazdálkodik a nemzet vagyonával, de úgy hogy soha nem számol
senkinek és legkevésbbé – lelkiismeretének. A nemzet szent talizmánként őrizte
az alkotmányt, a hatalom pedig úgy tépdelte és gázolta, mint valami értéktelen
papírlomot. A törvényhozás nem a törvényalkotás hajléka, hanem sérelem- és
siralomház, hol a sebzett jog- és alkotmányos érzet kesergi el fájó sérelmeit
és sürgeti az orvoslást.
Gyarmati politika sugallja a közgazdasági
rendszert. Elnyomás minden téren. A legfelsőbb rétegek magok is belemennek az
idegen politika kelepczéjébe. Kicsinylik, lenézik, kerülik a honit: pénzöket,
nyelvöket, erkölcseiket, – idegenért adják· A hazai nyelv és erkölcs csak a nép
kunyhóiban talál menedéket. A nemzet- mind mélyebbre sülyed a
nemzeti létfeladás végzetes lejtőjén.
És mindé miatt, mindez ellen nem hogy tenni lehetne, de
még gondolkozni sem szabad; mert a gondolatszabadság az erőszakos és buta censura durva fékébe van fogva. A ki szabadon szól, azt
elnémítja a börtön magánya. Sőt, hogy a nép erkölcsei is meglegyenek mételyezve
és módja legyen a vér vérellen való uszításának, a hatalom feltalálja és
beülteti a népbecsület mérgét – a lélekvásárt, az ólmos botokat, a véres
korteskedést.
Ilyen és hasonló viszonyok képezték azon
gátakat, melyek hazánkban e század elején a haladás útjába állottak. Ilyen
viszonyok előzték meg azon férfiú jövetelét, a ki élére állott a nemzeti
közéletnek, hogy felemelje az aléltságból és elvezesse az Ígéret azon földére,
hova a korszellem ujjával mutatott. De míg e férfiú lépteit követhetnénk,
állapodjunk meg egy perczre és keressük fel a hajlékot, melyben a haza
bölcsének bölcsője rengett, álljunk meg és fedetlen fővel közeledve a szent
helyhez, áldjuk meg még porát is a földnek, mely nemzetünk nagy jótevőjét
kebelén hordozá.
Deák Ferencz az erdő- és viránykoszorús Zala völgy szülötte.
Söjtörön Zalamegyében született 1803, October 17-én. De Söjtörön első
gyermekéveit tölte csak, azontúl Kehidán, öröklött családi jószágán
tartózkodott és midőn birtokától megvált, Oszterhuber sógoránál szeretett
nyaralgatni Puszta-Szent-Lászlón.
Deák Pápán és Nagy-Kanizsán tanult, a
jogot pedig Győrben végezte. Pesten volt jurátus, itt állotta meg az ügyvédi
vizsgálatot és mint teljesen »végzett« ember tért vissza megyéjébe, a hol
legelőször tiszti ügyész, azután az árvaszék jegyzője, elnöke és végre mint
táblabíró működött, de soha sem fizetésért és mindig a közjóért.
Deák működésének messzeterjedő hordereje
és a megszabott idő, melynek korlátai között mozoghat igénytelen
megemlékezésem, nem engedheti meg, hogy Deák ifjú korára áthatóbb pillantást vessünk, bár
mélyen érzem a hasznát és súlyát azon figyelemnek, melyet nagy elmék és
jellemek fejlődései története követel.[1]
Említettük,
hogy Deák tanulmányai végeztével megyéjébe tért vissza, és ekkor lépett be Deák
a tudományok iskolájából az élet és gyakorlat iskolájába – a megye házába. Mert
iskola volt hajdanta a megyeház, melynek termeiben nemcsak azt tanulta meg a
magyar nemes, hogyan kell a megye ügyeit intézni, hanem azt is magtanulta,
hogyan kell az ország ügyeit intézni» Ε megyék voltak a nemzeti múlt
zivataros napjaiban az alkotmány igazi védbástyái. A megyék hajthatlan
ellenállásán tört meg a hatalom minden erőszakos merénylete, melyet a nemzeti
jog és alkotmány ellen intézett. Itt állott fel, mint egy ember, az ősi
alkotmány megőrzésére összezúdult
nemesség. Itt mennydörögtek a hatalom önkénye ellen a lelkes és gyújtó
szónoklatok, melyeknek alapja az alkotmány történelem és tárgya a nemzeti jog
levén, megannyi élő hangokként taníták meg a gyillékony ifjú nemzedéket
a nemzeti jog és alkotmány igazságaira, Ε termekben
edződött a szellemek és érzelmek tüzes harczán a honfiúi jellem, melyet sem
megvásárolni nem tudott az aljasság, sem megrémíteni nem bírt a börtön meg a
bakó. Innen özönlöttek a hatalom fejére a sérelmi feliratok. Ide lövelt be a
korszellem verőfénye és innen sugárzottak széjjel a koreszmék a haza minden
zugába. Ε
megyetermekben intézték valójában az
ország sorsát, mert a követeknek itt szabták meg azon utasítást, melylyel az
ország törvényhozó tanácsába küldettek. Azért a megye háza csak oly táborokat
látott a vezéreszméik szerint sorakozó pártokban, mint az országháza; sőt minél
közelebb fűzte a megyebeliség kapcsa az embereket egymással a barátság,
rokonság vágya bajtársi viszony lánczán: annál szorosabban tartotta össze a
táborokat az eszmék és czélok közössége, annál szilárdabban állották körül azon
harczos zászlaját, a kit soraikban az elme és jellem felsőbbsége vezéri helyre
állított
Ebbe az iskolába került a fiatal és
szakmájában kitűnően készült Deák, oly időben, midőn eszméktől terhesen rengett
a lég és a korszellem fuvalma áramlásba hozta az emberiség lefojtott
lélegzetét. Mert a kényuralom lidércznyomása sokáig félájultan tartá a népeket.
Halálcsend uralkodott a kényúri bot alatt görnyedő népmilliók között; de oly
téli csend, melyben mint hólepel alatt nőtt, tenyészett az emberiség szellemi
vetése, míg meghozta a kikeletet és a nagy aratást a kor hatalmas szelleme,
mely a népek sok százados sóhajából született.
A népnek, mely oly hosszasan húzta együtt
a jószággal az igát, hogy már-már emberi voltát is elfeledé, szószólói és
prófétái támadnak, a kik megtaníták arra az érzetre és tudatra, hogy ők is
emberek, kiken csak úgy rajta van az isten képe, mint uraikon. A franczia
bölcselők kitűzték a népek feje felett a korszellem lobogóját, melyre
egyenlőség, testvériség, szabadság-volt írva, Es e hármas hatalom diadalútra kelt. Bevonult a népek
lelkébe, bement a királyi palotákba, hogy elfoglalja a fejedelmek trónját; utat
talált a törvényhozás templomaiba és megdöntött intézmények romjain hirdeté
küldetése és hatalma nagyságát. A szellem, mely nem rég igénytelen néptribunok
ajkain szólalt meg, nemsokára törvénykönyvekbe ment át, a törvényből az életbe
és az átalakított emberekkel sarkaiból kiforgatta az ódon társadalmat, hogy egy
újat emeljen helyébe az emberi jogok alapján.
Bekövetkezett a népek feltámadásának
nagy, de válságterhes kora. Az új világszellem diadalmenetet tart két
világrészen. Mindenfelé oldozza a népek nyűgeit. Új eszmékkel és vágyakkal
kereszteli meg az ujan szülemlő világot, bárha sokszor nagyon véres kézzel. Az
események rémessége arányban állott egy új világ szülemlési kínjaival. De a
korszellem diadalának nincs hatalom, mely útját állhatná. Hisz, az azon
győzelmes erő, mely Északamerikában szétzúzta a gyarmati lánczot,
népmozaikokból egyesült államokat alkotott és trónjára emelé azt a szabadságot,
melynek százados uralmát épen most ünnepli nem egy világrész, hanem az
egész szabad világ. Ez a diadalmas szellem kelt át az Óceánon és hozta
forrongásba a vén Európát, a mely nagy kínok
között született újjá.
Az események borzalmai elrémítek a
hatalmakat, kiknek trónja alatt rengett a föld. A közös veszedelem egymás
segélyére riasztá a koronák urait és a ragadó Europa lábaira újból készítek
közös erővel a nagybékót. Csakhogy a hatalmak »szent szövetsége« hasztalan volt
azon igazi szent szövetség ellenében, melyre a népeket az eszmék és vágyak
közössége fűzte. A rendszerek művészete, a vaskezű reactio síri csendet csinált
az újból megkötözött népek között és azon édes álomban ringatta magát, hogy
most már meghalt a szabadság. Pedig csak pihenőre szállt a nagy munka után, és
újra üdülten felébredt megint, hogy
Europa népeinek jó reggelt mondjon a nagy felkeléshez.
A népek mozogni kezdenek a sir Ítéletnapi
csendében, életre dobbanak a szívek, feszül, pattogzik, szertehull a duzzadó
izmokon a szoros, de törékeny láncz. Es virrad
újra a világon; mert a börtön éj ele, a megvesztegetés lélekvására, az ijesztés
és remîtes rendszere meg a szellemöldöső censura olyan nyomás volt a népek ruganyos lelkén, melytől még
csak magasabbra pattant fel a leszorított eszmék és vágyak féket tört hatalma.
Európában reggel van megint. Felrázó kürtriadásként harsan meg újra a
korszellem indulója. Forrongva tör ki újból a lefojtott áram: a pyraenei
félszigeten és Italiában megint magasan lengenek a szabadság zászlói. A népek
egymásután emelkedtek fel az igából.
És habár a szövetkezett erőszak
kicsavarta is a felkelt népek kezéből a szent lobogót; de az áramlatot megakasztani
és elfojtani nem volt többé hatalom. A koreszmék hullámai átcsapkodnak hazánk
határain is, és szilaj folyamárként mossák a gátokat. Már-már látni lehetett az
örvényt, melyben nemsokára együtt libegett a kényúri kormánybot meg a nemesi
kúriák korhadt fedele. A korszellem fuvalmára rezgésbe jön a nép lelke és a
nemzet szellemőrei szítogatják erősen a szellemi vihart. A nemzet költői az új
világszellemtől nyernek ihletet, lelkök a szabadság jövetelét hirdeti, dalaikat
a zengő zivatartól tanulják és a nagy harmóniába beleharsog a dalra, eszmére,
szabadságvágyra gyuladt néplélek. A romlásnak indult magyarnak szívébe
mennydörög Berzsenyink riadója. A Kisfaludyak lantján feléled újra a rég alélt
nemzeti nyelv és megzendülnek újra a nemzeti érzés zengő húrjai. Kölcsey emelkedett
hangon imádozik hymnuszában és áldást kér sokat bűnhődött népére és Vörösmarthy
hős dalai emlékeztetik újból a puha nemzedéket a nagy időkre, párduczos apáira
és világverő őseire. Megannyi szellemhős, a kik szinte markába szorítják az
ébredő nemzetnek ősei buzogányát, hadd menjen győzelemre és ne hagyja gázolni
szent örökségét, ősi alkotmányát.
Es a nemzet megérté őrszellemei hívását, ébredezik, jogai
és tettereje érzetében kezd felzajlani mindjobban a kényuralom önkénykedései
ellen és erőteljesen követeli jogát, szabadságát. A megyék felíratott feliratra
küldenek az alkotmánysérelmek ellen. A censura, az
önkényes újonczozási rendelet, a hadi adó önkényes felemelése, a királyi
biztosok erőszakoskodása megannyi támadó pontokat képeznek, melyek ellen
ostroma zúdul a felriadt nemzeti jogérzet. Azon megyék sorában, melyek
1egerélyesebben szállottak síkra az alkotmánysérelmek és kényúri
erőszakoskodások ellen, ott volt a legelsők között Zala megye is, és ebbe a
megyébe lép ki Deák az élet és küzdelem mezejére, olyan szellemi légkörben,
mely ifjú, nemes lelkét eltölté az igazság sérelmén való felháborodással és a
koreszmékért lángoló szeretettel. Gazdag tanulmánynyal, mély elmével és az
életkorát túlhaladó bölcs mérséklet ama fejedelmi méltóságával lépett ki a
közélet küzdterére, mely neptuni hatalommal tudta kormányozni és fékezni az
elemeket. Hű őre az alkotmánynak, de ép oly lelkes híve az uralkodó
koreszméknek, már megyéjében lelke és vezére volt a korszerű haladásnak, úgy
hogy ekkor még ugyan szűkebb körben, de már nagy küldetése valósításához
fogott.
Ez alatt az országban nőttön nőtt a zúgás
a hatalom önkénykedései ellen, úgy hogy a hatalom sem zárhatta el tovább fülét
az idők intő szózatától és a király országgyűlést hirdetve 1825-re, megnyitja
valahára újból a nemzeti törvényhozás csarnokait, melyek 13 nehéz éven át zárva
voltak a nemzeti élet-czélok kultusza és a nemzeti jog fejlődése elől.
A Karok és Rendek összesereglettek az
ország tanácstermébe, de nem úgy mint a kik törvénykönyvet írni jönnek, hanem
mint a kik csatamezőre szállanak megvédeni az ősi alkotmányt.
Ez az a híres sérelmi országgyűlés, mely
fülébe kiáltja a kényuralomnak minden bűnét és az igazság istennőjének kardjára
támaszkodva követeli nemcsak az épített alkotmánysérelmek orvoslását, hanem
neki dűl a munkának, hogy »körülbástyázza az alkotmányt a múltakhoz hasonló
minden kényuralmi megtámadások ellen«. Már fel-feltünedeznek a nagy koreszmék:
a jobbágyfelszabadítás, a közteherviselés és feltűnik a magyar egén az a fényes
csillag, a mely a nemzeti hátramaradás borús napjaiban eszméivel megvilágította
a korszerű haladás töretlen ösvényeit és már első tettével is egyik
legszilárdabb sarkkövét tévé le a nemzeti lét biztonságának és a nemzeti
haladásnak. Feláll Szécsényi kimagasló alakja, kinyújtja alkotásra teremtett
kezét és első »legyen«! szavára felemelkedik a nemzeti nyelv és mívelődés
temploma, a magyar tudományos Akadémia.
Minden jel arra mutatott a derengeni
kezdő egén, hogy hajnalodik és a nemzet vágyó, epedő szívében bűvös álomképen
ott pirkallik »a kor, mely után buzgó imádság epedez száz ezrek ajakán«. Es ekkor, a haladási mámor forró napjaiban, tör ki a
párisi forradalom. A kor istennője, a szabadság diadalát üli megint és
szeplőtelen lobogóját kibontja a világ szeme előtt, hogy megmutassa: íme
nincsen vérfolt rajta; mert a vérfolt nem a szabadsággal jár, hanem a bűnnel,
melytől az istennő épen megváltani jött a világot.
Most már senki más nem félt a
szabadságtól, csak a kiváltságaiért reszkető avas önzés és a kényuralom botjába
kapaszkodó hatalom. A társadalom rengett a koreszmék hatalmas lökéseitől.
Egyletek kelnek ki a földből, melyeket a korszellem telehintett az eszmék
magvaival és valamint termékeny eső után, úgy sarjadt fel a társadalom mezején
a koreszmék és reformmozgalmak dús vetése. A megtermékenyített közszellem már
csak zászlótartóra vár, a ki megmutassa a haladás czélját, és a vezérre, a ki
rávezesse a nemzetet a diadal irtaira. Es a sereg
nem várt hiába. A vezér megjött nemsokára Deákban, miután a zászlótartó
megérkezett Szécsényiben, a ki zászlóját kitűzi a »Hitel«-ben, hogy reá nyomban
kitáruljon a »világ«, egy igazi világ eszmék
és igazságokból.
Ε művek roppant mozgást támasztanak, a közszellem
háborog mint a tenger, melybe villámok csapkodnak. Az eszmék és elemek ily
forrongása közben nyílik meg az 1830-iki országgyűlés, melynek hangulatát
eléggé jellemzik Nagy Pál azon szavai, melyekkel a nagyot halló kormánynak
megmagyarázta, hogy »az ország rendéi nem kegyelemért esedeznek, hanem azt
követelik, mihez joguk van.« De a hatalom még mindig útjába áll az áramnak,
mely ennek következtében csak jobban feldagad és erősebben zajlik. Szécsényi
fáradhatlanul szítja egyik kezével a reformeszmék tűzét, másik kezével pedig ép
oly fáradhatlanul tesz és alkot a gyakorlati téren. A pesti kaszinó példájára,
mindenfelé támadnak kaszinók, hatalmas gyúhelyeiül a reformeszméknek. S mikor már látta Szécsényi, hogy a reformok iránt
felébreszté a vágyakat: akkor odaállott » stádiumával « az 1832/6-iki
országgyűlés küszöbére, hogy a reformokat pontokba szedve, logikai rendbe eléje
tárja a törvényhozóknak programm gyanánt a reformmunkálathoz.
Ez azon országgyűlés, melynek emléke
nemcsak azért marad mindenkorra bevésve a hazai törnénelem érczlapján, mert ez
országgyűlésen vette kezdetét a nemzeti újjáalkotás magasztos munkája, hanem
azért is, mert ez országgyűlésen emelkedik fel legelőször azon gondviselésszerű
alak, kinek jelenésétől számítható a korszellem diadala törvényhozásunkban;
mert föllépésével indulnak meg a jog- és alkotmányreformok; a korszellem győz,
ha ő jelen van a nemzet tanácstermében, de eredmény nélkül vesztegel, ha Deák
nincs jelen.
Ezen országgyűlés termét díszíti azon
követi szék, melyen Deák Ferencz legelőször foglalt helyet a nemzeti
törvényhozás csarnokában, és a melyet be nem tölthetett senki, hogy ha ő távol
volt.
Az ország érzi, hogy a meddő eszmeharczok
órája ütött és most következik a tettek kora. Legerősebb bajnokait küldék
csatába a pártok: a reformerek, conservativek és kormánypárt egyaránt. Ott
vannak a seregben elül a lángelméjü Nagy Pál; ott van merengő, magasztosán mély
lelkével Kölcsey és a heves demokrata Balogh, ott emeli oroszlánfejét a
tűzberagadó Beöthy; az ildomos és
tapasztalt Pázmándy, Ragályi és a kit előbb kelle említenem, ott volt Erdély óriása, hogy ítéletet
mennydörögjön a kényuralom feje felett, ott volt Wesselényi Miklós. A
kormánypárt részén szellem, tudomány és lovagiasság vezéri polczra emelek
Zsedényi Edét. De a nagyok és kiválók száma légió, csakhogy a légiónak
túlajdonkép még sincsen vezére, mind csupa tábornok és hős, diadalmas a
csatatűzben, de egy sem hadvezér, a ki szervezni tudja az egyes hősök személyes
diadalaiból az ország győzelmét. A legnagyobb a nagyok között hiányzott még, és
csak akkor érkezett meg a bölcsek bölcse, midőn a sereg indulásra kész volt,
midőn megérett és megesküdött a haladás zászlajára.
Most lép fel Deák és jelenése esemény,
fellépése korszakot nyit, az ő küldetése a szó igazi értelmében
gondviselésszerű.
Zala megye egyik követe ezen
országgyűlésen a közbecsülésben és közszeretetben álló Deák Antal volt, a ki
azonban követi állásáról nemsokára lemondott és a visszavonulása felett
sajnálkozó követtársainak azon emlékezetes szavakat monda: »majd küldök én
nektek magam helyett egy fiatal embert, kinek kis ujjában több van, mint egész
magamban. 4 És küldött is, elküldte Zala megye Deák Antal öcscsét Deák Ferencz
táblabírót, a ki helyét a követek házában 1833, május 1-én foglalta el. A
természet mintha csak ünnepet rendezett volna tiszteletére oly gyönyörű
tavaszszal fogadta jövetelét.
Oh én hiszem, hogy van törvény, mely
gondját viseli a világnak, hiszem, hogy e törvény a haladás törvénye. És midőn
eljön az idő, hogy a nyugvó tömeg megmozduljon és belépjen a haladás áramába;
midőn a világ nagy gondviselője – ama törvény, mely haladást parancsol, a
meginduló tömeg élére odaállítja vezérnek az ő választottját: oh az ilyen
embert igazán a gondviselés küldi; az ilyen emberre a gondviselés ruházza
bölcseségét, kegyét ós minden hatalmát; ez az ember a földre szállt gondviselés
maga !
Így lépett fel Deák. Nem közvitéz, nem is magasrangú tiszt, hanem egyenesen a
minek a gondviselés küldte, – vezér. Vezér, mert azzá avaták őt lelkének
csendes, de hatalmas böl-csesége, mely bevilágít a bonyodalmak mélységébe és természetes
gördülékenységgel oldja meg a közélet legszövevényesebb csomóit; az a mély és
átható ítélet, mely nemcsak habozás nélkül felelli az életkérdések magvai,
hanem azt a homályos burkolatból azon tisztán és természetesen eléje állítja
minden lelki szemnek, hogy lássa – szelleme napfényénél – és meggyőződjék
mindenki arról; mi a való szent igazság; öntudatossága, mely mindig bizton
tartá előtte a czélt és az utakat, melyek a czélhoz vezetnek; józan
mérséklete, mely soha sem ábrándok és
álomképek, hanem mindig a való
életviszonyok határai közt tényleg elérhető jónak eszményképei felé tartott;
erélye, mely lankadatlanul vitte előre
a pályán a kitűzött czél felé és hűsége, mely elválhatlanul összeszőtte lelkét a jog és igazság arany sugaraival;
Méltányossága, mely nemcsak
meghallgat, de számba is vesz
minden igaz követelést; szerénysége, mely csak azt j érezteti vele, hogy ő az
eszmények és igazságok szolgája, híve, nem pedig hogy azok dicsőséges bajnoka és képviselője; szerénysége, mely
szívesen részesíti a közkatonát azon győzelemben, mely túlajdonképen az ő vezéri érdeme; szerénysége, mely szívesen koszorúz meg érdemekért másokat, midőn
maga semmi koszorút el nem fogad, mert hite szerint, ha tett valamit, akkor
csak kötelességét teljesíté; lángoló szeretete az emberek és a haza iránt, melyet mindennapi imájába foglalt;
szeplőtelen becsülete, melynek gyémánttüzétől ámuló és kegyeletes csudálatra
gyulaclt a káprázó világ; szelíd, jó szíve, mely magához ölelte a boldogot a
boldogtalant, a kicsit a nagyot, a pogányt, a keresztényt, az egész
emberiséget; önzetlensége, mely csak mások boldogításában kereste és találta
boldogságát; Derűs lelke enyelgésre, adomára hajló gyöngéd kedélye, melynek
melegénél oly édesen eljátszadozott a csevegő gyermek, mint a mily üdülést talált a nehéz munkák komoly
munkása; ajkain a tisztán és melegen
folyó szép beszéd, mely gyémántfényű keretet ad drága gondolatainak; Az a
villám, mely lombos szeműidéi alul czikkázott mikor munkára, diadalra kellett
tüzelni a csüggeteg seredet és az a tavaszi napsugár, mely lelkének tükörén át
kedélye meleg tengeréből áradt ki a környezetre, hogy életre, örömre keltsen és
virágot, gyümölcsöket fakaszszon az élet kenyérfáján; Az a fenséges homlok,
mely sugárzott, ha eszméi világítottak; melyen az atyai jóság bűvös fénye
derengett, ha gyermekei, ha családja – nemzete állotta körül; de az a homlok,
melynek meg volt parancsoló méltósága és igazságosan félelmes szigora, ha
ítélni kellett a rosz és bűn felett
Mind e leírhatlan egyeteme a nagy lélek
és a nemes kedély csudás túlajdonainak, mely égi harmónia gyanánt zengett által
lényén, ruházták fel őt ama elragadó
varázs bájával és hatalmával, mely előtt első megjelenésekor hódolva és mégis
emelkedve hajtott fejet a dics ők kara és boldogan, büszkén követe a vezéri
pálcza intését, melyet nem a tábor, hanem gondviselés adott kezébe.
Már első felszólalásával tiszteletre
ragadja a lovagias ellenfelet, és a törvényhozás első nagyságai bajtársaivá
szegődnek. Szűzbeszéde után, meíyet az 1832/6-iki
Országgyűlésen a tárgyalási sorrend ügyében tartott, a tekintélyes Pázmándy
fejet hajt előtte mondván: »tisztelem Zala ifjú követének szép igyekezetét«
.... A hatalmás Nagy Pálpedig egyenesen »Zala ifjú követe« mellett tör lándzsát
és így ki maga is hadak vezére, Nagy Pál volt az első azon szellemhősök
sorában, a kik Deák zászlója mellett vívtak csatát.
Deák ettől az időtől kezdve tanácsadója,
útmutatója, oraculuma volt a szabadelvű nemzetnek. Az országgyűlés nyílt
mezején, a clubbok bizalmas falai között, zalai jószága magános csendében vagy
történelmivé vált lakhelyén az »Angol
királynő«-ben, bárhova viszik léptei, a nemzet reá függeszti szemeit és
bizalmas leiekkel várja a kételyek és válságok idején, mit mond, mit tesz, mire
int a »haza bölcse«.
Ajkam mindannyiszor megzendült a bölcseség
hangja, valahányszor szíve húrjait
küzködő néptestvérek segélykiáltásai hozták rezgésbe; valahányszor hűbéri
nyűgben szorongó honfitársainak magasztos lelkére volt szüksége, hogy szabadság
legyen a földön; valahányszor a korszellem kezébe adja a szövétneket, hogy
világítson az új világ felé. Az 1832/6-iki országgyűlésen
is hatalmas szót emel az emberiség legdrágább túlajdonai mellett. Diadalmas
bajnokát találja benne a lelkiismeret szabadság, midőn a vallástörvény
javaslata került szőnyegre; és az elevenen sírbataszított lengyel nemzet
oltalmára felkél nemes szíve, midőn a szerencsétlen nemzet újabb feltámadási
küzdelmekre szállott. Ő mondta amaz emberies nagy szavakat: ha a világtörténet
meg is tanít benünket arra, hogy »nemzetek emelkednek és nemzetek elenyésznek;
de a világtörténet nem tanít, hogy a végveszély örvényében elmerüléssel küzdő
nemzetet, némán és hidegen nézve, lehetőségig ne segítsük. Mert hiszen egyes
emberek is lesznek és vesznek: kötelesség mégis veszélyben forgó vagy ínségre
jutott embertársainkat tehetségünk szerint a veszélyből kimenteni.«
És ha szánakozó könyörgésnél egyebet nem tehettünk is az
elnyomottakért: az ő bátor lelke adta meg e sajnos helyzet magyarázatát azon
igazságban, melynek éles nyila metsző vádképen repült a
hatalom lelkiismerete felé. Ő mondá meg azt az okot, hogy
»századokig sújtott benünket s a kérlelheti en balsors vaskeze, úgy hogy most már nem tehetjük azt szerencsétlen
szomszédainkért, amit 1278-ban a hatalmas Ottokár ellen Habsburgi Rudolfért
véghez vitt a magyar«. Ő volt bátor és erős a népek elnyomóit
azon fejedelmi szó szentségére emlékeztetni, mely szabadságot ígért a koronáik
védelmére hívott, de azután lánczokba vert népeknek. 0 sürgeti a dicső ígéret
valósítását, ő esdekel, hogy állíttassék vissza letiport szomszédunk elnyomott
polgári szabadsága; hadd legyen egy szerencsétlen nemzet újból boldoggá; »mert
szabadság nélkül állandó tiszta boldogság nem létezhetik «.
Ő maga is egyike a
nép urainak, és felemeli kezét a nép hűbéri köteleinek oldozására, midőn
az úrbéri rendezés ügyében lelke
minden hatalmával felkél szabaddá tenni a népet, mely a röghöz van kötve.
Jó lelke két kötelességet érzett:
»engedmények által tüstént segíteni a jobbágyok szükségein« jövőre pedig
»felemelni a nép önérzetét az emberiség méltóságára és kifejteni a kebleikben
szunnyadó hatalmas erőt: az iparkodásnak, leginkább szabadság és túlajdon által
nevekedhető varázserejét«.
A kormánynak, mely mindig csak korlátokat
szeretett vonni a népszabadság köré, megmagyarázza, hogy »nem azért jönnek
össze a hon atyái a nemzet tanácstermében, hogy a hasznos szabadságot
korlátolják, hanem azért, hogy szabadságot terjesztve, védve és erősítve,
polgártársaikat boldogítsák«.
»Vétkes mulasztás nem alkotni törvényi,
mely a szabad és boldog polgárok számát szaporítja«» Jelentsük ki tehát törvény
által az örökös megváltások szabadságát. Oh értsük meg a szegény adózó népnek
reánk függesztett epedő tekintetét, midőn enyhülést és szabadságot kér; mert
»csak ott igazán boldog és virágzó a haza, hol a földet szabad kezek művelik;
ott erős a nemzet, hol a túlajdont és függetlenséget szabad kezek védik«.
Élesen kikél azon nézet ellen, mely a
népnek az örökváltás szabadságát azért nem hajlandó megadni, mert azt az ősiség
nem engedheti és gúnyosan ostorozza azokat, a kik a jobbágyok -nak nem
hajlandók ugyan megadni a birtokszerzés capacitását de megkívánják nálok hagyni
a botbeli capacitást, hiszen – folytatja keserű gúnynyal – úgy követeli az ősiség, hogy a nyolczszázados botbeli
aviticitast »prout a majori bas suis acceperant«
azután is úgy bírják.
Így küzd a lelkes nép- és emberbarát a
szegény adózó nép emberi és polgári jogaiért. Kívánja, hogy a személy- és
vagyonbátorság privilégiuma, melyet »az áldott Primae Nonus« a nemes embernek
adott, kiterjesztessék hazánk egyéb lakosaira, a szegény adózó népre is. Védje
törvény minden honpolgár személyét és vagyonát egyenlőkép. Ne legyen szabad
törvényes kihallgatás és bírói
elmarasztalás nélkül a jobbágyot sem személyében vagy vagyonában háborgatni, és legyen joga a sértett
félnek, hogy sérelmének orvoslását a rendes bíróság előtt törvényes utón
követelhesse. Szabad túlajdont és egyenlő jogot követelt a jobbágyok számára
is, és az ő ernyedetlen szószólásának volt köszönhető, hogy habár a többség
leszavazta is a VIII-ik tvczikkelyt, de törvénybe írta a királyi válasz azon
pontját, melyben »Ő Felsége kívánja, hogy alattvalóinak mindegyike, tehát a
parasztok nagyszámú osztálya is, mind összesen, mind egyenkint, nemcsak
földesuraik iránti viszonyaikban, de minden más részről is, minden önkény ellen
védve, személyükben és vagyonúkban kellő biztosságban éljen«. Méltán mondhatta
Deák, hogy a magyar törvényekben nincs még ennél szebb és dicsőbb elv de méltán
is áldja a magyar nép azon gondviselője emlékét, a ki személye és vagyona
biztonságára oltalmazó paizst emelt a törvény szentségében.
Így indult meg
Deák a pályán, mely őt a halhatatlanság ormára emelte, nemzetét pedig az ősi
állapotok fojtó ködéből a megújulás üde légkörébe vitte. A nemzetet a megújulás
ösztöne és vágya lángfolyamként ragadta előre a haladás utain. A törekvés láza
arányban állott a hátramaradás mélységeivel. A nemzeti nyelv törvényes nyelvvé
emelése; az egyházi tized; a jobbágytelkeken lakó nemesség adóra kötelezése; a
nemesség-kötelezése az orsszággyűlés költségeinek viselésére; az ősiség, a
hitbizományok eltörlése; hiteltörvény; Erdély uniója és a részek ügye
eláraszták munkával az országgyűlést, mely annyi meddő eszmeharczok és sérelmi
kiáltozások után a cselekvés szenvedélyétől égett. De míg a nemzet értelmes és
hazafias tömege rohant a haladás útján, a főnemesség aggódva ragaszkodott
kiváltságaihoz és azon veszély félelmében, hogy a szabadság kiveszi kezeikből a
kiváltságos uraságot, a főnemesség a kormány oldalán állott és a kormány
fizetett béreseivel együtt ellene szegült a haladók törekvéseinek. Legerősebben
nyilatkozott a főrendek ellenállása a föld felszabadítása és a hűbéri kötelékek
megszüntetése ellen; úgy, hogy a főrendek huzavonása és akadékossága miatt az országgyűlési munkálatok menete
is hol szerfelett lassú volt, hol pedig egészen elakadt. A szabadelvű párt el volt telve méltatlankodással a haladás útjában álló
főrendek ellen és Nagy Pál kemény szavakban adott hangot a közfelháborodásnak:
»Hallatlan a főrendek eljárása – hetek alatt teszünk annyit, mennyit egy nap
alatt kellene végeznünk. Mit czifrázzák a dolgot a főrendek! Miért nem mondják
ki egyenesen, a mit üzenetükből úgy is kézzel foghatni: hogy az úri széket, s ott a földesúri despoticus hatalmat mindenekre nézve a
régi lábon kívánják fentartani. Es még a királyi
felség akaratára mernek hivatkozni. Hiszen 0 Felsége a jobbágyoknak jót akar.
Ez méltatlan eljárás. Arra akarják-e a nemzetet kényszeríteni, hogy ezen,
sikerre miattok nem mehető diétának eloszlatásáért minden megye
repraesentáljon? Hogy munkálkodásinkat király és nemzet egyiránt megunja? Azt
akarják-e, hogy mindenben a nekik kedvező régi zavar maradjon fenn, s hogy még az igazságszolgáltatás hiányait se
orvosolhassuk e diétán? Én ezt valóban elhiszem. Jól esik nekik a lassú
perlekedés; mert birtokában vannak az elszegényedett nemesség jogainak. A mi
rósz van institutióinkban, bírói, igazgatási rendszerünkben: mindenből hasznot
vonnak; s azért minden javításnak ellene szegzik magokat. Ha a
szegény népnek anyagi engedélyt akarunk adni: a földesúri túlajdon
sérthetetlenségét emlegetik, s még abból is
regálét akarnak csinálni, a mi sohasem volt az, mint a bolti jog. Ha morális
concessiokat javaslunk: felkiáltanak, hogy ez revolutióra vezet; s a dolog vége csak az: maradjon a régi rósz! Ο Felsége segíteni akar a nép bajain; mi segíteni,
javítani akarunk: s mind ez hasztalan szándék,
hasztalan igyekezet. A főrendek útját állják minden javításnak«!
Szándékosan idéztem Nagy Pál szavait,
mert e hatalmas történelmi hangok éles vonásokat nyújtanak a kor rajzához és
míg egyrészről megvilágítják a haladás akadályait, másrészről feltüntetik a
javításra és korszerű haladásra törekvő szabadelvű nemzet heves küzdelmeit,
háborgó méltatlankodását a haladás gátolói ellen. Es valóban mintha századok vonultak volna el e harczok
óta felettünk, oly máskép nézett ki akkorában főuraink körében a világ. Ha
keblünk emelkedve szemléli napjainkban, miként állanak nemzetünk lelkes főurai
ma egy sorban a nemzeti haladás buzgó képviselőivel; midőn áldó érzettel adózik
lelkünk a nemzet ama nagylelkű főurainak, a kik hozzájok méltó szívnemességgel
osztják meg ma szabadságaikat, jogaikat, a polgártársaikká emelt néppel; ha
látjuk a haza zivataros napjaiban főuraink sarjait vért és életet áldozni e
honért és porba omlott homlokkal vértanúivá magasodni a népszabadságnak: akkor
a közel múlt idők sötétségében nem ismerünk rá a dicső utódok gyarló elődeire
és a nemzetükről megfelejtkezett apák bűneiért csak a nemes fiak honfiúi hűsége
és véradója az engesztelő áldozat.
Avagy hihetjük-e ma, hogy volt idő és
hogy csak 40 év múlt el azon idő óta, a midőn még főnemességünk nagy része nem
irtózott »a nemzeti függetlenséget is áruba adni hűbéri jogainak és
kiváltságainak megtartásáért s a demokrát irányú
reform meghiúsításáért?!« Nem én mondom, hanem a történelem kérlelhetlen hangja
beszéli el, hogy 1835-ben, midőn Ferdinánd király trónra lépett, a főrendűek
többsége makacsul ellene szegült a rendek azon jog- és alkotmányszerű
követelésének, hogy ne az osztrák császár czímén nevezze magát a magyar
király V. Ferdinándnak, hanem mert e
néven mint magyar király ötödik, azért V-ik Ferdinándnak. Ha beleegyezett volna
a nemzet, hogy Ferdinánd mint magyar király is az osztrák császár czímén
nevezze magát, a különben is kényuralomra törekvő kormány nem késett volna azon
ráfogással, hogy a nemzet törvényhozásában önmaga lemondott az ország
függetlenségéről, beleolvadt önként az új osztrák császárságba, Ausztriának
tartományává lett és állami önállósága többé nincs.
A mily törhetlen kitartással küzdöttek a
szabadelvű rendek a nemzeti és állami lét e veszedelme ellen, ép oly vasfejűséggel
állottak a főrendűek a honárulás
gyászos mezején és a kormány megszégyenítő kegyéért és kiváltságaikért való
önző remegésben képesek voltak tizenhétszer visszavetni a rendek
megczáfolhatlan erejű üzenetét.
Nem csuda, ha a törvényhozásban és egész
hazaszerte a hü és szabadelvű hazafiak lelkét az elkeseredés mérge emészté és a
kedélyek méltatlankodása kormány és főrendek ellen mind zajlóbb hullámokban
tört ki. A tüzet, mely a nemzet kebelében égett, még csak élesztette a
legközelebb bekövetkezett események szele.
A kormány ijedezve nézi a nemzet haladási
törekvéseit. A korszellem által cselekvésre ébresztett nemzet elavult
intézményeit az idő szükségeihez képest kívánta javítani. Jogai és szabadsága
élvezetében testvérileg osztozkodni óhajtott a kiváltságos osztály az alkotmány
sánczain kívül álló néppel. A nemzet haladni kívánt a korral és életszükségnek
érzé a felebaráti szeretet törvényeinek tiszteletét. A néptestvériség, a
jogegyenlőség és a közszabadság nem csillogó jelszavak voltak a nemzet emberies
lelke előtt, hanem szent törvényei a nemzeti emelkedésnek és boldogulásnak.
Törvények, melyektől jövő nagyságot, népboldogságot várt, remélt a nemzet; de
törvények, melyek fenségétől a kény uraságát féltő hatalom remegett, melyeket
erőszaka, minden eszközeivel üldözött amaz önámító hiedelemben, hogy kényúri
fogásaival megállíthatja az idők kerekét és az emberi gőg megbirkózhatik
az események folyását intéző isten kezével!
Megnyílott újból a kényuralom arsenálja,
melynek dús készletéből előszedegette a kormány az elnyomás, a lélekvásárlás, a
megfélemlítés aljas fegyvereit. A szabad szó űzött vaddá lesz megint, melyre
vadászatot tart a hatalom csatlóshada; Börtön fenyegeti a honfiúi hűséget és a
haladás bajnokait; És a kormánynak, melynek üres az erszénye, ha nemzeti czélok
kérnek áldozatot, dus kincsei vannak a nemzeti erkölcs
megrontására: csengő aranynyal vásárol béreseket a megvesztegetés
jellemvásárain. Fizetett kortesekkel izgatja fel a nemzet bajnokai ellen az elszegényedett és míveletlen kurta nemességet; az igazságot és
haladást ólmos botokkal vereti főbe és nem irtózik testvérre uszítani a
testvért.
A haladás egyik
leghívebb bajnokát és a főrendek közt lelkes vezérét Wesselényi Miklós bárót
nota-perbe fogatja azon beszédéért, melyet Szathmár megye közgyűlésén a
jobbágyok örökváltsága mellett mondott; Vád alá helyezi Bars követét Balogh
Jánost, a ki Wesselényi védelmére tartott beszédében, magáévá tette Wesselényi
beperelt szavait. A hűtlenségi perek és elfogatások egymást érték. Az
országgyűlési ifjúság vezéregyéniségei, ezek közt Lovassy László, később
Kossuth Lajos »a Törvényhatósági tudósítások« szerkesztéséért országháborítás
és felségsértés czímén elfogattak, törvény és igazság ellenére börtönbe
vettettek; minek következtében a nemzet felháborodása nőttön nőtt és fokozódott
még a kormány azon makacs magatartása folytán, melylyel minden nemzeti
törekvésnek útját állotta. Legélesebben nyilvánult a kormány ellenállása és a
rendek elkeseredett hangulata a Ludovieeum ügyében meg az iparos szakoktatás
kérdéseiben. A közmívelődés ügye azon időkben szomorú lábon állott, nevezetesen
hiányzottak szakiskolák, melyek iparosokat neveltek volna, és a rendek mélyen
áthatva az iparos oktatás szükségétől, egy törvényjavaslatot dolgoztak ki, mely
szerint az ország nagyobb városaiban ipar- vagy reáliskolák állíttassanak fel,
Budapesten pedig egy az egész technikai mívelődést felölelő műegyetem;
megajánlották e czélra a szükséges költségeket és elkészítek az intézetek tervét és
alapszabályait (1836-ban).
De a kormány e
törvényjavaslatot is visszavetette és ezáltal megakadályozta a nemzetet
mívelődési és boldogulási törekvéseiben. Mély fájdalom nyilait át a jövőjéért
küzdő nemzet szívén és a méltatlankodás hangos zúgolódásokban tört ki
az országgyűlésen.
Bezerédy megfenyegeti
a kormányt, hogy vigyázzon tetteire! és felhívja nemzetét, hogy ha a kormány
megtagadja úgy erkölcsi, mint anyagi fejlődésünk eszközeit, ám »keressen
a nemzet önmagában segedelmet;
mert nekünk magunknak is van erőnk és tehetségünk, van jogunk munkálkodni
hazánk boldogításán. Azt kiáltom tehát önöknek, azt kiáltom az egész nemzetnek:
hazafiak, testületek, egyesüljünk, hogy lefizethessük hazánknak legszentebb
adósságunkat, hogy végrehajthassuk a legfelségesebb, legszentebb, isteni feladatot:
hogy a népet nevelhessük«!
Maga a mértéktartás nagy mestere Deák sem
fojthatá el keble felháborodását. Metsző gúnynyal szavaz hálát a kormánynak
azért, hogy leemeli arczárói az álczát és tisztán kimutatja ezen új tényével
is, hogy hazánk javának ellensége. Ε kiábrándulás,
»a kormány meztelen politikája jobban kifejti – monda -– a nemzeti ellenzéki
erőt. mint minden összművészeti intézetek. Mi semmi egyebet nem akarunk, mint
törvényt alkotni, mely a népet erkölcsileg s anyagilag kifejthesse. És a kormány közbelép, hogy minket ebben
megakadályozzon! hogy a nemzetet haladásában elnyomja. Szerencsétlen egy
politika! Csalfa és nyomorult egy számítás! Arra szavazok, hogy a feliratot
ismételjük; de azt tanácslom a nemzetnek, hogy csak önmagában bízzék«.
Arany tanács, mely 1830-ban hangzott fel
Deák ajkain, de mely minden időkre szóló szent intelem. Az országgyűlés végéhez
ért és az elkeseredés határt nem ismert. Beöthy Ödön apostoli emelkedettséggel
monda el búcsúbeszédét és zárszavaiban fájdalom- és buzgalomtól szentelt hangon
figyelmezteté a rendeket, hogy »épen holnap, midőn ezen országgyűlésen utoljára
gyülekezünk össze, épen holnap áll a napi evángeliomban: Elmegyek ahoz, a ki
engem küldött; és ti menjetek, hirdessétek az isten igéjét napkelettől
napnyugotig! Menjünk tehát mi is hirdetni az igét ama keserű érzelmekkel,
melyeket keblünkben viszünk magunkkal«.
Es ők elmentek, a nemzet apostolai, hirdetni széles e
hazában a haladás és szabadság szent igéit és a nemzet követé hívásuk
szózatát. A nemzet megtanulta honatyái vitáiból a közélet szükségeit, szívta
eszméikből a korszellem megifjító levegőjét, eltelt a reformok után lángoló
vágygyal és az elnyomatás sötét éjeiében már derengeni kezdett a virradás.
À bezárult országgyűlésnek csak egy nagy alkotása van, a budapesti
lánczhíd, mely összeköti az ország két felt, de nemcsak két partot köt össze,
hanem két korszakot is, a kiváltságok korszakát a jogegyenlőség korszakával. Az
a nemes, ki csak vámfizetés mellett léphetett fel ama hatalmas oszlopok által
emelt ívekre, e hídon ment át a nem adózás korszakából azon korszakba, a hol
minden honpolgár egyenlő részese a polgári jogoknak, de egyenlően is viseli a
közterheket. Az uralkodó korszellem e hídon át tartotta legfényesebb
diadalmenetét és bevonulását legújabbkori jogéletünkbe.
A legnagyobb
magyarnak« nevezte el a nemzet hálás közítélete ama nagy fiát, ki nemzetünk
haladásának és dicsőségének e felséges diadalíveket emelé, legyen a dicső
emléke áldva, megszentelve!
Az 1832/6-iki
országgyűlés egyedüli messzeható alkotása tehát a budapesti lánczhíd emelésére
irányult törvény volt; de ezenfelül azon országgyűlés csak ama keserű
gyümölcsökben hozott dus aratást, melyek a kormány és pártja által elhintett
viszály magvaiból keltek ki a méltatlankodó nemzet szívében. Es a
kormány nem állott meg, hanem tovább sülyedt a veszedelmes lejtőn. Nem volt
elég a börtön, a megvesztegetés és a nemzeti vérengzésre nevelt korteskedés,
hanem hogy meghasonlást és életemésztő szertevonást támaszszon a haza békés
népei között, reá tette bűnös kezét a szent korona oltalma alatt élő
néptestvérek nyugalmára, hogy széttépje a testvéri érzet ama szálait, melyekkel
történelmi századok életközössége fűzte össze c haza népeit.
A kormány nem
átallotta a magyar nemzet ellen szítani a szláv mozgalmat és ez által olyan
tüzet gyújtott meg e hazában, melyet végkép eloltani nemcsak mai napig sem
akadt hatalom, de sőt az idők folyamában oly végzetes bajjá fajult, a mely
magának a monarchiának életgyökerein
rágódik és megdöntéssel fenyegeti magát a törzset. A
hazában szerteszéjjel dúló pártharczok zajlásai közben, a kigyújtott
nemzetiségi viszály tovaharapózó tűzvésze kíséretében nyílt meg 1839, Junius
6-án az 1839/40-iki országgyűlés, melyre tömör csatarendekben jelentek meg az
ország Karai ás Kendéi. A haladók szabadelvű seregének élén ott áll a bölcs
vezér, Deák Ferencz klassikus alakja. Tekintélye és hatalma oly általános már,
hogy az események folyása vezéri intésétől nyer irányt és magok az ellenpárt
vezérei is úgy nyilatkoztak, hogy azon kérdésre: mire fog vezetni ezen
országgyűlés? csak Deák adhat feleletet. Már oly hatalom, a ki történelmet
intéz és jövőt szab. Ott vanak táborkarában az ismert bajnokok közül: Klauzál,
Pázmándy, Palóczy, Beöthy és az új nemzedék hősei sorából: Szentkirályi, Pulszky,
körülötte sorakoznak Szentiványi, Fráter, Zárka, Luka és mások.
A főrendi
ellenzék élén felemelkedik gróf Batthyányi Lajos. Monumentális fején a
jellemfenség méltósága trónol és sugárzó homloka szinte várja a vértanúi
koszorút.
A conservativ főrendeknek is támadt vezére
a láng elméjű Dessewfíy Aurél gróf személyében.
A kormány
bizalmas férfi a Mednyánszky Alajos báré) magyar kamarai alelnök volt.
Ily férfiak
vezetése mellett sorakoztak a csapatok.
És az
országgyűlést maga a királyi Felség V-ik Ferdinánd személyesen nyitá meg. A
korona előadása három oly indítványt tartalmazott, melyek ellen a nemzetnek
kifogása nem volt: újonczállitásra, katonaellátás – és Dunaszabályozásra
vonatkoztak az indítványok. A Dunaszabályozását, mely folyam árjai 1838-ban is
annyi pusztítást okoztak, a nemzet maga is égető szükségnek tartotta; de mély
sérelmek sebeiben szenvedett, a kényúri hatalom által vérig bántva. A nemzet hü
fiai a szabad szóért törvénytelen börtönben sínlődtek. Királyi biztosok
erőszaka gátolta az önkormányzat jogát. Tapodva volt jog és alkotmány.
Veszélyben forgott maga a törvényhozói szabadszólás és függetlenség. Es ily
viszonyok között a, szabadelvű ellenzék nem vehette figyelembe a királyi
előadást, mindaddig, míg a hatalom nem orvosolta előbb a nemzeti jogon és
alkotmányon ejtett-sérelmeket. Mi czélból is fogtak volna a törvényhozás
munkájához, ha szabadon szólani nem lehetett, ha a szabad szóért veszélyben
forgott a személybiztonság; mi végre alkottak volna törvényt, ha a fennálló
törvényeket is lábbal tapodja a hatalom Önkénye?
Deák a vezér
ünnepélyesen kijelenté, hogy bármennyire is vérezzék keble a történteken;
bármennyire is égesse keblét a fájdalom azon tény miatt, hogy honfitársait és
barátait a börtön emészti; de kötelességének érzi, keble fájdalmát a
közérdeknek, a haza boldogságának feláldoznia, s biztosítást szereznie küldői
s a haza számára a képviselet függetlensége iránt. A baráti érzelem
feláldozásával is kinyilatkoztatja tehát, hogy míg e nemzeti sérelem orvosolva
nem lesz, addig az ellenzék semmi más tárgyba nem avatkozhatik. A haza iránti
szent kötelesség hatalmas szava előtt el kellett némulni a részvét, a barátig
és szeretet meleg érzelmeinek. Egyes polgárok sorsának enyhítésére oda nem
adhatták a nemzet jusait – monda Deák követi jelentésében; S a polgári
szabadság sérelmeit elhallgatni véteknek tartották még akkor is, midőn annak
fentartásához a reménynek utolsó szikrája is elenyészett; mert úgy vélekedének,
hogy a mit a hatalom ront meg, az ismét feléledhet; de a mit a nemzet
könnyelműsége önként odavet, vagy gyávasága elhanyagol, azt visszaszerezni
ritkán lehet. A nemzet sérelmeinek panaszlása. helyett kegyelemért esdekelni a
hatalom előtt annyi lett volna, mint a történteket tettleg helyeselve, vétek
bélyegét nyomni a szenvedőkre, s a nemzeti jogok árán szerezni
nekik szabadulást. A nemzet jogai nem ilyen áron, de semmi áron sem eladók.
Így szólott a
hatalom szemébe a szabadelvű
nemzet bölcs vezére és szavaiból már füleinkbe csendülnek
azon alaphangok, melyekhez lelke mint
a nemzeti üdvösség örök hitágazataihoz, minden körülmények között
törhetlenül hű maradt és a nemzetet végre is győzelemre vezette. Már akkor óva int
azon igazságra, hogy a mit a hatalom erőszakkal elvesz, az visszaszerezhető az
idők folytán; elveszve csak az van, a mit a nemzet önmagától felad. Már akkor
tanítja nemzetét azon nemzeti imára, hogy a hazáért mindent áldozhatunk, de a
hazát koczkáztatnunk semmiért nem szabad.
De a főrendek, mint mindig, most is
útjába állottak a jog és alkotmány hű őreinek. Arra számítottak, hogy csökönös
ellenállásukkal kifárasztják, ellankasztják a nemzet önvédelmi erejét.
Hasztalan esdeklett hozzájok nemes lelkével gróf Batthyányi Lajos. Hasztalan
kérte a főrendeket neveik becsületére, hogy ne speculáljanak a törvényhozás
azon részének el-bágyadására, a mely már két országgyűlésen keresztül
tartóztatja vissza a nemzetet a diplomatikai öngyilkosságtól. Ne hívják
fejeikre a főrendek a mostani nemzedék gyalázatát és a jövő kor átkát.
A főrendek amnestiát kérettek volna a
nemzettel akkor, midőn a nemzet volt a vérig sértett fél és midőn a
kegyelemkérés egyértelmű lett volna a nemzet pulya meghunyászkodásával, a
hatalom jogtapodó merényleteinek felbátorításával és a nemzeti szabadság
eljátszásával.
A nemzet hű fiai tehát nem borulhattak
porba kegyelemért a kényúri hatalom előtt, hanem emelt fővel követelték a
törvényszegőtől a sértett jog és alkotmány szentségét. Úgy hogy: végre a király
megígérte a szólásszabadság tiszteletben tartását és a bírói hatalom
függetlenségének megóvását. April. 29-én pedig elrendelte a király, hogy »mind azon
személyek, kik politikai okok miatt perbe fogattak és elítéltettek, teljes
szabadságba helyeztessenek, a még folyamatban levő perek pedig megszűnjenek«.
És így a nemzet végre is diadalt aratott az erőszak
felett, a nemzet jogait a királyi szó szentsége biztosítá újból; a börtönök lakatai lehullottak és
szabadokká lettek megint a
nemzet hű fiai. Az első Május
nemcsak a feltámadt természet győzelmi ünnepe volt, hanem örömnap és
diadalünnep széles e hazában. Azok sorában, kik a hazának ily ünnepnapot
szereztek legeiül állott a haza bölcse, Deák, Es ez nem volt az egyedüli ünnepnap, melyet nemzetének a haza bölcse
szerzett.
A küzdelmeiből felegyenesedett nemzet
most már szabadon, bátran, könnyebbült lélekkel láthatott a haladás munkájához.
Megindulnak újból az úrbéri munkálatok. A váltó- és hiteltörvények; a
kereskedés és gyárak, a közkereseti és részvénytársaságokról intézkedő
törvények megnyiták nemcsak a jogegyenlőség felséges korát, hanem reá terelék a
nemzetet az anyagi haladás és boldogulás ösvényeire. Elénk eszmecserék érlelek
a vallás és vegyes házasságok szabadságát tartalmazó kérdéseket; a polgárjogok
kiterjesztettek a zsidókra is, a menynyire a rendek azt a kormány
megnyirbálásai mellett tehetek; méltányosabb képviseletet követeltek a városok
a törvényhozásban. A nemzeti nyelv elfoglalja jogos uralmát. Magyar hang zeng a
nemzet ajkairól a törvényhozás templomában. Magyar hangon szól királyához, ha
üdvözli, vagy ha felír a nemzet. És a magyar nyelv uralma kiterjed a kormányzat
és közélet több ágára. Erélyesen buzgólkodtak a rendek a népnevelés ügyében,
melyet a kormány szívósan mellőzött; országos választmánynak jutott feladatául
büntető törvénykönyvet dolgozni ki, mely munkálat a magyar név becsületére váló
módon készült el.
Ezen országgyűlés, mely a közelkeseredés
érzelmei között nyílt meg, és melyet reménytelen kezdete már-már
terméketlenségre látszott kárhoztatni, végre mégis dús aratást hozott a
nemzetnek az engesztelődés szellemében, a sérelmek orvoslásában, az alkotott
törvényekben és a jövő számára gazdagon elhintett magvakban.
Es aratásáért a nemzet főkép azon magvető emlékét
áldhatja, a ki két kézzel dolgozott nemzete boldogságán. Deák nélkül ezen
országgyűlés, melynek rendéi már-már elernyedtek a kormány és a főrendek makacs
ellenállásán, alig hozott volna a nemzetnek oly eredményeket, a minőket az
tényleg hozott Ε feltevésünkben igazolnak azon
idők, midőn Deák széke a törvényhozásban üres maradt Akkor az országgyűlés
kezei is üresek maradtak a nemzet nem kapott tőle sok hozományt.
Annál nagyszerűbb készülődéseket tesz a
nemzet a jövő országgyűlésre. A munka heve és a reformmozgalmak áramlata átcsap
a közélet minden terére. A megyegyűléseken élénk dolog foly. A nemzeti haladás
programmján dolgoznak. Létrejön a szathmári 12 pont, melyeket
követutasításaikba foglalnak a megyék. Új erők vegyülnek a jövő munkájába. Az
irodalom hatalmas lökést ad a haladásnak. Es főkép az időszaki sajtó erein árad az eszmék folyama a hazában
szerteszét, Lángszellemek ragadják meg a szövétneket és lelkeik villáma csapkod
bele az elemek zajgó hullámzásába. Kiáll a reformharczok mezejére a »Pesti
Hírlapban Kossuth, ki ellen Szécsényi a » Kelet
Népével« száll síkra és a kigyuladt harczok tüzébe belép Desewffy Aurél, hogy
éles szellemével megoldja a küzdelem csomóját és bíróként mondjon ítéletet a
viaskodó óriások között.
Ε hadakozások közben, a nemzeti hajlékok körül felüté
ólálkodó fejét a pánszlávizmus réme és az orosz propaganda sötét keze erősen
hintegeté a néptestvérek csendes tűzhelyei körül a vihar magvát.
És így belopózott az a tengeri kígyó hazánk földére is, a
mely időről-időre felemeli szörnyeteg testét az események tengeréből és
elnyeléssel ijesztgeti az európai népek nyugalmát és boldogságát.
Szécsényi akadémiai beszéde olajat önt a
tűzre; de feltámad a graefenbergi »politikai halott« óvó szózata, hogy hirdesse
a nemzetiségek között a méltányosságot és tanácsolja az alkotmányosságot, mely
összeforaszsza a monarchia népeit az absolutismus és pánszlávizmus
erőszakossága ellen.
Es míg így hullámzott a nemzeti élet az idők mozgalmas
folyamában, elérkezett az 1843-iki év tavasza, midőn a király Május 14-ére
Pozsonyik országgyűlést hirdetett. És most mintegy jeladásra, országszerte
megindulnak a követválasztási tusák.
Az elveikért mindenre kész pártok úgy
fegyverkeztek és mentek a választó gyűlésekre, mintha tűzbe mentek volna.
Rábeszélés, megvásárlás, etetés, itatás előzték meg a választási napokat. A
választásokra meg töltött pisztolyokkal, fokosokkal, ólmos botokkal sereglett a
kortesvezérei által feltüzelt nép. Es volt elég hely,
a hol vérfolt hullott a követi megbízó levélre.
Volt ez időben egy embere az
országnak, a ki míg a nemzet óriásai verekedtek, csendes nyugalommal ügyelt az
idők ujjára. Nem vegyült a napok harczaiba; de úgy állott a hullámok között,
mint a világító torony a háborgó tengerben. A nemzet reá függeszté tekintetét,
az ő bölcseségétől várta a révhez jutást, haza szeretete és igazságossága úgy
tündöklött, mint a nap az egén; jelleme törhetlen szilárdságába veté meg a
nemzet bizalma horgonyát, őt tekinté a nemzet pártatlanul azon vezérének, a ki
biztos győzelemre vezet, de a ki nélkül nincs, nem lehet győzelem. Ez az ember
– jól tudjuk – Deák Ferencz volt.
Es mert ő vele győzhetett vagy bukott a haladás ügye, a
haladás gátolói, a kormány- és a conservativpárt túlbuzgó hívei módot kerestek,
hogy megbuktassák Deákot és vele a haladás ügyét. Es erre megjött az alkalom.
A szabadelvű haladópárt a következő
országgyűlés egyik sarkalatos programmpontjául tűzte ki, hogy a nemességre is
kiterjesztessék a megyei közigazgatás költségeinek vagyis a házi adónak viselése.
És Deák Zalában előre kijelentette, hogy csak azon feltétel mellett fogadhatná
el a reáruházandó követi küldetést, ha a megye utasításába teszi a nemesi
adózást is. Ezen feltételt archimedesi pont gyanánt ragadták meg az
ellenpártiak és felbérelt kortesükkel, Forintossal fellármáztatták a kurta
nemességet, hogy az »ősi nemesi szabadság« veszedelemben forog, Deákot
kikiabálták hazaárulónak és a nemzet ellenségének, mert adót akar vetni a
szabad nemességre és azt paraszttá akarja tenni. Forintos kiadta az ősi
jelszót, hogy »nem adózunk«! és becsődítve a felizgatott bocskoros nemesi hadat
a megye székhelyére, erőszakkal kivitte a megyei értelmiség egyhangú ellenzési
daczára, hogy a követi utasításba a nemesek nemadózása tétessék bele.
A nemzet országos csapásnak tekinté e
szomorú esetet; Zala értelmes és hazafias közönsége pedig égett a szégyen- és
gyalázattok Deák fájó szívvel vonult vissza sógora birtokára; de Mi barátai
Csányi és Horváth összeállottak, hogy diadalra juttassák a haladás ügyét és
elégtételt szerezzenek megbántott barátjuknak, s habár Deák kérve-kérte őket, hogyne izgassanak, hanem inkább
csendesítsék a kedélyek forrongását, barátai olyan fegyverekhez nyúltak, mint a
milyenek ellen küzdeniök kellett, habár Deáknak megígérték, hogy ők csak az
ügyért és csak nemes fegyverekkel fognak küzdeni. Megkezdték ők is a
korteskedést, az itatatást, etetést, a fizetést, kitűzték Deák nevével a
korteszászlót, mely alatt az ellenpárttal véres összecsapások is fordultak elő.
Deák ezt megtudta, de csak a
követválasztás előtt néhány nappal. Azonnal írt a megye alispánjának és
határozottan kijelentette, hogy a vérrel fertőzött mandátumot el nem fogadhatja
semmi szín alatt, még akkor sem, ha az adózás elve adatnék utasításba. Felkérte
az alispánt, hogy a követválasztáskor, ha neve szóba jönne, jelentse ki ezen
elhatározását, melytől élnem állhat.
Ez mind hasztalan volt. Az adó utasításba
ment és Deákot megválasztották követnek. Azonban Deák elhatározásához
hajthatlanul hű maradt. A követséget nem fogadá el. Barátai és hívei
erőszakoskodtak, mindennemű szemrehányásokkal és bántalmakkal igyekeztek őt a
követi megbízás elfogadására bízni, őt önfeledtségükben és indulatosságukban
Isten ellen vétőnek, a haza iránt hűtlennek, Zalamegye ellen hálátlannak
nevezték, majd gyávasággal és hiúsággal vádolták, s bárha e keserű kifakadások órákon át hullottak fejére a megyegyűlés
termében, ő ingatlan maradt, mint a kőszál és »zúzott kebellel, feldúlt
kedélylyel« tűrte-szenvedte a méltatlan bántalmakat és szitkozódó barátai
jéghidegségét. Kijelenté, hogy a vérfertőzött megbízó levelet el nem fogadhatja. Tiltja ezt lelkiismerete. Az
országgyűlésen nem merne szólani a korteskedés üzelmei ellen, mert maga is a
korteskedésnek, a lélekvásárnak és vérengzésnek köszönhetné követi állását. Jól
tudja, hogy őt sokan nem fogják megérteni és vérző szívvel látja barátai hideg
megvetését; de kijelenti, hogy neki nincs kétféle mértéke az igazságra: és a
törvénytelenséget, melyet ellenfeleiben kárhoztat, maga hasznára igénybe nem
veheti. Figyelmezteté a megyét, hogy tegyen eleget alkotmányos kötelességének
és gondoskodjék követről.
Csakhogy nem akadt ember, a ki Deák
helyét elfoglalni kész lett volna és helye üresen, betöltetlenül maradt a
törvényhozásban. A. nemzet vezére nem volt jelen az országgyűlésen és a
törvényhozás munkája nem hozta meg a kívánt gyümölcsöket. De a nemzet nem
mondhatá, hogy a haza bölcsétől most semmit nem kapott, kapott egy nagy
leczkét, egy szent tanítást, hogy tisztelje a törvényt, irtózzék az
elfajulástól és imádja a becsületet. Deák példájával megrázta a nemzet lelkét,
mely a korteskedés fajtalanságaihoz mind veszedelmesebben hozzászokott, és
midőn a bántalmak özönében ott állott rendületlenül, szívében a törvény
szentségével, homlokán a lélekerő glóriájával: e törhetlen alak fenségében
oszlopa emelkedik elénk a polgári jellemtisztaságnak és jellemerőnek, melyre
míg a világ áll, csudálva néz és tőle magasztos példát tanulhat minden kor és
minden föld népe.
Ε példával Deák nagy jót tett nemzetének, mert a kornak,
mely a haladás lázában nem egyszer átlépett a törvény és erkölcs korlátain és
szent czélokért olykor bűnös fegyverekhez is nyúlt, az erkölcsi példa fenségére
csak oly szüksége volt, mint a haladásra, mert az igazi haladás csak tiszta
utakon jár. És Deák hatalmas példája nem volt egyéb, mint ujjmutatás arra a
tiszta és egyenes útra, melyen az igazság jár szent czélok felé.
Deák nem foglalt helyet a nemzet
tanácstermében; de azért a haza bölcséhez eljárt tanácsért, oktatásért a
nemzet; a nemzet legnagyobb alakjai is hozzáfolyamodtak nagy kérdésekben
ajkairól hallani a bölcseség szavát. Ő nem törvény hozó, de ha szót emel valami
dologban, szava törvény a nemzet előtt, melynek sokszor nagyobb kegyelettel
hódol, mint az írott törvénynek. A megyei gyűléseken, a társadalmi tér
fórumain, hajléka idylli csendében emelkedik fel nemzete javáért megszólamló
hangja és így lesz a magyar társadalom törvényhozójává a haza bölcse. És innen
számítom én Deák államférfiúi életében a második időszakot.
Van valami gondviselésszerű azon tényben,
hogy midőn a nemzet óriásai viadalra szállnak egymással; midőn az idők egén ott
lebegett az a válság, hogy a küzdő óriásokat vagy az ingadozó közvélemény
csapása teríti le a küzdtéren, vagy az események vihara örvénybe sodorja; van,
kell lenni gondviselésnek abban az intézkedésben, hogy midőn a nemzet
előharczosait lefegyverzi a végzet karja: a magára szakadt, a fegyvertelenül
álló nemzetnek legyen hova fordítani csüggeteg tekintetét; legyen egy alak,
melynek szilárdságán újra felemelkedik önereje bizalmának és ügye szentségének
magaslatára; legyen egy zászló, mely alá párt nélkül seregeljen az
irányvesztett nemzet, és legyen egy mentőszellem, a ki a pályán soha nem bukott
el, kihez csak a diadal dicsősége és a hit forrósága fűzze a nemzetet. Egy
ember, a ki fenségével felülemelkedjék a napok elkoptató harczári, és ereje
épségében hatalommal bírjon földreterült nemzetét felemelni a porból és
reáállítani megint az élet utaira; egy enyhe kéz, mely hegeszteni tudja
az ütött sebeket és fátyollal borítsa be a múltak gyászait; mester, a ki
dülöngő birodalmak alá sarkköveket rakjon és megmentse az összeomlástól és egy
magvető, a ki a népjogok vetésében dús aratást biztosítson balsorstörött és
hitevesztett népmillióknak, – ez a férfiú nemzetének, a trónnak és a
monarchiának oly szükséges volt, mint a gondviselés.
Deák nem ment a nemzet tanácstermibe; de
elment ő hozzá tanácskozni, törvényt kérni a nemzet. Az l843/4-iki
országgyűlés rendéi nem is szólottak a királyi felséghez addig, míg a haza
bölcse meg nem mondta: mit szóljon és hogyan szóljon a nemzet. Batthyányi, Eötvös, Klauzál,
Wenckheim és Bónis felkeresték kehidai magányában Deákot, és az országgyűlés
ugyan Pozsonyban ült, de Kehidán, Deák vezetése alatt szerkesztették meg a
királyi leiratra a válaszfeliratot és úgy fogadta el azt a törvényhozó nemzet.
Midőn az volt tervben, hogy Ausztriával
együtt Magyarország is csatlakozzék a német vámszövetséghez, mert némelyek hite
szerint e csatlakozás a nemzet javára való, Deákhoz fordult a nemzet prófétája
Szécsényi István is, hogy véleményt kérjen a terv felett Deáktól. Es a haza bölcse megmondta véleményét, ő kételkedett azon,
hogy a csatlakozás anyagilag is hazánk javára fogna szolgálni; nagyon
megfontolandónak tartotta a nagy horderejű kérdést és jó szerencse, hogy az
idők nem következtek be, melyek igazolták volna a haza bölcsének kételyét és jó
szerencse, hogy a német vámegylettel hazánk is he nem sodortatott a német
birodalom eltemető egységébe.
A mind öntudatosabbá érlelődő nemzet
tisztán látta helyzetét. Belátta, hogy nemcsak eszmékre, nemcsak jogokra van
szüksége, hanem ami az eszméknek testet, a jogéletnek erőt és tekintélyt ad,
anyagi haladásra is. Mélyen érezte hátramaradását a gazdaság, az ipar, a
forgalom és kereskedés minden terén. Ismerte a haladás korlátait és midőn
hasztalan sürgette a hatalomnál az anyagi haladás gátainak elhárítását, magában
keresett segedelmet a nemzet. A sajtóban e térre lett irányozva a nemzet
munkássága. Kossuth és mások nemes izgalomba hozák a nemzetet az anyagi haladás
érdekében, s
midőn az országgyűlés hasztalan sürgette
a vámpolitika reformját; midőn a nemzet törvényben nem találhatott védelmet
zsenge iparának az erősebb külföldi ipar versenye ellen, az önsegély
közérzetéből megsztülemlett az a jelszó, hogy »állítsuk fel a sorompókat saját
küszöbeink előtt«, pártoljuk a honi ipart és ne vegyük a külföldi árukat, ha a
honi ipar fedezni tudja szükségleteinket.. A honi ipar pártolására országszerte
védegyletek keletkeznek, és a nemes mozgalomhoz lelkesen csatlakozik maga Deák
is, a ki maga legjobban érezte és értette anyagi hátramaradásunk súlyát és
okait, és azt Szécsényihez 1842-ben irt levelében következőleg ki is fejezte:
»Minket az nyom leginkább, hogy nincsen gyáriparunk, mert századok óta nyomják
külső viszonyaink s különösen Austriának reánk nézve
gyarmati politikája gátolja nálunk az iparnak kifejlődését«.
Deák pártolta és támogatta tehát az
anyagi haladásra irányzott mozgalmat s bizonnyára
nagy része volt abban, hogy Zalamegyében már 1842-ben fiókvédegylet volt, az
1844. okt. 6-án megalakult országos iparvédegyletnek pedig választmányi tagjává
lett. Szent-Gróton egy fiókegylet gyűlése alkalmával az ügy érdekében beszédet
tartott, mely a leghívebben mutatja fel Deákot, mint a nemzet anyagi
haladásának buzgó barátját és bajnokát. Méltó, hogy azon nemzeti imádság mellett,
melyre Vörösmarthy szózata tanítá meg a nemzetet, e haza gyermekei
egyúttal szívökbe vésnék a szent tanítást is, melyet Deák atyánk e beszédében
ad nemzetének. Jegyezzük meg, hogy nem elég a szabadságért való puszta
lelkesedés, hanem a fő az, hogy a szabadságért dolgozni és munkálkodni is
tudjunk; mert szabadságát csak az a nép érdemli és tarthatja meg, a mely népnek
a szabadság kiküzdésére és megőrzésére elég ereje és hatalma van. Ezen erővel
pedig nem magában a hazafiúi érzés, hanem az anyagi haladással páros szellemi
mívelődés hatalma ruházza fel a népeket.
»Vannak minden időnek saját kötelességei
– így szólalt meg Deák. Apáink pánczélban fizették le a hazának tartozásukat;
de míg ők nem egyedül tűzhely okért, hanem egész Európáért küzdött nehéz harczokban
ontották szívök vérét, addig más nemzetek, a béke olajága alatt az ipar és
szorgalom pályáján előrehaladtak. Megtették tehát apáink, a mit tenniők
kellett, mert hazát tartottak meg s hagytak hátra
nekünk. Azonban igen roszul vélekednék, ki azt hinné, hogy csak harczok
zivatara sodorhat el egy nemzetet; van még egy más, lassúbb, de
dísztelen és aljas nemzeti halál is:
– a közelszegényülés vagy nemzeti
sorvadás. Ettől hazánkat megóvni legszentebb kötelességünk, legmagasztosabb
honfi tisztünk«. Ezután ujjal mutat a nemzeti elszegényedésre, az eladósodásra
és a könnyelmű pazar fényűzésre, mely benünket sorvaszt. És így fűzi tovább
beszédét: »Hogyan kell és lehet e bajon segíteni? Egy elhanyagolt gazdaságot
restaurálni két mód van: vagy a jövedelmet kell szaporítani, vagy pedig a
kiadást fogyasztani. Nemes ön-tagadással törüljünk ki jövőre sokat kiadási
lajstromunkból; mások helyébe pedig írjunk honi kelméket, menekedjünk a
fényűzés átkától, mely kiszívja az ország pénzét a külföldi ezekekért. Azon panaszkodunk,
hogy a mi kézműveseink ügyetlenek és azért dolgoztatunk külföldön, de azt
kérdem: miért nincsenek itthon ügyes kézműveseink? Épen azért, mert külföldön
dolgoztatunk.....Ha tehát külföldi kézmüvek iránti előszeretetünket legyőzve,
elég erősek, állhatatosak leszünk kezdetben hazánkfiai tökéletlenebb
készítményeivel is megelégedni: úgy kétségen túl áll, hogy sok, hazát kereső,
értelmes kézműves nálunk fogja elvetni vándorbotját; hazánkfiai pedig, kik
tanulás, tapasztalás végeit külföldre utaztak, nem maradoznak el, hanem
visszasietnek kebelünkbe; s így lesz a haza
jó kézművesek hazája. Azonban ne feledjük, hogy nem egyes, hanem egyesített erő
tehet csak valamit, azért egyesüljünk és ezen egyletben minden választó falak
ledülnek: gróf, kereskedő, kézműves, jobbágy, conservativ, liberális, itt
egymás mellett állnak a sorban «.
Így buzdított Deák a hazafias munkára.
Támogatta a gyárak és kézművek alapítására irányuló vállalkozást. Híve volt a
»gyáralapító társaságnak«, s midőn e
vállalatot a részvevők közt kitört viszály felbomlással fenyegette, Deák bölcs
és engesztelő közbelépése mentette meg azt a rögtöni bukástól.
Ily tevékeny és mérvadó részt vett Deák
az akkoriban megindult anyagi törekvésekben. Az iparos oktatás,
iparkiállítások, az iparosok buzdító jutalmazása, a mezőgazdasági javítások, a
Tiszaszabályozás, a vasút- és a közlekedésügy tárgyai felett folyt
tanácskozásokban nyomatékos szavát mindenkor felemelte az anyagi haladás
érdekében; és habár Kossuth hatalmasan izgató hírlapi czikkei vagy gyújtó
szónoklatai hangosabban is szólíták meg a nemzetet; azonban Deák csendes keze
is ott munkált az anyagi haladás földén és áldást termett nemzetének.
Ily szellemi vezérlet mellett a nemzet
kebelében hatalmas hullámokban tört előre a haladási áramlat, úgy hogy a
kormány, mely e mozgalmakat mindig félve és bizalmatlan szemmel nézte, újból
idejét látta annak, hogy lépéseket tegyen a nemzeti haladás szellemének
elnyomására és magának a haladásnak meg-akasztására.
És erre legalkalmasabb „eszköznek vélte a
megyék hatalmába kerítését; mert a megyéket, melyek gyűléseiből e mozgalmak és
a követutasítások kiindultak, tartotta a haladás legerősebb emeltyűinek. Azért
Apponyi György alkancellár reátette kezét a főispáni hivatalra és azt olyanná
akarta idomítani, mely a kormány önkényének alkalmas és kész eszköze legyen. A
fő- ispán személyében kívánt
összpontosítani minden intézkedési hatalmat, az oly főispánok helyébe pedig, a
kik e rendelkezés előtt meg nem hajoltak, legtöbb megyébe administrátorokat
nevezett ki, a kik aztán titkos utasításaik értelmében erőszakoskodtak a
megyében.
Ezen erőszakoskodások felzúdították a
megyéket, amelyek egyesült erőkkel küldik a feliratokat királyhoz, nádorhoz az
erőszakoskodó administratorok elmozdítása és az administratori rendszer
törvénytelensége ellen. Zala megye is gyűlést tart e tárgyban, Deák is
felszólal az administratori rendszer ellen és szavát meghallja az ország, és
bölcseségével, mérsékletével híveket hódit az ellenzéknek még a conservativ
pártból is. Tisztelni tudja ő a kormány szóval vallott jó czélját – a megyei
beligazgatás jobb karba hozását; de a kormány múltja nem nyújt bizalmat és
hitet arra, hogy a jó czélokra jó eszközöket is választ, sőt azon aggodalomra
ad okot, hogy felburjánzik majd a megvesztegetés, a lélek vásár, és ha majd ily
módon sikerülni talál a kormánynak hatalmába keríteni a megyét, tetszés szerint
készíttetni embereivel a követi utasításokat és egy csinált többség segélyével
oly törvényeket alkottat, melyek a kormány hatalmát dönthetlen erőre emelik: –
attól fél, hogy akkor a kormány gyeplőit az erőszak kiragadhatja a magyar
kézből és a törvény erejével támogatott hatalmat az ellenség majd az alkotmány
megsemmisítésére használhatja fel. Azért óva inti hazafiait, hogy vigyázzanak
minden lépéseikre. Vessen ki-ki számot belső meggyőződésével, s mit józan megfontolás után jónak lát, mit keble istene
sugall, amellett álljon meg ingatlanul, csüggedést nem ismerő szilárdsággal.
Őrködjünk, és a mi jót lehet, cselekedjünk. Igyekezzünk becsületes utón sikert
szerezni becsületes törekvéscinknek, és a tüsténti siker reménye nélkül is
teljesítsük kötelességünket«.
A nemzet, mely kegyeletes figyelemmel
hallgatott őrszelleme intéseire, aczélozott kebellel, »csüggedést nem ismerő
szilárdsággal« állott elébe a hatalom erőszakoskodásainak, a veszély érzete
szorosabb kapocscsal fűzte össze az ellenzéket és a fenyegetett, alkotmány és
nemzeti önállás biztosítékául szükségesnek tartotta egyrészről a népképviseleti
országgyűlést, másrészről a független, felelős parliamenti kormányt. Minél
jobban nőtt a kormány administratorainak erőszakoskodása: annál élénkebb lőn a nemzeti követelések valósítására irányult közmozgalom.
Egyesek lelkes tényei megelőzték a
bevárhatlan törvényeket, megindultak az örökmegváltások és a nemesek birtokaik
után önként ajánlkoztak az adófizetésre. Deák maga is utat tör a késedelmes
törvénynek. Midőn Antal bátyját eltemették és egészen, reászállott a családi
birtok, egy napon magához összehívta jobbágyait és zselléreit és így szólott
hozzájok:
»Fiaim, én földesuratok vagyok és ti
jobbágyaim vagytok. A törvény megszabja az én jogaimat fölöttetek és a ti
kötelességeiteket én irántam. De én jogaimmal élni nem akarok és titeket
kötelességtek teljesítésére nem kényszerítlek
erővel. Ha azonban jószántatokból
eljöttök gazdaságomban segíteni, szívességteket megköszönöm s a becsületes munkát megjutalmazom«.[2]
Jobbágyai sírásra fakadtak és még jobban teljesítek nála a munkát, mint eddig.
Ilyen volt Deák élete és hatása az
országgyűlésen kívül. Maga az élő összhang, kiben a szív és lélek mindig
összezengett. Szíve soha nem óhajtotta azt, a mi ellen lelke tiltakozott és
lelke előtt soha nem lebegett egyéb, mint a tiszta, szent igazság. A nemzet
beléje helyezett bizalma nem ismert határt. Minden megye megválasztá táblabírájának.
És ha nagy feladatok megoldására a nemzet nagyjai között sem akadt ember,
Deákhoz fordult a nemzet bizalma, és benne a feladat megtalálta, mesterét. Ily
munka várt reá 1847-ben is, midőn a pártok erősen szervezkedtek a közelgő
országgyűlésre. A conservatively tömör sorokba
állanak a gr. Szécsen Antal által kifejtett programra alapján, és úgyszólván
hasonló tömörülésre hívják ki;
szabadelvűeket. Szécsényi közrebocsátja »Programm töredékeit«, de az
nemcsak programm volt, hanem éles támadás Kossuth ellen, kit akkor már bántani
nem volt szabad; mert a ki őt bánta, az a nemzetet bánta meg. Nagy bölcseség
kellett ahoz ilyen időkben prográmmot készíteni, olyan prográmmot, mely
szilárd. testté forraszsza az ellenzéket. Azért a párt a haza bölcséhez folyamodott
és Deák elkészité az »ellenzéki nyilatkozatot«, szilárd keretbe foglalta az
ellenzéket, világosan kitűzte a czélokat és szabatosan megjelölte az utakat. Az
ellenzék hivatása a kormány cselekvéseinek ellenőrzése; hivatása tiszteletet
szerezni a kormány által megsértett törvénynek; minélfogva követeli a programra
az ország területi épségének helyreállítását, a nemzeti nyelv hivatalos
érvényét, a törvényhatóságok alkotmányos jogkörének tiszteletben tartását; az
alkotmány biztosítékai gyanánt tűzi ki az ellenzék a kormány felelősségét, a
nyilvánosságot a közélet minden ágában, szabad gyülekezés és egyesülés jogát, a
sajtószabadságot. Czéljául tűzi a programm Erdély unióját, a vallásszabadság
törvényes rendezését; törekszik a programm az idő és helyzet szükségei által
parancsolt reformokra, ezek között van: a) a közteherviselés; b) a nem nemesek,
a királyi városok és szabad kerületek képviseleti és törvényhatósági jogai; c)
a törvény előtti egyenlőség; d) az úrbéri Viszonyok megszüntetése; e) az ősiség
eltörlése, hitel – és birtokszerzés biztosítása; Ezeken felül mindennek, a mi
az ország szellemi s anyagi kifejlődésére vezet,
létesítését ezélul tűzi ki a programm, nevezetesen pedig a köznevelés hathatós
fejlesztését. Hangsúlyozza a programm a pragmatica sanctio tiszteletét és az
ország törvényekkel szentesített függetlenségét és visszautasítja a hatalom
törvénytelen kísérleteit az alkotmány és a nemzeti kormányzat ellen; másrészről
már e programm kijelenti, hogy »kész az ellenzék az örökös tartományok érdekeivel
netalán ellenkezésben álló magyar érdekeknek igazság és méltányosság alapján
lehető kiegyenlítésére kezet nyújtani« és melegen óhajtja az alkotmányosságot
az örökös tartományok részére is, mely a monarchia népeit az érdekegység és
kölcsönös bizalom kötelékeivel fűzné össze és jólétet, erőt kölcsönözhetne a
monarchiának az idők válságai között.
Tehát Deák adott prográmmot az ellenzék
kezébe az 1847-ki országgyűlésre, melyen a kitűzött elvekben csak szelleme
jelenhetett meg; de ő maga nem; mert megtámadott egészségének helyreállítása
végett fürdőbe kellett mennie, az ország mély fájdalmára, melynek hite az
országgyűlések sikerét már Deák Ferencz jelenlétéhez köté. És valóban, ha
bölcseségre és mérsékletre valaha szükség volt a törvényhozásban, úgy most arra
legtöbb szükség volt. Az idők levegője olyan volt mint a tűz, mely forrongó
lázba hozta a kedélyeket. Kossuth Lajos gyújtó szónoklataival villámokat szórt
a tömeg izzó lelkébe. Szinte érezni lehetett már a közeledő földrengést, a
vulkán belseje forrott és a vészmoraj zúgásába belerezdültek a kedélyek feszült
húrjai.
A válaszfelirati vita megnyitá az elemek
harczát és az administratori rendszer ellen heves ostromot intézett az
ellenzék, és mikor végre elkészült a felirat, a főrendek azáltal élesztették a
szenvedélyek tüzét, hogy a feliratnak makacsul ellene szegültek. Kossuth a
haladás útjából félre taszította a főrendeket, mint a kikkel szerinte az ország
ügyei felett »vitatkozni nem lehet«. És akkor még csak egy lökés kellett, hogy
iramodásba jöjjön a ragadó események kereke. És a lökés megjött még pedig több
oldalról. Híre futott, hogy Apponyi szét akarja oszlatni az országgyűlést,
elfogatja, a kik szét nem mennének, bezáratja az ellenzék gyűlhelyeit, katonai
erőt és királyi biztost küld Pestmegyére; s midőn mind e hírek nagy izgalomba hozzák az országot, e pillanatban
érkezik meg a hír, hogy Parisban forradalom ütött ki és a hír magával ragadja
az országgyűlést mint a süvöltő szélvész.
Ütött az óra, a tanácskozások zaja
elnémult és megeredt a tettek zápora. Kossuth indítványára törvényjavaslatba
mennek: a felelős kormány, a városok rendezése, az örökváltság szabályozása. Ez
alatt a forradalom, tüze Martius 13-án Bécsben és kigyuladt. Metternichet
elseperte a vihar. Apponyi menekült. A nádor rögtön ülést tart, és a feliratot,
melyben sajtószabadságot, felelős kormányt, honvédelmi bizottságot sürgetnek a
rendek, elfogadják a főrendek is, átnyújtja az országos küldöttség a királynak
és már Mártius 17-én a király levélben megígérte a nemzet óhajainak teljesítését.
így mentek törvényjavaslatba az ellenzéki programra többi pontjai is.
Szécsényi aggódó lelke gyötrelmesen nézte
a nemzet szédületes rohanását és mindig attól félt, hogy Kossuth örvénybe dönti
a hazát; azért lánglelke minden hatalmával küzdött az áram ellen és Kossuthtal
keserű összecsapásai voltak. Attól lehetett félni, hogy a nagyok harczán
megoszlik, pártokra szakad a tábor, melynek összetartására soha nagyobb szükség
nem volt, mint a merész roham e válságos perczeiben. Deák távol volt a küzdtértől
s jobbnak látta, hogy midőn a lovak ragadtak, egy kézben
legyen a gyeplő; mert úgy gondolta, hogy ha egyik kéz jobbra, másik balra húzná
a gyeplőt: akkor bizonyosan feldűlne a szekér. Ő nem volt a vihar embere. Az ő
fegyvere nem a szenvedély, hanem a meggondolás volt. Szavát, melyből az igazság
szólott nyugodt méltósággal, csak a béke csendjében lehetett meghallani; a
harcz zajában csak a szenvedélyek kürtharsogása
juthat el a dulakodók füleihez. Deák tudta, hogy az ő szelíd lelke nem a
harczmezejére való és midőn kitört a küzdelmes idők háborgása, nem ment oda, a
hol a harcz embereinek volt helye.
Ha az 1848-iki országgyűlésre mégis
felment, ezt barátai kérelmére tévé, a kik az ő bölcs mérsékletét épen e szilaj
idők válságaiban nagy mentőszernek tekintek a hazára nézve. A szabadelvű párt
br. Wenckheim Bélát és Tolnay zalai követet küldte el Kehidára a haza
bölcséhez, hogy hívják fel Pozsonyba tanácscsal segíteni az ország ügyeiben. És
Deák feljött Pozsonyba, Szécsényi és Kossuth elkeseredett párbajt vívtak.
Szécsényi a fokozatos haladás híve volt mindig, Kossuth a nemzettel hosszú
mulasztások űrén szeretett volna átrohanni egyetlen merész ugrással de
Szécsényi attól félt, hogy Kossuth a mélységbe zúdítja koczkázó merészségével a
nemzetet. Ε
perczben is szemben áll a két
szellemóriás. Kossuth a municipiumok mellett tör lándzsát, Szécsényi
korszerűbbnek látja a központosítást. Csak Deák méltányos és mérséklő szelleme
találta meg a közvetítő pontot, mely kibékíté a küzdő feleket.
Deák ott állott az első magyar felelős
kormány bölcsőjénél is, és valamint Pozsonyban közreműködött, úgy Bécsben döntő
súlyt adott szava a felelős kormányzat megalkotásához. A királyi leirat
meghozta Pozsonyba az ország első felelős ministeriumát, melyben az igazságügyi
tárcza Deák kezére bízatott, valóban az élő igazság kezére. Deák híven
teljesíté kötelességét; de az országgyűlés nyílt harczaiba nem vegyült; annál
áldásosabb volt bölcseségének, engesztelő szellemének hatása a kormány
kebelében, a hol Szécsényi és Kossuth annyiszor szemben állottak egymással és
csak Deáknak köszönhető, hogy köztök kenyértörésre nem került a sor.
1848 korszakot alkot nemzetünk
történelmében azon nagy alkotásaival, melyek Magyarországot a korszellem
értelmében polgárosult Europa színvonalára emelték. Ott van a legnagyobb
alkotások sorában a törvény is, mely eltörli a jobbágyságot, felszabadítja a
népet és felruházza a szabad túlajdonszerzés jogával. Ε törvény végrehajtása Deák kezére várt, mert ő volt az
igazságügyminister. És ez nehéz munka volt. A nép majd félreérté a törvényt és
gyanakodva fogadá azt, majd követelővé lett: osztozkodni szeretett volna
földesurai birtokán. Számtalan viszály támadt. És az ország minden zugából
tódult fel a nép ahoz, a kiben lelke megbízott, Deákhoz, hogy csináljon igazságot.
És Deák megtanított minden ügyes bajos embert az igazságra, megmagyarázta nekik
a törvényt, munkára, békére inté a népet oly szelíd, jó atyai lélekkel, hogy
mindenki megnyugodva tért haza és mikor eljött az idő, hogy a törvényt az
erőszak megtámadá, a nép vérével állott fel a törvény védelmére.
A nemzet valóban felemelkedett a helyzet
nagyszerűségének magaslatára. Rövid napok alatt teremtő kézzel megalkotta a
törvényhozás mind ama törvényeket, melyekért félszázadon át hasztalan küzdött a
hatalommal, és a nemzet megújult törvényei szellemével, a kor színvonalára
emelt alkotmánya bástyái között úgy magasodott fel, mint egy megifjult óriás, a
ki versenyre kél a világ haladó népeivel.
És Bécsben megijedtek ezen óriástól, mely
az eseményekkel napról-napra nagyobb és hatalmasabb lett. A reactio
felemelkedett újra, hogy összetépje a szentesített törvényekét és
visszataszítsa a multak mélységébe a kor magasságára lépett magvart.
Előszedetnek az erőszak és cselszövény ócska fegyverei. Feluszítják a magyar
ellen saját néptestvéreit és nem borzadt vissza a reactio a népviszály tüzét a
szent korona árnyékából szítani. Mesgyéinken
már áttör a felbújtott néprokonok hada.
Betör az országba Jellasich horvát bán s midőn a kormány csak arra való volt, hogy felülről
compromittálják, lelépnek székeikről a miniszterek és az erőszakkal szemben
kezébe ragadja a haza bölcs őre a szentesített törvényt. Ez volt az ő fegyvere mindig
és a törvény lángkardjával állott most is nemzete szíve elé. A király leküldi
Pestre a parancsot, mely feloszlatja az országgyűlést. A nép zúgott, háborgott
és Lambertet, ki az eloszlató parancsot hozta, megölte a lánczhídon. A vulkán,
melynek moraja már rég hallatszott az idők zúgásában, kitört, tüzes lávafolyam
Ömlött el a földön, melyet annyiszor gázolt az önkény és erőszak, a nép lelke
igazságért kiáltott az égre és felemelte létéért, a lábaihoz dobott vaskeztyűt.
A törvényhozó testen pedig úgy nehezedett a helyzet válsága, mint a lidércznyomás. Felolvastatott a királyi levél, mely azt parancsolja, hogy oszoljék szét az oszággyűlés. Mi tevők legyenek a hon atyái? Elhagyják a hazát épen a veszély perczében? Engedjenek-e a királyi parancsnak, vagy maradásukkal ellene szegüljenek? Hol van itt a mentő tanács? Az országházban nagy az elemek zúgása; mert veszélyben forog a haza. Az elemek háborognak; de feláll egy alak és az elemek zaja elnémul. Feláll Deák Ferencz, kezében, mely már annyi bonyolulat csomóját megoldá, ott van az oltalmazó paizs – a törvénykönyv, kinyitja e könyvet és csendes nyugalommal olvas belőle eképen:
»Királyilag szentesített 1848. évi IV.
törvénycikk 6. §. A megelőző évi zárszámadások és a jövő évi költségvetés
előterjesztése és az irántoki határozathozatal előtt az országgyűlés fel nem
oszlatható«.
Többet nem szólott egy szót sem, csak a
törvényt olvasta fel. De ez elég volt. Az ország atyái már most tudták mi a
törvény és a törvényt tisztelni kell a királynak csakúgy mint a nemzetnek; az
ország atyái és jogőrei a törvény ellen nem lázadhattak fel még a király
parancsára sem, ők teljesítek azt, amit a törvény parancsolt: megmaradtak a
törvényhozás csarnokában és nem hagyták el a hazát. A talaj, melyen állottak a törvény szentsége volt és nem ők
voltok a lázadók, kik ellen már a hadak erőszakával nyomult a reactio. Már
Bicske előtt állott Windischgrätz az osztrák hadakkal és Buda felé tartott. A
nemzet nem akarta a kenyértörést, az utolsó pillanatban is békülni óhajtott és
az országgyűlés elhatározta, hogy békekövetségét küld a hatalom urához
Windischgrätzhez. A küldöttségben benne volt Deák, Batthyányi, a két Majláth és
Lonovics érsek. A küldöttség Bicskén találta Windischgrätzet és szót emelt
előtte, hogy biztosítékokat eszközöljön a törvénynek és szabadságnak. De a
gőgös tábornagy visszautasított mindent és hatalmával kérkedve, az országtól
feltétlen meghódolást kívánt, szóval: gőgös válaszának értelme odament ki, hogy
lázadókkal szóba nem áll. A küldöttség tagjait letartóztatta, és Deák csak 1849
tavaszán térhetett vissza Zalába, a hol kehidai jószágán visszavonulva élt. Ez
alatt megindult az események nagyszerű folyása. Kossuth belefútt az ítéletnapi
tárogatóba, mely felriasztotta a nemzetet, hogy birkózzék meg a zivatarral és
ne hagyja veszni életét. A felkelő nemzet élethalálküzdelmét csudálattal nézte
a világ, a hír glóriát font a diadalmas nemzet homlokára, azután pedig·
elérkezett az idők gyászos borulata, melynek emlékére azt mondta Deák: vessünk
fátyolt rá! A nemzet felöltötte a fátyolé: gyászolt és hallgatott. A nemzet
őrszellemeit széjjel fújta az idők szélvésze. Szécsényi törött lélekkel
búslakodott a nemzet sírja felett, Kossuth a hontalanság vándorbotjával járt
világszerte keresni bűvszert a leterült nemzet feltámadására és Deák hallgatott
mint az idejére váró gondviselés: némán, szótalanul; de csüggedni nem tudó
lélekkel, és a gyászoló nemzet mint mindig, ha olyan baj volt, melynek nem
akadt orvosa, a nagy hallgatóra függeszté reménykedő szemeit és leste ajakán a jövő jóslatát. A döblingi remete nem tudott
nyugodni, a porba sújtott nemzet, kínjai tépdelték szívét. Ő volt ki azt jósolá
nemzetének, hogy még nem volt, hanem lesz. Hitét elárulnia nem lehetett, és
megszólni Deákot, hogy menjen és készítse elő a nemzeti feltámadást. Azon
ajánlatot tette Deáknak, hogy ő megveszi jószágát, ne törődjék a gazdálkodással, hanem menjen fel Pestre, a nemzeti
élet középpontjába és teremtse meg azon archimedesi pontokat, melyek segélyével
halottaiból feltámasztható a nemzet. És Deáknak talán nem is kellett a más
hívása. Mikor eljött az ő ideje: akkor megint ott találjuk őt, a hova a nemzet
gondviselése állítá. 1854-ben feljött Pestre, lakást fogadott az »Angol
királynőben« és azután leste az idők jeleit, a nemzet pedig
az ő tanácsait és jeladásait leste.
Túl a Lajtán erősen folyt a politikai
kuruzslás mestersége. Rendszer után készült a rendszer és a lenyűgzött magyar
óriással minden módot megkísérelt a kényuralom, de akármit csinált, nem tudott
boldogulni; mert az óriás meg sem mozdult. Mikor a hatalom azt gondolta, hogy a
nagy vérvesztés egészen ellankasztá a nemzetet, és már most tetszése szerint
bánhat vele, akkor azt kellett tapasztalnia, hogy minden erejével sem képes még
csak megmozdítani sem az óriást. A nemzet tűrt, szenvedett, hallgatott és
szenvedő magaviseletével, minden kelepczétől óvakodó kitartásával kétségbeejté
a rendszergyártásba belefáradt kényurakat, a kiket egyébiránt a külesemények
nyomása is szorított és épen akkor, midőn az erőszak és kalandok politikájának
minden gyümölcse megérett.
Deák pedig csak hallgatott és éber
szemekkel figyelt az események folyására. Lakására az Angol királynőbe
bejáratos volt a nemzet apraja nagya, szíve nyitva állott a főúr és közember, a
gazdag és szegény előtt egyaránt. Ő nem invitált senkit,
hozzá szabadon ment, a kit keble vágya sarkalt. Neki nem volt háza népe, de
lakása mindig telve volt érzelemrokonokkal, nemzete gyermekeivel és az őt
környező nemzet volt az ő családi köre, ő meg a nemzet patriarchája, a ki nem
ül a hatalom trónján, hogy parancsokat osztogasson, de aki uralkodik szíve
nyíltságával, kedélye melegével és jelleme fenségével. Ő olyan, a kit szeretünk, csudálunk, és a ki előtt tisztelve hajlunk meg;
de â kit mégis legjobban szeretnénk átölelni, mint atyját a
gyermek.
Midőn ott ül bő karosszékében és házias
szívarfüst mellett megered ajkain az adomák méze; midőn szelleméből üdén fakad
a tiszta igazságok éltető forrása és egyenes lelkével a bizalom melegét gyújtja
meg a körben, hol nemesen egyszerű és szívtáró magyar vendégszeretet ömlik el a
kedélyeken: midőn őt így a ház oltárinál hona gyermekei környezik reá
csüggesztett szívvel és lélekkel: oh e napok nagy családi ünnepnapjai valának a
nemzetnek, melyeken újból megtanult hinni és remélni, tűrni és törekedni.
Megtanította rá a nagy patriarcha. Igen, volt idő, midőn e szerény lakba úgy
járt el a nemzet, mint a zarándokok a szent helyre szoktak. Itt nyertek
ihletet, erőt, innen seregeltek széjjel hazaszerte a nemzet apostolai. Ε lak szellemétől vett lehelletet a nemzeti sajtó és a
sorok közé innen tette át uralmát az a szellem, melyet csak a sorok között
olvasni megtanult nemzet láthatott és érthetett meg. Ε hajlékba járt el a kit a honfibú nyomott, itt talált a
könyű szikkasztó kezekre; mert az elepedett honfiszív megtalálta itt az üde
életitalt a vigasz és bátorítás azon forrásából, melyet ki nem apaszthatott a
meddő idők aszálya és a melyben a nemzeti feltámadás felemelő reménye
csergedezett. Ide gyűlnek a nemzet munkásai, a hol minden kéz megkapta munkáját
és megtudta az utat, mely a nemzeti feltámadás boldog egébe vezet. Es ha a fékbe fogott nemzet kormánygyeplőit idegen kéz tartá
is: a magyar társadalom uralkodó fejedelme az igazság és bölcseség volt, más
szóval: Deák. Es nép, melynek szíve felett ily
hatalom trónol, még a sírból is feláll és életet kér. A. gázolt jog zászlót
ragad újból; a lenyűgzött nemzeti lélek széttépi bilincseit; a nagy borulat
után megint kisüt az egén az igazság napfénye és az elvesztett paradicsomot
visszanyert nép lelke ünnepet ül: a te dicső ünnepedet szép istennő, magasztos
szabadság!
Az események kereke csak gördült előre.
Bécs falaira válságos idők vetek előárnyaikat. A monarchia lidércznyomás alatt
görnyedt. A hatalom embereit megfenyegette a népek gondját viselő törvény ujja
és a kormányosok sejteni és látni kezdik, hogy az államhajó örvény felé evez.
Ez az irány nem jó irány, megkell változtatni a veszedelmes utat. Így
gondolkozának már a kormányosok. De nem tudták miként kezdeni a dolgot.
Kísérletet tevének megszólamlítani a nagy hallgatót. Hanem Deák Bachnak és
Schmerlingnek is azzal felelt, hogy szóba sem állott velők. Tudta, hogy a
rendszereket, a centralisation, az absolutismust
megdöntik az idők és a törvényes igazság végre is győzni fog. Deák és vele a
nemzet rendíthetlenül állott a törvényesség talaján és az alkotmány teljes
visszaállítása nélkül szóba sem állott a hatalommal.
Pedig a hatalomnak már nagy szüksége lett
volna a nemzet erejére és bizalmára, mert eljöttek a solferinói napok és az
idők ujja Sadowa felé mutatott.
A gyászoló nemzet pedig felegyenesedett
mély búslakodásából, mert nagy ünnepnapok jöttek. Kazinczy Ferencz, a nagy
nemzeti apostol emlékünnepét megülte az egész nemzet és feldobbant szívében az
érzés, hogy él. Es midőn így ébredezett, egy dörgés
hangja nyilait át a hazán. A nemzet jósa rázta fel a dörejjel a nemzet szívét,
hogy emlékezzék meg a jóslatról, mely azt ígéri, hogy a magyar nemzet nem volt,
hanem lesz. Szécsényi nagy lelke az örökkévalóságba szállt. Még tünése is
jeladás volt a nemzetnek, hogy induljon a jövő felé. És a nemzet megérté a
jeladást: fátyolt öltött »a legnagyobb magyart ravatalán« és a fájdalmában
egyesült nemzet lelke felölté a nagyok örökbe hagyott szellemének sasszárnyait
és kezdett szállani a nap felé. S midőn Bécsben
észrevették a sas repülését, a nemzeti szellem hatalmas újralendülését:
hozzáfogtak csalétkekkel hívni a nemzetet a kelepczébe.
Az 1860 octoberi (20.) diploma alkotmányt
ígért a nemzetnek és a februári pátens édes hangon hívogatta a nemzetet a
birodalom közös tanácsába. De a nemzet nem ment; hanem követé Deákot a
jogfolytonosság mezejére. A nagy hallgató nem hallgatott többé, felemelte
hangját, és a mit mondott, azt a nemzet mondta. »Állíttassák vissza az 1848-iki
alkotmány, és a nemzet saját törvényhozásában majd tudni
fogja, ha szükségét látja, miben változtasson alkotmányán«, de octroyait alkotmány nem kell és a birodalmi parlamentbe nem
megyünk. Ez volt a mit a nemzet nevében Deák mondott és azután elhallgatott
megint, vele hallgatott a nemzet és megingatlanul állott a jogfolytonosság
mezején. Ezen a mezőn aratta aztán a nemzet törhetlen szilárdsága a nagy
diadalt.
A. hatalom újból Deákhoz fordul és a
következmény az lett, hogy 1861-ben országgyűlés hivatott össze még pedig az
1848-iki választási törvény alapján.
A hosszú némaság nehéz évei után
megnyílott tehát újból a nemzeti törvényhozás csarnoka. A nemzet képviselői összegyűltek megint és a küzdelemben, mely megindult,
felemelkedik Deák gondviselésszerű alakja, hogy hangot adjon a nemzeti
akaratnak. Kijelenti, hogy az az idegenszerű alkotmány, melyet a hatalom az
egész birodalomra készített és melylyel benünket is kínálgat, nekünk nem kell.
»Mi visszaköveteljük a magunk ősi alkotmányát, mely nem volt ajándék, hanem
kölcsönös szerződések által állapíttatott meg és a melynek alapelveit századok
szentesítették. Mi alkotmányunktól el nem állunk. Mellettünk jog és törvény
állanak és a szerződések szentsége, ellenünk az anyagi erő«. Ezután
szilárdságra és óvatosságra inti a nemzet képviselőit és felteszi azon
kérdéseket, melyekre a nemzetnek felelnie kell. » Három kérdés áll előttünk:
mit mondjunk? Kinek mondjuk el azt, mit mondanunk kell? s minő alakba öntsük megállapodásunk eredményét«?
Ε kérdésekre egy felirati javaslattal felel, mely
felirat történelmünk legragyogóbb lapja, az emberi lángelme és a polgári
jellemfenség példa nélkül álló remeke. Soha ember annyi méltósággal oly erőt,
honszerelemmel annyi bölcseséget nem párosított, mint Deák e páratlan művében.
Bátran mondhatni, hogy e remekalkotásban az emberi elme és jellem elérte a
tökély magasságát, és midőn népjogokért, alkotmányért és nemzeti létért
szólítja a sors küzdelemre a népeket:
Deák felséges műve örök minta lesz arra, hogyan kell a jog és igazság
törhetlen kardját forgatni, hogy biztos és fényes legyen a győzelem.
Megdönthetlen erejű bizonyítékokkal mutatja ki Magyarország alkotmányos
önállóságát és függetlenségét és kijelenti, hogy »ahoz, mint nemzeti létünk
alapfeltételéhez ragaszkodunk és azt semmi érdeknek fel nem áldozhatjuk«.
Megmondja a fejedelemnek amaz arany
szavakat, hogy »az uralkodás végczélja nem lehet a hatalom nagysága. A hatalom
csak eszköz, végezel a népek boldogítása«. Erre törekedjék a jó fejedelem.
Hangsúlyozza, hogy »a magyar király csak koronázás által lesz törvényes magyar
királyivá«. Es végre tömören kijelenti, hogy
alkotmányos önállásunk sértetlen fönntartása, az országnak területi és
politikai integritása, az országgyűlésnek kiegészítése, alaptörvényeink
tökéletes visszaállítása, parlamentáris kormányunk s felelős minisztériumunk isméti életbeléptetése s az absolut
rendszer minden, még fönnlevő
következményeinek megszüntetése oly előleges feltételek, miknek teljesítése
nélkül tanácskozás és egyezkedés lehetetlenek«. A jogfolytonosság elve volt az
alap, melyen megingatlanul állott. A kik nem érték meg az igazságot, azoknak
megmagyarázta, hogy a jogfolytonosság nem egyéb mint a jog folytonos
tisztelete, a jogfolytonosság tagadása, annyi mint a jog folytonos tagadása.
A hatalom megdöbbent az igazság soha nem
hallott bátor hangján és a helyett, hogy rálépett volna a jog folytonos tiszteletének
törvényes terére, szétoszlatta az országgyűlést, kísérletekkel akarta
kifárasztani a régen tűrő, szenvedő nemzetet, csonka intézményekkel, kétfejű
megyei korminynyal űzte a szemfényvesztés mesterségét, és teljes virágzásnak
indult a provisorium, Schmerling úr azt mondta Bécsben, hogy mi várhatunk.
Csakhogy az idők gördül ő kereke tovább forgott és az események nem vártak. A
nemzeti kiéheztetés politikája maga veszett éhen, kenyér nélkül. A nemzet
megkapta a szellemi táplálékot, ott volt a nagy család élén a gondos családfő –
Deák. Az országgyűlés mind két házának
tagjai még 1861-ben elhatározták,
hogy mint az 1839/40-iki országgyűlés alkalmával, most is bizalmuk és
ragaszkodásuk hálás jeléül egy díszalbummal tisztelik meg. Ezen albumot 1863-iki
év tavaszán nyújták neki át az »Angol királynő« dísztermében egy beszéd
kíséretében, melyet a lánglelkü Eötvös intézett hozzá. Ő válaszolt a beszédre
és szava a nemzethez szólott, melyet bátorítani kellett a szenvedő küzdelemben
való lankadatlan kitartásra és míg a hatalomnak a törvény szentségének örök és
változhatlan elvét tartá lelkiismerete elé, mászrészről a nemzethez e buzdító
szavakban adott hű kitürésre lelkes tanítást: »Mi barátim teljesítendjük
kötelességünket a Haza és Fejedelem iránt, híven ragaszkodva a
törvényességhez«, mint a Haza és Trón erkölcsi alapjához! Es a nemzet tudta mit jelentenek e szavak, tudta, hogy azt jelentik: tűrj,
remélj: hogy győzhess! Es a nemzet csüggedetlen állott a lét
próbái között és a hősi türelemért nemsokára feltévé emelt fejére az idők
igazságos keze a győzelem cserkoszorúját. Mert hiába való volt a hatalom minden
erőszakos mestersége. Hiába bérelte fel a vásárolható szellemek zsoldos hadát.
Deák a jog és igazság gyémánt-paizsával állott a megtámadott nemzeti jog és
alkotmány védelmére és e paizsról visszahullott a jog és történelem
ferdítésének minden mérge, nyila. Lustkandl irodalmi merénylete a magyar
alkotmány ellen Deák szellemétől megkapta a kihívott halálos csapást, a nemzeti
jog és alkotmány pedig kapott Deák »adalékában« egy evangéliumot, mely míg a
nemzet nemzet marad, szent könyve marad a nemzeti hitvallásnak és az alkotmány
védelmének.
Túl a Lajtán kétségbeesve látták a nemzet
rendületlen szilárdságát, látták, hogy a hegy nem mozdul és mit lehetett tenniök,
minthogy ők menjenek a hegyhez. A centralisation! Bécsben
is rosz szelek jártak már. A birodalmi tanácsban magában is ostromtüzeknek volt
kitéve. És Bécs kormányférfiai, kik azt mondták, hogy várhatnak, nem várhattak
tovább. A kiéheztetés politikájának emberei egyszerre csak elkezdenek Deák
ajtaján kopogtatni kenyérért, segítségért, jó tanácsért.
Deák pedig
elérkezettnek látta az időt felemelni a nemzet szavát, de nem a kormány
szócsövén át, hanem egyenesen a királyhoz intézve. Megírta a híres húsvéti
czikket és csinált a nemzetnek olyan húsvéti ünnepet, a milyen csak kevés
fordul elő egy nemzet életében. Ez volt aztán igazán a feltámadás ünnepe!
Tanúnak hívja
fel a történelmet,, mely megmondja, hogy a magyar mindig hü volt királyához és
a hazához, és ha viszály volt a közös fejedelem népei között, e viszály tüzét
mindig Bécsben élesztették, a magyar pedig akkor is törhetlenül állott a haza
és trón iránti hűségben, midőn 1809-ben egy hatalmas császár a magyar nemzetet
elszakadásra szólította fel. Ha a magyar nem lett volna; ha meg nem választja
1527-ben Ferdinándot királyának; ha
1740-ben, midőn Maria Terézia sírva fordult a nemzet hűségéhez és segedelméhez,
a magyar fel nem kel a trón és birodalom védelmére, megállott volna-e birodalom
úgy, a mint megállott!
À magyar tehát nem-veszedelme, de őre és biztossága volt a birodalomnak
mindig. Es most sem óhajt egyebet, mint elvett jogai és alkotmánya
visszaállítását, mint a pragmatica sanctioban letett népszövetség törvényes
fentartását és ez alapon szívesen nyújt kezet a Lajtántúli országokkal való
méltányos és igazságos kibékülésre. Ε végből bizalommal fordul a
fejedelemhez magához; mert a múltban is, midőn a fejedelem osztrák tanácsosai
annyi viszályt támasztottak a birodalom népei között »mindig a fejedelmeknek
lelkiismeretes igazsága és mélyebb belátása orvosolta a bajt, állította helyre
ismét a bizalmat és ragaszkodást«.
Az őszinte,
nyílt szó szívére hatott a fejedelemnek, hű népe iránt megindult az atyai érzés
és midőn az országos gazdasági egyesület kiállítására meghívta, lejött a király
szóba állott népe vezérfiaival, megismerkedett hú és szerető népeivel és ez az
ismerkedés eloszlatta azt a légkört, mely eddig fejedelmi szívére nyomasztólag
nehezült. Igaz és hű ajkakról igazságot hallhatott valahára és az igazságra
igazsággal, a szeretetre jósággal felelt Schmerling
úr kezéből rövid időn kivette a kormány gyeplőit, átadta Belcredinek és
Majláthnak, azután pedig 1865 December 14-én megnyitotta újból az
országgyűlést.
Ő felsége bizalommal és jóakarattal fordult
hű népéhez, a trónbeszédben maga
elítéli a jogvesztés elvét, reálép a
Deák által hangsúlyozott pragmatica sanctio alapjára, és így
megnyitotta a dicső korszakot, midőn a
király és nemzet a közös törvény szerit alapján újból egymásmellé 6állnak és
a bizalom és méltányosság
szellemében egyesült erővel megalkotják a törvényeket, melyek nemcsak a
fejedelmet és nemzetet, hanem a monarchia minden népeit az egység lánczán
forraszták egybe. Ezen törvényekhez az eszmét,
az alapot, a tervet Deák szelleme adta, sőt tevékeny keze folyvást részt vett a kivitel technikai
munkájában is. Ezen alkotás nagyságában
emelkedik fel Deák egész pyramidalis nagysága. Mesteri keze a kiegyezés nagy
művében titáni feladatot oldott meg, oly feladatot, melyhez még eddig élet és
tudomány hasztalan keresték a bölcsesség kövét Legislegsajátabb alkotása e mű
Deáknak, melyen egyesülve és
megvalósulva van nagy lelkének és nemes jellemének minden szép vonása. Ott van
alapkőnek a törvényes alkotmány és a szerződések szentsége – a pragmatica sanctio. Oszlopai a közjogi épületnek a
méltányosság és igazság, mely egyenlő jogot és kötelességet oszt a birodalom
népei között, egyenlő alkotmányt
követel és szerez a Lajtán túl élő néptestvéreknek is, a kikkel mint szabad nemzet
szabad nemzettel megegyezik azon közös viszonyok rendezésére nézve is, mely
visszonyok szálai a közös együttélés és a közös biztonság érdekgyökeréből sarjadzanak. Kész a törvényesség határain túl is vállat nyújtani a
néptestvérek terheinek viselésére, hogy az összehalmozott terhek súlya alatt
össze ne roskadjon a birodalom és vele együtt hazánk.
Szóval: szelleme hatalmával lerakja a
birodalom és hazánk újjáéledésének, biztos fennmaradásának és előrehaladásának
erős sarkköveit, és szíve nemességével bizalmat ébreszt, összetartásra, ad
ösztönt a monarchia népei között.
Az ő politikája
»nem a koczkáztató merészség politikája, hanem az óvatosságé, nem félénk, hanem
erőnkhöz és helyzetünkhöz van mérve«. Közdolgok intézésében szerette a
szilárdsággal párosult óvatosságot; mert úgy gondolkozott, hogy »önsorsunkról
magunk rendelkezhetünk, s ha koczkára tesszük azt,
önmagunk szenvedjük kárát. De mások sorsát, mit a bizalom hitünkre bízott, a
haza sorsát, mely becsesebb előttünk saját életünknél, féltenünk kell minden
veszélytől, s a szeretet óvatosságával kell azt megőriznünk;
koczkáztathatunk mindent a hazáért, de a hazát koczkáztatnunk nem szabad«.
Ily óvatos
gonddal szerezte vissza Deák nemzetének, a kor szelleme által megifjított ősi
alkotmányt; kiegyezkedett a monarchia test vérnépeivel, feltette a király
fejére a szent koronát és megindította a nemzeti életet a haladás útján.
Ε kiegyezési mű Deáknak legnagyobb alkotása, horderejében messze túl hat
a birodalom határain, eszméket és mintát nyújt a kornak, nagy alakulások
magvait hinti el a népek életébe és ezért e műnek világtörténelmi súlya van.
S mikor a nagy alkotás be van tetőzve, a mester félrelép, mintha látni
akarná: vájjon egyenesen, szilárdan áll-e az alkotmány; még itt-ott
meg-megtámogatja, midőn támadások intéztetnek ellene; de a kormány rúdját
másoknak engedi át, hogy ő rajta ne gázolhasson a közélet meg-megbotló lába;
hanem a még nem szilárd közélet hullámzásában fel- és letünedező kormányok
felett sértetlen épségben legyen egy hatalom, mely minden ellenszegülő
áramlaton keresztül vezesse az épen csak elindult államhajót s mi alatt
lassan-lassan beleedződjenek a kormányosok az elemi küzdelembe.
1873. Junius
28-án még egyszer bemegy a nemzeti törvényhozás templomiba. Szót emel az állam
és egyház kölcsönviszonya kérdésében és szavaiból mint mindig a bölcseség
beszél. Ε beszéd nagy életének utolsó nagy tette és ragyogó zárköve a fényes
pályának, melyet oly dicsőn futott meg.
Hangja olyan
mint az atya hangja, a ki búcsút vesz nagy út előtt gyermekeitől. A jelenben beszél, de a jövő dolgát rendezi és a
jövőnek szól. Mintha végrendelkeznék: örökül reánk hagyja szellemét, bölcs
tanácsokat ad – a béke áldását kívánja nemzetének, aztán elhagyja e
törvényhozás templomát és nem tér vissza többé. Még csak azt várja meg, hogy a
pártokra bomlott nemzett egy szívvel – lélekkel fogadja hagyományát és
reálépjen a kiegyezés erős alapjára. Megéri a nagy egységet, a nagy pártok
egygyé forradását, erős kezekben tudja az ország kormányát, s aztán munkája befejezve, küldetése lejár, a földi
pályáról lelép, hogy a halál lépcsőjén felemelkedjék az örökkévalóság egébe. A
történelem nemtője megjelen ravatalánál, az örök élet jogán reáteszi a
dicsőültre kezét és ércztáblájára bevési a kitörülhetlen ítéletet: halhatatlan!
És eljön ravatalához a kegyelet angyala
koszorúval mind a két kezében. Nagy gyászában fátyolt ölt a nemzet. A nemzet
felséges anyja térdre hull a nagy jótevő hamvainál, fohászra emelkedik
magasztos lelke szárnyain és királynéja után imát rebeg az egész nemzet. A
hódolat és kegyelet messze földön egyesíti a népek szívét és eljönnek a népek
követei fátyolba öltözve és koszorúkat hozva. De eljön a dicsőség angyala is,
megadni a nyugvó hősnek a végtiszteletet: feje fölé kitűzi a győzelem lobogóit
és diadalmenettel kíséri ki a gyászos diszt öltött nemzet nagy vezérét az örök
álom csendes birodalmába. A hálás nemzet kegyelettel jegyzi fel érdemeit és
törvényben örökíti meg nagy férfia emlékét.
Hamvainak templomot emel a nemzet
kegyelete, hálája és az örök nyugalom hajlékához kész szívvel hordja az
épületköveket a nemzet apraja-nagya kegyeletes adományaiban.
A dicsőnek már csak emléke él lelkünkben.
A fényes valóság eltűnt és a nagy alak immár a történelemé. Élete a távlatból
nézve egy felséges tájkép. A fényes életpálya mint egy tündöklő gyémántfolyam
vonul el szemeink előtt elárasztva sugárral és
megtermékenyítve a történelmi tájat, melyen átszövődik. Benne versenyre kell az
ember, a polgár, az államférfi, a szónok, a vezér, az író nagysága. Es nem tudjuk az ember szelíd, jó szívének, a polgár
törvénytiszteletének és hazaszeretetének, az államférfiú lélek magosságának, az
egyszerűen nemes szónoknak vagy a körüllátó óvatos vezérnek, a ki soha csatát
nem vesztett, mert mindig szervezni tudta a diadalt, – kétkedve állunk ennyi
versenyző nagy tulajdon előtt és nem tudjuk: melyiknek nyújtsuk a
babérkoszorút.
De tudjuk azt, hogy jelleme gyémáutiszta,
honszerelme magasan lángoló, az igazság előtte a legszentebb élettörvényes ha
küzd a népjogért, alkotmányért, ez erkölcsi küzdelemben törhetlen fegyvere
mindig: a törvény.
Tudjuk azt, hogy lélekerejét a kétség
soha nem verte le; de a lelkesedés túlheve sem ragadta el. Ő egyaránt ura volt az elemnek, mely belsejében
hullámzott, de parancsolt a tengernek
is, mely körülötte háborgott. Álláspontján, mely soha más nem volt, mint a jog
és igazság, megmaradt minden vészek között nyugodtan, rendíthetlenül, diadalmas
méltósággal. Zivataros időkben, midőn e hazában a jók élete földönfutóvá lett,
nem rejtőzött el, hanem emelt fővel
járt, még az önkény és erőszak sem nyúlhatott hódolatot parancsoló lénye felségéhez. Jelleme mintha
tiszta aczélból lett volna:
vaserélylyel tudta kifárasztani
az ellenfelet; s bárha a küzdelem mezején
ellenállhatlan hatalommal szállt síkra az ellenséggel; ő Jupiter még sem volt
soha, aki villámokat szór a birkózó elemek harczába, hogy tűzre tüzet gyújtson;
az ő hatalma mindig a fék, a .korlát, a mérséklés, a tekintet, az engesztelés
hatalma volt. Ő nem cherub, a mely lángoló karddal veri ki az
embereket paradicsomaiból, hanem tárt karú békeangyal, a ki minden háborgónak
megnyitná a béke és üdv országát. Sebeket kötni és hegeszteni, nem sebeket ütni
és szaggatni volt szelíd lelkének
kedves munkája. A galamblélek nem lakhatott egy vidéken a kebel sólymaival és
lelke oly bűvös összhangban állott kedélyével, hogy minden tette maga az élő
harmónia.
Mint államférfi rendkívüli elmeéllel
tudta felismerni a kedvező alkalmakat. Senki nem tudta annyira: mikor minek van
ideje, mint Ő. A czélok szabatos kitűzésében, az eszközök alkalmas
megválasztásában nagyobb ereje senkinek nem volt. A mit tett erőnkhöz mérve
tette; de azt tette aztán a férfiúi lélek minden erejével. Útjáról, mely mindig
egyenes volt, le nem téríthette semmi hatalom, nyugalmát meg nem zavarhatta
semmi váratlan esemény. Van rá elég példa, hogy midőn az egész országgyűlés
tanácsot és irányt vesztett, rendületlen léleknyugalma és minden bonyodalom
megoldására képes bölcsesége néhány találó szóval lecsendesíté a zavart és
megmutatta a biztos irányt. Ha szólott szónoklata olyan volt, mint a tiszta
napsugár: világos és meleg. De az ő szelleme nem az a förróövi nap, mely
perzsel, hanem a mérsékelt ég szelíd sugara, mely melegít; nem izzó nyári
verőfény, mely tikkaszt, hanem derűs tavaszi napsugár, mely éleszt, emel, üdít
és megtermékenyít.
A szó kristálytisztán áradt ajkairól.
Soha nem kereste a kifejezéseket: gondolatainak tisztasága és érzelmeinek
hősége mindig megtalálta a tiszta és meleg hangokat. Szerette a pél-dálózást és
példáit mindig az életből vagy a történelemből vette. Modora nemes
egyszerűségében, parancsoló tisztes komolyságában. Szelleme nem csapong a
felhők magasságában, de emel a czél magassága felé, hangulata nem fellengős, de
emelkedett. Minden nagy beszéde egy természetes csataterv. Midenekelőtt
konstatálja a tényállást, tisztán kifejti a kérdést és megszilárdítja a talajt,
melyen áll és a melyen vezényel; azután szabatosan kijelöli a czélt, megszabja
az eszközöket és mikor a felszerelésekkel készen áll, akkor egy közérvényű
elvet állit fel kiinduló pontnak. És aztán megindul
ellenállhatlan logikájának dönthe-tetlen sora a természetes következés
lánczolatos csatarendjében. És ha már beszéde folyamában egy-egy czélponthoz
elért, megmegállapodik, de nem hogy csupán pihenőt tartson e nyugpontokon,
hanem hogy az elfoglalt positiót megerődítse
és arra támaszkodva bizton haladhasson tovább. Egy-egy világos elvet
állit fel, melyből tovább fűződik eszmemenete. Például: az uralkodás végczélja
nem lehet a hatalom nagysága, a hatalom csak eszköz, végezel a népek
boldogítása, így emelkedik lépésről-lépésre feljebb az elvek és igazságok
fokozatos lépcsőjén. Úgy hogy mikor beszéde végére ér: meg van hódítva minden
pont, erődítvényekel van rakva a terület és győzelmi lobogó leng a magaslaton.
0 nem hanggal működik, hanem érvekkel, nem túlharsog, hanem elemez és bizonyít,
nem lever, hanem meggyőz.
Nagy ereje van egyes tételek alkalomszerű
felállításában, mely tételek a mellett, hogy tiszta igazságot tartalmaznak, oly
átlátszó és egyszerű nyelven vannak mondva, hogy mindenki egy pillanatra
megérti, elfogadja, sőt mint a régi klassikusok örökszép mondásait,
közmondásként használja. Például: A mit a hatalom erővel vészen el a néptől, az
idők folytában visszaszerezhető: de a mit a nép önkényt felad, az veszve van
vagy csak jó szerencse adhatja vissza megint.
Taglalásaiban mintha a szívekből szedné
ki az érzést és mintha belátna a lelkek rejtett világába, annyira általános
igazságokat mond, oly valódi érzésnek ad kifejezést. Mindenki érzi, hogy hangja
az ő vágyódását fejezi ki és örömmel hallja, hogy oly tiszta, szép nyelven
folynak saját eszméi. Ezért forr vele össze érzésben minden szív, eszmében
minden lélek. És ő igazán hadvezér. Megmondja a tervet, kiosztja a parancsokat.
Mindenkit helyére állit és azután megadja a jelt az indulásra. Apró
csatározásokba nem vegyül. Ő a magaslaton allés commandiroz; de a viadalban működni hagy minden erőt és
őrül azon, ha minél több harczos szerez győzelmi jeleket. Ezért ő hozzá a
tábort nemcsak a hatalom tiszlelete, hanem a szeretet köteléke is fűzi és nem
csuda, ha minden vitéz tűzbe menne értté.
Ilyen ő mint államférfi, szónok és vezér.
Nagy bölcs, rettenthetlen katona, tetőtől talpig – férfi.
Szíve pedig egy gyermek szíve: szelíd,
emberszerető, családias, derűs, adomakedvelő.
Hü és igaz, mint barát, jótékony
mint
emberbarát, felölel és támogat minden üdvös czélt; szereti a társaságot és
eljátszadozik a kis gyermekekkel. Életmódja, ruházata egyszerű, tiszta, nemes,
változatlan, mint jelleme. Igényei nincsenek. A mije az élet szükségletein
felül marad, azt a szegényeknek adja. Ő nem gazdag; de mégis gazdagabb, mint a
világ, minden ura. 0 mindenkinek ad valami jót: neki nincs hatalom, mely
adhatna valamit. Kitüntetést, rangot, állást soha nem fogadott el. Legnagyobb
kitüntetés rá nézve, hogy a fejedelmi család atyjának nevezi, az egyetlen
gyémánt, mely mellét ékíti, az a könycsepp, moly a ravatalon nemes szívére
hullott az imázó királyné szeméből; minden éke, boldogsága: nemzetének hü
szeretete.
Mint polgár
örök idők példán y képe. Hü a fejedelemhez, a törvényhez, az alkotmányhoz, hű a hazához és
egész életét nemzete javának szentelte. Törvény és igazság voltak az ő
szentségei, melyeket ő nemcsak tisztelt, hanem tisztelni kényszerített; mert
hajthatatlan volt a törvény védelmében és érvényesítésében.
Író is volt
Deák. Es ha nem a mennyiség, hanem a minőség szerint mérlegeljük a szellemi
termékek súlyát: akkor Deák nagy író volt. Ő nem sokat, hanem nagyot irt. De
sőt ha nem a keze Írását, hanem azt vesszük, a mit szelleme irt: akkor Deák
sokat is, nagyon sokat is írt. Ő nem írt csak törvénykönyveket és
államszerződéseket, eszméivel, tetteivel, alkotásaival tele töltött egy nagy
könyvet, melynek méltóbb czíme alig lehet, mint e két szó: Deák kora.
Szellemének
írógépe, kezei mindenfelé voltak, a hova csak egy szikrája elhatott lelke szent
tüzének De nemcsak. Ő író is volt a szó szoros értelmében Említsek-e többet, mint
remek követjelentéseit, említsem-e mintaszerű feliratait, avagy említsem-e azt
a nagy művet, melyben nemcsak Lustkandl fegyvereit porrá törte, hanem
gyémántpaizst emelt a magyar jog és alkotmány örök védelmére; vagy nem élne-e
örökké emléke annak a híres húsvéti czikknek, melylyel Deák oly nagy ünnepnapot
szerzett nemzetének?
Mindannyi
irodalmi remekek. Es ha az az írás az igazi írás, mely ezer más írást,
egy egész irodalmat teremt és történelmet alkot: akkor Deák nemcsak irt, de
sokat irt, az ő az írása megannyi nagy tett, megannyi történelmi esemény.
De ki
meríthetné ki azt a kérdést, hogy mi volt Deák? Ε néhány vonás, melyek élete
fénypontjaiból lövellnek ki, csak egyes sugarak; de az egész fényalak teljes,
hü megörökítése a történelem geniusának ecsetére vár. Azonban e néhány
kegyeletes vonás is bőven megmondja: mi volt nekünk Deák? A mienk volt ő
mindenekelőtt. Nemzetünk gondviselője, jogaink őre, törvényeink alkotója,
közéletünk vezére, a trón oszlopa, a haza és a magyar faj dísze.
De nemcsak a
mienk volt ő. Oly nagy alakra mint Deák, kinek szelleme, alkotása kihat az élet
minden mezejére és példájával áthat az országok határain nem lehet a
szakszerűség szűk és a nemzetiség kizárólagos mértékét alkalmazni.
Deák tesz és
munkáján megindul a cselekvések sora minden téren. Felszabadulnak a lenyűgzött
erők; feléled a vállalkozó szellem. És míg az állam jogéletét rendezi vagy
iskolákat emel a szellemi világosságaak: az alatt a szántóvető kettős iparral
hasgatja földein a kenyértermő barázdát; a műhelyekben kong, pezseg a szorgos
munka; gyárak keletkeznek és az ezerkarú gép halomra készíti a nemesített javak
bőségét; utak épülnek kőből, téglából, vasból, melyeken hatványozott élet
lüktet. Szépülnek a városok, községek; javul, nemesbül az emberek élete, erkölcse.
A hazában, a
hol sok helyütt idegen volt a honfi nem régen még, az édes anyanyelv dallamos
lejtése cseng rokonajkakról. A magyar úrrá lett saját hajlékában. Tűzhelyein
nem az idegen nép tanyáz, zsarolva, kormányozva a ház gazdáját magát; hanem
nemzeti kéz tartja és vezeti az országos kormány gyeplőit, és saját fiaink
bíráskodnak véreink tettei felett nemzeti erkölcs és szokások, honi törvények
szerint. A nemzeti szellem visszatért a keserű száműzetésből és elfoglalta
fejedelmi helyét a trónon csak úgy, mint a nép lelkületében. Van a
nemzetnek koronás feje. Van anyja a nemzetnek, mely nem árva többé. À gondviselés
áldja meg a nemzet felséges szüleit! Van büszke, díszes, életerős szíve a
hazának: a főváros ma már valóban magyar főváros, a hol a nemzeti hangot nem
értő szülőket, gyermekeik tanítják az anyanyelvre, és utczáink, tereink,
házaink, a hol csak a kisdedek beszédes nyelve dadog, a nemzeti nyelv iskoláivá
emelkedtek. A nemzedéket, mely most fakadt és nő, érett korában nem lesz
szükség magyar nyelvre, magyar erkölcsre tanítani,
Ha 1867 óta
iskoláink száma nagyra nőtt; ha népünk között az elemi míveltség 40%-ról 67%-ra
emelkedett; ha a rend és jogélet annyira szilárdult, hogy ma már ázsiai hírként
vennők a nemrég mindennapos postakirablásokat és sírfölszaggatásokat; ha
látjuk hogy a nemzet utain, épületein nem.
pusztán idegen kéz dolgozik és keres kincseket, hanem ott látjuk mérni,
építeni, alkotni a hazai erőt és elmét;
ha itt a szőke Duna balpartján, bár szűk bérketreczbe szorulva, de mégis 8-900 növendéknek szellemi tápot nyújtva,
munkálni, emelkedni látjuk hazánk egyetlen műegyetemét; és ha látjuk, hogy a közszellem oly
hatalmasan hajlik a reális térre, hogy 1867-be
még csak 300, ma már közel 900 polgár keresi a technikai míveltséget e
szerény falak közt: a
háttérből mindenünnen kimagasul Deák dicső szelleme, a mely
megalkotta a nemzeti ébredés és cselekvés legújabb korát. Az ő műve,
hogy egyességben élünk
történelmi néptestvéreinkkel. Az ő műve, hogy nemzetünk szavának súlya van újból a
népek tanácsában. Az ő műve, hogy megnyílt a
pálya és hogy megindulhatott az alkotások munkája minden téren. Az
ő szelleme rendezi közéletünket; az ő
lelke neveli a népet. Ο növelte nagyra az intézetet, a
hol a nemzet gyermekei tanulnak
utat, hidat, hajlékokat építeni és
felmérni a földet, melynek kincsei megmérhetlenek. És az ő szelleme vezet benünket tovább
is. Lelkének fénye
kísér minden ösvényén az életnek,
a hol csak a munka, a becsület
és az igazság jár.
De nem ítélhető meg Deák nemzeti mérték
szerint sem. Ε mérték kicsiny ő hozzá.
Deáknak mértéke az – emberiség. Valamint azon erények és igazságok, melyeknek
Deák élő megtestesülése volt, nem csupán nemzeti erények és igazságok: úgy Deák
példája és hatása is világraszóló. Viszályban élő néptestvéreket kiegyeztetni;
igazságot osztani valamely mozaikállam népelemei között; a férfiúi cselekvés
szabályává tenni a mérsékletet és méltányosságot; törhetlenné tenni a jellemet
a jog és igazság békés, de hajthatatlan követésében; nem aljasítani soha áruvá
a becsületet és hazafiságot; ha küzdeni kell, nem ismerni a gyűlölet
szenvedélyét; de erénynyé emelni még elleneink emberies kíméletét is; áldozni
egész életen át nemzetnek és emberiségnek és imádsággá magasztosítani a
hazaszeretetet: eszmények, melyek nemcsak a magyar szívhez szólnak, hanem
követésre hívják az emberiség egyetemét; és az apostol, ki e tanoknak szentelé
nagy életét, a magyar Deák nemcsak a magyaré, hanem mint erényei és igazságai –
az emberiségé!
Ezek az eszmények állanak Deák felséges
alakjábau előttünk és az emberiség szeme előtt. Ez az a példánykép, melyet
becsülnünk és követnünk kegyeletes szent kötelesség. Ezt a szobrot, képet kell
felemelnünk oltárainkra: a templomba, hadd tanítson az erény, az erkölcs, a
becsület hitágazataira; a törvényhozásba, hol bölcsesége legyen tanácsadó és
mérséklete fékezze a szilaj szenvedélyeket; egyleti termeinkbe, hadd tanítson
polgári erényekre és kötelmekre; házainkba, hadd legyen patriarchája a nemes
kötelékeiben megújuló és élveiben tiszta családi életnek; és állítsuk oda képét
lelkünk közepébe, hogy majd ha az idők vihara fergeteget hoz és keblünk
tengerén hullámok háborognak: legyen világító tornyunk, melynek fénysugara
bevezet a biztos révbe és nem engedi összetörni élethajónkat a vészek szirtéin.
És most vegyük elő a koszorút, melyet
érzelmeink füzéréből a kegyelet kötött, koszorúzzuk meg a szent hamvakat De
kérdem: milyen koszorú illeti meg Deák
homlokát? A glóriát, melyet
dicső tetteivel önmagának készített, felteszi halántékára a történet geniusának
méltó keze. A mi koszorúnknak más értelme vagyon. A Caesar halántékát, a ki
vérmezőkön szerzé babérait, övezheti aranykorona; a nép atyját, ki csak áldást
termesztette földön, koszorúzzuk meg mint Cerest, búzakalászokkal; övezze
szelíd, jó fejét az általa adott béke pálmaága és fűzzünk emlékére szívünk
érzelmeiből nefelejts-koszorút.
Magasztos árnya az elköltözöttnek, fogadd
hálánk és kegyeletünk szerény, de szíves adóját: vedd kegyesen a megemlékezés
szerény koszorúját, melyet áldó szívvel tesznek hamvaidra hü gyermekeid. Te
neked, ki békét, szeretetet, áldást árasztál a földön, legyen enyhe a nyugalom,
adjon örök békét az ég!
Arra tanítád nemzetedet egykor, hogy
teljesítse kötelességét. Emelkedjünk fel a kegyelet e szent ünnepélyén erős határozatra
és itt, e Pantheonban, melynek oltárairól egy évezred során át néznek le reánk
nemzetünk halhatatlanai, tegyünk ünnepélyes szent fogadást. Ε szent hamvakra fogadjuk, hogy követni fogjuk a dicső
nyomdokokat. Dolgozni fogunk két kézzel, ernyedetlen lélekkel magunk, hazánk,
az emberiség javán, miként Deák dolgozott. Hűségünk megingatlan marad törvény,
Király, haza s a becsület iránt. Vészek idején
csüggedni nem fogunk soha király, jog és haza védelmében; mert a csügedés
halál. Előttünk nyitva áll a tér, a dicső példa hív, int a vezéri szó:
haladjunk előre a pályán: teljesítsük kötelességünket!
[1]
Egy pontot azonban nem
hagyhatok megfigyelés nélkül. Ezzel tartozom Deák szellemének, mely maga az
igazság.
Vannak, a kik azt beszélik el, hogy Deákot egy nagykanizsai tanára,
Páter Martinus tanította volna meg gondolkozni, azon tanítási modora által,
hogy a tanítvány okát feladataik megoldásában nem segítette, hanem egészen
önmagukra hagyta, hadd törjék a fejeiket és tanuljanak meg gondolkozni. Ezen
állítás valóságának hiteléül hivatkoznak Deákra magára, a ki úgy nyilatkozott
volna, hogy páter Martinusnak köszönheti nagy részt, ha lett valamivé; mert
páter Martinus nélkül »talán« sohasem tanult volna meg gondolkozni. En ezen
elbeszélésben nem látok egyebet, mint Deák nagy erényei közül a szerénységet, a
hálát és óvatosságot. A szerénységet, mely minden jót mások érdeméül számit, a
jó tanítvány háláját és a megfontoló óvatosságot, mely jellemzően aként
nyilatkozik, hogy »talán« soha sem tanult volna meg gondolkozni.
Ha ezen elbeszélés a valót fejezné ki: akkor Deák iskolatársai is ép oly nagy gondolkozókká válhattak volna ugyanazon oktatás mellett, mint Deák; azonban bármily nagy legyen is az oktatás hatalma, hitem szerint, nem páter Martinus tette Deákot nagy gondolkozóvá, hanem a bőkezű természet, mely Deákot a nagy és eredeti lélek égi adományával tüntette ki. Deák természetes lényének tiszta fényköre nem szorul a legendák görögtüzére, melynek színjátékát iskolakori mondák élesztgetik. Elmefensége tüzénél elhalványul a regék és mondák csillogása, miként a bolygó tűz eltűnik, ha a nap ki süt az égen.
[2] Deák Ferencz emlékezete. Szerk. Tors Kálmán.