Vissza a nyitólapra Vissza a nyitólapra


D-ko(ó)r?

Gondolatok az MTDA 2000. könyvének megjelenése kapcsán


dr. Reisz László

projektvezető


A közelmúltban a Magyar Társadalomtudományok Digitális Archívumában (MTDA) letölthetővé vált a projekt 2000. könyve. A valóságban állománya ennél lényegesen nagyobb: csak az elsőként itt feldolgozott ´Huszadik Század´ állománya meghaladja a 22 000 oldalt.

Publikus állománya megközelíti a 400 000 oldalt.

Akit a statisztika részletesebben érdekel, az itt

http://mtdaportal.extra.hu/STATISZTIKA/statisztika.html

napi frissítésű adatok talál.

Olvasni tehát van mit, igény is van rá: látogatói statisztika csak 2009-től áll rendelkezésre, ennek alapján eddig 97 országból mintegy 550 000 látogató böngészett. Számuk és az elérhetővé vélt munkák száma folyamatosan nő: előbbi tavaly megközelítette a 130 000 olvasót. Az elmúlt évben 308 könyv került a  könyvtárba, több mint 60000 oldal terjedelemben. Idén ezek az értékek – az eddigi adatok alapján – várhatólag mintegy 25-30%-al emelkednek.

Tanulságos megosztani azokat a tapasztalatokat, amelyeket a projekt tíz évnél hosszabb működése alatt szereztem. Senki ne számítson Pr-motivált megemlékezésre, stratégiai tervekre és hasonlókra. Aki ilyet vár csalódik, unatkozzon máshol.

Inkább arról szólok, hogy ma miért nem írható ilyen.

Nem az MTDA-ról beszélek, sokkal inkább a közegéről. Ez az oka annak, ha rövid ismertető sokkal inkább kórkép, mint projekttörténet.

Tapasztalataim megosztása éppenséggel nem szórakoztató olvasmány, talán kissé elfogult is, de mindenképpen őszinte, tanulságos, személyes tapasztalatokon alapuló – tehát ne rám haragudjanak.

    Sajnos, nem adhatok választ a következőkre:

 

1. Miért kell(ene) digitalizálás


J. K. Galbraith egy vitriolos hangú esszéjében írja, hogy egy orgia és egy puccs résztvevőinek alapvetően közös vonása, hogy valójában nagyon élvezik a dolgot – bár tudják, hogy nem kellene...

A digitalizálás esetében hasonló a helyzet – csak éppen hol itt az élvezet?

A kezdetekkor számos könyvtári vezető magát a fogalmat sem értette, nemhogy komolyan vette volna, mikor törekvő beosztottak segítőkészen elmagyarázták nekik a ´szkenner´ szó helyesírását meg hasonlókat.

Mára ez megszűnt, sőt esélyegyenlőséggel, információs szupersztrádával, integrációval körítve sok esetben divatként a vezetői pályázatok, előadások kötelező része lett, miként húsleves a vidéki lakodalomban.

Mert kellene: a használók felől egyértelműen. Gondoljuk meg, a 21. században internetről a pizzától a prostituáltig szinte bármit rendelhetünk, ezenközben a könyvtár, hát igen...

Tény, hogy a könyvtári infrastruktúra a – ´gördülőállományon´ kívül a személyi állományt is beleértve – meghökkentően merev, a változásokat kerülő.

Önvédelmi-túlélési stratégiája imponáló. A könyvtáros polcaival, bibliográfiai rekordjaival, szabályzataival az Armageddont is túlélné, ahogy túlélte azt a sokkot, amit anno a ´public library´ jelentett számukra a köz beengedésével a tudás szentélyébe.

Integrálták az LP-t, a kazettát, VHS-DVD adathordozókat: leltári számmal, obligát pecséttel ellátva mind szépen belefértek a ´nem hagyományos dokumentumok´ fogalmába.

Örülhetünk, ahogy a mai könyvtárban tombol az innováció, ha a fenntartónak ´fussa´ mágneskapu, mikrochip, automata kölcsönzőpult váltotta ki a keménypapíros kölcsönzőkartont. A cédulakatalógus gépi adatbázisra váltott, sőt felkerül az internetre. De a lényeg, a könyvtár az érdemben alig változott, bár néha már plázának hívják.

Táborok szervezése, könyvtárbusz, több polc, több könyvtár, szalagátvágás – annyira életképesek hosszú távon, mintha a gőzmozdonyt modernizálnák azzal, hogy áramszedőt szerelnénk rá, az árammal a kazánt fűtendő: marad a ´feeling´, s persze a lényeg: a főgépész állása.

Tehát: egészen az e-könyvig: integrált a rendszer, a bélcsavarodásig küzdve, de a kör négyszögesítése mára megoldhatatlan feladattá vált. Minőségileg más gondolkodásra, szolgáltatásra lenne szükség, ami csak egy virtuális könyvár keretei között oldható meg.

Láttam egy archív plakátot a Tanácsköztársaság idejéből (nem nem politizálunk!) melyen két szöszi proletár-puttó – fiú és leány – néhány partvis, felmosóveder és hasonlók társaságában: olvastak. Felirata: „KÖNYVEK A HÁZFELÜGYELŐNÉL.”

Kísérjük végig ezt a vonulatot a „törjük meg az uralkodó osztályok kulturális monopóliumát”-tól az „olvasó népért” mozgalmon keresztül a mai olvasótáborokig, plázáktól a csacsifogatos állatkerti könyvtárparódiáig.

Érdemben nem sok változott – az olvasmányok sem. A ma könyvtárosai többnyire ugyanúgy nyilasmisivel, nemecsekernővel, vagy Verne, Jókai bevált munkáival abuzálják a mai szöszkéket – bár a partvist okostelefon, tablet, laptop, internet és egyebek váltották fel.

A valaha „jobb napokat látott” népművelő könyvtáros-kiborgként rendületlenül konferenciázik, olvasónépezik, táborozik, töretlen elhivatottsággal lóbálva címerét, a (papír)könyvet, mint „B”-kategóriás vámpírfilmek papjai a fokhagymakoszorút, ihletett egyedei olykor a nyomtatott könyvek illatáról is áradoznak – közben egy hordozható adattárolón nemzeti könyvtárnyi információt tárolhatunk, s vihetünk – szó szerint magunkkal...

Azért oszlassunk el egy tévedést: a könyvtáros nem pap, az istenadta hívőknek a mennyek országába (információ) vezető kalauza. Sokkal prózaibb, de reálisabb a definicíó=portás. Gyűjti, regisztrálja a nagy irodaház bérlőinek adatait, s eljuttatja hozzájuk az érdeklődőket. Nem tehet(ne) kivételt, mint ahogy nem is tartozik rá az érintettek tevékenysége sem.

Mondjuk ki: nem hatalom, hanem kiszolgáló. Az irodaház/könyvtár nem őérte van, a látogatók számára egyedül a hatékonyság: fontos márpedig ezt a versenyt utcahosszal nyeri az érintőpaneles tájékoztató-tábla.

Az írásjel-közvetítette információ kortalan – a hordozója válik egyre túlhaladottabbá, s vele avul a megújulásra képtelen kezelője.


2. Stratégiák a digitalizálás szabotálására


Amúgy a könyvtáros a többszörös hivatási kontraszelekció ellenére ügyes túlélő ember és jó bürokrata: ismeri és védi az érdekeit főigazgatótól raktárosig.

Ha mindent megkaphatnak az otthoni fotelből, akkor ki jön majd be a könyvtárba, mi lesz az állásunkkal – mikor leszek így végre helyettes alcsoportvezető? ... – így a beosztott.” Ha nem kell épület, nincsenek polcok, akkor hol fogok szalagot átvágni, bizonyítani a hierarchiában felettem állóknak, hogy (még) méltó vagyok a bizalmukra? – így a főnök. Több polc, több ember, több projekt = több hatalom.  Bármit megpályázni, amire csak pénzt adnak, meg konferencia, meg tapasztalatcsere – nagyoknak külföldön, kevésbé nagyoknak helyben, esetleg vándorülésen.

Kevesen gondolnak arra, hogy a kibertér a könyvtárosi egzisztencia hosszú távú biztosítéka lehetne.

Mondjuk ki nyíltan: kevés számú elkötelezett e-könyvtárostól eltekintve a falat a mi oldalunkról is építik: az olvasó gyakorta csak ürügy, de a Könyvtár és a Könyvtáros a központ, az olvasó nép pedig gyakorta a tribünről integetők statiszta csupán. A könyvtáros pedig az információ egyfajta papjaként áll az információ és az olvasó közé az üdvösség – a könyvtár – felé vezető úton.

Melyek a legelterjedtebb szabotáló taktikák?

Beosztott főnökének olyat nem mond, hogy valamit tud vagy – horribile dictu – nem akar megcsinálni. Ezért alig találni olyan közép- vagy felső-vezetőt, aki nyíltan ellenezné a digitalizálást. Konferenciák zajlanak, tanulmányok készülnek, szakértenek, utaznak, tapasztalatot cserélnek a témában, olykor valaki dolgozik is valamennyit, de ez leginkább ürügy a status quo fenntartására. „Minél inkább változik, annál inkább ugyanaz marad” – ahogy a nagy gondolkodó mondta.

Erről van szó, amikor a vezető biztosítja elkötelezettségéről a főnökeit, környezetét, mindenkit, aki csak meghallgatja, majd megjegyzi, hogy sajnos, digitalizálásra amúgy nincs más mód, csak külső cég bevonásával, s az meg csak akkor, ha jelentős pályázati támogatást  kap az intézmény.

Ennek a mai viszonyok között tudható az esélye, főként, ha semmi előzetes komoly eredmény nincs, amit így támogatni lehetne. Persze, adott esetben a könyvtáros örömmel költi el a pénzt a digitalizálás örvén, főleg, ha a munkát kiadhatja. A pályázati pénz rangot, pozíciót, hatalmat jelent a hierarchiában és azon kívül is. Nagyratörő stratégiai terveket fogalmaz, ügyesebbje tájékozott a vezetéselméletben is, közgazdasági, és egyéb szakkifejezésekkel operál, ábrákkal, prezentációkkal manipulál.

A piaci alapú tartalomszolgáltató készségesen szekundál mindehhez: ha lesz pénz, a munkát ő végzi el, többnyire a ´szürkezóna´ név nélküli harcosaival, fillérekért, majd korrektül kiszámlázza azt. Emlékszünk még  a Hungarológiai Alapkönyvtárra: így kerül – szakmai alapon megtámogatva – 650000 HUF-ba a jogtiszta ´Egri csillagok´ digitalizálása..

Tényleg infernális rosszindulat arra gondolni, hogy a piaci szereplő háláját esetleg másképpen is kifejezheti a (könyvtári) a rangos intézmény pályázati pénzét költő  döntéshozónak…

Ha meg nincs pénz? A külső szakértelemmel megtámogatott piaci vélemény igazolja a „fennvalónak”, hogy a munka drága és bonyolult, ezért saját erőből sajnos nem végezhető el.

Mi van, ha ebben a körben valaki elkezd „csak” dolgozni, s kiderül, hogy ipari szkennerparkok, konferenciázás, szakértés és pályázgatás nélkül is születhetnek e-könyvek?
Érthető: ilyen környezetben közt egy kívülálló munkájának annyi létjogosultsága van, mint – tangónak a temetőben.

Ez a felismerés volt számomra az MTDA legnagyobb tanulsága.


3. Az MTDA kialakulása, portálja, gyakorlata


MTDA magánprojekt. Kezdetei 2003-ra nyúlnak vissza, de ezt az inkubációs részt most ugorjuk át: mások ezt cenzúrának neveznék, én – jogos önvédelemnek. "Csak a szépre emlékezem" mondhatnám, ezért sem írok erről az időről semmit.

A projektnek 2009 óta önálló portálja van, forgalma, s a kitett anyag dinamikusan növekszik. Idén, az I. világháború alkalmából egyszerre 100 könyv vált elérhetővé. Nálam avatottabb szakemberek – nyilván számosan vannak – el tudják helyezni ezt a teljesítményt a hazai „profi” intézmények teljesítményei között.

A munkát senki, semmilyen formában nem támogatja, sem szóval, sem tettel, sem pályázati pénzekkel, sem semmi más módon, az, ahogyan mondani szokták „saját erőből” folyik.

Gyűlölöm a bürokráciát, rossz is vagyok benne.

Tapasztalataim szerint a stratégiai tervek, koncepciók, küldetésnyilatkozatok gyakorta fordított arányban vannak szerzőik intelligenciájával, de az érdemi munkavégzéssel mindenképp. Természetesen adminisztrációra szükség van, de nem alibiként, az érdemi munka kiváltására, hanem annak elősegítésére. A „szolgálati út”, a „hivatal” feladata a munka segítése lenne, s nem  dolga rosszul működő intézmények, szakmailag, emberileg inkompetens vezetők tevékenységének legalizálása, akik gyűjteményüket előszeretettel tekintik saját hűbérbirtokuknak.

Azonban nem utópia íródik.

Amikor az önálló portál 2009-ben elindult, mégsem kerülhettem meg teljesen az ilyesmit. A minimálisan szükséges ´mit, hogyan, hányszor´ ismertetésen túl valamit írnom kellett munkám céljairól is. Hosszú kínlódás során abban maradtam, hogy a projekt a következő 3 pillérre épül:


1. ingyenesség

2. függetlenség

3. politikai semlegesség


Soká tartott mindezt összehoznom, a „pillérre” meg különösen büszke vagyok. Tehát örömmel – s kis bűntudattal – fellélegeztem:  kezdődhet az érdemi munka.

A 21. századot írjuk, rendszerváltáson (olyan, amilyen) évtizedekkel túl a dolgot ennyivel elintézettnek véltem.

Elég nagyot tévedtem.

Tapasztalataimat összegezve:


1. ingyenesség


Úgy tűnik, csak számomra volt egyértelmű. Rendben van, ha pénzről van szó, akkor az emberek gyakorta nem őszinték, nem is lényeges, mert ki hisz nekik? Ami engem illet: szavamat se higyjék: ellenőrizhető tényeket írok, ezekből ki-ki levonhatja a megfelelő következtetését.

A projekt tényei: a portál tartalma kivétel nélkül ingyenes. Nincs ´donate´ gomb, szerény búvópatakként megbúvó bankszámlaszám az esetleges támogatások utalásának megkönnyítésére, sőt egy reklámbannert sem engedek a portálra. Nem is koldultam – bocsánat – pályáztam, ha valaki ebbéli kudarcot vél felfedezni mondandómban; viszont nem látom be, hogy miért kellene munkámmal más, mégoly rangos intézmények birodalomépítő-pályázó ambícióit kiszolgálnom. Persze, ez hibaként is betudható: pályázati pénzből mód nyílik a tapasztalatcserére, konferenciázásra, ez-az beszerzésére, szakmai nagyságok szakértői díjakkal való megnyerésére.

Számos esetben történt kísérlet az együttműködésre. Ezek mindegyikében közös volt az a leereszkedő, segítő szándék, ami soha nem a munkavégzést, finanszírozást érintette, hanem kizárólag a realizált értékek átvételére, használatára  irányult.

Ajánlottak internetes felületet a könyveimnek – utólag tudódott ki, hogy a fenntartótól sürgősséggel kértek sokszámjegyű támogatást a weblapra, érthető, hisz – anno – mintegy 200 könyv kitételéről volt szó, ennyit pedig igazán megérhet a digitális kultúra terjesztése – nekik. Megkeresett oktatási intézmény potens vezetője, hogy portáljukon szívesen adnak helyt az anyagomnak, a diákok – mint kötelező olvasmányt – szerény juttatás ellenében – olvashatják majd azokat, mely tényre a szakirodalmat megadó tanárok készségesen felhívták volna a figyelmüket.

Könyvtárügyünk zászlóshajója sem maradt ki, bár annyira nem érdemesített, hogy konkrétan megkeresett volna, közvetítők útján próbált rávenni, hogy ´önként´ működjek vele együtt, azaz osszam meg vele a könyveimet, mert belátható, hogy egy magánszemélynél nincsenek azok biztonságban. Sajnálatos, hogy e segítségnyújtás itt sem az értékteremtésben, vagy annak finanszírozásában nyilvánult meg – kizárólag az eredmény értékesítésére szorítkozott volna. Miután az államosítás e speciális formája nem járt eredménnyel, közvetlen főnököm közvetítésével próbáltak meg hatni rám...

A kedvencem az a magánszemély volt, aki azzal keresett meg, hogy szerkesszem át a honlapomat, minden könyvnél helyezzek el egy az ő portáljára mutató linket, ahonnan ő majd fele-fele alapon print-on-demand szolgáltatást nyújtana.

Könyvtárügy, így szeretlek.


2. függetlenség


A bürokrácia, az intézményes lét nem ördögtől való, elvileg működhet is, saját tapasztalataimtól és korlátaimtól el tudok és el is akarok vonatkoztatni. Az a tény azonban, hogy a projekt szuverén gazdája vagyok pénzben ki nem fejezhető érték. Ki számoltathat el engem, ha – ad abszurdum – úgy döntök, holnaptól nem csinálom? A projekt olyan, amilyen, hibáimért nem mutogathatok senkire, az én felelősségem, de értékei is  enyémek.

Ki szólhat bele a munkámba, miközben én állom a számlákat?

Mit kaphatok cserébe a függetlenségem feladásáért?

Pénzt?

Kézenfekvő, a projektben elérhető könyvek oldalszámán túl ívszámuk is adott, karakter/érték egyszerűen számolható. Az anyagnak mintegy a fele publikus jelenleg, azaz a teljes oldalszám – dinamikusan változva – év végére eléri, megközelíti a 600 000 oldalt. Akinek nem kell az e-könyv, annak ez nem képvisel értéket. Akit érdekel, az vagy előállíttatja piaci szereplővel, vagy házi kivitelezésben dolgozik. Nem tudnám eldönteni, melyik lenne olcsóbb, lehet kalkulálni.

Pozíciót?

Amennyire kritikusan viszonyultam – bár tapasztalati alapon – a projekt külvilágához – ugyanígy azzal is tisztában vagyok, hogy a  ranglétra nem az én világom. Egy dolog, hogy nem érdekel, de nem is lennék jó benne, ráadásul ezt még tudom is magamról. Rossz kombináció, még ha az életkoromról el is feledkeznénk.

Dicsőséget?

Tény, hogy az ország legnagyobb (magán) e-könyvtára vagyok, a paramétereket lásd cikk elején. Erre büszke vagyok, sőt a hiúság bűnében is vétkes, mert naponta rendszeresen böngészem, hogy (hányan) böngésznek... Ez ugyanis számomra a projekt értékelésének egyetlen releváns mércéje.

Olyan elismerési formáról nincs tudomásom, ami akár egy oldallal is növelné a beszkennelt állományt, kritikáról sem, ami csökkenthetné, akkor miről beszélünk?


3. Politikamentesség


A rendszerváltást követő  évtizedek után annyira abszurdnak tekintettem a puszta felvetését, hogy tulajdonképpen lustaságból fogalmaztam meg kínomban, mikor végképp nem jutott más eszembe: egy széknek is minimum három lába kell legyen, hova lenne az MTDA 2 pillérrel?

Ki miben vétkezik, abban bűnhődik” a mondás maradéktalanul beigazolódott.

Lépten-nyomon liberalizmusról, demokráciáról, szabad véleménynyilvánításról szóló szónoklatokat hallhatunk. Van ám könyvtáros etikai kódex is, kicsiben meg nagyban, 2006 óta a könyvtárügy nagyjai bábáskodásával tananyagként is magolható.

Gondolnom kellett volna, hogy csak kódex van, etika olykor hiánycikk?

Mondjunk ki valamit nyíltan: a személyes vélemény: magánügy. Jómagam sosem politizáltam, politikai pártnak tagja nem voltam/vagyok. Magánemberként is, könyvtárosként is meggyőződésem, hogy a könyvtárosnak a cenzúra minden formáját kerülnie kell. Ez egyszerűen szakmai alkalmassági kérdés számomra. Vallom, hogy Szamuely Tibor és Szálasi Ferenc munkássága – már könyvtári vonatkozásaik – egyformán a magyar információs vagyon része, s azt megőrizni és hozzáférhetővé kell tenni bárki számára. A könyvtáros – csakúgy mint a mozigépész – nem felelős a tartalomért, ahogy a dicsőség sem az övé, a gáncs sem őt illeti. Miután technikai, szerzői jogi értelemben is behatárolt területen legelészem – még csak nem is az én döntésem szabta korlátok között – az utóbbi időben zömmel a Horthy-korszak anyagai kerülnek feldolgozásra, s ezek a kordokumentumok sokszor bizony nem felelnek meg néhai Aczél-elvtárs 3 T-jének.

Kísértet járja be…” De hol is kísért még?

Több alkalommal egy könyvtáros ´szakmai´ levelezőlista kapcsán merültek fel problémák. Tavaly Szabó Dezső kapcsán zajlott némi üde fasisztázás az említett fórumon, véletlenül éppen akkor, amikor nevezett szerző munkájának középiskolai tananyagba emeléséről volt szó, s a projektben, ettől teljesen függetlenül ugyan, de számos Szabó Dezső munka vált elérhetővé.

A legutóbbi hisztéria kapcsán a egyesek a projekt mint ´szélsőjobboldali förmedvény´ kitiltását követelték amúgy a nyilvános szakmai listáról. Ennek apropója egy 1943-as adattár volt, ami a korábbi zsidótörvények hatását próbálta összefoglalni – hatalmi elit kutatók számára mindenképpen hasznos, – amit egy kifejezetten cionista indíttatású füzetkével együtt tettem közzé. Utóbbiról sem akkor, sem azóta nem esett szó, viszont két nyilvánvalóan zombi-üzemmódba kapcsolt politikai őskövület egyenesen megzsarolta a listát, amiért szélsőjobboldali nézeteket valló portál híreit engedi közzétenni – szóval igazán szórakoztató, retro „Szabad Nép” feeling alakult ki.

Hogy pl. a Huszadik Század, vagy a Szabadgondolat, vagy prominens cionista szerzők munkái mióta szélsőjobboldaliak, azt azóta sem sikerült megtudnom. Nyilván a portálnak vannak ilyen olvasói is, de érdekes módon ők  nem leveleznek velem az említett munkák közreadása kapcsán. A könyvtáros társadalom azonban (mondjuk nem szeretném azt hinni, hogy az ott megszólalók a többségi vélemény megfogalmazói) két használt katalógusszekrény felajánlásáról szóló hír között hosszan vitatta meg a témát.

Én sem akkor, sem azóta nem szóltam hozzá – azért legyen egy szint – míg végül egy szellemdús kommentelő a vita vége felé vádlóan meg is jegyezte: nyilván igaz, amit mondanak, a bizonyíték:  miért nem mentegetőzöm?

Az etikai részét sajnos, a szakma egy részére feltétlenül jellemzőnek, s számomra vállalhatatlannak tartom. Elképzelhetetlen ugyanis, hogy valaki kitiltását egy nyilvános listáról követeljem, ha mondandóját mégoly igazságtalannak, személyét mégoly inkorrektnek tartom – látható, hogy nem érintett meg a liberális demokrácia mindenekfelettvaló nagyszerűsége. Egy listán való megszólaláshoz nem kell IQ tesztet kitölteni, (talán az adminnak sem) a besúgás sem tananyag, de azért egy szintet tartani illene: Jolán néni, a viceházmester odafigyelt erre,  mikor kapupénz-vitájuk miatt a renitens lakót 1944-ben a BBC hallgatásáért; 1951-ben a SZER hallgatásáért jelentette fel.

Legalább ennyit…


Hogyan tovább?


Ezúttal is megköszönöm azok türelmét, akiket mostanáig untattam, s munkám vége felé igazán rövid leszek.

A projekt fennállása óta nem volt arra példa, hogy tartalmi okokból egy könyvet kihagytam volna az adatbázisból – formai szelekció (firkált, hiányos, extra méretű) – olykor előfordult. Steinecker Ferenc „Községpolitikája” ilyen okokból várakozik: évek óta nem tudom rávenni magam csaknem 500 oldal újragépelésére, merthogy az eredeti jegyzet állapota...

Soha nem vitatkozom senkivel arról, hogy mi miért van a projektben: a 2000 könyv elég ahhoz, hogy bárki a kedvére valót megtalálja. Nyilván eltérőek a látogatóim preferenciái, amit tiszteletben tartok, de a leghatározottabban visszautasítom, hogy bárki a saját véleményét, ízlését akarja érvényesíteni az MTDA-ban – az én költségemre.

Soha nem vitatkozom senkivel arról sem, hogy mi legyen a projektben: a keretek annyira tágak, hogy nyitottabbak nem is lehetnének: ezeken belül mindent befogadok, őszintén hálás vagyok, ha valaki új lehetőségekre hívja fel a figyelmemet.

Szívesen együttműködnék magánszeméllyel, intézménnyel, ha annak célja minél több, minél jobb digitális tartalom hatékony előállítása,  s nem pozíciók, pályázati pénzek elnyerése.

Több mint tíz év után egy makacs, bár egyre rekedtebb hangocska súgja még, hogy ne adjam fel.

E-könyvtárosnak tartom magam míg jobb elnevezést nem találok: mert a könyvhöz, mint információhordozóhoz olvasóként évek óta nincs közöm, a tartalmához annál inkább. Vannak fenntartásaim, az eddigiek alapján ez érthető. Nem jó magányosnak lenni, de jelenleg ez az eddigiek alapján hatékony alternatíva. A D-kor – digitális kor – már itt van (nemcsak e munka címében): a mi döntésünk csak arra korlátozódik, hogy használjuk, uraljuk, élvezzük előnyeit, partnerei legyünk – vagy a fejlődés megkerül minket. Kórként is kezelhetjük, kizárhatjuk életünkből. Csak éppen mi is kizáródunk – az egyre üresebb könyvtárakból integetve a valóságnak.

A D-kor interneten, google-keresőn, okostelefonon szocializálódott nemzedéke lesajnálva kerül el minket plázáinkkal, pultjainkkal, jobb ügyhöz méltó buzgalommal összeállított, értelmetlen tárgyszójegyzékeinkkel, mögöttes tartalom nélküli bibliográfiáinkkal, mantraként ismételgetett szlogenjeinkkel; 30-40 éves népművelői frazeológiát visszaköszönő rendezvényeinkkel, projektjeinkkel. Neveljünk olvasót, legyen könyvtár strandon, buszmegállóban, hajón, villamoson, vagy csacsifogaton – utóbbin az ortodox könyvtáros legalább megfelelő társaságban találkozhat gyérülő közönségével.


*

Egyszer volt, hol nem volt.... volt egy tudálékos kiskakas.

A tudálékos kiskakas meggyőződése volt, hogy a ő kelti a Napot. A Nap előírásos viselkedésére gondos rendszert dolgozott ki: pontok, részletes szabályok, pontos előírások határozták meg a napfelkelte mikéntjét, a Nap szakszerű viselkedését. A kiskakas fontosságának rendszeres kukorékolással éjszakánként is hangot adott.

Egy nap azonban váratlanul eltűnt.  Néhány, korábban nagy becsben tartott tolla hevert csak kedvenc szemétdombja mellett.

A – némiképp álmos – házbéliek örültek a kakaspörköltnek.

A nap pedig kukorékolás nélkül is felkelt.


Ugye értik?