A MAGYAR CLERUS

ADOMÁKBAN.

ÖSSZEGYŰJTÉ:

CSUKÁSSI JÓZSEF

BUDAPEST.L A U F F Ε R V I L ΜΟ S Κ I A D Á S A.1879.

Pázmány Péter érsek.

Esztergom 1630-as évek körül volt oly szerencsés Pázmány Pétert, mint érseket lakosául bírni. Tudvalevőleg Esztergom, sub rosa piszkos fészek, telve halovány kis papokkal.

Pázmány sétálván egykor, föltűnt neki egy piros pozsgás theologus. Megállva, megszólitá őt ilykép:

Ugyan humanissime, úgy-e nincs itt derék ember ebben az Esztergomban?

Nincs bizony érsek úr, csak excellentiád, meg én! tévé hozzá az önszeretet elvét követő theologus.

Két ferenczrendi barát ment egyszer az érsekhez alamizsnát kérendő. Egy előszobába vezették őket, hol sokáig kellett várakozniuk, mert az érseknek épen fontos végeznie valója volt.

Végre, mikor már egészen beesteledett, belépett az előszobába. Egy asztalon két gyertya égett, s az érsek, mielőtt a barátokkal beszélt volt, eloltotta az egyiket. Ε takarékosság arra indította a Ferenczrendieket, hogy kérelmük előterjesztése nélkül tovább menjenek.

Hová akarnak menni? kérdé az érsek.

Az egyik barát megvallotta nyíltan, hogy ily nagy takarékosság mellett nem tartják érdemesnek az időt tovább itt vesztegetni, mert nem sokra számíthatnak.

Tévedtek, fiaim – monda az érsek, ha ily csekélységre nem ügyelnék, úgy nem volnék most azon helyzetben, hogy azt teljesítsem, a mit kötelességemnek tartok, s a mi nekem nagy örömömre szolgál.

És a barátokat szép ajándékkal bocsátotta el. Egy szegény asszony egyszer panaszszal járult hozzá, mert úgymond, ő imádkozni nem tud.

S hogyan? kérdi az egyházi főúr.

Én úgy akarnék pedig – folytata az aszszony – de valahányszor kezdem, egyszerre elfogódom s egyebet sem teszek csak sóhajtozom.

Jó asszony, felelé az érsek, te tudsz imádkozni, sőt jobban mint én.

Batthyányi cardinális.

Batthyányi cardinális igen gyakran megfordult Rohonczon, saját családi jószágán, és ilyenkor özönlött hozzá boldog boldogtalan, ösmerős lévén jó szívéről, adakozásáról, de némileg arról is, hogy a tréfának nagy kedvelője volt. Azért a ki mit tudott, vagy mutathatott, sietett Rohonczra.

A közel eső faluk egyikéből heti vásárra ment be egy csizmadia, s a mint Rohoncz közelében járna téli időben, a város közelében lévő tó befagyván, a jég hátán egy eleven rókát látott a csizmadia és bármenynyire közeledett, a róka nem ment el.

Körülnézett a jámbor, hogy nincsen-e valami vadász ember közel, hogy a rókát kézre kapná, – de nem volt.

Mit csináljon már? Most alig volt a rókához tíz lépésnyire, még sem szaladt el. Ekkor közelebb menvén megint, látja, hogy a róka orra vízben van, de egy nagy csuka fogja őkelmét éles fogaival.

Nem okoskodik soká, hanem levén nála egy üres zsák, melyben burgonyát akart haza vinni a heti vásárról, – leveszi válláról, s a rókát farkánál fogva halastól a zsákba dugja; mert a czivakodók nem tudtak egymástól szabadulni.

Bekötvén zsákját Rohonczra ment, épen a cardinális lakásához.

Kéri a kapust eresztené be, hogy ezt a tréfát a cardinálisnak megmutassa. A kapus nem ereszti be; mire a csizmadia addig rimánkodott, hogy a kapus azon föltétellel mégis bebocsátotta, ha negyedrészét oda adja annak, a mit ezért a kardinálistól kap.

Fölmegy a lépcsőzeten, ott meg az inas állja útját, de utóbb az is alkura vette a dolgot, tudván, hogy ajándék nélkül ki nem ereszti a cardinális, tehát egy negyedrészt az ajándékból kialkudott magának.

De most jött még csak a kammerdiener, az még alább valóbb volt, az ki alkudta az ajándéknak felét.

Bemegyen a csizmadia, s a cardinális vendégeivel jól mulatott a róka histórián, s jó kedvében lévén, kérdi a csizmadiát, mit kivan?

Száz botot, kéri kereken a csizmadia.

Elment fiam az eszed? kérdik tőle mindannyian. De csak addig erőszakoskodott, hogy utóbb a cardinális beleegyezett, gondolván, hogy ebből újabb tréfa kerekedik talán.

Úgy is lett; mert a mint a derest kitették, – minthogy ez a szerszám abban az időben közönség es „asztali eszköz” volt, – s két hajdú pedig készen várná a jó munkát; ekkor meg szólamlik a csizmadia, hogy huszonöt darab ebből alku szerint a kapusé, huszonöt az inasé, és végre ötven a harmadiké.

Látván a cardinális, hogy milyen cselédei vannak és mikép zsarolják a szegényeket, nagyon keveset töprenkedett, hanem a száz botot az illetőknek egytől egyig kiosztatta mindjárt.

Zalamegyei birtokán volt egy plébános, ki lelkestől testestől vadász lévén, vadász fegyverrel ment a faluba, misézni, keresztelni, gyóntatni. Ha gyóntatni ment, a monstranciumot vadász tarisznyájába tette, s ha nyulat vagy egyebet lőtt, azt is oda tevén – ezen „szentségtelen” tette sokakat megbotránkoztatott. Sokat panaszkodtak azért, míg egyszer megtudta a bíbornok is, és többi rovásai közt ezt is szemére vetette.

En nem látom át – felelé a bíbornoknak alázatosan, hogy Krisztus urunk, a ki kisded

korában ökrök, szamarak közt lakott, miért ne lehetne el a nyulak közt? Ez okoskodás ellen aztán nem szólhatott a bibornok.

Egy gazdatisztje házasodván, instancziát adott be hozzá, hogy megnősülvén, a rosz idők miatt segítse valamivel. A bíbornok németül ilyen végzést hozott:

Wird ihm ein Metzen Sprunghaber bewilligt.

Széchényi cardinális,

Széchényi cardinális szintén a legeredetibb ember vala, főleg pedig nagy hazafi, kit a maga idejebeli dolgok nagyon aggódtatván, a haza sorsa annyira elfoglalá lelkét, hogy misézés közben megállva fölkiáltott:

Boldog Isten, mire jutánk!
Bizony rútul vagyunk! szólt bele huszárja, ki neki a mise alatti szolgálatot tette.
Szamár! szól vissza a nagy ember, ki bízta rád az ország dolgait,

Gróf Eszterházy Károly egri érsek,

Gróf Eszterházy, egykori híres egri érsekről beszél a hagyomány néhány adomát mely meglehetősen jellemzi a főpapot, ki egy személyben született „nagy úr” is volt.

Egyszer a többek között ügyes bajos dolgai miatt Bécsbe utazott föl, még pedig vasutak hiányában a saját gyönyörű fogatán.

A mint Bécsben az udvarhoz hajtatott, a császár egyik ablakból nézte az érsek kitűnőnégyes fogatát, s midőn az előtte megjelent, a császár tréfásan jegyzé meg:

Valóban eminencziádnak olyan gyönyörű fogata van, milyennel az egyház első feje Krisztus urunk sem dicsekedhetett,

Nem is született ám az Eszterházy ágyból! válaszolá a büszke főúr.

Az egész birodalmában csak egyetlen egy ember találkozott, ki a hatalmas főpapnak nem csak visszaszólni, de vele daczolni is mert. Ez az egyetlen egy ember pedig nem volt más, mint egy egyszerű falusi plébános, a miért őt nem hogy haragjával sújtotta volna, sőt becsülésében részesítette.

Egyszer e következő levelet küldte a plébánoshoz: „E hó 15-én délelőtt 11 órakor jelenjen kend meg Egerben.

Gróf Eszterházy érsek.”

A plébános megkapván a levelet, szépen a fiókjába tette és várta a kitűzött napot.

Mikor az elérkezett, a plébános kocsira ült és hajtatott Egerbe és megérkezve, először is leszállt a „ szarvas”-hoz, azután fölballagott a városi hatósághoz, ott pedig egy bizonyítványt állitatott ki magának, hogy ő ekkor és ekkor déli 11 órakor Egerben volt. Mikor a bizonyítványt megkapta, szépen visszaballagott kocsijához és a mint jött, úgy haza is hajtatott.

Az érsek másnap a falun utazott keresztül, s midőn a plébános lakása elé érkezett, megállította kocsiját és mérgesen benyitott a plébánoshoz.

Hát kend miért nem fogadta meg parancsomat, a mit világosan megírtam kendnek ez előtt egy héttel?
Eminencziád! Én a parancsot híven, becsületesen teljesítettem a mit hiteles bizonyítványnyal is igazolhatok – monda a plébános, előmutatva az érsek levelét és a bizonyítványt is.

Az érsek elmosolyodott és szó nélkül távozott. Persze az kimaradt a levélből, hogy az „érsek előtt” jelenjék meg kend Egerben. Meghallotta az érsek, hogy az ő daczos plébánosa haldoklik. Hirtelen kocsira ül és kihajtat hozzá. Midőn benyitott a haldoklóhoz, az már csakugyan az utolsó lélekzetet szívta. Az érsek részvéttel ment ágyához.

Részesült-e kend minden szentségben? kérdé tőle szelíden.
Oh nem eminencziád, egyben nem részesültem; nyögé a haldokló.
Es melyikben nem? kérdé az érsek megütődve.
A házassági szentségben – suttogá a haldokló és a fal felé fordulva, megnémult örökre.

Gróf Eszterházy Károly egri érseket, kinek nagyságáról most is komorkodik az egri lyceum, számos egyház és még számosabb alapítvány, hol hol nem, meglátogatta egykor II. József császár és föltűnvén neki a gróf címerében látható egyszarvú, gúnyos mosollyal kérdé:

Ugyan melyik országban tenyésznek ezen csodaállatok.

– Ott, fölséges uram, – felelé a meg nem zavarodott főpap, hol a még csodásabb kétfejűsasok.

Volt az egri dioecezisben egy Tulok nevű plébános, kit szintén igen szívelhetett.

Egyszer egyház látogatás alkalmával Tulok plébániáján is megjelent a püspök, s mint

szokta ilyenkor, maga vette át a házigazda szerepét fényes ebédet adva. Az ily ebédekre még a plébános is külön meghívást szokott bevárni, – saját asztalához – hanem úgy látszik az érsek erre nem reflectált és Tulok elmaradt az érseki bankettről. Az érseknek ez föltűnt és kérdi:

Hol van Tulok?Nem nyervén kielégítő választ, szokott arisztokratikus humorával ily megjegyzést tőn:
Hm! Eljöhetett volna bátran, lett volna itt is széna!Pápa városának is földes ura volt az érsek. Volt egy gyöngéje, a zsidókat nem szerette.

Pedig abban az időben Pápának egész zsidó lakossága két-három családból állott. Egyszer Eszterházy szokott esteli sétájára indulva, egy oly ház előtt ment el tisztjével, melyben zsidók laktak. Péntek este volt s az alacsony ablakon át jól láthatták, a mint a zsidók a szokatlanul kivilágított szobában estimájukat meglehetős zajjal végezek.

Ezt látva és hallva, annyira erőt vett az érseken gyöngesége, hogy ezüst burnót szelenczéjét egész indulatossággal hajította be, a meglepett zsidó család nem kevés megrémítésére – az asztal közepére.

Akkor aztán egész hidegen azt monda tisztjének.

Menjen kend érte.

A tiszt kissé borsódzott bemenni, – mert tudjuk, hogy régente a zsidók fanatismusáról félelmes meséket képzeltek az emberek, – de mit volt mit tenni? Az uraság szólt, be kellett mennie.

Midőn szerencsésen kihozta a szelenczét, a püspök elodázólag intett és monda neki:

Tartsa meg kend!A szelenczét most is értékes és érdekes emlékként őrzi az illető tiszt fia.Eszterházy igen szerette a felebaráti szeretetet valláskülönbség nélkül – persze csak a

keresztény vallásúakra nézve gyakorolni. Társaságában, asztalánál mindig voltak protestánsok és épen ezért igen szerették őt ezek is. Meg volt azonban az a gyengéje, hogy szeretett térítgetni. Ha nem sikerült, az nem változtatott az illető iránti jó indulatán semmit. Urodalmi ügyvédje is kálomista volt.

Egyszer ehhez az ügyvédhez fordul, úgy asztal után, és kezdi térítgetni. Az állt erősen.

Hallja kend, szólt végre a püspök, hiszi kend, hogy Krisztus urunk isten fia légyen.
Hiszem és vallom, kegyelmes uram, – hisz az én vallásomnak is alapelve ez.
Hát a szent háromságot hiszi-e kend?
Nem kevésbé hiszem és vallom, kegyelmes uram!
Hanem a transsubstantiatiot nem hiszi kend úgy-e?
Azt már nem hihetem kegyelmes uram!
Hm, pedig lássa kend, ugyan azzal a fáradtsággal azt is elhihetné kend.

1789 körül, gróf Eszterházy egri érsek idejében történt, hôgy a b. e. egyháznagy, mint egyszersmind főispán égy nevezetes megyegyűlés alkalmával Hevesmegye rendéit ebédre kereté magához; a megjelentek között egy oly kitűnőség is volt, a ki csak kevéssel az előtt tért át a r. kath. vallásra, a reformátusok közül. Ez a nevezetesség igen jó humoros úri ember levén, azzal mulattatta ebéd fölött környezetét, hogy az elhagyott felekezet félszegségeit taglalgatva, jelen volt régi hitsorsosait tűzte ki élczeinek czélpontjául. Az érsek kissé restelve a dolgot, tréfás modorral akarta végét vetni a kellemetlen tárgynak, mely czélból egy balján ülő öreg táblabíróhoz fordulva, ily szavakat intézett:

„Lássa édes J. G. uram, mily buzgó híve vált anyaszentegyházunknak Z. úrból ily rövid időalatt.” – Mire a megszólított veterán egész higgadtsággal kétfelé simítá tisztes ősz bajuszát, laconicus rövidséggel ekép válaszolt ő eminentiájának:

Hja kegyelmes uram, szökött szolga soh' se mond jót régi gazdájáról!

Csenger egész községe egyszerre lett kálvinistává s akkor a templomokat is átidomították a reformált hitvallás szertartásaihoz.

A szép nagy mór-ízlésű torony teteje is kőből épült, s azon egy roppant kőkereszt emelkedett. Azt a jelvényt templombontás nélkül nem lehetett eltávolítani. Fogták: lyukat fúrtak felül a keresztbe, s abba ültették bele az új felekezet jelvényét, az érczkakast.

Egyszer keresztül utazik Eszterházy érsek Csengeren, s meglátja ezt a sajátszerű jelvényt a tornyon.

Azon időben Hadady uram volt az egyház kurátora.

Kérdi tőle az érsek: „Miért áll a kakas a kereszten?”

Hadady uram pedig gyors eszű ember volt, s megfelelt magáért.

Azért, mert a kereszt elbírja a kakast; de a kakas nem bírná el a keresztet.

A pápának írt egykor levelet a gróf s a levél alá következőképen írta magát alá:

Carolus comes Eszterházy, dominusPapae et Mundi. A levélnek e különös aláírásán megütköztek Rómában és kérdést tettek az aláírás értelmezése iránt, mely aztán egészen megnyugtató volt, minthogy a püspök csakugyan dominus Papae et Mundi; mert Pápa városa az övé volt, a szakácsát pedig Mundinak nevezték.

Emberszeretete miatt annak idején sűrűn emlegették. A nagy éhség alkalmával magtárait megnyitotta az éhezőknek, még pedig annyira, hogy a magtárak mind kiürültek, s egy palócz küldöttségnek mái-épen semmi sem maradt.

Adnék fiaim nektek is – vígasztala őket a gróf, de látjátok, hogy magam is kifogytam;

hanem kérjétek az Istent, megadja az mégis a mindennapi kenyeret. Erre az egyik palócz is okoskodott.

Hisz én azt meghiszem, hogy a mi jó Istenkénk adna bizony szívesen; de mikor neki sem lehet már; mert utoljára sincs egyebe szegénykének az Isten mezejénél (jól tudják a palóczok, hogy mi az!) de azt is elfoglalta Keglevich uram.

Gödöllőn utazván keresztül, Grassalkovich herczeg tudni akarta ki utazik Gödöllőn keresztül négy lovas hintóban, huszárral? És e végre czigány kengyel futóját utánna szalasztá, kérdené meg, ki ül a kocsiban? A czigány lóhalálban futván, csakugyan elérte, és kérdi:

Ki van a kocsiban? Mire a püspök felel:
Episkopus Agriensis.

Mit a czigány nem tudván hazáig tisztán megtartani a fejében, csak úgy hangzás után így jelenté be:

A bizson eb is kopó is agár is.

Minden beveendő kis paptól megkívánta, hogy valamely hangszeren játszani tudjon. A többi közt három lévai fiú jelentette magát és a püspök sorban kérdé őket:

Miféle hangszert tudsz?
Én harangozni tudok – mondja az első.
Hát te másik?
Én meg orgonaszíjat húzni.
És te harmadik? – Fütyülni.

Nagyon jól van – mondja a püspök, titeket is jól tudlak használni s épen bevallott tudománytoknál fogva beveszlek benneteket a gyöngyösi seminariumba. (Azaz a gyöngyösi barátokhoz kolduló frátereknek.)

Mind a három visszament Lévára.

A falun a tanítókat váratlanul meglepte, hogy a tanítók ügyességéről meggyőződjék. Egyszer egy hasonló kirándulás alkalmával látta, hogy a tanító a gyermekekkel borsót nyomtatott:

Hallja az úr – mondja a püspök, én nem azért rendeltem magát ide, hogy az embert is lóvá tegye. Eltakarodhatik. Roppant jövödelmeit a püspöki javadalmakból egy fillérig közczélokra használta el, hisz a pápai és tatai szép szentegyházak roppant összegekbe kerültek.

A püspök minden után szívesen maga is eljárt s ilyenkor néha észre sem vették, hogy a püspök a hátuk megett van és hallgatja, mit beszélnek.

Hej ha nekem ennyi pénzem volna! sóhajt az egyik.
Mit csinálna kend? kérdi a másik.
Építenék egy korcsmát, abban aztán ingyen mérném a bort.
Hátha elfogyna egyszer az a pénz?
Akkor aztán vége lenne.
De hát a dolog kinek kellene aztán? okoskodik a másik.
Biz azt nehéz lenne megszokni.Ekkor előjött a püspök s a gondatlan beszédű embernek azt monda:
Édes fiam, egyszer egy ember azt monda az Istennek, hogyha már mindenkinek nem tesz is kedve szerint, legalább neki tegye meg, hogy olyan időt adjon földjén, a minőt ő akar. Erre az Úristen hajlandónak mutatta magát és a könyörgőt utasítá, hogy a mikor, milyen időt kivan, csak szóljon úgy lesz az.
Ekkor az ember bele akadt az Isten dolgába, és rendelte majd a jó időt, majd szelet, majd hideget, majd meleget, a mint gyarló eszével elgondolta, hogy így lesz jobb. Azonban mire aratni kellett volna, egy szál gabonája sem volt; mert a helytelenül felosztott időjárás mindenét megölte. Ekkor látta az ember, hogy nem jó az Isten dolgába avatkozni.
Azért édes barátom – mondja a püspök, hagyd én rám a dolgot, majd tudom én, miként használok neked is, mikor korcsma helyett szentegyházat építek.
Mikor a pápai és tatai szentegyházak végkép elkészültek, egy bizonyos uraság mindkettőt megnézte. Később magához meghívta a püspököt, s midőn is egyet mást mutogatva, beszélgetés közben egy nagy korcsma felé vezette, mit épen most épített, s melyről már előbb dicsekedve szólott.
Méltóságod mindenesetre a menyországba jut, tréfál az uraság, hisz már a tatai és pápai szentegyházakért reménylem két ülő helye is lesz.
Szívesen mellém ültetném a grófot – mondja a püspök a nagy korcsma előtt megállva, de látom a gróf szintén gondoskodott már magának helyről, csakhogy a – pokolban.
Midőn annyi költekezés után valaki aggodalommal kérdezte a püspököt, hogy hát rokonainak mit hagy?
Mind azt, a mit én atyámtól örököltem, és nevemet, mi az Eszterházyak becsületének folytatását teszi, monda a püspök.

Hogy minél több embernek adhasson biztos kenyeret, temérdek hivatalnokot tartott és épen e miatt egy vendége azt monda neki:

Ugyan barátom, minek tartod ezt a sok embert?
Hát ki adjon nekik kenyeret, ha én nem?
Na de ennyi embert? szörnyűködék amaz, hisz jó formán dolgot sem tudsz nekik adni.
Dehogy nem tudok, mondja a püspök, ha akarod még téged is megfogadlak.
Talán arra, hogy az út mellett álljak itt a kertben?

Arra is megfogadlak, hanem lekötelezed magadat, hogy legalább egy hónapig itt maradsz. Ekkor vette észre a jó ember, hogy még az is dolog, ha az embernek egy helyben kell állani. Hanván, Pápa mellett, családi sírboltot készítetett s előre kiválasztá magának a helyet, hol egykor nyugodni fog, s ezen helyet életében évenként fölkereste.

Az ilyen dologhoz, igen természetesen, nyugodt jó lelkiismeret kell, mert csak az bír nyugodtan meghalni és a halálra gondolni, ki életének folyamában az igazság útjáról le nem tért.

Kopácsy József prímás.

Metternich egyszer magához hivatá a hunyászkodni és koldulni nem akaró büszke magyar papot, ki a pázmáni széknek sok becsületet hozott, – s a minister bizalmasan azt mondja Kopácsynak:

Önnek igen sok irigye van!
Harmincz éve dolgozom azon, hogy minél többen legyenek.Ekkor látta a miniszter, hogy e vádnak tett kérdést, csak büszkeségnek tartja, nem

hallgatott többé az irigykedők fondorkodására, hanem kinevezését elrendelé. Biz én most már nem tudom megmondani, hova való plébánus neveltette Kopácsyt, de az bizonyos, hogy midőn püspöki székét Veszprémben elfoglalá, s a megyebeli papság szertartásos kézcsókolásra bejött, egykori nevelőjének elébe kocsizott és ő csókolt neki kezet.

Egykor nagy ebédet adott, s észrevette, hogy valamelyik káplán, ki szintén részesült a meghívásban, nagyon kereste az u t ο 1 s ó helyet, mi egy szegény káplánt megillet; de csak nem bírta azt eltalálni.

Észrevette ezt Kopácsy, és megközelítvén a káplánt, mosolyogva mondja:

Csak ülj le bátran, édes fiam, ott az u t o 1 s ó hely, a hol te leülsz.

A veszprémmegyei II .... (egykor kapitány) mindenkori ellensége a papoknak, nem mulasztott el egyetlen alkalmat, hogy a papságot ne gúnyolja, és épen egyszer Kopácsyval szemközt állva mondja:

Szja, uraim, nem tagadhatjuk, – midőn apáink arról tanakodtak, hogy fiaikat micsoda pályára ereszszék, rendesen így okoskodtak: ez a fiú nagyon szereti a hasát, legjobb lesz papnak.
Igaza van a tekintetes úrnak, – felel Kopácsy rögtön, – hanem egyet elfeledett mondani a tekintetes úr (a ki mint fölebb is mondám kapitány volt) hogy a másik fiúról meg azt mondák: ez a kölyök vásott, mint az ördög, tanulni nem akar, tehát jó lesz katonának! –

Kopácsy a herendi porcellán gyámok Fischer Móricznak kitűnő pártfogója volt, és egyik megrendelést a másik után tette, hogy a nagy szorgalmú embernek minél több ösztönt adjon.

Ezt valaki bizonyosan megirigylette, s nein röstelte Fischert a kegyből kiejteni.

Kopácsy végtére megunta a dolgot, s föltette, hogy előkerülendő alkalommal ez áskálódást

visszautasítja. Meg kell még jegyeznünk, hogy az illető egyén nem volt valami közönséges ember, s így puszta félbeszakítása a beszédnek alig lett volna helyén.

Méltóságod csak minden áron előtérbe viszi ezt az embert? – szólamlik meg újra Fischernek ellensége, ki hihetőleg föltette magában, hogy addig nem nyugszik, míg Kopácsyt el nem idegeníti tőle.
Tehát ön Fischert nem méltányolja? – Kérdi Kopácsy.
Őszintén szólva, nem.
Legalább mondja meg ön az okot.
Elég abból annyi, hogy ez az ember – zsidó.
Csak annyi a baj, – mondja Kopácsy karonfogván a békételent, s az átellenben lóggó gyönyörű S a 1 v a t or képet mutatva neki, kérdi:
Ösmeri ön e képet?
Ó igen, – ez a megváltó.
Micsoda nemzetbeli volt?
Zsidó.

– Ha ön egyéb okot nem tud Fischer ellen, – úgy megengedi, hogy e jeles magyar művészt tovább is kitüntetem.

Ugyan Kopácsynak volt még Fischerrel egy megemlítésre méltó dolga.

A herczegprímás megrendelte Fischernél József nádornak képét porcellánra; s az árt huszonöt darab aranyban állapiták meg.

A kép elkészült, még pedig oly kitűnő szerencsével, hogy a herendi gyárnok leghíresebb készítményeit is túlhaladta, s a jeles gyáros nagy örömmel sietett Esztergomba, hogy a képet megrendelőjének bemutassa.

Kopácsy nagy megelégedéssel fogadá a képet, s a huszonöt darab aranyat lefizeté, de a képet is vissza adta.

Nem szabad e képet megtartanom, ez oly jeles, hogy ünnepiesebb alkalomra használandó.

Fischer elvitte a képet, néhány évig magánál tartá, s előkerült alkalommal bemutatá azon vendégeknek, kik Herendet művészi szempontból keresték föl.

Később Fischer Bécsbe is elvitte a képet, még pedig épen azon időben, midőn József nádornak leánya a brabanti herceggel egybekelendő volt.

A belga követ meglátogatván Fisehernek raktárát, e képet is megnézte.

Fischer úr, – szólítja meg hazánkfiát . . . megfelel ez arezkép hasonlatossága az eredetinek?

Arról excellentiád meggyőződést szerezhet magának, palotájába küldendem, hol

vendégei megismerhetik.Úgy történt, s az ismerős vendégek nem győzték dicsérni a képet. A követ alkuba bocsátkozok.

Nem szívesen adom el e képet, – válaszolt Fischer a követnek kérdésére.

Meghiszem, folytatja a sürgölést a követ, hanem egy rendkívüli alkalomból hiszem, hogy ön, mint magyar, nem vonakodik e képtől megválni.
Bizonyosan nem! mondja Fischer némileg gyanítva, hogy a követ mit akar. Ezen kép a főherczeg asszony teremébe helyeztetett épen azon pillanatban, midőn esküvőre ment. Apját ezredének öltönyében lerajzolva látván, – visszagondolt szülőföldjére – Magyarországra!

Midőn Ropácsy esztergomi érsek és prímás lőn, a káptalannal mindjárt a legelső héten megismerkedett; hanem a nagyon is magyar prímás hamar észrevette, hogy a káptalan tagjainak legtöbbnyire idegen nevük van.

Valamelyik veszprémi kanonok eljött Kopácsihoz Esztergomba, hogy a tolok elvált főnököt meglátogassa, – bizalmas beszédbe ereszkedtek s utóbb az esztergomi káptalanról is előjött a szó.

Milyen emberek a káptalanbeliek? – kérdé a veszprémi kanonok.

Gondold el,. .. mondja a prímás szívéből kaczagva, az egész káptalanban, két magyar ember van, az is az egyik német a másik pedig tót. – (Értsd: Németh és Tóth.) Tassy főbíró Somogyban, midőn egykor Kopácsy püspöki látogatást tett megyéjében, visszajövet Keszthelyre jött. A nép természetes kíváncsiságánál fogva kiözönlött az utczákra és alig várta már, hogy a püspököt láthassa és majdnem minden díszesebb hintóban Kopácsyt látott.

Az akkori szokások szerint egy ilyen bevonulás nagy ünnepéllyel ment végbe, s a megyebeli urak szebbnél szebb fogatokkal jelenvén meg, a menethez csatlakozának, s így nem csoda, hogy a nép a sok hintóban annyira megzavarodott, hogy a mint a püspöki titkárt az egyik kocsiban meglátta, letérdelt és várta a püspöki áldást.

Tassy főbíró volt a titkárnak útitársa, és látván a népet térdre borulva, hogy mégis hiában ne tegyék a munkát, Tassy szórta a keresztvetést, míg csak térdelőket látott. Végre mégis észrevették, hogy a főbírót nézték püspöknek, és hogy tévedésük valamikép gúny tárgya ne legyen, közmondásnak vették a mai napig is fönmaradt történetet, hogy:

Se nem árt, se nem használ, mint Tassy főbíró úrnak az áldása!

Bíró Márton veszprémi püspök.

Bíró Márton, egykor annyira híres veszprémi püspököt, midőn mint tanuló nagy szegénységben Veszprémbe ment concursusra, hogy pappá lehessen, nem vették be.

A fiúnak igen nehezére esett, azért bujában ezt írta a concursualis teremnek ajtára.

Martinus Bíró, quamvis sit egentior Iro. Attamen egregio par cupit esse viro.

A fölirt verset meglátta valaki, s a püspöknek jelentést tett, minek az lett a következése, hogy a püspök befogatott, s azon irányban, merre a fiút távozni látták, elhajtatott és Hagymás-Kérnél elérte azt a fiút, ki később veszprémi püspök lett.

Horváth János székes-fehérvári püspök.

Festetich György a Georgicon nagyhírű megalkotója apátot keresett Keszthelyre, mert ezt neki volt joga kinevezni.

Az apátsággal járt a keszthelyi lelkészi álllomás, minden esetre kényelmes helyzet kivált azon időben, midőn Keszthely virágában volt, s az országban nem találkozott hely, hová annyi választott ember gyülekezett volna, mint épen Keszthelyre.

Nem valami nagy csuda tehát, hogy az üresedésbe jött keszthelyi apátságra innen is onnan is jöttek ajánlatok; hanem a gróf senkinek sem adott Ígéretet; de elhatározta, hogy választ olyant, kit becsülettel bemutathat az egész vidéknek. Álló hat hétig minden szombaton elment hazulról kocsin; de senki sem tudta hová, a kocsist pedig hiában kérdezték; mert az meg nem merte mondani a szigorú tilalom miatt.

Később azonban kisült, hogy a gróf prédikatiókra járt, még pedig az ajánlott egyéneket sorba hallgatta, anélkül hogy csak egy is gyanította volna; mert a gróf egy megviselt ruhában ment a szentegyházba, a kocsist pedig a falun kívül hagyta, hogy valamiképen föl ne tűnjék az ő ottléte.

Azonban a szónoklatok nem igen tetszettek a grófnak; hanem a néptől nagyon hallotta dicsérni, a szőlősgyöröki lelkészt, Horváth Jánost, tehát a legközelebbi kirándulást oda tette.

A gróf soha sem látta Horváthot, tehát bizton ment a szentegyházba, s a legközelebbi padok egyikénél, megállván, hallgatta a beszédet, mely mindinkább meglepte Festeticset, utóbb pedig már könnyűi is kicsordulának a megilletett hallgatónak.

Vége lőn a szent beszédnek, a nép kitódult; hanem a gróf behúzván magát egy nagyon megviselt köpenybe, melyben inkább valami olasz sajtosnak nézett ki, mint grófnak, megvárta a lelkészt, midőn az ajtón kiment a plébánia ház felé, mely akkor nyomorult és behorpadt nádas ház volt.

A mint Horváth kilépett, a gróf oda megy hozzá levett kalappal és a lelkésznek kezet csókolt, mit az megengedett azon gondolatban, hogy valami szegény ember.

Dicsértessék a Jézus neve! mondja a gróf.
Mind örökké! felel rá ihletetten a pap.
Egy nagyon alázatos és buzgó kérésem volna, a főtisztelendő úrhoz.
Miben segíthetek jámbor atyámfia? kérdi Horváth egészen meglepetve az ösmeretlen által.
Ha tudnám, hogy főtisztelendő úr meg nem veti az én kérésemet, nagy lelki nyugalmamra szolgálna.
Ha csak megtehetem, megteszem, nekem az szent kötelességem, biztatja Horváth az ösmeretlent.
Könnyen megteheti, ha akarja a főtisztelendő úr.
Nem ellenkezik egyházi és emberi kötelességemmel?
Akkor nem is mernék szólni, főtisztelendő uram.
Tehát szóljon édes barátom.
Fogadjon el tőlem valamit a főtisztelendő úr.
Az előbbi föltétel mellett mit fogadjak el?
A keszthelyi plébániát és hahóti apátságot, mondja a gróf egész alázatossággal.Horváth megdöbbent, s végig nézi az előtte álló embert.
El is felejtettem mondani, – mondja a gróf, hogy én gróf Festetich György vagyok Keszthelyről.
S a gróf nekem kezet csókolt?
Ön nekem lelkiatyám és megnyugtatásomat várom.
S a gróf nem talált alkalmasabb embert?
Hat hét óta keresek mindenfelé, ma meglelem, főtisztelendő úr, ne engedje, hogy hiveim még hat hétig lelki atya nélkül maradjanak.

Horváth elfogadá a helyet, s még az nap Keszthelyen voltak. Másnap vendégek voltak Keszthelyen, de senki sem gyanítá, mit határozott a gróf, ki ebéd alatt poharat emelt, s Horváthot élteté, mint hahóti apátot.

Ekkor aztán megmondá, hogy hat hét óta hova ment minden szombaton.
Így lett apáttá Horváth, az utóbb híres sz.-fehér-vári püspök.

B. Szepessy Ignácz pécsi püspök,

A pécsi lyceum híres intézet volt. Müveit, lelkes emberek voltak ott a tanárok. Egyetlen törvény volt semmit nem tenni, mi becsületes emberhez nem illik.

Fájdalom, akadt olyan is, ki ezt nem értette meg, s határtalan betyárságában azt gondolta ki, hogy csizmájának sarkában egy üreget vájatott a csizmadiával, az üregbe pedig egy kis kampó volt megerősítve és leczke alatt egy kis csöngetyűt akasztott a kampóba s ekként, ha lábát mozdítá a csöngetyű rendkívül boszantá a tanárt.

Végig nézett a hallgatókon, de az illető oly figyelmesen nézett, hogy lehetetlen volt kitalálni a ludast.

A tanár jól tudta, hogy a fiatalságot hasztalan fogná felszólítani vádaskodásra, tehát, csak a püspöknek panaszkodott.

Szepessyt mélyen sérté e dolog, és midőn a rákövetkező nap az illető tanárnak órája következett, a tanár helyett Szepessy lépett a terembe s az ifjúság lelkes éljenekkel fogadá.

Uraim! szólt meghatottan a püspök, megengedik, hogy barátimnak szólítsam.
Éljen, éljen! riadt újra a lelkesülés.
Köszönöm a bizalmat, s hiszem megengeditek, hogy közétek ülve hallgassam én is a

leczkéket. Megint megéljenezték. Mielőtt leült volna, körülnézett és monda:

Barátim, ha valaki köztünk csöngetni fog, azt nem tűrjük magunk között.

Egy pillanatig sem! mondják valamennyien helyet foglalva; mert a tanár belépett, s ezen naptól fogva nem volt oka panaszkodni; mert a fiatalság szigorúbb lőn önmaga iránt, minthogy az elöljáróknak egyéb rendszabályra szükségük lett volna.
Midőn Szepessy Miskolczon volt, Anselmus nevezetű minorita fráter mindig jövendölgette neki, hogy a báró egykor püspök lesz.
Na, Anselmus bácsi, – mondja Szepessy, – ha püspök leszek, kap tőlem egy pár szép lovat.
Igen, – okoskodék Anselmus bácsi, – valami rósz gebéket, úgy-e?
Sőt a legjobbakat, – állítja a báró, hogy a püspöké sem különb.

Múlt az idő, Anselmus bácsin napról-napra meglátszott az idő; de csak megérte, hogy Szepessy püspök lett, ki ekkor Anselmus bátyjáról csakugyan megemlékezett.

Anselmus bácsi, püspök vagyok és szavamat beváltom, – mondja neki Szepessy.

Most már minek nekem a ló? jobb lesz, ha az árát megadja a püspök, – okoskodik a barát. A püspök két ezer pengőt adott, Anselmus bácsinak, ki ezen Miskolczon egy gyönyörűoltárt építtetett.

Egerben lett pappá a báró, s épen az érsek mellé lőn beosztva, hol dolgot eleget adtak a fiatal embernek. Az érsek Fuchs volt, ki a fiatal embernek nagyon is kemény engedelmességet szabott, s a nyugidőt minél kevesebbre hagyta.

Valamely jelentésnek szerkesztésével bízta meg az érsek a fiatal papot, ki a jelentést nagy buzgalommal készítette el.

Másképen akarom, – mondja Fuchs egész szigorral, – csinálja a báró újra.

Nehezen esett a munka; mert már másodszor hiányzott az első lelkesülés, és maga sem csudálkozott, hogy az érsek másodszor szintén vissza vetette, és a harmadikat sürgette, hogy el ne késsenek.

Ez még gyengébb! – szól az érsek a megzaklatott emberre nézvén, ki elhalványulva mondja:
Így én vagyok oka, hogy a jelentés elkésett!
Már elküldöm az elsőt, – vígasztala Fuchs, – csak azt akartam megkísérteni, hogy a bárónak van-e annyi türelme, mennyi egy papnak okvetlenül szükséges?

Nem sokára egri plébánossá nevezték ki a bárót, és lakása épen az érseki lakkal volt szemközt. Egykor esti 9 órakor nem látván gyertyát az érsek az új plébánosnál, reggel huszárja által egy font gyertyát küldött a bárónak.

Nekem? – kérdi Szepesy.

Igen is, – volt a magyarázat, – minthogy az érsek úr nem látott gyertyát, azt gondolta, hogy elfogyott már, tehát itt küld egy fontot. Kénytelen volt tehát a báró minél tovább fönn lenni, mit később úgy megszokott, hogy naponként tizennyolcz órát dolgozott.

Szepesy mindég a legszelídebb ember volt, és senki irányában sem gyúlt haragra, sőt még azt is békével tűrte, hogy komornyikja olykor-olykor lerészegedett. Midőn észrevette a püspök, hogy a komornyik minden erőlködése mellett sem bír egyenesen állni, csak annyit mondott:

Maga rosz ember!Más talán kibotozta volna!Egykor egy fiatal plébánus jelentette magát, s n püspököt nagyon kérte, hogy a megürült

kanonokságra jelölné ki:

Et mature, et tarde! (Korán is későn is) mondja a püspök a csudálkozónak, ki ezen szavak értelmét nem bírta megmagyarázni magának a püspök nélkül. A püspök látva a zavart, nem akarta a plébánust e helyzetben hagyni, tehát azt mondja:

Korán azért, mert ön még f i a t a 1; későn, mert a kijelölés már rég elmúlt.

Pécsnek úgyszólván mindenét fölszentelte, hogy a városnak nagyobb jövendőt szerezzen, megvette a Paulinusoknak egykori zárdáját, azt egy pár hónap alatt, mondhatni rendkívüli erőlködéssel oly díszesen készítteté el, hogy mint fölebb is mondám, az európai száraz földön alig van tanintézet, hol az ifjúság oly gyönyörű termekben hallgatná tanóráit.

Nem kért sehonnan segélyt, saját erszényéből teremte elő mindent, s megyéjebeli papságának legtehetségesebbjeiből választá a tanárokat. Megyéjének papságát nagy figyelemmel újonczozta, kitűnő gondja volt az értelemre és a társalgási műveltségre, az lévén szándéka, hogy papsága a társaséletben ismerje mind azon szabályokat, melyeknek tudása előnyt, nem tudása bajt és lenézést szerez.

Egy nagy könyvtárt csatolt a lyceumi alapítványhoz, mely oly terjedt volt, hogy gazdag könyvtárt tett megszerezhetővé, hova mindenki szabadon járhatott, folyóiratokat és könyveket olvasni, mi főleg a tanuló ifjúságra rendkívül jó hatással volt.

Igen természetes, hogy ez a püspöki jövedelmet mind fölemészté, s midőn valaki e tekintetben mérséklésre akarván figyelmeztetni, azt monda: hogy majd mit fog hagyni rokonainak? – a püspök nyugodtan felelé:

Legyenek különb emberek, mint én!

Minthogy ő maga mindent elkövetett, hogy állásának úgy felelhessen meg, mint illik, a káptalant is gyakran bő áldozatokra buzdítá, azonkívül a pécsi híres egyháznak roppant pénzkészlete lévén, Csauszt, az egyháznak gondnokát mindig biztatta, hogy az egyházat minél inkább ékesítse.

Közbevetőleg legyen mondva, ezen egyház még Péter idejéből való, s azon időben gondolom tizenhat falu lőn adományozva akként, hogy az egyháznak mindaddig oda jövedelmez, míg föl nem épül. Ez okból állítólag úgy intézték a dolgot, hogy mindig volt rajt építni való.

Mennyi légyen a közszájon forgó mondából igaz, nem merem, erősíteni; hanem a tizenhat falu közül egyiket az Öreg harang falujának nevezik.

Csausz sokáig nem akart a püspök nógatásainak engedni, de utóbb az annyira sarkalta, hogy Csausz nagyszerű javításokhoz fogott. Vett egy ezüst lámpát, mely épen tizenhét mázsát nyomott; szintén ezüst gyertyatartókat, gyönyörű képeket, egyházi drága szereket, s utoljára már annyira belemerült Csausz a nagy vásárlásba, hogy megdöbbenve vette észre, miszerint a pénztár nem csak üres lesz, mire ki kell mindent fizetni: hanem tetemes adósság is.

Csausz röstelte a dolgot; de biz azt nem lehetett titkolni; hanem nagy busán bevallá a püspöknek, hogy adósságot csinált.

S ezen búsul kedves barátom? kérdi Szepessy.

Hogyne búsulnék, könyörgöm alássan, panaszkodék Csausz, hát ezt az adósságot ki fizeti meg?
És ön azt csakugyan nem tudja?
Nem én, méltóságos uram.
Pedig lássa ön, ezt tán minden gyermek megmondja, ha tán megkérdezi.
Ugyan, kérem méltóságodat, mondja meg nekem maga, hogy ki lesz a jó fizető?
A pécsi öreg harang! nevet a püspök, ráczélozván a fönebbi körülményre, tudniillik hogy a pécsi öreg harangnak faluja van.
Egyszer meglehetős korán ment a püspök köpönyegben az utczán a plébánia felé, hol egy öreg asszony üldögélt és a püspököt nem ösmerve kérdi:
Kérem a főtisztelendő urat, nem mondaná meg nekem, hogy a tisztelendő káplány urak ébren vannak-e már?
Bizonyosan nem tudom megmondani, viszonzá a püspök, de mit akar? Mondja meg nekem.
Misét akarnék szolgáltatni, – mondja az öreg asszony, – de már akármint kuporgattam, egy öreg misének az árát, – nem kerül ki; pedig a misét fogadásom miatt meg akarom tartani.
S mikorra kívánná jó öreg?
Holnap nyolczkor az „András oltár”-nál.
Legyen ott jó öreg, nyolcz órakor, s én elmondom az öreg misét, csak várakozzék reám. Az öreg asszony megnyugodott, másnap jókor a szentegyházba ment, gondosan takargatván markában egy kendőt, melynek sarkába kötött egy forintos bankót. A püspök köpenybe burkolva minden kíséret nélkül ment a főegyházba s ott a sekrestyés által felöltözteti magát és ment az „András oltár”-hoz a nagy misét elmondani.

Vége lévén a misének, az öreg asszony még imádkozott, s midőn a püspök ismét kifelé jött köpönyegben, az asszony átnyújtá az egy forintost.

Ennél nincs több pénzem! mondja nagy alázattal.

A püspök elvette az egy forintost és helyette egy ötvenes banknótát adván a nőnek eltávozott, s ment a plébániára, hol a káplányoknak beadta az egy forintost.

Ezt nektek kerestem! mondja a püspök, s aztán elment a püspöki lakba.

Nem sokára utánna jött az öreg asszony halványan és mondja a káplányoknak, hogy valaki neki egy forintért mondott misét és mégis ötven forintot adott vissza.

– Csak tartsa meg jó asszony – vigasztalák a káplányok, – most tudjuk már, hogy magának a – püspök misézett.

Az árulkodást, mint minden jó érzésű becsületes ember, kimondhatatlanul utálta.

Egy falusi tanító mindig árulkodott egy káplánra, azonban a püspök ismervén a fiatal

embert, nem igen hitt a tanító szavának. Végre megunta a dolgot, biztos embere által megtudta, hogy a fiatal káplány a léha tanítót gyakran rendre utasította, és megszokott hanyagságáról le akarta szoktatni.

Észrevette tehát a püspök, hogy egy élhetetlen ember akar itt vádaskodással előbbeni nyugalmához jutni, a káplánt legközelebbi alkalommal plébánossá tette, helyébe pedig egy még szigorúbb káplánt, ki tanító uramnak még inkább nyakán ült, mint a másik.

A tanító azt gondolta, hogy majd ezt is elugratja, megint a vádaskodáshoz látott, mit a püspök jó darabig tűrt, hanem aztán szigorún elővette, s épen püspöki látogatás alkalmával magához rendelé.

Önnek az előbbeni káplán ellen sok kifogása volt úgy-e?
A mint több ízben meg is írtam méltóságos uram.
Hát a mostani káplán, hogy tetszik?
Ez még olyanabb, mint a másik.

Utánna jártam a dolognak, mondja a püspök szigorral, s minthogy a jelentések nyomán az derül ki, hogy maga rost, tunya ember, azonkívül árulkodó is, most már nem a káplányt teszem el, hanem magát kergetem – elmehet.

Szepessy, az elfelejthetlen pécsi püspök, egyike a legnagyobb hazafiaknak, és jótékonyságáról, szép alapítványairól ismeretes, egyszersmind igen tiszta lelkű ember volt. Egyszer Felső-Nyékre menvén, az akkor még ott lévő templomromokat nézvén , környezetéből valaki aggódva nézett a csorba falakra és figyelmeztette a püspököt:

Méltóságos uram, itt még életünk is veszélyben forog.Hátra néz a püspök és erős lelki nyugalommal mondja:
A jó lelkiismeret sehol sem fél.

Nádasdi, váczi püspök,

Gróf Nádasdy Paulai Ferencz volt váczi püspök várta esztergomi herczegprímássá leendőkineveztetését, midőn titkára előre értesítve lőn, adná urának gyöngéden értésére, hogy Kopácsy József, akkori veszprémi püspök léptettetett elő e méltóságra, ki egy veszprémi szegény fuvarosnak fia volt. – A titkár ebéd fölött értésére adja a gróf püspöknek mellőztetósét. Nádasdy azonban nyugodtan tovább evett, mondván: – Es ist mir halt ein Kutscher vorgefahren!

Karner, győri püspök.

W.....egykori deficientiatus pap eltévesztette élete pályáját, midőn pappá lett.

1848-ban, mikor annyian fölcserélték a papi talárt a honvéd ruhával, ő is ott hagyta a szent berkeket és beállott azonnal közhonvédnek.

Az is maradt az egész forradalom alatt.

Mikor aztán vége lett a háborús időknek W..... visszatért Győrbe és jelentette magát a kanonoknál, hogy újra hajlandó elfoglalni előbbi állomását,

A kanonok, mint valami portentumot, azon sárosan és porosan elvitte W.....ta püspökhöz Karnerhoz, ki mikor megláta a honvédruhás vén csontot, összecsapta kezeit és az mondta neki:

No ugyan magára is kár volt a szent chrismát kenni.
W.
nem maradt adós és azt felelte:
Ette volna hát még méltóságod, salátában.

Novak, szt-mártoni főapát,

Nóvák egykori főapát Szt.-Mártonban kissé szigorú ember lévén, a szerzet tagjai összedugták maguk közt a fejüket és elhatározták, hogy önkényeskedéseinek határt szabnak, s az öreget ránczba szedik.

Két vállalkozó szerzetes társukat megbízták, hogy nehézségeiket a főapát előtt adják elő és adják neki értésére, mihez kell magát jövőre a rend határozatánál fogva tartani.

A két megbízott következő reggel megjelenvén főapátjuk olvasó termében, az öreg előtt térdre borultak, és ezen szókkal „oramus pro benedictione” üdvözölték főnöküket, a ki is szokott áldásával azonnal elhalmozza az érkezőket, hanem aztán rögtön azt kérdezé:

No fiaim, mi bajotok van, mondjátok meg? Hanem a két bátor barát elértette azt, hogy ez nem valami őszinte nyájasság.

Azért is alázatossan megszólalva elmondták, hogy ők milyen hasznos és üdvös határozatokat hoztak, melyek a rendnek virágzását mennyire fogják emelni; annál fogva kérik nagy alázatosan méltóztassék azokat legmagasabb kegyelmével megerősíteni és életbe léptetni.

Mikor azután kibeszélték magukat, oda fordul feléjük a főapát és kérdi:

Van e még valami mondani valótok fiaim?
Mindent elmondtunk! válaszolák az öreg megnyugtatását remélve.Ekkor Nóvák rájuk kiáltott kemény hangon ilyenformán:

– Tudjátok: monachorum est murmurare superioritatis est non curare, czoki barát a czellába!

Ezzel be volt fejezve az audientia.

A rövid szóval elutasított két benczés barát jelentést tett eljárásáról és annak eredménytelenségéről megbízó társaiknak.

Ezek tehát újra tanácsot tartottak és elhatározták, miszerint főnökük ellen panaszt tesznek a hatalmas Metternich miniszter előtt, meg is bízták a két vállalkozó társat, hogy menjenek föl Bécsbe folyamodásukkal.

Hanem az öreg Nováknak jó idején tudtára esett barátjainak mozgalma, ugyan azért nem késett a bécsi politiának olyanforma megkeresést küldeni, hogy „két benczés szerzetes utazik Bécsbe, felsőbbség engedelme nélkül, ennélfogva roszban törvén fejüket, tessék őket, – további intézkedésig – a midőn megérkeznek, letartóztatni.”

Ilyenformán azután amint a jámbor deputatio Bécsbe eljutott és az akkori szokás szabályai szerént a közbátorság intézőinek magát a politián bejelentette: azon szíves fogadtatásban részesült, hogy rögtön önkénytelen szállással lett ellátva, a honnan sehova ki nem mehetett, míg a főapát értök kocsit és biztos embert nem küldött, és őket össze nem pakolván, Bakonybélbe nem szállította, a hol is a klastrom zárfalai közt biztos menhelyüket föltalálták; a többi nyugtalankodó társak pedig végképen elcsendesedtek.

Nóvák főapát pedig továbbra is engedelmes alattvalókat csinált belőlük.

Az apát minden embert, ki némileg alatta állt, rendesen .,babám”-nak szólított, és néha-néha nagyot is hallott.

Így történt a következő eset:

Valamelyik szomszéd uraság meglehetősen pusztulásnak indulván, azt gondolta, jó lenne ezeket a szent mártoni benczéket jól berántani, s ha néhány ezer pengő forintot kicsikarna tőlük: ám lássák, hogyan kapják meg!

Az uraság jól kigondolta a dolgot, sőt odáig is szépen tapogatódott váljon van-e most kiadandó pénze? A mi nagy örömére nagyon is sok volt. Ezen való örömében tehát egy üldöző zsidónak barátságosan megsúgta, hogy majd rászedi ő most a barátokat.

A zsidó nagy örömében elszaladt Szent Mártonba hogy a nagyságos urat ott megvárhassa s egyúttal még vagy három zsidót magával hívott, s épen azért az uradalmi kasznár kérdi őket az utczán, hogy mi jó szerencse hozza őket ide?

A zsidók csak annyit mondtak hogy N. N. nagyságos úr rendelte őket ide erre a napra, mi a kasznár előtt is tudva volt, mert ő nagysága épen nála tudakozódott a pénz után, de minthogy ennyi zsidó leste már, sőt egyéb körülménynél fogva is a nagyságos úrnak, illetőleg erszényének igen rósz hírét hallá, sietett a főapát úrhoz, hogy valamikép rá ne szedesse magát.

Jön a nagyságos úr és előre is nevette, hogy a barátok pénzét milyen könnyen elviszi.

Mivel szolgálhatok babám? – kérdi a főapát.
Egy szíves kérelmem volna méltóságodhoz! – adja nyájasan a kérő.
Nem hallom babám! – Mondja az apát.
Egy szíves kérelmem volna! – Ismétli a másik jó nagyot kiáltván, mire amaz megint csak azt mondja:
Most sem hallom, édes babám.
Néhány ezer forintra volna szükségem! – Ordít az uraság egészen az apát füléhez hajolva; de az harmadszor is csak azt feleli:
Ezt sem hallottam babám! – Mire a másik gyanítván, hogy az apát körülményeit szintén ismeri már, s így épen azért hall nagyot; mert pénzt nem akar adni, tehát boszúsan azt mondja mintegy magának:
Ördög bújjék a füledbe, téged nem lehet bolonddá tenni! – De bezzeg nagyot nézett, mikor az apát egészen feléje fordulva mondja:
De ezt már hallom, édes babám! Így fizette ki a nagyságos urat, ki üres zsebbel hagyta oda Szent-Mártont, hol ő akart mást bolonddá tenni, s hol ő maga lett lóvá.

Novák megtudván, hogy a rendbeliek által kezelt plébániák egyikén az adminisztrátor nagyon megszedte magát, a rend törvényei szerint pedig a szerzetesnek minden vagyona a szerzetesé; s nehogy az adminisztrátornak halála előtt idegenek kezére jöjjön a vagyon, következőképen cselekedett:

Berendelte az administratort, kit néhány napig Szent-Mártonban tartóztatott, addig pedig administratorunk mindenét Szent-Mártonba hordatta a fejős tehéntől kezdve a kotlós tyúkig, csak annyit hagyván, mennyi az administratornak legfőbb szükségeire elegendő.

Negyed napra az administrator haza akart menni.

Dehogy mégysz babám, – mondja az apát, – itt maradsz te még néhány napig Szent-

Mártonban! De ruhát is kell váltanom. Azt is kapsz Szent-Mártonban.

– Igen, de az administratornak hívei között a helye, – okoskodik a boszús administrator, mindenkép haza kívánkozván, – én megyek haza.

– Hová mennél babám, hisz ott már más administrator van! –

Ekkor vette észre a letartóztatott ember, hogy akarata ellen is a szerzetnek gazdálkodott, és bár mennyit morgott, végre is nem használt semmit; sőt midőn mindenfelé panaszkodván, valaki az apátnak ezt megsúgta, az apát ezt felelé: Monachi est murmurare, abbatis autem non curare.

Eszerint el lőn végezve a pör, s a társak láthaták, hogy a rendnek főnöke éber szemmel őrködik a rendnek szabályai fölött, melyek szerint a társak vagyonához csak a rendnek van joga.

Eljárt ő szorgalmasan a megyegyűlésekre is, melyek ugyan még akkor nem voltak oly zajosok, mint később, hanem a véleménycsere szintúgy megvolt, s az ellenfelek akkor is ellenfelek voltak, minden jé és rósz tulajdonaikkal, s a párt a párton nem sok kímélni valót talált.

A papság minden időben a vagyon miatt volt kénytelen szemrehányásokat hallani, csakhogy szintén nem maradt adós a felelettel, mint az a győri gyűlésen is megtörtént.

Nem mulasztá el a papság fölemlíteni egy alkalommal, hogy a papság nyolczszáz év óta mennyi alapítványt tett, s ennek bizonyítására számtalan példát hozott föl, azonban az ellenfél csak nem tágított, s egy fiatal ember Novak főapáttal feleselésbe keveredvén, a hosszú idézetekre vonatkozólag azt mondja:

Mind szép ez, méltóságos főapát úr, egyetlen szót sem tagadok a mondottakból, hanem, itt csak az elődök tetteiről van szó, mely szerint én azt látom, hogy a papság hasonlít a burgonyához, melynek legjava a földben van, és csak a szára van kívül; annak pedig nem
vehetjük hasznát.
Na, na, babám, – mondja a főapát csak úgy félhangon, de mégis úgy, hogy valamennyi megérthette, – el ne tévedj a burgonyaszár közt; mert az ilyen éretlen gyümölcsöt, mint te vagy, babám, könnyen – töknek nézik.

Valamikor a rendnek dolgai Szombathelyre vezették, hol minden előleges jelentés nélkül jelent meg, s így nem is tudta senki, hogy Szombathelyen van.

Reggel, korán fölkelvén, misézni akart; hanem mint nem a püspöki megyéből való, elment Bőléhez, a helybeli plébánoshoz, ki később szombathelyi püspök lett, s megkérte, engedné meg neki, hogy a székesegyházban misézhessen.

Nóvák egy sötét köpönyegben ment a plébániára és Bőle nem kérdezkedett későbben a neve után, miután az öreg megmondá, hogy ő benedictinus.

Szent-Mártonban lakik urambátyám? – kérdi Bőle bizalmasan az öreget.
Biz én ott lakom. – Felel a főapát jól összehúzván köpönyegét.
Él-e még Nóvák, a főapát?
Egészséges, mint a makk.
Hát még most is olyan goromba d . . . nó, mint valaha volt, mint mondják?
Nem változott az semmit, – mondja Nóvák, ajánlva magát, hogy miséjét idejében elvégezhesse.
A misének még nem volt vége, mikor Bőle a főegyházba ment: de midőn már öltözködni akarna a sekrestyében, a sekrestyés kérdi Bőlét:
Főtisztelendő uram, nem tudja, ki lehet azaz öreg pap, ki az egyik kis oltárnál mondja a misét?
Miért? – kérdi Bőle.
Előbb, midőn fölöltöztettem, láttam, hogy kereszt van nyakában, s az inas, ki ministrált neki, méltóságos úrnak czímezte.

Bőle elhalványult; mert semmi kétsége sem volt, hogy épen Nóvák legyen kivel beszélt, azért megvárta, míg a mise után kiment,

Méltóságos uram, ezerszer kérek bocsánatot!
No ugyan miért babám?
Hogy oly gorombasággal illettéin.

Κ.......d, babám, – nevet a főapát, – én ennek csak örülök; mert ha már plébános korodban ilyen goromba vagy, mire püspök lesz belőled, nem én leszek a leghíresebb a gorombaságról, hanem Bőle.

Valami nagy járvány volt, s a szent-mártoni főorvost a megye annyira igénybe vette, hogy utóbb a szent-mártoniak maguk szűkölködtek leginkább orvosban.

Novákhoz a körüllevő helységekbeli jobbágyok naponkint küldözték hol a bírót, hol a jegyzőt, hogy hathatós közbenjárásával egy orvost kieszközölni kegyeskedjék: épen azért tehát Nóvák is minduntalan írta a íevelet az alispánhoz, ki történetesen nem a legjobb barátságban volt a főapáttal, és hihetőleg azt is elfeledte, hogy a szent-mártoni főorvost épen ővette igénybe, s daczára annak, hogy Pestről ós egyéb helyekről szintén hozattak segédorvosokat., de Szent Mártonba még sem került egy is.

Tekintetes alispán úr, – mondja a megyei kiadó, – a szent-mártoni főapát talán ma már a huszadik levelet írja orvosért, – mit feleljek neki?
Írja meg neki a levelet ezen szavakkal: „Méltóságodnak elég módja van az erszénybe nyúlni; azért ha orvos kell, tartson külön; de a megyétől ne kérjen, és nem is kap, punktum.”

A kiadó épen ezen szavakkal írta meg a levelet és Novák hiában könyörgött, hanem megtartotta a leczkét máskorra, midőn alkalma lesz visszafizetni. Megszűnt a ragály, az orvosok visszamentek Pestre vagy oda, honnét jöttek; hanem pénz nélkül nem lehetett elereszteni, s minthogy erre a czélra önkénytes ajánlatok gyűjtése volt a

gyűlésen elrendelve, – ideiglenesen más pénztárból fizették ki. Ezen hiány kipótlására megírták a fölszólító levelet az alispán aláírásával, és egy példány Novákhoz czímezteték.

Ejnye, ez már mégis impertinentia! – mondja a főapát előkeresvén azt a levelet, melyben a punctum volt, s minthogy elég hely volt a levélben, Nóvák sajátkezűleg írta e választ: de oly sajátszerűen, hogy a szokásos írásjegyek helyett a jegyeknek neveit szóval írta ki.

„Tekintetes alispán uram (felkiáltójel.)

Mikor én a tekintetes alispán úrtól orvost kértem (koma) azt tetszett felelni (koma) hogy elég módom van erszényemhez nyúlni (pontosvessző) s én orvost nem kapok (punktum) Most azonban azt írja a tekintetes úr (koma) hogy a költségek födözéséhez én is járuljak (felkiáltójel) mire aztán én meg azt feleltem (kettőspont) hogy egy fillért sem adok (punktum és pauza.)

A fiatal emberek egy időben tömegesen sereglettek Szent-Mártonba, hogy a rendbe fölvétessenek. Novák egy nagy teremben fogadá el valamennyit, három napig különféle foglalatosságot szabott ki nekik, mi részben fordításból, részben imádkozásból állt.

A fiúk első napon csak kiállták szó nélkül; de másnap már zúgolódni kezdenek, harmadnapon pedig alig volt tíz, ki ne békétlenkedett volna, s el is mentek a perjelhez, hogy mit akarnak velük?

A perjel nevenkint fölírá a zúgolódókat, kiket aztán a főapáthoz vezetett, elmondván a türelmetlenkedést.

Barátok akartok lenni? kérdi őket a főapát.
Igen is azok! felel egyik is másik is.

Ilyen embereket nem használhatok, kik harmadik napon már türelmetlenkednek? A barátnak egész életében kell tűrni. Elmehettek.

Kovács Miklós erdélyi püspök,

Kovács Miklós erdélyi püspök a negyvenes években iskolát látni járt egyszer Oláhfaluban.

Dolgát végezvén, tovább akart utazni s váltig kérte a körülötte tisztelgő székely atyafiakat, hogy sohase fáradjanak, ne kísérjék őt ki a faluból.

Azonban kalapját megemelve szólalt meg egyik lófő a többi nevében:

Nem addig a becsület excellentiás uram, már legalább az akasztófáig kikísérjük.Az akasztófa t. i. falu határában állott, s addig illő a kedves vendéget kísérni.A derék püspök ismeretes volt találó megjegyzéseiről. Egyszer a többek közt Kolozsvárt

léte alkalmával a plébánián nagy ebédet adott, melyre a kolozsvári notabilitások és nem notabilitások közül is sokan megvoltak híva. Ez utóbbiak közé tartozott néhai Schütz József kolozsvári polgár kinek gyöngéje volt a kapott kitüntetések emlegetése.

Mihelyt bemutatták Kovács Miklósnak, sietett is előállani Schütz, hogy „Excellentiás uram, ő felsége kegyeskedett engemet egy érdemjellel (kereszt) megtisztelni.”

A püspök, a nélkül hogy valamit reflectált volna e beszédre, egyszerűen hallgatott. Ebéd alatt, úgy a 3-dik fogás körül, egyszer csak Schützre néz a püspököt komolyan fixírozva, és azt kérdi tőle:

Tehát mikor akasztják föl?
Ki. . . ki. . . ki. . . kit kegyelmes uram, – hebegé megrémültén Schütz.

Hát a maga keresztjét édes Schütz, – felelé mosolyogva Kovács Miklós, mire az egész társaság jó ízű nevetésre fakadt. A megzavarodott Schütz félelem okozta szorongásából csak ekkor tért magához.

Scitovszky, esztergomi primas.

Boldogult Scitovszky esztergomi prímás egyike volt a legkedélyesebb öreg uraknak. Kedvelte a tréfát, magának ugyan keveset, de környezőinek annál többet engedvén meg e tekintetben.

Sokan tudják, hogy ő eminentiája a legyeket ki nem állhatta, azokat szobájában szenvedélyesen irtogatta,s e szerint szobáiban tisztességes kék, zöld, sárga, vörös hímezett – légycsapók valának egyes bútordarabokon okszerűen elhelyezve. Sokszor az öreg egyedül ült megkereső levelei, actái és foliansai közt, s beléjük raélyedett annyira, hogy tán a basilica beomolta sem ébresztette volna föl. Jöhetett vendég: Kis Miska, báró Iszkiriczky avagy maga a pápai nuntins, őt ugyan ki nem lehetett zavarni nyugalmából; de ha egy kis légy, csak akkora, miut egy szúnyog, röpült feléje, azt rögtön észrevéve, s egy légy csapót fölfogva, a most már tán ellenkező irányban távozó legyet, szép türelemmel, nagy önmegadással és furfangos fondorlattal addig üldözé, míg nem azt kapóra fogván, jól rácsapott, fölvétetvén így vele bíbornok kezektől a szent utolsó kenetet,

Történt pediglen, hogy ő eminentiájának a midőn már a légyirtásban a legkitűnőbb szakképzettségnek adná jeleit, lábaiba köszvény ereszkednék, mely e nem kis élvezettel járó vadászati fölrándulásokat végkép megszüntette.

Volt neki ez időben egy eleven eszű komornyikja, egy azok közül, kik mindenből hasznot tudnak húzni.

Ennek meghagyta ő eminentiája, hogy a „kártékony és c s i k 1 a n d é k ο n y „ legyeket szobájában pusztítsa, utasításait ezzel fejezte be: „fiam! minden légyfejért, melyet szobámban fogsz jelenlétemben, egy hatost kapsz, ha talán a képemen, nyakamon, fejemen tudnál legyet fogni,, annak fejéért pedig egy forintot kapsz.”

A komornyik fölötte megörült a dolognak, s ugyancsak tömte zsebre a hatosokat, mert kinn jó eleve megfogott legyeket rakott egy törött czukorral meghintett kis asztalra, s az öreg, mikor beletemetkezett a mélységes tudományba, vagy lábával bajmolódott, emberünk figyelmet fölkeltő lármát csapva utána kapott a csomó légynek, s az eredményt fölterjeszté őeminentiája bíboros színe elé, a turpisságot nem sejtő kegyes atya pedig hűségesen kiszolgáltatta a komornyik hatosait.

Ő eminentiája egyszer épen siestát tartott, mikor vendége érkezett. Nem tudom már micsoda gróf, vagy kicsoda báró. A komornyik kapott az alkalmon: kiosont, és a vendég uraság (legyen A. gróf) illő elhelyezésének ürügye alatt elhanyagolá a rendes órában őeminentiáját felkölteni e helyett a prímási jóhírű pinczéből hozott föl pár palaczk jeles bort, a grófot illően finom udvariassággal megkínálta, másodszor, sőt harmadszor is, úgy hogy a második palaczk bort már nem egyedül a gróf, hanem ketten itták meg. Volt aztán több bor is! Másfél óra múlva te voltak egymással. „Többről többre, szóról szóra” – mondja arany szájú Arany, összeölelkeztek a jó emberek, a közöttük-létező rangkülönbség ily nemes megvetésével, a mindeneknek tetsző szépséges felebaráti szeretetnek örvendetes jeleit adván.

Ily nemes állapotban állítottak be a prímás szobájába, hol ő főpásztorsága boszankodva dörzsölte szemeit s ép óráját helyezé vissza a zsebébe.

A gróf! – sietett jelenteni a komornyik. Ez két bokázó lépést tett ő eminentiája felé. A

prímás nagyon komoly volt s szigorú hangon kérdezé szolgáját: hány óra? – Ke, kegy . . . hercz . . . elfeledtem fölhúzni az órámat! –

Haszontalan beszéd! Méltóságos gróf! Kérem távozzék szobájába nyugodja ki magát szembetűnő fáradalmaitól. Komornyik! – tévé hozzá komor arczczal s a haragtól reszketőhangon – parancsolom hogy . . . A vihar kitörőben volt, most mindjárt lecsap az egyházi száraz menykő. Ε pillanatban a komornyik egyszer csak rákezdi:
Hi, hó, jaj, pszt! kegyelmes herczegséged homlokán egy iszonyú dongó légy – pszt! ahán, mindjárt elrepül! meg ne mozduljon kegyelmességed! – ós a furfangos komornyik

oldalvást lábujjhegyen közeledett ő kegyelmessége felé.

Minő más fordulatot vett a dolog egyszerre! ő eminentiája nonus piusi bárány szelídséggel tartá arczát meg nem mozdítva, szemeivel világért sem pislantva, hogy a légy tova ne szálljon; lassú hangon, alig mozdított ajkakkal monda: édes fiam, csak az orrom ne sértsd! Hopp!!! – a komornyik nagyot kapott a szép homlok felé, – meg van! – monda diadal és borittas arczczal: a cselszövő! isten tudja, hol kerített zöld dongó legyet ő eminentiája elé.

Nesze fiam! – szóla a jó öreg, gyöngéden legyintve emennek arczára, - most megelégszem ennyivel s megbocsátok. A legyet gombostűre bökd föl, s tedd el emlékül – pro memoria; mert ennek köszönheted, hogy szolgám maradtál. Bocsánat gróf úr, – monda a bámuló czölöphez: méltóztassék helyet foglalni. Komornyik csöngess: két üveg burgundit, nekem pedig rusztit savanyu vízzel.

Szent lett a béke. A jó öreg lelki pásztor soha sem veté szemére komornyikának ezt a botlását, szolgálatában maradt az egész haláláig az öregnek, ki elmondhatá: recte vitam perfugi meam; manibus trador tuis spiritum me urn, domine!

Bartakovics egri érsek.

Még az ötvenes években történt, hogy egy adó exequensnek, ki szakmáját kitűnőszívóssággal töltötte, az egri szemináriumba folyamodott a fia kis papnak. Hanem nagyon ellene voltak a rektorok.

Bartakovics érsek értesülvén az egész dologról, ekként nyilatkozott:

De már azt be kell venni, hadd vesszen ki a faja.Az öreg érsekről beszélik a következő adomát is.Mikor kinevezték egri érseknek, első gondja volt az érseki javakat rendezni, a tönkrement

gazdaságot helyreállítani, a zilált vagyoni viszonyokat rendbe szedni. Ε munkájában erélyesen járt el, s nem egy gazdatiszt, ki szerzett babérjain nyugodtan vélt pihenhetni, megtanulhatta, amit rég elfelejtett, hogy hogyan kell szántóknak, aratóknak kora reggeltől késő estig sarkában lenni.

Az érsek azt tartotta, hogy most ez a legjobb politika s legkülömb zöld asztal a zöld mező.

Természetes hogy több afféle szentheverdel napokat ünneplő ispán, kasznár· fajta részesült vagy komoly megintésben, vagy plane egyenesen áldozatul esett az érsek reformmunkálatainak, kisöpörtetvén, mint hasznavehetetlen.

A konczlesők azt hitték, no majd lesz itt szüret, majd lesz itt avancement, – az az új érsek minden gazdatisztet elcsap. Jó lesz közel állni hozzá; hátha a nyílásba sikerül valamelyiküknek besurranni.

Leginkább aspiráltak pedig a tiszttartó állomására; ez jó zsíros koncz lett volna nekik. Azért hát el nem mulasztották volna úgy oldalvást tudomására juttatni az érseknek, hogy az a tiszttartó milyen szörnyű lusta dög, nem is lehet a nagy hasától valami nagyon fürge, azután meg van egy nagy hibája.

Mi lehet az? – tudakolá az érsek – talán csak nem tolvaj?

Oh isten mentsen, azt a világért sem lehet róla mondani. Ámbár bizony jól megszedte magát. No de azt becsületes utón is tehette. Nem merem mondani, hogy –
Nos, hát akkor mi lehet az a nagy hiba? – sürgeté az érsek – egyik se nevel olyan lovat, barmot; búzája, rozsa szép, repczéje sikerül; mindenen áldás van a keze alatt. Hát legyen ő lusta, akár ezerszer.
Nem a lustaság, – mondák a fülbesúgók, – más itt a baj; sokkal nagyobb annál. A tiszttartó, szörnyűség! soha sem imádkozik.
Hogy a –! az érsek nem mondta ki, amit elkezdett; megnyugtatta az árulkodót.
Édes fiam, úgy látszik a tiszttartó lelkének üdve nagyon rajta fekszik a te lelkeden. Az bizonyosan azért nem teszi, mert helyettem kell dolgoznia a gazdaság körül s így megbízik

bennem, hogy én meg viszont helyette is imádkozom. Légy te csak nyugodt a tiszttartó e baja felől.

Hanem egyszer csak azt hallja az érsek, hogy az tisztartó azonfelül, hogy lusta, azonfelül, hogy nem imádkozik, még szörnyű nagy korhely is, mindig iszik, a mennyit ő meg nem innék, – annyi bor nincs; részeges garázda, megbízhatatlan.

No már ez olyan vád, mely, ha alapos, súlyos következményeket vonhat maga után. Azért hát meg kell vizsgálni, ha vájjon alapos e?

Nagy ebédet adott az érsek, s arra valami gazdasági tanácskozás ürügye alatt elhívta a si tiszttartót is. A fölszolgáló hajdúk be voltak tanítva, hogy amint a tiszttartó elé helyezett meszelyes palaczk kiürül, azonnal tegyenek helyébe másikat, s olvassák, mennyit iszik meg.

Biz az pedig nagyon sokszor kiürült. Az érsek aggodalommal vette észre, hogy az iszákosságra vonatkozó vád aligha nem alapos.

Az ebéd vége felé oda inti a hajdút.

Hány volt már?

Most viszem a tizenhetediket. Az érsek figyelemmel vizsgálta vendégét, nem vesz-e észre rajta valami változást. Nem volt azon egy szikra sem, egy korty nem sok, de mintha annyi bort sem ivott volna. Az üvegek még folyvást ürültek. A huszonnegyedik járta már. Az érsek titkon int a hajdúnak, hogy hozza a következőt.

Mikor a hajdú épen ki akarja cserélni az üres palaczkot telivel – a tiszttartó ráteszi tenyerét az üres palaczk szájára s oda mordul a hajdúnak:

Hadd el öcsém, ennél többet soha sem iszom.
Csak tizenkét itczécskét méltóztatik mindég? – kérdé az érsek.

– Épen csak annyit, – felelt a tiszttartó. – Azt azonban nem tudtam, hogy excellentiád is olvassa.

Az érsek kissé elszégyenlette magát. Azonban, ha már bele kezdett, hát kiismeri tisztjét.

Asztal után beszédbe eredt vele, gazdasági dolgokról. Azt hitte az érsek, hogy most már csak utoléri a tizenkét itczéske.

Hát akkor bámult el, mikor a beszélgetésbe elmélyedve, észrevette, hogy hiszen már este lesz. Az Öreg tiszttartó a legpraktikusabb gazdasági elveket oly elevenen, oly vonzó modorban fejtegette előtte, biztató terveket, szükséges javításokat, gyümölcsözőberuházásokat proponált, ismertette a legjobb gazdasági gépeket, s az érsek három órai beszélgetés után nem csak arról győződött meg, hogy ez az ember józan ember, de arról is, hogy kitűnő gazda és becsületes ember.

Mikor a fülbesúgók újra előjöttek, csak annyit mondott nekik:

Az bizony iszik, sokat iszik, nagyon sokat iszik; de bírja. Hej! ha minden gazdatisztem ilyen korhely volna!

Midőn a boldogult érseknél Lonkay legelőször járt néhány forintocskáért lapja fönnállhatásának ügyében, ä szelíd lelkületű és az emberek szívébe mélyen beható érsek adott is valami pénzmagot neki, de ezen szavakkal bocsátotta el:

Munkálkodjál csak fiam és megáld majd Jehova azon áldással, mellyel megáldotta az egyiptomi bábákat! Isten veled!

Természetes, hogy Lonkaynak első dolga volt megcsípni valamelyik pap bibliáját, s rövid kutatás után (jártas lévén benne, különösen az „Énekek éneké”-ben) megtalálhatta az érsek szavainak megfelelő helyet, mely az Escodus 1. 21-ben foglaltatik s következőleg hangzik:„És építe nekiek házat.”

Egy ízben körüle lévői nagyon unszolták, hogy vegyen már magának négy új lovat, ezek a régiek nagyon vének már és nem rangjához illők.

Hagyjátok el, – szólt ő a nagy unszolásra. Szent Péternek négy szamara se volt, minek

volna nekem négy czifra ló? Ezt a mondást jó volna, ha másutt is fölírnák az ajtók fölé.

Az tudvalevő dolog, hogy a nagyemlékű érsek utolsó éveiben is szerette napi sétáját megtenni, melyben még a kellemetlen idő sem igen akadályozhatta az öreget. Egy ízben a nagy sártól félő rendes kísérője: Zs. egri kanonok, így szólt a jó öreghez:

Ugyan excellentiád! Fogasson be ez egyszer, hisz csizmánk csupa víz és sár lesz.

– Hehehe kedves fiam! Csak menjünk gyalog – válaszolt a jó kedvű főpap, – holnap úgysem rajtunk van a csizma tisztítás sora.

Úgy is lett.

Mikor az egri érseki széket elfoglalta, a roppant terjedelmű érseki kertet a sétálók számára nagynak találván, felét kivágatta és veteményes kertté alakította át. Ez természetesen nem tetszett az egrieknek, és minthogy abban káposztát, krumplit és babot termesztett „krumplis érsek”-nek kezdték nevezni.

Eljött a krumpli szüret és midőn a termés föl lett szedve, így szólt a jó szívű öreg úr udvarmesterének.

Ezt osszátok ki most a szegényeknek, hadd lakjanak jól; mert a kik jól laktak, azok a

félkertben is kisétálhatják magokat. Bezzeg nem is mondták többé az egriek, hogy krumplis érsek.

Midőn az érsek még csak esperes volt, egy czigány híve sokat alkalmatlankodott neki, hogy esketné őt össze egy közeli rokonával.

Hoszszan magyarázta neki a lelki atya, hogy az így meg úgy nem lehet, és beszédjét azzal végzé, hogy feledje el választottját és válasszon más nőt Bangó.

Egyideig hallgatta a czigány, de végre a falnak dőlt és keserű könyhullatások közt azt monda:

Jaj, jaj! Nagyságos felistelendő esperes uram, nem mondaná mágá mindezseket, ha tudná mi ázs a serelem! serelem! Egyszer a keresztjáró napok alkalmával keresztényi ájtatossággal vezette a processiót, minek következtében beteg lett. Két hosszú hétig tartó betegség után, megjelenik a különben mindennap háromszor látogató orvos.

Ott feküdt a jó öreg és mosollyal fogadta a hozzá közeledőt, ki a szokásos kézcsók után kérdé:

Hát hogy érzi magát Excellentiád?
Hm, hogy érzem magam? Mint beteg ember.
Tudom kegyelmes uram, de nehéz-e a feje? Erre már Bartakovics ezt felelé:
Ha levágnók, fontra tennők, bizonyosan nyomna valamit.

Az orvos kezdett unatkozni oly ember mellett, ki még halála siető órában is ily csípős kedéllyel beszél; magát ajánlván monda:

Ugyan mit is jár-kél azzal a néppel? Hisz erőnek erejével szerzé magának most is a bajt.

Ha járok-kelek, beteg leszek máskor is: azaz én gondom. Egyébiránt sem abból, sem ebhöl nagy baj nem következhetik; legfelebb is csak meghalok – válaszolt mosolyogva az öreg úr.

Egyszer utazás közben meglát egy ősz elöregedett parasztembert a mint nagy szorgalommal ültet fiatal gyümölcsfa csemetéket. Szokott szívélyes modorában beszélgetni kezd vele az érsek, s kötődésből-e vagy csak úgy beszélgetés közben azt mondja az öreg parasztnak:

Minek bajmolódik ezzel öreg? Nem eszik kend már ennek a gyümölcséből.
Hát az úr mi az ördögöt ennék most, – felel vissza emez, ha az apja nem ültetett volna?

Szenczy püspök.

A hallgatagsága és komolyságáról híres szombathelyi püspökkel Szenczyvel történt meg 1854-ben, hogy szokása ellenére egyszer névnapján „táblát” adott, melyre a többi között az akkori Bach-huszárok egyikét Haha kinevezett törvényszéki elnököt is meghívta.

Midőn az étkezés és a bor javában folyt, Szenczy egyszerre csak Hahnhoz fordul és a legkomolyabb arczczal kérdi tőle:

Wie viel Kinder haben Sie, Hahn?
Keines.

Nun da sind Sie sehr ein schlechter Hahn! Máskor meg ő volt hivatalos az érdemes Ferencz-rendiekhez ebédre, hol a többi között konyhaművészetileg preparált Schnepf delikatesse is tálaltatott nevezett püspök elé.

Csak nézi, csak nézi a belőle enni nem szerető Szenczy, míg végre odafordul az igen tisztelendő gvardián úrhoz és a világon a legnagyobb komolysággal kérdi tőle:

Ugyan sokáig járhattak kegyetek ama bizonyos helyre, míg ott ennyi összegyűlt.

Egyik közeli rokonának fia a gazdászatot tanulta. A húsvéti ünnepekre haza kerülvén a fiú, atyjával meg látogatták a püspök atyafit. Ki legnagyobb szívességgel látta őket magánál.

Ebéd közben a gazdasági pálya került szóba. A fiatal ember többek között egyszer azt a közmondást is hangsúlyozta, hogy a gazdának trágya a kenyere.

Jaj édes öcsém, dehogy lennék veled egy kenyéren – jegyzé meg komolyan a püspök.

Lonovits püspök.

Csanád vidékén lakott egy plébános, ki Lonovitsnak nagyon sok alkalmatlanságot csinált.

Nagyon kifáradt vele a püspök és egyszer hírét hozzák, hogy meghalt,

Requiescat in pace! mondja a püspök, legalább most már nekem is békét hagy.Ekkor mondják neki, hogy mindenét a püspöknek hagyta.Ezen annyira ellágyult a püspök, hogy még a könnyűi is kicsordultak.
Ecce, – mondja, halála után teszi jóvá, hogy éltében annyit boszantott.

Összeíratik a vagyon, azonban minden oldalról annyi adósság lyukad elő, hogy még utóbb is a püspök fizetett rá.

Íme – panaszlá Lonovits, még holta után sem hagy békességben. Mikor negyvennyolczban Kossuth legnagyobb diadalait ülte, Batthyányi Lajos grófnál egyszer fényes estély volt, melyen Lonovits püspök is megjelent.

Itt kisebb körben épen Kossuth magasztalásáról lévén szó, a grófné lelkesülten oda fordul a püspökhöz:

Mi lehet még az ember a világon, ha nem Kossuth Lajos.
Jó család anya grófné – viszonzá a conservativ Lonovits.

Jekelfalusy püspök,

A székesfehérvári püspök, ki a csalhatatlansági tan miatt ad audiendum verbum is hivatva volt, 72 éves korában Rómában halt meg.

Gyönyörű, tekintélyes alak volt, bizonyára a legdaliásabb, és a legmagyarosabb volt az egész püspöki karban.

Szereplése az újabb időben eléggé ismeretes. Nagyot kellett fordulnia, mert nem mindig ismerték olyannak, mint az utóbbi időkben.

A szabadságharcz alatt egyike volt a leghazafiasabb főpapoknak. Meg is lakolt érte, mert megfosztották javadalmaitól, s még fogságot is szenvedett.

Jellemző a mit róla Dembinszky megjelent irataiban ír.

Görgeyről levén szó – írja a tábornok, házi gazdám (akkor szepesváraljai püspök) így nyilatkozott róla:

Ha nem tudnám, hogy protestáns, azt kellene hinnem, hogy a jezsuiták nevelték.

Jekelfalusyról, ki a magyar püspöki karból solo szavazott placettel a csalhatatlansági dogmára, azt beszéli a rósz világ, hogy egy szép római menyecske kegyes rábeszélése volt ránézve ily döntő hatással. A donna szép volt; a kérdés az volt: hogy piacet vagy non placet?

Hát hogy ne mondta volna rá a jó püspök, hogy „ugyan piacet!”

Simor esztergomi prímás,

Hogy Simor jó pásztor már az által is bebizonyítá, miszerint csak a minapában adta el száz és néhány ezer forintért – gyapjúját.

A pápához öt tagból álló deputacziót küldött a vatikáni opposiczió, melynek az volt föladata, hogy ő szentségét a csalhatatlansági dogma visszavételére birja.

Ε küldöttségnek az esztergomi prímás is tagja volt.

A szent atya dorgáló hangon így szóla hozzá:

Tu primas Hungáriáé! Bene incipisti, seel male finivisti. Diabolus te cribravit et

devoravit. Mire a magyar főpap így válaszolt:

Ecce, sanctissime pater, hie sum! Ergo diabolus me nee cribravit, nec devoravit.

Mikor Simort prímássá nevezték ki, itt is ott is megjegyzések történtek, sőt akadt néhány szélsőpárti, ki az új prímást nem átalotta pecsovicsnak is nevezni.

Hogy lenne már az új prímás pecsovics? jegyzé meg egyik tisztelője, hisz akkor nem nevezte volna ki Kubinszkit pesti seminariumi rectorrá.

A herczegprímás igen tréfás ember, nagy barátja a szarkasztikus viczczeknek. Midőn még a Terézvárosban káplánkodott, a 40-es években valami „Katholischer Christ” czímű német „Magyar Állam” jelent meg a fővárosban. Kronperger Antal, nem épen asceta hírű papnak szerkesztése alatt.

Egy ízben Simor káplántársával sétálgatva, szemközt találja az utczán ezt a szerkesztőt, ki mellett gömbölyded gazdasszony gurult végig a király-utcza járdáján.

Te ki az az asszonyi állat a Kronperger mellett? – kérdé tőle káplántársa.
Hát ki? A „Katholischer Christ”-nek a „Beilage”-ja. (melléklete)

H a y n a l d.

Az elmés főpásztor, ki ép oly híres egyházi, mint asztali szónok, egy Szilvester esti házi mulatság alkalmával toasztott ivott, egyikét sikerült fölköszöntéseinek. Engedelmével itt közöljük:

A minap e házban nehéz panaszok emelkedtek az adóhátralékosok ellen.

„Mi ezen hátralékosok közé tartozni nem akarunk. Nem akarunk ott, hol hazafi kötelességünk, de szívünk ösztöne is int annak lerovására. Különösen nem nagyméltóságú elnökünkkel szemben, ki iránt mint e fényes testület feje és dísze iránt annyira lekötelezve érezzük magunkat,

„Engedje meg tehát excellentiád, hogy az évnek végével lerójjuk adóját tiszteletünknek.

„Legyen tehát excellentiád adóexecutor, hajtsa be a maga személye iránti adónkat, és tapasztalni fogja, hogy ennél egy adót sem fizetünk szívesebben.”

Felvilágosításul talán fölösleges is megjegyeznünk, hogy ez az ártatlan házi mulatság, a főrendi ház ülése volt, s a toaszt maga fölsőházi beszéd.

Ez a felső tábla szereplése.

1874-ben meghallgattuk Haynald érsek predikatióját a belvárosi plébánia templomban, hogy hátha egy kicsit üdvözülhetnénk mi is. Szépen beszélt, annyi szent!

Csak a diák imádság végét nem értettük elég jól, pedig ez már formula, ezt mindig így mondják:

„Oremus et pro christianissimo imperatore nostro, Francisco Josepho, ut Deus subditas ei faciat omnes barbaras nationes, in perpetuam pacem nostram.

Úgy emlékszünk, mintha Ferencz József Ausztria császárt tulajdon ama templom előtt, a hol így imádkoztak, koronáztuk volna meg alkotmányos magyar királynak. Persze az már régen történt.

Barátságos vacsorára gyűltek össze Haynald ő excellentiájánál. A sanyargatott pápa, az üldözött egyház, kölönösen pedig az elharapódzott erkölcstelenség képezte a kegyes discussió tárgyát, mikor egyszerre kinyilik az ajtó s jelenti a huszár nagy sarkantyú csörömpölés után:

Excellentiás uram, itt van Janka, bebocsássam a kabinetbe?

No lett erre nagy szörnyülködés, szemöldököknek és szájaknak hamis félre fintorulása, mintha mondanák: ah, hát így vagyunk? ő érseksége Jankákat ereget be kabinetjébe? No ez aztán drága dolog!

De kérem uraim, tessék elhinni, tévedés van a dologban – mentegetőzik a házi gazda.

Jól van, jól; tudjuk már, hányadán vagyunk, – ez volt az arczokról leolvasható néma válasz.

János, – szólt erre az érsek a huszárhoz – vezesse be a jelentkezőt ide.
De kérem alázattal, – annyi uraság közé! – merészlé a huszár ellenvetni.
Tegye, amit parancsoltam – monda a főpap kemény hangon, s a huszár kifordult.Nemsokára kinyílott az ajtó s mély alázattal fordult be rajta egy tisztes tudós.Most az érseken volt a sor mosolyogni, s a vendégek csináltak a kellemetlen csalódástól

hosszú képet.

Az érkező csakugyan Janka volt, de nem ám olyan Janka, a minőt a vendégek vártak, hanem Janka Vilmos, őre a nemzeti múzeum botanikai osztályának.

így már aztán vége lett minden hamis gyanúsításnak, s a szegény tudós nem tudta mire vélni, miért mosolyognak a nagy úri vendégek oly sajátságosan az ő láttára, s hogyan illik rá a szólásmondás, hogy „honny soit qui mal y pense.”

Bérmálásra ment egy bácsmegyei faluba a szellemdús érsek. Nagy néptömeg gyűlt össze fogadására, külön csoportokban állottak a falu tisztviselői, mesterei, a dolmányos legények és a csinosan felöltözött fiatal iskolás leánykák.

Bemutatván a falu plébánosa az egyes testületeket, a leánykáknál így szólt:

Ezek pedig itt süldőim!
Úgy? Eszerint plébános úr nem csak lelkipásztor, felelt az érsek a furcsa bemutatásra.

Vendégeinek egy ízben ebéd után megmutatá termeit és gyűjteményeit: magyarázatokkal kisérve minden egyes részét. A többi közt a képekre kerülvén a sor, a „zongora király” életnagyságú mellképét a következő szavakkal mutatta be:

Barátom Liszt Ferencz!Mire egy úr helyén levőnek tartá egy bókot kanyarítani.
Mily szerencsés némely ember.

Az érsek egy kalocsai ismerősének húga férjhez menetele által méltóságos asszonya lett. Találkoznak a hajón és az érsek szokott udvariasságával köszön mint ismerősnek és megkezdi a társalgást. Azonban csakhamar meglepetéssel veszi észre, hogy „méltósága” által csak mint kegyed szólíttatik. Ő annál inkább mind sűrűbben és sűrűbben hangoztatta ós hangsúlyozta a méltó s á g ο s t, de az úrnő csak megmarad híven a kegyed mellett mindvégig.

Ez a kis bizalmaskodás nagyon megtetszett az érseknek szereti is olykor elbeszélni, nevetve tévén hozzá:

De hisz igaza is van, ő méltóságos, én pedig csak nagyméltóságú vagyok, ez az egész.

A magyar delegáczió mindent elvégzett, kivéve az ismeretes kórházi ügyet. Ebben nem tudtak megegyezni, amire Andrássy megeresztve egyik elmés terebesi verebét, ezt monda:

A magyar delegáczió olybá tűnik föl előttem mint az egyszeri ember, a ki az egész egeret elnyelte – de a farkát sehogy se bírta már legyűrni.
De nagy volt ám az egérke, ellenveté Kaas. Nem csoda, hogy nem került helye a farkának, annál is kevésbé, mert ennek az egérkének már csak egy búvólyuka volt – a magyar delegáczio gyomra.
Amire az elmés érsek megjegyzé:
Mademoiselle d'Amoult, mint Bakcsi uram barátom bizonyosan tudja is, szellemes hölgy volt. Egyszer madame La Biche, félelmes vetélytársa, nehézkes állapota miatt gúnyolta a kisasszonyt. „Madame” – felelé ez, az olyan egérke, melynek csak egy búvókája van, könyen rajta veszhet.”

Andrássy mosolygott s kicsi piros könyvébe jegyzett valamit.

Egyed bácsi, a tihanyi perjel.

Az 1876-ban aranymisézett tihanyi perjel életéből jegyeztünk föl két vonást, a miből lehet sejteni, hogy milyen az egész ember.

Persze, hogy minden pénzét szegény embereknek adja ki kölcsön. Persze, hogy azok soha se fizetik azt neki vissza. Sőt azt beszélik, hogy nem az adósai fizetnek neki a tőkétől, hanem ő fizeti a kamatot azoknak. A mi nem volna képtelenség; mert hiszen rendesen az adós a szorult ember, annak esik a fizetés. Hanem hát ez így volt. A többek között adott egy polgártársának ötvenöt forintot, írást is kapott róla. Sok idő múlva aztán összekerül adósával, s mondja neki, hogy legalább azt az öt forintot megadhatná, hadd maradna kerek szám. A polgártárs tréfára fogta a dolgot, azt felelte, hogyha azt akarja a főtisztelendő úr, hogy kerekszám legyen, nála az írás, törölje ki belőle az öt forintot, mindjárt kerek szám lesz.

Ε vakmerőség még is sértette az öreg urat, s panaszra adta keresetét a járásbíró elé – t. i. csak a kérdéses öt forintért. Az megidéztette a polgártársat. Néhány nap múlva aztán kap a járásbíró a perjeltől két akó bort, meg egy levelet; a miben fölkéri, hogy már csak még se exequáltassa azt a goromba adósát: inkább kitörli azt az öt forintot, a járásbírónak pedig íme küld két akó bort, azért hogy ne bántsa szegény adósát!

Egyszer meg hírül hozzák neki, hogy egy tolvaj nyúl garázdálkodik a káposztás kertben. Veszi az öreg úr a puskáját, hogy majd ő ráles. Meghúzza magát a bokorban, s var szörnyűnagy időkig, de a nyúl csak nem jön. Egyszer megunja a dolgot, hideg volt, nagy szél fújt, fölkel, hogy hazamenjen. Hát a nyúl akkor ugrik ki köpenyegje alól, a hova legbiztosabbnak tartotta elbújni ebben a kriminális időben. Még az oktalan állat is tudta, hogy ott lesz legjobban megőrizve minden veszedelem ellen. Persze, hogy nem lőtte meg.

Megjegyzendő, hogy Egyed bácsi a legcsikorgóbb télben sem viselt soha bundát, s télen nyáron a fölkelő nappal szokott kelni.

Rómer Flóris apát.

Mikor Rómer Flóris még a fővárosban lakott, s a múzeumi régiségekkel foglalkozott, minden reggel fris Selters vizet ivott a múzeum kertben. Az ablakpárkányra tette a telt poharat, körül sétálta a múzeumot, s akkor megitta a vizet.

Egy nap azonban, míg ő sétált, impertinens nebulók megitták a vizét. Se baj, újra töltött, s megint elindult sétálni. A vizet újra megitták előle.

Ekkor már megharagudott, és rá lesett a szomjas fráterekre a bokorból. Meg is csípte őket szerencsésen és Menenius Agrippa pálczájával végig magyarázta a hátukon az egész ó-kori archaeologiát.

Pedig hát ez a história tulajdonkép csak a gondviselés intelme. Rómer Flóris ugyanis régész s neki élethivatása az, hogy régiségekkel foglalkozzék. Ha azonban ő vízivásra szánja magát, kénytelen hivatását megtagadni, mert ókori vizet csak nem ihatik, minthogy az már nagyon állott, annál kevésbé ihatik a bibliai özönvízből, a mi egészen elfogyott. Kénytelen minél újabbkori vízzel foglalkozni.

Ha tehát jeles régészünk hivatását is követni akarja, szomját is oltani: azt tanácsoljuk neki, ne igyék vizet, igyék bort, az annál egészségesebb, minél ókoribb.

Mihajlovits zágrábi érsek.

Mihajlovics zágrábi érsek, ki a szabadságharcz-ban honvéd volt, érsekké neveltetésekor ünnepélyesen fogadta a hódoló alpapságot. A többiek közt eléje térdel egy alázatos plébános; várván a szokásos áldást a szokásos ceremóniákkal.

Nem úgy van az barátom, mond az érsek, mi együtt küzdöttünk a hazáért, illő hogy most együtt vigadjunk is.

És bevivén a szerény plébánost lakosztályába, hosszasan beszélgettek interpocula az elmúlt szép időkről.

Saguna g. keleti érsek.

Midőn az ötvenes években első Ferencz József magyar király Magyarországot beutazta, Erdélyből egy fényes küldöttség ment elébe Nagy-Váradra.

A küldöttség tagjai között ott voltak Erdély polgári és egyházi celebritásai.

Midőn a magyar főúr által németül elmondott ékes dikczió után a bemutatások megkezdődtek, a bemutatottak részint német, részint franczia nyelven beszéltek a fölséggel.

Csak az egy görög-keleti érsek vallotta meg töredelmesen a királynak, hogy ő biz – magyarul beszél, mert még nem tud jól németül.

A czeremonia végződtével, e sajátszerű jelenetre azt a cégjegyzést tette b. Jósika Sámuelnek, egy királyhágóntúli magyar főúr:

Furcsa emberek vagytok ti erdélyiek. Ő fölsége azt jegyezte meg rólatok, hogy nem beszéltek magyarul, és köztetek egyetlen egy tud és beszél j ó1 magyarul, s az is az – oláh érsek.

Bodola Sámuel erdélyi ref. püspök.

Bodola Sámuel volt erdélyi református püspök, nevezetes volt nem sokat válogató, de igazságos szigoráról, és sokszor nyers de őszinte mondásairól.

Többek között egyszer egyik egyházmegyéjében püspöki vizsgálatot tartván, egy új pap a vizsgálat végén fölmutat a püspöknek egy gyönyörű úrasztali arany kelyhet, melyet ő vásárolt a hívek filléres adakozásaiból, és kéri a püspök véleményét a szép kehelyre.

Végig nézi Bodola a papot is, a kelyhet is és monda:

Régen voltak arany papok és fakupák, most vannak arany kupák és fapapok.

Kis János superintendens.

Kisnek apja, mint tudjuk, jobbágya volt a híres Festetich Györgynek, s a fiú mint akárhány jobbágy gyerek, töretlen vászon gatyában és mezítláb járt el az abc után; de mivel „jó feje” volt, hát édes apja elereszté az apai háztól egy ezüst húszassal, meg egy tarisznyára való sonka és pogácsával, s így ment fölsőbb oskolára, hol élődött a többi szegény diákkal az összekoldult tartáson.

A gyereknek csakugyan jó feje volt, s ez némi alkalmatlanságot csinált magának a tanárnak is, mert épen egy gazdag úrnak gyermekét szánta a tanító első helyre; különben magának is elég rövidsége lett volna miatta.

Jaj, de nagy baj volt az, hogy Kis olyannyira fölülhaladá tanulótársait és velük aztán az úrfit is, hogy a tanító saját tekintélyének koczkáztatása nélkül nem merte elejbe tenni a másikat.

Kis ezt észrevette, jól ösmerte a tanítónak helyzetét, minthogy számos tagból álló családját mellékjövedelem nélkül nem táplálhatta, tehát hogy valamikép segítve legyen a tanáron, a próbatét napján nem jelent meg.

A tanár az igazgatóval szintén tudatta dolgát, megmondván neki, hogy az illető hatalmas úr nemcsak a tanintézetnek; hanem átaljában az evangélikusoknak milyen nagy jóltevőjük; tehát egy kis örömet kár volna tőle megtagadni, de itt van a bökkenő: Kis kiválólag jeles.

Midőn a próbatétre nem jött el a fiú, – az igazgató a tanárral együtt résztvevén a fiúnak sorsában, azon gondolatban, hogy bizonyosan beteg – szállására sietett.

Kist a szobában járkálva találták.

Beteg vagy? kérdi az igazgató.
Semmi bajom tisztelt igazgató úr.
Hát mért maradtál el a próbatétről?
Engem kegyesek lesznek külön kihallgatni, s akkor osztályozásra semmi szükség sem lesz. Ezen gyöngédség megszerezte Kisnek a tanítók osztatlan bizalmát, és mindenkép törekedtek, hogy az oskolákat minél kevesebb anyagi szükséggel végezhesse. Kis János egyszer épen versírásnál kapta Berzsenyit, mint Döbrentey Gábor jegyzetei mondják.
Kis véletlenül lépett be Berzsenyihez Sömjénben, Vasmegyében. Berzsenyi meg volt lepve; mert valami papírszeletre épen verset írt, mit hirtelen asztalfiókjába dugott.
Talán háborgatom komám uramat? Megengedjen! kéri Kis János, ki nagyon szelíd ember volt.
Nem háborgat bizon, kedves tisztelendő komám uram, nyilatkozik Berzsenyi; haszontalanság a mit irkáltam, csak úgy jött. Érsek az eba ....
Ebadtát akart mondani, minthogy ez szokásból néha akaratja ellen is kicsúszott; hanem most tiszteletes komájával szemközt még a szónak közepén is elharapta.
Majd mit is mondok az ilyen munkának! folytatta tovább összevissza borzolván fejét a megtörtént szókiszalasztást megröstelve.
Versek? kérdi csodálkozva Kis. Legelőször hallom, hogy komám uram ebben töri fejét.
Nem töröm biz én, kedves tiszteletes komám uram, folytatja Berzsenyi a beszélgetést, ha csattan, mint a villám jó: ha nem foly, azzal sem törődöm.
Kár, hogy megmondjam; mert eddig nem hinném, hogy ezt a bolondságomat tudja valaki, de tiszteletteljes komám uram előtt nem tagadom, minthogy így épen rajta kapott.
Hadd lássam hát komám uram verseit? Hirtelen végig futja a sorokat, s az olvasás alatt mindinkább látva az erőt, utóbb bámulva a nagy tehetséget, azt mondja:
De komám uram, ennek fele sem bolondság! Oroszlánnak kinyújtott körmeit látom én itt, midőn előrontani készül.
Hát úgy nem ártana folytatni! véli Berzsenyi. Ámbár gazda embernek nappal sok a dolga: hanem hiszen még atyámnál laktomban is mindig csak éjszaka szoktam olvasni és irogatni.
Csak rajta, biztatja Kis János, én meg majd közöltetni fogom komám uram.
De ha kinevetnek?
Tud úszni kedves komám uram?
Akárkivel is megmérkőzöm.
Hát nem félt először a vízbe menni?
Biz én azt hittem, hogy mindjárt belefúlok, ha csak a mester nem biztat.
Na édes komám, hát én is jót állok, hogy nem fog a kalamárisba fúlni, ezért bele a világtengerébe.

Így kezdte meg Berzsenyi irodalmi pályáját, s írt oly műveket, melyek nélkül a könyvtár nem volna egész.

Később a vetélytárs megtudta Kisnek e nemes föláldozását, atyjának is elbeszélte, s az okos apa most már maga kérte, hogy az érdemnek adják meg, a mi az érdemé! És Kis. mint első társai közt, végezte be a pályát.

Azonban itt nem végződik be a dolog, a hatalmas apának fia is hatalmassá lón, s ezenkívül háládatos is; mert midőn a kerületben a superintendensi szék megürült, és Kis már nemcsak érdemeinél, hanem koránál fogva is a férfikorba lépett, épen az egykori iskolatárs lőn legbuzgóbb híve, s épen neki sikerült a különböző véleményeket úgy összeegyeztetni, hogy Kis János superintendens lett.

Így foly gyűrűként egymásba az ember élete, melynek változatait oly sokszor megfogni képesek nem vagyunk.

Kis fáradhatlan volt lelkészi hivatalában, hanem egy kis alkalmatlansága mégis volt híveivel, kik az igazságos embernek egyenességet nem akarták megszokni, mert midőn valaki meghalt, s a rokonok néha az érdemetlent is nagy dicsérettel akarták a másvilágra ereszteni, Kis ezt semmi áron sem cselekedte meg; sőt néha épen a búcsúztatónál monda el a többinek rettentő példájára, hogy minő hibái voltak.

Volt a helységben egy garázda ember, ki attól sem félt, hogy egykor a tiszteletes úr még a koporsónál fogja az igazságot kiszolgáltatni; s ezt addig beszélte, hogy Kisnek is hirül vitték.

Kis egy hét múlva magához kéreti az embert, ki el nem tudta gondolni, mit akar vele a tiszteletes úr.

Ráér kend István? – kérdé Kis a garázdát.
Igen is ráérek.
No, fölolvasom kendnek azt a halotti beszédet, mit kendnek holta után fogok mondani.
Az enyimet?
A kendét István.
Hisz én még élek!
Majd meg hal kend, legalább tudja meg kend, hogy milyen híre marad kendnek.Ezzel elővette az írást, és értelmesen felolvasta s a hallgatónak véleményét kérte.
Tiszteletes uram, talán még ráérek egyebet is cselekedni, mint eddig?
Ha kenden fogna még a jó szó!

Isten úgy se fog, – mondja a másik, s azon naptól fogva senki sem hallotta, hogy garázda lett volna.

Kriza unitárius püspök,

Kriza János unitárius püspök, költő s a székely népköltészet hallatlan érdemű ismertetője, mint magánember ismeretes volt élezés, szikrázó megjegyzéseiről, szójátékairól és verses rögtönzéseiről.

Egy barátját Wéghnek hittak, buzgó unitárius és aszkétai szigorúságú vegetárius volt. Ezt Kriza így köszöntötte föl nevenapján:

„Tiszteletünk tárgya Vegetáriánus,
Éljen soká a Wégh és az Ariánus.”

Egyik legbensőbb barátja érdemes történészünk Jakab Elek sangvinikus véralkatáról is ismeretes. Ennek nevenapján, mikor a jókedv már magasra csapott, a beszéd a házi gazda fölföllobbanó nemes hevére vette irányát. Egyik lélektani, más más okból származtatta azt. Kriza közbeszólt:

Mindnyájan tévedtek. Barátunk hevességének nagyon természetes oka van. Mikor őszületett, szent Gericzén annyi bor termett, hogy nem férvén el a hordókban, kutaikba töltötték a székely atyafiak. így aztán édes anyja kénytelen volt víz helyett borban füröszteni az ártatlan csecsemőt.

Ugyancsak Jakab Elek kis fiának keresztelőjén volt egy református főúr, egy tudós katholikus pap és – Kriza, az unitárius püspök. Ez utóbbi aztán így köszöntötte föl az új világpolgárt:

„Éljen jó barátunk az unitárius.Ki ma elmondhatja, hogy trinitárius.Három vallásúak imádkoztak érteEgyik egy, másik a három Istent kérte.Apa, anya szeme az új házi kincsen,Áldja mind a hármat az egv 's három Isten!

A székely vadrózsák kiváló botanikusáról beszélik, hogy egyszer még fiatal korában ebédre volt híva egy szellemdús menyecskéhez.

Az ebéd lefolyt, de a menyecske ismerve Kriza leleményességét még egy jó falatot szánt vendégeinek. Egyszer csak fölkel székéről és helyet kérve, vendégei közé ül és fölkiált.

Úgy érzem magamat, mint Krisztus a keresztfán.

Hiszem asszonyom; hanem melyikünkkel lesz ma együtt a paradicsomban? kérdé hirtelen Kriza.

Balogh Péter superintended

Az 50-es években, mikor alkotmányos életünknek csak is a prot. superintendenciák gyűlései adtak némi kifejezést: egy kis szabad levegőt szívni Debreczenbe járogattunk el.

A kálvinisták gyűléseire az érdekeltség csak úgy vonta a ragyogó mágnást, mint a szegény mándlis atyafit.

Egy alkalommal Hajnal Ábel esperes azon indítványt tette, hogy a más egyházkerületekben is fölelevenített püspöki látogatás, szokott fény és tüntetés közt egyházkerületünkben is történjék meg.

Az indítvány nagy résznél tetszésre talált, s az öreg, de örök ifjú kedélyű superintended is beleegyezni látszott, ki – halála után legyen mondva – a sallangokkal rakott ötös fogatot, ostorhegyen a lánczos csikót különben is nagyon szerette. Módja volt benne. Hajnal indítványa már majd zöldágra jutott, keresztül vitelétől azonban gr. Degenfeld egyh. ker. főgondnok nagyon fázott, ki a discussio egész folyama alatt, mintha tövises párnán ülne, nyugtalanul feszengett társelnöki székén, epedve nézegetvén a hallgatagon ülő Tisza Kálmánra, hogy szónaklata éles fegyverével szabdalná le az előharczosokat, s fordítná meg az ügy folyamát.

És úgy lőn, amint akará.

Tisza Kálmán bár ifjú még, de tekintélyes segédgondnok fölállt, s szónoklata hatalmas érveivel, mint egy lehellettel elfújta a már csillámlani kezdő szappanbuborékot.

Vége lett az indítványnak, – végre az előre képzelt bandériumnak, szónoklatok, toasztok, díszmenetek eldorádójának! Gróf Degenfeld keble megkönnyült, mint sülyedni kezdő hajó, melynek terheit, leszedik: de a puritánus püspök fenséges arczát halvány felhő fátyolozá be.

A küzdelmes gyűlés után, ebédre a főtiszt, püspök úr meghívott vendégei voltunk, s mondhatom hogy az ebéd, bár nem államháztartásból került ki, gazdag és kitűnő volt.

Hosszú terítékű asztal közepén ült a házi úr; mellette jobbról Lónyay Menyhért; mellette Tisza Kálmán.

A pohárköszöntések sorában, tárgyánál fogva, kiválóan magasodott ki egy toaszt, a közgyűlésen elejtett indítvány, a főpásztor leendő körutazása érdekében.

Nem, nem! – súgott az éljenek közé Tisza E. – az öreg urat nem eresztjük sehova, neki, mint az anyaméhnek itthon kell ülnie” – stb. stb.

A superintended elvégre megsokalván, kiskorúsága helyzetét, hirtelen nagykorúvá emancipálta magát. S egyik kezébe asztalkendőjét, másikba egy poharat ragadva válaszolá: „Uraim! szó ide, szó oda, a fenforgó kérdésre ünnepélyesen kijelentem, hogy nekem nem parancsol sem Pál, sem Péter, sem – Kálmán, s én ha csakugyan menni akarok általgázolok a Tiszán is – éljen az autonómia!”

Nagy derültség követte e szavakat.

NÉVTELENEK.

Élt száz év előtt Garan-Szentbenedeken egy Szentiványi Rafael nevű jókedvű apát, ki a közel szliácsi, vihnyei és szklenói fürdőbe utazó s hozzá beforduló vendégeket szívesen látta ebédre, mulatságra, lapáttánczra. A protocollum, melybe minden vendég az egyik oldalán vörös, másikon fekete lapáttal a magáét kikapta, s a kapottal maga a fél, vagy az apát nyugtatta 1761-től 1799-ig, máig látható az ottani apátságnál, magyar, német, sőt franczia nyelven írt ilyféle nyugtákkal:

1) Lapáttánczczal szoktak farsangot végezni; Benedek várban pedig legelső jövetellellapáttánczot jártam: velem is eljáratták, ezzel bebizonyítom; die 7 mardi 1794. Sz. Á.

2)Bebotlott Botlik Pál Benedek várába,Vélvén szerencsés lesz prókátorságába,Meg is nyerte porét, melynek jó béréreHárom fapecsétet nyomtak a – felére. 1767. 3) Harmadnapos menyasszonynak kéréséreSzent-Benedeken személye mentségére.Kegyelem nem használt esedezésére.Mert lapát üttetett neki jobb felére.Nem fordulhatott máskép kegyelem sorsaMert megcsípte – a lapátnak borsa.Így emlékeznek sz. Benedekről

Juliána menyasszony
És -- Zsuzsanna kisasszony.

Hogy mily népszerűségnek örvend némely főpap, mutatja G. a p–i nemzetietlen püspök nem épen legjobb emlékezete. Mikor meghalt, földi maradványait is külön temették el, szívét is. A p–iek az mondták a a tetemre: „Itt nyugszik egy szívtelen ember”. Szívére pedig: „Itt egy embertelen szív”.

Volt Kecskeméten egy ügyvédmesterember eredeti miden tekintetben, ki ha kedve kerekedett, egy maga is elmulatott néhány szál czigány mellett reggelig és akkor is oly komoly képpel lépdelt a fogadóból egyenesen a tárgyalási terembe, mintha az egész éjét a periratok fölött virasztotta volna át; legfölebb, hogy néha-néha tetszelgősb pillantást vetett mulandó testének az ő főbüszkeségére, rendkívül apró lábára és annak nem kis fájdalmat okozó majd nem még apróbb csizmájára, mely soha sem volt tökéletesen kedve szerint kifényesítve, úgy hogy cselédjei esti és reggeli imaként keserves chorusban bőgték a „Tíz leány és egy férj sem” czímű operettéből azt a keserves áriát „oh csizma! oh csizma! te lelkem kínzója”.

Hanem hát akkor kellett látni Feri bácsit, – mert így hívta őt korkülönbség nélkül örege apraja – mikor néhány jó emberével mulatott csöndes komoly vidámságban, mint a megtestesült alföldi természet. Ilyenkor aztán biz az is megtörtént, hogy két három napon s éjen át ott virasztott a compania az étteremben, ott is váltott hazulról hozatott fehérruhát, az alatt, míg a czigányok közbe egyet szundikáltak; de azért ha bármikor lépett idegen az étterembe, még is azt hitte, hogy ezek is csak most ültek le és csak most kezdődik a mulatság. Ily alkalomkor, ha már úgy igazán beleízlett a zenébe, néha-néha neki búsulta magát és hogy testestől lelkestől összeforrjon vele, maga vette kezébe a hegedűt, és húzta keserűbbnél keserűbb nótáit, míg maguk a czigányok is ríva nem fakadtak és – el nem fogyott a nóta.

Hanem a bizony néha soká tartott, mert Feri bácsinak sok volt a nótája, amint ezt egy ízben egyik kliense L. püspök kénytelen volt keservesen tapasztalni.

Történt pedig a következőképen: L. püspök hivatalos és magán pörös ügyeiben már évek óta gyakorta megfordult Kecskeméten és kliense volt Feri bácsinak, maga is vidám, magyar érzületű jó úri ember. Kanonok korában mindig ez étteremben költötte el ebédjét, vacsoráját, melyről Ferkó bácsinak semmi szín alatt nem volt szabad hiányoznia, mert különben sem étel, sem ital nem ízlett a kedves vendégnek. Hogy ilyenkor estente a kanonok úr vidáman töltötte az időt a vidám társaságnál hegedűszó mellett is, magától értetődik, és csak éjfél után vett szívélyes búcsút a víg asztaltársaktól, kik aztán, ha mindjárt most jöttek volna is bele amúgy igazan elemükbe és ebbe legalább nyakig szerettek volna belemerülni, az öreg úr iránti tiszteletből és hogy az étterem ajtajához közel eső szobájában nyugton alhassék, szintén szétoszlottak.

így ment ez néhány évig. Történt azonban, hogy L. kanonok czímzetes püspök lett s közben egyszer Feri bácsinak s kompániájának egri bort ígért, mit azonban mindig elfelejtett elhozni, vagy elküldeni, az adott ígéret meg nem tartása pedig kényes dolog Feri bácsi előtt; rég restelte ő azt, de nem szólt, csak leste az alkalmat, hogy ő is egy kicsit boszanthassa kliensét. Egy ízben ismét megjött ez Kecskemétre, de már mint czímzetes püspök és az egri bor nélkül.

Első nap szokás szerint az ebédet és vacsorát Feri bácsi és a rendes vendégek társaságában az étteremben töltötte el; a vacsora víg volt, mint máskor és nem hiányzott a czigány sem; egyik másik tréfa között valaki a kompániából fölemlítette a rég várt egri bort is, de Feri bácsi hallgatott, a püspök úr pedig feledékenységgel mentette magát; így a dolgon jóízűt nevettek, s éltették a püspököt, Feri bácsit és a jó egri bort, és abba múlt az egész, csakhogy a püspök úr korábban, mint máskor, ment szobájába, elmenet közben azt mondván Feri bácsinak: „hiszen úgy is mennek maguk is mindjárt, úgy-e?” Mire Feri bácsi szokott egykedvűségével azt felelte: „Megyünk persze, mi is” – és a püspök úr megnyugtatva ment hálásra.

No hiszen, mentek aztán ezek is – de mikor? szólt a zene kivilágos kiviradtig! Szegény L. püspök egyik óráról a másikra csak vigasztalta magát, hogy: „most már készülnek, no most már mennek,” – míg végre hétkor reggel meghúzzák az étteremben a Rákóczyt, a toronyban pedig a harangot és ő méltósága fölkelhetett úgy, amint lefeküdt: álmosan.

Másnap a püspök úr, azért-e, hogy lassanként rászoktassa-e a társaságot arra a gondolatra, hogy nála is „honores mutant mores” vagy, hogy a régen ígért és elfelejtett egri bor nyomta lelkét, sem ebédre, sem vacsorára nem jött az étterembe, hanem ebéd után egyet szundikálván, vacsorára egy ismerősét hívta meg szobájába és a jó reménység fejében, hogy miután Feri bácsi és a kompánia a múlt éjét átvirrasztotta és ma korábban fog hazatakarodni, jó ízűn evett, ivott és pedig tette ezt annál vidámabban, mert már fél tízre jár és még nincs zene a teremben.

Azonban amint elüti a toronyóra a tizet és vendége épen búcsúzik, megszólamlik a teremben a zene.

Most már sehogy sem eresztette vendégét, kit előbb már szívesen látott távozásra készülni, égre-földre kérte csak maradjon, hiszen éjfélnél tovább nem tarthat, mert vele együtt ezek sem aludtak egész éjszaka, – és így lestek a tizenkét órát, utóbb az egy órát, mikor aztán a vendégnek nem volt maradása. Kikísérte tehát a szegény püspök a folyosóra és ott búcsúzás előtt megállván a teremajtónál, beküldte inasát azzal: „hogy tiszteli a fiskális urat, mikor lesz vége a muzsikának, mert aszerint fekszik le, minthogy az éjjel sem aludt.” Amint az inas nyitja az ajtót és azt félig nyitva is hagyja, ott látják Feri bácsit hegedűvel a czigányok élén és hallják amint felel az inasnak:

Mondd meg öcsém a méltóságos úrnak, ha előbb kérdeztette volna, mikor lesz ennek vége, megtudtam volna mondani de most már magam sem tudom, elfelejtettem mint ő az egri bort!

Elég volt ez ő méltóságának; tudta jól, hogy ez megtartja szavát és reggelig benn marad ebben a feledékenységben; azért jónak látta lassanként pakoltatni és hajnalban haza felé indulni, hová megérkezvén, első dolga volt útnak indítani Kecskemétre az egri bort és ezentúl, ha ismét odavetődött, szokott helyén és társaságában töltötte az ebédet s vacsorát, és éjfél táján bátran mehetett szobájába aludni, mert ezután mindig pontosan tudta Feri bácsi „mikor lesz vége a muzsikának.”

Mikor az x...i püspök csődöt mondott, mindenki nagyot bámult, ő maga legnagyobbat. „Hogy lehet ez? hiszen én nem vagyok pazarló, dorbézolni nem szoktam, kártyázni csak a Máriást, két krajczárba pártiját; Lonkainak nem adok subventiót, és mégis bankrott! Hogy lehet ez? Mikor aztán 6 méltósága az év végén a szakácsi, gazdatiszti, meg más ezekhez hasonló számadásokat átnézte, hát nagyon furcsa dolgok jutottak tudomására.

Ezek a számadások szerint ő méltósága megevett minden reggelire három akó tejet, egy akó kávéval, megevett hozzá félmázsa czukrot. Appetitoriumnak megivott mindennap egy akó silvóriumot.

Aztán volt ő méltóságának egy kedvencz kanári madara, ez az ártatlan kis állat elfogyasztott naponkint félmázsa kendermagot és ugyanannyi czukrot. Legalább így mutatták a számadások.

Biz így aztán nem csoda, ha tönkre jut az ember.

Még a jó táblabíró világban élt nemes Usz uram Abaúj-vármegyében.

Amerre járt, mindig huszárjával járt.

Volt benne egy kis spanyol büszkeség is.

Találkozik egyszer a kassai püspökkel, az is huszárral jött, Usz is.

Nem tér egyik sem. Megállnak, várakoznak.

Végre föláll a püspök:

Domine spectabilis, ego sum pastor Dei. Feláll erre Usz is:
Ego sum dominus de Usz!A püspök sietett kitérni. Hogy is ne! Ilyen nagy úr előtt!

X. apátságban szokás szerint pénteki napon, ebéd alatt a szentírásból olvasott a növendék szerzetes és pedig: „Jézusról és az ötezer emberről a pusztában” hol a többi közt az mondatik, hogy öt árpa kenyérrel és két hallal mindnyájan megelégedtek. Bevégezvén az olvasást a növendék szerzetes, kézcsókolás végett az apáthoz megy, ki e kérdést intézi hozzá: mit gondol, azon öt ezer ember közt voltak-e magyarok? – Látván a növendék zavarát, önmaga a kedélyes apát felelt meg, mondván: nem, mert ha lettek volna, úgy bizonyosan meg nem elégedtek, hanem még egy pohár bort is kértek volna.

A rósz világ azt beszéli, hogy egy magyar érsek, mikor a honvédsereg főparancsnoka székvárosában megjelent, ilyen diktióval fogadta:

No fenséges herczeg, hozta isten; már most mondja meg, hogy mit főzessek délre?

Szokás volt a pápai főtanodában, hogy közvizsgák idején a diák sédát húzott, arra volt felírva a kérdés, a mire felelnie kellett. Így persze semmi pártfogás sem történhetett a tanítók részéről.

Híres kártyás Szűri Marczi is húz egyet, savanyúan nézegeti, megszólal rá a püspök:

No Szűri uram, hát slager-e vagy csiszta?

II. József császár idejében az egri érsek még nem tudott németül. De nem csak ő volt ennek híjával, hanem valamennyi oldalánál lévő kanonok, és apát-úr mind kívül esett ezen a tudományon, ámbátor a latin nyelvet úgy beszélték, akár Marcus Tullius Cicero. Ε miatt némelykor fölakadások levén, az érsek szükségesnek látta, a kerületében levő tisztelendő urak közül kikeresni valakit, aki ebbeli jártassága által a többieknek segítségére legyen; találtak is a klastromban egy jól hangzó nevet: Bleyzeffer, ki valamely kis falucskában volt plébános, azt az érsek kinevezte kanonoknak, s fölhívá maga mellé Egerbe. Nemsokára jött az alkalom: egy patens érkezett be, melynek tartalmát megkellett volna magyarázni. Hivatják Bleyzeffert, oda adják neki az írást, hogy mondja meg, mi van benne?

Azt én voltaképen meg nem cselekedhetem, miután azt sem tudom, hogy miféle nyelven írt betűk légyenek ezek.

Hát nem tudsz te németül? – kérdi tőle elbámulva az érsek.
Valójában még beszélni sem hallottam eképen.
Hát mért tettelek én meg akkor kanonoknak?
Azon valójában magam is csodálkozom.

Az z–i püspökhöz jő B. község küldöttsége, kérvén számukra papot; lévén csinos templomuk, papilak, s az ellátásról majd gondoskodnak.

No jól van – mond a püspök gondoskodni fogok róla, megígérem lesz papjok nem

sokára! Fejvakarva mondja rá a bíró, a küldöttség szószólója:

Jól van jól de nem kaphatnánk meg ezt a pár szót – írásba.

X. érsek Rómába ment, a mint a rósz világ beszélte, bíbornoki kalapot eszközölni ki magának, – hanem csak nagy náthát hozott vissza az útból.

Nem kell megütközni rajta, monda egy valaki, hiszen kalap nélkül jött oly messziről.Bizonyos egyházi állomás betöltése egy püspök jogában állott.Gyűltek a konkurensek hozzá seregestől, de egyiket sem találta alkalmatosnak, mivel senki

sem volt képes azon kérdésre, melyet föladott, és melynek tudásától függött – szerinte – a szóban lévő hivatalrai képesség. Végre egy fiatal ember jelentette magát, állítván, hogy ő megfejti a nagyfontosságú kérdést.

Jól van amice! szólt ő püspöksége, tehát mondja, meg, milyen volt a Tóbiás kis kutyácskájának a farka?

Hát ilyen ni! felelte a fiatal ember, aranyokból egy félkört rakván az asztalra.

– Eminenter amice! kiáltá a nagy tudományú férfiú, – épen ilyen volt, csakhogy még vagy félrőffel hosszabb volt.

Hanem azért betette a fiatal embert az állomásba.

Az akadémiai klubban biliárdozik vasárnap reggel két fiatal hírlapíró, mikor belép Samassa

érsek és szent borzadalommal csapja össze kezét a látványra. A játszók humilisan sietnek őt megnyugtatni:

Bocsánat eminenciád, mi már mise után vagyunk.

Olvassa a szent-keresztúri székely ember a történeti lapokból Saguna Andrásnak egy aláírását: Saguna András m. p.

Hm. Vájjon mit tehet azaz m. p. kérdi a mellette álló katonától.

Hát kee még annyit sem tud? Az azt teszi, hogy manipuláns püspök – volt a rövid válasz.
Debreczeni, néhai reform, püspök B. és néhai lelkész F. kocsisai többször vitatkoztak egymással, hogy melyikök gazdája derekabb ember.
Már hiszen akármit beszélsz pajtás – mond B. püspök kocsisa – azt a bolond is átlátja, hogy az én gazdám sokkal derekabb ember, mint a tied, mert az én gazdám püspök, a tied pedig csak esperes!
Igaz, hogy az enyém csak esperes – mond F. kocsisa, hanem azért mégis derekabb ember, mint a te gazdád, mert látod valahányszor a mi gazdáink együtt utaznak, mindig pörölnek együtt, s mikor az én gazdám mond valamit, a te gazdád mindig azt mondja rá „úgy van, úgy van, igazsága van” – mikor pedig a te gazdád mond valamit, az én gazdám mindig azt mondja rá: ..nem igaz biz az.”

S . . . ri püspök ő méltósága igen vendégszerető ember lévén, R .. . n megfordult vagy átutazó urak nála mindig terített asztalt találtak. Böjti napon több vendég között egy osztrák gróf is jelen volt. Többi közt halat is ettek,

melytől a grófnak egy szálka torkán akadt. A mint a házi úr vendége baját észrevette, oda kiáltott felszolgáló huszárjának:

Üsd nyakon azt a grófot.A műtét sikerült, mert a nyakleves után kiugrott a gróf torkából a szálka.Később, – talán egy év múlva – ugyancsak böjti napon egy más idegen úr volt a püspök

vendége. Halevés közben elbeszélte a föntebbi esetet vendégének, hanem e parancsot „üsd nyakon a grófot”, magyarul találta mondani, ezt a huszár is értette, és úgy teremte nyakon a grófot, hogy a szeme is szikrázott bele.

A csehek egyike Magyarországon fölcsapott bőrkereskedőnek, s vásárolta nagyban a bőrt. Szükséges volt a vásárhoz az alku, az alkuhoz, hogy magyarul tudjon beszélni; ezért törte is kegyetlenül a nyelvet.

Egykor megvette a –k-i püspöktől összes birkabőreit látatlanban. Mikor átvette aztán tulajdonát, akkor látta, mily rosszul ütött ki a vásár. Méltó kedély-fölháborodásában a püspökhez rohant, s az audiencián e szókkal adott szíve bujának kifejezést:

Pispek, pispek, a te hired olyan, mint a kutya!Azt akarta mondani: birkáid bőre kutyául rosz.

X. püspök körutat tett urodalmaiban. Egy helyütt a tisztartójához szállt ebédre ceremoniariusával együtt. Terítenek. A püspök megütközve kérdezi:

Kinek az a három teríték? holott mi csak ketten vagyunk.

Én úgy tudom a magyar szokást, – felel a tiszttartó, – hogy a házi gazda együtt ül az asztalnál vendégeivel.

Uhm! Ezt először hallom életemben, – mond rá a püspök.

Más alkalommal aztán, midőn ismét megjelent ugyanazon tiszttartónál akkor meg a borbélyát is magával vitte, azt is oda ültette az asztalhoz maga mellé, s folyvást azzal beszélgetett,

A s–i prépost sétálni ment; egy suszterinas rábámulván, az árokba esett.

Látod fiam, így jár a ki a zsidónak nem köszön. – jegyzé meg mosolyogva a prépost,

Hát tudta a manó, hogy kigyelmed zsidó; – válaszolt haragjában a lábtyű-művészgyakornok.

A boldogult Cs . . . . y püspökkel történt; az sz . . . . i barátokhoz volt szállva, a kik különben keményen haragudtak reá, Egyik délután meglátogatta a püspök az elemi iskolát, s az exeminálás először is – mi természetesebb – a hittanból történt. A püspök a legnyájasabban kérdé a gyermekeket, s a felelet előtt a barát-katechéta orrtintorgatva folytonosan azt mondogatá a gyermeknek: no mondd meg „neki.” Azonban egyik kis nebulónak tökéletesen a torkán akadt a felelet, A barát csak hajtogatta: mondd meg „neki”, mire a püspök is kifogyott a türelemből s keményen ránézett a barátra és monda:

Ugyan hogy mondaná meg „neki”, mikor te se mondtad „neki” – haszontalan barát!

Az 183/6-ik évi pozsonyi országgyűlés alatt Deák Ferencz a „négy vödör” utezában volt szállva, hol tőszomszédságban lakott Villaksz zirczi apát és Balassa Gábor veszprémi kanonok és káptalani követ, később szombathelyi püspök. Ε két főpap minden héten egyszer kétszer ebédet adott és törzsvendégeik valának az országgyűlés kezdetén Deák Antal, azután Ferencz. Szerencsy István, Vég Ignácz és Mayer fehérvári kanonok; egy ilyen ebéd alkalmával, mikor épen az úgy nevezett religionare forgott a szőnyegen, azt mondta a zirczi apát Deák Ferencznek:

Hát a tekintetes úr csak segíti azokat a protestáns atyafiakat?

Segítem bizony, – felelé Deák, mert én sohasem tagadtam, hogy szabad gondolkozású ember nem vagyok; sőt megvallom nyíltan, hogy tovább is mennék, ha az utasításom nem gátolna.
No de kérem a tekintetes urat, viszonzá az apát, tessék csak azt venni, milyen messze akarnak menni azok az atyafiak, mikor most már azt sem tartják szükségesnek, hogy a főpásztornak bejelentessék, ha valamelyik híve egyik vallásból átmegy a másikba,
Követem főtisztelendő urat, nem birka a keresztény lélek, hogy le kelljen metszeni a rovásról, mikor egyik nyájból a másikba hajtják, – monda reá nyomban Deák; – mire aztán nem szólt az apát egy szót sem.
Mond meg nekem fiam – kérdi B. P. püspök a múzsafit: egy gombócz, meg egy gombócz hány gombócz?
Két gombócz.
Két gombócz meg két gombócz mennyi?
Négy gombócz.
Jól van fiam. Hát négy gombócz meg négy gombócz?
Nyolcz gombócz.
Ejnye fiam, már látom te derék ember vagy, hanem azt mondd meg most, hogy nyolcz gombócz, meg nyolcz gombócz mennyi?
Az már egy tállal van kérem alássan.
S.
e–i érsek tudvalevőleg nagyon szeretett élczelődni. Annál kevésbbé szerette azonban az obligát dikcziózásokat és rigmusmondásokat.
Egyik főpásztori körútja alkalmával valamely falusi iskolát meglátogatván, az eleve értesült iskolamester üdvözlő orációt taníttatott be egyik növendékével. Amint a szegény gyermek épen hozzá fog a belépő főpap fölköszöntésének izzasztó munkájához, egyszerre csak a mester tehenének otthon maradt borja búsongó bőgéssel elkezd az ablak alatt belebeszélni az ünnepélyes köszöntőbe.
Kedves fiaim, – szólal föl a kedélyes főpap mosolyogva, – csak szépen sorjába egyenként mondjátok el mondókátokat, mert ha egyszerre ketten is beszéltek, bajosan bírlak benneteket megérteni.

KANONOKOK.

„Minden ember, ember, de különösen a szent atyák!

Lafontaine.

Mikor a francziák Győrött voltak, nagy sarczot vetettek a városra s a rögtöni fizetés egész szomorúsággal eszközöltetett.

Jelentik azonban a térparancsnoknak, hogy egy kanonok a rávetett 2000 forintot nem akarja megfizetni.

A kitett rendszabályokat az illető térparancsnok nem akarván egész szigorúsággal alkalmazni, sokáig gondolkozott, mit csináljon hát a kanonok úrral.

Végre pontosan kikérdezi minő alakja van azon háznak, melyben a kanonok lakik. S midőn megtudná, hogy egy szűk udvarú, mindenfelől beépített kétemeletes házban laknék: megparancsolja, hogy huszonnégy dobos az udvaron becsukott kapunál mindaddig dobol, míg a kétezer forint meg nem lesz.

A parancs teljesítve lőn.

A megriadt kanonok nem tudta mire vélni a dolgot, és kérdezé:

Meddig fog ez dobolás tartani? Mire azt a választ kapta:

Mindaddig, míg meg nem fizeti a 2000 forintot. Egy óránál tovább nem állhatván ki az éktelen dobolást, lefizette a sarczot.

Két kanonok – ma már mindkettő „csöndes ember” utazott egyszer a déli vaspályán Budáról Siófok felé. Velök egy koupéban egy igen ügyes és kellemes társalgású fiatal ember is utazott, ki igen megnyerte az öreg urak szívét.

Midőn utazásuk végczélját elérve ók is, az ifjú is leszállottak, nem mulasztották el megkérdezni.

Mi légyen a spektábilis becses neve?Az ifjú egész kézséggel feleli, hogy ő biz itt meg itt ispány írnok a káptalani jószágok

egyikén. A kanonokok másodpercz alatt megváltoznak.

Né – – öcsém, fog csak meg a táskámat! kiáltották hirtelen unisono.

F. mezővárosában történt, hogy K. kanonok keresztül utaztában meglátogatta az apáczák fölügyelete és vezetése alatt álló leány iskolát is.

Az apáczák előre értesülve levén a magas vendég látogatásáról, meghagyták a leánykáknak, hogy azon pillanatban, midőn a kanonok úr belép, üdvözöljék unisono e szavakkal:

Isten hozta méltóságos Praelatus úr!

Mily nagy lett aztán a kanonok meglepetése, s az apáczahölgyek ájuldozása, mikor a kis fruskák tévedésben levén a „praelatus” szó iránt, ekképen üdvözölték chorusban a belépő vendéget:

Isten hozta, méltóságos Pilátus úr!Magához hivatta a kanonok őnagysága a tisztelendő urat, hogy egy kissé megmosdassa.

Hát klarisszime, helyesebb magatartásra kell” önt intenem a családos házakhoz járását illetőleg .. . A leányos házaknál gyakran megfordul ...
Ne méltóztassák hinni, nagyságos úr, csak beszélik, amit pedig . . .
Amit pedig beszélnek, igaz szokott lenni, hallja-e.
Lehetetlen kérem alássan. Szó csak beszéd.
Ha én mondom! – pattog a kanonok. A levél nem zörög, ha a szél nem fújja.
Ismétlem, hogy lehetetlen a közbeszédnek hinni, mert hisz azt is palam et publice beszélik, hogy nagyságod itt meg itt lányosházaknál ablakon való kiugratást szenvedett. Ha tehát a rosz nyelveknek hinni lehet. . .
Az lett belőle, hogy kanonok ő nagysága soha többé nem hítta magához pirongatoriumra a tisztelendő urat. Egy vén kaczér angyal dicsekedett, hogy ő– nem tagadja – tizenhatéves korában elbuktatta a férfiú csáb hatalma, hanem azóta úgy megőrizte erényét, mint a Párkák bármelyike. Sz. P. kanokok igen jóízű tréfás ember volt, habár a nyersebb fajtából. Midőn a vén kisasszony e mondását végig hallgatta, ezt monda:
Ugyan nagysád, mondja meg őszintén, hiszi, hogy van olyan puskapor, amivel már egyszer lőttek? Nagy-Szombatban egy régi jó magyar fajból származott Okolicsányi Pál nevű kanonok élt ezelőtt sok évvel.

Egyszer mély buzgalomba merülve olvasta a karácsony negyednapi mise evangéliumát, melyben az a történet foglaltatik, hogy a három napkeleti király elindult a kis Jézus keresésére, kit imádni akartak és megajándékozni; útjokban beszóltak a gonosz Heródes királyhoz, és kérdezősködtek, hogy hol született a zsidók új királya?

Heródes féltvén trónját, biztatta őket nagy ravaszul, hogy csak keressék föl, s ha megtalálják, adjanak hírt neki is, hogy elmenvén, ő is imádhassa azt, ámde mint az evangélista megjegyzi: szívében gonoszat forralt ellene és meg akarta gyilkolni.

S midőn ezt olvasná deákul a jó öreg pap, kitört belőle magyarul, és magyarosan a méltatlankodás és fölkiáltott.

Hunczut vagy Heródes! Ne higyjetek neki becsületes királyok!És csak ezen expektoració után folytatta miséjét.Mikor még a jus gladii divatban volt, az x–i káptalan halálra ítélt egy embert, kiről

kivégeztetése után kisült, hogy ártatlan volt.

Ugyan reverendissime – így dorgált egy magas állású főúr egy káptalanbeli tagot, hogy is tudtak kegyelmetek olyan meggondolatlanul szentenciát ejteni.
Hja biz az megeshetik méltóságos uram, mentegetődzött a kanonok. Interdum magnus dormitat Homerus. Nincs olyan ló, a melyik meg nem botlik.
Igen igen reverendissime – viszonzá a méltóságos úr, egy ló! De egy egész istálló. Van az esztergomi káptalan tagjai közt egy kanonok, ki minden alkalommal kitünteti határtalan – fösvénységét.

Egy alkalommal, – nevezzük P–nek, – hivatalos volt a herczegprímás asztalához, hol a tokaji és finom pezsgő annyira fölpezsdíté az öreg úr aluszékony vérét, hogy ebéd végeztével egy hatost akart a fölszolgáló inasnak elismerésül kezébe csúsztatni. Homályosodó szeme azonban nem vette észre, hogy arany a t nyomott a szolga markába.

A szolga bámultában majd sóbálvánnyá változott, s alázatos kézcsókkal köszönte meg a kegyes adományt. Az udvari szolgák nem hitték el elbeszélését, s csakhamar rendőri közegeknek kellett közbe jönni, hogy e hihetetlen nagylelkűség valóságáról meggyőződjenek.

A prímás is rájött a sok suttogás okára, s kicseréltető a corpus delictit, mely most gyűjteményében a raritások között foglal helyet.

S mikor megmutogatja a prímás, úgy mutatja be, hogy: – ,,r i t k á b b mi n t a fehér holló.

Körutat tett megyéjében a püspök, s véletlenül ugyanaz napra esett az ujon kinevezett főispán megérkezése. Mind a kettőt deputáció várta a megye határán a vendéglőben. Mind a két deputációnak egy-egy plébános volt a szóvivője, mint leggyakorlottabb szónok. Mind a két szónok írásból volt fölolvasandó az üdvözlő beszédet, s az írott dikciót a palástja zsebébe dugta. A vendéglőben pedig megéhezvén, leülének falatozni, s az alatt mind a két szónok fölakasztotta palástját a fogasra.

Egyszerre durrognak a mozsárok; jön a főispán; siet mindenki felső öltönyéhez, a nagy sietségben a két pap elcseréli a palástját. A főispán megérkezik, a deputáció útját állja, a beneventáló szónok előhúzza hátulról az írott dictiót, s akkor hűl el, mikor meglátja, hogy nem az ő írása. No talán ez is jó lesz; a czím egyez, mind a kettő főméltóságú úr. Történt pedig az a fátum, hogy a főispán úr kocsija az úton földűlt. Ő méltósága orczáját belecsapta valamibe, az földagadt, s a szeme alatt nagy kék folt díszlekedett, minél fogva igen jól illett megjelenéséhez ez a bevezető phrazis: „Te, ki derült arczczal lépsz közénk!” – Hanem azután annál jobb volt a folytatás: „íme előtted látod a te nyájadat, melynek hűőriző pásztora lettél.”

S aztán ebből a tónusból folyt az egész végig; a tisztelendő úr a vármegye rendéit folyvást mint juhok nyáját mutogatta be, s a főispánt, mint az egyház oszlopát magasztalta föl; az pedig kálvinista volt.

Mind ez a küldöttségeket igen derült hangulatba hozta; – csak az a másik pap emlegette a krucinális szedtevedteket haragjában, hogy hát már most ő – aztán mit mondjon el a püspöknek?

ESPERESEK ES PLÉBÁNOSOK.

Többen vitáznak a pap életére, mint a miséjére.

Közmondás

Horváth Endre Pázmándon volt plébános, ő kapta a tudós társaságtól a kétszáz darabaranyos jutalmat Árpádiásáért; és ezt mondhatjuk: nem kapta ingyen.

Mindenkor igen derék kedélyes ember volt, szerette a jó társaságot és a tréfát, s ezen kedélye megmaradt halálos holtáig, mint arról végrendelete is tanúskodik.

Azt mondja pedig a végrendeletben.

1-ször. Drezsmiczer kanonok úrnak Győrött hagyok öt ezüst forintot kalapra; mert már nem nézhetem, minő kopott kalapja van, – s ha épen nem volna szegénynek öt forintja, hagyok neki én.

2-or. N. tisztelendő úrnak hagyok ötven forintot dohányra, annyi elég lesz neki, míg itt ez árnyékvilágban marad, – vegyen szegény egy kis jó dohányt, késő vénségére Ízlelje meg a jót is.

3-or. A győri karmelitáknak hagyok száz forintot egy hordó jó borra, legalább ha becsületes ember náluk marad ebéden, adjanak neki embernek való italt.

A kétszáz darab aranyos jutalomra pályázván a könnyű tollú ember, gyakran a legjobb mulatságtól is hirtelen félrehúzódott néhány pillanatra, vagy negyed órára, s a gondolatot följegyzé, aztán pedig belevegyült ismét a társaságba.

Hol volt a tisztelendő úr? – Kérdik a jó barátok.
Egy aranyat találtam, azt vettem föl.El nem tudták gondolni, mit ért ezzel Horváth, s minthogy tréfaszerető ember volt, végre

azt hitték, hogy valami új tréfát csinál, de már ez a szokás majdnem esztendeig tartott. Horváth megint fölugrott a tarokk kompániából.

Mindjárt itt leszek, – megint találtam egy aranyat, fölveszem és jövök vissza.

Ejnye tisztelendő úr, de régen szedegeti az aranyakat, innen onnan már lesz száz is! Tréfál egy vendég, ki a tisztelendő úrnak aranygyűjtését már meg is unta.

Lesz biz az kétszáz is barátom uram.
Hát mikor számláljuk meg?
Eljön annak is az ideje, s akkor csapunk mulatságot, még pedig nagyot!

Itt volt a pályamunkák beadásának ideje, Horváth is beküldé a munkát, és nemsokára tudósítja a titkár a bírálat eredményéről, Helmeczy pedig arról, hogy a kétszáz darab aranyat méltóztassék fölvenni!

Horváth lesietett Pestre, de annyira sietett megint vissza, hogy – a mint Helmeczy beszélé, midőn a kétszáz darab aranyat kiönté előtte az asztalra, még annyi türelme sem volt, hogy azt megszámlálja, hanem bízván Helmeczy szavában, besöpörte az aranyakat egy zsebkendőbe, és a készen álló kocsin ment haza Pázmándra, hol másnapra temérdek vendég volt hivatalos.

A jó ismerősök nem tudták elgondolni, mi jutott eszébe Horváthnak, hisz sem búcsú, sem névnap, sem születésnapja nincsen, . . . miért hívott hát annyi vendéget?

Talán csak az aranyakat számláljuk meg? tréfál a múltkori jóbarát.
Itt van mind a kétszáz! – Mondja Horváth, az aranyakat elibök öntvén.
Honnét ez a sok arany?
Mondám, hogy úgy találtam.
Száz?
Debzon kétszáz! – igazítja ki Horváth – mert ennyi volt a tudóstársaság által kitűzött pályadíj. Juranics volt akkor a győri püspök, lelkes magyar ember, méltó utóda azon Juranicsnak, ki Zrínyi oldalán lobogtatá Szigethvárnál a magyar zászlót. Juranics megtudván, hogy megyebeli pap nyerte el a kétszáz aranyas dijat, igen megörült, s a könyv megjelenvén, megíratta Horváthnak, hogy minél előbb látni akarja.
Horváth bement a püspökhöz, s midőn kezet akart neki csókolni, Juranics nem engedé, hanem megölelé Horváthot!
Ma sajnálom, hogy püspököd vagyok, – mondja Juranics egyik kezével az asztalra támaszkodván, melyen már a kész munkának egyik példánya volt, – megérdemlenéd, hogy e

munkáért én csókoljak kezet.

Mint lelkész valódi emberbarát volt; szónoklatai rövidek, s a nép eszéhez valának mérve.

Különben meg kell jegyezni hogy Horváth férfias és igen bátor ember volt, minek aztán hasznát is vette.

„Zörgessetek és adatik nektek!” ez volt a jelmondat, melynek értelméről egyik vasárnap híveinek igen buzgó beszédet tartott, vigasztalván őket a földi bajok elviselésében és többször említvén az Istennek irgalmát, melynél fogva néha igen váratlan módon segedelmet nyújt, többször is ismétlé: „zörgessetek, és adatik néktek!”

Valaki a hivek közül, nem akarván saját két kezének szorgalma által megküzdeni az életbajokkal, betört magához a lelkészhez.

Mit akarsz? kérdi Horváth a rablót, ki feketére mázolt képpel jött be, hogy a lelkész meg ne ismerje.
Pénzt akarok! – felel az durván.
Keresztény ember vagy?
Az volnék, – mondja a másik.
így kell kenyeredet keresned?
Hisz a tisztelendő úr monda: „zörgessetek és adatik néktek.”
Én mondtam, az igaz, – mondja Horváth egy nadrágszíjjat tartván kezében s épen már a csatba húzván végét, a szíjját hirtelen, mint a pányvát a rabló nyakába vetette; mire a rabló egyszerre hurkon volt; – hanem látom gazember, hogy te nem jól vigyáztad meg, – s hogy több időd legyen megtanulni, hűsre tétetlek.

A tolvaj nem mert megmocczanni sem; mert Horváth a szíjj végét oly erősen tartá, hogy a másik okosabbnak látta, megadni magát.

A lelkészek állásának azaz egyik nagyon kellemetlen oldala, hogy az úgynevezett „lélek búzát” magának kell a hívektől beszedni, s e miatt a lelkésznek mindenkor temérdek kellemetlensége volt; mert vagy el kelle sok helyütt engednie, vagy a szigorúbb eljárást alkalmazni, mi állásával megegyeztethető nem lévén, csak elidegenülést szült.

Horváthnak szintén csak ilyen mulatsága volt, és évenként maradt el a szükséges mennyiségből, mit végtére is nagyon megérzett.

Horváthot különben szerette a nép, tehát ilyenképen segített magán.

Behivatta az adósokat, s elibök terített egy folyamodványt, hogy azt írják alá.

Az emberek aláírtak; akkor Horváth elolvassa előttük a tartalmat, mely szerint az

adósok kérik a püspököt, hogy Horváthot, mint hanyag papot, tegye el, mert a misének mindég csak felét mondja el, s a szónoklatnak is felét.

Az soha sem történt meg! – mondja egyik az adósok közül, – azért ezt a folyamodást nem akarják elküldeni.

– No, lássák kegyelmetek, ha a fizetéstől meg akarnak szabadulni, ennél jobb módot nem tudok, – mert én be nem panaszolok senkit kegyelmetek közül azért, mert nekem nem fizetett.

Soha sem maradtak adósak aztán, s a kölcsönös szeretet még inkább megerősödött.

Eladta a gyirmóti plébános kese lovát, mivel az a hidra szembekötés nélkül nem akart

fölmenni. Történt pedig, hogy egy hó múlva a győri vásáron megmaradt lovának párját keresvén: egy épen hozzávalót jó drágán megvásárolt. Hazamenet azonban a hídnál ez is megkötvén magát, a kocsis gyanakodva leszáll, előkerül a lónak, megdörzsöli ködmen ujjával annak homlokát, s íme a fösték lement, s a hóka csillag pedig ott volt, miként az eladott lovon. A kocsis még egyszer megnézte dolmánya ujját, hogy nem az volt-e meszes – de meggyőződvén az ellenkezőről, szemrehányólag fordul urához mondván:

Tisztelendő uram, hiszen a keze se!

Egy fiatal embernek elfogyván a pénze, nagy szükségbe került. Elment ezért a helység plébánosához, s ott mint rokont mutatta be magát és némi segélyt kért a plébánostól. Ez csodálkozva kérdé:

De uram, hogy lennék én az ön rokona?
Bizony csak távolról, – dörmögé a kérdezett.
De mégis, szeretném tudni.
Bizony csak Ádám apánktól datálódik a mi rokonságunk.Erre a plébános zsebébe nyúlt és egy krajczárt adott látogatójának, mondván:
Menjen el tehát minden rokonához, ha mindegyiktől ennyit kap, milliomos ember válik belőle.
Egy lumpféle R. . . . i nemes úr, mindenéből kifogyva, egy pap rokonához ment, s ott megbetegedvén, kérte a papot, hogy elfogja-e temetni?
El bizony, – volt a válasz, – erről fogok prédikálni: Elhagytad te az Istent, de az Isten is elhagyott tégedet!
V.
egyházmegyében folytonos jó kedélyéről s élezés ötleteiről volt ismeretes Viola plébános, egyszer azonban kivetette őt sodrából azon körülmény, hogy valami Bor Gábor nevű káplán lőn melléje rendelve, ki szép szálas legény volt, s gonosz nyelvek azt sugdosták, hogy ép e körülmény nem tetszett Viola bátyánknak, ki – mellesleg mondva – a szép nemnek is kedvencze vala. A plébános úr azonban nem félt a rivalitástól, mint a következőkből kitűnik.
„Laudetur Jesus Christus” – köszönt be az új segédlelkész. A plébános nem is figyelve az üdvözletre, végig nézi emberét s szól:
Ej öcsém, be bolond neve van magának. Duplán is borοs. – (Ő maga bornemissza volt, vagy tán még most is az, ha él.)

Igaz, – felel hirtelen a káplán, – az én levem duplán boros, azt azonban majd csak ezután

tudjuk meg, vájjon plébános úr szimpla viola-e vagy dupla? A plébános nem felelt semmit, de mind végig barátságos lábon állt Bor Gábor úrral.

M. helység érdemes plébánosa többször sétálván a falun keresztül, az utczán játszó 4-5 éves kis gyermekek ismerték, s szülőik által rátaníttatva, kezetcsókolva köszönték. A plébános úr több ízben ily alkalommal a szemesebbeknek egy-egy krajczárt adott, mi is a fiúkat a köszönésre még inkább ösztönözé. – Történt azonban egy alkalommal, hogy egy kis fiúnak, midőn kézcsókolásra ment s köszönté, elfelejtett ajándékot adni; – a kis fiú néz, – vár,

egyszer neki iramodik, fut előre a jó távolban az utczán játszó kis pajtása felé, messziről rákiáltva:
Pista, jön ám a pap, de ne köszönj neki, mert nincs pénze!Húsvét ünnepen imigyen szól a pusztai földes úr juhászbojtárból avanczírozott inasához:
Jancsi te, szaladj be szaporán a faluba; nevemben invitáld meg ebédre a főtisztelendőplébános urat, de megmondd neki, hogy bizonyosan eljöjjön ám, mert lesz töltött káposzta, ebéd után pedig tarokkot ütünk.

Jancsi szalad a faluba, de a plébános úr épen gyóntatással lévén elfoglalva, várakozik; azonban látva a gyónni akarók sokaságát, az idő pedig dél felé közeledvén, elszánja magát, oda térdepel a gyónó sereg közé, és mindinkább utat törve magának, nem ügyelve a plébános úr feddő kézmozdulatára sem, végre szerencsésen eljut a gyónószékig, s midőn a gyónás sora reá kerül, nagy áhítattal oda térdepel, keresztet vet magára, és lelki atyjának fülébe kezdi bűneit besúgni, hogy: „Tiszteli a Tekintetes úr a Főtisztelendő urat”, s a föntebbi izenetet recitálja.

A mi jó plébánosunk elképed, hogy ilyen fajta gyónása még nem volt, de pörölni nem mert; s hogy hívei előtt a decorumot megmentse: a penitentia helyett Jancsi által a bizonyos megjelenési izenetet küldötte el, és hogy a körül térdeplő hívek mit se vegyenek észre: – az absolutióval is ellátta.

D. úrnak pápista volt a felesége, s mi természetesebb, minthogy a kis fiút a szürke nénék zárdájába akarta járatni. Azonban a férj, mint jó kálvinista ember, nem szerette a dolgok ilyetén folyását, de a házi béke fönnmaradása iránt való tekintetből beleegyezett.

Hanem aztán jól viseld magadat Misiké, hogy panasz ne legyen rád; aztán azt a nénit ott prépost néninek kell szólítanod, mert különben „vinkli”-be fog állítani, – intette a fiút D. úr, midőn a dajka legelőször vitte óvodába.
(Megjegyzendő, hogy a helybeli prépost az óvodát gyakran megtisztelte látogatásával, mint ő mondta, azért, hogy gyönyörködjék az úr kertjében. Rosz nyelvek beszélték azonban, hogy másban gyönyörködni ment ő oda.)
Alyászolydája plyeposzt néni, – mond az apróság a fölügyelőnőnek, amint a dajka kegyeibe ajánlotta.
Jó reggelt kicsike, – mond az apácza zavarral, gondolva magában, hogy a gyermekek csakugyan kitalálják az igazságot, – hát mi jót hoztatok? – folytatá.
Hát a plyeposzt nénihez düttünk, – beszélt tovább Misiké az utasítás szerint.
De ne szólíts engemet úgy többet, – boszankodék az apácza, – nem vagyok én prépost néni, én csak néni vagyok.

Plyeposzt néni! apa mondta! addon vizet Plyeposzt néni.

– Vidd innen ezt a kölyket, – kiált földühödve az apácza a dajkára, – s ide ne hozd többet, mert kihajítom a kapun!

Így menekült meg attól D., hogy Misikéjét apáczák tanítsák.

Gróf Festetics Györgynek, a nagy hazafinak és kitűnő gazdának az a jó szokása volt, hogy

minden embert egy czímmel mindig fölebb tisztelt meg. Jön egy káplány, tisztelegni, mire az öreg úr, szapora beszédjével ekkép fogadja. Isten hozta plébános urat, isten hozta.

Csap káplány vagyok méltóságos úr – mondja a káplány.

Régen megérdemlette volna a plébániát, – vígasztala a gróf a káplányt, – régen megérdemlette volna.

– Épen ezért bátorkodtam méltóságos uram tisztelkedni, és ezzel kihúzta folyamodását, melyben az öreg urat egy megürült helyért kérte, a mit meg is kapott.

Az öreg Szluha szegszárdi plébános igen eredeti ember volt.

Történt egyszer, hogy az öreg úr jó idején feküdni ment és meghagyta, hogy senki se

háborgassa. Azalatt a káplányok jó társaságban saját szobájukban tarokkoztak és épen a java mulatság közt bekopogat egy ember, hogy a felesége beteg és papot kivan. Nagyon roszkor talált jőni az ember, mert a társaságot végkép elrontja, ha az egyik elmegy, a minthogy a hetes készülődött is.

Roszul van nagyon az asszony? kérdi a káplány.
Nincs épen rosszul tisztelendő uram, csakhogy mégis épen meg akarna gyónni.
Ezen közben a többiek így diákra fordítván a beszédet, elhatározták, hogy az öreg urat kell elküldeni; mire az egyik világi vendég ezt mondja:
Atyafi! Menjen be az öreg úrhoz, és mondja neki, hogy a betegnek épen az öregben van bizodalma; értette?

Igenis értettem, szólt amaz és elment az öreghez.

Csakugyan föl is kelt az öreg mély álmából, minthogy a bizodalom ellen nem tehetett, hanem közbe-közbe magában csak elmondá:

Mit is mondjak a bizodalmának! Elment az öreg úr a beteghez és meg is gyóntatá. Nagyon köszönte a beteg, hogy ilyen későn maga ide fáradt, holott a káplány úr is eljöhetett volna.

Na – mondja az öreg, de ha épen engem kívántál édes leányom.
Nem mondtam ón kedves nagyságos uram; nem is mertem volna ide fárasztani, hanem a

káplányokhoz küldtem az uramat.Észrevette az öreg, hogy őt megsétáltatták, a mint hazaért beszól a káplányokhoz s azt mondja a hetesnek, ki még akkor is játszott:

Édes uram öcsém, itthon felejtettem az ostyát, menjen csak, áldoztassa meg a beteget!

Mint tudjuk, Török János, a jeles publicista egész életén keresztül heves magyar ember volt és zsidó gyűlölő. Mintha csak a mivel, mint embertársnak – ez utóbbinak tartozott, azt is az előbbire ruházta volna. Annyira, hogy ezt a két tulajdonságát még a gyermekek is ismerték.

Gazdatiszt korában gyakran ellátogatott a népiskolák examenjeire, s maga is intézett hozzájok kérdéseket. Egyszer egy olyan borzas kis múzsafira akadt, aki egy feleletére sem tudott megfelelni. Erre előáll a plébános, hogy majd tesz ő föl neki kérdést olyat, amire megfelelhet.

Hát mondd meg csak kis fiam, miféle nemzetbeli volt Jézus Krisztus urunk?A fiú némi tétova után kirukkol vele, hogy „magyar”.
Ejnye, – mond a plébános, – hát még azt se tudtad, hogy zsidó volt?
A gyerek hirtelen felel:
Igen is tudtam, kérem alássan.
Mért nem mondtad hát?
Mert – hát izé – féltem, hogy ő kigyelme megharagszik.Az az „ő kigyelme” Török János volt.A győri ostrom alatt 1809-ben az újvárosi plébánosnak is ki kellett az ostrom védelmére

állni, s a mi több, fegyverrel védeni a várat.

Rája nézve e dolog nem a leggyöngédebb levén, annyit mennyit segítendő saját lelkiismeretén, a puska elsütésekor mindig félre nézett, s azon gondolatban, hogy egy embert meggyilkolt, fölkiáltott:

Requiescat in pace.

Az x-i plébánosnak beszédét nem igen hallgatták a fárabeliek. Ezért kihirdette, hogy legközelebb az ördögnek különféle praktikáiról fog beszélni, mire a következő vasárnap annyi ember tódult a templomba, hogy alig fértek be.

Ekkor ezt mondja a plébános:

Ilyenek vagytok ti! Mikor az Isten igéjét hirdetem, üres a templom; hanem mikor az

ördög cselekedeteiről akarok beszélni, mennyien tódultok ide! Megszégyenelte magát a nép és fogott rajta.

Ozorán Tűzkő Mihály volt egykor plébános. Fölkeresi egyike híveinek és pedig egy öreg asszony, hogy harmincz kéve kenderét valaki ellopta. Most már mitévő legyen?

Legközelebbi vasárnap a szent beszéd után elmondja plébános úr a szegény asszony baját, egyszersmind figyelmeztette a bűnöst, a ki úgy mond jelen van, hogy ne várja, míg annak idejében megnevezze; hanem szánván, bánván tettét, ha már épen nem akar pironkodni, hát valamelyik éjjel dobja be a plébánia udvarába.

Másnap reggel már kitilolva vetették be a kendert.

Egy plébános nagyon vágyódott a valaha kitüntető „Assessor Sedriae” czím után. De a híres Malonyai főispán nagyon válogató volt azok között, kiket ezen czímmel meg akart tisztelni. Különösen a plébánosokat csak akkor tartotta jónak kitüntetni e czímmel, ha már esperesek lettek. A plébános híven az általa többször magyarázott szavaihoz: zörgessetek és megnyittatik néktek: bekopogott a főispán kegyessége ajtajánál és fölkérte, hogy őt is nevezze Assessorrá.

Hát esperes-e már a tisztelendő úr? – kérdé a főispán.

Még ugyan nem, de van hozzá nagy reményem. Akkor én is nagy reményt adok az assessorságra! – volt a főispán rövid, de félremagyarázhatlan zárszava.
Egyszer a házunknál nem volt otthon senki, csak én magamban voltam, és a Kovács Jóska, a ki a szomszédunkba lakik, átmászott a berenánkon és bejött a szobámba hozzám.
Hát aztán?
Hát leültünk mind a ketten a devánra.
Hát osztán?
Azután beszélgettünk, ő megfogta a kezemet.
Háát osztán?
Azután megölelt.
Hááát osztán?
Még meg is csókolt!
Háááát osztán?
Azután megfogta a kötőmet is.
Hááááát osztán?
Azután haza jött édes anyám.
Hogy az ördög vigye el az édes anyádat.

A plébános egy fiatal 16 éves leányt gyóntatott. A kis lány elsorolván bűneit, legutoljára szemlesütve a következőket adta a szentatyának elő:

Történelemből volt előadás az elemi tanodában. Jelen volt a helybeli plébános úr is, nagy kedvelője a históriának.

Mond meg csak édes fiam, – szólít meg a tisztelendő úr egy piros képű gyerkőczöt – I. Béla király mily hőstettet vitt véghez, midőn Lengyelországba menekült Micislavhoz?

Megházasodott! felelt a gyerek.

Senki sem járt hétköznap a templomba egy öregasszonyon kívül; a többi hivő mind becsületes munka után járt. Nagyon boszankodtak ezen a pap meg a kántor, hogy egy miatt ceremóniázzanak naponként.

Túl kell járni az anyóka eszén! Egyszer ismét beballag az öreg, s megtoldja a „dicsértesséket” egy „hogy mint tetszik lenni”-vel.

Szomorúan! – felel a kántor.
Talán biz valaminémű baj lévődik?

De milyen! Gondolja csak néném asszony: tegnapelőtt ellopták a legszebbik képet a templomból!

Már mint tegnapelőtt? Hm hm! akkor én csak magam voltam a templomban!
Épen az a baj!
No de többet nem is látták ott azt az egyet sem.
Az egyházi szertanból felel az iskolás fiú.
Mondd meg nekem édes fiam, – kérdi az öreg tisztelendő úr, mért hordanak a papok

reverendát? A fiú gondolkozik.

Én például édes fiam, – kérdi még édesebben a pap – minek okáért hordozok?
Hát hát . . . annak okáért, mert édes anyám mondta, hogy nincs nadrágja.

Nagy imádója az érsekújvári plébános Loyola Ignácz tanítványainak; a mikor szerit ejtheti, vendégszerepekre invitálja meg őket. Ilyenkor teljes ornátusban szokta plébániájára kísérni a fanatizált nép ujjongatása és énekei közt, s elébük harangoztat, mint a jégesőnek.

Nem régiben sürgönyt kap a szentatya, melyben egy jezsuita confrater figyelmezteti, hogy készen legyen, mert hatod magával útban van hozzá, Érsekújvárra.

A plébános utána néz, hogy mikor érkezik meg a vonat? Az időre pontosan kirúgtat az indóházhoz.

A mozdony füttyent, sikkant, berobog a váró-terem elé. A pap szétnéz, keresi a várvavárt vendégeket, végre megpillant hat kiváló alakot egy csoportban, élénk taglejtések között diskurálva. Szinte megütötték fülét az egyes deák szavak. Semmi kétség, hogy ők azok.

A hosszú fekete reverenda, a széles karamú kalap eloszlat minden kételyt. Az egyiknek még az a tonsúra borító makksipkája is kikandikál fövege alól.

Tiszteletteljes félelemtől szorongattatva közeledik az ecclesia militant; militerjei felé, mély hajlongásokra erőszakolja nem nád termetét, s mikor közvetlen hátuk mögé érkezett, remegve ereszté meg az üdvözlő megszólítást:

Laudetur Jesus Christus Domini illustrissimi!

A jezsuiták visszafordulnak, a plébános humilisan rájuk tekint – ijedtében majd a földön szedte össze magát. Hat lengyel zsidó volt az, orthodox loknikkal, sarkig érő selyem kaftánokban, papucscsal.

Valami istentől elrugaszkodott szabadoncz főzte le a szentatyát.

Az egyszeri csatári plébános a nagyváradi püspöknél ebédelt, és a finom borok közül egyet különösen megkedvelvén, minduntalan töltetett bele magának ezen szókkal mutatván az üvegre:

Ex hoc (t. i. Vino, ebből a borból.) A püspök végre figyelmeztető vendégét:
Sed domini spectabilis: est Malaga!

Ergo ex hac! monda a plébános, azt vélvén, hogy csupán nyelvészeti botlásra figyelmeztetik.

A k–i plébánost hordozta egyik híve a szomszéd városba. A pap a vendéglőbe szállván, szokása szerint jól ellátta magát Krisztus vérével.

A vendéglőbe később jó ismerősei és barátai jöttek, – szeretett volna még maradni, de fuvarosa igen sokszor beállított közibük e szóval:

Tisztelendő uram! Menjünk már!

A fuvaros sokszori sürgetéseit megunva a pap, barátai csitították és kérték a fuvarost, hogy maradjon még egy kis időre. Mely marasztalásra a fuvaros ekként felelt:

Nem lehet maradnom, kérem átossággal, mert most olyan portékát hordozok, a mi nagyon hamar elázik.

Β. Ι. esperes és ... i plébános 1861-ben, mint honatya tartotta prédikáczióját az országgyűlésen. Mint mindennek, úgy az országgyűlésnek is – és pedig nagyon hamar, vége lévén, a főtisztelendő úr is hazajött, hol hívei nagy örömmel fogadták.

Alárendeltjeiből álló tisztelgői között egy szegény asszony is hozzá megy és kezd gratulálni, hogy az isten mennyire fölvitte a főtisztelendő úr dolgát.

Hogy, hogy? kérdi.
Hát azt hallottam – felelt naiv együgyűséggel, hogy a főtisztelendő úr pecsovics lett. A jó asszony azt hitte, hogy a „pecsovics” valami magas hivatalt jelent.

Akármi volt az x– i plébános, csak szorgalmas pap nem. Javába kártyázott egy délutáni napon vendégeivel, midőn az egyházfi jön jelenteni, hogy siessen litániázni, mert már harmadszor is harangoztak.

Ο azonban előbbre valónak tartá a pagát ultimo elfogását és csak e stratégiai mozdulat után ment templomba. Minden előtt azonban kinézett a sekrestye ajtóból, hogy vajon mennyi „ájtatos hív” gyűlt egybe? S midőn csak egy pár vén asszonyt látott künn szundikálni, boszúsan vetette le már fölvett szertartási öltözetét, fogai közt mormogván:

Az ördög komédiázik ennyi embernek! És azzal visszaült a tarokkasztalhoz.

Canonica vizitáció alkalmával az esperes plébános úr meglátogatta az iskolát is, hogy mennyire haladtak előre a kis gyermekek a sokféle tudományban.

A gyermekekhez többféle kérdéseket intéz, melyekre azok megfeleltek, s midőn ebbeli megelégedését nyilvánítaná, azt mondja, de nézzük már most, hát ezek a kis fiúk tudnak-e valamit?

Egyszersmind a hozzá legközelebb álló kis fiúnak kezébe ad egy abc-t és rámutat egy nagy betűre, s azt mondja a kis fiúnak:

No kis fiam, megtudnád-e mondani, micsoda betű ez?A gyermek rá néz nagy okosnak látszó szemeivel, s a legártatlanabb képpel mondja:
Hát nem tudja keed?

S... helység plébánosa (dicséretére legyen mondva) tettekben is kimutatá, a mit szóval mindenkinek bevallott, hogy jólétét kedves híveinek köszönheti. S azért minden nagyobb ünnepély alkalmával meghívá asztalához a falu egy pár előkelő gazdáját.

Templom napja volt az egyház védszentje: Gál tiszteletére. Ebéd fölött sűrűn kerengett a pohár, talpra esett toasztokkal búcsúztatván be tüzes tartalmát. Péter gazda exaltálva levén az ünnepély nagyszerűségétől s a jó ajnácskői bor fölbátorítá, köble túláradó érzelmei közt ekkép emlékezett meg a mindenkitől mellőzött egyház védőjéről:

„Aó szén Gaa! Mellénk oá: Mos van maódod, Most igya!

Nem mindig igaz az, hogy búcsújárónak szent a vacsorája, mert Bácsmegyében a sz . . . plébános ugyancsak kitett magáért az ottani búcsú alkalmával.

Fényes ebédet rendezett, melyre már előre beszerezte a szükségleteket. Többi közt negyven palaczk parádi vizet is hozatott.

Nagy volt az érkezett vendégek száma s az asztal csak úgy roskadozott a mindenféle jótól.

Asztalhoz üléskor int az inasának, hogy menjen le a pinczébe és bontson föl a parádi üvegekből nyolczat és hozza föl.

Az inas lemegy s künn marad vagy félóráig. A vendégek nyugtalanul várják a parádit, a pap boszankodik, s már maga készül kimenni az inas után, a mikor ez belép.

Mind a két keze üres volt, nem hozott parádit.

Hát a víz hol van? Te lusta gazember? kiált rá a méregbe jött plébános.

Kérem alássan – mentegetődzött az inas – én felbontottam valamennyit, de a falhoz kellett vernem, mert mind egytől egyig – megbüdösödött.
Az Ipolymentén az 1869-ki száraz időjáráskor a g–i plébános esőért imádkozott. Midőn az ima azon részét monda:
Adjál nekünk uram egy áldásdús csöndes esőt! – nagy sebbel beleszól az imába egyik híve:

Sohse válogassék főtisztelendő úr, – akár milyet adjon, csak adjon.

A r–i plébános gazdag ember lévén, pénzét ki szokta kölcsönözni; egyszer a szomszéd faluban lakó árendásnak három ezer forintot kölcsönzött, melyet az egy rövid időre kért; azonban egy még rövidebb idő múlva csődöt mondott, és a plébános pénze oda veszett. Az árendás igen kerülte azután a plébános házát, de még is egyszer okvetlenül a ház mellett kellett neki elmenni, midőn jótevője épen a templomból jött haza.

Jó reggelt Mándli! ejnye de régen nem láttalak, ugyan hol jársz? gyere be egy kis pálinkára; hallottam, milyen szerencsétlenül jártál, no csak gyere be; majd visszaadom a váltódat, úgy sem bírsz fizetni szegény ember, gyere be, gyere; – és a plébános beerőszakolta adósát lakásába, mialatt a legnagyobb részvéttel tudakolá szerencsétlenségének okait. A szobába érve, bezárta a plébános az ajtót, s elővette az asztalfiókból a kérdéses váltót, és egy kétágú korbácsot, s azzal az adóst gallérjánál fogva irgalmatlanul elverte, azután adott neki egy pohár pálinkát, és az összetépett váltót: „no Mándli, most kiegyeztünk, ha máskor is kell, csak gyere hozzám, én mindig szívesen adok.”

Erdős helyen utazott a tisztelendő úr. A kocsiba nyúló galyat félrehajtva a kocsis, nagy teketóriával figyelmezteti a bennülő papot:

Tisztelendő úr, instálom alásan, tessék figyelmezni, meg ne vágja az ág!De az ág jól megcsapta a plébános homlokát, mire a tisztelendő úr türelmetlenül mond:
Ostoba! nem tudod rövideden mondani: Pap! vág! ág!
Hát te mit csinálsz azzal a szalonna bőrrel? kérdi a plébános.

A káplán úrnak a csizmáját kentem meg vele; nagyon olvad oda künn; bele ne menjen a víz.

– Oh te pokol pozdorjája! Nem rettegsz péntek napon a káplán úr csizmáját szalonnával megkenni.

Váltó ügyvéd volt a plébános úr unokaöcscse.

Egy estve az unokaöcsnél nagyon sok megemlékezésre méltó hazafit találtak éltetni vacsora közben, a mi végre arra adott alkalmat, hogy az ifjú unokaöcs a kissé corpulens tisztelendő nagybátyjának a lefekvési előkészületeknél segítségül lenni ajánlkozzék, tréfálózván vele a borok nagy hatalma fölött.

Az öreg úr tűrte a tréfát, s engedte az öcsnek, hogy lehúzza a csizmáját.

Aztán itt lesznek a csizmái uram bátyám, monda az unokaöcs.

Jól van öcsém; monda az öreg úr; látom már, hogy becsületes ember vagy; mert váltó ügyvéd vagy, s mikor lehúztad a csizmát lábamról, még azután is elismered róla, hogy az enyim.

A p–i plébánost a dági fiskális kegyetlenül rászedte. Nem sokára ezután a pap kihirdeti híveinek a csalhatatlanságot. Sok elhitte keld, de bizony találkozott elég gonosz csont, ki kételkedett benne.

Ebédnél a plébános vendége Marczi bácsi oda fordul a tisztelendő atyához s kérdi tőle, hogy hiszi-e csakugyan a csalhatatlanságot.

Szó a mi szó édes Marczi bácsi – mond a joviális plébános, én ugyan elhiszem azt a csalhatatlanságot, de négy szem közt szólva – csak is egy föltétel alatt; ha a pápa ő szentsége ide jön s a dági fiskális meg nem csalja.

Tönkre tette a jég K. uram termését utolsó szálig. Alig vonult el a zivatar, a kár megszemlélésére sietett K. uram, kisérve a jószívű plébános által, ki a pusztulás színhelyére érve, így vígasztala a szomorkodót:

Ne búsuljon K. uram, az úr adta, az úr elvette. Istennek türelmünket próbáló keze tette ezt mind!

De má ezt egy gyerök se cseleköd te vóna! – vágott közbe békétlenkedve a kárvallott,

Nevezetes ember volt annak idejében Csat hő Pál karczagi pap ki egyúttal ker. esperes is volt – az egri kanonok előtt; tisztelte, szerette mindenki egyenes jelleméért, el is fogták akár hányszor, a mikor hetivásárra beállított az egri piaczra; ilyenkor nem volt se vége, se hossza a kínálgatásnak.

Egy ilyen alkalommal, mikor már megunták várni a sok kínálgatás után, hogy Csathó uram is szóljon valamit a borról, monda az öreg úr egyik kanonoknak, ki azt kérdé tőle hogy:

No úgy-e esperes úr; ez aztán a bor?
Hajsze jó, jó az isten adta, de a karczagi se kutya.

Pestmegyében N. K. városában legközelebb a lyceumi tanulók a tornászatból vizsgát tettek. Sok nép gyűlt össze, férfi, nő egyaránt.

Másnap egy nyilatkozat forgott kézről kézre, – mely így kezdődik: „Mi lányos apák tiltakozunk némely tornászati mutatványok ellen,” stb. – S ezen nyilatkozatot a helybeli plébános is aláírta.

Szép az őszinteség a szent atyától; de azért hogy állítólagos nő rokonát N. K. városában szemtől szemben tisztelendő asszonynak titulálják, – s az ez ellen kifogást nem tesz, mégis kár volt neki a turpisságot ily nyilvánosságra hozni; mert így aligha lesz belőle esztergomi prímás vagy kalocsai érsek!

Összehivatta a salamoni plébános a község valamennyi szavazó polgárát az ottani iskola-házba, hogy visszatérítse az eltévedt juhokat arra az igaz politikai hitvallásra, melyet azok jónak találtak ott hagyni; baloldaliak levén mindnyájan.

Mégis jelentek, illedelmesen helyet foglaltak, a kinek t. i. jutott az iskola padjain, egy része azonban hely hiányában állva volt kénytelen hallgatni az épületes tanítást.

A tisztelendő úr által hatásosnak hitt szent igék elmondása után – a melyek szerint még a pokol volt a legtisztességesebb hely, a melyre az istentelen baloldaliak számot tarthattak, – fölhívta a jelenlevők közül azokat, kik az egyedül boldogító hitvallást követni akarják, hogy megtérésük jeléül álljanak föl. S íme, horrendum dictu – ülve maradt az valamennyi, mintha leszegezték volna.

Bizony kevesen vagytok atyámfiai! – fordult most a tisztelendő úr a hely hiánya miatt állva maradiakhoz, – kevesen vagytok, kikben még meg van a javulás csirája!
Dejsz tisztelendő úr, – felelének az extra dominium maradtak egyhangúlag – mi sem a magunk jószántából álldogálunk ám, hanem mert nem jutott hely! – S nehogy további félreértésekre szolgáltassanak alkalmat, lekuporodtak a földre mindnyájan, egyedül hagyván álldogálni a tisztelendő urat.
K. miniszter tanácsosnak volt egy tanuló társa, ki mindig mondogatta:
Kálmán a milyen tudatlan vagy, sohasem lesz belőled semmi. A jó tanácsok ugyan nem használtak, azonban daczára ennek, vagy épen azért, 1867-ben miniszter tanácsos lett. A tanuló társ pedig már pap volt és mikor Pestre jött, fölkereste K. miniszter tanácsost is.
Na látod barátom, mégis lett belőlem valami, mondja K. én miniszter tanácsos vagyok, míg te csak gy félreeső falu szegény plébánosa.

Hjah! – válaszolá a pap – mikor tök a trompf, a hetes is üt.

Az m ...-i plébánosnak volt egy jámbor szolgája. Egy vasárnap a prédikáczió alatt véletlenül oda nézett, a hol a szolga ült és alig tudta nevetését visszafojtani, midőn látta, hogy az a szolgalegény, ki sem írni, sem olvasni nem tudott, irónnal kezében szorgalmasan jegyzett.

Templom után előfogja a plébános.

Te Tamás, mit csináltál a templomban?
Jegyeztem, mert másoktól is láttam azt.
Hozd ide az írásodat, hadd lássam.Tamás hűségesen oda vitte, de az inkább kínai karczolás volt, mint írás.
Hisz ez nem ér semmit – mond a pap, bolondság az egész.
Tisztelendő uram, én is azt gondoltam, mikor végig hallgattam.

A b . . . i plébánosnak igen szép répái termettek házi kertjében. Nagyon fájt rá a czigánynak a foga. Föl is tette magában, hogy elmegy megdézsmálni; e végből hátára vett egy zsákot és indult egyenesen a kertbe.

A plébános úrnak két kutyája volt. Az egyik neve „Czigány” a másik „Mitás.A plébános elkiáltja magát kenyérrel kezében:

Czigány, Mitás!

A czigány erre vissza felel: Ripát, nemzsetes fétistelendő uram. A plébános ezt hallva, oda megy.

Czigány, mit keresel itt?

Ah nemzsetes fétistelendő uram, de szerencsítlenül jártam, á mint megyek, ecsere csak nagy forgó szil támadt s bedobott ide á kertbe.
Jól van czigány, de minek a répa a kezedben?
Ah nemzsetes, fétistelendő uram! Á mint á szil ide bedobott megkápáskodtam, hogy tovább ne vihessen; de á sil erilkedett, s á mint én- érésen kápáskodtám, á ripá kicsúzott á féldbül! Hát tehetek én róla?
Jól van czigány; erre is emberül megfeleltél, de minek a zsák?
Ázs – ázs – csak á fene ázst ette volná meg, felelé a czigány.

Egy ízben Hetényi szándékozott előadásokat rendezni a p ... i korcsma teremében. A költői nyelven szerkesztett programm ígér szavallatokat, áriákat magyar operákból, Ubryk Borbála szomorú történetét sat, – mind görögtűz mellett. A programm a tisztelendő úr kezei közé is került s ekkor ő ezen szavakkal fejezé ki véleményét egy úri társaság előtt: „Én csak azt mondom urak, nem ér ez a komédia semmit; az a szavallás, a mit ott hallhatunk, a komisznál is komiszabb, – úgy én is tudok.”

Bemegy a tisztelendő úr az iskolába, hogy megtekintse az iskolába járó gyerekeket, s azoknak szorgalmáról meggyőződjék. Végig kérdezte őket, mindnyájan feleltek úgy a hogy . . .

Hanem volt a legutolsó pad egyik szögletében egy kis fiú, kit épen az nap vezettek föl csak az iskolába. Ettől, miután megérté a tanítótól, hogy még csak ujoncz, általánosságban csak ezt kérdé:

Hát te édes fiam, tudsz-e valamit?
Igenis tudok, a nagy erdőben egy seregély fészket – felelé az őszintén.

A h–i plébános beküldé szolgálóját a szomszéd városban lévő postára.

A leány haza érkezvén mondja a papnak:

Kérem alássan, azt izente a postás úr, hogy egy levél van ott, de kilencz új krajczárt tessék elébb beküldeni, mert máskép ki nem adja.

Hát hogy beszéltél vele? Hiszen nem tud az magyarul egy szót se!
Vagdal hozzá!
S.
. . . András pataki plébánosnak fényes ebédjén kérdés támadt a felől, mi nemzetbéli volt

Ádám? A vendégek között sokan azt vitatták, hogy Ádám tót volt.

Én is azt tartom – mond a házigazda, ki eddig csak hallgatott: tótnak kellett lenni Ádámnak, különben nem mondotta volna isten: bánom hogy teremtettem az embert. I. Mózes.

6. 6. 7. A g – i plébános igen tréfás ember volt.

Egyszer meghalt a falusi parasztnak egy rokona. Szokás szerint fölvette a halálozásról a jelentést. Alig hogy a paraszt eltávozik, jön egy ismerőse, s annak nyomban elmondja, hogy hívei közül ez meg ez meghalt. Most volt itt jelenteni az öreg.

Hát aztán miben halt meg a megboldogult? kérdi az imént érkezett.
A plébános egész készséggel válaszolá:
Hát biz ő, mint szegény ember, csak egy kopott báránybőr bundában.

Egy bizonyos helységben tisztelendő plébános uramnak maglúdra levén szüksége, elküldé gazdasszonyát egy helybeli birtokoshoz, – kinek életrevaló felesége híres volt szép lúdjairól, melyeket ön maga nevelt, – oly czélból, hogy e szép ludakból a gazdasszony egy gunarat és egy anyát vásároljon.

Itt-ott még csak meg van az emberekben, illetőleg a hívekben az a bizonyos szíves jó indulat az egyház szolgái, az úgynevezett belső emberek iránt, megvolt ez birtokosunkban, és meg volt feleségében is.

Kiválasztanak hát egy szép ludat, melynek mielőtt a gazdasszonya az árát kérdené, azt felelék reá: hogy ezt biz ők nem pénzéit adják, hanem szívességből küldik t. uramnak; adjon isten hozzájuk jó szerencsét, s mindamellett tisztelik is ő kegyelmét, s kivannak neki minden testi lelki jókat.

Ő atyaságának pedig nagyon megtetszettek a szép ludak, s miért nem, kezdte sajnálni, miért nem két párt kéretett, az áruk ellen persze hogy nem lehetett kifogása.

Másnap reggel ismét megjelenik a gazdasszony a szép ludak tulajdonosainál, mondván:

De bizon csak azért jöttem, hogy tiszteli a tisztelendő úr a tek. urat és asszonyt, köszöni alássan a tegnap küldött ludakat, még egy pár anyára nagy szüksége lenne, de pénzért.

Egy kissé savanyó képet vágott erre a házaspár, az asszony mégis kiválaszt egy pár szép ludat, s midőn a vevő az ára iránt tudakozódnék, a felelet ismét a tegnapi reá, tudniillik: örülnék, ha e párral is ingyen szolgálhatnék.

Ez ellen se lehetett a szent atyának semmi kifogása, de már most komolyan kezdi fájlalni, hogy legalább miért nincs öt anya ahoz a szép gúnárhoz; ismét kezébe adja hát gazdasszonyának a már két utat tett öt bankó forintot, hogy már csak kéri, pénzeért még egy pár anyát csak ne sajnáljanak adni, ha volna még eladó.

El is ment a követséggel a gazdasszony, s előadván urának kívánságát, ily választ nyert:

Sajnáljuk, hogy többel már nem szolgálhatunk, de bizony már több eladó nincsen!

Nézi a tisztelendő úr a napszámos czigányt, milyen nagy darab kenyeret, szalonnát be tud gyűrni reggelire.

De szeretném magamnak a gyomrodat, czigány!
Ne kívánja biz azt magának atyaságod, mert mindenibül kiéli!

Rövid estebédet végezve, pipaszó mellett üldögélt az asztalnál a X–i pap, két úri vendégével egyről másról beszélgetvén. Hogy az idő jobban teljék, közbe-közbe egy-egy quaterka borocskát töltögetett maga és tisztes vendégei számára a másfél itczés kulacsból. Egyszer azonban – már csak azon egyszerű oknál fogva is, hogy minden hosszúnak van vége, a kis csikóbőrös fölmondta a szolgálatot, s teljességgel nem akart több quaterkát adni. – Mit tesz hát a jó pap? beszélgetés közben addig hintázgatja, döntögeti a kulacskát, hogy egyszer szépen lefekteti az asztalra. A két vendégnek e néma játékocska azt adá tudtára, hogy itt ugyan a további quaterkázásra nincs többé kilátás, a mi pedig nekik teljességgel nem volt ínyük szerinti dolog. Megszólal tehát az egyik:

Kedves tisztelendő bátyám, nincs még nagy idő, nem álmos még az a kulacs, kár volt még szegénykét lefektetni. Az öreg páter megértvén a tréfát, teli hozatta a másfél itczécskét, még azután kétszer is, és tartott a quaterkázás majd éjféliglen.
Egy írni olvasni nem tudó földmives néhány évig járatta fiát iskolába; megsokalván végre a költséget, aggódott, ha tud-e már fia deákul, megkéri a helybeli plébánost, hogy examinálja meg a gyereket, mert ha még deákul sem tud, hát ő az eke mellé kergeti.
Jól van, – mond a tisztelendő, – holnap, az-az szombaton délután menjünk ki mindhárman nézdelőzni a mezőre, és ha én kérdéseim után a fia feleletére azt mondom: non est verum; akkor nem tud a fiú deákul.

Elmennek tehát a mezőt nézni, (de minderről a fiú semmit se tudott) s ím kezdődik az examen, kérdi a pap, hogy nevezik a macskát? – Telis, – lőn a felelet. – Non est verum, – mond a páter, hanem asper; hogy nevezik a tüzet? – Ignis, – mond a deák. – N. e. v. laetitia; hogy a vizet? – aqua, mond a fiatal. – N. e. v. ismétli a lelkiatya, – hanem abundantia; hogy a gabonát? – hordeum, – rögtönzé az elitélt deákul nem tudó. – N. e. v. -fölnevet a nagy synonimus – hanem gaudius.

Mindezeket a sok non est verumokat hallgatva az atya, a mint haza mentek, rögtön kijelenté fiának, hogy le a pantalonnal s holnap a mezőre. – Megbúsul a fiatal deák, de csakhamar kitalálja az okát. Boszút forral; azon vasárnapi éjjelen megfog egy macskát, farkára meggyújtott csepű-kanóczot köt s elereszti a plébánus takarmányai közé, látva pedig, hogy már füstöl egy felől, berohan a lelkiatyához s így szól: „Asper currit, laetitiam se trahit, nisi abundantia fuerit, totum gaudium peribit.”

Bizonyos deákpárti plébános egy országos vásárról utazván hazafelé fogadott gyönge forspontján, utolérte a falujabeli korcsmabérlőt, ki saját ökrös szekerén ι ült. A plébános kérte, hogy üljön át kocsijára, mert majd hamarább haza ér, azonkívül majd politizálhatnak az ország dolgairól, a közös ügyről.

Köszönöm szépen a jóakaratát, én csak a magam szekerén maradok, jobb az enyém, mint a másé. Ekkor még kövezett úton voltak, de később el kellett térni egy mocsáros útra, hol a pap kocsija megfeneklett és kénytelen volt a pap leszállani és tolni a kocsit.
A bérlőnek ezen baja nem volt, mert erős ökrei bírták a terhet, miért is a pap rimánkodott, hogy ne hagyja el, szálljon le és segítse tolni kocsiját, mert ő már kifáradt.
Már kérem alássan tisztelendő uram, én a közösügyet nem szeretem, én a magamén maradok. A ki deákul tud, az egész világot beutazhatja, azt mondják, most tessék megpróbálni.

Egy banketten a nagyváradi főgymnasium főtisztelendő igazgatóját éltette valaki, és többek közt azt monda:

Ő tanított bennünket a korszellemmel együtt járni, összetartani, erősbödni és gyarapodni.

De kérem alássan – protestált ez ellen a főtisztelendő úr, – erre az utolsóra már nemén tanítottam önöket.
H.
L. fiatal, bajusz és szakáltalan mérnök volt, és valamely mérnöki munkálata alkalmával. A helységben nem lévén vendéglő, a katholikus plébánosnál volt bekvártélyozva. Áldott kedélyű és valódi víg czimbora lévén, kedvelt vendég volt, ő pedig hamar otthonos lett a jó helyen.

Egy tavaszi reggelen a plébános betegnél volt, a házi cselédség a kertben dolgozott, H. L. pedig a pap szobájában térképeket készített, és hálóköntöse nem lévén a tisztelendő ócska reverendáját kapta magára.

Egyszer kopogtatnak és egy öreg anyó lép be a szobába és egyenest H-nak tartván, kezet csókol. H. kiálja ez ájtatos czuppantást, mely után az anyó ekkép szól hozzá:

Tisztelendő atyám, misét akarnék mondatni boldogult apjukomért.
H.
nem jött zavarba.
Jól van anyjuk –, monda – és elővett egy szelet papírt és följegyzé a lelket, melyért a mise mondandó lészen.
Elhozta-e a mise díját? kérdé H. mire az anyó leolvasta az angariát, és azonfölül az ujas mándli belső zsebéből egy üveg vörös bort tett az asztalra nyomtatékul.
H. megköszönte a ráadást, de viszketege jött tréfát csinálni és azt kérdé az öreg anyótól: Mondja meg anyjuk lelkem igaz lelkére, hogy meg van-e vizezve?
Fogadta az anyjuk, hogy egy csepp sincs benne.
Azért kérdem, folytatá nagyon komolyan II. mert lássa lelkem a mondandó mise alkalmával mise bornak akarnám használni, s ha csak egy csöpp víz is van az ily borban, elkárhozik a lélek, melyért a mise ily bor mellett mondatik.

– Jaj lelkem tisztelendő atyám, adja vissza, monda az anyó, – majd inkább hozok a jobbikból. És ezzel kifordult a szobából.

H-nak még abban az időben nagyon tisztelendős képe volt.

Egy tisztelendő sokszorozott szorgalommal oktatá falusi iskolája népét a katekizmusban; különben pedig a gyónást akará rendszeresen betanítani, hogy a majd felnőtt, iskola népével egy gyóntató atyánali se legyen baja.

Esetleg a húsvéti gyónás következett, melyet már három héttel megelőzőleg a gyónási készületeket gyakoroltató. Szívére kötvén minden gyermeknek, hogy a ki valakit megbántott, bocsánatra kérje, s a ki valamit ellopott, a kárt helyre pótolja.

Eljött a várt nap; a tisztelendő úr a legutolsó gyermeknek hallgatá csíntevéseit, ki épen azért maradt utolsónak, mivel élt a gyanú perrel. Legnagyobb bűnét a gyermek így fedezé föl:

Kérem alássan, egy madzagostort is loptam a mónárék Pestájátu!
De visszaadtad? kérdi a szent atya.
Nem adtam én kérem alássan, mert... hát... mikó lovaztunk, hát elveszett.

No jó, menj haza, készíts egy olyan ostort, add át a molnárék Pistájának, s azután jöjj ismét gyónni.

Kezet se csókolt a fiú, hanem futott haza; de otthon nem meré bevallani, hogy járt a tisztelendő atyával, hanem addig kullogott, míg lophatott egy kis kendert, melyből megfoná az ostort, átadta a mónárék Pistájának, s újra ment nyugodt lélekkel a szent gyónásra.

Gyónás közbe ellopta a czigány a tisztelendő úr óráját és mondja:

Loptam szent atyám egy órát.
Add vissza annak, a kitől loptad.
Fogja, tisztelendő úrnak adom.
Nekem ne add, add annak, a kitől loptad.
Azt már kínáltam és nem kell neki.

Úgy hát tartsd meg magadnak, – nyugtatá meg jószívűleg a plébános a morét. Csak utóbb vette aztán észre saját tévedését, de már akkor késő volt, mert a móré hegyen-völgyön túl volt.

Egy plébánosnak volt egy szép díszpohara, melyen az ismeretes I. H. S. betűk voltak bevésve. Egy alkalommal vendégei voltak, kiknek kedvéért bort hozatott és díszpoharát is megtölté.

Furfangos vendégei egyike Seregély fölveszi a nagy poharat és mielőtt észrevette volna a pap, kiitta. A reverendissîme csodálkozva kérdi, hogy merte meginni?

Hisz a pohárra van írva, felelt ez, hogy Igyék/Humanissime /Seregély.Nem sokára a másik vendég is fölveszi a poharat és azt mondja:
Igyunk /Hát /Sorban!A plébánosnak tetszett a furfang, et fecerunt. magnum áldomás.

V. megye egyik népes helységében bizonyos tanulatlan legénynek házasságra lépni lévén szándéka, a megtörtént eljegyzés ós kézfogó után, szokás szerint be kelle járnia illetőplébánosához tanulás végett. A legelső megjelenéskor mindenek előtt azt kérdezé tőle a plébános:

Ki szerzette a szent házasságot?

Sokorai József és Virasztó Pál uraimék; – felelé a vőlegény, illő komoly és szerény hangon, e közbenjárók levén az ő házasságának szerzői.
Beszélik, hogy egyszer temérdek bora lett a tisztelendő úrnak Győrben, Komáromban hajszolta neki a hordót, de – denique – másnak is sok bora levén – nem kapott hordót a sok jó mustnak. S amint így legroszabb vénával sétálgatott szőllő utak között elkeseredvén a sok ott maradt fürt láttán, eként fakadt ki:
Ej uram Isten, ugyan minek adsz egyszerre ennyi áldást, kevesebb is elég lett volna. Eljött a jövő évi szüreti idő is, hanem bezzeg, tudott most helyet adni az öreg úr a mustnak; csak másfél csöbör muszulatlan szőlleje lett.

Ott sétálgatott most is a szőllők közt, keserűen emlékezvén vissza a tavali rakott tőkékre, végre így sóhajtott:

Ej uram Isten, de hamar szavamon felejtettél!
Kyrie eleison! Kyrie eleison!
Mit hallván a mi emberünk, így dörmögött magában:
Kérem aláson! Kérem aláson! Ezek a pápista papok sem tudnak egyebet, mint – kérni!

Bement a református ember a katholikus templomba, épen midőn a miséző pap hajbókolva mondotta!

Téli időben, egy este szakadt a hó, a szél keményen fútt; az r–i tisztelendő aggódva nézte a zivataros időt. Aggódva sajnálkozott azokon, kiket a zivatar útban talált. Ezen aggodalmai közt kopogtatott s nyitott be hozzá egy czigánynő, előadván, hogy férje utolját járja, talán reggelt sem ér, s kérte a tisztelendőt, hogy férjét az utolsó szentségekben részesíteni sietne.

A nem várt kérésre meghökkent ugyan a tisztelendő, de hivatalos foglalkozását mindennél előbbvalónak tartván, fogatni parancsolt, s a czigány asszonnyal együtt elhajtatott a lakásától egy óra távolságra fekvő szomszéd faluba.

A plébános az öreg czigányt a kunyhóban földre terített szalmán nyögve, s elnyújtózva találta; ez a hozzá intézett kérdésekre oly bágyadtan s szakadozott hangon felelgetett, hogy a tisztelendő tökéletesen hitte, hogy a beteg állát fél óra alatt föl kell kötni; ezért sietett a hivatalos foglalkozás bevégzésével.

A szent foglalkozás bevégzésével igyekezett a szomorú helyet elhagyni; ezt látván a beteg, a szalmán fölült, megszólítá a plébánost, hogy neki egy pár garast adni szíveskednék. A váratlan kérésen, az utolsó pillanatig magát meg nem tagadó czigány-természeten csodálkozva, fordult vissza a tisztelendő; a czigánynak egy hatost, oda nyújtván, kordé:

Mire fogod azt használni Öreg?

Hát kedves tisztelendő úr – válaszolt jó kedvvel az öreg – három náp, hogy pipa nem vót a sámba, annak a betege vagyok.; már most mingyá dohányért küldök, ha kedvemre egynehányot sippánthatok, nem lesz semmi bajom.

Az r–i tisztelendő még most is boszankodik a czigányra, ki őt oly kegyetlen zivatarban fárasztotta magához, hogy tőle trafikra valót kunyorálhasson; csak az vigasztalja, hogy a czigányt a dohányzás csakugyan talpra állítá.

A subás atyafi is elment gyónni, ki nagyon szeretett káromkodni; gyóntatóatyja hosszú penitenciát és tanításokat adott neki:

Látod édes fiam, – szólt a lelkiatya – neked nagyon sok bűnöd van, igyekezzél magadat megjavítani, mert az ember csak úgy üdvözöl, ha mindent megtesz a mi jó és kerüli a rosszat; iparkodjál fiam mindenben a szenteket követni.

Hát hogy káromkodtak a szentek?

Töredelmes szívvel gyónt a czigány a papnak, s bár hosszú lajstrom volt a mit megvallott, a gyóntató mégis észrevette, hogy valami bűne nagyon nyomja a lelkét.

Csak ki vele fiam; ha egy vétket elhallgatsz, annyi, mintha mind elhallgattad volna.

Mi tirés tagadás sent atyám, bizs én elvittem innem a templombul egy kerestet. De már sánom – bánom, seretném jóvátenni a binemet.

Ha elvitted fiam, hozd vissza!A czigány aztán másnap összekötözte, s vállára vetve visszavitte a papnak – a feleségét.

Több éve, hogy Hevesmegye egyik helységéből barátom segédlelkészi állomásából Szabolcsmegyóbe K. a–i plébánosnak kineveztetvén, Pestre rándult, új állomására kívántató házieszközök, s egyéb szükséges kelmék megszerzését eszközlendő; többek közt a kék csillaghoz czímzett vászon kereskedésbe ment, s ott a már előre összeirt holmikat bevásárolta.

A pesti árusok tudvalevő megelőző készségük itt is annyiban bebizonyult, hogy a barátom által vett kelméknek az illető helyre való átszállításra kínálkozzék, mit is barátom elfogadván, további vásárlásait elvégzendő, útnak indult, de minthogy a megvásárolt kelmék rendszeresen összerakva azonnal egy közeliben lévő hórihorgas németes egyéniségnek a tudva lévővendéglőben átvitelre képesíttettek; talán a borravalónak megnyerhetése reményében a németnek úgy tetszett, hogy a tisztelendőséget nyomban követte. Megjegyzendő hogy a tisztelendő úr valamint most nem tud németül, úgy akkor még kevesebbet konyított hozzá.

A mint a tisztelendő úr utczából utczába, boltból boltba járt vala és mindenütt e nem ismert egyéniséget látta maga mellett, azon gondolatra jött, hogy ezen sarkában lévő német, nem lehet más mint zsebmetsző.

Ε gondolat megdöbbenté, és sietett hogy üldözőjétől menekülhessen, de fájdalom a német híven követte.

Spitzbub, i kauf nix, geh zum Teufel! mormogá magában s egy szivarárus boltba rontott, és ottan hosszabban időzött, de a mint kijön, ismét ott látja a veszedelmesnek vélt embert.
Tu Spitzbub, i kauf nix, geh zum Teufel! mormogá ismét magában és izzadásig haladt. A mint így egy negyed óra múlva visszapillant, mit lát ő tisztelendősége? A hórihorgas németet.
Most négy órai menés után megállta szent atya, várva hogy a német előre menjen, de akkor a vélt a sebmetsző is megállott és németül beszélt, mire a tisztelendő úr azt felelte.
Spitzbub, i kauf nix, geh zum Teufel! és egy arra menő úri embert megszólít, lenne szíves ettől a némettől megkérdezni, mért van mindig a sarkában. Erre a német azt válaszolta, hogy a kék csillagnál vásárolt kelméket viszi a tisztelendő úr után. A szent atya nagyot lélegzett és csöndes léptekkel a G. vendéglő felé indult, hol a szegény gyanús németre hihetőleg dupla stóla várakozott.

Az ipái papnak ipái papi fapipája van; azért az ipái papi pipa fapipa. (Tessék ezt egymás után gyorsan elmondani.)

Sebes lábakkal közeledett augusztus 12-ke, mely napon a világnak el kellett volna múlnia. Ezen alkalmat fölhasználta néhány abaúji katholikus pap, mert akadt olyan buzgó hivő, hogy a könnyű halált megnyerhesse, misére adakozott jó előre. Ez okból a lelki atya kihirdette, hogy a világ múlik, kiki tehetsége szerint adakozzék.

Midőn erre egy hivő így nyilatkozott.

Ha a világ elmúlik, tisztelendő úr is meghal; ki mondja el a misét?
Ha adakozol, könnyebben halsz meg – viszonzá a lelki atyja.Többre vetemedett egy másik, ki ezt hirdeté népének:

Mivel vallástalanok valátok, a világ vége közeledésekor le fog nyelvetek ragadni és nem fogtok tudni imádkozni. Ezen csak úgy segíthettek, ha bőven adakoztok misére.

Ezen kenetteljes igék következménye az lett, hogy a tisztelendő úr tárczája megdagadt, s jókat nevetett magában, hogy ily szép szerével megkefélte a jámbor népet.

Gyónás alkalmával azt kérdi a plébános a czigánytól:

Van-e ördög?
Mit tudok én bele? Nem voltam én besédes vele! felelé a czigány.
A tékozló fiú történetében jön elő a passus:
Hozzátok elő ama hizlalt tulkot.
No fiaim – mond a tanító, tudjátok-e mi az a hizlalt tulok?
Igenis – felelte a múzsafi, én ismertem, hisz esperes korában nálunk járt is kát látni. Lévén akkor Tulok nevű a kövér esperes.

Vízkereszt napján a fiókegyházba is elment koledába a plébános a mindenesével, ki mellesleg kántor is volt.

Délre a legtehetősebb gazdához szállt, hol már reggel óta készültek illő fogadtatására. Ebéd közben odaszól a gazda feleségéhez:

Te anyjuk, kínáld csak a plébános urat, a kántornak úgy is van esze.

L–ts plébánosnak különös kedve telt abban, hogy iskolalátogatáskor a gyermekeknek fogas kérdést adjon.

A következő dialóg is vele történt.

No fiam mondd meg, melyik fa nem ég meg a tűzben?
A tréfa.
Jól van. És melyik fa van sátor alatt?
A kofa a piaczon.
Ez már derék. És melyik fa a leghasznosabb? A fiú nem tudja.

A mogyorófa nebuló, mert az kerget a tanulásra. No de azt mondd meg, melyik a legkedvesebb fa?

Hát főtisztelendő úr gazdaasszonya Jozefa.

A „fehér kakas” czímű vendéglőbe akart egy falusi tisztelendő hajtatni, de a német nyelvet nem bírván jól, egész utón gondolkozott, mi tévő legyen.

Midőn megérkezett, föltalálja magát és kérdi egy arra menőtől:

Wo wohnt der weisse Kikiriki?
A csekei papot kikérdezte az esperes, hogy ha víz nem volna, mivel keresztelne?
Borral.
Ha az se volna Csekében?
Pálinkával.
Hát ha az se volna Csekében?
Akkor én se volnék Csekében.

Házasulandó volt a legény s hogy kellő lelki képzettséggel fogadhassa majd e szentség kiszolgáltatását, a szent atya tanítások által igyekezett fölvilágosítani annak mély értelmét.

Mondanád meg fiam – kérdi egyszer tőle, ki szerezte a szent házasságot?

Hát tisztelendő apám uram, hát biz eédös anyám, mög az Erzsok néném szörözték össze münköt.

A Tisza völgyön Sz. mezővárosban veresnadrágos huszárok szállottak. Összebeszél három közhuszár, hogy jó volna valami szép tiszai halat paprikásosan megvacsorálni. Pénzök azonban nem volt. Csinhez kellett tehát folyamodni.

Előáll az egyik:

Na – úgy mond – majd hozok én halat, csak ti bort szerezzetek.Elmegy tehát huszárunk egy öreg halászhoz, kinek vezeték és keresztnevét tudta.
Na öreg apám, van-e valami nagyon szép potykája?
Van biz itt katona uram a bárkában elég, csak tessék választani.

Kiszedi az öreg halász egyenként a szebbnél szebb halakat, de a huszár mindenikre orrott fintorított mondván:

Szép, szép, de mégis nem ilyen kellene arra az asztalra melyre én ezt vinném.
De iszen maga a főtisztelendő úr is megehetne ezt, – mond az öreg halász.

Épen eltalálta öreg apám, mert oda akarom vinni, a ki holnapra az én kapitány uramat ebédre hívta, és engemet küldtek halat venni mint kiről tudják, hogy jól értek halvásárláshoz.

Kiválasztja tehát a legszebbiket, az alku két szóból megesvén, a huszár kendőbe köti a halat és monda:

Na öreg apám! Jöjjön velem a főtisztelendő úrhoz, az fogja kifizetni a hal árát.A huszár, az öreg halász utánna. Fölmennek a parochiára.A tornáczon megállítja a huszár az öreget.
Várjon itt – úgy mond, míg megmutatom a halat a főtisztelendő úrnak, hogy tetszik-e ez

a hal vagy nem?

Ezzel belépvén az előszobába, leteszi a halat egy szegletbe és bekopogtatván belép az öreg lelkészhez. Köszön Hiedelemmel és fájdalmas hangon így szol:

Főtisztelendő lelki atyám! Nekem egy szerencsétlen öreg apám van ki néhány nap óta meg van elméjében háborodva, szüntelen a haláláról beszél. Legyen kegyes lelki atyám imádkozni érte és próbálja meg őt a vallás szavaival eszére téríteni.
A jámbor öreg lelkész semmi cselt nem gyanítva, szánalomra gerjed és küldi a huszárt, hogy vezesse hozzá a szerencsétlent. A huszár kezet csókol és köszön, az előszobában a halat kezébe veszi és kilépvén a tornáczra, mondja az öreg halásznak:
Na öreg apám. A kend halát drágállotta a főtisztelendő úr, de én rekomendáltam, hogy mivel ilyen szép hal nem volt több, tehát csak vegye meg, annálfogva menjen be az áráért én pedig viszem a halat a konyhába.
Bemegy az öreg halász köszön s megáll a lelkész előtt gondolván, hogy úgy sincs már itt szükség az ő beszédjére miután a huszár mindent elmondott. Azonban az öreg lelkész könyvet vesz elő és fölszólítja az öreg halászt:
No édes fiam imádkozzunk! Erre az öreg lelkész hallható szóval elolvas egy hosszú könyörgést, az öreg halász elmondja utánna.

Akkor az öreg lelkész egy oktató, vigasztaló és megnyugtató oktatást intéz az öreg halászhoz, de már akkor izzadt az öreg halász talpa alatt a föld, s midőn a beszédnek vége lőn, figyelmezteti az öreg lelkészt hogy:

Hiszen nem imádkozni jöttem én ide, hanem a hal áráért.

De az öreg lelkész részint nagyot hallása miatt, részint persvacióból halálát értvén, még jobban meggyőződött róla, hogy a huszár igazat szólt, midőn ezen embert lelkibetegnek mondotta.

Előveszi tehát ismét az imádságos könyvet, s még hosszasabban megimádkoztatja, s aztán ismét intő beszédet tart hozzá, hogy ne elmélkedjék szüntelen a haláláról.

De az öreg halász szabadkozik, hogy ő nem a haláláról, hanem a hal áráról beszél.

Az öreg lelkész azonban csak sürgette hogy imádkozzék ő vele a maga lelki

nyugodalmáért. Ekkor az öreg halász boszúsan kitör:

De főtisztelendő úr, nem imádkozom én most többet, hanem adja meg a potyka árát, hadd menjek a bárkámhoz, mert meg találják lopni.
Ekkor eszmél az öreg lelkész és kérdi, hogy micsoda potyka árát kéri ő tőle, hiszen ő nem látott semmi potykát.
Hát azt, – felelé az öreg halász – melyet a huszár uram idehozott a holnapi ebédre, melyen az ő kapitánya is jelen fog lenni.

De hát hol van az a potyka? kérdi a lelkész.

– Hát a konyhában, válaszolá a halász – odavitte a huszár uram, és engemet beküldött az áráért, s már körülbelől egy órája hogy itten imádkozunk.

A lelkész csöngetett, a szakács, bejött de a halról mitsem tudott.

Ekkor látták át mindaketten, hogy a huszár rászedte őket, ki hogy azóta, melyik konyhában

süti a halat, azt fölfedeztetni semmi remények nem lehetett.

Harmincz miatyánkot kapott a czigány penitenciául. Nem tetszett neki.

Sok lesz fétistelendő uram!De a tisztelendő nem akar engedni.
No meglássa fétistelendő uram, hogy sok less mondogatja a móré.Másnap beállít a tisztelendő úrhoz.
Serencsés jó réggélt kívánok fétistelendő nagyságos uram.
Jó reggelt more, mit hoztál?
Serencsés jó reggelt kívánok.
Na jól van, mi kell?
Serencsés jó reggelt kívánok.
Az ördögbe is, hallottam már ezt, mit akarsz?
Serencsés ....
Elhallgatsz a jó reggeleddel. Mi a ménkőnek jöttél hozzám?– Serencsés
Tytih! hol az a pálcza?

Megálljon csak fétistelendő uram egy kevéskét csak egy minutára. Ühm, ném megmondtam tegnap, hogy sok less a harmincz miatyánk, jó, hogy el nem mondtam. Mert há á fétistelendő uram mágá öt jó reggelért bothozs nyúl, mit tenne a főúristen, ha harminczsor elmondanám neki a miatyánkot.

Hozd ki csak te Panni a sematizmust, – mondja a tisztelendő úr a szolgálónak.És a Pannika lelkem ki is hozta a tisztelendő úrnak a … samedlit.Belép a szegény legény a tisztelendő úrhoz csákánnyal a kezében.
No hát mi kell?
Pénz.
Hát te hogy mersz így rátámadni az emberre? Miféle vagy?
Katona voltam.
Hadd látom milyen katona voltál? Richteuch! Halb rechts! Mars!
Azzal kilökte az ajtón.

Elment a czigány a plébános úrhoz és fölkérte adja őt össze kedvesével.

Jól van more – mond a plébános úr. De tudod-e elébb a hétszentséget?
Nem én, – felelt a more.
No hát eredj a harangozóhoz, az majd megtanít rá.

Elmegy a harangozóhoz a czigány, ez el is mondja előtte gyorsan a hétszentséget és másnap aztán így mondotta föl a plébános úrnak mind a hetet.

  1. Keresztség helyett = Keresztes ínség.
  2. Bérmálás „ = Borotválás.
  3. Oltári szentség „ = Óvási szentség.
  4. Penitentiatartás „ = Petrencze hordás.
  5. Egyházi rend „ = Eszterházi regiment,
  6. Utolsó kenet „ = Hátulsó kenet.
  7. Házasság „ =Gyengy házasság.

Ez 1871-ben történt, mikor a katholikus autonómiáról írtak a lapok.

Nem akartak enni a hízók, pedig minden módot megkisérlett a gazda. Panaszkodott is feleségének; de az vigasztalta:

Én sem tudom, mi bajuk, pedig már mindent elkövettem, hogy megjöjjön az étvágyuk. Hanem még ma beadok nekik valami orvosságot, a mit a tisztelendő úr tanácsolt.

S ugyan mit tanácsolt a pap?
Azt mondta, hogy keverjek belé a moslékjukba néhány porczió autonómiát, attól majd

magukhoz jönnek. Antimoniumot akart mondani. Melyik a katholikus congressus nagyheti passió-játéka? Hát a ferbli, mert azt a legnagyobb passióval játszák.

Folyamodott a föl szaporodott fiókközség a püspökhez, hogy ők már annyian vannak, hogy

egy papot eltudnak tartani, hát adjanak nekik külön papot. Jó reménység fejében el is kezdték a paplakot építeni.

Ugyan minek vesződnek kentek bizonytalanra azzal az építkezéssel, – feddi az anyaközség lelkésze a falu bölcseit. – Hátha nem is fog adni a püspök keeteknek papot, s szégyenszemre üresen marad az új ház.
Soh’ se féljen attól a tisztelendő úr – szólal föl egy öregebbik; – csak tao legyen, hát beékát eleget kapunk.
Hogy milyen természete van a bornak, azt az egyszeri plébános teljes szakértelemmel magyarázta meg káplánjának:
Lássa uramöcsém, ha a bort vízzel vegyítve isszuk: a bor romlik el; ha pedig víz nélkül isszuk: akkor mi romlunk el.

Haldoklott az öreg more, mikor a lelkész hozzá érkezett, hogy az utolsó útra előkészítse. De a czigány szokott humorával utasítá vissza:

Jáj, tekintetes tistelendő uram, ros kocsis ázs, áki akkor etet, mikor már fogni kéne!

Pálfi, a kormányzó, körútja alkalmával szükség lévén előfogatra, Z.-Egerszegen a csizmadia-czéh egyik politikus tagja így fordult kérésével a lovakat tartó espereshez:

Főtisztelendő úr ló-(itt egyet köhintett)ra volna szükség!Mire a pap így válaszolt:

Tisztelt szónok úr szamár – (ő is egyet köhintett) türelemmel bírván lovam, nyugodt lélekkel ajánlhatom.
A k–i pap sétált egy gyermekkel, s e közben a város azon részét érte el, a hol történeti emlékű női alak látható. A kis fiú kíváncsiságát a kőalak fölébreszté, s tudnivágyólag kérdé, hogy ugyan micsoda az?
Szűz leány! – volt a rövid válasz. – Ε felelet a gyermek gondolatját megakasztva, újabban kérdé:
S miért szűz leány az?
Hát azért, – felelé a pap, – mivel kőből van.

Egy kisvárosi casino tagjai a fölött vitatkoztak, melyik van jobban mondva: Mahomed, Mohamed vagy Muhamed? s nem egyezhetvén meg a tisztelendő plébános urat kérték föl, hogy döntse el a kérdést.

A plébános úr tréfás ember lévén, így szólott:

Én hosszas kutatás után úgy találtam, hogy Mahomed és Mohamed van jól, hanem azok, kiknek természeti hajlandóságuk van úgy kezdeni, hogy „mu” Muhamednek is mondhatják.

Egyszer két darab czigány lókupecz bevetődik valamelyik alföldi parochiára, s az udvaron kezdi finczoltatni jól fölpaprikázott orrú deres gebéjét. A plébános megpillantja az ágoskodó paripát, s a lováért ajánlott cserét elfogadja. „Bizony nagyságos nemzsetes fütistelendő úr, nem nekünk való ezs a fris paripa, jobb les ezs ide!” – monda ravasz humorral az egyik czigány.

A cserekötés előtt azonban a pap közölte a dolgot gazdasszonyával, ki úgy látszott, hogy úr volt a háznál. A dupla minőségű konyha minister a ló cambium megtekintése végett talpig fehér viganóban megjelenik az istállóban és szemlére veszi a czigány gebét.

A czigányok tátott szájjal várták az iodorsátát, de nem volt rájuk nézve kedvező, mert a szemfüles gazdasszony áperté nyilvánítá, hogy a pap lova többet ér, mint az övék. A czigányok kicseppentek a csereparadicsomból.

A mint a már lekonyult fülű deres paripával ballagnak az udvarról kifelé, azt mondja egyik

czigány a másiknak: Hej komé, azt gondoltam én, hogy a fekete a pap, pedig nem igaz, mert a fejér ám a pap!

A hontmegyei d . . . esperes sétaközben megáll a falu végén a czigánykovács előtt, ki épen javában üti az ülőn a vasat.

Te more mond meg csak, miért aprózod úgy az ütéseket azzal a kalapácscsal? Mért nem ütsz oda egyszerre, de nagyot?
Jáj nagyságos fétistelendő úr! Hát a nagyságos fétistelendő úr minek mondja a mise végén: i-i-hi-hi-te-he-he-he-mis-sa-a-a-a-es? minek nem mondja ki hámár itamisaes?

Főtisztelendő Kapusztyák Nepomuk Jánost szerencse, hogy aranyszájú szent Jánosnak nem keresztelte a sertei plébános, a ki a vízzel először és utoljára ismertette meg; mert szája már a 180 fokot túlhaladva, görbületet és elég mély vízmosást képezett a jobb és balszögleten; főtisztelendő úr sokat szeretett, csak egyet nem a theologiai tudományokat. A tártlit krétára csak olyan szívesen játszotta a zsidó sakterrel, mint a lutheránus kántorral, vagy a kálvinista pappal. Néha-néha mondott elég jó szót, de legtöbbször a szarva -közé talált.

Egyszer meglátogatja az egyházkerületi jegyző, ki már az ódon hangzású plébános nevet nem használta, hanem „áldozár” és „tudor” czímen szólittatta magát, s a procul negotiis kollégával szeretett vallásos thémák felett vitatkozni.

Egy ízben a derék úr mellét kidüllesztve az ég felé nézett és kérdé érdemes kollegáját, ki olyan elhatározást mutató képpel ült a székén, mintha tavaszig mozdulni sem akart volna.

Ugyan kérem tisztelendő kollegám, – mondja csak, mit gondol mi felett gondolkozom most?

Megmondom reverendissime. Azon gondolkozik, hogy melyik táján van az égnek szent

Péter kulcs lyuka. Többet a főtisztelendő áldozár nem vitatkozott a plébános úrral.

Az V . . . . községi pap, kinek az a szokása volt, hogy feleit „édes izém” – „kedves minek híjákom”-mal szokta titulálni, egy ízben azt találta prédikálni: „vigasztalódjatok szegények, mert a ki e világon szegény, gazdag lesz a másvilágon.”

Nem kellett más az ottani Bukfencz nevű foltozó-csizmadiának, ki materialista lévén, rendesen a dolog jobbik felét szokta megragadni; máskép is fogta ő föl a prédikáció czitált pontját, mint azt a pap kívánta volt.

Másnap ugyanis azon szavakkal lépett be a rendezett viszonyok közt élő plébánoshoz: „adna neki kölcsön-képen ötszáz frtot, majd visszafizeti a másvilágon, a hol neki a tisztelendőúr állítása szerint nagyon gazdagnak kell lennie, mivel most a mindennapi kenyere is hányzik.”

A pap vakarta ugyan a füle tövét, de jól tudta, hogy ha saját állításának megsemmisítése által hitelét elrontani nem akarja az ötszáz forintot ki kell szúrnia; – ki is szurkolta hát, de csak az asztalra, de szó sem volt arról, hogy keze közül a pénzt kiröpítse. Ennek keresztül vihetése czéljából következőleg kezdé a csizmadiát gyóntatni:

Mit csinál maga ezzel a pénzzel édes izém, kedves minekhijakom? – kérdé a pap hivőfelétől.
Hát lássa tisztelendő uram! mond a foltozó-csizmadia, ki már a pénzt zsebében hitte, örömtől sugárzó szemmel, – mesterségemet nagyobb mértékben folytatnám.
És aztán? – veté közbe a pap.
Oztán pedig, ha tervem meg nem csal, egy néhány év során vagy öt ezer forintot összekaparok, oztán . . .
Halt – szakítá félbe a czélját elért lelkész a már pénz után nyúló csizmadiát, – ilyen formán édes izém, kedves minekhijakom, maga már ezen a világon meggazdagszik, akkor

pedig a más világon szegény lesz és követelésemet nem fogja kifizetni tudni!

Hát majd kifizetem akkor ezen a világon!

Hisz azt én nagyon jól tudom, – mond a tisztelendő, a ki csakhamar kifundálta azt, hogy ha a pap kapczája megszorul, hivatásában jó védpaizsra talál; – és nagyon szívesen is adnám a kért 500 frtot, de hivatásom meg nem engedi, hogy másvilági vagyonától megfosszam!

Ezzel visszacsúsztatja zsebébe a floresokat. Ez ellen aztán a csizmadia kifogást koczkáztatni nem merészelvén, elsompolygott.

Történt egy V . . . nevű faluban, hol egy K..S. nevezetű plébános lakott, hogy a szomszéd oláh faluból egy czigány oly kéréssel jött hozzá, hogy mivel a szomszéd faluban katholikus pap nincs, engedje meg neki, hogy a meghalt feleségét az oláh pap temethesse el. A tisztelendő úr erre ily szavakra fakadt:

Mit? mit? én az én jogomat másnak engedjem? ohó az nem járja.

A czigány, ki a tisztelendő úr szokását ismerve e szavakra előre számított, elpanaszlá, hogy nincs költsége a temetésre.

Sebaj czigány, itt egy forint, csináltass koporsót, délután átmegyek és eltemetem feleségedet. Délután a tisztelendő úr kocsit fogad és átmegy a szomszéd faluba, de hasztalan minden keresés, a czigány a forinttal odább állott . . .

Égy pár hétre rá a plébános bemegy a közeli mezővárosba hetivásárra s meglátja a czigányt. Azonnal fölhivatja a városházához.

Na czigány, te engem megcsaltál. Egy forintot is adtam, kocsit is fogadtam . . .
Közbe vág a czigány:

Azs mind igazs tistelendő uram, hanem mit tehetek in rula, hogy szerencsétlenség törtónt: mire hazsa írtem, azs istentelen asszony felíledt!
Krisztust festetett a D . . . . i asszony valami kezdő festővel. Elkészülvén a kép, az asszony bevitte az esperes úrnak, lenne szíves azt a templomba kifüggesztetni, – mert ő azt oda szánta.
Igen szép kegyelet, elismerésre méltó vallásos buzgóság, – monda az esperes úr a nőnek, miután egy tekintetet vetett a festményre; – de hát nézze édes lelkem, a Krisztus képének mégis valamivel szebbnek kellene lenni, – lássa lelkem ennek a képe olyan vörösre van festve, hogy – még hasonlatot sem akarok hozzá mondani.
No kérem alássan, – mond a nő egész bensejében megilletődve, – majd mást festetek, ezt pedig legyen szíves azért elfogadni, majd jó lesz latornak.

Vidám kedélyű tréfás öreg úr volt – még a régi jó fajtából – E. község plébánosa, ki a közéletben, mint talpig derék magyar ember, hivatalában pedig, mint tevékeny, buzgó lelkész volt ismeretes. Csupán csak egy dologban nem volt eminens: t. i. a gazdászatban, mert bár passióval kezdte és űzte, de többnyire mégis malőrrel végezte be e szakmát. Mindazonáltal stoikus nyugalommal és rendíthetlen egykedvűséggel tűrte minden e fajtájú kalamitásait, sőt gyakran egy jó példával ütötte el az egész kárt és veszteséget.

Egykor a. többi között azt vette fejébe, hogy birkákat fog tartani, s hamarjában át is alakította egy puszta istállóját birka akollá. – Megjegyzendő még, hogy amily szenvedélyes gazda, ép oly passzionatus verselő is volt, különösen a deákban; mert házának minden zegezugában latin disztichonok, kronostichonok s egyéb alkalmi versek díszelegtek.

Ezen kedvtelése és szokásához híven, a megkészült birka akol fölé is egy következő verssel ellátott táblácskát függesztett:

„Hic grex exibis et intrabisEt cum vellere parochum dotabis.„Itt megyén ki és be a nyáj,A plébánost gyapjúval gazdagítván.

Az egészben az volt a legominozusabb, hogy esetleg épen az akol ajtaja fölé került a szénahányó ablak a tetőn, a vers pedig az ablak alatt és ajtó fölött épen középen lévén, bajos volt eltalálni, hogy melyik nyílásra fog majd pászolni a nyáj ki- vagy bemenése.

Végre, midőn már az akol ós a birka meg volt, ellátogat az öreg úrhoz egy helybeli compessessor ismerőse, és látván az új akvizíciót, csodálkozva s egyszersmind fejcsóválva mondja:

Ugyan per amorem Dei! – mit gondolt reverend, mikor ilyen vizenyős, lapályos legelőre, mint a mi határunk birkákat szerzett? ezt már csakugyan nem tartom praktikus dolognak.
Hm! spektábilis lám az apostol is azt mondja: – mindeneket megpróbáljátok! én is tehát azt tartom, hogy a szerencse és az ökonómia próbálva jó! egy kissé nem árt experimentálni.
Nono, vigyázzon tisztelendőséged, hogy úgy ne járjon, mint az egyszeri leány, a ki addig próbált, míg rajta nem vesztett. – Aztán miféle ominózus fölirat ez itt? – szól a versre mutatva, – bizony nem jó az ördögöt a falra festeni! Rósz próféta legyek, – de tavaszra a birkák aligha mennek be az ajtón az akolba, hanem föl az ablakon – a padlásra!

Majd elválik, – mond a lelkész mosolyogva, – de hogyan is lehet az ember olyan pesszimista? Hisz nem tudja spektábilis, hogy egy verébfi sem eshetik le a tetőről az Úr tudta nélkül? . . . hát akkor az én birkáim hogyan kerülhetnének föl a padlásra, ha az Isten nem akarja?

Ezzel a diskurzus véget ért és a spektábilis haza ballagott.

Az idő jött és ment; elmúlt az ősz és a tél; a rósz legelőn a nyáj fölszedte a mételyt, télen át érett és fejlődött benne a nyavalya, és tavasz felé kezdtek hullani a birkák, mint az őszi legyek és a nyáj nem gyapjújával gazdagította a plébánost, hanem csak bőrével fizetett, nem is az akolba sétált ki és be, hanem egytől egyig a padlásra vándorolt föl!

Mikor már nem volt birka, vagy is a czigánykép: végkép megszűnt a deg, jön a spektábilis és félig részvevő, félig boszus hangon mondja:

Úgy-e lám disvadeáltam a birkatartást, íme íme mily malapropoképen ütött ki a vers, és röpülésre került a nyáj?!... fára ugyan nem ment, – mint a czigány lova – hanem rúdra került!
Minden kárban van némi haszon is, – szól vidáman lelkész. – Hát nem olvasta a bibliából, hogy a hajdan Jerazim vidék disznó-csordája mily gonoszul járt, még folt sem vallott belőle? Lám az én birkanyáj annál mégis másként van a dolog, mert a bőre csak meg van, – legalább veszett fejszének a nyele! Pars pro totó! – Különben mindennek az az oka, hogy filozófus koromban rosszul tradálták az Ökonómia rurális-t mert abban soha sem tanultam, hogy a birka olyan csúszó-mászó természetű állat legyen, hogy a padlásra is fölmegy!

Experientia est magistra vitae, egy tapasztalással gazdag lettem. Most magamról is elmondhatom, hogy a pap holtig tanul! – Egyébiránt, – végzé az öreg nevetve, – ha elveszett is a négylábú nyáj, csak a lelkinyáj szaporodjék, és alólam a pásztor alól ne rántsák még ki a gyékényt; – menjünk be spektábilis, igyuk meg a bőr áldomást, hála Isten! hogy élünk!!

Egy derék plébános a maga jószántából jó karba helyeztette saját költségén a község útját.

Midőn egyszer a munkát nézné, odaérkezett egy nemes ember.

Oh tisztelendő úr! Sok fáradtságot és költséget fordít erre az útra az igaz, de én még sem tartom azt az egekbe vezető útnak.
Tökéletesen igaza van, – felelé a plébános, mert ha az volna, én nagyon csodálnám, hogy ha az urat itt látom.

Az egyszeri pap kenetteljes szavakban ecseteli a bűnbánat magasztosságát és például Magdolnát hozta föl.

. . . Szeretteim az urban! Magdolnában nőtt. . . Magdolnában nőttön-nőt.. .

Erre a kóruson elnevették magukat az énekes fiúk, s a szent atya feléjök fordulva, ekként folytatta beszédét:

Magdolnában nőttön-nőtt. . ., de nem az, mit ti gondoltok lurkók, hanem az úr könyörületességébe vetett hite nőtt!

Van-e az angyaloknak testök?
Igen is van, még pedig olyan szép, mint egy kisasszonynak.
Honnan gondolod ezt fiam?
Hát a múltkor a plébános uraktól ment el egy talpig fehérbe öltözött ^kisasszony forma,

kinek azt mondta a plébános úr, hogy: pá, pá, szép angyal pá! A felelet annál kielégítőbb volt, mert az illető plébános úr is jelen volt a vizsgán.

1860-ban a Széchényi requiemek emelésére a debreceni kollégium énekkarát több közelebb eső vidéki egyházak meghívták, így a nádudvari ref. egyház is, kik ott aztán teljes erővel rázendítették Vörösmarty örök szép szózatát.

Hírül vévén ezt a katholikusok, ők sem akartak elmaradni és hazafias érzelműplébánosukkal együtt nem tartották szentségtörésnek a diákokat fölkérni, hogy az őtemplomukban is énekeljenek. Ami meg is történt, és csak úgy rengett a kis templom bele, a harsány karének:

„Hazádnak rendületlenül légy híve oh magyar!

Nem is jutott eszébe efölött megbotránkozni senkinek se másnak mint egy áhítatosan imádkozó öreg parasztasszonynak, ki még efféle serkentő magyar dalt templomban nem hallott s annak értelmét jól föl nem foghatva, hazaértével nagy szörnyűködés közt monda a szomszédim háznál, a hová bejárt.

Már az még sem illik, a mit ezek a kálvinista diákok tettek. Uramfia még azt énekelték a templomban, hogy jaj de huncfut a német!

Biharmegyének egyik jó emlékű püspökével történt, hogy körútja alkalmával meglátogatta az a–i plébánost.

Beszélgetés közben kérdi a főpásztor, mivel foglalkozik üres idejében:

Én bizony pecsenye forgató masinákat készítgetek, volt a lakonikus válasz.A jó öreg csak gondolkozik felette, hogy milyen lehet az?A dolognak azonban nem sokára nyitjára jött, midőn a konyhán keresztül menve, látja

hogy egy kis borzas nebuló ugyancsak neki pirult a nyárson „ sülő csirkeforgatáshoz.

Mit püfölöd azt a szamarat te czigány! – kiált a plébános a neki dühödt dadéra.

Pifelem, pifelem, már hogy pifelném? Csak a penetenciát adom fél néki, mint a tistelendő úr nekem.

Egy paraszt minden húsvétkor elment a papjához gyónni, ki megkérdezte egyszer tőle, ha imádkozik-e szorgalmasan?

Nem, felelé a paraszt, mert nem tudok olvasni.
Hát a miatyánkot sem tudod könyv nélkül? kérdé a pap.
Nem biz én tisztelendő uram, mert nekem olyan rósz emlékezetem van, hogy a hosszabb dolgot meg nem tudom tartani.
Jól van – monda a tisztelendő, én tehát egy olyan rövid imádságra tanítlak, melyet könnyen megtarthatsz. Azt mindennap el kell mondanod, hogy emlékezetedbe benyomódjék, és azon segíthess. Minden nap csak ezt mond: Oh Istennek Báránya, ki elvészed e világnak bűneit, irgalmazz nékem!

Ε szavakat mindaddig mondatta a paraszttal, míg egészen megtanulta.A rákövetkezett esztendőben ismét meggyónt húsvétkor, és mikor a tisztelendő kérdezte

tőle, hogy tudja-e még a könyörgést, azt felelé hogy igen és rákezdé:

Oh istennek berbétse (bakja) .....
Hogy-hogy? kérdé a plébános, hát így tanítottalak-e?

Igenis tisztelendő uram – felelé a paraszt, most esztendeje bárány volt, s azt gondoltam, hogy addig berbéts nőtt belőle.

Egy plébános megszólítja Szász Károlyt a képviselőházban:

Ejnye spektábilis, nem restéi családos ember létére annyit kandikálni a galleriára?

Hagyja el páterkám, mi itt Pesten mind plébánosok vagyunk: nem valljuk be a famíliánkat.

Bicske és Szele nem messze eső két helység egy vármegyében. (Nb. Bicske van Magyarországon 15, Szele pedig 12; de nem mondjuk, melyik megyéről van szó. Az oda valók úgy is tudják, hogy történt a dolog; a többeknek meg úgy is mindegy hogy hol történt.)

Elég az hozzá; mind a két helység plébánosa híres volt, (már t. i. a maga vidékén) hatalmas, dörgő hangjáról.

Egy bicskei társaságban egy távolabbról jött vendég is részt vévén, nagyon meglepte a plébános úr harsány hangja, s midőn az elment a szomszéd szobába a tarokk-compániához, bámulattal jegyzé meg a háziaknak:

Ejnye, de menydörgős hangja van ennek a plébánosnak.
Az ám, – felelé a 17 éves házikisasszony, – de hát ha még a szeleit hallaná!

Egy falusi mesternek pöre volt a pappal. Panaszra készült az espereshez, kiről jól tudta,hogy igen fösvény és ajándékon kapó ember. Üres kézzel nem remélhette, hogy valamit nyerhessen, tehetsége pedig nem vala szegénynek hogy a pert megvásárolhassa. Ilyen ravaszság jutott azért eszébe: két nyúl fület vart a köpenye alá úgy, hogy mindenik kilássék, azután így elment az espereshez és kérte pártfogását, miközben tetette magát, mintha volna valami köpönyege alatt.

Az esperes csakhamar megpillantá a nyúlfüleket, és azonnal igen hasznos derektumot készített a mesternek, mondván:

Ihol van kedves atyámfia! Minden igen jól vagyon, csak menjen kend a konyhába és hagyja ott a nyulat,
Mi az? A nyulat? kérdi a mester, egészen elbámulva, ős mikor az esperes néki a nyúlfüleket megmutatta volna, fölkiáltott boszankodva: Ejnye beste kölykei! Ezt a csúfságot bizonyosan valamelyik oskolabeli fattyú cselekedte velem; de azért bizony meg is lakol, mihelyt hazamegyek, ha kitudhatom.

Egy jó módú ember olyan akadozva beszélt, hogy egy szolgát mindig maga mellett kellett tartania a ki azt világosan ismételte, a mit ő mondott.

Egy ízben a tisztelendő úrtól, ki nála ebédelt, megkérdé, hogy nem tudná-e micsoda okból szólott a Bileam számára.

És mikor a pap a kérdést nem érté, megmagyarázta a szolga. A pap aztán ezt felelte:

Bileám szamara azért szólott, mivel az ura akadozó nyelvű volt.

Az öreg nádornak volt egy kedves udvari papja, kinek nevét biz én elfeledtem; hanem az nem baj.

A főtisztelendő úr húsz esztendeig járt el a budai színházba, s ugyan álló húsz esztendeig ült mellette egy nyugalmazott tiszt. Senki sem látta, hogy e két ember egymással beszélt volna, s a nélkül hogy maguk tudnák, a körül ülők és állók észrevették évek óta a szörnyűhallgatagságot, annyira, hogy végre mindenki tudta, csak a két ember nem.

A nádor kedélyes ember levén, néha örült ha országos gondoktól megszabadulva egy kis városi újságot hallott, kivált ha azt megnevethette.

Egyszer a budai színházba tévedvén, a nádor, látta az udvari papot szokott helyén és szörnyű mód hallgatva.

Rósz szomszédja van az én papomnak – monda környezetéhez, hogy egy szót sem szólnak egymáshoz.
Fönséges uram, mondja derülten valaki, már húsz éve, hogy egymás mellett ülnek, a nélkül hogy valaha látta volna valaki együtt beszélgetni őket. A nádor nagyon jóízűn megnevette e sajátszerű dolgot, és előkerült alkalommal ezt a tréfát tette.

Ezüst miséjét tartá a főtisztelendő úr, kit a nádor e napon megvendégelvén és holmi ajándékokkal lepvén meg, egyszersmind azt a tréfát tette vele, hogy húsz évi színházi szomszédját az asztalhoz kéretve, épen az ünnepelt mellé ültette.

Ösmerik önök egymást? kérdi a nádor a lelkészt szomszédjára intve.
Látásból – felelé a pap.
És ön? kérdi ismét a másikot.
Szintén csak látásból.
Nohát ösmerkedjenek meg – mondja a nádor, egyszersmind poharat emelve rájuk köszönt:
Kívánom, hogy még legalább huszonötévig ülhessenek egymás mellett, de hogy el ne unják magukat, most már szólítsák is meg egymást!
B.
megye egyik népesb városában a forradalom alatt egy hazafias polgár választatván bírónak, hogy forradalom után baja ne legyen, nagy buzgalmat fejtett ki a győzők mellett is. Történt, hogy egy muszka csapat vala vonulandó a városon át, s ennek részére előfogatokat kellett rendelnie, minthogy pedig, a muszkák előbb agyonhajtották az előfogatokat azután megették, ha ökrök voltak, vagy eladták, ha lovakat kaptak, tehát a szegény gazdák parasztos furfanggal dolgot találtak szekereikkel oly vidékeken, a hol semmi dolguk sem volt, míg elvonul a sáska járás, – a város plébánosa azonban a jog és igazság védelmében még akkor bízva, szép csöndesen szántogatott négy ökrével. Egyszer csak utolsó szükségben megjelen nála a kis bíró, és kirendeli ökreit előfogatnak másnapra; a plébános egyenesen megtagadta ezt mondván, hogy azok most ki vannak állva, és önmagának még nagyobb szüksége van e kenyérkeresőire, mint a muszkáknak, mert azt már ő is hallotta, hogy mily ritkán kerülnek vissza az ily előfogatok.

A kis bírótól megtudva a megtagadást, a politikus bíró maga ment el a plébánoshoz, kit erőszakkal is kezdett fenyegetni, mire az öreg székely eredetű és vérű plébános tűzbe jővén, fölkiáltott:

Adjatok egy baltát! hadd üssem agyon ökreimet inkább!Mit hallván a bíró, eszeveszetten elfutott.Néhány nap múlva szigorú idézést kap a plébános felsőbb hatóságtól, hol midőn elébe

adatott volna, hogy vádolva van, miszerint hivatalos eljárása közben agyonütéssel fenyegeté a bírót; kérdezé, hogy ki tehetett ily igaztalan és ostoba vádat ellene? – azon feleletre pedig, hogy maga a bíró – és így hiteles személy, – ekként fejezé be a tárgyalást az öreg:

Én saját igaz tulajdonommal azt tehetem, a mi nekem tetszik és én méltó fölindulásomban arra kértem baltát, hogy ökreimet agyon üssem; úgy hiszem ezzel nem vétettem semmi törvény ellen; ha tehát e város érdemes bírája magát szintén ökreim közé sorolva, megijedt és elszaladt, és még panaszkodott is, ezzel tévén vallomást hitének nagyságáról és komolyságáról, – arról én épen nem tehetek!

Egy másik derék plébános, ki minden örömét a könyvek között és lelki-pásztori hivatása teendőiben találá föl, s így gazdaságával épen semmit sem gondolt. Midőn látogatói figyelmeztették, hogy oly gyönyörű szép két csikója van már két anya-lovának, hogy maholnap befoghatja, és akkor négyesbe járhat, mindég azt felelte: elég baj és gond az nekem! – Egyszer azonban jelentik, hogy megdöglött az egyik szép csikó, – mire egész plegmával felelé: na csakhogy megkevesbedett a bajom vele; – mind ezt pedig sehogy sem érthetek, kik hallották, hogy mi baja és gondja lehetett neki lovaival, mikor soha feléjük sem nézett. De csakhamar megjött a magyarázat, mert pár nap múlva jelentik, hogy a másik csikó is megdöglött. De már erre egész fölvidultan kiáltott föl:

Na, hála Isten! egészen megszűnt a bajom, mert most már nem kell egy új hámot sem venni, és így több marad könyvekre.
Vannak itt emberek, kik vasárnap úgy énekelnek a templomban, mint az angyalok, és hétfőn már úgy hazudnak, mint az ördögök! prédikálta az x–i plébános,

Minden a maga idejében, dörmögte rá egyik hallgatója.

A híres magyar anagramm csináló Sebestyén Gábor egyszer Veszprémben a reformált vallású főjegyzőnél ebédelt egy katholikus pappal.

Az idő nyár lévén, a folyosó ajtó nyitva volt és azon egy kutya kényelmesen bejöhetett az evők szájából kinézni a falatot.

Kié ez a kutya? – kérdi Sebestyén a házigazdát.
F. Jánosé, (a ki lutheránus) – volt a válasz.

Mit lutheránus! aztán lutheránus kutya kálomista háznál? rúgja meg szent atyám azzal a pápista lábával.

Közvizsga alkalmával a teremtés és csinálás közti különbséget magyarázgatta N. lelkész az

X. falubeli gyermekeknek. Azután ily kérdést tett föl egynek a sok közül:

Ki teremtette hát ezt a világot?
Isten, – felelé a gyermek.
Hát a te szűrödet, ki csinálta?
N. N. szűrszabó.
Vajjon tudna-e a szűrszabó ilyen világot is teremteni?
Nem.
S miért nem tudna?
Mert nem tanulta.
Hát nagy tiszteletű uram, – kérdi egyszer Sz. M. esperestől ΒΚ. joviális öreg úr, – hogy vannak kedves menyecske leányai?
Dehogy menyecskék az istenadták, – vágja vissza tréfásan Sz. M., – a feleségem két portékán nem tud túladni: leányain meg a sertésein.

NAGYTISZTELETŰ ÉS TISZTELETES URAK.

Mint pap, csak ezt mondd mindig: oh! oh!S forgasd az égre a szemed,Sóhajts hosszúkat, mint a fúvó ....S a hívek lelkét megveszed!Csak szót szót, lengőt, pengőt, czifrát ....Csak füstöt, nem zsarátnakot:S meglelted a híresség nyitját,S a nyegleséget áldhatod.

Tompa Mihály.

Az egyszeri tiszteletes így prédikált:

Egyik beszédem két részből fog állani: Első részében ki fogom mutatni, hogy Kain nem bűnös; második részében, hogy de bizony bűnös. Másik beszédem három részből fog állani. Először megmutatom, hogy a szél most honnan fuj; másodszor előadom, hogy a szél merre fuj; harmadszor kimutatom, hogy most nem is fuj a szél.

Minden faluban vannak olyan tudákos emberek, kik szeretik eszöket fitogtatni és kivált a biblia elbeszéléseihez szeretik kötni elmebeli ficzkánclozásaikat, sok boszúságot okozván nem egyszer a tiszteletes uraknak és rektoroknak.

Egy lakodalmi alkalommal történt, hová a pap is hivatalos volt, hogy egy ilyen már jól benyakalt „faluesze” a tiszteletes úrral kötekedni, s magát mutogatni akarván, így szólott:

Tiszteletes uram sokat tud, hanem megtudná-e nekem magyarázni azt, hogy hogy került az a stater annak a halnák a szájába, melyet (Máté 17: 28.) Krisztus urunk Péterrel fogatott?

Már biz azt nem tudom. Tudom én – monda a bölcs. Hát biz az Jónás próféta zsebéből esett ki, mikor a hajósok a

tengerbe vetették. Jónást elnyelte a czethal, a statert meg a Péter hala. Kaczagtak a tiszteletes úr rovására.

Mind szép ez, mond a pap, de most én kérdek kendtől valamit Kovács Péter uram, arra a staterre vonatkozólag. Megtudná-e kend azt mondani, hogy miért találta meg azt a statert Simon Péter, és miért nem kend Kovács Péter?

Hm, azt már nem tudom; mond a bölcs vigyorogva.

– Hát biz azért, mond a boszús tiszteletes, mert az kendhez nem pászolt volna, mert azt tartja a közmondás, hogy bolondnak fa-pénz is jó!

Most már kacagtak a bölcs rovására.

Márkus Pál tiszteletes uram, mikor egy időben belépett és megállott volna az oltár előtt, és többi közt tudtára adta nyája jelenlevőinek, hogy vannak összekelni szándékozók, a kik a törvényes szokás szerint kihirdettetnek először; hát a kezében tartott agendában arra a czédulkára sehogysem tudott rá akadni hirtelenében, a melyre az összekelendők nevei voltak fölírva.

Keresi, keresi. Lapoz, levelez a különféle nagyságú és tartalmú teméntelen czédulával, mismással megkövérített kódexben, de a szükséges czédula csak nem akar előkerülni sehogy. Ejnye. Végre a hosszú fárasztó munka után, mikor már szinte csepegett szegényről az izzadtság, hát csak mégis rábukkan valahára és nagy phlegmával mondja:

Neh! Itt van az ebadta!

Deák Ferencz Vörösmartyval Wesselényinek látogatására menvén, hosszú útjokban barátaiknál is időztek; ez alkalommal vadásztak is, hol Vörösmarty szokatlan erővel tíz lövés közül alig talált egyszer. Alkalmilag épen úgy esett ki, hogy a tizedik lövésre lőtt le egy szarkát.

Vadászat után a helybeli ref. paphoz tértek be, ki elővévén albumát, kéri vendégeit, szíveskednének néhány sort emlékül beírni.

A jó tiszteletes bizonyosan abban a hiszemben volt, hogy Deák politikai phrazist, Vörösmarty pedig egy tündöklő hexametert fog kipöndöríteni, azonban Deák szokott kedélyével ezt írja:

„Alólírott ezennel bizonyítom, hogy Vörösmarty Mihály barátom a mai vadászaton tíz lövés közül csak egyszer talált és pedig egy szarkát. Kelt és stb.

Deák Ferencz m. k.

Vörösmarty pedig oda írta:

„Hogy a föntebbi sorok valót mondanak, magam is megesmérem. Kelt stb.

Vörösmarty Mihály m. k.

Fiatal lelkész jött Z . . . . faluba, s ki egyszersmind nagyon hanyag is volt, s csak igen ritkán prédikált a falusiaknak. Ezek csak vártak . . . vártak, hogy talán majd szorgalmatosabb lesz új papjok, de biz az még mindég hanyagabb lőn, úgy hogy már el is felejtek, mikor is volt az utolsó beszéd.

Végre egy vasárnap reggel föl kel a pap, megy a templomba, s mindenütt óriási hirdetéseket vesz észre; neki is föltűnt s elment megnézni, de mint csodálkozott, midőn a hirdetésekben ez elménczséget találta:

„Közhírré tétetik s tudtára adatik a szomszéd falvak s városoknak, hahogy valahol egy szép prédikáló székre volna szükség, az itt Z.-ben olcsó áron megkapható?”

Ez időtől fogva nem hanyagolá el a tiszteletes x. lelkész egyházi kötelességét.

Az öreg M . . . mintegy félszáz év előtt Kőrösön köztiszteletű lelkész volt. Volt neki egy feles szántója; Soki uram, kinek az volt a természete, hogyha valamit gondolt, azt el is mondta, anélkül, hogy ezt tudta volna.

Egyszer bemegy a paphoz Soki uram.

Na tiszteletes uram, a gabona föl van már szórva, tessék kijönni osztozni.
Nem megyek én ki Soki uram, sok dolgom van. Ossza el igazságosan s hozza be az én

részemet, de meg ne csaljon, mert ott lesz az Isten! Soki uram mentében elgondolkodott, s a mit gondolt, el is monda:

Ott lehet az Isten, csak a pap ne legyen ott.
Álljon meg csak Soki uram, mégis kimegyek, mert Soki uram rosszat gondolt.
Igaz biz az uram, de hát honnan tetszik azt tudni?
Onnan, Soki uram, hogy az Isten nem hagyja el a maga szolgáját!

Egy bonvivant uri ember összejővén egy rég nem látott lelkész barátjával, ki inté, hogy hagyna már egyszer föl rósz életmódjával; mire ez kérdé: hogyha megígéri, ha meghal őtemeti el, és szép épületes prédikácziót fog fölötte mondani, úgy igen, lemond ezen életmódról.

Oh mond a lelkész, hisz már a textus készen van nálam.
Mi az? – kérdi ez kíváncsian.
A bűnnek zsoldja a halál, – válaszol a lelkész.A század elején a g-–i esperes a megyéjebeli papoknak meghagyta, hogy azok egyházaik

ingó s ingatlan javait irják össze, s az összeírást az egyház jegyzőkönyvébe igtassák. Az 1–i akkori tiszteletes összeírási jegyzeteiből a következők mai nap is olvashatók:

VI. A parochiális épületben van a papnak két alkalmatossága, amely nagy is nedves is.

XI. A toronyban van két harang, a nagyobb két mázsát nyom, azon ezen körülírás olvasható: Anno 1785 in Eperies sam Aleman gosz mich; mely magyarul ezt teszi: az 1735-ik esztendőben Eperjesen szalámiból csinálta (lösz Mihály.

Karácsonra papolt a tiszteletes:„Örvendezzetek atyámfiai az úrban! – kezdi szónoklatát, mert ma született nektek az üdvözítő Debreczenbeu. – Azt akarta mondani, hogy Bethlehemben.

A k . . . i legátus meglátogatta a kifogyhatatlan humorú X. tiszteletest, ki épen méhes kertjében lapozgatott. Mihelyt a kertbe nyitott, üldözőbe vették a fulánkos vitézecskék előőrsei a rettenhetlen legátus urat, ki is minden gymnastikai ügyességét fölhasználta, hogy valamikép szabadulhasson tőlük.

X. meglátva, mosolyogva közeledett feléje. Mi baj, domine? Tudja Isten, mi lehet oka, hogy ezek a tiszteletes úr méhei annyira üldöznek. Különösen egyik mindenkép fejemre akar szállani.

Annak bizony egyszerű oka van válaszolt X. épen most rajzanak, s tires kast keresnek.

Két szomszéd falu egyikében a lelkész meghalálozván, a másik falubeli hivatott meg, hogy prédikálja el. Ez oly beszédet tartott, melyet a meghalt lelkész hívei már igen tudtak, sokszor hallván eddig is, s melynek alapigéje volt: „por vagy és porrá kell lenned!” Történik, hogy ez a pap vásárra megyén, s azon falubeliek, kiknek lelkészüket elprédikálá, hosszú sort képezve szekerükkel, haladtak az országúton, s midőn elébök akarván hajtatni, mellettök haladt el; lovaikat megcsapkodva mondák: „gyite, por vagy és porrá kell lenned!” – A papnak nagy boszúságára végig kellett hallgatni minden szekéren ülőtől e mondást.

A pi–i iskola hegyközi birtokából semmi jövedelmet se kapott, sőt rá a kiadás évenként több volt, mint a bevétel.

A gazdasági választmányban szóba jött annak eladása.

A véleményadásra felszólított gazdasági kezelő tiszt is az eladás czélszerűsége mellett nyilatkozott, és egyszersmind kérte a választmányt, hogyha az eladás határozatba megy a vételnél neki, ki szintén vevő lenni szándékszik – adna elsőséget.

Hm hm! jegyzé meg a nyilatkozatra egy választmányban ülő tiszteletes – azt tudtam, hogy kend előbb utóbb el fog adni bennünket, de hogy meg is vegyen, már azt nem gondoltam.

Mindenki tudja, hogy ha egy nagy urodalom főigazgatója lelátogat az uradalomba, – van akkor a környéken lótás-futás, tisztelgés stb. – Mindenki igyekszik előre már valamint kigondolni, hogy mit fog majd a teljhatalmú úrtól kérni.

Ha az így volt, midőn a birtokos képviselője járt lenn, – természetesen sokkal nagyobb mérvben volt az, ha az „úr” maga látogatta meg urodalmát. – Nem is képzelhette, hogy jöjjön valaki hozzá azon egyszerű okból, hogy hódolatát bemutassa.

Ott lenn járt 1873-ban béllyei urodalmában Albrecht főherczeg. Megnézte a két évvel az előtt az árvíz alkalmával elkészült roppant védtöltést, – s annak alsó végén Kopácson partra szállt.

Itt fogadta a főherczeget a kedélyes öreg lelkész, az iskolás gyermekektől körülvéve, magyar üdvözlő beszéddel. (A német nyelv nem épen erős oldala.) A főherczeg beszédbe ereszkedett a lelkészszel magyarul, – s folyt a beszélgetés. A főherczeg kísérete nem tudta elgondolni, hogy mit tud a főherczeg annyit elbeszélgetni egy igénytelen, egyszerű falusi pappal? Már elmúlt egy negyed óra – felhők tornyosultak, – egyik a kíséretből figyelmezteti a főherczeget, hogy tán jó volna már indulni? – A főherczeg azt feleli: „Nem vagyok még készen, nem kért semmit,” – s beszélgetnek tovább. Az eső csöpörögni kezd – akkor ismét figyelmeztetik, hogy jó lesz indulni; mert esik az eső. – A főherczeg átlátván a sürgetés okának helyes voltát, egyenesen megkérdezi a lelkészt, hogy mi kérelme van? – A pap erre csodálkozva azt feleli, hogy „semmi!” A főherczeg erre, egész kíséretével együtt még jobban csodálkozva nézte ez igénytelen embert, – s melegen búcsúzva, eltávozott, azt mondva: Ez sem történt velem soha életemben!

Azóta a hányszor Kopácsra megy, mindig fölkeresi a tiszteletes urat.

Egy Szentgyörgyi nevű református papról beszél a krónika, ki valamikor a tihanyi szegény eklézsiában hirdette az Úrnak igéit, s kinek szegénységénél csak életesze volt nagyobb, a minek tulajdonítható volt, hogy a főt. apátság mindennapi s legszívesebben látott vendége volt. Úgy ebéd után szerettek a főtisztelendő urak nagyokat nevetni, mihez Szentgyörgyi talpraesett mondásai elég bő anyagot szolgáltattak. Vitatkoztak vele, s ha valamelyik jól kikapta a magáét Szentgyörgyitől, a többi annál nagyobbat nevetett rajta.

Későbben Szentgyörgyi Bécsbe került az udvarhoz. Egyszer három jezsuita áll a folyosó végén, valami kihallgatást akarván kieszközölni. A mint ott beszélgetnek, tanakodnak, észreveszik, hogy Szentgyörgyi a folyosó másik végén feléjük közeledik.

Itt jön Szentgyörgyi – monda az egyik – tréfáljunk vele egy kicsit.

Úgy lett. Amint Szentgyörgyi hozzájuk ér, az első mély bókot csinál előtte és köszön neki: Jó reggelt, Ádám apám! Hasonlóképen a másik is meghajtja magát.

Jó reggelt, Noé apám!
Úgy a harmadik is az ó testamentumból idéz:
Jó reggelt Ábrahám apám!

Adjon isten, – válaszol hirtelen Szent györgyi. Hanem páterkáim tévedésben vannak, mert én sem Ádám, sem Noé, sem Ábrahám nem vagyok, mert én Izsaul vagyok, ki az őapjának elveszett három szamarát keresi. És íme megtaláltam – monda reájuk mutatva.

A rimaszécsi tiszteletes megboldogult P. P. uram lakodalomba volt hivatalos egy iványi hallgatójához.

Meért nem hozta m'a el a menyecskét is kigyömed? – kérdé a násznagy a tiszteletest. Micsoda menyecskét? – kérdé a tiszteletes némi haragos hangnyomattal.
Hát a feleseégeét, – magyarázá világosabban a násznagy.
Áz én feleségem nem menyecske, kövesse m-eg magát násznagy uram! Van annak tisztességes neve én utánam! – monda a pap büszke önérzettel.
Nono, no, hiszen azeér ne haragugyeék tiszteletes uram! felel a násznagy egész békítő jó indulattal; hiszen hon ne vaóna menyecske a felesége, mikor még maga is csak egy betyár ember!

Tiszteletes uram kezdte aztán megérteni a tájszólás e klassikus magyarázatát.

A falusi eklézsia szent harangozója, ki egyszersmind n z egyházfi szerepét is vitte, cseppet sem haragudott, ha borral kínálták; sőt ha nem kínálták, maga kínálta meg magát a korcsmában egy-egy üveggel; minek gyakran az lőn következménye, hogy négykézláb ment a toronyba harangozni.

A tiszteletes sokszor megdorgálta; mi nem használván, egy alkalommal beleszőtte prédikácziójába „egy bizonyos részeges harangozó” rút példáját. Mindenki ráismert Peták Mihály uramra, az érdemes egy-házfira.

Peták uram nemes haragjából „véres” bosszúról gondolkozott és ki is sütött valamit.

A tiszteletes úrnak szokása volt szónoklat közben kezeit lecsapkodni a szószékre, hogy annál nagyobb hatása legyen szavainak.

Peták uram a kathedrában azon helyekre, hol a pap csapkodásai következtében a fa már ki volt kopva, hegyes szegecskéket vert, és nagy lelki elégtétellel várta a bosszú napját.

A legközelebbi vasárnap föllép a tiszteletes a szószékre, fölolvasva a textust és így kezd beszélni:

Tudjátok-e atyámfiai, ki volt szent Pál apostol?És azzal nagyot üt mind két kezével a katedrára, s fölordítva így kiált: (az egyházfira

gondolva, de a hivők szent Pálra vélték) akasztófára való gégengúz, lókötő−Egy falusi paptól kérdezte a kerületi főgondnok:

Tiszteletes uram, olvas-e könyvet?

Nem biz én, ...... felelt a pap, – feleségem és gyermekeim nem szeretik s aztán magamnak minek?!

Szegény Tompa Mihály, mikor még abban a korban volt, amelyben bármi kevéssel beéri az ember, még az a kevese sem volt meg; – mikor meg oly helyzetbe juttatta a sors, hogy lett volna mivel megelégedni, akkor meg ő nem volt aszerint disponálva. Beteg volt szegény testben és kedélyben.

Akkor történt vele, hamvai pap korában, hogy bevitte a kollecta-búzáját a putnoki vásárra. Épen egy híve állt vele alkuba, hogy megveszi. De gyalázatos olcsón akarta. Tompa nem

engedett. Végre kifakadt a paraszt:

Adja ide tiszteletes uram, úgy ahogy mondom, hiszen az enyém is van közte.

Válogassa hát ki a magáét kelmed, aztán, – vigye el aztán ingyen – válaszolt az elkeseredett lelkész.
Forró augusztusi délután isteni tisztelet alkalmával nagyban prédikált a tordai unitárius pap híveinek, kik is, nagy munka idő lévén, mindösszesen néhány iskolás gyerek, pár aggszűz, s a város obligát mindkét nembeli öregeiből állottak. A nemes város csordái pedig épen hazatérőben, midőn is egy kíváncsi kecske ingerültségét a szöglet padban ülő vén anyóka gyakori bólintgatásai felköltötték, s azon hallatlan merényletre ösztönözték, hogy beugorjék és az anyókát jól oldalba bökje. Látván e jelenetet szószékéről a lelki atya, következőindignacióban tört ki:
„Ember vagy te köcske, hogy megdöféd amaz asszonyi állatot, ki az úrnak igéjét aluva hallgatá!”

Hurbán pap-obester megszállás Eperjest 360 hívével, kik is igen félének azon puskától, mely kezökbe adatott.

És prédikált az obester-pap lóhátról drága dolgokat holmi agyonverésekről, a város fölgyújtásáról, és egyéb keresztényi cselekedetekről.

És éneklének az ő búcsújáró hívei szép tót melódiában ilyenforma zsoltárokat nem épen szent Dávidból:

„Az urakat agyonverjük, A zsidókat fölakasztjuk, A magyarokat kikergetjük, A földeken megosztozunk,Alleluja!

Másnap azonban híre fut, hogy 30 markos legény készül Hurbán uram ő jóvoltának piros nadrágot szabni a fekete szoknyához. Mely hírnek vétele után való éjjel eltűnék a hívek seregéből 80 presbiter; másik éjjel megint eltűnék 60. Harmadik éjjel eltűnék maga Hurbán. Hová lett? Azt voltaképen senki nem tudhatta.

B. Bandi barátunk fiatal kálomista pap, predikálgatni azonban nem igen szeret, s különösen nagy-pénteken s húsvétkor unja a szolgálatot, mivelhogy még legátus sem jön. Kapja magát, egyet gondol, hogy minő jó volna legátust kérni Pestről. – Ámde Pest messze van, s különösen karácsonykor nem igen érdemes kevés füzetségért messzire fáradni.

Bandi barátunk mindezt meghányván-vetvén aláírási ívet készített, elvitte a casinóba, s fölhívta a kálomista urakat, hogy a legátus számára Írjanak alá némi összeget. Szívesen, sőt még néhány pápista úr is akadt, ki kötelezte magát ünnepenként a legátus számára egy két forintot beküldeni.

Összegyűlt tehát 38 frt. – Bandi barátunk azonban kerekszám 40-re akarta kicsinálni, de már a hiányzó 2 forintot senkitől se tudta bevasalni. Megy haza nagy gondolkodva. – Az utczán találkozik X. barátjával, kivel igen gyakran ferblizni szoktak.

Hallod-e pajtás, – szólítja meg – itt van egy ív, írj ide 2 frtot a legátus számára.
Mit akarsz? hisz én pápista vagyok.
Nem tesz az semmit, csak írd ide, hogy ki legyen a 40 frt. ..... Nem írok én, nincs pénzem. – S midőn már a pajtás pár lépést előre haladt, utána kiált: Te! hallod-e? gyere írj ide 2 frtot. Te! hiszen

visz s z a N y e r j ü k t ő l e f e r b 1 i n.

Dictum, factum, a pajtás aláírta, s meg lett alapítva a sz i legació!

K. Farkas barátunk fiatal kálomista pap M–n; de még jobban szeretett volna fiatalabb pap lenni a szomszédos F–n, nem mintha fizetésével elégedetlen lett volna régi helyén, de hogy mint maga már a traktualis gyűlésen szép reményekkel telten mondogatá: – „hogy megszabaduljon nyomoralt traktusától,” hol sehogy sem tudott évek óta valami tisztségre szert tenni a gregariusságon kívül. Föllépett F–n, mint kandikált, (ott a c a n d i d á 11 szót így magyarítják) de bizony szép reményei fucscsolának, mert a diadal csilláma másra esett. No ez máson is megtörtént már, »ο baj! csak a választás utáni dolgok ne történtek volna, mikor is a falu lányai körbe állva s összefogózva eme dalt mondták el:

Kinn a farkas, benn a bárány, Jól vigyázzon most minden lány, Ezt ki, azt be ne ereszszük, Sorunkat el ne téveszszük!

A farkas vérengző állat Elragadozza a nyájat, Szelíd pásztor kell minekünk, Annak örömmel űzetünk, stb. stb.

Fizetnek persze, hagymával és paprikával, mint csaknem egyedüli terményükkel, – s ép azért e bukás óta F. barátunk egyedül csak káposztával él, hagymát, paprikát utál, mondván: azt az orvos megtiltotta!

Az öreg F. egykori d–i ref. lelkipásztor ismeretes volt vidám kedélyéről és jó ötleteiről.

Egyszer nagy szörnyűködve lép be hozzá hitestársa.

Képzeld apjukom a H. kollega feleségének fia született. Pedig már olyan öreg, hogy káplánt kell tartania.

F. pápaszemén felül kinézett olvasó könyvéből és lakonice viszonzá:

Nem „pedig”, hanem „mert,Az öreg egyik lábára biczezentvén, a nép őt „sánta pap”-nak nevezte.Egyszer az utczán sántikál, két asszony épen utánna menvén, az egyik ezt monda a

másiknak:

Nézze csak komámasszony, ahol megy a sánta pap!Az öreg meghallván ezt a megjegyzést, visszafordul s nagy phlegmával így szól:
Nem sánta pap; sánta ember!

Híres volt a d . . . i pap arról, hogy fönnhangon szokott gondolkozni, mi által aztán sokszor rájöttek, hogy nem úgy vélekedik, mint beszól.

Egy vasárnapi prédikátiójában szép könyörgéssel kére az – esőt.

Történt azonban, hogy midőn hazament, s kitekintett az ablakán: mintha kérése meghallgattatott volna, egy szépen domborodó fölleget vőn észre, a mire is ily megjegyzést tett:

Uram! látom immár, hogy esőt akarsz adni! ám legyen! én nem állok ellened! csak addig ne essék, míg renden levő szénámat összerakatom!
Mit zúgolódol, holott ma esőt kértél a templomban? szólalt föl a feleség a tiszteletes úr háta mögött.

Hallgass anyjok! emezt igazán szívemből kívánom.

Emeletes tyúkólat készíttetett az öreg tiszteletes. Az emelet ajtaján még ma is olvasható:

„Tilalmas a tyúklopás,” – az alsó osztály ajtaján pedig: „Tilalmas a kacsa lopás” – fölírassál látta el, s akkor egész megelégedéssel mondta: „no beste lélek sok tolvaja, most lopjon már.” – A kedélyes öreg úr felírásának némi hasznát tapasztalta is, amennyiben azontúl csak a pulykái vesztek.

Beszéli a tiszteletes úr Öreg rektorának az angolok csodás fölfödözéseit a nagyszerűgőzgépeket, s egy kicsit megakarva tréfálni, ezzel rekeszti be:

Bizony rektor úr! – most legújabban a gőzrektort találták föl, s annak csak egy srófját kell megnyomni, s azt az éneket kezdi rá, a melyiket akarjuk!

Rektor úr komolyan megijed, s alássan csak azt kéri, hogy ha már az az ördöngös gép soha el nem reked, legalább őt fele fizetés mellett tartsák meg srófcsavarónak.

P. uram híres ember volt a környékben arról, hogy híveit kemény zablán tudta tartani; levén h...i tiszteletes. – Elmegy egyszer a földes úrhoz, s az egyház nevében kéri a regálét az egyház részére. Az úr nevetve egyezik bele.

Vasárnap délben kiáll a tiszteletes úr az ajtóba, s a kocsmázni összegyűltek előtt tartván egy ékes dikciót, ezzel rekeszti be beszédét: „a korcsma kulcsa itt van a kezemben, úgy viseljék kendtek hát magukat, hogy ha panaszra lesz okom, nem kapnak bort,”

S ezen kis csellel leszoktatá H . .. b községében a mértékletlen boritalról a híveket!

Az a–i református lelkész a dolgok jobbrafordultával gyülekezetével együtt imádkozott az uralkodóért és minden tanácsosaiért ilyen formán:

„Tartsd meg uram a mi fejedelmünket, és a kinek szívét immáron sokat szenvedett népedhez fordítád; tartsd meg mindazon tanácsosait, kik a mi testünkből való testek, csontunkból való csontok és ne engedd meg, hogy az uralkodónak kegyes szívét tőlünk valaha elfordítsák.”

Mikor aztán ballagtak haza a templomból; találkozik egy hazamenő egy szemköztivel és mondja neki:

Hej nem volt kend a templomban, nem hallotta kend a tiszteletes úr gyönyörűimádságát!

Ugyan mit imádkozhatott hát már olyan szépet?

Megvakargatja erre borzas fejét az atyafi, s nagy fejtöredelemmel csak kisüti, hogy hát biz azt imádkozta, hogy esztendőre szabad lesz dohányt termeszteni.

Elment a M... i pap a P... i vásárra, hogy a ott a szükségeseket összevásárolja. Jancsi, a kocsis kezébe vette a kosarat, s csöndesen czammogott utána. A tiszteletes atya a többek között zsömlyéket és vajas szarvasokat is vett, amivel Jancsi aztán visszament a szekérhez és betette egy kasba.

Vár, vár egy jó darabig, de a pap sehol sem jön, fogja, kapja magát, kiveszi a nagy kosarat, s tartalmát kötényébe teríti ki, mire a pap megérkezett, akkor ő már azokat bekeblezte és nyugodt lelkiismerettel fütyörészett.

Jancsi te! hova lettek innen a zsemlyék és vajas szarvasok? kérdé a pap, miután a kast összekutatta és azokat még sem lelte meg.
Zsemlyék? És vajas szarvasok? szólt ártatlanul a kocsis, sohasem láttam olyan állatokat, hát milyenek azok.
De hogy nem láttad, dehogy nem láttad, hiszen magad tetted ide ebbe a kasba.
Hát azok a kis kenyérfiúk és vizikígyó formájúak voltak azok?
Persze hogy azok!
Oh könyörgöm alássan, nem kap-e az ember az olyantól hascsikarást vagy valami betegséget, mert én mind megropogtattam.

Egy székely faluban egy napon halt meg Gábor István uram a falu leggazdagabb, és Palucz Ferkó a falu legszegényebb embere; az elsőnek egy ökröt; az utóbbinak egy kis báránykát vágtak le a torára.

A pap mindkettőt egyszerre, egy parentacióval volt eltemetendő, s hogy a nagy különbséget annál feltűnőbbé tegye a két halott között czélozni akarva egyszersmind a torra tett előkészületekre is, a szószékből így kezdé meg beszédét:

„Meghalt Gábor István! meghalt egy nagy ökör: meghalt Palucz Ferkó; meghalt egy kis bárány!”

X. öreg földes úr, – különben minden tettében jó kálvinista keresztyén, – sehogy sem akarta hinni a föltámadást; a hitetlenség annyira bántotta egyedüli barátját, a helybeli tiszteletest, miszerint föltette magában, hogy az öreg nagyságos urat a következő téli estéken, törik vagy szakad, de megtéríti. Vitatkozás közben érveléseinek csakugyan olyan biztos eredményét tapasztalta, hogy már tavaszra, József napkor, egész lelki nyugalommal bátorkodott föltenni a kérdést: – No hát nagyságos uram, mit szól már most a föltámadáshoz?

Én, mint jó keresztényhez illik, – felel az öreg úr, – részemről tökéletesen hiszem, és lelkemből meg vagyok róla győződve; – hanem majd meglássa tiszteletes barátom uram, hogy azért abból – teremtugyse' – bajosan lesz valami!
Menyus gazda, a kend szamara az egyház tagjában bitangolt. Adjon zálogot, vagy elveszem a szamarát!

Ha elveszi a tiszteletes úr, vőm lesz!

Olyan áldott jó ember az én öreg urambátyám a p–i lelkész, hogy ritkítja párját, csak az az egy hibája van, hogy hamar megretirál.

Egyszer egy ifjú lelkésztársával beszélgettek a jelenlegi reform-mozgalmakról, és ezeknek a mostani társadalmi viszonyokat majdnem újjáalakító és beláthatlan horderejéről.

Míg ez eszmék az ifjú lelkész kebelét szent hevülettel tölték el, az öreg is így kiáltott föl:

Öcsém uram! Sok kiverni való van már ebből a mi egyszerű protestáns szertartásainkból is, sok hitczikkelyünk van, melynek tarthatatlanságát a tudományos búvárlat kimutatta, például a szent háromság-titka, fiú istensége sat.
Hát hiszi ezt urambátyám?
Persze hogy hiszem, mond az öreg úr.
No jól van, szól kötekedve az ifjú lelkész, csakhogy ezt tudom, majd elmondom a híveinek, hogy az öreg papjok nem úgy prédikál a mint hiszen és érez, és akkor ez a nép, mely a Krisztust máig istennek hiszi és vallja, bizonnyal szétmorzsolja önt, mint hűtelen sáfárt.
No, no édes öcsém! szól megriadva az öreg úr, higyje el: n e m i s h a g y ο m én el a Jézus Κ r i s z t u s t, soha m i g é 1 e k.
Hát honnan, honnan öcsém uram? – kérdi az öreg s–ci lelkész a vándorló legényt.
Már én csak Nagykőrösről, nagy tiszleletű úr.
Tudom, tudom. Hát aztán él-e még N. N.?
Már hogy ne élne, hisz én vagyok a fia!
Tudom tudom. Ejnye no: nézd csak babám N-ók Pistája van itt! Úgyse Pistának hívják kedves öcsém?
Nem bizony, hanem Ferencznek.
Tudom, tudom: hát aztán Gyuri öcsém, az én fiam hogy viseli magát Kőrösön, a Pali?
Ferencz az én nevem.
Tudom, tudom.
Már hogy a fia hogy viseli magát, nem tudom mert nem ismerem.
Tudom, tudom.
No ha tudja, hát mi a manónak kérdi?

Medgyes Lajos jeles pap és jeles költő, de gyakran annyira elfoglalják gondolatai, hogy csaknem érzéketlen a külvilág iránt.

Sietve rohan be szolgálója a kaszinóba, hol olvasni szokott, és kéri, hogy siessen, de nagyon hamar, keresztelni!

Kinek? kérdi Medgyes.
Kinek? Hát a tiszteletes asszonynak.

Eredj, más paphoz fiam, mert ez nem az én dolgom, felelé Medgyes, és nyugodtan tovább olvasott.

Ha bátorság szempontjából vesszük föl a dolgot, bizony nagyobb bátorság kellett ahhoz, hogy valaki az ötvenes évek elején szabadon kimondja véleményét; minthogy sok bátor fiú között álljon szembe az ellenséggel.

Van a d . . . i református egyház megyében egy D. nevű, általánosan joviális humoráról ismert pap, ebben mind a kétféle bátorság meg volt.

Az ötvenes évek elején nevezett egyházmegye részletes zsinatán, több fontosabb tárgy után az esperes egy előterjesztést tesz, melyben fölmutatva az absolut kormány által megküldött rendelvényeket és hivatalos lapokat, véleményezi, hogy azokat köttessék be és tegyék el a levéltárba, hogy ha valakinek kedve lenne valamikor azokban búvárkodni, találhassa rendben. De „szegény az eklézsia” és pénz a költségek sorában e czélra fölvéve nincs, indítványozza tehát, a papok repartialják egymás között ezt a költséget s úgy köttessék be.

Szót kér ekkor D. és előterjesztvén, hogy ő miután szorgalma által élhetőbb állapotra vergődött, mint pályatársai közül többen, kik most e nehéz viszonyok között kezdik meg pályájukat, és így ezen repartiót részlegesen is inkább megéreznék, mint ő egyedül; fölajánlja, hogy ő kész viselni a beköttetés egész költségét, csak azt az egyet köti ki magának, hogy: „úgy köttethesse be, mint ő azt czélszerűnek látja.

Az esperes köszönetet szavaz és a gyűlés a kegyes ajánlatért jegyzőkönyvi megemlékezést határoz.

Kérdi azután az esperes, milyen formán akar rendelkezni D. a bekötetés iránt?

Egyszerű – felelé D. Legyen jó kemény bőrbe kötve, a színe legyen fekete, a czíme veres betűkkel a bőrbe nyomva, mindenoldalán legyen sarka, hogy soha többé kinyitni ne lehessen.

Ezt azonban nem merték jegyzőkönyvbe venni.

A türelemről és a harag káros voltáról prédikált a tiszteletes úr, szépen elmondván hi vei előtt, hogy milyen kegyes ember volt az a Jób patriárcha, hogyan meg tudott nyugodni, az őt érő csapásokban és sohasem zúgolódott.

Hazamegy aztán, készül az ebédhez; leküld a pinczébe, hogy hozzanak föl neki abból a jó 84-kiből egy üveggel. Hát azzal a rémhírrel jönnek vissza, hogy lepattant egy abrincs a hordóról, s mind elfolyt a bor.

Tyüj veszedelem canis mater! kiált a pap, s el kezd jajveszékelni a hogy tőle telik.

Ugyan ugyan – feddőzik erre a tiszteletes asszony, hogy tudsz így indulatoskodni; nem magad mutattad föl példa gyanánt Jób patriarchát, a ki úgy megnyugodott minden veszteségben.
Eb az anyja Jób patriárchának! szól vissza a pap, soha sem volt neki, sem semmi nemzetségének olyan 34-ki bora, mint az enyém, a mi elfolyt.
A sz–i református lelkész húsvét első ünnepének estéjén feddőleg monda földes urának, hogy hát már csak ezen a szent napon nem kellett volna elmulasztania az az úr vacsoráját.
De hiszen tiszteletes uram, azt tartom én, hogy mind bolond ember az, ki reggel vacsorál.

Az öreg Zs.....szenvedélyes tarokkozó volt, osztás közben megkondítják a tűzharangot; akkor mondott épen pagát ultimot.

Tiszteletes úr, ég a parochia! mondják neki többen.
Mindegy – válaszolá az öreg rendíthetlen nyugalommal, – de biz azért pagát ultimo.

D . . . . y esperes előtt bizonyos képviselőjelölt programmot olvasott föl. Sok volt abban, mi az esperes úrnak nem tetszett, s minek fölemlítésére összevonta vastag szemöldét. De midőn a képviselőjelölt a nagy hazafi néhány szavát idézte, és azt állítá, hogy ezek lesznek vezérelvei, ilyen megjegyzést tett:

Ez épen olyan, mint mikor Sz. J. a Zs. P. mellényét megszerezte, abból magának köpönyeget varratott; és dicsekedett vele, hogy a mellényből kitelt neki egy köpönyeg; nem gondolva meg, hogy így még szembeötlőbb lett a két egyén közti különbség.

A felső tiszavidéki némely helységekben szokás volt, a fa azon gyümölcsét, mely elsőrázásra lehullott a papnak adni, mely egyházi praestatio mind az egyház jegyzőkönyvében, mind a közbeszédben így fejeztetett ki:

Az első rázás a tiszteletes uramé.

Kis Mihály, ki más vidékről került a Tisza mellé, többször hallotta már, hogy az első rázás a tiszteletes uramé, de annak valódi értelmét sem mástól, sem a gyakorlatból még meg nem tanulta, egyszer szomszédjával összeszólalkozott, s mérges szóváltás után az összekapás következett.

Midőn a vita legtüzesebben folyt, a helybeli tiszteletes arra feléjük sétált; bosszúsága közben is eszébe ötlöttek a fönebbi igék, és mint rend és törvényszerető ember, egyszerre a tiszteletes mellett termett, azt jól megrázta.

No tiszteles uram! Szólt a véletlen eseten elbámult tiszteleteshez, a magam tartozását itt leróttam, tessék bejegyezni; már most Tóth Péterrel végzem el soromat.

A régi híres kálvinista B. espereshez beállít egyszer két öreg ember az x–i egyházból azzal a kéréssel: adjon nekik más papot.

Hát mért akarják papjokat változtatni?
Tudja a jó isten, csak más kéne nekünk.
Tán rendetlen életű?
Nem biz ő kéme.
Tán nem felel meg kötelességének?
Meg biz ő kéme.Végre sok faggatás után kisül, hogy azért nem kell a pap, mert már öreg.Erre az esperes csöndesen, indulat nélkül kiszól az ajtón:

Hallja kend Márton, hozza be a csontvágót. A két expressus bámul és Márton megjelenik a csont vágóval.

No szolgám üsse kend főbe ezt a két vén embert.A szolga ösmerte urát, s úgy tett, mintha komolyan venné a dolgot.A két vén ember megrémül és rimánkodáshoz fog, hogy bár öregek hadd éljenek, míg az

isten akarja!

No hát, az öreg pap is hadd éljen, míg az isten akarja. Elmehetnek kendtek.

Mihály, az öreg harangozó kötelessége szerint megjelent egy nyári délest a d–i parochián a templom kulcsért, kérdezvén egyszersmind, hogy lehet-e már harangozni?

Vágjon kend Mihály egy kis fát, mond a pap, – majd beharangoznak az iskolás gyerekek.

Úgy is lett. Mihály aprózta a fát, a fiúk húzták a harangot, de természetesen nem olyan szépen rendes ütemre, mint szokta az öreg, ki a harangozás művészetének negyven éves praxisában volt.

Ezt hallván Mihály nagy mérgesen vagdosta a fejszét a tuskóba és így szólott bosszúsággal és önérzettel. Csak megtudom én mindjárt egy mértföldnyire is, ha nem magam harangozok.

Ment a kálvinista ember jól berúgva nagypénteken a falun keresztül; ugyancsak ujongatott jó kedvében; amint a parochia előtt álló tiszteletes úr méltó megbotránkozással rákiált:

Hát nem tudod akasztófáravaló, elkárhozott lélek, hogy a mai szent napon halt meg Krisztus urunk?
Nem biz ón, tiszteletes uram. Még azt se hallottam, hogy beteg lett volna, – volt a felelet, s azzal tovább ballagott.
Kettős gyermeke született a czigány asszonynak; harmadnapra, mint illik az anya és keresztanya fölfogják a kis rajkókat, és beállítanak a es–i paphoz, hogy keresztelné meg őket.
Jól van fiaim, – de amennyiben ti lakbért nem fizettek, mert állandó lakhelyetek nincs, hát most a két gyermek kereszteléséért fizetni fogtok két bankó forintot.

Szabadkozott, esdeklett a czigányasszony, de minden igyekezete haszontalan volt, a keményszívű lelkészt kegyelemre nem bírhatta, így szólt tehát végre egész lemondással:

Kerestelje meg hát tistelendő atyám felibe . . .

Néhai Józsa György Tisza-Füreden a reformátusoknál szokásos modor szerint, a hivek jószívűségéből telvén ki az úri szent vacsorához való bor és kenyér, – fölajánlotta, hogy ne requiráljanak másutt, ád ő mindent. Közeledvén az ünnep, a tiszteletes úr elment a szent vacsora szükségleteiért, de Józsa Gyuri valamely dolgáért fölboszankodván, nagy haraggal kérdi a tiszteletest: mit akar?

Ez előadta, hogy az úri szent vacsorához a bort és kenyeret kéri.

Hohó barátom, a ki vendégeskedni akar, szőlőt tartson; nem adok! volt a lakonikus

válasz. A dinnyeföldről hazajöttében találkozik a tiszteletes úr élete párjával.

Jaj anyjok, beh szép a dinnye – kiált föl, – vannak közte olyan nagyok, mint a fejed!

– Ugyan, ne hasonlítsad azt a tököt az én fejemhez, morgolódék a tiszteletes asszony; – hasonlítsd ha tel szik a magadéhoz.

Majd úgy cselekszem, ha megérik anyjukom, – felelé a tiszteletes.

Nagytiszteletű esperes úr híres volt szórakozottságáról. Egy este a felesége bemegy a szobába s figyelmezteti, hogy estélyre vannak híva a város bírájához, tehát öltözzék föl.

Igaz biz a! mindjárt felöltözöm. Csak eredj addig a szobádba.

Azzal fölkelt íróasztalától, leveté hálókabátját, de amíg azt levetette, azalatt elfelejté, hogy öltözködni akart, e helyett levetkőzött szépen s lefeküdt az ágyba. Mire a felesége visszajött érte, már akkor aludt is.

A p-i tiszteletes igen tréfás ember volt. Egy délután beállít hozzá egy kis pesztonka.

Tiszteli a tiszteletes urat a tekintetes úr, úgy hallotta most tetszett haza jönni a hegyről, azt tudakoltatja, igaz-e, hogy a szőlőt megvette a hideg?
Mond meg lányom, tisztelem a tekintetes urat, még épen nem vette meg, hanem alkusszá biz azt erősen, s meglehet, hogy meg is veszi, ha összeférhetnek.
Nem úgy értettem instálom alássan, hanem hogy elvette-e a hideg a szőlőt?
Kis leányom, én meg úgy mondom, hogy még nem vette el, hanem csak jegybe járnak. Tisztelem a gazdádat mondd meg.
Meghalt az egyházfi felesége, temetéséért a tiszteletes mit sem kívánt. Az egyházfi egész becsülettel így köszönte meg a pap szívességét:
Köszönöm a tiszteletes úr szívességét, adja isten, hogy én is mentől előbb visszaszolgálhassam.

Az öreg di lelkész mint egy 15-20 év előtt kinyomatta néhány prédikátióját ily czím alatt: „Alkalmi predikátiók” a gyengébb elméjűek számára. Ajánlom Tekintetes N. Gábor,

N. Pál, X. János Y. Imre, N. Ferencz stb. stb. uraknak általában minden rendű és rangú

hallgatóimnak.

A fölp . . . . i pap így imádkozott bizonyos kormányférfiakért:

„Adj nekik oh uram bölcsességet; mert szükségük vagyon rá.

Kora reggel kimentek a napszámosok a tiszteletes uram szőlőjét metszeni, két metszőkést azonban honn feledtek. Az öreg úr rettenetesen töprenkedett rajta, hogy tölti a két napszámos heveréssel a drága időt, utánnok azonban a reggeli isteni tisztelet végeztéig nem mehetett. A mint az úr imádságot mondja, méltó aggodalmában az utolsó szavakat így könyörögte el, „mert tied az ország, a hatalom, és a metsző kés. Amen.”

Pityókos fővel botorkált a szőlőkből hazafelé egy öreg anyóka. Útjában találkozott a tiszteletessel, ki épen szokott sétáját végzé a szőlők között.

Csak siessen, – mond a lelkész tanácsadólag
mert majd utoléri kendet a bor . . .Az öreg anyóka megfordul s egész őszinteséggel kérdi:
Hol jön hát, tiszteletes uram? – majd inkább megvárom . . .Egy lelki atya ezen textus fölött: „Az mind jó, a mit az úr isten csinált” – prédikált.

Tekintsen reám! – szólal föl a lelkész úrhoz egy a templomajtó küszöbén álldogáló egyéniség.

Barátom! egy púposnak te jól vagy alkotva, – felelé a humorista prédikátor.

Egy vasárnapi iskolában, miután sokáig tanítgatá a fiatal lelkész, hogy a becsületes emberek a menyekbe, a gonoszak pedig a pokolba jutnak, föláll egy ifjú s imigy szól:

Hát kérem a bolondok hova jutnak?A lelkész, ki ily kérdésre nem vala készen, ezt felelé:
Hát biz öcsém, veled együtt a bolondok országába!

A tavasz beköszönt, de még füvet nem varázsolt elő, a padokról pedig sok helyütt a széna lefogyott az oktalan állat enni óhajtott. Ily sok szükségtől kényszeríttetve, elmegy a komám uram a tiszteletes csitribe úgy estéli szürkületkor, és mivel még abban találtatott széna, egy jó csomót összeköt.

Tiszteletes uram! lopják a szénát, – szól be nagy rémülve Maris gazdasszony.Kinéz a tiszteletes az ablakon, s hidegvérrel mondja:
Hiszen a komám az.
De üsse meg a menydörgős menkő, – akár komám, akár nem komám, ne lopjon.
Ne lármázzék kend, hiszen nem lop, csak elviszi – csitítja a tiszteletes.
Hiszen, de nem kért – durczáskodék Maris asszony.
No no, ha szüksége nem volna rá, nem vinné, – békíté a házi kaczatot.

Ε párbeszéd alatt folytonosan nézi a tiszteletes a komám uramat, s amint látja, hogy minden küzdekedése mellett is föl nem bírja venni, kiszól hozzá:

Várjon komám uram, kimegyek és föladom. Úgy történt.

Isten igéjét egy igen jámbor tisztes lelkész hirdette B. község lakói előtt. A tiszteletesnek a falutól távol egy pinczéje volt, melyben néha egy kis borocska is találtatott. Az 1831-iki cholerakor ide költözködött ki a jámbor pap, a halált kikerülendő, egy barátjával. Éldegéltek hát, egymást mulattatva, s vigasztalva. Egy ízben a tiszteletest fölszólítja barátja:

Mennék be már a faluba is, hiszen szűnni kezd a cholera!

Ne menjünk még, – mondja a tiszteletes. – De a sürgetésnek ellent nem állhatva, bementek. A mint a paplakba érnek, előveszi a pap a halottas anyakönyvet és mondja barátjának:
No, amint mondám a pinczében, hogy a halottak közé beírlak, tehát lásd, hogy meg is teszem. Természetes, egy kis borocska is beszélt, mivel azon időben csaknem mindenki e nótát fújta: „Ej haj: igyunk rája – úgy is elnyel a sir szája!”
Amint a tiszteletes fölteszi a sorszámot, kéri barátja, ne tréfáljon; s erre az abba hagyta az írást.
Megkövetem édes tiszteletes uramat, halottunk akadt, – monda az érdemes kurátor úr beköszönés után.
Kicsoda megint? – volt a kérdés.
Hát bizony X. urat ki is terítettük, csendíteni kellene. – (A bejelentett barátja volt, kivel ezelőtt egy órával incselkedett.)

A nagy tudományú J . . . y sárospataki theologiai tanárnak különösen kedvelt embere volt, ki a héber nyelvben szép sikert mutatott, ellenben a ki ezt elhanyagolá, arra nagyon haragudott.

Történt, hogy egy ifjút, ki nem a legjobb héber volt, és egyszersmind kártyázgatni, és korcsmázgatni is szeretett, kiszólít felelni, föladván neki a „pákát” ige hajtogatását.

A fiú nem sokat vallott, mire S .... y megszólal:

Bizony domine fráter, maga is jobban szereti a „pagát”-ot mint a „pakát”-ot, jobban a „zsidónét” mint a „zsidót.”

Ebéd után az öreg tiszteletes és tiszteletesné a gyümölcsösbe sétáltak ki. Épen akkor mikor a kertkapun beléptek, egy iskolás siheder ugrott le a szilvafáról.

Megállj! kiáltott rá a tiszteletesné. A fiú szóra nem hallgatva tovább inalt.
Nem áll meg lelkem! sopánkodott a tiszteletesné.
Nem, mert bűnös, válaszolt komolyan az öreg úr.
B.
mintegy hatvan évvel ezelőtt élő lelkész élczeiről igen nevezetes volt.Egy alkalommal elhivatott prédikálni Dethre szent György napján.A templom rósz karban volt, midőn tehát ezt látta Β . ... és hogy az egyház védnök is jelen

van a templomban, következőleg kezdte prédikáczióját.

Azt tudom, hogy szent György katona volt . . . huszár-e vagy vasas? Nem tudom. De

annyit tudok, hogy akár huszár akár vasas, soha ilyen rósz kvártélya nem volt mint Dethken. Ε mondat annyira hatott az egyházvédnökre, hogy a templom egy év alatt megújíttatott.

Találkozik a tiszteletes N. Bálint pékmesterrel, ki igen rósz süteményt készített és ekkép feddé:

Édes Bálintom, egészen elégedetlen vagyok magával, mert ha jó süteményt akarok enni, mindig a városba kell küldenem.
Épen úgy vagyok én is tiszteletes uram, ha jó prédikácziót akarok hallani. Volt hajdanában P–n egy öreg pap, ki már megunta vénségre tanulni, s így mindig rögtönzött templomi beszéddel kényszeritette megelégedni híveit.

De a curatornak ez borzasztólag fúrta az oldalát és egyszer az isteni tisztelet végeztével megszólítja a papot.

Hej tiszteletes uram, mennyit „szál mázott!”
Mire a pap egész flegmatice így felelt:Hát ugyan bizony ki is tudna ennyi szamarat szénával eltartani?

Új házaspárok jelentek meg a lelkész előtt, ez kérdezvén nevöket: a legény Madár Józsefnek, a leány pedig Bokor Judithnak irattá magát.

A lelkész az összetalálkozott nevek hallatára elmosolyogván kérdé:

Ugyan, hogy kerültetek így össze?
Hát bizony kérem alássan a Szél hozott minket ide, felelt illedelmesen a vőlegény.Józsi a nem rég odaköltözött Szél nevű uraságnál kocsis, Jutka pedig szolgáló volt.

Meghallja a p –di lelkész, hogy a helység bírája szándékozik X. várra, magához hivatva arra kéri, hogy hozzon neki egy négy garasos hamvvevőt K. kereskedőtől. Aprópénze azonban nem lévén, ád a bírónak egy 10 pfrtos bankót azon reményben, hogy majd a négy garason felül visszahozza a pénzt.

Bemegy a bíró a K. kereskedőhöz:

Halli-e az úr, itt árulik a kaffantot?
Itt hát, mond a kereskedő.
No hát adjék az úr négy garasos kaffantot ezért a pénzért.

A kereskedő végig nézett az emberen, hogy mit akar azzal a sok hamvvevővel, azonban újabb sürgetésére előkezdte szedni a négy garasos hamvvevőket és előszámlálta a bírónak a boltjában levőket; azonban mindez nem levén elég, a bíró erősködésére összeszedte a szomszédboltban levőket is 10 pfrtig.

Meglehetős jó csomó volt, a bíró bele tette egy zsákba és hátára vetve ballagott haza.

Szerencsés jó napot tiszteletes uram, – köszönt be a bíró a lelkészhez; meghoztam a kaffantot, s azzal kiönté a sok hamvvévőt az asztalra.
Hát kend mit akar azzal a sok hamvvévővel? kérdé elszörnyűködve a lelkész.
Hát iszen mindazért a bankóért adták tiszteletes uram!
Juj édes barátom, nem kell nekem több csak égy, hiszen mit csinálnék én oly sok hamvvévővel?
Nem kell-e – mond megütődve a bíró, – de hát én most már mit csináljak vele, ejnye, ejnye! mond fejét vakarva a bíró, pedig tudom, hogy a boltos nem veszi most már vissza.
Már édes jó barátom én nem gondolok vele, akármit csinál kend velők, nekem nem kell több csak egy.

Végtelenül töprenkedett a bíró, savanyu képpel nézve a sok hamvvévőt. Egyszer azonban örömmel kiáltott föl:

Ahán nem kell félni tiszteletes uram, tudom én már mit csinálok velők.
Hát mit bíró gazda? kérdi a lelkész.

Hát csak, hogy kivetem fertá sesszió számra és mindenkinek a mennyi ráesik meg kell fizetni az árát, mond a bíró.

És úgy lett a mint monda, a lakosok egy némelyike ugyan dohogva fogadta a furcsa, vásárfiát, de azért az árát csak meg kellett fizetni. Es így lett P–den minden háznál néhol két-három hamvvévő.

1846-ban bajuszt eresztett a tiszteletes úr, a mi a híveknek sehogysem tetszett, különösen a templomban ki nem állhatták. Néhányan a jobbmódúak közül fel fel is szólíták, venné le a bajuszt.

A tiszteletes úr váltig iparkodván őket felvilágosítani, fölszólítá, mondjanak csak egy alapos okot.

Hát – mondák, ha nem borotválja le a bajuszt, akkor nem tudunk semmi különbséget tenni a tiszteletes uram közt és a nótárus uram közt.

Midőn az igen derék és közszeretett! K. református lelkész elfoglalta egyházi állomását, figyelmeztetve lőn, hogy az egyház és iskola két szolgája, tudniillik az ügynevezett egyházfi és iskola pedellusa gyakorta fölszoktak hajtani a garatra, jó lenne, tartana hozzájok egy kevés erkölcsi leczkét.

Csakugyan a mint a fölemlítettek először tisztelegtek nála, a derék lelkész előadván nekik szépen a mértékietlen, borivástól származható rósz következményeket, mennyire árt az egészségnek, mennyire visszatartóztatja az az embert kötelességei teljesítésétől, mennyire apasztja a mértéktelen borivás az ember vagyonát sat.

Midőn ily szép erkölcsi leczkét tartva nékik, egyszerre mind a két egyházi tekintély a legnagyobb öröm és csodálkozás vegyülékével, mint megtestesült ártatlanság ezt felelték:

Hisz tiszteletes úr, mi bort nem iszunk!
Tehát mit isznak kigyelmetek? kérdé a lelkész.
Hát engedelemmel: pálinkát,

Alkudozott M. tiszteletes úr egy hetyke, kurta nemes emberrel, és már majd vége szakadt, midőn a tiszteletes asszony hazajön a kenderföldről és valami nehézséggel elrontotta az egész szerződést, a hetyke nemes erre a nevezetes sérelemre nagy vállránczigálva és morogva indul hazafelé.

Látod anyókám már még sem illendő, hogy elrontottad az alkunkat, majd mit fog gondolni az az ember rólunk. Szaladj utánna lelkem és szólítsd vissza.

A tiszteletes asszony csakugyan megengedte, hogy igaza van a férjének, kiszalad tehát az utcza ajtóba és onnan kiabál a hetyke nemes után.

Ember, ember jöjjön kend vissza ember!

Nem megyek biz én asszony – felelé a hetyke nemes csak úgy félvállal fordulva vissza. Megharagudott az ember az „emberért”.

Egy baranyai eklézsia szerette volna papját kitúrni, de bele nem köthetett. A lelkész egykor Sámsonról és csodatetteiről prédikált, a tudatlan parasztok ezeket képtelenségnek vették és panaszt emeltek ellene azonnal, hogy szószékből ily hazugságokat beszél.

Cs–i lelkész mint alperes megjelenik az esperes előtt az eklézsia követeivel, kikeresi a bibliából és elolvassa azon módon a vád czáfolására Sámson történetét, mire a parasztok egymásra néztek, látván, hogy papjok ellen most nem boldogulhatnak.

Végre egyik előáll:

Már hiszen – úgymond – ha a bibliában van is, de úgy segéljen, tiszteletes uram írta azt oda.

Putnokról a régi időből három példabeszéd maradt fel a nép száján.

A krónikák szerint: Miksa idejében a putnokiak a törökre gyakran portyázni járván, onnan sokszor prédával rakottan és tarizsnyájokat török fővel megtömve tértek vissza. Innen eredt „a putnoki pajkos, putnoki tarizsnya” elhirhedése.

Későbbi időkben a putnoki vár a végvárok közé soroztát ott ugyan, de annyira meg nem erősíttetett, hogy nagyobb erőnek sikerrel ellenállhatott volna; így hol a németnek, hol a töröknek volt kénytelen magát föladni, e miatt példabeszéddé vált, „hajlik mint Putnok.”

A harmadik példabeszédnek már valamivel hosszabb a históriája.

Putnok a régi időben két részre oszlott. A vár és környéke Putnok váraljának neveztetett és bírta az Orlai család, a másik részt, mit az elsőtől csak egy patak választott el Putnokfalvának hittak, és több kisebb birtokos tulajdona volt. Mind ezen felosztás mellett is, a két rész birtokosai, sőt a többi lakosok is, – bármelyik vallás felekezethez tartoztak legyen – egymás között békésen és barátságos jó viszonyban éltek; sőt mi abban az időben nagy ritkaság volt, a katholikusoknak és kálvinistáknak egy a váralatti harang lábon álló közös harangjok volt; mikor szükség volt rá, egy formán szólott az mind a két felekezetbélinek.

A jó egyetértés tartotta magát egész az 1678-ik évi nagypéntek napjáig. Ekkor Orlai Borbála Sx vár úrnője, hogy a nevezetes napon a harang néma maradjon, a harangütőt kivétette és a várba felvitette, mely dolgot Kis Mihály egyházfi és harangozó, tiszteletes Szendrei Pál akkori putnokfalvi prédikátornak szomorúan panaszlott el.

A különös hír legkisebbet sem zavarta meg a tiszteletes urat. Előhivatta a kurátort és az egyház elöljáróit, meghagyá ezeknek, hogy a harangot a haranglábról tüstént vegyék le és szállítsák Putnokfalvára az ő parokhialis kúriájára. A rendelet oly híven és gyorsan lőn teljesítve, hogy a várbeliek csak akkor tudták meg a harang elvitelét, mikor már azt a tiszteletes úr saját udvarán, két oszlop közé felvonatá; oldalait kalapácscsal veretvén, beharangoztatott.

A történtekről értesült várasszonyát harag és méreg futotta el; bosszúsan üzent tiszteletes Szendrey Pál úrnak, hogy a harangot, a mint kivétette és elvitette, azon a módon tétesse illőhelyére, különben nem fogja megköszönni, hogy ha ő lesz kénytelen azt helyretétetni.

Szendrei Pál nem az az ember volt, kire könnyen ráijeszteni lehetett. A kemény üzenetet hallván, hidegen és komolyan válaszolá:

Mondjátok meg a nagyságos asszonynak, hogy a harangosztályt nem mi kezdjük el, nagyságának elsőbbsége, szabad választása volt, ezen jussával élvén, a harangból azt a részt vitte el, a melyik neki tetszett; mi megérjük azzal a mit nekünk hagyott. Ezt tőlünk igazságosan nem kívánhatja és el nem veheti.

Lehet gondolni, hogy a parancshoz föltétlen engedelmességhez szokott úrnőt a váratlan válasz menynyire fölingerelte. Rögtön hivatta a várnagyot, ennek keményen megparancsolá, hogy harmincz hajdút magához vévén, a harangot Putnokfalváról, a pap udvaráról, ha szép szerivel nem lehet, erőhatalommal is a várba fölvitesse.

Tiszteletes Szendrei Pál úr előre tudta, mi fog következni: ezért, hogy készületlenül ne találja, a fö-nebbi üzenet után mindjárt értesíté híveit, hogy a harangot és az eklézsiát közel veszély fenyegeti. Az erről tudósított nép fölfegyverkezve és elszántan az erőszakoskodás visszaverésére, tömegestől tódult a parokhiára.

A vár és a parokhia közti út felére sem haladt a várbeli csapat, midőn a vár keleti tornyából a visszatérésre jelt adó síp megszólalt, utánna ugyan abból a toronyból a vörös zászló kitüzetett, és a toronyőr hangosan jelenté, hogy a Sajó mellett a Nyársdomb felől Putnok felé nagy csapat török közelget. Ε hírre minden helybeli ellenkezés megszűnt, a várcsapat sietve tért vissza; utánnok Putnok váraljának és Putnok falvának minden mozogható népe, – magával czipelvén becsesebb vagyonát, mit hirteleniben felölhetett – addig míg a vas kapu be nem csukatik, a várba bejutni sietett; a véletlen és hirtelen támadt zavarban a pörös harang Putnokfalvának maradt.

A meglepett várőrség és a várbagyűlt népség alig hogy a kaput bezárhatá, már a portyázó törökök Putnokfalván voltak; az ottani üresen hagyott házakban raboltak, a könyen szerzett prédát szekerekre rakván, oly gyorsan mint jöttek, távoztak.

Szendrei Pál tiszteletes úr házaérvén, házát és udvarát szintén kirabolva találta; ez neki még sem fájt úgy, mint az, hogy a pörös harang török kézbe került és elvitetett.

Néhány hóval a történtek után Teleky Mihály, az erdélyi hadakkal Putnokot megszállotta. Seregéhez több putnoki csatlakozott. Ezek közül ezen hadjárat alkalmával Bakos István Ónodon a Putnokról elrablott harangra ismert. Tudakozódás után végére járt annak is, hogy az ónodiak a harangot a törököktől vették. Hazajővén a látottakat és hallottakat bejelenté a tiszteletes úrnak. Minek folytán az egyházi tanács Bakos István mellé még három követet nevezvén ki őket a harang visszaszerzésével megbízá, utasításul adván, hogy ha ónodi uraimékkal jóra mehetnek barátságosan, Ígérjék meg az ő kegyelmek lehető költségeinek visszatéritését.

A küldöttek megbízásukat híven és pontosan teljesítették; de az ónodiak kereken kimondták, hogy ők a harangot semmi áron se adják vissza, és ha sürgetéseikkel föl nem hagynak, majd megmutatják ők, merre visz az út Putnok felé.

Búsan és boszúságokat elfojtva távoztak Ónodró a küldöttek. Útjokban a mint a fejőket azon törték, miként fizethetnék vissza a vendégmarasztást, az ónodi gulya a határszélen szemökbe tűnt. Bakos István nógatására a gulya közé lovagolnak, abból egy csapatot kiszakítván, azt nagy sietséggel magok előtt Putnokfalvára egyenesen a tiszteletes úr udvarára hajtják.

A zajra kijött a tiszteletes, ós meglátván a küldötteket kérdi:

Hát a harang uraim?
Itt bőg az udvaron, válaszolt Bakos, az udvarra szorított tinókra mutatva.

Denique a harang Ónodon, a tinók Putnokon vesztek, s a nép száján máig fönmaradt a példabeszéd: ”Elbődült, mint a putnoki harang!”

Búcsúztatót tartott a pap a már eltemetett felett a sírdombnál és így végezte:

Ne sírjatok megszomorodott rokonok, vigasztalódva távozzatok sírjától, kívánván neki

oly jó egészséget, mint ő kíván általam tinektek! Egy időben nagyon lopták a baromfiakat a k... i tiszteletes udvaráról. Sétál egyszer estve hitestársával a kertben és séta közben kérdi:

Ugyan Juliskám, mit lopnak el megint ma éjjel? A pulykát tiszteletes uram – válaszol egy hang a kerítés mögül.És denique, ellopták a pulykát.

A cs . . . ki tiszteletes, kiről sok furcsa történetet beszélnek ismerősei, egyszer a mint rendes szokása szerint illuminált állapotban botorkázott haza felé, a helyett, hogy a kapuja előtti hídon ment volna keresztül, a patakot gázolta át.

Felesége épen az urát várván a kapuban állt és látván, hogy oldalbordája a vízben habuczkol, ekképen kezdé fogadni:

Ugyan te részeg korhely! Hát ott kell jönnöd? Hát nincs híd? hát?

Hadd el feleségem – szólt a pocsétában habuczkoló tiszteletes, hadd el, – úgy is beleestem volna.

Tiszteletes Simándi uram épen olyan alapos tudományú s derék ember volt, mint többi lelkésztársai, hanem a sors mégis úgy hozta talán túlságos szerénysége miatt – hogy neki egy görbe ország csekély jövedelmű egyházában kelle tengődnie. – Nehéz körülményeihez még az is hozzájárult, hogy a halotti prédikátiókért hívei az egy forintot csak váltóban fizették, a midőn már több szomszédos egyházak ezüst értékben fizetgették papjaikat és egyéb hivatalnokaikat; neki ezen kártékony hidegség rosszul esett, de rajta se szerénykedőköveteléseivel, se többszörös följelentéseivel nem tudott segíteni. – Mit tegyen, végre is jellemével összeférő kis csínyt koholt, mi aztán megtette hatását, még pedig reményén fölül. Ugyanis:

Egy jómódú gazda ember meghalálozván, beküldték az illető megszomorodott felek Tollasi Mihály uramat funerátorként tiszteletes Simándi lelkész úrhoz azon jelentéssel, hogy a boldogult gyásztisztesség tételére halotti tanításhoz készülgessen. Simándi uram – szokatlanul

színlett hidegséggel kérdi a funerátort:
Hozott pénzt kigyelmed?
Igenis – felelt Tollasi, – behoztam a mi szokott járni, az egy forintot, s mindjárt le is fizetem; – a mint hogy nagy áhítattal garasokban le is rakosgatta a nagy asztalra.
Ejnye, ejnye! – tűnődött hangosan a tiszteletes, – hát még az ilyen érdemes, becsületes jó gazda ember is csak az egy forintos prédikátióval temettetik?
Igen! – szól a funerator, – mert mindég ennyit fizettünk!
Elég hiba, – folytat á a tiszteletes, – hogy ilyen művelt korban, ilyen tisztes családok, jó gazdák azzal az elavult egy forintos prédikátióval is megelégesznek. Nézze kigyelmed! színlett haraggal íróasztala fiókját fölnyitván, ki hány a nagy asztalra egy szennyes és négy tiszta papíron lévő predikátiót; – ez egy forintos, – ez 2-3-4-5 forintos, én szörnyen csudálkozom rajta, hogy mindég csak ezt az egy forintost koptatják, – ez a gyönyörű öt forintos a többi remek társaival senkinek sem kell!

Ne rongálja magát kedves tiszteletes uram! – ne rontsa a vérit, – szólt, kérlelő hangon Tollasi Mihály uram, – még mi ezt nem tudtuk, hogy ilyen is lappang a fiókban; no majd szólok én az atyafiakkal, s ha csak lehet, kiviszem, hogy azt a gyönyörű öt forintosat hallgatjuk meg; – s eltávozott.

Kis vártatva örömmel hozza Tollasi uram az öt forintot, még pedig húszasokban.

Az újdonság még az nap faluszerte elterjedt, s mindenki vágyott az ezüstös prédikátiót meghallgatni, annyira, hogy másnap a temetés alkalmával a templom kíváncsi hallgatókkal színig megtelt.

Simáncli uram is megörülvén a rég óhajtott sikernek, oly pompásan és szívrehatólag szónokolt, hogy ezután hívei nem is említették a forintos elkoptatott prédikátiót, hanem szegénye, gazdagja a 3-4-5 forintos prédikátióval temettetett.

A B-i reform, egyház kerületi gyűlés alkalmával a N. P-i gyülekezet volt lelkészének fiát akarta megválasztani lelkészül – de minthogy azt az érdemes papi kar meg nem engedé, egy a nép közül így szólt a gyűléshez:

„Nt. egyház kerületi gyűlés! a választandó lelkész úr édes atyja köztünk számos éveken keresztül működött, és sokféle működéséért hálával tartozunk, s mi ezt másképen meg nem hálálhatjuk, mint hogy ha fiát lelkészünknek választjuk, s ha pedig ezt a nt. egyházkerületi gyűlés megadni nem akarja, mi idegen istenekhez folyamodunk.”

Az esperes aztán megkérdé a szónokot, hogy kik azok az idegen istenek? – mire a t. szónok azt felelé: „hát a nagyméltóságú magyar minisztérium.”

1866-ban a fagyáskor egyházmegyei gyűlés volt.

Az ο ... i atyafiak minden áron be akartak menni az iskolába, hol a gyűlés tartatott. Egy tréfáiról ismert lelkész megszólítja őket:

Hova, hova törekednek olyan nagyon?
A gyűlésbe, szóltak az atyafiak.
Sohse siessenek annyira keetek, fagyos rozsot csépelnek oda benn, az pedig −− semmit

sem fizet! Épen a pénzügyekről tanácskoztak.

Β . . . helység elemi iskolájának egy számos vendégektől látogatott vizsgáján történt, hogy akkor, midőn a gyermekek a vallástanból vizsgáltattak, a falunak egy hóbortos és tudákos, világi hivatalt viselő lakosa ki akarván tüntetni mélységes tudományát, félbeszakítá a gyermek feleletét, e kérdéssel:

Mondd meg te nekem kis fiam, hogy mit csinált az Úr Isten az előtt; mielőtt a világot teremtette volna?
Természetesen, a gyermek hallgatott. Ε kérdésre megboszankodván a falu jámbor lelkésze, ekkép szólt a felelni nem tudó fiúhoz:
Édes fiam, ne zavartasd magad. Lehet, hogy ilyen kérdés még nem fordult elő, de máskor majd előfordulhat. Azért, ha jövőben ezen kérdésre kellene felelned, hát csak azt mond:

A poklot olyan emberek számára, kik ily ostoba kérdéssel állnak elő.

Ezt a jó tréfát az i derék tiszteletes tette a finánczczal.

A finom szaglású kitűnő példány, rejtegetett dohány fészket vert föl az öreg úrnál.

Épen ebéd végén financzolatlan egrivel asztalán találta a szaglár az úrnak szolgáját és egész otthoniassággal előkeresve a corpus delictit, sebtén húsz pengő forintban mondja ki a strafgesetzet.

Ε hivatalos homlokránczolattal kiszabott büntetés mellett is azonban lehetetlen volt észre nem venni az öreg úrnak, hogy a fináncz félszemmel igen barátságos pillantásokat lövel az egri felé.

Sajátságos apropos támad egyszerre a tiszteletes urban. Színig tölt egy poharat és megkínálja a potentátot,

Pillanatnyi habozás után ez el is fogadja. Beszélgetnek. A kedélyes házi gazda még egyszer tölt. A es. kir. torok elnyeli azt is.

Ekkor komoly szigorú arczczal áll föl a tiszteletes és az evangélium helyett a Strafgesetzbuchből ilyetén igéket hangoztat:

íme te büntetni akarsz, pedig magad is bűnt cselekvél. Barátságot mutatsz ott, hol csak büntetned lett volna szabad. Átlépted hivatalod körét, hűtelen lettél ahhoz. Azért mondom, vagy az a két pohár egri ér meg húsz új pengő forintot, vagy panaszt emelek, s akkor a te hivatalod nem ér húsz polturát.

Β−on iskolát vizsgált a körlelkész. Midőn vizsgálatát befejezendő volt, e kérdést intézte utolsóul a gyermekekhez:

Mondjátok meg még fiaim azt, hogy ki tagadta meg Jézus Krisztust?A fiúk a föltett kérdésre nagy bölcsen hallgattak.A tanító eleget súgta ugyan nekik a megtagadó „Simon Péter” nevét, de jelenlévén a

helybeli lelkész (Simon Péter) is, nem merték e nevet kimondani, s csak kétségesen pislogatának a szent atya felé. Végre a sok biztatás, faggatás után neki bátorodtak és a föltett kérdésre egész jó hiszemben így feleltek:

Igenis a tiszteletes uram!

Egy kisebb eklézsiában, hol a lelkész egyszersmind a gyermekeket is tanította, nem a legjobb viszonyban volt Dörgő István főgondnok úrral. Egyszer a lelkész a gyermekeknek a tiz parancsolat azon részét magyarázta: az apáknak álnokságát megbüntetem a fiakban harmad és negyedíziglen.

Tudjátok-e fiaim, mi az a harmad és negyed íz? kérdi a lelkész a gyermektől.Ezek persze nem tudták.

Na fiaim, ez a: van egy apa Dörgő István; ez az első íz – s itt egy ujját föltartotta; ennek van egy fia, Péter: ez a másod íz, – itt a második ujját tartotta föl; ennek ismét van egy fia Mihály: ez a harmad íz, – s az ujjával ismét mutatta. Ennek lesz egy fia, az lesz a negyed íz; ezeket az isten mind megbünteti, fejezé be a lelkész a magyarázatot.

Hanem ez a kézzelfogható magyarázat a főgondnok fülébe jutott, s a szent atya kicseppent az eklézsiából és lett belőle eklézsia nélküli lelkész.

Ennek a szegény lelkésznek még a kollégiumban deák társai czinikus nevet adtak; de nem is csoda, mert lelkész korában is oly különös öltözetben járt, hogy a föld hátán mindennek lehetett gondolni, csak papnak nem.

Egy vászon abrakos tarizsnya örökösen a nyakán csüggött; ez tele volt kalapács, fúró, vésőés ki tudná miféle szerszámokkal, melyek sebes járása közben kimondhatatlanul csörömpöltek. Szekerét maga igazgatta még vasárnap is, és nem egyszer történt meg rajta, hogy a papi ruha alatt ott volt a bőrkötő is a kathedrában, Mikor sertést ölt, kiczirkalmozta a szalonnát és elvagdalta annyi darabra, a hány nap van egy évben, tekintettel volt a szökő évre is. Míg meg nem nősült, maga sütötte kenyerét, főzött, mosott és mosogatott, cselédet nem tartott, csak egy gyerkőczöt, a kinek bére naponta valami két váltó krajczárra ment, ezt őminden nap kiadta a fiúnak, ez persze mindig elköltötte azt és nem volt semmi láttatja. Egyszer a fiú apja bemegy a tiszteletes úrhoz, hogy nincs a fiúnak csiszmája, venni kellene, mert mezítláb nem járhat.

Hát vegyen kigyelmed – válaszol a lelkész.
Igen, de a bériből szeretnék venni.
Micsoda bériből? Hisz én mindennap kifizettem a fiút; mert én mindennap tisztában

akarok lenni számadásommal.

Az öreg tiszteletes, ki már a falu népének annyi halottját eltemeté, megkérdeztetek, hogy miért nem vesz házat, vagy hová teszi azt a sok pénzt a mit bevesz?

Jaj édes híveim, a kéménybe is sok füst megy, még se telik meg.

A szegény u-i papnak két tehene örökre lemondván a kérődzésről, a károsult papné rettenetesen panaszkodott, mondván: hogy ily csapás még nem érte őket, de mégis – folytatá – vigasztalom magam, mert hál' Istennek egyik az uramé volt.

1849-ben a debreczeni erdő mulató helyén egy asztalnál két szabó keményen politizált; a mellette levő asztalnál ülő tiszteletes megunván, beleszólt. Addig vitatkoztak míg a tiszteletes megkérdé:

Micsoda foglalkozásuk van?
Szabó, – lőn a felelet.
Hát tanulják inkább mesterségöket, azt úgy sem értik.

Az első hosszú út, nagy kerülő volt, a mocsáron átkelve pedig összepocsékolta volna ruháját. Szerencsére a túlparton egy erős, csontos vén czigány asszony veté a vályogot.

Oda kiálta magához és jó borravalót ígért a banyának, ha őt a hátán átviszi a mocsáron. Az alku megtörtént s a czigány asszony fölkapta a tiszteletes urat a hátára. Ez épen szívarozott és midőn a mocsár közepére értek a pap kissé előre hajolván, a szívartűz a nő tarkójához ért.

Ne sarkantyuzszson a tisteletes uram – kiáltott föl a czigány asszony – mert úgy beledobom a pocsolyába, hogy vizsen keresztül jut a paradicsomba.

Az ötvenes években tett kőrútjában Félegyházára érkezett Albrecht főherczeg. Persze, hogy fényes fogadtatásról gondoskodott a Bezirkerthum, mely kiállította a város összes lakosságát.

Végét érvén a conventionalis fogadtatás, a főherczeg illőnek tartá a város előkelőivel pár szót váltani. Ennélfogva kiszemelt egy tiszteletest és természetesen németül társalgásba elegyedett vele.

Wie viel Einwohner zählt ihre Stadt? kérdé a főherczeg.

A megszólított annyit értett e kérdésből, hogy németül hangzik, és eszébe jutván, hogy egy valaha Sárospatakon ő is bevágott Márton grammatikájából pár szót németül, feleletül elmondá iszonyú németséggel egy szuszra az első mondatot.

Die Federn der Vögel sind öfters gelb, roth, oder grün.Persze, hogy a főherczeg sem kísértette meg a Kunságban többször a német beszélgetést.Átment a tiszteletes uram beszélgetés végett a rektor uramhoz; kint sétálgattak a

kertben, csípős szél fujt s egy ott veteményező leánynak szólt az öreg úr.

Menj csak fiam haza, hozd el a habitusomat. A leány szalad s lelkendve szól a tiszteletesnének:

Tessék ide adni az ámbitust, hadd szaladok el vele a tiszteletes úrhoz.

Hogy a képviselő-választások előtt mi minden kortes fogást el nem követnek a pártok saját maguk növelésére, mutatja a következő tanulságos eset.

Átküldte a d-i pap szolgálóját a tanítóhoz, tiszteltetvén, hogy kiküldhet hát ingyen a legelőre egy darab marhát, – ha jobboldali lesz.

Az öreg tanítóban felforrt egy kicsit a méreg ez üzenetre és maga átsietett a lelkészhez, ki úgy látszék nem csak a lelki nyájnak volt menybevezető pásztora, hanem a választási dinumdánumokra vezető kortese is, s azt mondta neki komolyan a tanító:

Már édes tiszteletes uram, köszönöm az ingyen legelőt, de csak nem cserélem be érte elveimet, hanem megmaradok híven, és élek értük holtig.

Hiszen, kedves tanító úr, – engesztelé a kedélyes lelkész; nem is önről, hanem a marhájáról volt szó, hogy kimehet legelni, ha jobboldalivá lesz!

Ε magyarázatban megnyugodott a nyakas öreg és így el lévén ütve az egész szépen, azt felelte rá, hogy majd meggondolja a dolgot,

Sz. megye egyik falujában isteni tisztelet alatt a lelkészhez egy kis czigány purdé vitetett megkereszteltetés végett. A szokott keresztelési beszéd után kérdé a lelkész a kis dadét tartó keresztanyát:

Mi lesz neve a kisdednek?
Hát bizs tisteletes uram azst üzsente az eregapja, hogy akár mi legyen, csak ulyan

legyen, mi sentírásban van. Látja a tiszteletes, hogy ezzel nincs mit beszélni.

Fiú a kisded? – kérdé, mire a keresztanya azt felelé, hogy leány.
Én tégedet keresztellek Sárának, stb.

A keresztelés elvégeztetett; egy óra múlva a lelkészhez nagy lelkendezve szaladt egy czigánycsoport élükön a purdét tartó keresztanya, jajgatva szüntelen:

Jáj, juj! tisteletes uram, mi lesz a pardébúl? azs ereg apja vissaküdte, azst mondja neki nem kell, mikor már odahazsa van egy Sári; ennek a nénje (az ölében tartott kisdedre mutatva) és azs is a kutyánál is rosabb.

Képzelhetni a lelkész helyzetét; az hogy mit tett a czigánycsoporttal, nem maradt fent a történetnek.

Egy . . . i atyafi 1838-ban gyermekét vitte el a pápai kollégiumba, hogy ott egy jóravaló papot faragjanak belőle. A főiskola udvarán bámészkodván, látta a leczkéről tóduló ifjúságot:

Én istenem: Én istenem! sóhajta magában, mily boldogok ezek a diákok, sohasem vénülnek meg, ez előtt tíz évvel a tiszteletesünk fiával jártunk itt, akkor is mind ilyen volt.

A zs . . . iek elégületlenek voltak papjukkal, mert mint állították oly egyszerű egyházi beszédeket tart, hogy a legegyügyűbb ember is megértheti, s folyamodtak az egyházmegyei gyűléshez, hogy adjanak nekik egy tudósabb papot.

Az egyházmegyei gyűlés eleget beszélt, hogy az a tudós ember, ki érthető nyelven beszél, de a küldöttség feje Barna János egy elhízott és jómódú földmíves nyakasán új papot követelt, mert hiszen olyan prédikácziót, mint a tiszteletesük ő is tudna mondani.

Az egyházmegyei gondnok szaván csípte a nyakas atyafit és becsukatta a helybeli lelkész tanuló szobájába, tudtára adván, hogy a jövő vasárnap az egyházmegyei gyűlés hallattára papolnia kell, még pedig az önmaga által szabadon választandó alapigéről, s ha olyan beszédet tartand, mint a bepanaszolt lelkész, akkor kívánságuk teljesíttetni fog. Szombat vala, Barna János járt-kelt a szobában, azt gondolva majd tán megszállja a szent lélek, mint az elsőapostolokat, és megterem benne valami jó prédikáczió; de hiába, jött a vasárnap reggel, az elsőt is elharangozták, még is üres volt a fő, sőt a has is, mert egy falat vacsorát sem tudott enni a nagy gondolkozás miatt. Végre beharangoztak s a segédgondnok belépett hozzá, hogy a gyülekezet betakarodott már a templomba, s csak őt várják. Barna János mint a kiöntött ürge facsaró víz lett, és dobogó szívvel vallotta meg, hogy ő bizony meg sem tudna állnia a szószéken, nem hogy valami okos dolgot előadni és kérte a segédgondnok urat, mentené föl ezen halálos büntetés alól, s ő legnagyobb pártolója leend üldözött papjuknak.

A segédgondnok teljesítette kívánságát, s ez a leczke annyira észre térítette a fölfuvalkodott Barna Jánost, hogy ha később valaki valamit szólt papjuk ellen, ő volt az első, ki szót emelt.

Hagyjon békét kigyelmetek, nem oly könnyű papnak lenni, mint gondolják, én csak egy nap és egy éjjel voltam pap, de most is borzogat a hideg, ha rá gondolok.

Kovács János szabómester halottvirrasztókban ós vasárnapi harangozás alatt elől szokott énekelni a faluban, és ezen csekély tudományában annyira felfuvalkodott, hogy a tiszteletes egyházi beszédét rendesen rosta alá szokta venni a két isteni tisztelet utánni borozás közben; sőt nem egyszer megesett, hogy a tiszteleteshez is intézett némi faggatózó kérdéseket.

A többek között egyszer arról papolt a tiszteletes: „mikép tartott jól Üdvözítő urunk öt ezer embert öt árpa-kenyérrel és három halacskával.”

Kovács Jánosnak nem fért a fejébe mikép lehet az, hogy ő maga megeszik három halat, és mégis Jézus öt ezer embert jól tartott azzal.

Isteni tisztelet után bement a lelkészhez és fölszólította azt, magyarázná meg neki, mikép lehet az, mert ő föl nem foghatja és nem is hiheti, hogy öt árpakenyérrel és három halacskával öt ezer ember beérje.

A lelkész megboszankodva Kovács János szemtelenségén, hirtelen így felelt:

Emlékezik kegyelmed Kovács János, hogy az is olvasható a bibliában – vala pedig ott nagy fű, melyre az öt ezer ember letelepedett,

Emlékezem! felelé Kovács János.
No lássa kegyelmed! Az ily ostoba emberek, mint kegyelmed füvet ettek, monda a

lelkész higgadtan. Kovács János nem rostált többé, de templomba se ment, míg az öreg tiszteletes élt.

Korán reggel benyit egy ember Gr ... i tiszteletes uramhoz.

A mint beszélgetnek együtt, a pap egyszer csak valami nagyon kedves illatot kezd érezni, – észrevehető vigyorgás ül ki arczára, – körülnéz, de a keresett tárgyat sehol sem találván, a csalódás egész keserűségével fordul ismét az emberhez:

Kigyelmed tán pálinkát ivott már ma? –Igen is ittam, tiszteletes uram.

No, be ne merjen jönni kigyelmed többet hozzám így fölpálinkázva, vagy hozzon nekem is, mert engem úgyse megreped a szívem.

Szörnyű tűzzel beszólt az x-i pap a szószékben, egyszer csak berepül egy dongó a torkába.

Próbálgatta eleinte kifelé fújni a pap a legyet, de biz az nem jött; ekkor aztán nyeldesni kezdte, s midőn néhány perez múlva sikerült neki elnyelni a száraz falatot, szörnyű savanyú képet vágva monda.

Ejnye, fene egye meg! Amen.

Tiszteletes M. urat sehogy sem kedvelték hallgatói. Fiai sürgették, mondjon le állásáról, van már miből élnie, lássa, senki se szereti.

Hát azt gondoljátok, – viszonzá az öreg – hogy én szeretem őket?

Kérdi a borvizes székely ember papjától:

Ugyan nagy ember lehetett az a Széchenyi, akárhány várost bejártam, mindenütt azt temették nagy pompával.
Épen, mivel minden városban eltemették, azért halhatatlan ő! – felelé rá a pap.
N.
híres pap volt az egész környéken menydörgős vastag hangjával, s X. kis apró legátus vágyott hallhatni őt.
Brrr! – így kezdi ünnepi beszédét a pap irtózatos hangon, s a szószékre öklével nagyot üt és szól: – úgy-e keresztyén atyámfiai, megijedtetek? leolvasom a rémületet minden arczról, – folytatá, – megijedtetek – én pedig csak ember, hozzátok hasonló halandó ember vagyok, hátha ama hallatlan fővaló, ki mint szívek és vesék vizsgálója, tudja, érti sok titkos és nyilvános bűneiteket, megjelenve közöttetek, szólana hozzátok, ugyan mit tennétek akkor?

A kis tót legátusnak igen megtetszvén a beszéd, elkérte s leírta azt.

Be is tanulta a következő ünnepig, s a gyülekezetben, hova legatióra küldve volt, idétlen, gyermekes hangjával rákezdi:

Pirr! – Pirr! úgy-e megijedtetek?

Cs. tiszteletes tanárnak szokása volt jó kedvében megtréfálni tanítványait, hanem az illetők részéről aztán ritkán volt benne köszönet. – Egyik tanórán Sapp nevű tanítványát feleletre szólítja; az nem tud; – feleljen utána domine Mester! – az se tud semmit; – no domine Harangozó! – persze ez a dominus se lévén különb a többinél, méltó indignátióval kiált föl a tiszteletes – tanár:

Bizony amici az egész ekklézsiájok szamár!

Tiszteletes uram, tiszteletes uram! az isten szent szerelmére kérem! szólítá meg a paraszt a sz–i papot, kézen vezetve be hozzá három esztendős kis fiacskáját. Csak képzelje, kigyelmed, milyen csuda már ez, ez az ökölnyi gyerek itt la németül beszél, hogy az isten neki bűnül ne vegye!
Ugyan már hogy beszélne még ez németül?
Ám próbálja meg tiszteletes uram, meglátja. A pap meg akarván győződni és egyszersmind az

apát is megnyugtatandó, pár pillanatra a konyhába lépett, egy vas nyársat hozván onnan be.

Na kis fiam, szólt a tiszteletes a csodagyerekhez, hogy hívják ezt, a mi a kezemben van

németül? A gyermek minden tartózkodás nélkül bátran megfelelt:

Vasz nájsz!
Na lássa a tiszteletes úr, szólt közbe az ámuló apa, úgy-e német a kölyök?

G . . . n a múlt évtized elején megparancsoltatván a lelkésznek, hogy a templom tornyára tüzessé föl a kétszínű zászlót, e szokatlan látomány a harangozó kutyáját annyira ingerelte, hogy három napig folyton csaholva keringett a templom körül és végre is csak főlestütve, hunyászkodott módon futott el mellette.

Ε jelenet a ház eresze alatt zselyeszékében üldögélő tisztes ősz lelkészt édes kaczajra fakasztá, s inté harangozóját, hogy ebét zárná el.

Jaj tiszteletes uram! felelé az, ha már a kutya is megugatja, lehetetlen, hogy áldást áraszszon községünkre.

Egy jelenleg köztiszteletben álló királyi táblai ülnök fiatal korában mikor utazni volt külföldön egy kissé túlságosan gyakorolta a hírhedett magyar bőkezűséget. Midőn már a pénzkérésnek szokott módjait kimerítette, a következő indokolással folyamodott atyjához, ki igen jó módú református lelkész volt:

„Édes jó apám! Egy ideig mondhatom magam is aggódtam kissé felesleges költségeimmiatt, de végre mint jó kálvinista megnyugovám, hogy így van prae-destinálva. Óhajtanám, hogy édes apám is így vegye a dolgot.

„Meghiszem fiam – felelé apja, a küldött pénz mellett, hogy bő költésed praedestinálva van; de vigyázz, nehogy az is praedestinálva legyen, hogy mikor haza jösz, jól elpáholjalak.

Az öreg B. lelkésznek nagyságos Gy. úr megígérte, hogy majd egy kis erdőhegyi jó fát küld cselédjétől papbérbe.

Ígéretét meg is tartá, azzal a kis különbséggel, hogy jő ólfa helyett, csak olyan galy hegyet küldött.

Az öreg pap tisztelete mellett azt izené vissza a bérestől, hogy mondja meg a nagyságos úrnak, hogy nagyon is erdőhegyit küldött.

Tiszteletes Fy. uramnak egy ízben olyan kocsisa volt, ki a nagy franczia háborúban huzamos ideig katonáskodott.

Egyszer utazás közben elkezdi beszélni a kocsis, hogy harminczad magával, hogyan támadtak meg és vertek szét háromszáz francziát.

A tiszteletes úr kétkedve csóválta fejét a vitézségen, mely a kocsisból épen nem látszott ki, s mái-épen készülőben volt mondani:

Ne füllents Jancsi! mit a kocsis észrevévén, hirtelen tovább folytatja szavait.

De iszen akkor is mondta azt nekünk vitéz káplárunk, hogy ne igen beszéljük ezt minden bolond ember előtt, mert még majd el sem találná hinni.
Új papot kaptak a k– iak. A derék tiszteletes egészen elhelyezkedett már eklézsiájában, – fölszá-mitgatta jövedelmét, összejárta földeit, és örült neki, amint a kurátor bizonyítgatta, hogy milyen nagy darab földek, azok.
Hanem nini kurátor uram! az én conventióm-ban egy hold kaszáló is van, jó lenne egy füst alatt azt is megnézni.
Ráérünk még kaszálásig tiszteletes uram, – felelt nagy kegyesen a kurátor. – Aztán abba maradt. Eltelik harmadnap, negyednap; a papot bántotta a kaszáló, hivatja a kurátort. – Nézzük

meg a rétet, kurátor uram.

A kurátor hazudott valamit, hogy most ez a dolga, az a dolga; a rétnézés megint elmaradt.

Néhány nap múlva megint hivatják a kurátort rétet nézni. El is ment, de nem a tiszteleteshez, hanem a bíróhoz, annak elpanaszolta, hogy őtet a tiszteletes mindég kaszálót nézni zaklatja, tehát ő már most leteszi hivatalát, – csináljanak amit akarnak, – ő inkább meghal, semmint kaszálót nézni menjen!

A bíró kurátor után látott, de amint elterjedt a hír, hogy a leendő kurátor első kötelessége lesz a pap kaszálóját megmutatni, mindenki megirtózott a méltóságtól.

Végre a bíró fanyalodott neki. – Fogott egy dióverőt, ment a paphoz, ott azt füllentette, hogy a kurátor megbetegedett, – hanem majd ő megmutatja a rétet, – hanem nagy vizet kell ám járni odáig, azért jó lesz csolnakba ülni.

A pap örült a csolnakázásnak, meg a rétnek. Mennek mendegélnek, egyszer előveszi a bíró a dióverőt, s helyenként leeresztgeti a víz fenekére.

Nini, mit sondíroz bíró uram? hiszen a tengeren szokás a szárazt így kémlelni. – Éri e már a feneket?

Még éri tiszteletes uram, hanem mindjárt ott leszünk.

Megint haladtak egy puskalövésnyire; ott ismét leütötte a bíró a póznát, most már nem érte a feneket.

Na tiszteletes uram, helyen vagyunk, itt a kigyelmed kaszálója!

R. B. a mostani nagyhírű debreczeni pap már fiatal korában kitűnt szónoki jelessége által. Mint káplán szónokolt egyszer a h. b–i templomban, szokás szerint az egész gyülekezetet elragadá szép beszéde által, melyben a halandó szellemi fenségét s terveinek merészségét fejtegeté.

Isteni tisztelet után a templomból kijövő nép dicséretet halmozott az új tiszteletesre, kinek még akkor tájban kevéssé értett kifejezéseit s új szavait föltűnően szépeknek találta. Végre beleszól egy idős atyafi is a nagy dicséretbe:

Már az igaz, hogy helyre egy ember az új káplán, mert igazán a szívünkre beszélt, ámbár megvallom, hogy néhol nem is értettem voltaképen, hogy kiről beszól. Szellemi... no azt ismerem, hisz az a nánási patikárius, de Terveinek még eddig hírét se hallottam!

A nagytiszteletű úr, új imakönyvre tett szert.

Meg nem állhatta, hogy annak ájtatosságot idéző szavait a templomban minél előbb ne hangoztassa.

Kikeres egy alkalmi imát a könyvben, s helyét megjegyezve, e szavakkal küldi azt újdonkerült szolgálójától: „Menj az iskolába, s add át ott a hetesnek, mondd, hogy kéretem, a kijelölt helyen lévő imát legyen szíves délután a templomban a hívek előtt fölolvasni.

A szolgáló nagy hűséggel rohan az iskolába s átadja a könyvet az udvaron favágással foglalatoskodó hetesnek, a nagytiszteletű úr fönnemlített szavai kíséretében.

Nagyot bámult a hetes; de mint olvasni tudó komolyan veszi a dolgot, s elhagyva a favágást, haza siet, előkészítendő magát délutánra.

Délután az istenházába korábban gyűlő hívek egy ismeretlent láttak a papi székbe nagy rátartisággal behelyezkedni. Ki merte volna a csinos fekete ruhába öltözött hetest annak ismerni föl?

Jött aztán a valódi hetes pap, a káplán; az első bámulat után fölismerte szomszédja kilétét, kinek eszejárásáról bizonyosan különös fogalmai keletkezhettek agyában.

Sok suttogás után – miközben a káplán úrnak kezei sokszor oly állást vevének, mint midőn valakinek kézzel ütőleg akarjuk tudtára adni elégedetlenségünket bizonyos ügy fölött,

sikerült az iskola – küldetésében elbizakodott hetesét szándékáról lebeszélni, vagyis inkább lefenyegetni.

Isteni tisztelet végeztével, mind két hetes ment a nagytiszteletű úrhoz, hol kölcsönös felvilágosítások után nyomára jövének a humoristikus esemény eredetének.

Káromkodik a kondás reggeli disznókihajtáskor s ugyancsak szidja a csürheléket, hogy szavát nem fogadják.

Hallván ezt udvaráról a jámbor tiszteletes, megszólítja a kondást:

Ugyan hallja kend, miért szidja úgy ezeket a szegény állatokat?

Ugrálna csak tiszteletes uram előtt is úgy a betű, mint ez a sok csürhelék, fogadom meg nem állná szó nélkül – felelt komolyan a kanász.
Nyulat fogott a czigány és vitte a paphoz. De a pap nem adott neki érte semmit, hanem ily ajánlatot tett:
Tudod more, a nyulat megsüttetem, s a ki közülünk szebbet álmodik az éjjel, az eszi meg majd a pecsenyét. A czigány állott az alkunak. De jól szemügyre vette a pap ablakába tett nyulat és
szépecskén ellopta. Másnap reggel beállít a paphoz, s a megegyezés szerint kezdi álmát elbeszélni a tiszteletes:
Azt álmodtam more, hogy egy nagy létra nyúlt le az égből a földre, s én annak tetejében ültem az angyalok seregében . ..
Igazs, úgy van tisteletes uram, vág közbe a furfangos czigány; én is láttam, hogy milyen magosra ment, s azst gondoltam, hogy már vissa se tér többet, – hát megettem a nyulat.

Él a Szilágyságban egy különben igen becsületes és jámbor, de szerfölött tréfás református pap, – ki egy ízben egy katonakötelezett ifjút, ki nem az ő falujából való volt – minden keresztlevél nélkül – miután az illetékes lelkész nem akarta – egy nővel összeesketett. Miért is ez az esperesnek följelentetett, ki a részletes zsinat elé idézte őt, s ott tőle sok pap jelenlétében egész hivatalos tekintéllyel kérdezi:

Hogy merte tiszteletes úr a más búzájába vájni a sarlóját?
Mert részibe adta, – volt rá a tréfás felelet, mely igen sokat enyhített a körülményen.

A. község reformata volt, természetes tehát, hogy a falu végén megtelepedett czigány is azt a hitet vallotta. Újbori gyónáskor odajárult ő is az úr asztalához a többivel, s midőn rákerült az áldozás sora, az eléje nyújtott kelyhet nagy gyorsan, – s miután a pap ilyesmire elkészülve nem volt, – akadálytalanul fenékig kiürítette.

Mit tettél? – kérdé fölindulva a lelkész.

Hát talán nem érdimli meg azs én serelmetes Jésus Kristusom, hogy akár három ilyennel is kiigyam érte? – kérdezi feleletül a more.
Egy pap hallván valamely hívét nagyon káromkodni; üdvös példa fölhozása által véle őt ettől elszoktatni, s szépen elmondá szent Vendel – mint szintén pásztornak életét, hozzávetvén-, hogy soha nem káromkodott. Jól lehet szintén barmokat őrzött, mint te.
Igen ám, – válaszolt a megintett, – nem csoda, hogy nem káromkodott; mert hát akkor nem volt ám minden barázdának más ura, mint most; szabad volt az egész határ.

Egykor egy Bakos nevezetű pap hatalmasan pérorait az ő híveinek. Midőn legnagyobb tűzzel vitatná az ő thémáját, belekiált szónoklatába egyik merészebb hallgatója:

„Nem úgy van az Bakos uram!”

Erre a szónok imígy válaszol:

„Bak is vagyok, kos is vagyok, – hóhér nektek nem pap, akasztófa, nem templom, azt a Krisztus tagadó lelketeket! Amen!

Nem rég történt, hogy az esperes körutat tevén, vizitálta a kálomista ecclesiákat, hogy az egyházak állapota felől a püspök úrnak referáljon.

Egy ily alkalommal egy igen kis egyházban, hol sem az ecclésia a lelkészszel, és viszont ez azokkal megelégedve nem voltak, kérdi az esperes a jelenlévő főgondnoktól, az előbbi másféle kérdések után:

Hogy vannak atyámfiai megelégedve a jelenlegi lelkészükkel?
Ha ló nincs, a szamár is jó, – válaszolt a főgondnok.Ezt az esperes félig hallatlanná tette, rögtön a lelkésztől azt kérdi:
Hát tiszteletes úr az ecclesiával?

Cserép tálhoz fakanál, – volt a válasz, – a mi bizony mind két részről elég vastagon ment.

Nagy volt a disputa a szuperintendentziális gyűlésen; egy nagyhátu assessor erősen összetűzött papjával, s haragjában ilyet mondott neki:

220

Én már sok papot kitúrtam a helyéből; még önt is ki fogom túrni.Mire egy jelen volt versifikátor következő disíi-chonnal tiszteié meg az érdemes fenekedőt:

„Állal az, a mely túr: neve disznó; tudja-e tens úr.Bevallván rangját, klassilíkálta magát.

Nagy tiszteletű Márton István, korának nagy embere, a pápai collegiumnak megfundálója egy alkalommal a ratio és revelatio közti különbséget magyarázta. Szokása volt az ilyen száraz dolgokat százféle adomákkal megezukrozva adni be tanítványainak.

Lássák dominók; a ratio és revelatio ilyen viszonyban állnak egymással; megházasodik az ifjú pap s alig hogy haza viszi a kis menyecskét, harmad vagy negyed nap múlva – babkár (ládás olasz) ment a házhoz, sok mindenféle csecsebecséket kirakott az asztalra, a kis tiszteletes asszonynak csak úgy remegett a szívecskéje értök.
Vegyük ezt meg, vagy ezt, – nohát ezt, – de annak vége se lett volna, habár olyan tömött erszénye lett volna is a tiszteletes úrnak, mint a milyen lapos volt.
Lásd kedvesem – nem lehet – nem vehetünk mi még ilyet, – előbb szita kell, – rosta kell
kis tál, nagy tál – sodró deszka – és a többi, – majd ha ezeket beszereztük, veszek neked

aféle haszontalanságokat is. Nehéz szívvel emlékezett vissza a kis menyecske a meg nem vásárolt holmikra, – elállt a szava és egy kicsit durczáskodott is.

Nem sokára zsidó jött; ott lebbegette, terjengette a kamuka keszkenőt, a reklinek, – rokkolyának valókat; s most jött csak el a szegény papnak nehéz órája, sehogy sem akart tágítani a kis feleség, – hiába okoskodott, hogy erre sok pénz kell, – nem is papnénak való az ilyen cifra – de meg nincs is pénz, kisírt szemekkel rejtőzött el neje, mint egy kis mahumed a háznak valamelyik rejtekébe, – férje járt utánna, tyukászott neki, de csak vigasztalhatlan maradt, míg az idő ki nem gőzölegtette fejéből az áhított csecsebecséket.

Azonban megint zsidó jött, – csókkal, – öleléssel – mézes mázos beszédekkel próbálta megnyittatni a nő férje erszényét, s a férj felhőkbe ránczolt homlokkal – sötét tekintettel rá üt öklével az asztalra – nem lesz rokkolya – mondván – és a nő ezen revelátio után teljesen megadta magát, s férje nyakán soha sem alkalmatlankodott többé az effélék miatt,

Az öreg Zsoldos egykori ref. pap Ácson, egy ünnepi alkalommal hívei előtt predikátiót tartott az igazmondásról, és mindenféle okokkal iparkodott őket meggyőzni arról, hogy milyen drága szép dolog az igazmondás.

Többek közt hivatkozott a régi görögökre, elbeszélé, hogy Athenben az areopag egy alkalommal valamely ügyben igazságszolgáltatás végett összeülvén, több tanú kihallgatásának szükségét látta, ezeket sorban mégis esküdtették az akkori pogány szokás szerint, hanem egy tanúnak (minthogy azt az egész város igazságszerető férfiúnak ismerte) az eskü letételét az areopag elengedte, s megelégedett egyszerű vallomásával. – Hanem mikor az öreg pap megakarta az igazmondó philosophust nevezni, mutató ujjával megbökve homlokát azt monda: „esnye bizony atyámfiai nem jut most eszembe ezen bölcs férfiúnak, a neve, de majd később megmondom, hogy hittak.” – Azzal tovább folytatta egyházi beszédjét a köztiszteletűlelkész, be is végezte azt, de csak nem jött rá az igazmondó bölcs nevére, végre az áldást reá adta az öreg híveire, hogy béke és kegyelem legyen velők most és minden időben, – a szószékből kilépett, s amint a harmadik lépcsőre ért, ott megállt, és híveihez fordulva megszólalt: „atyámfiai, eszembe jutott az athéni igazságszerető bölcs férfiú neve, Anaxagorasnak hittak.”

Krisztus kínszenvedéseiről így prédikált egyszer nagypénteken a kálvinista pap:

„Krisztus pedig mindezen rágalmakra semmit sem felelt, mondván: – – –”

Szőlejébe ment az öreg Sz. tiszteletes. Egy szűk utón találkozott Sós János urammal, ki tréfáiról volt nevezetes D. helységében; szamara most egy taligát húzott maga után mindenfélével.

Mikor találkoznak, kérdi az öreg pap.

No Sós János uram, melyikünk tér ki?
A melyikünk okosabb tiszteletes uram! – felel Sós János egyszersmind szamarát félre

húzta az öreg úr elől. Ejnye, canis tota mater! No ez ugyan kitett rajtam, – s haraggal ment az öreg úr a szőlőbe.

Megunta a tiszteletes, hogy minden pontossága mellett, a gonosz nyelvek szüntelen becsületén rágódtak, hosszú tűnődés után arra vetette magát, hogy komondorjának farkát elvágatta.

Kérdezvén aztán az embereket, hogy mit beszélnek a faluban, azt kapta feleletül, hogy kutyájának farkáról beszélnek, mire megjegyzé a tiszteletes:

Kutyafark inkább a szájukba, mint az én becsületem.

Új templomot akart építeni a Z. i. gyülekezet. A lelkész ez okból hatalmas alkalmi beszédet tartott, s látván beszéde hatását, azzal végzé tanítását, hogy most mindjárt írassa föl kiki, mit szánt az építendő templomra? Sorra is kérdé minden hívét. Egy tekintélyes egyháztagtól szintén kérdi:

Hát kigyelmed jó uram, mit szánt?
Én tiszteletes uram, – mond ez, – mind a két telek földemet.

A pap igen megdícséré ez áldozatkészséget. Mikor azonban fizetésre került a sor, az atyafi krajczárt is vonakodott adni, s a pap ezen szavára: hiszen kigyelmed a két telek földjét ajánlotta föl, – azt válaszol á:

Hja, tiszteletes uram! kigyelmed úgy kérdé, hogy: mit szánt? s én erre feleltem azt, hogy két telek földemet; mert csakugyan magam szántogatom azokat!

Alaki tiszteletesnek szërnyen roszul ment a dolga. Az élet csupa koplalás volt. Tűrte a meddig tűrhette, hanem egy nap megunta a mulatságot, s föltette magában, hogy oda hagyja az eklézsiát.

Előbb azonban a következő verset mázolta a templom falára:

„Itt hagylak te Lak, hol se rektor, se a pap jól nem lak!”

Az újonnan választott pap így szólította meg híveit a szent beszédben:

Édes juhaim!
Mire a hallgatók egyike a többi nevében fölpattan:

Már kérjük szeretettel tiszteletes uram, bennünket ugyan ne hasonlítgasson holmi kerge birkához, hanem inkább egy pár olyan szép ökörhez, mint a szomszédé, a kikért most is kínálva kínáltak hatszáz forintot!

A jövő papoláson aztán közmegelégedésre úgy czímezte a pap községét, hogy: „Édes ökreim!”

Kálvinista papok tudvalevőleg káplánt csak akkor tartanak, ha megöregszenek. Nagytiszteletű P . . . uram is fogadott már káplánt.

Történt aztán, hogy egyszer csak a szomszéd helységbeli collegáját M . .. tiszteletes urat keresztelőre hívja magához; a mit is ez utóbb említett tiszteletes úrnak tisztes élete párja örvendetes meglepetéssel vévén hírül, jónak látja férjének ekképen jelenteni be:

No lám, milyen isten áldása már ez! Pedig ők már káplánt is tartanak!
Nem pedig, hanem m e r t, igazítá ki az öreg tiszteletes.

Az öreg gróf Teleki B., sehogy sem szenvedhette a helységbeli pap beszédmodorát, mely kiapadhatatlan volt vizenyősségben, mint akár a Kraszna folyó ágya. Azonban életében mégis sokszor ki volt téve a nemes gróf az ő lelki atyja végnélküli szódaráinak, s hogy legalább halálában nyugalmát ne zavarja ez a szélkelep, következő passust csúsztatott be végrendeletébe:

„Hagyok a nagybányai papnak egy könyörgésért ötven aranyat; a hosszú falusi papnak pedig, amiért temetésemnél hallgat, öt forintot hagyományozok.” – Persze, hogy nem volt kedve a lelkésznek beszélni, mert akkor az öt forint benn maradott volna.

Iszonyú öreg lova volt a tiszteletesnek. Tizenhét esztendő óta évenként négyszer mindig beküldötte a vásárra, hol a kupeczek megnézték fogát, de épen azért vagy legalább ezért is, nem vették meg.

Az öreg ló annyira megszokta a dolgot, hogy végre nem is várta, hogy fölpöczköljék a száját, hanem a mint valami ember közelgett feléje, azonnal vicsorítani kezdte fogait.

Egy alkalommal együtt sétált Tompa K. L. rozsnyói tanárral a schwarzenbergi fenyvesben. Útjok a „Hamupipő” forrás mellett vezetett el, melynek kútfejét egy 2-3 láb magas fehér homokkő képezi. Amint e kőre rátekint Tompa, szemébe ötlött, hogy arra egyenlő hosszúságú sorok vannak írva czeruzával. Figyelmezteti rá társát, s kéri menjenek föl elolvasni, mert az hihetőleg vers; a vers pedig, bár hova legyen írva, érdekli. K. vállalkozott, de elégségesnek látta, ha maga föl megy s hangosan fölolvassa az iratot. Tompa lenn maradt. Türelmetlenül várta, míg a tanár följutott, s midőn megtudta, hogy az irat csakugyan különböző kezektől Íratott két, négy soros versstrófa, hangosan kiáltott föl: „olvassa hát!”

K. aztán fönnhangon olvasta, mint itt következik:

Utas! ha tekintesz e forrásra, Gondolj életednek óráiraÚgy folynak el azok mint a víz Sirasd ifjúságod, oh te szív!(egy gömörmegyei suplikans.)

Alatta volt ez a nemes kritika:Nagy költő s remegész.Kár hogy hazád GömörmegyeVigye költeményedet a vész Bárhova, csak Gömörbe ne.

A fölolvasás végeztével kérdi Tompa: Van-e a tanár úrnál irón?” – S midőn ez igennel felelt, fölkéri, hogy írja alá, a mit diktáland. Tompa aztán ezt mondta czeruza alá:

„Oh ne bántsd őt jeles ortografus, A ki ekként firkálsz: remegész! Magad ellen vétesz könnyelműen. Hisz ti ketten vagytok egy egész!

Magyarázta és mutogatta az ο.....i pap híveinek az új mértékeket. Midőn a liter századát mutatta föl tréfásan tette hozzá: „ez lesz jövőre a portiós”. Nagy szöget ütött ez állítás a kondás fejébe: tekintgetett jobbra, balra, mit mondanak rá az atyafiak, s mikor látta, hogy senki sem tiltakozik a megkisebbített portios ellen, föl áll s mondja:

Már édes tiszteletes urain, nekem semmi szavazatom nincs se a péterrőfje, se a granerok ellen – de már avval a kis edénynyel nem tudok békességre lépni, – igya meg, a ki csinálta!

Minden harang zúgott búgott egy halottért Miskolcz városában. Kérdi egy kíváncsi idegen az odavaló tiszteletestől:

Ugyan kérem, kinek harangoznak?

Nekünk, uram, nekünk; mert annak hiába harangoznának, a ki meghalt, az már úgy sem hallja!

M . . . . jeles pap így kezdé óratióját egy hajadon fölött:„Itt nyugszik a nemes honleány! a tiszta szűz! a Gr a ch us ok anyja: – s kész volt a

temetési hangulat. Máskor egy napon gazdag ember fölött: „Hogy nem sajnáltad itt hagyni mezei gazdaságodat!”

Sajnálta biz az, de nem kérdezték? – szólt egy jelenlevő.

Híres volt messze földön nagy erejéről tiszteletes I). ez–i pap; D. herczeg egy pusztai csősze hallván hírét a pap nagy erejének, föltette magában, hogy elmegy, s megpróbálkozik vele. Befogott két pompás csikót, föltett a kocsira két kilás-zsák búzát s útnak indult,

Épen alkonyat tájon érkezett a ez . . i paplak elé. midőn a tiszteletes úr szokott sétájára indult, rendes útitársával: a kampós vaspálczával. A csősz elköszönti az esteli órákat, s elmondja, hogy régen hallotta már hírét a tiszteletes úrnak, ő is bír valamit, hát csak szerette volna már meglátni a tiszteletes urat: egy kis ajándékot is hozott, – S ezzel megfogta két kezével a két kilás-zsák száját a bekötésen s lehúzván a kocsiról, fölemelte kinyújtott karral, s oda támasztá a tiszteletes úr hasához, – tessék!

A pap szépen megköszönte s így szólt:

– No hát édes fiam látni óhajtottál, jól van! (s ezt elkérdé négyszer-ötször, és minden „jól van”-nál egyet-egyet nyomott a vaspálczán, úgy hogy az majd nem félig bele ment a kemény földbe.) Hát most én is neked adom ezt a harmincz éves pálczámat húzd ki.

A csősz neki fohászkodik, – nem megy, másodszor is neki fohászkodik, – nem megy, harmadszor keményen neki nyikorgatván fogát, akkorát erőlködött, hogy elszakadt a g . . . . húrja, elimádkozva magát fölugrott a kocsira, s úgy el – kihajtatott a faluból, mintha soha ott se lett volna.

Ugyan ennek a D. uramnak volt egy átkozott, nyakas kurátora, kinek a kötelességteljesítésnél kisebb gondja is nagyobb volt, s midőn már a pap egy hét óta mondogatta, hogy rendeljen a malomba kocsit, mert elfogy a kenyér, s a kurátor még se jött a kocsival, mert nincs benne a commenczióban, – vasárnap első harangszókor fölrakott a pap uram nyolcz zsák búzát a kocsira, s végig az utczán félszárig érő homokban húzta az egresi malom felé! No hiszen lett hajczéczu! nem csakhogy négy kocsi is jött a búzát elvinni, hanem másnap tüstént mentek a cz . . . iek az espereshez s bele tetették a commenczióba, hogy a papnak kocsi is jár a malomba!

A tiszteletes úr a komposszeszszornál volt név-estélyen, bevette magát egy oldalszobába dohányozni, de a burnútnak is kedvelője lévén, az ágyon papiroson kiterítve lévő fekete tubák formából csippentett és szippantott.

Midőn negyedszer cselekszi, a belépő házi úr kérdi:

Mit csinál a tiszteletes úr!

Beste lélek! már háromszor szippantottam ebből a tubákból, még sem titulálja az olfactusomat.

Nem tubák az, hanem csokoládé – magyarázá a házi gazda.

A kivallatás új módja.

B. . . . élete párjával hazulról távozva, két szolgáló leányára bízta a konyhakertet, s az abban zöldelő pompás fejes salátát; de mikor hazajött azt kellett tapasztalnia, hogy a kecskék kertészkedtek a salátás ágyakon.

Már régi gyakorlatból tudta, hogy mindkét bűnös kereken eltagadja a vétkes mulasztást és hogy e szerint egyenes utón a valódi tettesek nyomára nem jöhet, egy cselkérdéshez folyamodott tehát:

Hallod-e Zsuzsi, már megint megdézsmáltad a kamrában a cseresnyés kosarat ... elárultak a magvak, a miket a kertben elhullattál.

Nem én, tiszteletes uram; isten engem úgy segéljen, feléje se mentem a kertnek.
Hát akkor Panni te voltál a pákosztos, valld meg az igazat.
Én nem, én nem; tájékát sem láttam a kertnek tiszteletes uram.Így tudta meg az öreg úr, hogy egyik sem vigyázott a kertre.

Szűcsmestert búcsúztatott a székelv pap, s nagyon földicsérte:

„Mindenkinek eleget tett: csak én nekem veszett nála egy bőröm.”

T. i. a szűcsnek saját bőre, a mitől nem fizetett többé papbért.

Y é k á s volt a vezeték neve X falu lelkészének, kit hallgatói sehogysem szívelhettek; ellenben Y . . . falu Köblös nevű lelkészét, ki az egész vidéken nagy hírben állott, főkép halotti beszédeiért – igen szerették, mit azáltal is kimutattak, hogyha vagy egy derék ember meghalt X-ben, hozták át szónokolni.

Egy ily alkalommal, midőn elvégzé a sír felett beszédét, így kiálta föl egyik hallgató:

Hej atyafiak, akármerre is, a köböl még is több mint a véka.

A nagy békekötés után (Szathmáron) kemény rendelet érkezett, hogy a kálvinista papoknak nem szabad a kathedrából a pápista vallásról ócsárló beszédeket tartani.

Azért bizony csak úgy prédikáltak azok, a hogy az előtt s nem igen válogatták a szelídebb kifejezéseket; de soha sem akadt, a ki ellenük tanúskodjék.

Hallgatóik mind híveik voltak, s azok el nem árulták volna senkinek, a mit a templomban hallottak.

Egyszer Nagy-Bányán Huszti uram, a sekrestyés, föltette magában, hogy kikap rajtuk, s fölöltözött vén koldusasszonynak, bebugyelált fejjel, csak a szeme látszott ki a kendőből, s így lopózott be a kálvinista templomba, s ott meghúzta magát egy sarokban: – senki sem gyanakodott reá.

Hanem a pap az ember, a kinek száz szeme van: ő mindenkinek a veséibe lát. Amint fölment a kathedrára s elmondá a textust, odamutatott ujjával az álczázott sekrestyésre, s monda:

„Addig pedig nem kezdek hozzá a beszédhez, a míg Huszti uram el nem hagyja az egyházat.”

Nosza neki esének az álvénasszonynak a hű nyáj menyecskéi, s mint a krónika mondja: „zsoltáraikkal úgy elpáholák ő kegyelmét, hogy lepedőben kellett haza vinni.”

Hatalmas zsoltárok lehettek azok!

Hogy élnek odahaza collega? – kérdi az m.i ref. papot az egyik lelkésztársa az 1873. aszály idején.
Mint az angyalok az égben! – volt a felelet, – se nem eszünk, se nem iszunk. Ugyanezen időben, midőn az ínség átalános volt az egész országban s Borsod megye némely községében is többen zab kenyeret voltak kénytelenek enni.

Az ugyan ily állapotban sínlődő 1.. .i tanító amint isteni tiszteletről jön kifelé, s a lábbelijére tapadt sarat lerúgni akarja, vigyázatlanságból mellette menő papját rúgja meg.

Ejnye heh jó kedve van tanító úr, hogy úgy ugrál s rugdalódzik mint a ló? – monda emez.
Ne csodálkozzék rajta tiszteletes úr, hiszen a b r a k k a 1 élek.
J.
az u . . .i pap ismeretes volt egészséges megjegyzéseiről, kedves humoráról.

Többek közt az adóhivatal által egyszer II. osztályú jövedelem bevallási ív helyett III. osztályúval tiszteltetett meg, mely köztudomás szerint üzletembereknek van szánva, s még hogy lehető kétség se férjen hozzá az első rovat ki is volt töltve.

J. . . . V . . . réf. lelkész.
Üzlete: .,Stóla”: mit J . . . így egészítve ki, küldött be a jövödelem kirovó bizottsághoz.

III. osztályú jövödelem adó bevallási ív.A jövödelern bevalló neve és polgári állása J . . . Κ . . . ev. ref. lelkész.Üzlete: „Stóla, t. i. keresztelés, esketés és temetési díj.Üzleti tőke az ész, tizenhatévi köztanítás és sok évi gyakorlat által alkalmazva.Üzleti segédszemélyzet: bábák, házasságszerzők és doktorok.Egész évben foly-e az üzlet? vagy csak az év bizonyos hónapjaiban? A segédszemélyzet

közreműködése szerint.

Bevétel: Egy kupa bor.

Kiadás: Nincs.

Eskü helyett állampolgári becsületemre fogadom, hogy a fenírt adatokat igaz

lelkiismerettel vallottam be.

J . . . V . . . ref. pap.
Sohasem kapott több jövedelem bevallási ívet.

A tiszteletes jól befrüstökölt a kántorral, minekelőtte a templomba ment. De mivel a lelkipásztor rendén kívül vévé be a gyomorerősítőt, elaludt a templomban. A kántor ezt látta és a zsoltárt kétszer is végig énekelte, de midőn látta, hogy a tiszteletes csak nem akar fölébredni, odament hozzá és fülébe súgta:

Vége van már!
Töltsd meg újra, monda a tiszteletes álmosan.

Egy fölfuvalkodott öreg úri ember erősen kérkedett famíliájával, érdemeivel és régi nemességével.

A tiszteletes úr mosolyogva hallgatta ezt a dicsekedést, melyet észrevevén a dölyfös ember, azt kérdi tőle:

Hát nem hiszi a tiszteletes, hogy az én famíliám régi volna?

Hogy ne hinném? felelé a tiszteletes. Hogy réginek kell lenni, minden ember látja, mert hiszen mindennap dűlőfélben áll.

Két jezsuita tréfát űzött volt egy kálomista lelkészszel, a ki ugyan nem tudós, de tökkel ütött fejű sem volt. A többek között azt is kérdezték tőle, tudja-e hogy Luther a pokolban van?

Igenis tudom, hogy ott volt, de most nincs ott.
Hogy-hogy? kérdek a jezsuiták.

Mindjárt elmondom, – válaszolá a lelkész. Mikor Belzebub, az ördögök generálisa, egyszer vizitatiót tartott a pokolban, egy rendkívül vastag kövér embert talált ott. Megkérdezte, hogy ki a? Azt felelték néki, hogy az ama híres Luther Márton. Oh! kiálta ekkor boszúsan Belzebub, mit keres itt ez a nagyhasú ember? Ki kell mindjárt tenni, igen sok helyet foglal el, legalább is két jezsuita elfér a helyén.

A tiszteletes elutazott hajón. Barátai közül többen megkérték, hogy ezt is, azt is vásárolja meg számukra a fővárosban. A vásárlandó tárgyakat lajstromokban általadták, de egyen kívül senkisem adott pénzt azokra.

Ennek be is vásárolt mindent, a mit csak kívánt, amazoknak pedig semmit sem. Mikor a pap megérkezett, odament kiki, hogy a neki hozott portékát elvigye de a tiszteletes azt monda igen okosan és méltán:

Mikor a hajó épen indulófélben volt, elejbém raktam a lajstromokat, hogy jó rendbe szedjem, azonban egy nagy szélvész kerekedett hirtelen s mind a Dunába fútta, s így nem tudhattam, mit rendeltek meg.
Hát Péter bácsinak miért hozott meg mindent? kérdezték tőle.
Azért, mert ő a lajstromba csoinbolyított volt egy csomó aranyat, mely miatt a szél el nem vihette mint a többit, s ez szerint megnézhettem, a miket Péter bácsi kívánt.

A magyar kanahánokban szokásban volt régente, hogy mikor a katholikus püspök visitatiókra járt, minden faluban a hol elment, harangoztak tiszteletére és a plébános vagy protestáns lelkész elment udvarlására.

Egy faluban meg nem jelenvén a tiszteletes, hivatja a püspök és kérdi, miért nem cselekedte kötelességét, hiszen hallotta a harangozást.

Hallottam kegyelmes püspök úr, felelé a tiszteletes, jól hallottam, de azt gondoltam, hogy szokás szerint valamely istenostora, u. m. jégeső, szélvész vagy hasonló háborús idő ellen haragoznak.

Nyers, nyakas magyar ember volt Tampos bácsi – mentshelyi evangélikus pap. Sok borsót törtek szegénynek orra alá a mentshelyi atyafiak, a miből különben bőven kijut a protestáns lelkészeknek. Ott hagyta őket, – elment kisebb eklézsiába, Gergelibe. A legelsőisteni tisztelet után bementek hozzá a gergeli elöljárók, s szép emberség-tudással előadták, hogy az ő gyülekezetükben az epistolákat énekelve szokás az oltár előtt fölolvasni.

Tampos bácsi figyelmeztette őket, hogy ez a szokás a régi katholikus szertartások maradványa, hogy ez magyar gyülekezetekben már nem szokás, csupán a tót testvérek némely egyházában divatozik még; és jobban is megértik, ha olvassa, mintha énekli az apostolok írásait, – Hiába volt minden érvelés; makacsul ragaszkodtak a gergeliek régi szokásukhoz és kívánták az igének éneklését. És midőn a pap a gyülekezetnek nem tette meg kedves kívánságát, három presbyter elment Kis János superintendenshez, Sopronyba! Kis Jánosnak jámbor, szelíd lelkületét a história emlékezetben hagyta. A kegyes főpap nem akarván a gergeliek vallásos érzületét sérteni, írt egy kegyes levelet Tamposnak, s meghagyta neki, hogy tartsa magát az egyház régi szokásához s énekelje az epistolákat, A superintended abban a hitben volt, hogyha Tampos, ki meglehetősen orrból beszélt, valami desperatus tónusból elénekli a szent igéket; maguk a gergeliek fognak könyörögni, hogy hagyja el.

Megjönnek a deputatusok; nagy triumfussal átadják papjoknak a superintendens levelét.

A pap hozzá se nyúl a levélhez. – Úgy is tudják kentek, mi van a levélben.

Mi tudjuk, – mond a kurátor nagybüszkén, – mert a főtisztelendő superintendens úr fölolvasta előttünk, de hát olvassa kigyelmed is – kigyelmednek szól.
Törje kend föl, – förmedt a pap a kurátorra.
Ez engedelmeskedik. – No hát most énekelje kend el nekem, mi van benne?
Ugyan édes tiszteletes uram. hogy kívánhat tőlünk ily bolondot? – De a pap nem tágított.
Lássák kentek, Pál apostol is püspök volt; ezt a levelet is püspök írta. Én tudom mit írt Pál, a hajdani püspök; kendtek azt kívánják tőlem, hogy énekeljem el Pál apostol leveleit, én is jogosan követelem kendtektől, hogy énekeljék el Kis János püspök leveleit. Hát csak rajta.Énekeljenek kendtek – különben én sem éneklek.
És a szegény gergeliek inkább elengedték az epistolák éneklését papjoknak, mintsem a hozott főpásztori levelet elénekelték volna.
Bemegy a kétyi ember lelkészéhez, s izzadt homlokát törölgetve így szól:
No tisztöletes atyáin uram, megraktam a kazalt emberül: hanem most már jó volna egy kis programm!

Mindjárt István! – szól a lelkész – várjon egy kicsit, hozok mindjárt.Kevés idő múlva a mellékszobából kihozta a lelkész a pálinkásüveget.Olvasott az öreg tiszteletes az ebéd utáni órákban karos székében hátradőlve, egy igen régi,

s oly nagy kapcsos bibliából, mint egy füstházajtó, – s a kedvencz házőrző eb pedig odahúzódott, s fejét csöndesen az öreg pap térdére fekteté. A künn borongó idő és rekedt lég csöndes szendert fuvalt az öreg úr pilláira, minek folytán a nagykapcsú könyv kisiklott kezéből s a szegény ebet jól főbe találta, úgy hogy ez vonítva futott el. Fölébredt a zajra az öreg, s látva az esetet, szólítá az ebét:

Duna! – jer ide Duna! – Látod-látod, mindég mondtam én, hogy a betű megöl.
'Csés jó reggelt adjon Isten, köszönt be a paplakon a községbeli egyik földmíves polgár.
Adjon Isten, – fogadja az öreg tiszteletes, – hát mi lelte szomszéd, hogy ilyen szomorodott arczot vág?
Jaj, hagyja el tiszeletes uram, megöl a kár és boszúság, csak képzelje – az este elkészítek két véka gabonát egy zsákba, hogy ma reggel malomba küldhessem, – s az éjjel a pitvarból ellopták: de még ez nem elég, hanem még mit csinált az ajtóm előtt, a házam küszöbére az akasztófa tolvaj! (megsúgja a papnak a küszöbön hagyott titkot.)
Ááááá! – szörnyüködék fejcsóválva a tiszteletes, s a szobában sétálva, menet-jövet koppintott egyet az asztalon, – hm – hm! a szemtelen. – Egyszer csak megáll egész derült, vigasztaló arczczal a polgár előtt:

Na – ne búsuljon szomszéd, legalább a veszett fejszének nyele került,

Hatalmasan papolt az egykori öreg pap, de nagy lármája daczára is aludtak hallgatói. Ez kihozta sodrából az öreg tiszteletest s haragjában így fakadt ki:

Azért látogat Isten csapásokkal, mert a templomban is örökké alusztok. Most is három hét óta veri gabnátokat az eső. Amott azonban Kövecsi komám a szegletben nyugton alhatik, mert ő már behordta.

Egy faluban nem harangoztak a püspök tiszteletére, mikor oda érkezett. A püspök azonnal hivatta a papot, és elmulasztott kötelességének okát kérdezé.

A pap ezt monda:

Kegyelmes püspök úr sok okunk van rá, hogy nem harangoztunk.
Mik azok? kérdé a püspök.
Első, hogy nincsen harangunk.
Elég, elég – felelé a püspök. A többi felengedem.

Szeretett volna tiszteletes uram mennél több tudományt fojtogatni, s ha valahol nyílott egy kis alkalom, azt meg is ragadta két fülénél fogva.

Egy ízben hogy, hogy nem. észre találta venni, hogy a délutáni órákban debreczeni suplikánsok fognak hozzá beállítani, kapja tehát magát, ebéd után azonnal egy termetes könyvvel oda ül az ablak mellé, figyelve, lesve az érkező vendégeket. Végre aztán jönnek azok, s negyedszeri kopogtatás után ott állanak az olvasásba mélyedt lelkiatya előtt.

Üljenek le kedves öcsém, üljenek le. s engedjenek még egy pár sorocskát olvasni. Minden sora valódi élv ennek a Cicerónak.
Hát Cicerót olvassa tiszteletes úr?
Igen, nekem ő a kedven ez íróm!
Hát aztán mit mond valami jót? – kérdé tovább a diák a szokásban lévő tréfás szójárással.
Hát bizony kedves öcsém, vágja a pápista k a t.
Tiszteletes uram, meghalt a Szitás Pál, ma délután szeretnénk eltemetni prédikátióval. Az nem lehet, ilyen rövid idő alatt nem készülhetek én el új prédikatióra.
Nem is olyan nagyon kell az az új tiszteletes uram, jó lesz annak valami hányt-vetett is. Mikor ő felsége még mint abszolút uralkodó azt a nevezetes körútját tette. B. község egy küldöttsége is eljött elébe tisztelegni. Z. tiszteletes volt a szónok.
Az üdvözlő beszéd után beszédbe ereszkedik az uralkodó a szónokkal és kérdi a többek között, hogy minő a lakosság hangulata.
Ó felséges uram, nálunk a lakosság hangulata, mondhatom kitűnő, felelt a tiszteletes a legártatlanabb arczczal, mind jóérzelmű egytől egyig, hanem a szolgabírónk, no az schwarzgelb.

Régen történt, hanem nem mese.

A Nagykunság egyik nagyobb városának igen erélyes és istenfélő papja volt, ki nem igen szerette, ha különösen öregebb hívei között akadt, ki a templomba járásnál jobban szerette az otthon maradást. Hanem bizony volt olyan is! különösen az egy Kis Mihály urain gyakorlá e nemes mesterséget.

A derék pap nem állhatta már végre a dolgot, fölhivatja Kis Mihály uramat s azt mondja neki szép csöndes hangon:

Kis Mihály uram, tegnap egy zsoltár veszett el az isten házából.
Az meglehet, tiszteletes uram.
De a zsoltár elvivőssel Kis Mihály uram van gyanúsítva.
Már én tiszteletes uram?
Nincs másképpen.
Hiszen én nem is fordultam meg azon a helyen mióta a keresztvíz alól kikerültem.
Nem-e?
De nem ám! . . . hetvenkedik az ember.

Hm! . . . tán még dicsőségnek is tartja ezt Kis uram? hm! hm!. . . hát aztán mindennap kétszer fog ott megjelenni kigyelmed, s hogy is szemmel tarthassam, ott ülend az első székben én előttem. Ajánlom hogy ezután mindennap találkozzunk azon a helyen, mert különben bajunk lesz egymással. Most Isten megáldja.

Másnap reggel, mikor az első harangszó megüti Kis uram fülét, méltatlankodva dörmögé:

Húzza már, hogy szakadjon el a keze szára!Adel elő a szűröm feleség!A tiszteletest elhagyván emlékezete, semmiképen sem jutott eszébe a prédikácziónak

hátralévő elmondandó része. Hogy zavarát palástolja ezt monda híveinek:

Én úgy érzem, hogy ez a prédikálószék mozog, lehetetlen tovább itt maradnom, ha

életemet nem akarom koczkáztatni. Mikor aztán lejött, egyik hallgatója hozzá ment és így szólott:

Tiszteletes uram! A kigyelmed félelme fölösleges volt, mert mi megtartottuk volna a prédikáló-széket.

De én meg nem tudtam volna megtartani a beszédet, monda magában a tiszteletes.

Egy falusi vén tiszteletes olvasta vala egyszer az evangéliumból azt a csoda tételt, miképen elégítettett ki 5000 ember öt kenyérrel és két halacskával. De mikor a vendégek számához érkezett, elvetette a. számot és 5000 helyett 500 olvasott. Az egyházfi, ki a paphoz közel ült, észrevette a tévedést, és szépen öt ezerét súgott a pap fülébe.

Hallgass – monda a tiszteletes, öt százat is bajosan hisznek el, nem hogy öt ezeret.

Valami pusztai vadon közepette növekedett legényt fogadott az egyszeri pap mindenesének, ki nem igen tudta, hogy a templomban semmi körülmény közt nem szabad az egyházi szónoklatba belebeszélni.

Ezt a szolgát a mészárszékre küldte a pap reggel húsért, de a mészáros azzal küldte vissza, hogy – a míg a régi kontót meg nem fizeti, addig nem hitelez neki többet.

A legény aztán bemegy a templomba; a hol a pap épen szónokolt és a mint a legény beért, épen e szavakat monda a lelkész úr nagy pathoszszal, a bibliát magyarázván:

Nos, mit mondott Dávid?

A legény azt vélvén, hogy a kérdés hozzá van intézve, mivel hogy a mészárost is Dávidnak hittak, rögtön reá felelt hangosan:

Az biz azt mondta, hogy nem ad több húst, míg a régi kontót ki nem fizetjük.

Az x. templomban, mely híres arról, hogy nagyon sok zsebtolvaj látogatja, a tiszteletes a szószékről inti a híveket, hogy ne lopjanak, mert az isteni gondviselés őrködik, és az előtt semmi sem marad titok, azonfelül még álruhás rendőrök is ügyelnek – veté nagyobb hatásokáért oda a tiszteletes úr.

Mikor Bulyovszkiné 1875. november havában Kolosvártt vendégszerepelt, fáklyás zenét rendeztek tiszteletére, s ez alkalommal egy unitárius lelkész tartotta a beszédet, mely a „Magyar Polgár” szerint szórói-szóra így hangzott:

Mélyen tisztelt Nagy Kegyed, valóban drága Díszasszonyunk!

Azon alapigéket, melyeket fölveszek iparos beszédem alapjául e díszvilágításnál, melyet Kolozsvár díssztölötte és a weimari színház dísztagja tiszteletére rendeztünk, meg vadnak írva Zakariás próféta proféciás könyve XI. fejezetében az holott is Jehova így szól: „Fölvevém gondviselését a nép szegényeinek és választék magamnak két pásztori pálczát, és úgy legeltetem a népet.” Ε pálczák egyike iránti tisztelet, hogy ily nagy tömeg van itt, és a másik iránti tekintet az, hogy szerény magam vagyok a nép szolnoka.

Ön díszasszony dísz ruháiban Adri enne és az orleansi diadalmas hölgy, kiről már Lehel és társai oly csodadolgokat beszéltek, s a Don tövétől el Münchenig, Parisig, s arra felé, hol a magnes sarka északra mutat föl a rejtélyes Skócziáig – minden, de minden nép kész forradalmat csinálni, s az ön kettős pálczája alá adni fejét, ebben a dualisztikus osztrák-magyar világban.

Ε pálczák egyike a próféta mondása szerint a szépség, másik a szerelem pálczája. Mi légyen ez utóbbi? Az illedelem tiltja kerülő szókkal elmondani. Az több mint bizonyos tény, hogy az én dísztelen csekélységemet, az én énemet az hozta ide, nagykegyelmű fő-főérdeműdíszasszonyom, hogy kimutassam díszességednek, a német és franc nyelv beszéllőjének, hogy a mi magyar nyelvjárásunk is képes oly diszkifejezésekkel teljes oly szó hímzés, és mondat csipkékből készült szövetekre, melyekről Lamartinenak a nagy franczia díszpolgárnak fogalmában sem volt belső gondolata. íme a próféta Ínségese ebben a dísztelen ínséges világban mit tud Nagy Kegyednek hódoló lábaihoz hozni, hogy érdemessé tegye magát arra a harmadik pálczára, melyről – mint prózai ügyletről – a próféta mélyen hallgat. Fogadja díszasszonyunk bensőnkből jövő külsőleges ragaszkodásunk polgári kifejezését,

Az öreg Dömötör hírneves ember volt a maga idejében. – Dabi pap volt; mely „eklézsia egyike a világ legszegényebb parochiáinak. Ő volt az, a ki az öreg Bátori superintendens idejében – J. O. és I-féle villongás alkalmával, midőn t. i. e két úr három évig villongott az esperességért, az öreg püspök által saját hatalmi szavával esperesnek megtétetett.

Mikor ezt az öreg Dömötör megtudta, fölment gyalog Pestre, és ott kezdett contradikálni a püspöknek.

Nem ilyen szegény ember való – úgymond – esperesnek.Bátori uram aztán azt mondta neki nagy nyersen:
Szegény ember lehet kend – én miattam; hanem esperes lesz kend! – És az lett.

Egyszer ez az öreg úr Péczelen valami nagy egyházi frequentia alkalmával gr. R.-ékhez ebédre meghivatott. Mint esperest a grófné maga mellé ültette. S mikor az inas marhahúst hozott, makarónival körül rakva, az inast igen nagy félelmek közt szólítá:

Ide ne hozzon kigyelmed valami kígyót vagy békát, mert én ettől itt ezen a helyen szörnyet halok ám.

Ej, nagytiszteletű úr, – mond a grófné, – hiszen nem kígyó ez, hanem tészta.

De méltóságos asszonyom, nem hiszek én neki; az én feleségem is elég tésztát főz, de vagy elmetéli vagy elcsipkedi; ilyen gyanús kinézésűvel nem rettegtet engem.
Hát mivel élnek ott Dabon? – Kötekedék a sajátságos öreg úrral a grófné.
Babbal, lencsével, káposztával, tisztességes magyar embernek való eledelekkel: a bakonyi svábok már a mi falunkban is árultak pityókát (krumplit), de az én asztalomra ezt nem merné föltenni a feleségem.
Hát mennyi a fizetése nagytiszteletű úrnak, – folytatá tovább a discursust a grófné.
Hm, méltóságos asszonyom, van énnékem szép fizetésem. Rá megy az majdnem 300 vonásforintra – meglehetne abból élni szépen, de még pénzelni is lehetne, ha azok a dabiak megfizetnének.

Ennek az öreg Dömötörnek volt szép öt szál legény fia, kik közül szegénysége miatt nyilvános iskolában csak a legöregebbiket taníttathatá. A többit otthon maga tanítgatta, és lett is valamennyiből derék, közhivatalokat viselő ember.

Egy pap a halálról prédikálván híveinek, beszédét így fejezte be:

– Sőt még a halálnál is, – mely az elkövetett bűnök miatt szabatott, az emberiségre – jótevőleg intézkedett a gondviselés; atyai szeretettel az élet végére tévén azt. Gondoljátok meg, kedves keresztény hallgatóim, hogy ha a halál nem az emberi kor végén, hanem az elején volna, mi lenne akkor az élet? – semmi!

Egy öreg falusi lelkész, megszokta jobbára paraszt hívei közül hirdetni a házasulandó párokat, kiket közszokás szerint így czímeznek: községünkbe!! becsületes N. N. stb.

Egyszer azonban akadt a hirdetések között egy földkóstolóé is; az öreg tiszteletes már két becsületes czímű földészt kihirdetve, kezébe veszi a harmadik czédulát is, nem is gondolván mást, mint azt, hogy ez is közrendüvé leend, s ezért csak úgy előre kezdi: „Helységünkbeli becsületes” – ekkor a nevet nézve, észreveszi a tévedést, és megzavarodva ekként siet helyre hozni: „nem becsületes, hanem tekintetes JST. N. úr veszi magának házas társul . . .

Meghalt a tehénpásztor és a tiszteletes úr így búcsúztatta el:

Búcsúztatlak el az fűtől fától, Embertársaidtól és az kis fiadtól. És az egész leány és az legényhadtól S végre az nagy szarvú falubikájától.

Jósa István pap, a kurucz világban bátor portyázó, hírneves csapatvezér, most kurucz, majd labancz, mint kedve és érdeke hozta magával – egyszer kurucz korában arról értesülvén, hogy Smid, labancz kapitány Kassa vidékéről a hegyalját szándékozik meglepni; a tiszavidékéről sietett föl a labanczokat megelőzendő. Tályának tartott, hol pap korában minden pinczét, sőt a nevezetesebb aszú átalagokat is megismerni elég alkalma volt; különösen a Bégányi pinczéjét féltette, hol egy rejtett lyukban a legnemesebb borok voltak lerakva. Sietsége hasztalan volt; mert mikorra Tályára ért, Smid emberei minden pinczét, még a Bégányiét is, a rejtett helyet is fölfödözvén – kiraboltak; a rablott borokat tovább szállíták.

Jósa szomorú meglepetéssel hallotta a hírt; tudakozódott a labanczok után, mely irányban vonultak el; értesült, hogy azok szántó felé az Aranyos völgyön a hegyek közé húzódtak. Εhírre fejét csóválta: reménye nem volt a labanczokat a hegyek közt sikerrel megtámadhatni. Legényeit lóra parancsolá; csapatát lassú lépéssel vezette a kimutatott hely felé; majd legényét, Körmös Ferit szólítá magához, annak titkosan adá utasításait: hogy sietve menjen előre, öltözködjék át labancznak; a hegyek közt keresse föl Smid embereit, adja tudtokra, „hogy ő fölmondott Tökölinek; ő és legényei már levágták szakállukat, süveg helyett kalapot nyomtak fejökre; ha szívesen fogadják, át jönnek labancznak.”

Ezután csapatát két részre osztá: felét egyik hadnagya vezérlete alatt a Cserhát felé küldé, oly utasítással, hogy onnan Szendrő, Torna felé portyázzanak, de minden nagyobb s föltűnést okozó vállalatot mellőzzenek; ő rövid időn tudtokra adandja, mikor és hol kell vele csatlakozniuk; kipróbált, ismert legényeit maga mellett megtartá, s ezekkel folytatá útját a kitűzött czél felé! Másnap este felé találkozott a hegyekből visszatért legényével, ki jelenté, hogy őt a labanczok szívesen látták; hangosan nyilváníták örömüket a nem várt megtérésen; őt kérték: siettesse a vezér mielőbbi csatlakozását mert vezérök e napokban nagyobb támadást szándékozik intézni a tiszántúli részekre.

Másnap a Simándi bérczen megtörtént a leborotvált és fölkalapozott kuruczok csatlakozása a labanczokkal. A labanczok örömükben átadták Jósának s csapatának a rablott borok egy negyedét; magának pedig két penészes átalagot választa, mely a többieknél kisebb s véznább volt, melyet már a pinczében ismert, s tudta hogy azok tartalma a legnemesebb hegyaljai bor, azok egyikét „summás pontifex”-nek, a másikat „emollit mores”-nek keresztelte el Bégányi uram; később intézkedett, hogy azok más ember szeme elé s napfényre ne kerüljenek.

Körülbelül egy hónapig együtt működött Józsa a labanczokkal, velük száguldozta be Kalló, Szatmár és Bihar vidékét, velők együtt tért vissza Kassához; de itt egy éjjel úgy eltűnt csapatával együtt, hogy a labanczok még nyomukat se födözhették föl; csak később hallották, hogy három ezerre menő dandárával Sel-meczet megrohanta, s bevette, az ott talált aranyat fölzsákmányolta, Szepes és Sáros városait megsarczolta, Bártfát, Kis-Szebent, Barkóczy hadainak szemeláttára bevette. Ekkor izent hozzá Barkóczy: „Hát Jósa uram ez az adott szó és a zászlónk alatt letett eskíl?”

Mint pap – válaszolt Jósa – az eskü alól magam dispenzáltam magamat: mint katona és szakálas kurucz csak azt akartam Gensdorf ezredesnek tudtára adni, hogy engem máskor Göncz-Euszkán asszonyoknál ne keressen; megtalálhat fényes nappal a csatatéren is.

BARÁTOK.

Barátnak mondják: tánczoljék, ígérnek neki egy kecskét:Nem lehet, nem szabad barátnak tánczolni.Barátnak mondják: tánczoljék, ígérnek neki pénzecskét:Nem lehet, nem szabad barátnak tánczolni.Barátnak mondják: tánczoljék, Ígérnek neki menyecskét:Most lehet, most szabad barátnak tánczolni.

Régi nóta.

A barátokat, kivel kezdhetnék meg méltóbban, mint a Benczések nagy alakjával: Czuczor Gergelylyel, ki még a szentegyházba is atillában ment, mert mint mondani szokta az Úristen nem botránkozik meg, mikor atillában utazunk, azután meg mielőtt baráttá lettem, magyarnak születtem.

1843-ban Vas Gereben Atádival egy irodalmi képzőkört alakított Győrött, mely azonban a prodirektornak sehogy sem tetszett s heten kívül el is ijesztette tőle a többi tanulót mind. Ez a hét azonban a kurta korcsmázás helyett, a szünnapul hagyott csütörtököt irodalmi kísérleteik fölolvasásával és megbírálásával töltötte, s a sikerültebbeket bemutatták Czuczornak.

Ezt megtudta Kucsera Márián prodirektor, és Czuczortól szerette volna meg tudni, hogy min töri az a hét a fejét.

Nem mondaná meg a főtisztelendő úr, mit csinál az akadémiai ifjúság csütörtökön esti öt órától hétig? kérdi Czuczor Kucserát.
Kávéházban és a Hitliben1 ülnek – mondja a kérdezett, – ezt a pedellustól tudom.
Én pedig azt tudom – mondja Czuczor, hogy ez a hét fiatal ember nem ül ott, hanem önképzéssel foglalkozik.
Ezt nem fogom tűrni.
Kérem a főtisztelendő urat – mondja Czuczor, hagyjon békét e kicsiny csoportnak, a világ nem fogja ránk, hogy a rosz diákot mi tanítottuk tekézni; hanem ha tanítványainkból később ember válik, – azzal mi fogunk dicsekedni.

Ezen figyelmeztetés elég volt,

Vas Gereben sokat nyaggatta Czuczort világfájdalmas verseivel, de az öreg mindannyiszor nevetett, midőn valamelyiket elolvasta. Rá nézett, megint nevetett, minek jelentését Vas Gereben ki nem találta.

Kedves öcsém, mondta egyszer utasításul, maga erőnek erejével búsulni akar. Én mondom, magának kutyabaja, írjon le deák tréfáiból egyet, azaz egy többet fog érni, mint két kötet nyöszörgés; mert a mit én hallék az ön tréfáiból, olyanokat más erőlködve sem képes faragni.
Mikor aztán Vas Gerebennek a „Convietusi ebéd” czímű humoristikus rajza Frankenburg „Életképek” lapjában megjelent, Czuczor az utczán fogta el és a szeretet hangján monda:
Mondtam úgy-e, hogy magának kutyabaja, ne búsuljon kótából, hanem írja le azt az életet, melyet ösmer. Versünk elég van, de nemzeti életünket oktalan mellőzzük és idegen pofákat bámulunk; pedig nem hallottam, hogy a tükröt azért tartaná a menyecske, hogy maga helyett más nézzen bele.

A negyvenes évek derekán Szákfinak társasága játszott Győrött, s a társaság tagjai között voltak Szathmáryné, Komlósy Ida, Tóth József és Szigeti is, mind a négyen később a nemzeti színház elsőrendű tagjai. Tóth leginkább kivált akkor a többi közül és Czuczor jókor kimondta róla, hogy nagy művész fog válni belőle. Egy mindenhez érteni akaró tekintetes úr vitázni kezdett Czuczorral:

Nem szenvedhetem ezt a Tóthot, a mint a színpadra lép, már az arczára van pingálva

1 Sörmérő a győri sétányon.

az, a lőni-való gazember, kit személyesíteni akar.

Én meg azért szeretem, – mondja Czuczor, mert egy mozdulattal, egy arczvonással sem téveszt meg, valóban az, a minek lennie kell azon szerepben, melyben kiállították.
Azt még sem tagadja ön – vitázik a másik, hogy Tóth nagyon túloz!
Nem tagadom, ez a hiba meg van Tóthban; hanem én inkább szeretem azt a kályhát, mely hamar bemelegszik, mert a tűznek feleslegét kivehetem, mint azt, melyet egy öl fa sem bír úgy áthatni, hogy mellette levethessem a bundát.

A színházba járást gyakran orra alá reszelték s egy alkalommal Dresmiczer káptalani nagyprépost találkozván Czuczorral. mindjárt a színházba járást pattogtatta:

Ön sokat jár színházba,
A lehetőségig minden nap – mondja Czuczor.
Ön ott igen sok világi dolgot hall, és utóbb világi érzelmekhez szokik.

– Ebből az következnék, hogy mivel sok gazembert gyóntattam, végre kedvet kaptam a csizmalopásra.

Feleletnek ennyi elég, magyarázatnak pedig sok is.

Czuczor a rendbeli növendékeket tanítá.

Egy alkalommal fölemlíté egy tudós kommentátornak kételyét, hogy a rómaiak Cicerót

voltaképeu Cziczerónak, Csicserónak, vagy Kikerónak mondták-e? A tanítványok közül valamelyik a tanterem ajtaja mellé a falra ezt írá:

Czuczor-e? Csucsor-e? vagy Kukor?Czuczor megbotránkozott e dévajságon, azért a kérdések alá ezt írta:
A ki ilyet kérdez nem kaki, nem is czaczi, hanem csacsi!

Czuczor Győrt kiválólag szerette. Győrnek értelmes, iparkodó, tanulékony népe volt az a bizonyíték, hogy a magyar megérti a tárgyat, sikeresen valósítja, és távol a mellékgondolattól, mely megalázó, megmarad emberséges magyar embernek.

Tudnivaló, hogy Győr kiválólag gabnakereskedéssel foglalkozik s a legjobb módúak törzsökös magyar emberek voltak. Győrött hallatlan volt, hogy gabonakereskedőt a szokásos „crida” ért volna. Megtörtént, hogy a gazdag lassanként megfogyott vagyonában és évekig sinlődött, de a rendszeres bukás-módhoz sohase nyúlt. Erre mondta Czuczor:

A győri gabonakereskedő elfogyhat mint a patak, de nem bújik a hegy alá!

Sok víz elfoly addig a Dunán, míg olyan nyelvészünk akad, ki a magyar nyelvet, annak természetét, észjárását úgy ismerte volna, mint Czuczor, ki mindenről számot tudott volna adni, mint ő. Minden izét és porczikáját ismerte a nyelvnek s mit mások annyira gúnyolnak, a tájszólást igen szerette. Egy időben észrevette, hogy Vasgereben a Dunántúli tájszólásból sokat elhagyogat írásban és beszéd közben s kalán helyett kanalat használt.

Mindig boszankodom, monda kedélyes megrovással, mikor a madár verkli után fütyöl, s nem tudom hirtelen kitalálni, pacsirta vagy rigó?

1845-ben másodszor lett Cuczor pesti lakos. Az akademia a nagy szótár készítésével bízván meg őt.

Győrből Pestre költözött, a hatvani-utczai Horváth háznak harmadik emeletére, hová kilenczvennégy lépcsőn mászkált föl üde levegőért, és – mint Horváth István is monda – nehogy valaki feje fölé kapjon. A Horváth házból az 1849-ki napok vitték ki vason, később hazaszabadulván, az országúton fekvő Berta házba költözött, szintén a harmadik emeletre.

Sohasem láttam hogy a pacsirta ilyen magasra rakta volna fészkét – monda egyszer egy írótársa neki, a népköltőre czélozva és a harmadik emelet magasságát sokalva.
Künn a gyepen, magam is földszint maradnék; mert minden paraszt gyerekben van annyi becsület, hogy az énekes madárnak fészkét nem háborgatja.

A nemzeti színháznak rendes vendége vala. A nemzeti színház sok becses figyelmeztetést köszönhet Czuczornak, csak egyet nem érvényesítettek soha, t. i. hogy a népszínműben világos és sötétkék dolmányos parasztokat egyszerre soha se léptessenek föl. Ez valóságos absurdum, mert a tájékok viseletében épen az a nagy különbség, hogy minden vidék külön meghatározottan egyszínű posztót vásárol.

Valahányszor ilyen összekevert ruhát hoztak színpadra, mindjárt morgott:

Káposzta meg répa egy fazékban!

Épen így boszankodott még 1848. előtt, ha a tánczosnék magyar tánczra úgy álltak ki, hogy kettős hajfonatot viseltek. Ilyenkor hosszan elpanaszkodott a rendezők ügyetlensége ellen.

Sohasem láttak ezek népet és népviseletet, s még megérjük, hogy azt is elhitetik velünk, hogyha a paraszt leánynak két hajfonata van, a lábosnak is lehet két nyele.

Egy alkalommal megmagyarázta Czuczor az úgynevezett „Solo Krebsz”-nek elnevezését is. Tudvalévő dolog, hogy hazánkban a Szála folyóban nőnek a legnagyobb és legízesebb rákok, s régtől fogva szállítják kereskedők Bécsbe a szálai rákokat, melyeket eredetileg „Szala-Krebsz-nek hívtak, de mivel oly nagyok, hogy egy három akkora, mint a közönségesen ismert rák, származott, később a ..Solo Krebsz”.

Midőn a kufsteini várban fogva volt, Lisznyay Kálmus, az exhuszárból lett baka, mint magát nevezé, vissza kerülvén a katona életből, Kufstein felé jött, s tudván, hogy Czuczor fogva van ott, szerette volna meglátogatni. A porkolábtól megkérdezé, hogy beszélhetne-e egy fogollyal? Mire a kérdett tagadólag válaszolt.

Lisznyai elszomorodva lépett ki a porkoláb szobájából a vár udvarra, de amint körültekint, egy emeleti tornácz ablakából látta kinézni Czuczort.

Fölkiáltani nem mert, részint hogy a fogolynak sorsát ne nehezítse, részint hogy ő maga, mint még katona ruhában lévő, olyan bajba ne keveredjék, mely nem nyavalya ugyan, hanem megfekszik bele az ember; cselhez folyamodóit.

Kálmus használta az alkalmat, s mintha az öleb-bel enyelegne és magyarul azt mondja jó hangosan:

Én Lisznyay Kálmán vagyok, szeretnék az ablakon kinézővel beszélni; de nem lehet. Én mint obsitos haza megyek, s jó egészséget kívánok.
Czuczor mindent meghallott, s hogy ő is gyanú nélkül szólhasson, a tornáczablakon babrálva, egy ablakfiókot eltört, s mintha a miatt boszankodnék, némi morgással monda:
Szervusz kedves öcsém, – mindent hallottam a kutyatelegráfon, szerencse hogy ez a kutya nem spitzli, nem árulhat el. Jó egészséget.

Fogsága után Pestre jött és két évig Füreden igyekezett helyreállítani megrongált egészségét. Meg kell jegyeznem, hogy ő minden elevensége mellett sem szerette a társaságot, különösen pedig nem szerette a füredi zajt.

1850-ban feltűnő sok vendég gyűlt össze az Anna-napi hétben, különösen sok úrfi, kik fogataikkal a kávéház előtt dicsekedtek és órákig egyebet nem hallánk ló-kupeczkedésnél. Az egésznek koronáját is föltették és többen kiálltak négy lovas ostorral versenyt durro-gatni ós épen közelünkben a győztest egyik barátja nem győzte dicsérni, hogy minő jeles kocsis. Czuczor megunta a durrogatást, meg a hosszá dicsőítést is s némi éllel kérdi a dicsérőt:

Hát az úrfi tud-e egyebet is?
Nem szorult az arra – mondja a kérdett, megél a magáéból is.

– Megengedem – mondja Czuczor kipirulva, hogy egy kocsis kevésből megél: hanem a haza nem él meg a kocsisokból.

Ezzel fölkelt az öreg s többé nem látták a kávéház előtt.

A nemzeti színháznak télben nyárban, hidegben melegben rendes látogatója volt, kivált

vasárnap, midőn népszínművet adtak. Édesen gyönyörködött a karzatnak élénk örömében, midőn valamit jóízűen megkaczagtak, – valamint nagyon elszomorodott midőn Nyékinek szerencsétlen igazgatása alatt a színházi választmány egész dühhel kezdé a népszínművet üldözni Ekkor monda Czuczor mély bánattal:

Nem szeretem, midőn azok, kiknek egy héten hét vasárnapjuk van, irigylik a szegény

embertől egy héten az egyet. Midőn a színházi bizottmánynak egyik tagja azt monda:

Minek az a Réthy! Réthy csak olyan, mint akármelyik falusi paraszt.Czuczor erre ingerülten jegyzé meg:

Az úr fitymálni akarta Réthyt, pedig megdicsérte. Szeretném, ha azok a jó urak, olyan jól játszanának urat, mint a minő jó paraszt Réthy, hogy nem lehet eltagadni.

Midőn Toldy Ferencz azt mondta, hogy a magyar irodalom csak 1830-ig volt úgy, azóta már csak epigonok vannak. Czuczor igen találó kétértelműséggel monda:

A ki egy pár réz garast tart a sterne elé, annak hiába mutatnak aztán akármi nagy Aranyt,

A káromkodást nagyon gyűlölte, kivált ha Istennek nevét vagy a szenteket emlegették, mégis egy ízben ő maga mentegette ezt egy idegennel szemben, s akkép magyarázta azt, hogy a régi magyarok első királyaink alatt még sokáig Hadúrt imádták titkon, s azt mint a magyarok Istenét többre tárták. Ezért van az, hogy a magyar ember más nemzetbelieknek azon választottját szidja, melyiket leginkább emleget, mint: a németnek a szentjét, a pogánynak a hitét, zsidónak a Jehováját, sat.; de a magyarok istenéről hallgat, mert Hadúrról már nem szól senki.

Egy alkalommal egy paraszt legény nagyon szidta a szenteket.

Czuczor megszólítja a legényt:

Kálvinista az a másik, öcsém? – Igenis, mért kérdi az úr? Azért öcsém, hogy ne fáraszd magad hiában; mert annak úgy sincsen szentje.

A politikát lelkéből utálta. Nem igen emlékezhetik valaki arra, hogy e tarka mesterségbe akadt volna, s mégis vele történt meg, hogy Prottman, az a híres rendőrigazgató, Czuczort rá akarta bírni, hogy írjon alá egy okmányt, melyben megfogadja, hogy nem avatkozik politikába.

Én úgy sem szoktam politizálni.
Annál könnyebben aláírhatja tisztelendő liiez iratot.
Bocsánat uram, én nem fogom ez okmányt aláírni, elégedjék meg vele, hogy mint becsületes ember megvallám, hogy nem szoktam politizálni.
De ez amúgy is csak formabeli szokás.
Még egyszer bocsánatot kérek, nem írom alá. Annál inkább nem; mert önökre nézve ez csak formabeli szokás, – az állam állam, én pedig öreg ember vagyok: egyikhez sem illik a tréfa.

A mily mélyen ösmerte a magyar nyelvnek sajátságait, oly mélyen gyűlölte az irodalomban elharapózott idegen szólásmódokat.

Fáradtságot veszek magamnak, írta egy akadémiai rendes tag.

Bolond ember, a ki a fáradtságot veszi! monda boszúsan az öreg és lökte a lapot az asztal alá.
A hírlapoknak mindig rosz néven vette, ha csekélységeket nagyon dicsérgettek. Az 1863-ki ínség alkalmával egy gazdag úr húsz forintot adott az éhezőknek, s a dicséret valamelyik nagy lapban épen huszonegy sor volt.
Szeretném tudni, mondta ekkor Czuczor, száz forintért mennyit írnának? Ha ezen arányban nevelkednék a dicséreti sorok ára, nem lenne elég a szokott egy ív. Valóban úgy járhatnának ezek az urak, mint a czigány a nagy czímezéssel, hogy a vármegyeház ajtaján belépve a hajdút már tekintetes urazta s végre úgy kifogyott a czímekből, hog