CSUKÁSSI JÓZSEF

BUDAPEST.L A U F F Ε R V I L ΜΟ S Κ I A D Á S A.1879.

NÉVTELENEK.

Élt száz év előtt Garan-Szentbenedeken egy Szentiványi Rafael nevű jókedvű apát, ki a közel szliácsi, vihnyei és szklenói fürdőbe utazó s hozzá beforduló vendégeket szívesen látta ebédre, mulatságra, lapáttánczra. A protocollum, melybe minden vendég az egyik oldalán vörös, másikon fekete lapáttal a magáét kikapta, s a kapottal maga a fél, vagy az apát nyugtatta 1761-től 1799-ig, máig látható az ottani apátságnál, magyar, német, sőt franczia nyelven írt ilyféle nyugtákkal:

1) Lapáttánczczal szoktak farsangot végezni; Benedek várban pedig legelső jövetellellapáttánczot jártam: velem is eljáratták, ezzel bebizonyítom; die 7 mardi 1794. Sz. Á.

2)Bebotlott Botlik Pál Benedek várába,Vélvén szerencsés lesz prókátorságába,Meg is nyerte porét, melynek jó béréreHárom fapecsétet nyomtak a – felére. 1767. 3) Harmadnapos menyasszonynak kéréséreSzent-Benedeken személye mentségére.Kegyelem nem használt esedezésére.Mert lapát üttetett neki jobb felére.Nem fordulhatott máskép kegyelem sorsaMert megcsípte – a lapátnak borsa.Így emlékeznek sz. Benedekről

– Juliána menyasszony
És -- Zsuzsanna kisasszony.

Hogy mily népszerűségnek örvend némely főpap, mutatja G. a p–i nemzetietlen püspök nem épen legjobb emlékezete. Mikor meghalt, földi maradványait is külön temették el, szívét is. A p–iek az mondták a a tetemre: „Itt nyugszik egy szívtelen ember”. Szívére pedig: „Itt egy embertelen szív”.

Volt Kecskeméten egy ügyvédmesterember eredeti miden tekintetben, ki ha kedve kerekedett, egy maga is elmulatott néhány szál czigány mellett reggelig és akkor is oly komoly képpel lépdelt a fogadóból egyenesen a tárgyalási terembe, mintha az egész éjét a periratok fölött virasztotta volna át; legfölebb, hogy néha-néha tetszelgősb pillantást vetett mulandó testének az ő főbüszkeségére, rendkívül apró lábára és annak nem kis fájdalmat okozó majd nem még apróbb csizmájára, mely soha sem volt tökéletesen kedve szerint kifényesítve, úgy hogy cselédjei esti és reggeli imaként keserves chorusban bőgték a „Tíz leány és egy férj sem” czímű operettéből azt a keserves áriát „oh csizma! oh csizma! te lelkem kínzója”.

Hanem hát akkor kellett látni Feri bácsit, – mert így hívta őt korkülönbség nélkül örege apraja – mikor néhány jó emberével mulatott csöndes komoly vidámságban, mint a megtestesült alföldi természet. Ilyenkor aztán biz az is megtörtént, hogy két három napon s éjen át ott virasztott a compania az étteremben, ott is váltott hazulról hozatott fehérruhát, az alatt, míg a czigányok közbe egyet szundikáltak; de azért ha bármikor lépett idegen az étterembe, még is azt hitte, hogy ezek is csak most ültek le és csak most kezdődik a mulatság. Ily alkalomkor, ha már úgy igazán beleízlett a zenébe, néha-néha neki búsulta magát és hogy testestől lelkestől összeforrjon vele, maga vette kezébe a hegedűt, és húzta keserűbbnél keserűbb nótáit, míg maguk a czigányok is ríva nem fakadtak és – el nem fogyott a nóta.

Hanem a bizony néha soká tartott, mert Feri bácsinak sok volt a nótája, amint ezt egy ízben egyik kliense L. püspök kénytelen volt keservesen tapasztalni.

Történt pedig a következőképen: L. püspök hivatalos és magán pörös ügyeiben már évek óta gyakorta megfordult Kecskeméten és kliense volt Feri bácsinak, maga is vidám, magyar érzületű jó úri ember. Kanonok korában mindig ez étteremben költötte el ebédjét, vacsoráját, melyről Ferkó bácsinak semmi szín alatt nem volt szabad hiányoznia, mert különben sem étel, sem ital nem ízlett a kedves vendégnek. Hogy ilyenkor estente a kanonok úr vidáman töltötte az időt a vidám társaságnál hegedűszó mellett is, magától értetődik, és csak éjfél után vett szívélyes búcsút a víg asztaltársaktól, kik aztán, ha mindjárt most jöttek volna is bele amúgy igazan elemükbe és ebbe legalább nyakig szerettek volna belemerülni, az öreg úr iránti tiszteletből és hogy az étterem ajtajához közel eső szobájában nyugton alhassék, szintén szétoszlottak.

így ment ez néhány évig. Történt azonban, hogy L. kanonok czímzetes püspök lett s közben egyszer Feri bácsinak s kompániájának egri bort ígért, mit azonban mindig elfelejtett elhozni, vagy elküldeni, az adott ígéret meg nem tartása pedig kényes dolog Feri bácsi előtt; rég restelte ő azt, de nem szólt, csak leste az alkalmat, hogy ő is egy kicsit boszanthassa kliensét. Egy ízben ismét megjött ez Kecskemétre, de már mint czímzetes püspök és az egri bor nélkül.

Első nap szokás szerint az ebédet és vacsorát Feri bácsi és a rendes vendégek társaságában az étteremben töltötte el; a vacsora víg volt, mint máskor és nem hiányzott a czigány sem; egyik másik tréfa között valaki a kompániából fölemlítette a rég várt egri bort is, de Feri bácsi hallgatott, a püspök úr pedig feledékenységgel mentette magát; így a dolgon jóízűt nevettek, s éltették a püspököt, Feri bácsit és a jó egri bort, és abba múlt az egész, csakhogy a püspök úr korábban, mint máskor, ment szobájába, elmenet közben azt mondván Feri bácsinak: „hiszen úgy is mennek maguk is mindjárt, úgy-e?” Mire Feri bácsi szokott egykedvűségével azt felelte: „Megyünk persze, mi is” – és a püspök úr megnyugtatva ment hálásra.

No hiszen, mentek aztán ezek is – de mikor? szólt a zene kivilágos kiviradtig! Szegény L. püspök egyik óráról a másikra csak vigasztalta magát, hogy: „most már készülnek, no most már mennek,” – míg végre hétkor reggel meghúzzák az étteremben a Rákóczyt, a toronyban pedig a harangot és ő méltósága fölkelhetett úgy, amint lefeküdt: álmosan.

Másnap a püspök úr, azért-e, hogy lassanként rászoktassa-e a társaságot arra a gondolatra, hogy nála is „honores mutant mores” vagy, hogy a régen ígért és elfelejtett egri bor nyomta lelkét, sem ebédre, sem vacsorára nem jött az étterembe, hanem ebéd után egyet szundikálván, vacsorára egy ismerősét hívta meg szobájába és a jó reménység fejében, hogy miután Feri bácsi és a kompánia a múlt éjét átvirrasztotta és ma korábban fog hazatakarodni, jó ízűn evett, ivott és pedig tette ezt annál vidámabban, mert már fél tízre jár és még nincs zene a teremben.

Azonban amint elüti a toronyóra a tizet és vendége épen búcsúzik, megszólamlik a teremben a zene.

Most már sehogy sem eresztette vendégét, kit előbb már szívesen látott távozásra készülni, égre-földre kérte csak maradjon, hiszen éjfélnél tovább nem tarthat, mert vele együtt ezek sem aludtak egész éjszaka, – és így lestek a tizenkét órát, utóbb az egy órát, mikor aztán a vendégnek nem volt maradása. Kikísérte tehát a szegény püspök a folyosóra és ott búcsúzás előtt megállván a teremajtónál, beküldte inasát azzal: „hogy tiszteli a fiskális urat, mikor lesz vége a muzsikának, mert aszerint fekszik le, minthogy az éjjel sem aludt.” Amint az inas nyitja az ajtót és azt félig nyitva is hagyja, ott látják Feri bácsit hegedűvel a czigányok élén és hallják amint felel az inasnak:

Mondd meg öcsém a méltóságos úrnak, ha előbb kérdeztette volna, mikor lesz ennek vége, megtudtam volna mondani de most már magam sem tudom, elfelejtettem mint ő az egri bort!

Elég volt ez ő méltóságának; tudta jól, hogy ez megtartja szavát és reggelig benn marad ebben a feledékenységben; azért jónak látta lassanként pakoltatni és hajnalban haza felé indulni, hová megérkezvén, első dolga volt útnak indítani Kecskemétre az egri bort és ezentúl, ha ismét odavetődött, szokott helyén és társaságában töltötte az ebédet s vacsorát, és éjfél táján bátran mehetett szobájába aludni, mert ezután mindig pontosan tudta Feri bácsi „mikor lesz vége a muzsikának.”

Mikor az x...i püspök csődöt mondott, mindenki nagyot bámult, ő maga legnagyobbat. „Hogy lehet ez? hiszen én nem vagyok pazarló, dorbézolni nem szoktam, kártyázni csak a Máriást, két krajczárba pártiját; Lonkainak nem adok subventiót, és mégis bankrott! Hogy lehet ez? Mikor aztán 6 méltósága az év végén a szakácsi, gazdatiszti, meg más ezekhez hasonló számadásokat átnézte, hát nagyon furcsa dolgok jutottak tudomására.

Ezek a számadások szerint ő méltósága megevett minden reggelire három akó tejet, egy akó kávéval, megevett hozzá félmázsa czukrot. Appetitoriumnak megivott mindennap egy akó silvóriumot.

Aztán volt ő méltóságának egy kedvencz kanári madara, ez az ártatlan kis állat elfogyasztott naponkint félmázsa kendermagot és ugyanannyi czukrot. Legalább így mutatták a számadások.

Biz így aztán nem csoda, ha tönkre jut az ember.

Még a jó táblabíró világban élt nemes Usz uram Abaúj-vármegyében.

Amerre járt, mindig huszárjával járt.

Volt benne egy kis spanyol büszkeség is.

Találkozik egyszer a kassai püspökkel, az is huszárral jött, Usz is.

Nem tér egyik sem. Megállnak, várakoznak.

Végre föláll a püspök:

–

Domine spectabilis, ego sum pastor Dei. Feláll erre Usz is:

–

Ego sum dominus de Usz!A püspök sietett kitérni. Hogy is ne! Ilyen nagy úr előtt!

X. apátságban szokás szerint pénteki napon, ebéd alatt a szentírásból olvasott a növendék szerzetes és pedig: „Jézusról és az ötezer emberről a pusztában” hol a többi közt az mondatik, hogy öt árpa kenyérrel és két hallal mindnyájan megelégedtek. Bevégezvén az olvasást a növendék szerzetes, kézcsókolás végett az apáthoz megy, ki e kérdést intézi hozzá: mit gondol, azon öt ezer ember közt voltak-e magyarok? – Látván a növendék zavarát, önmaga a kedélyes apát felelt meg, mondván: nem, mert ha lettek volna, úgy bizonyosan meg nem elégedtek, hanem még egy pohár bort is kértek volna.

A rósz világ azt beszéli, hogy egy magyar érsek, mikor a honvédsereg főparancsnoka székvárosában megjelent, ilyen diktióval fogadta:

– No fenséges herczeg, hozta isten; már most mondja meg, hogy mit főzessek délre?

■ Szokás volt a pápai főtanodában, hogy közvizsgák idején a diák sédát húzott, arra volt felírva a kérdés, a mire felelnie kellett. Így persze semmi pártfogás sem történhetett a tanítók részéről.

Híres kártyás Szűri Marczi is húz egyet, savanyúan nézegeti, megszólal rá a püspök:

– No Szűri uram, hát slager-e vagy csiszta?

II. József császár idejében az egri érsek még nem tudott németül. De nem csak ő volt ennek híjával, hanem valamennyi oldalánál lévő kanonok, és apát-úr mind kívül esett ezen a tudományon, ámbátor a latin nyelvet úgy beszélték, akár Marcus Tullius Cicero. Ε miatt némelykor fölakadások levén, az érsek szükségesnek látta, a kerületében levő tisztelendő urak közül kikeresni valakit, aki ebbeli jártassága által a többieknek segítségére legyen; találtak is a klastromban egy jól hangzó nevet: Bleyzeffer, ki valamely kis falucskában volt plébános, azt az érsek kinevezte kanonoknak, s fölhívá maga mellé Egerbe. Nemsokára jött az alkalom: egy patens érkezett be, melynek tartalmát megkellett volna magyarázni. Hivatják Bleyzeffert, oda adják neki az írást, hogy mondja meg, mi van benne?

– Azt én voltaképen meg nem cselekedhetem, miután azt sem tudom, hogy miféle nyelven írt betűk légyenek ezek.

–

Hát nem tudsz te németül? – kérdi tőle elbámulva az érsek.

–

Valójában még beszélni sem hallottam eképen.

–

Hát mért tettelek én meg akkor kanonoknak?

–

Azon valójában magam is csodálkozom.

Az z–i püspökhöz jő B. község küldöttsége, kérvén számukra papot; lévén csinos templomuk, papilak, s az ellátásról majd gondoskodnak.

– No jól van – mond a püspök gondoskodni fogok róla, megígérem lesz papjok nem

sokára! Fejvakarva mondja rá a bíró, a küldöttség szószólója:

– Jól van jól de nem kaphatnánk meg ezt a pár szót – írásba.

− X. érsek Rómába ment, a mint a rósz világ beszélte, bíbornoki kalapot eszközölni ki magának, – hanem csak nagy náthát hozott vissza az útból.

– Nem kell megütközni rajta, monda egy valaki, hiszen kalap nélkül jött oly messziről.Bizonyos egyházi állomás betöltése egy püspök jogában állott.Gyűltek a konkurensek hozzá seregestől, de egyiket sem találta alkalmatosnak, mivel senki

sem volt képes azon kérdésre, melyet föladott, és melynek tudásától függött – szerinte – a szóban lévő hivatalrai képesség. Végre egy fiatal ember jelentette magát, állítván, hogy ő megfejti a nagyfontosságú kérdést.

– Jól van amice! szólt ő püspöksége, tehát mondja, meg, milyen volt a Tóbiás kis kutyácskájának a farka?

– Hát ilyen ni! felelte a fiatal ember, aranyokból egy félkört rakván az asztalra.

– Eminenter amice! kiáltá a nagy tudományú férfiú, – épen ilyen volt, csakhogy még vagy félrőffel hosszabb volt.

Hanem azért betette a fiatal embert az állomásba.

Az akadémiai klubban biliárdozik vasárnap reggel két fiatal hírlapíró, mikor belép Samassa

érsek és szent borzadalommal csapja össze kezét a látványra. A játszók humilisan sietnek őt megnyugtatni:

– Bocsánat eminenciád, mi már mise után vagyunk.

Olvassa a szent-keresztúri székely ember a történeti lapokból Saguna Andrásnak egy aláírását: Saguna András m. p.

– Hm. Vájjon mit tehet azaz m. p. kérdi a mellette álló katonától.

–

Hát kee még annyit sem tud? Az azt teszi, hogy manipuláns püspök – volt a rövid válasz.

Debreczeni, néhai reform, püspök B. és néhai lelkész F. kocsisai többször vitatkoztak egymással, hogy melyikök gazdája derekabb ember.

–

Már hiszen akármit beszélsz pajtás – mond B. püspök kocsisa – azt a bolond is átlátja, hogy az én gazdám sokkal derekabb ember, mint a tied, mert az én gazdám püspök, a tied pedig csak esperes!

–

Igaz, hogy az enyém csak esperes – mond F. kocsisa, hanem azért mégis derekabb ember, mint a te gazdád, mert látod valahányszor a mi gazdáink együtt utaznak, mindig pörölnek együtt, s mikor az én gazdám mond valamit, a te gazdád mindig azt mondja rá „úgy van, úgy van, igazsága van” – mikor pedig a te gazdád mond valamit, az én gazdám mindig azt mondja rá: ..nem igaz biz az.”

S . . . ri püspök ő méltósága igen vendégszerető ember lévén, R .. . n megfordult vagy átutazó urak nála mindig terített asztalt találtak. Böjti napon több vendég között egy osztrák gróf is jelen volt. Többi közt halat is ettek,

melytől a grófnak egy szálka torkán akadt. A mint a házi úr vendége baját észrevette, oda kiáltott felszolgáló huszárjának:

– Üsd nyakon azt a grófot.A műtét sikerült, mert a nyakleves után kiugrott a gróf torkából a szálka.Később, – talán egy év múlva – ugyancsak böjti napon egy más idegen úr volt a püspök

vendége. Halevés közben elbeszélte a föntebbi esetet vendégének, hanem e parancsot „üsd nyakon a grófot”, magyarul találta mondani, ezt a huszár is értette, és úgy teremte nyakon a grófot, hogy a szeme is szikrázott bele.

A csehek egyike Magyarországon fölcsapott bőrkereskedőnek, s vásárolta nagyban a bőrt. Szükséges volt a vásárhoz az alku, az alkuhoz, hogy magyarul tudjon beszélni; ezért törte is kegyetlenül a nyelvet.

Egykor megvette a –k-i püspöktől összes birkabőreit látatlanban. Mikor átvette aztán tulajdonát, akkor látta, mily rosszul ütött ki a vásár. Méltó kedély-fölháborodásában a püspökhez rohant, s az audiencián e szókkal adott szíve bujának kifejezést:

– Pispek, pispek, a te hired olyan, mint a kutya!Azt akarta mondani: birkáid bőre kutyául rosz.

X. püspök körutat tett urodalmaiban. Egy helyütt a tisztartójához szállt ebédre ceremoniariusával együtt. Terítenek. A püspök megütközve kérdezi:

– Kinek az a három teríték? holott mi csak ketten vagyunk.

– Én úgy tudom a magyar szokást, – felel a tiszttartó, – hogy a házi gazda együtt ül az asztalnál vendégeivel.

– Uhm! Ezt először hallom életemben, – mond rá a püspök.

Más alkalommal aztán, midőn ismét megjelent ugyanazon tiszttartónál akkor meg a borbélyát is magával vitte, azt is oda ültette az asztalhoz maga mellé, s folyvást azzal beszélgetett,

A s–i prépost sétálni ment; egy suszterinas rábámulván, az árokba esett.

– Látod fiam, így jár a ki a zsidónak nem köszön. – jegyzé meg mosolyogva a prépost,

– Hát tudta a manó, hogy kigyelmed zsidó; – válaszolt haragjában a lábtyű-művészgyakornok.

A boldogult Cs . . . . y püspökkel történt; az sz . . . . i barátokhoz volt szállva, a kik különben keményen haragudtak reá, Egyik délután meglátogatta a püspök az elemi iskolát, s az exeminálás először is – mi természetesebb – a hittanból történt. A püspök a legnyájasabban kérdé a gyermekeket, s a felelet előtt a barát-katechéta orrtintorgatva folytonosan azt mondogatá a gyermeknek: no mondd meg „neki.” Azonban egyik kis nebulónak tökéletesen a torkán akadt a felelet, A barát csak hajtogatta: mondd meg „neki”, mire a püspök is kifogyott a türelemből s keményen ránézett a barátra és monda:

– Ugyan hogy mondaná meg „neki”, mikor te se mondtad „neki” – haszontalan barát!

Az 18³/6-ik évi pozsonyi országgyűlés alatt Deák Ferencz a „négy vödör” utezában volt szállva, hol tőszomszédságban lakott Villaksz zirczi apát és Balassa Gábor veszprémi kanonok és káptalani követ, később szombathelyi püspök. Ε két főpap minden héten egyszer kétszer ebédet adott és törzsvendégeik valának az országgyűlés kezdetén Deák Antal, azután Ferencz. Szerencsy István, Vég Ignácz és Mayer fehérvári kanonok; egy ilyen ebéd alkalmával, mikor épen az úgy nevezett religionare forgott a szőnyegen, azt mondta a zirczi apát Deák Ferencznek:

– Hát a tekintetes úr csak segíti azokat a protestáns atyafiakat?

–

Segítem bizony, – felelé Deák, mert én sohasem tagadtam, hogy szabad gondolkozású ember nem vagyok; sőt megvallom nyíltan, hogy tovább is mennék, ha az utasításom nem gátolna.

–

No de kérem a tekintetes urat, viszonzá az apát, tessék csak azt venni, milyen messze akarnak menni azok az atyafiak, mikor most már azt sem tartják szükségesnek, hogy a főpásztornak bejelentessék, ha valamelyik híve egyik vallásból átmegy a másikba,

–

Követem főtisztelendő urat, nem birka a keresztény lélek, hogy le kelljen metszeni a rovásról, mikor egyik nyájból a másikba hajtják, – monda reá nyomban Deák; – mire aztán nem szólt az apát egy szót sem.

–

Mond meg nekem fiam – kérdi B. P. püspök a múzsafit: egy gombócz, meg egy gombócz hány gombócz?

–

Két gombócz.

–

Két gombócz meg két gombócz mennyi?

–

Négy gombócz.

–

Jól van fiam. Hát négy gombócz meg négy gombócz?

–

Nyolcz gombócz.

–

Ejnye fiam, már látom te derék ember vagy, hanem azt mondd meg most, hogy nyolcz gombócz, meg nyolcz gombócz mennyi?

– Az már egy tállal van kérem alássan.

S.

e–i érsek tudvalevőleg nagyon szeretett élczelődni. Annál kevésbbé szerette azonban az obligát dikcziózásokat és rigmusmondásokat.

Egyik főpásztori körútja alkalmával valamely falusi iskolát meglátogatván, az eleve értesült iskolamester üdvözlő orációt taníttatott be egyik növendékével. Amint a szegény gyermek épen hozzá fog a belépő főpap fölköszöntésének izzasztó munkájához, egyszerre csak a mester tehenének otthon maradt borja búsongó bőgéssel elkezd az ablak alatt belebeszélni az ünnepélyes köszöntőbe.

–

Kedves fiaim, – szólal föl a kedélyes főpap mosolyogva, – csak szépen sorjába egyenként mondjátok el mondókátokat, mert ha egyszerre ketten is beszéltek, bajosan bírlak benneteket megérteni.

KANONOKOK.

„Minden ember, ember, de különösen a szent atyák!

Lafontaine.

Mikor a francziák Győrött voltak, nagy sarczot vetettek a városra s a rögtöni fizetés egész szomorúsággal eszközöltetett.

Jelentik azonban a térparancsnoknak, hogy egy kanonok a rávetett 2000 forintot nem akarja megfizetni.

A kitett rendszabályokat az illető térparancsnok nem akarván egész szigorúsággal alkalmazni, sokáig gondolkozott, mit csináljon hát a kanonok úrral.

Végre pontosan kikérdezi minő alakja van azon háznak, melyben a kanonok lakik. S midőn megtudná, hogy egy szűk udvarú, mindenfelől beépített kétemeletes házban laknék: megparancsolja, hogy huszonnégy dobos az udvaron becsukott kapunál mindaddig dobol, míg a kétezer forint meg nem lesz.

A parancs teljesítve lőn.

A megriadt kanonok nem tudta mire vélni a dolgot, és kérdezé:

– Meddig fog ez dobolás tartani? Mire azt a választ kapta:

– Mindaddig, míg meg nem fizeti a 2000 forintot. Egy óránál tovább nem állhatván ki az éktelen dobolást, lefizette a sarczot.

Két kanonok – ma már mindkettő „csöndes ember” utazott egyszer a déli vaspályán Budáról Siófok felé. Velök egy koupéban egy igen ügyes és kellemes társalgású fiatal ember is utazott, ki igen megnyerte az öreg urak szívét.

Midőn utazásuk végczélját elérve ók is, az ifjú is leszállottak, nem mulasztották el megkérdezni.

– Mi légyen a spektábilis becses neve?Az ifjú egész kézséggel feleli, hogy ő biz itt meg itt ispány írnok a káptalani jószágok

egyikén. A kanonokok másodpercz alatt megváltoznak.

– Né – – öcsém, fog csak meg a táskámat! kiáltották hirtelen unisono.

F. mezővárosában történt, hogy K. kanonok keresztül utaztában meglátogatta az apáczák fölügyelete és vezetése alatt álló leány iskolát is.

Az apáczák előre értesülve levén a magas vendég látogatásáról, meghagyták a leánykáknak, hogy azon pillanatban, midőn a kanonok úr belép, üdvözöljék unisono e szavakkal:

– Isten hozta méltóságos Praelatus úr!

Mily nagy lett aztán a kanonok meglepetése, s az apáczahölgyek ájuldozása, mikor a kis fruskák tévedésben levén a „praelatus” szó iránt, ekképen üdvözölték chorusban a belépő vendéget:

– Isten hozta, méltóságos Pilátus úr!Magához hivatta a kanonok őnagysága a tisztelendő urat, hogy egy kissé megmosdassa.

–

Hát klarisszime, helyesebb magatartásra kell” önt intenem a családos házakhoz járását illetőleg .. . A leányos házaknál gyakran megfordul ...

–

Ne méltóztassák hinni, nagyságos úr, csak beszélik, amit pedig . . .

–

Amit pedig beszélnek, igaz szokott lenni, hallja-e.

–

Lehetetlen kérem alássan. Szó csak beszéd.

–

Ha én mondom! – pattog a kanonok. A levél nem zörög, ha a szél nem fújja.

–

Ismétlem, hogy lehetetlen a közbeszédnek hinni, mert hisz azt is palam et publice beszélik, hogy nagyságod itt meg itt lányosházaknál ablakon való kiugratást szenvedett. Ha tehát a rosz nyelveknek hinni lehet. . .

Az lett belőle, hogy kanonok ő nagysága soha többé nem hítta magához pirongatoriumra a tisztelendő urat. Egy vén kaczér angyal dicsekedett, hogy ő– nem tagadja – tizenhatéves korában elbuktatta a férfiú csáb hatalma, hanem azóta úgy megőrizte erényét, mint a Párkák bármelyike. Sz. P. kanokok igen jóízű tréfás ember volt, habár a nyersebb fajtából. Midőn a vén kisasszony e mondását végig hallgatta, ezt monda:

–

Ugyan nagysád, mondja meg őszintén, hiszi, hogy van olyan puskapor, amivel már egyszer lőttek? Nagy-Szombatban egy régi jó magyar fajból származott Okolicsányi Pál nevű kanonok élt ezelőtt sok évvel.

Egyszer mély buzgalomba merülve olvasta a karácsony negyednapi mise evangéliumát, melyben az a történet foglaltatik, hogy a három napkeleti király elindult a kis Jézus keresésére, kit imádni akartak és megajándékozni; útjokban beszóltak a gonosz Heródes királyhoz, és kérdezősködtek, hogy hol született a zsidók új királya?

Heródes féltvén trónját, biztatta őket nagy ravaszul, hogy csak keressék föl, s ha megtalálják, adjanak hírt neki is, hogy elmenvén, ő is imádhassa azt, ámde mint az evangélista megjegyzi: szívében gonoszat forralt ellene és meg akarta gyilkolni.

S midőn ezt olvasná deákul a jó öreg pap, kitört belőle magyarul, és magyarosan a méltatlankodás és fölkiáltott.

– Hunczut vagy Heródes! Ne higyjetek neki becsületes királyok!És csak ezen expektoració után folytatta miséjét.Mikor még a jus gladii divatban volt, az x–i káptalan halálra ítélt egy embert, kiről

kivégeztetése után kisült, hogy ártatlan volt.

–

Ugyan reverendissime – így dorgált egy magas állású főúr egy káptalanbeli tagot, hogy is tudtak kegyelmetek olyan meggondolatlanul szentenciát ejteni.

–

Hja biz az megeshetik méltóságos uram, mentegetődzött a kanonok. Interdum magnus dormitat Homerus. Nincs olyan ló, a melyik meg nem botlik.

–

Igen igen reverendissime – viszonzá a méltóságos úr, egy ló! De egy egész istálló. Van az esztergomi káptalan tagjai közt egy kanonok, ki minden alkalommal kitünteti határtalan – fösvénységét.

Egy alkalommal, – nevezzük P–nek, – hivatalos volt a herczegprímás asztalához, hol a tokaji és finom pezsgő annyira fölpezsdíté az öreg úr aluszékony vérét, hogy ebéd végeztével egy hatost akart a fölszolgáló inasnak elismerésül kezébe csúsztatni. Homályosodó szeme azonban nem vette észre, hogy arany a t nyomott a szolga markába.

A szolga bámultában majd sóbálvánnyá változott, s alázatos kézcsókkal köszönte meg a kegyes adományt. Az udvari szolgák nem hitték el elbeszélését, s csakhamar rendőri közegeknek kellett közbe jönni, hogy e hihetetlen nagylelkűség valóságáról meggyőződjenek.

A prímás is rájött a sok suttogás okára, s kicseréltető a corpus delictit, mely most gyűjteményében a raritások között foglal helyet.

S mikor megmutogatja a prímás, úgy mutatja be, hogy: – ,,r i t k á b b mi n t a fehér holló.

Körutat tett megyéjében a püspök, s véletlenül ugyanaz napra esett az ujon kinevezett főispán megérkezése. Mind a kettőt deputáció várta a megye határán a vendéglőben. Mind a két deputációnak egy-egy plébános volt a szóvivője, mint leggyakorlottabb szónok. Mind a két szónok írásból volt fölolvasandó az üdvözlő beszédet, s az írott dikciót a palástja zsebébe dugta. A vendéglőben pedig megéhezvén, leülének falatozni, s az alatt mind a két szónok fölakasztotta palástját a fogasra.

Egyszerre durrognak a mozsárok; jön a főispán; siet mindenki felső öltönyéhez, a nagy sietségben a két pap elcseréli a palástját. A főispán megérkezik, a deputáció útját állja, a beneventáló szónok előhúzza hátulról az írott dictiót, s akkor hűl el, mikor meglátja, hogy nem az ő írása. No talán ez is jó lesz; a czím egyez, mind a kettő főméltóságú úr. Történt pedig az a fátum, hogy a főispán úr kocsija az úton földűlt. Ő méltósága orczáját belecsapta valamibe, az földagadt, s a szeme alatt nagy kék folt díszlekedett, minél fogva igen jól illett megjelenéséhez ez a bevezető phrazis: „Te, ki derült arczczal lépsz közénk!” – Hanem azután annál jobb volt a folytatás: „íme előtted látod a te nyájadat, melynek hűőriző pásztora lettél.”

S aztán ebből a tónusból folyt az egész végig; a tisztelendő úr a vármegye rendéit folyvást mint juhok nyáját mutogatta be, s a főispánt, mint az egyház oszlopát magasztalta föl; az pedig kálvinista volt.

Mind ez a küldöttségeket igen derült hangulatba hozta; – csak az a másik pap emlegette a krucinális szedtevedteket haragjában, hogy hát már most ő – aztán mit mondjon el a püspöknek?

ESPERESEK ES PLÉBÁNOSOK.

Többen vitáznak a pap életére, mint a miséjére.

Közmondás

Horváth Endre Pázmándon volt plébános, ő kapta a tudós társaságtól a kétszáz darabaranyos jutalmat Árpádiásáért; és ezt mondhatjuk: nem kapta ingyen.

Mindenkor igen derék kedélyes ember volt, szerette a jó társaságot és a tréfát, s ezen kedélye megmaradt halálos holtáig, mint arról végrendelete is tanúskodik.

Azt mondja pedig a végrendeletben.

1-ször. Drezsmiczer kanonok úrnak Győrött hagyok öt ezüst forintot kalapra; mert már nem nézhetem, minő kopott kalapja van, – s ha épen nem volna szegénynek öt forintja, hagyok neki én.

2-or. N. tisztelendő úrnak hagyok ötven forintot dohányra, annyi elég lesz neki, míg itt ez árnyékvilágban marad, – vegyen szegény egy kis jó dohányt, késő vénségére Ízlelje meg a jót is.

3-or. A győri karmelitáknak hagyok száz forintot egy hordó jó borra, legalább ha becsületes ember náluk marad ebéden, adjanak neki embernek való italt.

A kétszáz darab aranyos jutalomra pályázván a könnyű tollú ember, gyakran a legjobb mulatságtól is hirtelen félrehúzódott néhány pillanatra, vagy negyed órára, s a gondolatot följegyzé, aztán pedig belevegyült ismét a társaságba.

–

Hol volt a tisztelendő úr? – Kérdik a jó barátok.

–

Egy aranyat találtam, azt vettem föl.El nem tudták gondolni, mit ért ezzel Horváth, s minthogy tréfaszerető ember volt, végre

azt hitték, hogy valami új tréfát csinál, de már ez a szokás majdnem esztendeig tartott. Horváth megint fölugrott a tarokk kompániából.

– Mindjárt itt leszek, – megint találtam egy aranyat, fölveszem és jövök vissza.

– Ejnye tisztelendő úr, de régen szedegeti az aranyakat, innen onnan már lesz száz is! Tréfál egy vendég, ki a tisztelendő úrnak aranygyűjtését már meg is unta.

–

Lesz biz az kétszáz is barátom uram.

–

Hát mikor számláljuk meg?

–

Eljön annak is az ideje, s akkor csapunk mulatságot, még pedig nagyot!

Itt volt a pályamunkák beadásának ideje, Horváth is beküldé a munkát, és nemsokára tudósítja a titkár a bírálat eredményéről, Helmeczy pedig arról, hogy a kétszáz darab aranyat méltóztassék fölvenni!

Horváth lesietett Pestre, de annyira sietett megint vissza, hogy – a mint Helmeczy beszélé, midőn a kétszáz darab aranyat kiönté előtte az asztalra, még annyi türelme sem volt, hogy azt megszámlálja, hanem bízván Helmeczy szavában, besöpörte az aranyakat egy zsebkendőbe, és a készen álló kocsin ment haza Pázmándra, hol másnapra temérdek vendég volt hivatalos.

A jó ismerősök nem tudták elgondolni, mi jutott eszébe Horváthnak, hisz sem búcsú, sem névnap, sem születésnapja nincsen, . . . miért hívott hát annyi vendéget?

–

Talán csak az aranyakat számláljuk meg? − tréfál a múltkori jóbarát.

–

Itt van mind a kétszáz! – Mondja Horváth, az aranyakat elibök öntvén.

–

Honnét ez a sok arany?

–

Mondám, hogy úgy találtam.

–

Száz?

–

Debzon kétszáz! – igazítja ki Horváth – mert ennyi volt a tudóstársaság által kitűzött pályadíj. Juranics volt akkor a győri püspök, lelkes magyar ember, méltó utóda azon Juranicsnak, ki Zrínyi oldalán lobogtatá Szigethvárnál a magyar zászlót. Juranics megtudván, hogy megyebeli pap nyerte el a kétszáz aranyas dijat, igen megörült, s a könyv megjelenvén, megíratta Horváthnak, hogy minél előbb látni akarja.

Horváth bement a püspökhöz, s midőn kezet akart neki csókolni, Juranics nem engedé, hanem megölelé Horváthot!

–

Ma sajnálom, hogy püspököd vagyok, – mondja Juranics egyik kezével az asztalra támaszkodván, melyen már a kész munkának egyik példánya volt, – megérdemlenéd, hogy e

munkáért én csókoljak kezet.

Mint lelkész valódi emberbarát volt; szónoklatai rövidek, s a nép eszéhez valának mérve.

Különben meg kell jegyezni hogy Horváth férfias és igen bátor ember volt, minek aztán hasznát is vette.

„Zörgessetek és adatik nektek!” ez volt a jelmondat, melynek értelméről egyik vasárnap híveinek igen buzgó beszédet tartott, vigasztalván őket a földi bajok elviselésében és többször említvén az Istennek irgalmát, melynél fogva néha igen váratlan módon segedelmet nyújt, többször is ismétlé: „zörgessetek, és adatik néktek!”

Valaki a hivek közül, nem akarván saját két kezének szorgalma által megküzdeni az életbajokkal, betört magához a lelkészhez.

–

Mit akarsz? kérdi Horváth a rablót, ki feketére mázolt képpel jött be, hogy a lelkész meg ne ismerje.

–

Pénzt akarok! – felel az durván.

–

Keresztény ember vagy?

–

Az volnék, – mondja a másik.

–

így kell kenyeredet keresned?

–

Hisz a tisztelendő úr monda: „zörgessetek és adatik néktek.”

–

Én mondtam, az igaz, – mondja Horváth egy nadrágszíjjat tartván kezében s épen már a csatba húzván végét, a szíjját hirtelen, mint a pányvát a rabló nyakába vetette; mire a rabló egyszerre hurkon volt; – hanem látom gazember, hogy te nem jól vigyáztad meg, – s hogy több időd legyen megtanulni, hűsre tétetlek.

A tolvaj nem mert megmocczanni sem; mert Horváth a szíjj végét oly erősen tartá, hogy a másik okosabbnak látta, megadni magát.

A lelkészek állásának azaz egyik nagyon kellemetlen oldala, hogy az úgynevezett „lélek búzát” magának kell a hívektől beszedni, s e miatt a lelkésznek mindenkor temérdek kellemetlensége volt; mert vagy el kelle sok helyütt engednie, vagy a szigorúbb eljárást alkalmazni, mi állásával megegyeztethető nem lévén, csak elidegenülést szült.

Horváthnak szintén csak ilyen mulatsága volt, és évenként maradt el a szükséges mennyiségből, mit végtére is nagyon megérzett.

Horváthot különben szerette a nép, tehát ilyenképen segített magán.

Behivatta az adósokat, s elibök terített egy folyamodványt, hogy azt írják alá.

Az emberek aláírtak; akkor Horváth elolvassa előttük a tartalmat, mely szerint az

adósok kérik a püspököt, hogy Horváthot, mint hanyag papot, tegye el, mert a misének mindég csak felét mondja el, s a szónoklatnak is felét.

– Az soha sem történt meg! – mondja egyik az adósok közül, – azért ezt a folyamodást nem akarják elküldeni.

– No, lássák kegyelmetek, ha a fizetéstől meg akarnak szabadulni, ennél jobb módot nem tudok, – mert én be nem panaszolok senkit kegyelmetek közül azért, mert nekem nem fizetett.

Soha sem maradtak adósak aztán, s a kölcsönös szeretet még inkább megerősödött.

Eladta a gyirmóti plébános kese lovát, mivel az a hidra szembekötés nélkül nem akart

fölmenni. Történt pedig, hogy egy hó múlva a győri vásáron megmaradt lovának párját keresvén: egy épen hozzávalót jó drágán megvásárolt. Hazamenet azonban a hídnál ez is megkötvén magát, a kocsis gyanakodva leszáll, előkerül a lónak, megdörzsöli ködmen ujjával annak homlokát, s íme a fösték lement, s a hóka csillag pedig ott volt, miként az eladott lovon. A kocsis még egyszer megnézte dolmánya ujját, hogy nem az volt-e meszes – de meggyőződvén az ellenkezőről, szemrehányólag fordul urához mondván:

– Tisztelendő uram, hiszen a keze se!

Egy fiatal embernek elfogyván a pénze, nagy szükségbe került. Elment ezért a helység plébánosához, s ott mint rokont mutatta be magát és némi segélyt kért a plébánostól. Ez csodálkozva kérdé:

–

De uram, hogy lennék én az ön rokona?

–

Bizony csak távolról, – dörmögé a kérdezett.

–

De mégis, szeretném tudni.

–

Bizony csak Ádám apánktól datálódik a mi rokonságunk.Erre a plébános zsebébe nyúlt és egy krajczárt adott látogatójának, mondván:

–

Menjen el tehát minden rokonához, ha mindegyiktől ennyit kap, milliomos ember válik belőle.

Egy lumpféle R. . . . i nemes úr, mindenéből kifogyva, egy pap rokonához ment, s ott megbetegedvén, kérte a papot, hogy elfogja-e temetni?

–

El bizony, – volt a válasz, – erről fogok prédikálni: Elhagytad te az Istent, de az Isten is elhagyott tégedet!

V.

egyházmegyében folytonos jó kedélyéről s élezés ötleteiről volt ismeretes Viola plébános, egyszer azonban kivetette őt sodrából azon körülmény, hogy valami Bor Gábor nevű káplán lőn melléje rendelve, ki szép szálas legény volt, s gonosz nyelvek azt sugdosták, hogy ép e körülmény nem tetszett Viola bátyánknak, ki – mellesleg mondva – a szép nemnek is kedvencze vala. A plébános úr azonban nem félt a rivalitástól, mint a következőkből kitűnik.

–

„Laudetur Jesus Christus” – köszönt be az új segédlelkész. A plébános nem is figyelve az üdvözletre, végig nézi emberét s szól:

–

Ej öcsém, be bolond neve van magának. Duplán is borοs. – (Ő maga bornemissza volt, vagy tán még most is az, ha él.)

– Igaz, – felel hirtelen a káplán, – az én levem duplán boros, azt azonban majd csak ezután

tudjuk meg, vájjon plébános úr szimpla viola-e vagy dupla? A plébános nem felelt semmit, de mind végig barátságos lábon állt Bor Gábor úrral.

M. helység érdemes plébánosa többször sétálván a falun keresztül, az utczán játszó 4-5 éves kis gyermekek ismerték, s szülőik által rátaníttatva, kezetcsókolva köszönték. A plébános úr több ízben ily alkalommal a szemesebbeknek egy-egy krajczárt adott, mi is a fiúkat a köszönésre még inkább ösztönözé. – Történt azonban egy alkalommal, hogy egy kis fiúnak, midőn kézcsókolásra ment s köszönté, elfelejtett ajándékot adni; – a kis fiú néz, – vár,

–

egyszer neki iramodik, fut előre a jó távolban az utczán játszó kis pajtása felé, messziről rákiáltva:

– Pista, jön ám a pap, de ne köszönj neki, mert nincs pénze!Húsvét ünnepen imigyen szól a pusztai földes úr juhászbojtárból avanczírozott inasához:

–

Jancsi te, szaladj be szaporán a faluba; nevemben invitáld meg ebédre a főtisztelendőplébános urat, de megmondd neki, hogy bizonyosan eljöjjön ám, mert lesz töltött káposzta, ebéd után pedig tarokkot ütünk.

Jancsi szalad a faluba, de a plébános úr épen gyóntatással lévén elfoglalva, várakozik; azonban látva a gyónni akarók sokaságát, az idő pedig dél felé közeledvén, elszánja magát, oda térdepel a gyónó sereg közé, és mindinkább utat törve magának, nem ügyelve a plébános úr feddő kézmozdulatára sem, végre szerencsésen eljut a gyónószékig, s midőn a gyónás sora reá kerül, nagy áhítattal oda térdepel, keresztet vet magára, és lelki atyjának fülébe kezdi bűneit besúgni, hogy: „Tiszteli a Tekintetes úr a Főtisztelendő urat”, s a föntebbi izenetet recitálja.

A mi jó plébánosunk elképed, hogy ilyen fajta gyónása még nem volt, de pörölni nem mert; s hogy hívei előtt a decorumot megmentse: a penitentia helyett Jancsi által a bizonyos megjelenési izenetet küldötte el, és hogy a körül térdeplő hívek mit se vegyenek észre: – az absolutióval is ellátta.

D. úrnak pápista volt a felesége, s mi természetesebb, minthogy a kis fiút a szürke nénék zárdájába akarta járatni. Azonban a férj, mint jó kálvinista ember, nem szerette a dolgok ilyetén folyását, de a házi béke fönnmaradása iránt való tekintetből beleegyezett.

–

Hanem aztán jól viseld magadat Misiké, hogy panasz ne legyen rád; aztán azt a nénit ott prépost néninek kell szólítanod, mert különben „vinkli”-be fog állítani, – intette a fiút D. úr, midőn a dajka legelőször vitte óvodába.

(Megjegyzendő, hogy a helybeli prépost az óvodát gyakran megtisztelte látogatásával, mint ő mondta, azért, hogy gyönyörködjék az úr kertjében. Rosz nyelvek beszélték azonban, hogy másban gyönyörködni ment ő oda.)

–

Alyászolydája plyeposzt néni, – mond az apróság a fölügyelőnőnek, amint a dajka kegyeibe ajánlotta.

–

Jó reggelt kicsike, – mond az apácza zavarral, gondolva magában, hogy a gyermekek csakugyan kitalálják az igazságot, – hát mi jót hoztatok? – folytatá.

– Hát a plyeposzt nénihez düttünk, – beszélt tovább Misiké az utasítás szerint.

–

De ne szólíts engemet úgy többet, – boszankodék az apácza, – nem vagyok én prépost néni, én csak néni vagyok.

– Plyeposzt néni! apa mondta! addon vizet Plyeposzt néni.

– Vidd innen ezt a kölyket, – kiált földühödve az apácza a dajkára, – s ide ne hozd többet, mert kihajítom a kapun!

Így menekült meg attól D., hogy Misikéjét apáczák tanítsák.

Gróf Festetics Györgynek, a nagy hazafinak és kitűnő gazdának az a jó szokása volt, hogy

minden embert egy czímmel mindig fölebb tisztelt meg. Jön egy káplány, tisztelegni, mire az öreg úr, szapora beszédjével ekkép fogadja. − Isten hozta plébános urat, isten hozta.

– Csap káplány vagyok méltóságos úr – mondja a káplány.

– Régen megérdemlette volna a plébániát, – vígasztala a gróf a káplányt, – régen megérdemlette volna.

– Épen ezért bátorkodtam méltóságos uram tisztelkedni, és ezzel kihúzta folyamodását, melyben az öreg urat egy megürült helyért kérte, a mit meg is kapott.

Az öreg Szluha szegszárdi plébános igen eredeti ember volt.

Történt egyszer, hogy az öreg úr jó idején feküdni ment és meghagyta, hogy senki se

háborgassa. Azalatt a káplányok jó társaságban saját szobájukban tarokkoztak és épen a java mulatság közt bekopogat egy ember, hogy a felesége beteg és papot kivan. Nagyon roszkor talált jőni az ember, mert a társaságot végkép elrontja, ha az egyik elmegy, a minthogy a hetes készülődött is.

–

Roszul van nagyon az asszony? kérdi a káplány.

–

Nincs épen rosszul tisztelendő uram, csakhogy mégis épen meg akarna gyónni.

–

Ezen közben a többiek így diákra fordítván a beszédet, elhatározták, hogy az öreg urat kell elküldeni; mire az egyik világi vendég ezt mondja:

–

Atyafi! Menjen be az öreg úrhoz, és mondja neki, hogy a betegnek épen az öregben van bizodalma; értette?

– Igenis értettem, szólt amaz és elment az öreghez.

Csakugyan föl is kelt az öreg mély álmából, minthogy a bizodalom ellen nem tehetett, hanem közbe-közbe magában csak elmondá:

– Mit is mondjak a bizodalmának! Elment az öreg úr a beteghez és meg is gyóntatá. Nagyon köszönte a beteg, hogy ilyen későn maga ide fáradt, holott a káplány úr is eljöhetett volna.

–

Na – mondja az öreg, de ha épen engem kívántál édes leányom.

–

Nem mondtam ón kedves nagyságos uram; nem is mertem volna ide fárasztani, hanem a

káplányokhoz küldtem az uramat.Észrevette az öreg, hogy őt megsétáltatták, a mint hazaért beszól a káplányokhoz s azt mondja a hetesnek, ki még akkor is játszott:

– Édes uram öcsém, itthon felejtettem az ostyát, menjen csak, áldoztassa meg a beteget!

Mint tudjuk, Török János, a jeles publicista egész életén keresztül heves magyar ember volt és zsidó gyűlölő. Mintha csak a mivel, mint embertársnak – ez utóbbinak tartozott, azt is az előbbire ruházta volna. Annyira, hogy ezt a két tulajdonságát még a gyermekek is ismerték.

Gazdatiszt korában gyakran ellátogatott a népiskolák examenjeire, s maga is intézett hozzájok kérdéseket. Egyszer egy olyan borzas kis múzsafira akadt, aki egy feleletére sem tudott megfelelni. Erre előáll a plébános, hogy majd tesz ő föl neki kérdést olyat, amire megfelelhet.

–

Hát mondd meg csak kis fiam, miféle nemzetbeli volt Jézus Krisztus urunk?A fiú némi tétova után kirukkol vele, hogy „magyar”.

–

Ejnye, – mond a plébános, – hát még azt se tudtad, hogy zsidó volt?
A gyerek hirtelen felel:

–

Igen is tudtam, kérem alássan.

–

Mért nem mondtad hát?

–

Mert – hát − izé – féltem, hogy ő kigyelme megharagszik.Az az „ő kigyelme” Török János volt.A győri ostrom alatt 1809-ben az újvárosi plébánosnak is ki kellett az ostrom védelmére

állni, s a mi több, fegyverrel védeni a várat.

Rája nézve e dolog nem a leggyöngédebb levén, annyit mennyit segítendő saját lelkiismeretén, a puska elsütésekor mindig félre nézett, s azon gondolatban, hogy egy embert meggyilkolt, fölkiáltott:

– Requiescat in pace.

Az x-i plébánosnak beszédét nem igen hallgatták a fárabeliek. Ezért kihirdette, hogy legközelebb az ördögnek különféle praktikáiról fog beszélni, mire a következő vasárnap annyi ember tódult a templomba, hogy alig fértek be.

Ekkor ezt mondja a plébános:

– Ilyenek vagytok ti! Mikor az Isten igéjét hirdetem, üres a templom; hanem mikor az

ördög cselekedeteiről akarok beszélni, mennyien tódultok ide! Megszégyenelte magát a nép és fogott rajta.

Ozorán Tűzkő Mihály volt egykor plébános. Fölkeresi egyike híveinek és pedig egy öreg asszony, hogy harmincz kéve kenderét valaki ellopta. Most már mitévő legyen?

Legközelebbi vasárnap a szent beszéd után elmondja plébános úr a szegény asszony baját, egyszersmind figyelmeztette a bűnöst, a ki úgy mond jelen van, hogy ne várja, míg annak idejében megnevezze; hanem szánván, bánván tettét, ha már épen nem akar pironkodni, hát valamelyik éjjel dobja be a plébánia udvarába.

Másnap reggel már kitilolva vetették be a kendert.

Egy plébános nagyon vágyódott a valaha kitüntető „Assessor Sedriae” czím után. De a híres Malonyai főispán nagyon válogató volt azok között, kiket ezen czímmel meg akart tisztelni. Különösen a plébánosokat csak akkor tartotta jónak kitüntetni e czímmel, ha már esperesek lettek. A plébános híven az általa többször magyarázott szavaihoz: zörgessetek és megnyittatik néktek: bekopogott a főispán kegyessége ajtajánál és fölkérte, hogy őt is nevezze Assessorrá.

– Hát esperes-e már a tisztelendő úr? – kérdé a főispán.

–

Még ugyan nem, de van hozzá nagy reményem. Akkor én is nagy reményt adok az assessorságra! – volt a főispán rövid, de félremagyarázhatlan zárszava.

–

Egyszer a házunknál nem volt otthon senki, csak én magamban voltam, és a Kovács Jóska, a ki a szomszédunkba lakik, átmászott a berenánkon és bejött a szobámba hozzám.

–

Hát aztán?

–

Hát leültünk mind a ketten a devánra.

–

Hát osztán?

–

Azután beszélgettünk, ő megfogta a kezemet.

–

Háát osztán?

–

Azután megölelt.

–

Hááát osztán?

–

Még meg is csókolt!

–

Háááát osztán?

–

Azután megfogta a kötőmet is.

–

Hááááát osztán?

–

Azután haza jött édes anyám.

–

Hogy az ördög vigye el az édes anyádat.

A plébános egy fiatal 16 éves leányt gyóntatott. A kis lány elsorolván bűneit, legutoljára szemlesütve a következőket adta a szentatyának elő:

Történelemből volt előadás az elemi tanodában. Jelen volt a helybeli plébános úr is, nagy kedvelője a históriának.

– Mond meg csak édes fiam, – szólít meg a tisztelendő úr egy piros képű gyerkőczöt – I. Béla király mily hőstettet vitt véghez, midőn Lengyelországba menekült Micislavhoz?

– Megházasodott! − felelt a gyerek.

Senki sem járt hétköznap a templomba egy öregasszonyon kívül; a többi hivő mind becsületes munka után járt. Nagyon boszankodtak ezen a pap meg a kántor, hogy egy miatt ceremóniázzanak naponként.

Túl kell járni az anyóka eszén! Egyszer ismét beballag az öreg, s megtoldja a „dicsértesséket” egy „hogy mint tetszik lenni”-vel.

–

Szomorúan! – felel a kántor.

–

Talán biz valaminémű baj lévődik?

– De milyen! Gondolja csak néném asszony: tegnapelőtt ellopták a legszebbik képet a templomból!

–

Már mint tegnapelőtt? Hm hm! akkor én csak magam voltam a templomban!

–

Épen az a baj!
No de többet nem is látták ott azt az egyet sem.

Az egyházi szertanból felel az iskolás fiú.

–

Mondd meg nekem édes fiam, – kérdi az öreg tisztelendő úr, mért hordanak a papok

reverendát? A fiú gondolkozik.

–

Én például édes fiam, – kérdi még édesebben a pap – minek okáért hordozok?

–

Hát hát . . . annak okáért, mert édes anyám mondta, hogy nincs nadrágja.

Nagy imádója az érsekújvári plébános Loyola Ignácz tanítványainak; a mikor szerit ejtheti, vendégszerepekre invitálja meg őket. Ilyenkor teljes ornátusban szokta plébániájára kísérni a fanatizált nép ujjongatása és énekei közt, s elébük harangoztat, mint a jégesőnek.

Nem régiben sürgönyt kap a szentatya, melyben egy jezsuita confrater figyelmezteti, hogy készen legyen, mert hatod magával útban van hozzá, Érsekújvárra.

A plébános utána néz, hogy mikor érkezik meg a vonat? Az időre pontosan kirúgtat az indóházhoz.

A mozdony füttyent, sikkant, berobog a váró-terem elé. A pap szétnéz, keresi a várvavárt vendégeket, végre megpillant hat kiváló alakot egy csoportban, élénk taglejtések között diskurálva. Szinte megütötték fülét az egyes deák szavak. Semmi kétség, hogy ők azok.

A hosszú fekete reverenda, a széles karamú kalap eloszlat minden kételyt. Az egyiknek még az a tonsúra borító makksipkája is kikandikál fövege alól.

Tiszteletteljes félelemtől szorongattatva közeledik az ecclesia militant; militerjei felé, mély hajlongásokra erőszakolja nem nád termetét, s mikor közvetlen hátuk mögé érkezett, remegve ereszté meg az üdvözlő megszólítást:

– Laudetur Jesus Christus Domini illustrissimi!

A jezsuiták visszafordulnak, a plébános humilisan rájuk tekint – ijedtében majd a földön szedte össze magát. Hat lengyel zsidó volt az, orthodox loknikkal, sarkig érő selyem kaftánokban, papucscsal.

Valami istentől elrugaszkodott szabadoncz főzte le a szentatyát.

Az egyszeri csatári plébános a nagyváradi püspöknél ebédelt, és a finom borok közül egyet különösen megkedvelvén, minduntalan töltetett bele magának ezen szókkal mutatván az üvegre:

–

Ex hoc (t. i. Vino, ebből a borból.) A püspök végre figyelmeztető vendégét:

–

Sed domini spectabilis: est Malaga!

– Ergo ex hac! monda a plébános, azt vélvén, hogy csupán nyelvészeti botlásra figyelmeztetik.

A k–i plébánost hordozta egyik híve a szomszéd városba. A pap a vendéglőbe szállván, szokása szerint jól ellátta magát Krisztus vérével.

A vendéglőbe később jó ismerősei és barátai jöttek, – szeretett volna még maradni, de fuvarosa igen sokszor beállított közibük e szóval:

– Tisztelendő uram! Menjünk már!

A fuvaros sokszori sürgetéseit megunva a pap, barátai csitították és kérték a fuvarost, hogy maradjon még egy kis időre. Mely marasztalásra a fuvaros ekként felelt:

– Nem lehet maradnom, kérem átossággal, mert most olyan portékát hordozok, a mi nagyon hamar elázik.

Β. Ι. esperes és ... i plébános 1861-ben, mint honatya tartotta prédikáczióját az országgyűlésen. Mint mindennek, úgy az országgyűlésnek is – és pedig nagyon hamar, vége lévén, a főtisztelendő úr is hazajött, hol hívei nagy örömmel fogadták.

Alárendeltjeiből álló tisztelgői között egy szegény asszony is hozzá megy és kezd gratulálni, hogy az isten mennyire fölvitte a főtisztelendő úr dolgát.

–

Hogy, hogy? kérdi.

–

Hát azt hallottam – felelt naiv együgyűséggel, hogy a főtisztelendő úr pecsovics lett. A jó asszony azt hitte, hogy a „pecsovics” valami magas hivatalt jelent.

Akármi volt az x– i plébános, csak szorgalmas pap nem. Javába kártyázott egy délutáni napon vendégeivel, midőn az egyházfi jön jelenteni, hogy siessen litániázni, mert már harmadszor is harangoztak.

Ο azonban előbbre valónak tartá a pagát ultimo elfogását és csak e stratégiai mozdulat után ment templomba. Minden előtt azonban kinézett a sekrestye ajtóból, hogy vajon mennyi „ájtatos hív” gyűlt egybe? S midőn csak egy pár vén asszonyt látott künn szundikálni, boszúsan vetette le már fölvett szertartási öltözetét, fogai közt mormogván:

– Az ördög komédiázik ennyi embernek! És azzal visszaült a tarokkasztalhoz.

Canonica vizitáció alkalmával az esperes plébános úr meglátogatta az iskolát is, hogy mennyire haladtak előre a kis gyermekek a sokféle tudományban.

A gyermekekhez többféle kérdéseket intéz, melyekre azok megfeleltek, s midőn ebbeli megelégedését nyilvánítaná, azt mondja, de nézzük már most, hát ezek a kis fiúk tudnak-e valamit?

Egyszersmind a hozzá legközelebb álló kis fiúnak kezébe ad egy abc-t és rámutat egy nagy betűre, s azt mondja a kis fiúnak:

–

No kis fiam, megtudnád-e mondani, micsoda betű ez?A gyermek rá néz nagy okosnak látszó szemeivel, s a legártatlanabb képpel mondja:

–

Hát nem tudja keed?

S... helység plébánosa (dicséretére legyen mondva) tettekben is kimutatá, a mit szóval mindenkinek bevallott, hogy jólétét kedves híveinek köszönheti. S azért minden nagyobb ünnepély alkalmával meghívá asztalához a falu egy pár előkelő gazdáját.

Templom napja volt az egyház védszentje: Gál tiszteletére. Ebéd fölött sűrűn kerengett a pohár, talpra esett toasztokkal búcsúztatván be tüzes tartalmát. Péter gazda exaltálva levén az ünnepély nagyszerűségétől s a jó ajnácskői bor fölbátorítá, köble túláradó érzelmei közt ekkép emlékezett meg a mindenkitől mellőzött egyház védőjéről:

„Aó szén Gaa! Mellénk oá: Mos van maódod, Most igya!”

Nem mindig igaz az, hogy búcsújárónak szent a vacsorája, mert Bácsmegyében a sz . . . plébános ugyancsak kitett magáért az ottani búcsú alkalmával.

Fényes ebédet rendezett, melyre már előre beszerezte a szükségleteket. Többi közt negyven palaczk parádi vizet is hozatott.

Nagy volt az érkezett vendégek száma s az asztal csak úgy roskadozott a mindenféle jótól.

Asztalhoz üléskor int az inasának, hogy menjen le a pinczébe és bontson föl a parádi üvegekből nyolczat és hozza föl.

Az inas lemegy s künn marad vagy félóráig. A vendégek nyugtalanul várják a parádit, a pap boszankodik, s már maga készül kimenni az inas után, a mikor ez belép.

Mind a két keze üres volt, nem hozott parádit.

– Hát a víz hol van? Te lusta gazember? − kiált rá a méregbe jött plébános.

–

Kérem alássan – mentegetődzött az inas – én felbontottam valamennyit, de a falhoz kellett vernem, mert mind egytől egyig – megbüdösödött.

Az Ipolymentén az 1869-ki száraz időjáráskor a g–i plébános esőért imádkozott. Midőn az ima azon részét monda:

–

Adjál nekünk uram egy áldásdús csöndes esőt! – nagy sebbel beleszól az imába egyik híve:

– Sohse válogassék főtisztelendő úr, – akár milyet adjon, csak adjon.

A r–i plébános gazdag ember lévén, pénzét ki szokta kölcsönözni; egyszer a szomszéd faluban lakó árendásnak három ezer forintot kölcsönzött, melyet az egy rövid időre kért; azonban egy még rövidebb idő múlva csődöt mondott, és a plébános pénze oda veszett. Az árendás igen kerülte azután a plébános házát, de még is egyszer okvetlenül a ház mellett kellett neki elmenni, midőn jótevője épen a templomból jött haza.

– Jó reggelt Mándli! ejnye de régen nem láttalak, ugyan hol jársz? gyere be egy kis pálinkára; hallottam, milyen szerencsétlenül jártál, no csak gyere be; majd visszaadom a váltódat, úgy sem bírsz fizetni szegény ember, gyere be, gyere; – és a plébános beerőszakolta adósát lakásába, mialatt a legnagyobb részvéttel tudakolá szerencsétlenségének okait. A szobába érve, bezárta a plébános az ajtót, s elővette az asztalfiókból a kérdéses váltót, és egy kétágú korbácsot, s azzal az adóst gallérjánál fogva irgalmatlanul elverte, azután adott neki egy pohár pálinkát, és az összetépett váltót: „no Mándli, most kiegyeztünk, ha máskor is kell, csak gyere hozzám, én mindig szívesen adok.”

Erdős helyen utazott a tisztelendő úr. A kocsiba nyúló galyat félrehajtva a kocsis, nagy teketóriával figyelmezteti a bennülő papot:

–

Tisztelendő úr, instálom alásan, tessék figyelmezni, meg ne vágja az ág!De az ág jól megcsapta a plébános homlokát, mire a tisztelendő úr türelmetlenül mond:

–

Ostoba! nem tudod rövideden mondani: Pap! vág! ág!

–

Hát te mit csinálsz azzal a szalonna bőrrel? kérdi a plébános.

– A káplán úrnak a csizmáját kentem meg vele; nagyon olvad oda künn; bele ne menjen a víz.

– Oh te pokol pozdorjája! Nem rettegsz péntek napon a káplán úr csizmáját szalonnával megkenni.

Váltó ügyvéd volt a plébános úr unokaöcscse.

Egy estve az unokaöcsnél nagyon sok megemlékezésre méltó hazafit találtak éltetni vacsora közben, a mi végre arra adott alkalmat, hogy az ifjú unokaöcs a kissé corpulens tisztelendő nagybátyjának a lefekvési előkészületeknél segítségül lenni ajánlkozzék, tréfálózván vele a borok nagy hatalma fölött.

Az öreg úr tűrte a tréfát, s engedte az öcsnek, hogy lehúzza a csizmáját.

– Aztán itt lesznek a csizmái uram bátyám, monda az unokaöcs.

– Jól van öcsém; monda az öreg úr; látom már, hogy becsületes ember vagy; mert váltó ügyvéd vagy, s mikor lehúztad a csizmát lábamról, még azután is elismered róla, hogy az enyim.

A p–i plébánost a dági fiskális kegyetlenül rászedte. Nem sokára ezután a pap kihirdeti híveinek a csalhatatlanságot. Sok elhitte keld, de bizony találkozott elég gonosz csont, ki kételkedett benne.

Ebédnél a plébános vendége Marczi bácsi oda fordul a tisztelendő atyához s kérdi tőle, hogy hiszi-e csakugyan a csalhatatlanságot.

– Szó a mi szó édes Marczi bácsi – mond a joviális plébános, én ugyan elhiszem azt a csalhatatlanságot, de négy szem közt szólva – csak is egy föltétel alatt; ha a pápa ő szentsége ide jön s a dági fiskális meg nem csalja.

Tönkre tette a jég K. uram termését utolsó szálig. Alig vonult el a zivatar, a kár megszemlélésére sietett K. uram, kisérve a jószívű plébános által, ki a pusztulás színhelyére érve, így vígasztala a szomorkodót:

− Ne búsuljon K. uram, az úr adta, az úr elvette. Istennek türelmünket próbáló keze tette ezt mind!

– De má ezt egy gyerök se cseleköd te vóna! – vágott közbe békétlenkedve a kárvallott,

Nevezetes ember volt annak idejében Csat hő Pál karczagi pap ki egyúttal ker. esperes is volt – az egri kanonok előtt; tisztelte, szerette mindenki egyenes jelleméért, el is fogták akár hányszor, a mikor hetivásárra beállított az egri piaczra; ilyenkor nem volt se vége, se hossza a kínálgatásnak.

Egy ilyen alkalommal, mikor már megunták várni a sok kínálgatás után, hogy Csathó uram is szóljon valamit a borról, monda az öreg úr egyik kanonoknak, ki azt kérdé tőle hogy:

–

No úgy-e esperes úr; ez aztán a bor?

–

Hajsze jó, jó az isten adta, de a karczagi se kutya.

Pestmegyében N. K. városában legközelebb a lyceumi tanulók a tornászatból vizsgát tettek. Sok nép gyűlt össze, férfi, nő egyaránt.

Másnap egy nyilatkozat forgott kézről kézre, – mely így kezdődik: „Mi lányos apák tiltakozunk némely tornászati mutatványok ellen,” stb. – S ezen nyilatkozatot a helybeli plébános is aláírta.

Szép az őszinteség a szent atyától; de azért hogy állítólagos nő rokonát N. K. városában szemtől szemben tisztelendő asszonynak titulálják, – s az ez ellen kifogást nem tesz, mégis kár volt neki a turpisságot ily nyilvánosságra hozni; mert így aligha lesz belőle esztergomi prímás vagy kalocsai érsek!

Összehivatta a salamoni plébános a község valamennyi szavazó polgárát az ottani iskola-házba, hogy visszatérítse az eltévedt juhokat arra az igaz politikai hitvallásra, melyet azok jónak találtak ott hagyni; baloldaliak levén mindnyájan.

Mégis jelentek, illedelmesen helyet foglaltak, a kinek t. i. jutott az iskola padjain, egy része azonban hely hiányában állva volt kénytelen hallgatni az épületes tanítást.

A tisztelendő úr által hatásosnak hitt szent igék elmondása után – a melyek szerint még a pokol volt a legtisztességesebb hely, a melyre az istentelen baloldaliak számot tarthattak, – fölhívta a jelenlevők közül azokat, kik az egyedül boldogító hitvallást követni akarják, hogy megtérésük jeléül álljanak föl. S íme, horrendum dictu – ülve maradt az valamennyi, mintha leszegezték volna.

–

Bizony kevesen vagytok atyámfiai! – fordult most a tisztelendő úr a hely hiánya miatt állva maradiakhoz, – kevesen vagytok, kikben még meg van a javulás csirája!

–

Dejsz tisztelendő úr, – felelének az extra dominium maradtak egyhangúlag – mi sem a magunk jószántából álldogálunk ám, hanem mert nem jutott hely! – S nehogy további félreértésekre szolgáltassanak alkalmat, lekuporodtak a földre mindnyájan, egyedül hagyván álldogálni a tisztelendő urat.

K. miniszter tanácsosnak volt egy tanuló társa, ki mindig mondogatta:

–

Kálmán a milyen tudatlan vagy, sohasem lesz belőled semmi. A jó tanácsok ugyan nem használtak, azonban daczára ennek, vagy épen azért, 1867-ben miniszter tanácsos lett. A tanuló társ pedig már pap volt és mikor Pestre jött, fölkereste K. miniszter tanácsost is.

–

Na látod barátom, mégis lett belőlem valami, mondja K. én miniszter tanácsos vagyok, míg te csak gy félreeső falu szegény plébánosa.

– Hjah! – válaszolá a pap – mikor tök a trompf, a hetes is üt.

Az m ...-i plébánosnak volt egy jámbor szolgája. Egy vasárnap a prédikáczió alatt véletlenül oda nézett, a hol a szolga ült és alig tudta nevetését visszafojtani, midőn látta, hogy az a szolgalegény, ki sem írni, sem olvasni nem tudott, irónnal kezében szorgalmasan jegyzett.

Templom után előfogja a plébános.

–

Te Tamás, mit csináltál a templomban?

–

Jegyeztem, mert másoktól is láttam azt.

–

Hozd ide az írásodat, hadd lássam.Tamás hűségesen oda vitte, de az inkább kínai karczolás volt, mint írás.

–

Hisz ez nem ér semmit – mond a pap, bolondság az egész.

–

Tisztelendő uram, én is azt gondoltam, mikor végig hallgattam.

A b . . . i plébánosnak igen szép répái termettek házi kertjében. Nagyon fájt rá a czigánynak a foga. Föl is tette magában, hogy elmegy megdézsmálni; e végből hátára vett egy zsákot és indult egyenesen a kertbe.

A plébános úrnak két kutyája volt. Az egyik neve „Czigány” a másik „Mitás.”A plébános elkiáltja magát kenyérrel kezében:

– Czigány, Mitás!

A czigány erre vissza felel: − Ripát, nemzsetes fétistelendő uram. A plébános ezt hallva, oda megy.

– Czigány, mit keresel itt?

–

Ah nemzsetes fétistelendő uram, de szerencsítlenül jártam, á mint megyek, ecsere csak nagy forgó szil támadt s bedobott ide á kertbe.

– Jól van czigány, de minek a répa a kezedben?

–

Ah nemzsetes, fétistelendő uram! Á mint á szil ide bedobott megkápáskodtam, hogy tovább ne vihessen; de á sil erilkedett, s á mint én- érésen kápáskodtám, á ripá kicsúzott á féldbül! Hát tehetek én róla?

–

Jól van czigány; erre is emberül megfeleltél, de minek a zsák?

–

Ázs – ázs – csak á fene ázst ette volná meg, felelé a czigány.

Egy ízben Hetényi szándékozott előadásokat rendezni a p ... i korcsma teremében. A költői nyelven szerkesztett programm ígér szavallatokat, áriákat magyar operákból, Ubryk Borbála szomorú történetét sat, – mind görögtűz mellett. A programm a tisztelendő úr kezei közé is került s ekkor ő ezen szavakkal fejezé ki véleményét egy úri társaság előtt: „Én csak azt mondom urak, nem ér ez a komédia semmit; az a szavallás, a mit ott hallhatunk, a komisznál is komiszabb, – úgy én is tudok.”

Bemegy a tisztelendő úr az iskolába, hogy megtekintse az iskolába járó gyerekeket, s azoknak szorgalmáról meggyőződjék. Végig kérdezte őket, mindnyájan feleltek úgy a hogy . . .

Hanem volt a legutolsó pad egyik szögletében egy kis fiú, kit épen az nap vezettek föl csak az iskolába. Ettől, miután megérté a tanítótól, hogy még csak ujoncz, általánosságban csak ezt kérdé:

–

Hát te édes fiam, tudsz-e valamit?

–

Igenis tudok, a nagy erdőben egy seregély fészket – felelé az őszintén.

A h–i plébános beküldé szolgálóját a szomszéd városban lévő postára.

A leány haza érkezvén mondja a papnak:

– Kérem alássan, azt izente a postás úr, hogy egy levél van ott, de kilencz új krajczárt tessék elébb beküldeni, mert máskép ki nem adja.

–

Hát hogy beszéltél vele? Hiszen nem tud az magyarul egy szót se!

–

Vagdal hozzá!

S.

. . . András pataki plébánosnak fényes ebédjén kérdés támadt a felől, mi nemzetbéli volt

Ádám? A vendégek között sokan azt vitatták, hogy Ádám tót volt.

– Én is azt tartom – mond a házigazda, ki eddig csak hallgatott: tótnak kellett lenni Ádámnak, különben nem mondotta volna isten: bánom hogy teremtettem az embert. I. Mózes.

6. 6. 7. A g – i plébános igen tréfás ember volt.

Egyszer meghalt a falusi parasztnak egy rokona. Szokás szerint fölvette a halálozásról a jelentést. Alig hogy a paraszt eltávozik, jön egy ismerőse, s annak nyomban elmondja, hogy hívei közül ez meg ez meghalt. Most volt itt jelenteni az öreg.

–

Hát aztán miben halt meg a megboldogult? kérdi az imént érkezett.
A plébános egész készséggel válaszolá:

–

Hát biz ő, mint szegény ember, csak egy kopott báránybőr bundában.

Egy bizonyos helységben tisztelendő plébános uramnak maglúdra levén szüksége, elküldé gazdasszonyát egy helybeli birtokoshoz, – kinek életrevaló felesége híres volt szép lúdjairól, melyeket ön maga nevelt, – oly czélból, hogy e szép ludakból a gazdasszony egy gunarat és egy anyát vásároljon.

Itt-ott még csak meg van az emberekben, illetőleg a hívekben az a bizonyos szíves jó indulat az egyház szolgái, az úgynevezett belső emberek iránt, megvolt ez birtokosunkban, és meg volt feleségében is.

Kiválasztanak hát egy szép ludat, melynek mielőtt a gazdasszonya az árát kérdené, azt felelék reá: hogy ezt biz ők nem pénzéit adják, hanem szívességből küldik t. uramnak; adjon isten hozzájuk jó szerencsét, s mindamellett tisztelik is ő kegyelmét, s kivannak neki minden testi lelki jókat.

Ő atyaságának pedig nagyon megtetszettek a szép ludak, s miért nem, kezdte sajnálni, miért nem két párt kéretett, az áruk ellen persze hogy nem lehetett kifogása.

Másnap reggel ismét megjelenik a gazdasszony a szép ludak tulajdonosainál, mondván:

– De bizon csak azért jöttem, hogy tiszteli a tisztelendő úr a tek. urat és asszonyt, köszöni alássan a tegnap küldött ludakat, még egy pár anyára nagy szüksége lenne, de pénzért.

Egy kissé savanyó képet vágott erre a házaspár, az asszony mégis kiválaszt egy pár szép ludat, s midőn a vevő az ára iránt tudakozódnék, a felelet ismét a tegnapi reá, tudniillik: örülnék, ha e párral is ingyen szolgálhatnék.

Ez ellen se lehetett a szent atyának semmi kifogása, de már most komolyan kezdi fájlalni, hogy legalább miért nincs öt anya ahoz a szép gúnárhoz; ismét kezébe adja hát gazdasszonyának a már két utat tett öt bankó forintot, hogy már csak kéri, pénzeért még egy pár anyát csak ne sajnáljanak adni, ha volna még eladó.

El is ment a követséggel a gazdasszony, s előadván urának kívánságát, ily választ nyert:

– Sajnáljuk, hogy többel már nem szolgálhatunk, de bizony már több eladó nincsen!

Nézi a tisztelendő úr a napszámos czigányt, milyen nagy darab kenyeret, szalonnát be tud gyűrni reggelire.

–

De szeretném magamnak a gyomrodat, czigány!

–

Ne kívánja biz azt magának atyaságod, mert mindenibül kiéli!

Rövid estebédet végezve, pipaszó mellett üldögélt az asztalnál a X–i pap, két úri vendégével egyről másról beszélgetvén. Hogy az idő jobban teljék, közbe-közbe egy-egy quaterka borocskát töltögetett maga és tisztes vendégei számára a másfél itczés kulacsból. Egyszer azonban – már csak azon egyszerű oknál fogva is, hogy minden hosszúnak van vége, a kis csikóbőrös fölmondta a szolgálatot, s teljességgel nem akart több quaterkát adni. – Mit tesz hát a jó pap? beszélgetés közben addig hintázgatja, döntögeti a kulacskát, hogy egyszer szépen lefekteti az asztalra. A két vendégnek e néma játékocska azt adá tudtára, hogy itt ugyan a további quaterkázásra nincs többé kilátás, a mi pedig nekik teljességgel nem volt ínyük szerinti dolog. Megszólal tehát az egyik:

–

Kedves tisztelendő bátyám, nincs még nagy idő, nem álmos még az a kulacs, kár volt még szegénykét lefektetni. Az öreg páter megértvén a tréfát, teli hozatta a másfél itczécskét, még azután kétszer is, és tartott a quaterkázás majd éjféliglen.

Egy írni olvasni nem tudó földmives néhány évig járatta fiát iskolába; megsokalván végre a költséget, aggódott, ha tud-e már fia deákul, megkéri a helybeli plébánost, hogy examinálja meg a gyereket, mert ha még deákul sem tud, hát ő az eke mellé kergeti.

–

Jól van, – mond a tisztelendő, – holnap, az-az szombaton délután menjünk ki mindhárman nézdelőzni a mezőre, és ha én kérdéseim után a fia feleletére azt mondom: non est verum; akkor nem tud a fiú deákul.

Elmennek tehát a mezőt nézni, (de minderről a fiú semmit se tudott) s ím kezdődik az examen, kérdi a pap, hogy nevezik a macskát? – Telis, – lőn a felelet. – Non est verum, – mond a páter, hanem asper; hogy nevezik a tüzet? – Ignis, – mond a deák. – N. e. v. laetitia; hogy a vizet? – aqua, − mond a fiatal. – N. e. v. ismétli a lelkiatya, – hanem abundantia; hogy a gabonát? – hordeum, – rögtönzé az elitélt deákul nem tudó. – N. e. v. -fölnevet a nagy synonimus – hanem gaudius.

Mindezeket a sok non est verumokat hallgatva az atya, a mint haza mentek, rögtön kijelenté fiának, hogy le a pantalonnal s holnap a mezőre. – Megbúsul a fiatal deák, de csakhamar kitalálja az okát. Boszút forral; azon vasárnapi éjjelen megfog egy macskát, farkára meggyújtott csepű-kanóczot köt s elereszti a plébánus takarmányai közé, látva pedig, hogy már füstöl egy felől, berohan a lelkiatyához s így szól: „Asper currit, laetitiam se trahit, nisi abundantia fuerit, totum gaudium peribit.”

Bizonyos deákpárti plébános egy országos vásárról utazván hazafelé fogadott gyönge forspontján, utolérte a falujabeli korcsmabérlőt, ki saját ökrös szekerén ι ült. A plébános kérte, hogy üljön át kocsijára, mert majd hamarább haza ér, azonkívül majd politizálhatnak az ország dolgairól, a közös ügyről.

–

Köszönöm szépen a jóakaratát, én csak a magam szekerén maradok, jobb az enyém, mint a másé. Ekkor még kövezett úton voltak, de később el kellett térni egy mocsáros útra, hol a pap kocsija megfeneklett és kénytelen volt a pap leszállani és tolni a kocsit.

A bérlőnek ezen baja nem volt, mert erős ökrei bírták a terhet, miért is a pap rimánkodott, hogy ne hagyja el, szálljon le és segítse tolni kocsiját, mert ő már kifáradt.

–

Már kérem alássan tisztelendő uram, én a közösügyet nem szeretem, én a magamén maradok. A ki deákul tud, az egész világot beutazhatja, azt mondják, most tessék megpróbálni.

Egy banketten a nagyváradi főgymnasium főtisztelendő igazgatóját éltette valaki, és többek közt azt monda:

– Ő tanított bennünket a korszellemmel együtt járni, összetartani, erősbödni és gyarapodni.

–

De kérem alássan – protestált ez ellen a főtisztelendő úr, – erre az utolsóra már nemén tanítottam önöket.

H.

L. fiatal, bajusz és szakáltalan mérnök volt, és valamely mérnöki munkálata alkalmával. A helységben nem lévén vendéglő, a katholikus plébánosnál volt bekvártélyozva. Áldott kedélyű és valódi víg czimbora lévén, kedvelt vendég volt, ő pedig hamar otthonos lett a jó helyen.

Egy tavaszi reggelen a plébános betegnél volt, a házi cselédség a kertben dolgozott, H. L. pedig a pap szobájában térképeket készített, és hálóköntöse nem lévén a tisztelendő ócska reverendáját kapta magára.

Egyszer kopogtatnak és egy öreg anyó lép be a szobába és egyenest H-nak tartván, kezet csókol. H. kiálja ez ájtatos czuppantást, mely után az anyó ekkép szól hozzá:

–

Tisztelendő atyám, misét akarnék mondatni boldogult apjukomért.

H.

nem jött zavarba.

–

Jól van anyjuk –, monda – és elővett egy szelet papírt és följegyzé a lelket, melyért a mise mondandó lészen.

–

Elhozta-e a mise díját? kérdé H. mire az anyó leolvasta az angariát, és azonfölül az ujas mándli belső zsebéből egy üveg vörös bort tett az asztalra nyomtatékul.

H. megköszönte a ráadást, de viszketege jött tréfát csinálni és azt kérdé az öreg anyótól: – Mondja meg anyjuk lelkem igaz lelkére, hogy meg van-e vizezve?
Fogadta az anyjuk, hogy egy csepp sincs benne.

–

Azért kérdem, folytatá nagyon komolyan II. mert lássa lelkem a mondandó mise alkalmával mise bornak akarnám használni, s ha csak egy csöpp víz is van az ily borban, elkárhozik a lélek, melyért a mise ily bor mellett mondatik.

– Jaj lelkem tisztelendő atyám, adja vissza, monda az anyó, – majd inkább hozok a jobbikból. És ezzel kifordult a szobából.

H-nak még abban az időben nagyon tisztelendős képe volt.

Egy tisztelendő sokszorozott szorgalommal oktatá falusi iskolája népét a katekizmusban; különben pedig a gyónást akará rendszeresen betanítani, hogy a majd felnőtt, iskola népével egy gyóntató atyánali se legyen baja.

Esetleg a húsvéti gyónás következett, melyet már három héttel megelőzőleg a gyónási készületeket gyakoroltató. Szívére kötvén minden gyermeknek, hogy a ki valakit megbántott, bocsánatra kérje, s a ki valamit ellopott, a kárt helyre pótolja.

Eljött a várt nap; a tisztelendő úr a legutolsó gyermeknek hallgatá csíntevéseit, ki épen azért maradt utolsónak, mivel élt a gyanú perrel. Legnagyobb bűnét a gyermek így fedezé föl:

–

Kérem alássan, egy madzagostort is loptam a mónárék Pestájátu!

–

De visszaadtad? kérdi a szent atya.

–

Nem adtam én kérem alássan, mert... hát... mikó lovaztunk, hát elveszett.

– No jó, menj haza, készíts egy olyan ostort, add át a molnárék Pistájának, s azután jöjj ismét gyónni.

Kezet se csókolt a fiú, hanem futott haza; de otthon nem meré bevallani, hogy járt a tisztelendő atyával, hanem addig kullogott, míg lophatott egy kis kendert, melyből megfoná az ostort, átadta a mónárék Pistájának, s újra ment nyugodt lélekkel a szent gyónásra.

Gyónás közbe ellopta a czigány a tisztelendő úr óráját és mondja:

–

Loptam szent atyám egy órát.

–

Add vissza annak, a kitől loptad.

–

Fogja, tisztelendő úrnak adom.

–

Nekem ne add, add annak, a kitől loptad.

–

Azt már kínáltam és nem kell neki.

– Úgy hát tartsd meg magadnak, – nyugtatá meg jószívűleg a plébános a morét. Csak utóbb vette aztán észre saját tévedését, de már akkor késő volt, mert a móré hegyen-völgyön túl volt.

Egy plébánosnak volt egy szép díszpohara, melyen az ismeretes I. H. S. betűk voltak bevésve. Egy alkalommal vendégei voltak, kiknek kedvéért bort hozatott és díszpoharát is megtölté.

Furfangos vendégei egyike Seregély fölveszi a nagy poharat és mielőtt észrevette volna a pap, kiitta. A reverendissîme csodálkozva kérdi, hogy merte meginni?

–

Hisz a pohárra van írva, felelt ez, hogy Igyék/Humanissime /Seregély.Nem sokára a másik vendég is fölveszi a poharat és azt mondja:

–

Igyunk /Hát /Sorban!A plébánosnak tetszett a furfang, et fecerunt. magnum áldomás.

V. megye egyik népes helységében bizonyos tanulatlan legénynek házasságra lépni lévén szándéka, a megtörtént eljegyzés ós kézfogó után, szokás szerint be kelle járnia illetőplébánosához tanulás végett. A legelső megjelenéskor mindenek előtt azt kérdezé tőle a plébános:

– Ki szerzette a szent házasságot?

–

Sokorai József és Virasztó Pál uraimék; – felelé a vőlegény, illő komoly és szerény hangon, e közbenjárók levén az ő házasságának szerzői.

Beszélik, hogy egyszer temérdek bora lett a tisztelendő úrnak Győrben, Komáromban hajszolta neki a hordót, de – denique – másnak is sok bora levén – nem kapott hordót a sok jó mustnak. S amint így legroszabb vénával sétálgatott szőllő utak között elkeseredvén a sok ott maradt fürt láttán, eként fakadt ki:

–

Ej uram Isten, ugyan minek adsz egyszerre ennyi áldást, kevesebb is elég lett volna. Eljött a jövő évi szüreti idő is, hanem bezzeg, tudott most helyet adni az öreg úr a mustnak; csak másfél csöbör muszulatlan szőlleje lett.

Ott sétálgatott most is a szőllők közt, keserűen emlékezvén vissza a tavali rakott tőkékre, végre így sóhajtott:

–

Ej uram Isten, de hamar szavamon felejtettél!

–

Kyrie eleison! Kyrie eleison!
Mit hallván a mi emberünk, így dörmögött magában:

–

Kérem aláson! Kérem aláson! Ezek a pápista papok sem tudnak egyebet, mint – kérni!

Bement a református ember a katholikus templomba, épen midőn a miséző pap hajbókolva mondotta!

Téli időben, egy este szakadt a hó, a szél keményen fútt; az r–i tisztelendő aggódva nézte a zivataros időt. Aggódva sajnálkozott azokon, kiket a zivatar útban talált. Ezen aggodalmai közt kopogtatott s nyitott be hozzá egy czigánynő, előadván, hogy férje utolját járja, talán reggelt sem ér, s kérte a tisztelendőt, hogy férjét az utolsó szentségekben részesíteni sietne.

A nem várt kérésre meghökkent ugyan a tisztelendő, de hivatalos foglalkozását mindennél előbbvalónak tartván, fogatni parancsolt, s a czigány asszonnyal együtt elhajtatott a lakásától egy óra távolságra fekvő szomszéd faluba.

A plébános az öreg czigányt a kunyhóban földre terített szalmán nyögve, s elnyújtózva találta; ez a hozzá intézett kérdésekre oly bágyadtan s szakadozott hangon felelgetett, hogy a tisztelendő tökéletesen hitte, hogy a beteg állát fél óra alatt föl kell kötni; ezért sietett a hivatalos foglalkozás bevégzésével.

A szent foglalkozás bevégzésével igyekezett a szomorú helyet elhagyni; ezt látván a beteg, a szalmán fölült, megszólítá a plébánost, hogy neki egy pár garast adni szíveskednék. A váratlan kérésen, az utolsó pillanatig magát meg nem tagadó czigány-természeten csodálkozva, fordult vissza a tisztelendő; a czigánynak egy hatost, oda nyújtván, kordé:

– Mire fogod azt használni Öreg?

– Hát kedves tisztelendő úr – válaszolt jó kedvvel az öreg – három náp, hogy pipa nem vót a sámba, annak a betege vagyok.; már most mingyá dohányért küldök, ha kedvemre egynehányot sippánthatok, nem lesz semmi bajom.

Az r–i tisztelendő még most is boszankodik a czigányra, ki őt oly kegyetlen zivatarban fárasztotta magához, hogy tőle trafikra valót kunyorálhasson; csak az vigasztalja, hogy a czigányt a dohányzás csakugyan talpra állítá.

A subás atyafi is elment gyónni, ki nagyon szeretett káromkodni; gyóntatóatyja hosszú penitenciát és tanításokat adott neki:

– Látod édes fiam, – szólt a lelkiatya – neked nagyon sok bűnöd van, igyekezzél magadat megjavítani, mert az ember csak úgy üdvözöl, ha mindent megtesz a mi jó és kerüli a rosszat; iparkodjál fiam mindenben a szenteket követni.

– Hát hogy káromkodtak a szentek?

Töredelmes szívvel gyónt a czigány a papnak, s bár hosszú lajstrom volt a mit megvallott, a gyóntató mégis észrevette, hogy valami bűne nagyon nyomja a lelkét.

– Csak ki vele fiam; ha egy vétket elhallgatsz, annyi, mintha mind elhallgattad volna.

– Mi tirés tagadás sent atyám, bizs én elvittem innem a templombul egy kerestet. De már sánom – bánom, seretném jóvátenni a binemet.

– Ha elvitted fiam, hozd vissza!A czigány aztán másnap összekötözte, s vállára vetve visszavitte a papnak – a feleségét.

Több éve, hogy Hevesmegye egyik helységéből barátom segédlelkészi állomásából Szabolcsmegyóbe K. a–i plébánosnak kineveztetvén, Pestre rándult, új állomására kívántató házieszközök, s egyéb szükséges kelmék megszerzését eszközlendő; többek közt a kék csillaghoz czímzett vászon kereskedésbe ment, s ott a már előre összeirt holmikat bevásárolta.

A pesti árusok tudvalevő megelőző készségük itt is annyiban bebizonyult, hogy a barátom által vett kelméknek az illető helyre való átszállításra kínálkozzék, mit is barátom elfogadván, további vásárlásait elvégzendő, útnak indult, de minthogy a megvásárolt kelmék rendszeresen összerakva azonnal egy közeliben lévő hórihorgas németes egyéniségnek a tudva lévővendéglőben átvitelre képesíttettek; talán a borravalónak megnyerhetése reményében a németnek úgy tetszett, hogy a tisztelendőséget nyomban követte. Megjegyzendő hogy a tisztelendő úr valamint most nem tud németül, úgy akkor még kevesebbet konyított hozzá.

A mint a tisztelendő úr utczából utczába, boltból boltba járt vala és mindenütt e nem ismert egyéniséget látta maga mellett, azon gondolatra jött, hogy ezen sarkában lévő német, nem lehet más mint zsebmetsző.

Ε gondolat megdöbbenté, és sietett hogy üldözőjétől menekülhessen, de fájdalom a német híven követte.

–

Spitzbub, i kauf nix, geh zum Teufel! mormogá magában s egy szivarárus boltba rontott, és ottan hosszabban időzött, de a mint kijön, ismét ott látja a veszedelmesnek vélt embert.

–

Tu Spitzbub, i kauf nix, geh zum Teufel! mormogá ismét magában és izzadásig haladt. A mint így egy negyed óra múlva visszapillant, mit lát ő tisztelendősége? A hórihorgas németet.

Most négy órai menés után megállta szent atya, várva hogy a német előre menjen, de akkor a vélt a sebmetsző is megállott és németül beszélt, mire a tisztelendő úr azt felelte.

–

Spitzbub, i kauf nix, geh zum Teufel! és egy arra menő úri embert megszólít, lenne szíves ettől a némettől megkérdezni, mért van mindig a sarkában. Erre a német azt válaszolta, hogy a kék csillagnál vásárolt kelméket viszi a tisztelendő úr után. A szent atya nagyot lélegzett és csöndes léptekkel a G. vendéglő felé indult, hol a szegény gyanús németre hihetőleg dupla stóla várakozott.

Az ipái papnak ipái papi fapipája van; azért az ipái papi pipa fapipa. (Tessék ezt egymás után gyorsan elmondani.)

Sebes lábakkal közeledett augusztus 12-ke, mely napon a világnak el kellett volna múlnia. Ezen alkalmat fölhasználta néhány abaúji katholikus pap, mert akadt olyan buzgó hivő, hogy a könnyű halált megnyerhesse, misére adakozott jó előre. Ez okból a lelki atya kihirdette, hogy a világ múlik, kiki tehetsége szerint adakozzék.

Midőn erre egy hivő így nyilatkozott.

–

Ha a világ elmúlik, tisztelendő úr is meghal; ki mondja el a misét?

–

Ha adakozol, könnyebben halsz meg – viszonzá a lelki atyja.Többre vetemedett egy másik, ki ezt hirdeté népének:

– Mivel vallástalanok valátok, a világ vége közeledésekor le fog nyelvetek ragadni és nem fogtok tudni imádkozni. Ezen csak úgy segíthettek, ha bőven adakoztok misére.

Ezen kenetteljes igék következménye az lett, hogy a tisztelendő úr tárczája megdagadt, s jókat nevetett magában, hogy ily szép szerével megkefélte a jámbor népet.

Gyónás alkalmával azt kérdi a plébános a czigánytól:

–

Van-e ördög?

–

Mit tudok én bele? Nem voltam én besédes vele! felelé a czigány.

A tékozló fiú történetében jön elő a passus:

–

Hozzátok elő ama hizlalt tulkot.

–

No fiaim – mond a tanító, tudjátok-e mi az a hizlalt tulok?

–

Igenis – felelte a múzsafi, én ismertem, hisz esperes korában nálunk járt is kát látni. Lévén akkor Tulok nevű a kövér esperes.

Vízkereszt napján a fiókegyházba is elment koledába a plébános a mindenesével, ki mellesleg kántor is volt.

Délre a legtehetősebb gazdához szállt, hol már reggel óta készültek illő fogadtatására. Ebéd közben odaszól a gazda feleségéhez:

– Te anyjuk, kínáld csak a plébános urat, a kántornak úgy is van esze.

L–ts plébánosnak különös kedve telt abban, hogy iskolalátogatáskor a gyermekeknek fogas kérdést adjon.

A következő dialóg is vele történt.

–

No fiam mondd meg, melyik fa nem ég meg a tűzben?

–

A tréfa.

–

Jól van. És melyik fa van sátor alatt?

–

A kofa a piaczon.

–

Ez már derék. És melyik fa a leghasznosabb? A fiú nem tudja.

– A mogyorófa nebuló, mert az kerget a tanulásra. No de azt mondd meg, melyik a legkedvesebb fa?

– Hát főtisztelendő úr gazdaasszonya Jozefa.

A „fehér kakas” czímű vendéglőbe akart egy falusi tisztelendő hajtatni, de a német nyelvet nem bírván jól, egész utón gondolkozott, mi tévő legyen.

Midőn megérkezett, föltalálja magát és kérdi egy arra menőtől:

–

Wo wohnt der weisse Kikiriki?

A csekei papot kikérdezte az esperes, hogy ha víz nem volna, mivel keresztelne?

–

Borral.

–

Ha az se volna Csekében?

–

Pálinkával.

–

Hát ha az se volna Csekében?

–

Akkor én se volnék Csekében.

Házasulandó volt a legény s hogy kellő lelki képzettséggel fogadhassa majd e szentség kiszolgáltatását, a szent atya tanítások által igyekezett fölvilágosítani annak mély értelmét.

– Mondanád meg fiam – kérdi egyszer tőle, ki szerezte a szent házasságot?

– Hát tisztelendő apám uram, hát biz eédös anyám, mög az Erzsok néném szörözték össze münköt.

A Tisza völgyön Sz. mezővárosban veresnadrágos huszárok szállottak. Összebeszél három közhuszár, hogy jó volna valami szép tiszai halat paprikásosan megvacsorálni. Pénzök azonban nem volt. Csinhez kellett tehát folyamodni.

Előáll az egyik:

–

Na – úgy mond – majd hozok én halat, csak ti bort szerezzetek.Elmegy tehát huszárunk egy öreg halászhoz, kinek vezeték és keresztnevét tudta.

–

Na öreg apám, van-e valami nagyon szép potykája?

–

Van biz itt katona uram a bárkában elég, csak tessék választani.

Kiszedi az öreg halász egyenként a szebbnél szebb halakat, de a huszár mindenikre orrott fintorított mondván:

–

Szép, szép, de mégis nem ilyen kellene arra az asztalra melyre én ezt vinném.

–

De iszen maga a főtisztelendő úr is megehetne ezt, – mond az öreg halász.

– Épen eltalálta öreg apám, mert oda akarom vinni, a ki holnapra az én kapitány uramat ebédre hívta, és engemet küldtek halat venni mint kiről tudják, hogy jól értek halvásárláshoz.

Kiválasztja tehát a legszebbiket, az alku két szóból megesvén, a huszár kendőbe köti a halat és monda:

–

Na öreg apám! Jöjjön velem a főtisztelendő úrhoz, az fogja kifizetni a hal árát.A huszár, az öreg halász utánna. Fölmennek a parochiára.A tornáczon megállítja a huszár az öreget.

–

Várjon itt – úgy mond, míg megmutatom a halat a főtisztelendő úrnak, hogy tetszik-e ez

a hal vagy nem?

Ezzel belépvén az előszobába, leteszi a halat egy szegletbe és bekopogtatván belép az öreg lelkészhez. Köszön Hiedelemmel és fájdalmas hangon így szol:

–

Főtisztelendő lelki atyám! Nekem egy szerencsétlen öreg apám van ki néhány nap óta meg van elméjében háborodva, szüntelen a haláláról beszél. Legyen kegyes lelki atyám imádkozni érte és próbálja meg őt a vallás szavaival eszére téríteni.

A jámbor öreg lelkész semmi cselt nem gyanítva, szánalomra gerjed és küldi a huszárt, hogy vezesse hozzá a szerencsétlent. A huszár kezet csókol és köszön, az előszobában a halat kezébe veszi és kilépvén a tornáczra, mondja az öreg halásznak:

–

Na öreg apám. A kend halát drágállotta a főtisztelendő úr, de én rekomendáltam, hogy mivel ilyen szép hal nem volt több, tehát csak vegye meg, annálfogva menjen be az áráért én pedig viszem a halat a konyhába.

Bemegy az öreg halász köszön s megáll a lelkész előtt gondolván, hogy úgy sincs már itt szükség az ő beszédjére miután a huszár mindent elmondott. Azonban az öreg lelkész könyvet vesz elő és fölszólítja az öreg halászt:

–

No édes fiam imádkozzunk! Erre az öreg lelkész hallható szóval elolvas egy hosszú könyörgést, az öreg halász elmondja utánna.

Akkor az öreg lelkész egy oktató, vigasztaló és megnyugtató oktatást intéz az öreg halászhoz, de már akkor izzadt az öreg halász talpa alatt a föld, s midőn a beszédnek vége lőn, figyelmezteti az öreg lelkészt hogy:

– Hiszen nem imádkozni jöttem én ide, hanem a hal áráért.

De az öreg lelkész részint nagyot hallása miatt, részint persvacióból halálát értvén, még jobban meggyőződött róla, hogy a huszár igazat szólt, midőn ezen embert lelkibetegnek mondotta.

Előveszi tehát ismét az imádságos könyvet, s még hosszasabban megimádkoztatja, s aztán ismét intő beszédet tart hozzá, hogy ne elmélkedjék szüntelen a haláláról.

De az öreg halász szabadkozik, hogy ő nem a haláláról, hanem a hal áráról beszél.

Az öreg lelkész azonban csak sürgette hogy imádkozzék ő vele a maga lelki

nyugodalmáért. Ekkor az öreg halász boszúsan kitör:

–

De főtisztelendő úr, nem imádkozom én most többet, hanem adja meg a potyka árát, hadd menjek a bárkámhoz, mert meg találják lopni.

Ekkor eszmél az öreg lelkész és kérdi, hogy micsoda potyka árát kéri ő tőle, hiszen ő nem látott semmi potykát.

–

Hát azt, – felelé az öreg halász – melyet a huszár uram idehozott a holnapi ebédre, melyen az ő kapitánya is jelen fog lenni.

– De hát hol van az a potyka? kérdi a lelkész.

– Hát a konyhában, válaszolá a halász – odavitte a huszár uram, és engemet beküldött az áráért, s már körülbelől egy órája hogy itten imádkozunk.

A lelkész csöngetett, a szakács, bejött de a halról mitsem tudott.

Ekkor látták át mindaketten, hogy a huszár rászedte őket, ki hogy azóta, melyik konyhában

süti a halat, azt fölfedeztetni semmi remények nem lehetett.

Harmincz miatyánkot kapott a czigány penitenciául. Nem tetszett neki.

–

Sok lesz fétistelendő uram!De a tisztelendő nem akar engedni.

–

No meglássa fétistelendő uram, hogy sok less mondogatja a móré.Másnap beállít a tisztelendő úrhoz.

–

Serencsés jó réggélt kívánok fétistelendő nagyságos uram.

–

Jó reggelt more, mit hoztál?

–

Serencsés jó reggelt kívánok.

–

Na jól van, mi kell?

–

Serencsés jó reggelt kívánok.

–

Az ördögbe is, hallottam már ezt, mit akarsz?

–

Serencsés ....

–

Elhallgatsz a jó reggeleddel. Mi a ménkőnek jöttél hozzám?– Serencsés –

–

Tytih! hol az a pálcza?

– Megálljon csak fétistelendő uram egy kevéskét csak egy minutára. Ühm, ném megmondtam tegnap, hogy sok less a harmincz miatyánk, jó, hogy el nem mondtam. Mert há á fétistelendő uram mágá öt jó reggelért bothozs nyúl, mit tenne a főúristen, ha harminczsor elmondanám neki a miatyánkot.

–

Hozd ki csak te Panni a sematizmust, – mondja a tisztelendő úr a szolgálónak.És a Pannika lelkem ki is hozta a tisztelendő úrnak a … samedlit.Belép a szegény legény a tisztelendő úrhoz csákánnyal a kezében.

–

No hát mi kell?

–

Pénz.

–

Hát te hogy mersz így rátámadni az emberre? Miféle vagy?

–

Katona voltam.

–

Hadd látom milyen katona voltál? Richteuch! Halb rechts! Mars!
Azzal kilökte az ajtón.

Elment a czigány a plébános úrhoz és fölkérte adja őt össze kedvesével.

–

Jól van more – mond a plébános úr. De tudod-e elébb a hétszentséget?

–

Nem én, – felelt a more.

–

No hát eredj a harangozóhoz, az majd megtanít rá.

Elmegy a harangozóhoz a czigány, ez el is mondja előtte gyorsan a hétszentséget és másnap aztán így mondotta föl a plébános úrnak mind a hetet.

1. Keresztség helyett = Keresztes ínség.
2. Bérmálás „ = Borotválás.
3. Oltári szentség „ = Óvási szentség.
4. Penitentiatartás „ = Petrencze hordás.
5. Egyházi rend „ = Eszterházi regiment,
6. Utolsó kenet „ = Hátulsó kenet.
7. Házasság „ =Gyengy házasság.

Ez 1871-ben történt, mikor a katholikus autonómiáról írtak a lapok.

Nem akartak enni a hízók, pedig minden módot megkisérlett a gazda. Panaszkodott is feleségének; de az vigasztalta:

– Én sem tudom, mi bajuk, pedig már mindent elkövettem, hogy megjöjjön az étvágyuk. Hanem még ma beadok nekik valami orvosságot, a mit a tisztelendő úr tanácsolt.

–

S ugyan mit tanácsolt a pap?

–

Azt mondta, hogy keverjek belé a moslékjukba néhány porczió autonómiát, attól majd

magukhoz jönnek. Antimoniumot akart mondani. Melyik a katholikus congressus nagyheti passió-játéka? Hát a ferbli, mert azt a legnagyobb passióval játszák.

Folyamodott a föl szaporodott fiókközség a püspökhez, hogy ők már annyian vannak, hogy

egy papot eltudnak tartani, hát adjanak nekik külön papot. Jó reménység fejében el is kezdték a paplakot építeni.

–

Ugyan minek vesződnek kentek bizonytalanra azzal az építkezéssel, – feddi az anyaközség lelkésze a falu bölcseit. – Hátha nem is fog adni a püspök keeteknek papot, s szégyenszemre üresen marad az új ház.

–

Soh’ se féljen attól a tisztelendő úr – szólal föl egy öregebbik; – csak tao legyen, hát beékát eleget kapunk.

Hogy milyen természete van a bornak, azt az egyszeri plébános teljes szakértelemmel magyarázta meg káplánjának:

–

Lássa uramöcsém, ha a bort vízzel vegyítve isszuk: a bor romlik el; ha pedig víz nélkül isszuk: akkor mi romlunk el.

Haldoklott az öreg more, mikor a lelkész hozzá érkezett, hogy az utolsó útra előkészítse. De a czigány szokott humorával utasítá vissza:

– Jáj, tekintetes tistelendő uram, ros kocsis ázs, áki akkor etet, mikor már fogni kéne!

Pálfi, a kormányzó, körútja alkalmával szükség lévén előfogatra, Z.-Egerszegen a csizmadia-czéh egyik politikus tagja így fordult kérésével a lovakat tartó espereshez:

– Főtisztelendő úr ló-(itt egyet köhintett)ra volna szükség!Mire a pap így válaszolt:

–

Tisztelt szónok úr szamár – (ő is egyet köhintett) türelemmel bírván lovam, nyugodt lélekkel ajánlhatom.

A k–i pap sétált egy gyermekkel, s e közben a város azon részét érte el, a hol történeti emlékű női alak látható. A kis fiú kíváncsiságát a kőalak fölébreszté, s tudnivágyólag kérdé, hogy ugyan micsoda az?

–

Szűz leány! – volt a rövid válasz. – Ε felelet a gyermek gondolatját megakasztva, újabban kérdé:

–

S miért szűz leány az?

–

Hát azért, – felelé a pap, – mivel kőből van.

Egy kisvárosi casino tagjai a fölött vitatkoztak, melyik van jobban mondva: Mahomed, Mohamed vagy Muhamed? s nem egyezhetvén meg a tisztelendő plébános urat kérték föl, hogy döntse el a kérdést.

A plébános úr tréfás ember lévén, így szólott:

– Én hosszas kutatás után úgy találtam, hogy Mahomed és Mohamed van jól, hanem azok, kiknek természeti hajlandóságuk van úgy kezdeni, hogy „mu” Muhamednek is mondhatják.

Egyszer két darab czigány lókupecz bevetődik valamelyik alföldi parochiára, s az udvaron kezdi finczoltatni jól fölpaprikázott orrú deres gebéjét. A plébános megpillantja az ágoskodó paripát, s a lováért ajánlott cserét elfogadja. „Bizony nagyságos nemzsetes fütistelendő úr, nem nekünk való ezs a fris paripa, jobb les ezs ide!” – monda ravasz humorral az egyik czigány.

A cserekötés előtt azonban a pap közölte a dolgot gazdasszonyával, ki úgy látszott, hogy úr volt a háznál. A dupla minőségű konyha minister a ló cambium megtekintése végett talpig fehér viganóban megjelenik az istállóban és szemlére veszi a czigány gebét.

A czigányok tátott szájjal várták az iodorsátát, de nem volt rájuk nézve kedvező, mert a szemfüles gazdasszony áperté nyilvánítá, hogy a pap lova többet ér, mint az övék. A czigányok kicseppentek a csereparadicsomból.

A mint a már lekonyult fülű deres paripával ballagnak az udvarról kifelé, azt mondja egyik

czigány a másiknak: Hej komé, azt gondoltam én, hogy a fekete a pap, pedig nem igaz, mert a fejér ám a pap!

A hontmegyei d . . . esperes sétaközben megáll a falu végén a czigánykovács előtt, ki épen javában üti az ülőn a vasat.

–

Te more mond meg csak, miért aprózod úgy az ütéseket azzal a kalapácscsal? Mért nem ütsz oda egyszerre, de nagyot?

–

Jáj nagyságos fétistelendő úr! Hát a nagyságos fétistelendő úr minek mondja a mise végén: i-i-hi-hi-te-he-he-he-mis-sa-a-a-a-es? minek nem mondja ki hámár itamisaes?

Főtisztelendő Kapusztyák Nepomuk Jánost szerencse, hogy aranyszájú szent Jánosnak nem keresztelte a sertei plébános, a ki a vízzel először és utoljára ismertette meg; mert szája már a 180 fokot túlhaladva, görbületet és elég mély vízmosást képezett a jobb és balszögleten; főtisztelendő úr sokat szeretett, csak egyet nem a theologiai tudományokat. A tártlit krétára csak olyan szívesen játszotta a zsidó sakterrel, mint a lutheránus kántorral, vagy a kálvinista pappal. Néha-néha mondott elég jó szót, de legtöbbször a szarva -közé talált.

Egyszer meglátogatja az egyházkerületi jegyző, ki már az ódon hangzású plébános nevet nem használta, hanem „áldozár” és „tudor” czímen szólittatta magát, s a procul negotiis kollégával szeretett vallásos thémák felett vitatkozni.

Egy ízben a derék úr mellét kidüllesztve az ég felé nézett és kérdé érdemes kollegáját, ki olyan elhatározást mutató képpel ült a székén, mintha tavaszig mozdulni sem akart volna.

– Ugyan kérem tisztelendő kollegám, – mondja csak, mit gondol mi felett gondolkozom most?

– Megmondom reverendissime. Azon gondolkozik, hogy melyik táján van az égnek szent

Péter kulcs lyuka. Többet a főtisztelendő áldozár nem vitatkozott a plébános úrral.

Az V . . . . községi pap, kinek az a szokása volt, hogy feleit „édes izém” – „kedves minek híjákom”-mal szokta titulálni, egy ízben azt találta prédikálni: „vigasztalódjatok szegények, mert a ki e világon szegény, gazdag lesz a másvilágon.”

Nem kellett más az ottani Bukfencz nevű foltozó-csizmadiának, ki materialista lévén, rendesen a dolog jobbik felét szokta megragadni; máskép is fogta ő föl a prédikáció czitált pontját, mint azt a pap kívánta volt.

Másnap ugyanis azon szavakkal lépett be a rendezett viszonyok közt élő plébánoshoz: „adna neki kölcsön-képen ötszáz frtot, majd visszafizeti a másvilágon, a hol neki a tisztelendőúr állítása szerint nagyon gazdagnak kell lennie, mivel most a mindennapi kenyere is hányzik.”

A pap vakarta ugyan a füle tövét, de jól tudta, hogy ha saját állításának megsemmisítése által hitelét elrontani nem akarja az ötszáz forintot ki kell szúrnia; – ki is szurkolta hát, de csak az asztalra, de szó sem volt arról, hogy keze közül a pénzt kiröpítse. Ennek keresztül vihetése czéljából következőleg kezdé a csizmadiát gyóntatni:

–

Mit csinál maga ezzel a pénzzel édes izém, kedves minekhijakom? – kérdé a pap hivőfelétől.

–

Hát lássa tisztelendő uram! mond a foltozó-csizmadia, ki már a pénzt zsebében hitte, örömtől sugárzó szemmel, – mesterségemet nagyobb mértékben folytatnám.

– És aztán? – veté közbe a pap.

–

Oztán pedig, ha tervem meg nem csal, egy néhány év során vagy öt ezer forintot összekaparok, oztán . . .

–

Halt – szakítá félbe a czélját elért lelkész a már pénz után nyúló csizmadiát, – ilyen formán édes izém, kedves minekhijakom, maga már ezen a világon meggazdagszik, akkor

pedig a más világon szegény lesz és követelésemet nem fogja kifizetni tudni!

– Hát majd kifizetem akkor ezen a világon!

– Hisz azt én nagyon jól tudom, – mond a tisztelendő, a ki csakhamar kifundálta azt, hogy ha a pap kapczája megszorul, hivatásában jó védpaizsra talál; – és nagyon szívesen is adnám a kért 500 frtot, de hivatásom meg nem engedi, hogy másvilági vagyonától megfosszam!

Ezzel visszacsúsztatja zsebébe a floresokat. Ez ellen aztán a csizmadia kifogást koczkáztatni nem merészelvén, elsompolygott.

Történt egy V . . . nevű faluban, hol egy K..S. nevezetű plébános lakott, hogy a szomszéd oláh faluból egy czigány oly kéréssel jött hozzá, hogy mivel a szomszéd faluban katholikus pap nincs, engedje meg neki, hogy a meghalt feleségét az oláh pap temethesse el. A tisztelendő úr erre ily szavakra fakadt:

– Mit? mit? én az én jogomat másnak engedjem? ohó az nem járja.

A czigány, ki a tisztelendő úr szokását ismerve e szavakra előre számított, elpanaszlá, hogy nincs költsége a temetésre.

– Sebaj czigány, itt egy forint, csináltass koporsót, délután átmegyek és eltemetem feleségedet. Délután a tisztelendő úr kocsit fogad és átmegy a szomszéd faluba, de hasztalan minden keresés, a czigány a forinttal odább állott . . .

Égy pár hétre rá a plébános bemegy a közeli mezővárosba hetivásárra s meglátja a czigányt. Azonnal fölhivatja a városházához.

– Na czigány, te engem megcsaltál. Egy forintot is adtam, kocsit is fogadtam . . .
Közbe vág a czigány:

–

Azs mind igazs tistelendő uram, hanem mit tehetek in rula, hogy szerencsétlenség törtónt: mire hazsa írtem, azs istentelen asszony felíledt!

Krisztust festetett a D . . . . i asszony valami kezdő festővel. Elkészülvén a kép, az asszony bevitte az esperes úrnak, lenne szíves azt a templomba kifüggesztetni, – mert ő azt oda szánta.

–

Igen szép kegyelet, elismerésre méltó vallásos buzgóság, – monda az esperes úr a nőnek, miután egy tekintetet vetett a festményre; – de hát nézze édes lelkem, a Krisztus képének mégis valamivel szebbnek kellene lenni, – lássa lelkem ennek a képe olyan vörösre van festve, hogy – még hasonlatot sem akarok hozzá mondani.

–

No kérem alássan, – mond a nő egész bensejében megilletődve, – majd mást festetek, ezt pedig legyen szíves azért elfogadni, majd jó lesz latornak.

Vidám kedélyű tréfás öreg úr volt – még a régi jó fajtából – E. község plébánosa, ki a közéletben, mint talpig derék magyar ember, hivatalában pedig, mint tevékeny, buzgó lelkész volt ismeretes. Csupán csak egy dologban nem volt eminens: t. i. a gazdászatban, mert bár passióval kezdte és űzte, de többnyire mégis malőrrel végezte be e szakmát. Mindazonáltal stoikus nyugalommal és rendíthetlen egykedvűséggel tűrte minden e fajtájú kalamitásait, sőt gyakran egy jó példával ütötte el az egész kárt és veszteséget.

Egykor a. többi között azt vette fejébe, hogy birkákat fog tartani, s hamarjában át is alakította egy puszta istállóját birka akollá. – Megjegyzendő még, hogy amily szenvedélyes gazda, ép oly passzionatus verselő is volt, különösen a deákban; mert házának minden zegezugában latin disztichonok, kronostichonok s egyéb alkalmi versek díszelegtek.

Ezen kedvtelése és szokásához híven, a megkészült birka akol fölé is egy következő verssel ellátott táblácskát függesztett:

„Hic grex exibis et intrabisEt cum vellere parochum dotabis.”„Itt megyén ki és be a nyáj,A plébánost gyapjúval gazdagítván.”

Az egészben az volt a legominozusabb, hogy esetleg épen az akol ajtaja fölé került a szénahányó ablak a tetőn, a vers pedig az ablak alatt és ajtó fölött épen középen lévén, bajos volt eltalálni, hogy melyik nyílásra fog majd pászolni a nyáj ki- vagy bemenése.

Végre, midőn már az akol ós a birka meg volt, ellátogat az öreg úrhoz egy helybeli compessessor ismerőse, és látván az új akvizíciót, csodálkozva s egyszersmind fejcsóválva mondja:

–

Ugyan per amorem Dei! – mit gondolt reverend, mikor ilyen vizenyős, lapályos legelőre, mint a mi határunk birkákat szerzett? ezt már csakugyan nem tartom praktikus dolognak.

–

Hm! spektábilis lám az apostol is azt mondja: – mindeneket megpróbáljátok! én is tehát azt tartom, hogy a szerencse és az ökonómia próbálva jó! egy kissé nem árt experimentálni.

–

Nono, vigyázzon tisztelendőséged, hogy úgy ne járjon, mint az egyszeri leány, a ki addig próbált, míg rajta nem vesztett. – Aztán miféle ominózus fölirat ez itt? – szól a versre mutatva, – bizony nem jó az ördögöt a falra festeni! Rósz próféta legyek, – de tavaszra a birkák aligha mennek be az ajtón az akolba, hanem föl az ablakon – a padlásra!

Majd elválik, – mond a lelkész mosolyogva, – de hogyan is lehet az ember olyan pesszimista? Hisz nem tudja spektábilis, hogy egy verébfi sem eshetik le a tetőről az Úr tudta nélkül? . . . hát akkor az én birkáim hogyan kerülhetnének föl a padlásra, ha az Isten nem akarja?

Ezzel a diskurzus véget ért és a spektábilis haza ballagott.

Az idő jött és ment; elmúlt az ősz és a tél; a rósz legelőn a nyáj fölszedte a mételyt, télen át érett és fejlődött benne a nyavalya, és tavasz felé kezdtek hullani a birkák, mint az őszi legyek és a nyáj nem gyapjújával gazdagította a plébánost, hanem csak bőrével fizetett, nem is az akolba sétált ki és be, hanem egytől egyig a padlásra vándorolt föl!

Mikor már nem volt birka, vagy is a czigánykép: végkép megszűnt a deg, jön a spektábilis és félig részvevő, félig boszus hangon mondja:

–

Úgy-e lám disvadeáltam a birkatartást, íme íme mily malapropoképen ütött ki a vers, és röpülésre került a nyáj?!... fára ugyan nem ment, – mint a czigány lova – hanem rúdra került!

–

Minden kárban van némi haszon is, – szól vidáman lelkész. – Hát nem olvasta a bibliából, hogy a hajdan Jerazim vidék disznó-csordája mily gonoszul járt, még folt sem vallott belőle? Lám az én birkanyáj annál mégis másként van a dolog, mert a bőre csak meg van, – legalább veszett fejszének a nyele! Pars pro totó! – Különben mindennek az az oka, hogy filozófus koromban rosszul tradálták az Ökonómia rurális-t mert abban soha sem tanultam, hogy a birka olyan csúszó-mászó természetű állat legyen, hogy a padlásra is fölmegy!

Experientia est magistra vitae, egy tapasztalással gazdag lettem. Most magamról is elmondhatom, hogy a pap holtig tanul! – Egyébiránt, – végzé az öreg nevetve, – ha elveszett is a négylábú nyáj, csak a lelkinyáj szaporodjék, és alólam a pásztor alól ne rántsák még ki a gyékényt; – menjünk be spektábilis, igyuk meg a bőr áldomást, hála Isten! hogy élünk!!

Egy derék plébános a maga jószántából jó karba helyeztette saját költségén a község útját.

Midőn egyszer a munkát nézné, odaérkezett egy nemes ember.

–

Oh tisztelendő úr! Sok fáradtságot és költséget fordít erre az útra az igaz, de én még sem tartom azt az egekbe vezető útnak.

–

Tökéletesen igaza van, – felelé a plébános, mert ha az volna, én nagyon csodálnám, hogy ha az urat itt látom.

Az egyszeri pap kenetteljes szavakban ecseteli a bűnbánat magasztosságát és például Magdolnát hozta föl.

. . . Szeretteim az urban! Magdolnában nőtt. . . Magdolnában nőttön-nőt.. .

Erre a kóruson elnevették magukat az énekes fiúk, s a szent atya feléjök fordulva, ekként folytatta beszédét:

– Magdolnában nőttön-nőtt. . ., de nem az, mit ti gondoltok lurkók, hanem az úr könyörületességébe vetett hite nőtt!

–

Van-e az angyaloknak testök?

–

Igen is van, még pedig olyan szép, mint egy kisasszonynak.

–

Honnan gondolod ezt fiam?
Hát a múltkor a plébános uraktól ment el egy talpig fehérbe öltözött ^kisasszony forma,

kinek azt mondta a plébános úr, hogy: pá, pá, szép angyal pá! A felelet annál kielégítőbb volt, mert az illető plébános úr is jelen volt a vizsgán.

1860-ban a Széchényi requiemek emelésére a debreceni kollégium énekkarát több közelebb eső vidéki egyházak meghívták, így a nádudvari ref. egyház is, kik ott aztán teljes erővel rázendítették Vörösmarty örök szép szózatát.

Hírül vévén ezt a katholikusok, ők sem akartak elmaradni és hazafias érzelműplébánosukkal együtt nem tartották szentségtörésnek a diákokat fölkérni, hogy az őtemplomukban is énekeljenek. Ami meg is történt, és csak úgy rengett a kis templom bele, a harsány karének:

„Hazádnak rendületlenül légy híve oh magyar!

Nem is jutott eszébe efölött megbotránkozni senkinek se másnak mint egy áhítatosan imádkozó öreg parasztasszonynak, ki még efféle serkentő magyar dalt templomban nem hallott s annak értelmét jól föl nem foghatva, hazaértével nagy szörnyűködés közt monda a szomszédim háznál, a hová bejárt.

– Már az még sem illik, a mit ezek a kálvinista diákok tettek. Uramfia még azt énekelték a templomban, hogy jaj de huncfut a német!

Biharmegyének egyik jó emlékű püspökével történt, hogy körútja alkalmával meglátogatta az a–i plébánost.

Beszélgetés közben kérdi a főpásztor, mivel foglalkozik üres idejében:

– Én bizony pecsenye forgató masinákat készítgetek, volt a lakonikus válasz.A jó öreg csak gondolkozik felette, hogy milyen lehet az?A dolognak azonban nem sokára nyitjára jött, midőn a konyhán keresztül menve, látja

hogy egy kis borzas nebuló ugyancsak neki pirult a nyárson „ sülő csirkeforgatáshoz.

– Mit püfölöd azt a szamarat te czigány! – kiált a plébános a neki dühödt dadéra.

– Pifelem, pifelem, már hogy pifelném? Csak a penetenciát adom fél néki, mint a tistelendő úr nekem.

Egy paraszt minden húsvétkor elment a papjához gyónni, ki megkérdezte egyszer tőle, ha imádkozik-e szorgalmasan?

–

Nem, felelé a paraszt, mert nem tudok olvasni.

–

Hát a miatyánkot sem tudod könyv nélkül? kérdé a pap.

–

Nem biz én tisztelendő uram, mert nekem olyan rósz emlékezetem van, hogy a hosszabb dolgot meg nem tudom tartani.

–

Jól van – monda a tisztelendő, én tehát egy olyan rövid imádságra tanítlak, melyet könnyen megtarthatsz. Azt mindennap el kell mondanod, hogy emlékezetedbe benyomódjék, és azon segíthess. Minden nap csak ezt mond: Oh Istennek Báránya, ki elvészed e világnak bűneit, irgalmazz nékem!

Ε szavakat mindaddig mondatta a paraszttal, míg egészen megtanulta.A rákövetkezett esztendőben ismét meggyónt húsvétkor, és mikor a tisztelendő kérdezte

tőle, hogy tudja-e még a könyörgést, azt felelé hogy igen és rákezdé:

–

Oh istennek berbétse (bakja) .....

–

Hogy-hogy? kérdé a plébános, hát így tanítottalak-e?

– Igenis tisztelendő uram – felelé a paraszt, most esztendeje bárány volt, s azt gondoltam, hogy addig berbéts nőtt belőle.

Egy plébános megszólítja Szász Károlyt a képviselőházban:

– Ejnye spektábilis, nem restéi családos ember létére annyit kandikálni a galleriára?

– Hagyja el páterkám, mi itt Pesten mind plébánosok vagyunk: nem valljuk be a famíliánkat.

Bicske és Szele nem messze eső két helység egy vármegyében. (Nb. Bicske van Magyarországon 15, Szele pedig 12; de nem mondjuk, melyik megyéről van szó. Az oda valók úgy is tudják, hogy történt a dolog; a többeknek meg úgy is mindegy hogy hol történt.)

Elég az hozzá; mind a két helység plébánosa híres volt, (már t. i. a maga vidékén) hatalmas, dörgő hangjáról.

Egy bicskei társaságban egy távolabbról jött vendég is részt vévén, nagyon meglepte a plébános úr harsány hangja, s midőn az elment a szomszéd szobába a tarokk-compániához, bámulattal jegyzé meg a háziaknak:

–

Ejnye, de menydörgős hangja van ennek a plébánosnak.

–

Az ám, – felelé a 17 éves házikisasszony, – de hát ha még a szeleit hallaná!

Egy falusi mesternek pöre volt a pappal. Panaszra készült az espereshez, kiről jól tudta,hogy igen fösvény és ajándékon kapó ember. Üres kézzel nem remélhette, hogy valamit nyerhessen, tehetsége pedig nem vala szegénynek hogy a pert megvásárolhassa. Ilyen ravaszság jutott azért eszébe: két nyúl fület vart a köpenye alá úgy, hogy mindenik kilássék, azután így elment az espereshez és kérte pártfogását, miközben tetette magát, mintha volna valami köpönyege alatt.

Az esperes csakhamar megpillantá a nyúlfüleket, és azonnal igen hasznos derektumot készített a mesternek, mondván:

–

Ihol van kedves atyámfia! Minden igen jól vagyon, csak menjen kend a konyhába és hagyja ott a nyulat,

–

Mi az? A nyulat? kérdi a mester, egészen elbámulva, ős mikor az esperes néki a nyúlfüleket megmutatta volna, fölkiáltott boszankodva: Ejnye beste kölykei! Ezt a csúfságot bizonyosan valamelyik oskolabeli fattyú cselekedte velem; de azért bizony meg is lakol, mihelyt hazamegyek, ha kitudhatom.

Egy jó módú ember olyan akadozva beszélt, hogy egy szolgát mindig maga mellett kellett tartania a ki azt világosan ismételte, a mit ő mondott.

Egy ízben a tisztelendő úrtól, ki nála ebédelt, megkérdé, hogy nem tudná-e micsoda okból szólott a Bileam számára.

És mikor a pap a kérdést nem érté, megmagyarázta a szolga. A pap aztán ezt felelte:

– Bileám szamara azért szólott, mivel az ura akadozó nyelvű volt.

Az öreg nádornak volt egy kedves udvari papja, kinek nevét biz én elfeledtem; hanem az nem baj.

A főtisztelendő úr húsz esztendeig járt el a budai színházba, s ugyan álló húsz esztendeig ült mellette egy nyugalmazott tiszt. Senki sem látta, hogy e két ember egymással beszélt volna, s a nélkül hogy maguk tudnák, a körül ülők és állók észrevették évek óta a szörnyűhallgatagságot, annyira, hogy végre mindenki tudta, csak a két ember nem.

A nádor kedélyes ember levén, néha örült ha országos gondoktól megszabadulva egy kis városi újságot hallott, kivált ha azt megnevethette.

Egyszer a budai színházba tévedvén, a nádor, látta az udvari papot szokott helyén és szörnyű mód hallgatva.

–

Rósz szomszédja van az én papomnak – monda környezetéhez, hogy egy szót sem szólnak egymáshoz.

–

Fönséges uram, mondja derülten valaki, már húsz éve, hogy egymás mellett ülnek, a nélkül hogy valaha látta volna valaki együtt beszélgetni őket. A nádor nagyon jóízűn megnevette e sajátszerű dolgot, és előkerült alkalommal ezt a tréfát tette.

Ezüst miséjét tartá a főtisztelendő úr, kit a nádor e napon megvendégelvén és holmi ajándékokkal lepvén meg, egyszersmind azt a tréfát tette vele, hogy húsz évi színházi szomszédját az asztalhoz kéretve, épen az ünnepelt mellé ültette.

–

Ösmerik önök egymást? kérdi a nádor a lelkészt szomszédjára intve.

–

Látásból – felelé a pap.

–

És ön? kérdi ismét a másikot.

–

Szintén csak látásból.

–

Nohát ösmerkedjenek meg – mondja a nádor, egyszersmind poharat emelve rájuk köszönt:

–

Kívánom, hogy még legalább huszonötévig ülhessenek egymás mellett, de hogy el ne unják magukat, most már szólítsák is meg egymást!

B.

megye egyik népesb városában a forradalom alatt egy hazafias polgár választatván bírónak, hogy forradalom után baja ne legyen, nagy buzgalmat fejtett ki a győzők mellett is. Történt, hogy egy muszka csapat vala vonulandó a városon át, s ennek részére előfogatokat kellett rendelnie, minthogy pedig, a muszkák előbb agyonhajtották az előfogatokat azután megették, ha ökrök voltak, vagy eladták, ha lovakat kaptak, tehát a szegény gazdák parasztos furfanggal dolgot találtak szekereikkel oly vidékeken, a hol semmi dolguk sem volt, míg elvonul a sáska járás, – a város plébánosa azonban a jog és igazság védelmében még akkor bízva, szép csöndesen szántogatott négy ökrével. Egyszer csak utolsó szükségben megjelen nála a kis bíró, és kirendeli ökreit előfogatnak másnapra; a plébános egyenesen megtagadta ezt mondván, hogy azok most ki vannak állva, és önmagának még nagyobb szüksége van e kenyérkeresőire, mint a muszkáknak, mert azt már ő is hallotta, hogy mily ritkán kerülnek vissza az ily előfogatok.

A kis bírótól megtudva a megtagadást, a politikus bíró maga ment el a plébánoshoz, kit erőszakkal is kezdett fenyegetni, mire az öreg székely eredetű és vérű plébános tűzbe jővén, fölkiáltott:

– Adjatok egy baltát! hadd üssem agyon ökreimet inkább!Mit hallván a bíró, eszeveszetten elfutott.Néhány nap múlva szigorú idézést kap a plébános felsőbb hatóságtól, hol midőn elébe

adatott volna, hogy vádolva van, miszerint hivatalos eljárása közben agyonütéssel fenyegeté a bírót; kérdezé, hogy ki tehetett ily igaztalan és ostoba vádat ellene? – azon feleletre pedig, hogy maga a bíró – és így hiteles személy, – ekként fejezé be a tárgyalást az öreg:

– Én saját igaz tulajdonommal azt tehetem, a mi nekem tetszik és én méltó fölindulásomban arra kértem baltát, hogy ökreimet agyon üssem; úgy hiszem ezzel nem vétettem semmi törvény ellen; ha tehát e város érdemes bírája magát szintén ökreim közé sorolva, megijedt és elszaladt, és még panaszkodott is, ezzel tévén vallomást hitének nagyságáról és komolyságáról, – arról én épen nem tehetek!

Egy másik derék plébános, ki minden örömét a könyvek között és lelki-pásztori hivatása teendőiben találá föl, s így gazdaságával épen semmit sem gondolt. Midőn látogatói figyelmeztették, hogy oly gyönyörű szép két csikója van már két anya-lovának, hogy maholnap befoghatja, és akkor négyesbe járhat, mindég azt felelte: elég baj és gond az nekem! – Egyszer azonban jelentik, hogy megdöglött az egyik szép csikó, – mire egész plegmával felelé: na csakhogy megkevesbedett a bajom vele; – mind ezt pedig sehogy sem érthetek, kik hallották, hogy mi baja és gondja lehetett neki lovaival, mikor soha feléjük sem nézett. De csakhamar megjött a magyarázat, mert pár nap múlva jelentik, hogy a másik csikó is megdöglött. De már erre egész fölvidultan kiáltott föl:

–

Na, hála Isten! egészen megszűnt a bajom, mert most már nem kell egy új hámot sem venni, és így több marad könyvekre.

–

Vannak itt emberek, kik vasárnap úgy énekelnek a templomban, mint az angyalok, és hétfőn már úgy hazudnak, mint az ördögök! prédikálta az x–i plébános,

– Minden a maga idejében, dörmögte rá egyik hallgatója.

A híres magyar anagramm csináló Sebestyén Gábor egyszer Veszprémben a reformált vallású főjegyzőnél ebédelt egy katholikus pappal.

Az idő nyár lévén, a folyosó ajtó nyitva volt és azon egy kutya kényelmesen bejöhetett az evők szájából kinézni a falatot.

–

Kié ez a kutya? – kérdi Sebestyén a házigazdát.

–

F. Jánosé, (a ki lutheránus) – volt a válasz.

– Mit lutheránus! aztán lutheránus kutya kálomista háznál? rúgja meg szent atyám azzal a pápista lábával.

Közvizsga alkalmával a teremtés és csinálás közti különbséget magyarázgatta N. lelkész az

X. falubeli gyermekeknek. Azután ily kérdést tett föl egynek a sok közül:

–

Ki teremtette hát ezt a világot?

–

Isten, – felelé a gyermek.

–

Hát a te szűrödet, ki csinálta?

–

N. N. szűrszabó.

–

Vajjon tudna-e a szűrszabó ilyen világot is teremteni?

–

Nem.

–

S miért nem tudna?

–

Mert nem tanulta.

–

Hát nagy tiszteletű uram, – kérdi egyszer Sz. M. esperestől ΒΚ. joviális öreg úr, – hogy vannak kedves menyecske leányai?

–

Dehogy menyecskék az istenadták, – vágja vissza tréfásan Sz. M., – a feleségem két portékán nem tud túladni: leányain meg a sertésein.

NAGYTISZTELETŰ ÉS TISZTELETES URAK.

Mint pap, csak ezt mondd mindig: oh! oh!S forgasd az égre a szemed,Sóhajts hosszúkat, mint a fúvó ....S a hívek lelkét megveszed!Csak szót szót, lengőt, pengőt, czifrát ....Csak füstöt, nem zsarátnakot:S meglelted a híresség nyitját,S a nyegleséget áldhatod.

Tompa Mihály.

Az egyszeri tiszteletes így prédikált:

– Egyik beszédem két részből fog állani: Első részében ki fogom mutatni, hogy Kain nem bűnös; második részében, hogy de bizony bűnös. Másik beszédem három részből fog állani. Először megmutatom, hogy a szél most honnan fuj; másodszor előadom, hogy a szél merre fuj; harmadszor kimutatom, hogy most nem is fuj a szél.

Minden faluban vannak olyan tudákos emberek, kik szeretik eszöket fitogtatni és kivált a biblia elbeszéléseihez szeretik kötni elmebeli ficzkánclozásaikat, sok boszúságot okozván nem egyszer a tiszteletes uraknak és rektoroknak.

Egy lakodalmi alkalommal történt, hová a pap is hivatalos volt, hogy egy ilyen már jól benyakalt „faluesze” a tiszteletes úrral kötekedni, s magát mutogatni akarván, így szólott:

– Tiszteletes uram sokat tud, hanem megtudná-e nekem magyarázni azt, hogy hogy került az a stater annak a halnák a szájába, melyet (Máté 17: 28.) Krisztus urunk Péterrel fogatott?

– Már biz azt nem tudom.− Tudom én – monda a bölcs. Hát biz az Jónás próféta zsebéből esett ki, mikor a hajósok a

tengerbe vetették. Jónást elnyelte a czethal, a statert meg a Péter hala. Kaczagtak a tiszteletes úr rovására.

– Mind szép ez, mond a pap, de most én kérdek kendtől valamit Kovács Péter uram, arra a staterre vonatkozólag. Megtudná-e kend azt mondani, hogy miért találta meg azt a statert Simon Péter, és miért nem kend Kovács Péter?

– Hm, azt már nem tudom; mond a bölcs vigyorogva.

– Hát biz azért, mond a boszús tiszteletes, mert az kendhez nem pászolt volna, mert azt tartja a közmondás, hogy bolondnak fa-pénz is jó!

Most már kacagtak a bölcs rovására.

Márkus Pál tiszteletes uram, mikor egy időben belépett és megállott volna az oltár előtt, és többi közt tudtára adta nyája jelenlevőinek, hogy vannak összekelni szándékozók, a kik a törvényes szokás szerint kihirdettetnek először; hát a kezében tartott agendában arra a czédulkára sehogysem tudott rá akadni hirtelenében, a melyre az összekelendők nevei voltak fölírva.

Keresi, keresi. Lapoz, levelez a különféle nagyságú és tartalmú teméntelen czédulával, mismással megkövérített kódexben, de a szükséges czédula csak nem akar előkerülni sehogy. Ejnye. Végre a hosszú fárasztó munka után, mikor már szinte csepegett szegényről az izzadtság, hát csak mégis rábukkan valahára és nagy phlegmával mondja:

– Neh! Itt van az ebadta!

Deák Ferencz Vörösmartyval Wesselényinek látogatására menvén, hosszú útjokban barátaiknál is időztek; ez alkalommal vadásztak is, hol Vörösmarty szokatlan erővel tíz lövés közül alig talált egyszer. Alkalmilag épen úgy esett ki, hogy a tizedik lövésre lőtt le egy szarkát.

Vadászat után a helybeli ref. paphoz tértek be, ki elővévén albumát, kéri vendégeit, szíveskednének néhány sort emlékül beírni.

A jó tiszteletes bizonyosan abban a hiszemben volt, hogy Deák politikai phrazist, Vörösmarty pedig egy tündöklő hexametert fog kipöndöríteni, azonban Deák szokott kedélyével ezt írja:

„Alólírott ezennel bizonyítom, hogy Vörösmarty Mihály barátom a mai vadászaton tíz lövés közül csak egyszer talált és pedig egy szarkát. Kelt és stb.

Deák Ferencz m. k.

Vörösmarty pedig oda írta:

„Hogy a föntebbi sorok valót mondanak, magam is megesmérem. Kelt stb.

Vörösmarty Mihály m. k.

Fiatal lelkész jött Z . . . . faluba, s ki egyszersmind nagyon hanyag is volt, s csak igen ritkán prédikált a falusiaknak. Ezek csak vártak . . . vártak, hogy talán majd szorgalmatosabb lesz új papjok, de biz az még mindég hanyagabb lőn, úgy hogy már el is felejtek, mikor is volt az utolsó beszéd.

Végre egy vasárnap reggel föl kel a pap, megy a templomba, s mindenütt óriási hirdetéseket vesz észre; neki is föltűnt s elment megnézni, de mint csodálkozott, midőn a hirdetésekben ez elménczséget találta:

„Közhírré tétetik s tudtára adatik a szomszéd falvak s városoknak, hahogy valahol egy szép prédikáló székre volna szükség, az itt Z.-ben olcsó áron megkapható?”

Ez időtől fogva nem hanyagolá el a tiszteletes x. lelkész egyházi kötelességét.

Az öreg M . . . mintegy félszáz év előtt Kőrösön köztiszteletű lelkész volt. Volt neki egy feles szántója; Soki uram, kinek az volt a természete, hogyha valamit gondolt, azt el is mondta, anélkül, hogy ezt tudta volna.

Egyszer bemegy a paphoz Soki uram.

–

Na tiszteletes uram, a gabona föl van már szórva, tessék kijönni osztozni.

–

Nem megyek én ki Soki uram, sok dolgom van. Ossza el igazságosan s hozza be az én

részemet, de meg ne csaljon, mert ott lesz az Isten! Soki uram mentében elgondolkodott, s a mit gondolt, el is monda:

–

Ott lehet az Isten, csak a pap ne legyen ott.

–

Álljon meg csak Soki uram, mégis kimegyek, mert Soki uram rosszat gondolt.

–

Igaz biz az uram, de hát honnan tetszik azt tudni?

–

Onnan, Soki uram, hogy az Isten nem hagyja el a maga szolgáját!

Egy bonvivant uri ember összejővén egy rég nem látott lelkész barátjával, ki inté, hogy hagyna már egyszer föl rósz életmódjával; mire ez kérdé: hogyha megígéri, ha meghal őtemeti el, és szép épületes prédikácziót fog fölötte mondani, úgy igen, lemond ezen életmódról.

–

Oh − mond a lelkész, hisz már a textus készen van nálam.

–

Mi az? – kérdi ez kíváncsian.

–

A bűnnek zsoldja a halál, – válaszol a lelkész.A század elején a g-–i esperes a megyéjebeli papoknak meghagyta, hogy azok egyházaik

ingó s ingatlan javait irják össze, s az összeírást az egyház jegyzőkönyvébe igtassák. Az 1–i akkori tiszteletes összeírási jegyzeteiből a következők mai nap is olvashatók:

VI. A parochiális épületben van a papnak két alkalmatossága, amely nagy is nedves is.

XI. A toronyban van két harang, a nagyobb két mázsát nyom, azon ezen körülírás olvasható: Anno 1785 in Eperies sam Aleman gosz mich; mely magyarul ezt teszi: az 1735-ik esztendőben Eperjesen szalámiból csinálta (lösz Mihály.

Karácsonra papolt a tiszteletes:„Örvendezzetek atyámfiai az úrban! – kezdi szónoklatát, mert ma született nektek az üdvözítő Debreczenbeu. – Azt akarta mondani, hogy Bethlehemben.

A k . . . i legátus meglátogatta a kifogyhatatlan humorú X. tiszteletest, ki épen méhes kertjében lapozgatott. Mihelyt a kertbe nyitott, üldözőbe vették a fulánkos vitézecskék előőrsei a rettenhetlen legátus urat, ki is minden gymnastikai ügyességét fölhasználta, hogy valamikép szabadulhasson tőlük.

X. meglátva, mosolyogva közeledett feléje. Mi baj, domine? − Tudja Isten, mi lehet oka, hogy ezek a tiszteletes úr méhei annyira üldöznek. Különösen egyik mindenkép fejemre akar szállani.

– Annak bizony egyszerű oka van válaszolt X. − épen most rajzanak, s tires kast keresnek.

Két szomszéd falu egyikében a lelkész meghalálozván, a másik falubeli hivatott meg, hogy prédikálja el. Ez oly beszédet tartott, melyet a meghalt lelkész hívei már igen tudtak, sokszor hallván eddig is, s melynek alapigéje volt: „por vagy és porrá kell lenned!” Történik, hogy ez a pap vásárra megyén, s azon falubeliek, kiknek lelkészüket elprédikálá, hosszú sort képezve szekerükkel, haladtak az országúton, s midőn elébök akarván hajtatni, mellettök haladt el; lovaikat megcsapkodva mondák: „gyite, por vagy és porrá kell lenned!” – A papnak nagy boszúságára végig kellett hallgatni minden szekéren ülőtől e mondást.

A pi–i iskola hegyközi birtokából semmi jövedelmet se kapott, sőt rá a kiadás évenként több volt, mint a bevétel.

A gazdasági választmányban szóba jött annak eladása.

A véleményadásra felszólított gazdasági kezelő tiszt is az eladás czélszerűsége mellett nyilatkozott, és egyszersmind kérte a választmányt, hogyha az eladás határozatba megy a vételnél neki, ki szintén vevő lenni szándékszik – adna elsőséget.

– Hm hm! jegyzé meg a nyilatkozatra egy választmányban ülő tiszteletes – azt tudtam, hogy kend előbb utóbb el fog adni bennünket, de hogy meg is vegyen, már azt nem gondoltam.

Mindenki tudja, hogy ha egy nagy urodalom főigazgatója lelátogat az uradalomba, – van akkor a környéken lótás-futás, tisztelgés stb. – Mindenki igyekszik előre már valamint kigondolni, hogy mit fog majd a teljhatalmú úrtól kérni.

Ha az így volt, midőn a birtokos képviselője járt lenn, – természetesen sokkal nagyobb mérvben volt az, ha az „úr” maga látogatta meg urodalmát. – Nem is képzelhette, hogy jöjjön valaki hozzá azon egyszerű okból, hogy hódolatát bemutassa.

Ott lenn járt 1873-ban béllyei urodalmában Albrecht főherczeg. Megnézte a két évvel az előtt az árvíz alkalmával elkészült roppant védtöltést, – s annak alsó végén Kopácson partra szállt.

Itt fogadta a főherczeget a kedélyes öreg lelkész, az iskolás gyermekektől körülvéve, magyar üdvözlő beszéddel. (A német nyelv nem épen erős oldala.) A főherczeg beszédbe ereszkedett a lelkészszel magyarul, – s folyt a beszélgetés. A főherczeg kísérete nem tudta elgondolni, hogy mit tud a főherczeg annyit elbeszélgetni egy igénytelen, egyszerű falusi pappal? Már elmúlt egy negyed óra – felhők tornyosultak, – egyik a kíséretből figyelmezteti a főherczeget, hogy tán jó volna már indulni? – A főherczeg azt feleli: „Nem vagyok még készen, nem kért semmit,” – s beszélgetnek tovább. Az eső csöpörögni kezd – akkor ismét figyelmeztetik, hogy jó lesz indulni; mert esik az eső. – A főherczeg átlátván a sürgetés okának helyes voltát, egyenesen megkérdezi a lelkészt, hogy mi kérelme van? – A pap erre csodálkozva azt feleli, hogy „semmi!” A főherczeg erre, egész kíséretével együtt még jobban csodálkozva nézte ez igénytelen embert, – s melegen búcsúzva, eltávozott, azt mondva: Ez sem történt velem soha életemben!

Azóta a hányszor Kopácsra megy, mindig fölkeresi a tiszteletes urat.

Egy Szentgyörgyi nevű református papról beszél a krónika, ki valamikor a tihanyi szegény eklézsiában hirdette az Úrnak igéit, s kinek szegénységénél csak életesze volt nagyobb, a minek tulajdonítható volt, hogy a főt. apátság mindennapi s legszívesebben látott vendége volt. Úgy ebéd után szerettek a főtisztelendő urak nagyokat nevetni, mihez Szentgyörgyi talpraesett mondásai elég bő anyagot szolgáltattak. Vitatkoztak vele, s ha valamelyik jól kikapta a magáét Szentgyörgyitől, a többi annál nagyobbat nevetett rajta.

Későbben Szentgyörgyi Bécsbe került az udvarhoz. Egyszer három jezsuita áll a folyosó végén, valami kihallgatást akarván kieszközölni. A mint ott beszélgetnek, tanakodnak, észreveszik, hogy Szentgyörgyi a folyosó másik végén feléjük közeledik.

– Itt jön Szentgyörgyi – monda az egyik – tréfáljunk vele egy kicsit.

Úgy lett. Amint Szentgyörgyi hozzájuk ér, az első mély bókot csinál előtte és köszön neki: − Jó reggelt, Ádám apám! Hasonlóképen a másik is meghajtja magát.

–

Jó reggelt, Noé apám!
Úgy a harmadik is az ó testamentumból idéz:

–

Jó reggelt Ábrahám apám!

– Adjon isten, – válaszol hirtelen Szent györgyi. Hanem páterkáim tévedésben vannak, mert én sem Ádám, sem Noé, sem Ábrahám nem vagyok, mert én Izsaul vagyok, ki az őapjának elveszett három szamarát keresi. És íme megtaláltam – monda reájuk mutatva.

A rimaszécsi tiszteletes megboldogult P. P. uram lakodalomba volt hivatalos egy iványi hallgatójához.

–

Meért nem hozta m'a el a menyecskét is kigyömed? – kérdé a násznagy a tiszteletest. − Micsoda menyecskét? – kérdé a tiszteletes némi haragos hangnyomattal.

–

Hát a feleseégeét, – magyarázá világosabban a násznagy.

–

Áz én feleségem nem menyecske, kövesse m-eg magát násznagy uram! Van annak tisztességes neve én utánam! – monda a pap büszke önérzettel.

–

Nono, no, hiszen azeér ne haragugyeék tiszteletes uram! felel a násznagy egész békítő jó indulattal; hiszen hon ne vaóna menyecske a felesége, mikor még maga is csak egy betyár ember!

Tiszteletes uram kezdte aztán megérteni a tájszólás e klassikus magyarázatát.

A falusi eklézsia szent harangozója, ki egyszersmind n z egyházfi szerepét is vitte, cseppet sem haragudott, ha borral kínálták; sőt ha nem kínálták, maga kínálta meg magát a korcsmában egy-egy üveggel; minek gyakran az lőn következménye, hogy négykézláb ment a toronyba harangozni.

A tiszteletes sokszor megdorgálta; mi nem használván, egy alkalommal beleszőtte prédikácziójába „egy bizonyos részeges harangozó” rút példáját. Mindenki ráismert Peták Mihály uramra, az érdemes egy-házfira.

Peták uram nemes haragjából „véres” bosszúról gondolkozott és ki is sütött valamit.

A tiszteletes úrnak szokása volt szónoklat közben kezeit lecsapkodni a szószékre, hogy annál nagyobb hatása legyen szavainak.

Peták uram a kathedrában azon helyekre, hol a pap csapkodásai következtében a fa már ki volt kopva, hegyes szegecskéket vert, és nagy lelki elégtétellel várta a bosszú napját.

A legközelebbi vasárnap föllép a tiszteletes a szószékre, fölolvasva a textust és így kezd beszélni:

– Tudjátok-e atyámfiai, ki volt szent Pál apostol?És azzal nagyot üt mind két kezével a katedrára, s fölordítva így kiált: (az egyházfira

gondolva, de a hivők szent Pálra vélték) akasztófára való gégengúz, lókötő−−Egy falusi paptól kérdezte a kerületi főgondnok:

– Tiszteletes uram, olvas-e könyvet?

– Nem biz én, ...... felelt a pap, – feleségem és gyermekeim nem szeretik s aztán magamnak minek?!

Szegény Tompa Mihály, mikor még abban a korban volt, amelyben bármi kevéssel beéri az ember, még az a kevese sem volt meg; – mikor meg oly helyzetbe juttatta a sors, hogy lett volna mivel megelégedni, akkor meg ő nem volt aszerint disponálva. Beteg volt szegény testben és kedélyben.

Akkor történt vele, hamvai pap korában, hogy bevitte a kollecta-búzáját a putnoki vásárra. Épen egy híve állt vele alkuba, hogy megveszi. De gyalázatos olcsón akarta. Tompa nem

engedett. Végre kifakadt a paraszt:

– Adja ide tiszteletes uram, úgy ahogy mondom, hiszen az enyém is van közte.

–

Válogassa hát ki a magáét kelmed, aztán, – vigye el aztán ingyen – válaszolt az elkeseredett lelkész.

Forró augusztusi délután isteni tisztelet alkalmával nagyban prédikált a tordai unitárius pap híveinek, kik is, nagy munka idő lévén, mindösszesen néhány iskolás gyerek, pár aggszűz, s a város obligát mindkét nembeli öregeiből állottak. A nemes város csordái pedig épen hazatérőben, midőn is egy kíváncsi kecske ingerültségét a szöglet padban ülő vén anyóka gyakori bólintgatásai felköltötték, s azon hallatlan merényletre ösztönözték, hogy beugorjék és az anyókát jól oldalba bökje. Látván e jelenetet szószékéről a lelki atya, következőindignacióban tört ki:

–

„Ember vagy te köcske, hogy megdöféd amaz asszonyi állatot, ki az úrnak igéjét aluva hallgatá!”

Hurbán pap-obester megszállás Eperjest 360 hívével, kik is igen félének azon puskától, mely kezökbe adatott.

És prédikált az obester-pap lóhátról drága dolgokat holmi agyonverésekről, a város fölgyújtásáról, és egyéb keresztényi cselekedetekről.

És éneklének az ő búcsújáró hívei szép tót melódiában ilyenforma zsoltárokat nem épen szent Dávidból:

„Az urakat agyonverjük, A zsidókat fölakasztjuk, A magyarokat kikergetjük, A földeken megosztozunk,Alleluja!”

Másnap azonban híre fut, hogy 30 markos legény készül Hurbán uram ő jóvoltának piros nadrágot szabni a fekete szoknyához. Mely hírnek vétele után való éjjel eltűnék a hívek seregéből 80 presbiter; másik éjjel megint eltűnék 60. Harmadik éjjel eltűnék maga Hurbán. Hová lett? Azt voltaképen senki nem tudhatta.

B. Bandi barátunk fiatal kálomista pap, predikálgatni azonban nem igen szeret, s különösen nagy-pénteken s húsvétkor unja a szolgálatot, mivelhogy még legátus sem jön. Kapja magát, egyet gondol, hogy minő jó volna legátust kérni Pestről. – Ámde Pest messze van, s különösen karácsonykor nem igen érdemes kevés füzetségért messzire fáradni.

Bandi barátunk mindezt meghányván-vetvén aláírási ívet készített, elvitte a casinóba, s fölhívta a kálomista urakat, hogy a legátus számára Írjanak alá némi összeget. Szívesen, sőt még néhány pápista úr is akadt, ki kötelezte magát ünnepenként a legátus számára egy két forintot beküldeni.

Összegyűlt tehát 38 frt. – Bandi barátunk azonban kerekszám 40-re akarta kicsinálni, de már a hiányzó 2 forintot senkitől se tudta bevasalni. Megy haza nagy gondolkodva. – Az utczán találkozik X. barátjával, kivel igen gyakran ferblizni szoktak.

–

Hallod-e pajtás, – szólítja meg – itt van egy ív, írj ide 2 frtot a legátus számára.

–

Mit akarsz? hisz én pápista vagyok.

–

Nem tesz az semmit, csak írd ide, hogy ki legyen a 40 frt. ..... Nem írok én, nincs pénzem. – S midőn már a pajtás pár lépést előre haladt, utána kiált: − Te! hallod-e? gyere írj ide 2 frtot. Te! hiszen

visz s z a N y e r j ü k t ő l e f e r b 1 i n.

Dictum, factum, a pajtás aláírta, s meg lett alapítva a sz− i legació!

K. Farkas barátunk fiatal kálomista pap M–n; de még jobban szeretett volna fiatalabb pap lenni a szomszédos F–n, nem mintha fizetésével elégedetlen lett volna régi helyén, de hogy mint maga már a traktualis gyűlésen szép reményekkel telten mondogatá: – „hogy megszabaduljon nyomoralt traktusától,” hol sehogy sem tudott évek óta valami tisztségre szert tenni a gregariusságon kívül. Föllépett F–n, mint kandikált, (ott a c a n d i d á 11 szót így magyarítják) de bizony szép reményei fucscsolának, mert a diadal csilláma másra esett. No ez máson is megtörtént már, »ο baj! csak a választás utáni dolgok ne történtek volna, mikor is a falu lányai körbe állva s összefogózva eme dalt mondták el:

Kinn a farkas, benn a bárány, Jól vigyázzon most minden lány, Ezt ki, azt be ne ereszszük, Sorunkat el ne téveszszük!

A farkas vérengző állat Elragadozza a nyájat, Szelíd pásztor kell minekünk, Annak örömmel űzetünk, stb. stb.

Fizetnek persze, hagymával és paprikával, mint csaknem egyedüli terményükkel, – s ép azért e bukás óta F. barátunk egyedül csak káposztával él, hagymát, paprikát utál, mondván: azt az orvos megtiltotta!

Az öreg F. egykori d–i ref. lelkipásztor ismeretes volt vidám kedélyéről és jó ötleteiről.

Egyszer nagy szörnyűködve lép be hozzá hitestársa.

– Képzeld apjukom a H. kollega feleségének fia született. Pedig már olyan öreg, hogy káplánt kell tartania.

F. pápaszemén felül kinézett olvasó könyvéből és lakonice viszonzá:

– Nem „pedig”, hanem „mert,”Az öreg egyik lábára biczezentvén, a nép őt „sánta pap”-nak nevezte.Egyszer az utczán sántikál, két asszony épen utánna menvén, az egyik ezt monda a

másiknak:

–

Nézze csak komámasszony, ahol megy a sánta pap!Az öreg meghallván ezt a megjegyzést, visszafordul s nagy phlegmával így szól:

–

Nem sánta pap; sánta ember!

Híres volt a d . . . i pap arról, hogy fönnhangon szokott gondolkozni, mi által aztán sokszor rájöttek, hogy nem úgy vélekedik, mint beszól.

Egy vasárnapi prédikátiójában szép könyörgéssel kére az – esőt.

Történt azonban, hogy midőn hazament, s kitekintett az ablakán: mintha kérése meghallgattatott volna, egy szépen domborodó fölleget vőn észre, a mire is ily megjegyzést tett:

–

Uram! látom immár, hogy esőt akarsz adni! ám legyen! én nem állok ellened! csak addig ne essék, míg renden levő szénámat összerakatom!

–

Mit zúgolódol, holott ma esőt kértél a templomban? szólalt föl a feleség a tiszteletes úr háta mögött.

– Hallgass anyjok! emezt igazán szívemből kívánom.

Emeletes tyúkólat készíttetett az öreg tiszteletes. Az emelet ajtaján még ma is olvasható:

„Tilalmas a tyúklopás,” – az alsó osztály ajtaján pedig: „Tilalmas a kacsa lopás” – fölírassál látta el, s akkor egész megelégedéssel mondta: „no beste lélek sok tolvaja, most lopjon már.” – A kedélyes öreg úr felírásának némi hasznát tapasztalta is, amennyiben azontúl csak a pulykái vesztek.

Beszéli a tiszteletes úr Öreg rektorának az angolok csodás fölfödözéseit a nagyszerűgőzgépeket, s egy kicsit megakarva tréfálni, ezzel rekeszti be:

– Bizony rektor úr! – most legújabban a gőzrektort találták föl, s annak csak egy srófját kell megnyomni, s azt az éneket kezdi rá, a melyiket akarjuk!

Rektor úr komolyan megijed, s alássan csak azt kéri, hogy ha már az az ördöngös gép soha el nem reked, legalább őt fele fizetés mellett tartsák meg srófcsavarónak.

P. uram híres ember volt a környékben arról, hogy híveit kemény zablán tudta tartani; levén h...i tiszteletes. – Elmegy egyszer a földes úrhoz, s az egyház nevében kéri a regálét az egyház részére. Az úr nevetve egyezik bele.

Vasárnap délben kiáll a tiszteletes úr az ajtóba, s a kocsmázni összegyűltek előtt tartván egy ékes dikciót, ezzel rekeszti be beszédét: „a korcsma kulcsa itt van a kezemben, úgy viseljék kendtek hát magukat, hogy ha panaszra lesz okom, nem kapnak bort,”

S ezen kis csellel leszoktatá H . .. b községében a mértékletlen boritalról a híveket!

Az a–i református lelkész a dolgok jobbrafordultával gyülekezetével együtt imádkozott az uralkodóért és minden tanácsosaiért ilyen formán:

„Tartsd meg uram a mi fejedelmünket, és a kinek szívét immáron sokat szenvedett népedhez fordítád; tartsd meg mindazon tanácsosait, kik a mi testünkből való testek, csontunkból való csontok és ne engedd meg, hogy az uralkodónak kegyes szívét tőlünk valaha elfordítsák.”

Mikor aztán ballagtak haza a templomból; találkozik egy hazamenő egy szemköztivel és mondja neki:

– Hej nem volt kend a templomban, nem hallotta kend a tiszteletes úr gyönyörűimádságát!

– Ugyan mit imádkozhatott hát már olyan szépet?

Megvakargatja erre borzas fejét az atyafi, s nagy fejtöredelemmel csak kisüti, hogy hát biz azt imádkozta, hogy esztendőre szabad lesz dohányt termeszteni.

Elment a M... i pap a P... i vásárra, hogy a ott a szükségeseket összevásárolja. Jancsi, a kocsis kezébe vette a kosarat, s csöndesen czammogott utána. A tiszteletes atya a többek között zsömlyéket és vajas szarvasokat is vett, amivel Jancsi aztán visszament a szekérhez és betette egy kasba.

Vár, vár egy jó darabig, de a pap sehol sem jön, fogja, kapja magát, kiveszi a nagy kosarat, s tartalmát kötényébe teríti ki, mire a pap megérkezett, akkor ő már azokat bekeblezte és nyugodt lelkiismerettel fütyörészett.

–

Jancsi te! hova lettek innen a zsemlyék és vajas szarvasok? kérdé a pap, miután a kast összekutatta és azokat még sem lelte meg.

–

Zsemlyék? És vajas szarvasok? szólt ártatlanul a kocsis, sohasem láttam olyan állatokat, hát milyenek azok.

–

De hogy nem láttad, dehogy nem láttad, hiszen magad tetted ide ebbe a kasba.

–

Hát azok a kis kenyérfiúk és vizikígyó formájúak voltak azok?

–

Persze hogy azok!

–

Oh könyörgöm alássan, nem kap-e az ember az olyantól hascsikarást vagy valami betegséget, mert én mind megropogtattam.

Egy székely faluban egy napon halt meg Gábor István uram a falu leggazdagabb, és Palucz Ferkó a falu legszegényebb embere; az elsőnek egy ökröt; az utóbbinak egy kis báránykát vágtak le a torára.

A pap mindkettőt egyszerre, egy parentacióval volt eltemetendő, s hogy a nagy különbséget annál feltűnőbbé tegye a két halott között czélozni akarva egyszersmind a torra tett előkészületekre is, a szószékből így kezdé meg beszédét:

„Meghalt Gábor István! meghalt egy nagy ökör: meghalt Palucz Ferkó; meghalt egy kis bárány!”

X. öreg földes úr, – különben minden tettében jó kálvinista keresztyén, – sehogy sem akarta hinni a föltámadást; a hitetlenség annyira bántotta egyedüli barátját, a helybeli tiszteletest, miszerint föltette magában, hogy az öreg nagyságos urat a következő téli estéken, törik vagy szakad, de megtéríti. Vitatkozás közben érveléseinek csakugyan olyan biztos eredményét tapasztalta, hogy már tavaszra, József napkor, egész lelki nyugalommal bátorkodott föltenni a kérdést: – No hát nagyságos uram, mit szól már most a föltámadáshoz?

–

Én, mint jó keresztényhez illik, – felel az öreg úr, – részemről tökéletesen hiszem, és lelkemből meg vagyok róla győződve; – hanem majd meglássa tiszteletes barátom uram, hogy azért abból – teremtugyse' – bajosan lesz valami!

–

Menyus gazda, a kend szamara az egyház tagjában bitangolt. Adjon zálogot, vagy elveszem a szamarát!

– Ha elveszi a tiszteletes úr, vőm lesz!

Olyan áldott jó ember az én öreg urambátyám a p–i lelkész, hogy ritkítja párját, csak az az egy hibája van, hogy hamar megretirál.

Egyszer egy ifjú lelkésztársával beszélgettek a jelenlegi reform-mozgalmakról, és ezeknek a mostani társadalmi viszonyokat majdnem újjáalakító és beláthatlan horderejéről.

Míg ez eszmék az ifjú lelkész kebelét szent hevülettel tölték el, az öreg is így kiáltott föl:

–

Öcsém uram! Sok kiverni való van már ebből a mi egyszerű protestáns szertartásainkból is, sok hitczikkelyünk van, melynek tarthatatlanságát a tudományos búvárlat kimutatta, például a szent háromság-titka, fiú istensége sat.

–

Hát hiszi ezt urambátyám?

–

Persze hogy hiszem, mond az öreg úr.

–

No jól van, szól kötekedve az ifjú lelkész, csakhogy ezt tudom, majd elmondom a híveinek, hogy az öreg papjok nem úgy prédikál a mint hiszen és érez, és akkor ez a nép, mely a Krisztust máig istennek hiszi és vallja, bizonnyal szétmorzsolja önt, mint hűtelen sáfárt.

–

No, no édes öcsém! szól megriadva az öreg úr, higyje el: n e m i s h a g y ο m én el a Jézus Κ r i s z t u s t, soha m i g é 1 e k.

–

Hát honnan, honnan öcsém uram? – kérdi az öreg s–ci lelkész a vándorló legényt.

–

Már én csak Nagykőrösről, nagy tiszleletű úr.

–

Tudom, tudom. Hát aztán él-e még N. N.?

–

Már hogy ne élne, hisz én vagyok a fia!

–

Tudom tudom. Ejnye no: nézd csak babám N-ók Pistája van itt! Úgyse Pistának hívják kedves öcsém?

–

Nem bizony, hanem Ferencznek.

–

Tudom, tudom: hát aztán Gyuri öcsém, az én fiam hogy viseli magát Kőrösön, a Pali?

–

Ferencz az én nevem.

–

Tudom, tudom.

–

Már hogy a fia hogy viseli magát, nem tudom mert nem ismerem.

–

Tudom, tudom.

–

No ha tudja, hát mi a manónak kérdi?

Medgyes Lajos jeles pap és jeles költő, de gyakran annyira elfoglalják gondolatai, hogy csaknem érzéketlen a külvilág iránt.

Sietve rohan be szolgálója a kaszinóba, hol olvasni szokott, és kéri, hogy siessen, de nagyon hamar, keresztelni!

–

Kinek? kérdi Medgyes.

–

Kinek? Hát a tiszteletes asszonynak.

− Eredj, más paphoz fiam, mert ez nem az én dolgom, felelé Medgyes, és nyugodtan tovább olvasott.

Ha bátorság szempontjából vesszük föl a dolgot, bizony nagyobb bátorság kellett ahhoz, hogy valaki az ötvenes évek elején szabadon kimondja véleményét; minthogy sok bátor fiú között álljon szembe az ellenséggel.

Van a d . . . i református egyház megyében egy D. nevű, általánosan joviális humoráról ismert pap, ebben mind a kétféle bátorság meg volt.

Az ötvenes évek elején nevezett egyházmegye részletes zsinatán, több fontosabb tárgy után az esperes egy előterjesztést tesz, melyben fölmutatva az absolut kormány által megküldött rendelvényeket és hivatalos lapokat, véleményezi, hogy azokat köttessék be és tegyék el a levéltárba, hogy ha valakinek kedve lenne valamikor azokban búvárkodni, találhassa rendben. De „szegény az eklézsia” és pénz a költségek sorában e czélra fölvéve nincs, indítványozza tehát, a papok repartialják egymás között ezt a költséget s úgy köttessék be.

Szót kér ekkor D. és előterjesztvén, hogy ő miután szorgalma által élhetőbb állapotra vergődött, mint pályatársai közül többen, kik most e nehéz viszonyok között kezdik meg pályájukat, és így ezen repartiót részlegesen is inkább megéreznék, mint ő egyedül; fölajánlja, hogy ő kész viselni a beköttetés egész költségét, csak azt az egyet köti ki magának, hogy: „úgy köttethesse be, mint ő azt czélszerűnek látja.

Az esperes köszönetet szavaz és a gyűlés a kegyes ajánlatért jegyzőkönyvi megemlékezést határoz.

Kérdi azután az esperes, milyen formán akar rendelkezni D. a bekötetés iránt?

Egyszerű – felelé D. Legyen jó kemény bőrbe kötve, a színe legyen fekete, a czíme veres betűkkel a bőrbe nyomva, mindenoldalán legyen sarka, hogy soha többé kinyitni ne lehessen.

Ezt azonban nem merték jegyzőkönyvbe venni.

A türelemről és a harag káros voltáról prédikált a tiszteletes úr, szépen elmondván hi vei előtt, hogy milyen kegyes ember volt az a Jób patriárcha, hogyan meg tudott nyugodni, az őt érő csapásokban és sohasem zúgolódott.

Hazamegy aztán, készül az ebédhez; leküld a pinczébe, hogy hozzanak föl neki abból a jó 84-kiből egy üveggel. Hát azzal a rémhírrel jönnek vissza, hogy lepattant egy abrincs a hordóról, s mind elfolyt a bor.

– Tyüj veszedelem canis mater! kiált a pap, s el kezd jajveszékelni a hogy tőle telik.

–

Ugyan ugyan – feddőzik erre a tiszteletes asszony, hogy tudsz így indulatoskodni; nem magad mutattad föl példa gyanánt Jób patriarchát, a ki úgy megnyugodott minden veszteségben.

–

Eb az anyja Jób patriárchának! szól vissza a pap, soha sem volt neki, sem semmi nemzetségének olyan 34-ki bora, mint az enyém, a mi elfolyt.

A sz–i református lelkész húsvét első ünnepének estéjén feddőleg monda földes urának, hogy hát már csak ezen a szent napon nem kellett volna elmulasztania az az úr vacsoráját.

–

De hiszen tiszteletes uram, azt tartom én, hogy mind bolond ember az, ki reggel vacsorál.

Az öreg Zs.....szenvedélyes tarokkozó volt, osztás közben megkondítják a tűzharangot; akkor mondott épen pagát ultimot.

–

Tiszteletes úr, ég a parochia! mondják neki többen.

–

Mindegy – válaszolá az öreg rendíthetlen nyugalommal, – de biz azért pagát ultimo.

D . . . . y esperes előtt bizonyos képviselőjelölt programmot olvasott föl. Sok volt abban, mi az esperes úrnak nem tetszett, s minek fölemlítésére összevonta vastag szemöldét. De midőn a képviselőjelölt a nagy hazafi néhány szavát idézte, és azt állítá, hogy ezek lesznek vezérelvei, ilyen megjegyzést tett:

– Ez épen olyan, mint mikor Sz. J. a Zs. P. mellényét megszerezte, abból magának köpönyeget varratott; és dicsekedett vele, hogy a mellényből kitelt neki egy köpönyeg; nem gondolva meg, hogy így még szembeötlőbb lett a két egyén közti különbség.

A felső tiszavidéki némely helységekben szokás volt, a fa azon gyümölcsét, mely elsőrázásra lehullott a papnak adni, mely egyházi praestatio mind az egyház jegyzőkönyvében, mind a közbeszédben így fejeztetett ki:

– Az első rázás a tiszteletes uramé.

Kis Mihály, ki más vidékről került a Tisza mellé, többször hallotta már, hogy az első rázás a tiszteletes uramé, de annak valódi értelmét sem mástól, sem a gyakorlatból még meg nem tanulta, egyszer szomszédjával összeszólalkozott, s mérges szóváltás után az összekapás következett.

Midőn a vita legtüzesebben folyt, a helybeli tiszteletes arra feléjük sétált; bosszúsága közben is eszébe ötlöttek a fönebbi igék, és mint rend és törvényszerető ember, egyszerre a tiszteletes mellett termett, azt jól megrázta.

– No tiszteles uram! Szólt a véletlen eseten elbámult tiszteleteshez, a magam tartozását itt leróttam, tessék bejegyezni; már most Tóth Péterrel végzem el soromat.

A régi híres kálvinista B. espereshez beállít egyszer két öreg ember az x–i egyházból azzal a kéréssel: adjon nekik más papot.

–

Hát mért akarják papjokat változtatni?

–

Tudja a jó isten, csak más kéne nekünk.

–

Tán rendetlen életű?

–

Nem biz ő kéme.

–

Tán nem felel meg kötelességének?

–

Meg biz ő kéme.Végre sok faggatás után kisül, hogy azért nem kell a pap, mert már öreg.Erre az esperes csöndesen, indulat nélkül kiszól az ajtón:

– Hallja kend Márton, hozza be a csontvágót. A két expressus bámul és Márton megjelenik a csont vágóval.

– No szolgám üsse kend főbe ezt a két vén embert.A szolga ösmerte urát, s úgy tett, mintha komolyan venné a dolgot.A két vén ember megrémül és rimánkodáshoz fog, hogy bár öregek hadd éljenek, míg az

isten akarja!

– No hát, az öreg pap is hadd éljen, míg az isten akarja. Elmehetnek kendtek.

Mihály, az öreg harangozó kötelessége szerint megjelent egy nyári délest a d–i parochián a templom kulcsért, kérdezvén egyszersmind, hogy lehet-e már harangozni?

– Vágjon kend Mihály egy kis fát, mond a pap, – majd beharangoznak az iskolás gyerekek.

Úgy is lett. Mihály aprózta a fát, a fiúk húzták a harangot, de természetesen nem olyan szépen rendes ütemre, mint szokta az öreg, ki a harangozás művészetének negyven éves praxisában volt.

Ezt hallván Mihály nagy mérgesen vagdosta a fejszét a tuskóba és így szólott bosszúsággal és önérzettel. − Csak megtudom én mindjárt egy mértföldnyire is, ha nem magam harangozok.

Ment a kálvinista ember jól berúgva nagypénteken a falun keresztül; ugyancsak ujongatott jó kedvében; amint a parochia előtt álló tiszteletes úr méltó megbotránkozással rákiált:

–

Hát nem tudod akasztófáravaló, elkárhozott lélek, hogy a mai szent napon halt meg Krisztus urunk?

–

Nem biz ón, tiszteletes uram. Még azt se hallottam, hogy beteg lett volna, – volt a felelet, s azzal tovább ballagott.

Kettős gyermeke született a czigány asszonynak; harmadnapra, mint illik az anya és keresztanya fölfogják a kis rajkókat, és beállítanak a es–i paphoz, hogy keresztelné meg őket.

–

Jól van fiaim, – de amennyiben ti lakbért nem fizettek, mert állandó lakhelyetek nincs, hát most a két gyermek kereszteléséért fizetni fogtok két bankó forintot.

Szabadkozott, esdeklett a czigányasszony, de minden igyekezete haszontalan volt, a keményszívű lelkészt kegyelemre nem bírhatta, így szólt tehát végre egész lemondással:

– Kerestelje meg hát tistelendő atyám felibe . . .

Néhai Józsa György Tisza-Füreden a reformátusoknál szokásos modor szerint, a hivek jószívűségéből telvén ki az úri szent vacsorához való bor és kenyér, – fölajánlotta, hogy ne requiráljanak másutt, ád ő mindent. Közeledvén az ünnep, a tiszteletes úr elment a szent vacsora szükségleteiért, de Józsa Gyuri valamely dolgáért fölboszankodván, nagy haraggal kérdi a tiszteletest: mit akar?

Ez előadta, hogy az úri szent vacsorához a bort és kenyeret kéri.

– Hohó barátom, a ki vendégeskedni akar, szőlőt tartson; nem adok! volt a lakonikus

válasz. A dinnyeföldről hazajöttében találkozik a tiszteletes úr élete párjával.

– Jaj anyjok, beh szép a dinnye – kiált föl, – vannak közte olyan nagyok, mint a fejed!

– Ugyan, ne hasonlítsad azt a tököt az én fejemhez, morgolódék a tiszteletes asszony; – hasonlítsd ha tel szik a magadéhoz.

– Majd úgy cselekszem, ha megérik anyjukom, – felelé a tiszteletes.

Nagytiszteletű esperes úr híres volt szórakozottságáról. Egy este a felesége bemegy a szobába s figyelmezteti, hogy estélyre vannak híva a város bírájához, tehát öltözzék föl.

– Igaz biz a! mindjárt felöltözöm. Csak eredj addig a szobádba.

Azzal fölkelt íróasztalától, leveté hálókabátját, de amíg azt levetette, azalatt elfelejté, hogy öltözködni akart, e helyett levetkőzött szépen s lefeküdt az ágyba. Mire a felesége visszajött érte, már akkor aludt is.

A p-i tiszteletes igen tréfás ember volt. Egy délután beállít hozzá egy kis pesztonka.

–

Tiszteli a tiszteletes urat a tekintetes úr, úgy hallotta most tetszett haza jönni a hegyről, azt tudakoltatja, igaz-e, hogy a szőlőt megvette a hideg?

–

Mond meg lányom, tisztelem a tekintetes urat, még épen nem vette meg, hanem alkusszá biz azt erősen, s meglehet, hogy meg is veszi, ha összeférhetnek.

– Nem úgy értettem instálom alássan, hanem hogy elvette-e a hideg a szőlőt?

–

Kis leányom, én meg úgy mondom, hogy még nem vette el, hanem csak jegybe járnak. Tisztelem a gazdádat mondd meg.

Meghalt az egyházfi felesége, temetéséért a tiszteletes mit sem kívánt. Az egyházfi egész becsülettel így köszönte meg a pap szívességét:

–

Köszönöm a tiszteletes úr szívességét, adja isten, hogy én is mentől előbb visszaszolgálhassam.

Az öreg d−i lelkész mint egy 15-20 év előtt kinyomatta néhány prédikátióját ily czím alatt: „Alkalmi predikátiók” a gyengébb elméjűek számára. Ajánlom Tekintetes N. Gábor,

N. Pál, X. János Y. Imre, N. Ferencz stb. stb. uraknak általában minden rendű és rangú

hallgatóimnak.

A fölp . . . . i pap így imádkozott bizonyos kormányférfiakért:

„Adj nekik oh uram bölcsességet; mert szükségük vagyon rá.

Kora reggel kimentek a napszámosok a tiszteletes uram szőlőjét metszeni, két metszőkést azonban honn feledtek. Az öreg úr rettenetesen töprenkedett rajta, hogy tölti a két napszámos heveréssel a drága időt, utánnok azonban a reggeli isteni tisztelet végeztéig nem mehetett. A mint az úr imádságot mondja, méltó aggodalmában az utolsó szavakat így könyörögte el, „mert tied az ország, a hatalom, és a metsző kés. Amen.”

Pityókos fővel botorkált a szőlőkből hazafelé egy öreg anyóka. Útjában találkozott a tiszteletessel, ki épen szokott sétáját végzé a szőlők között.

–

Csak siessen, – mond a lelkész tanácsadólag

–

mert majd utoléri kendet a bor . . .Az öreg anyóka megfordul s egész őszinteséggel kérdi:

–

Hol jön hát, tiszteletes uram? – majd inkább megvárom . . .Egy lelki atya ezen textus fölött: „Az mind jó, a mit az úr isten csinált” – prédikált.

– Tekintsen reám! – szólal föl a lelkész úrhoz egy a templomajtó küszöbén álldogáló egyéniség.

– Barátom! egy púposnak te jól vagy alkotva, – felelé a humorista prédikátor.

Egy vasárnapi iskolában, miután sokáig tanítgatá a fiatal lelkész, hogy a becsületes emberek a menyekbe, a gonoszak pedig a pokolba jutnak, föláll egy ifjú s imigy szól:

–

Hát kérem a bolondok hova jutnak?A lelkész, ki ily kérdésre nem vala készen, ezt felelé:

–

Hát biz öcsém, veled együtt a bolondok országába!

A tavasz beköszönt, de még füvet nem varázsolt elő, a padokról pedig sok helyütt a széna lefogyott az oktalan állat enni óhajtott. Ily sok szükségtől kényszeríttetve, elmegy a komám uram a tiszteletes csitribe úgy estéli szürkületkor, és mivel még abban találtatott széna, egy jó csomót összeköt.

–

Tiszteletes uram! lopják a szénát, – szól be nagy rémülve Maris gazdasszony.Kinéz a tiszteletes az ablakon, s hidegvérrel mondja:

–

Hiszen a komám az.

–

De üsse meg a menydörgős menkő, – akár komám, akár nem komám, ne lopjon.

–

Ne lármázzék kend, hiszen nem lop, csak elviszi – csitítja a tiszteletes.

–

Hiszen, de nem kért – durczáskodék Maris asszony.

–

No no, ha szüksége nem volna rá, nem vinné, – békíté a házi kaczatot.

Ε párbeszéd alatt folytonosan nézi a tiszteletes a komám uramat, s amint látja, hogy minden küzdekedése mellett is föl nem bírja venni, kiszól hozzá:

– Várjon komám uram, kimegyek és föladom. Úgy történt.

Isten igéjét egy igen jámbor tisztes lelkész hirdette B. község lakói előtt. A tiszteletesnek a falutól távol egy pinczéje volt, melyben néha egy kis borocska is találtatott. Az 1831-iki cholerakor ide költözködött ki a jámbor pap, a halált kikerülendő, egy barátjával. Éldegéltek hát, egymást mulattatva, s vigasztalva. Egy ízben a tiszteletest fölszólítja barátja:

– Mennék be már a faluba is, hiszen szűnni kezd a cholera!

–

Ne menjünk még, – mondja a tiszteletes. – De a sürgetésnek ellent nem állhatva, bementek. A mint a paplakba érnek, előveszi a pap a halottas anyakönyvet és mondja barátjának:

–

No, amint mondám a pinczében, hogy a halottak közé beírlak, tehát lásd, hogy meg is teszem. Természetes, egy kis borocska is beszélt, mivel azon időben csaknem mindenki e nótát fújta: „Ej haj: igyunk rája – úgy is elnyel a sir szája!”

Amint a tiszteletes fölteszi a sorszámot, kéri barátja, ne tréfáljon; s erre az abba hagyta az írást.

–

Megkövetem édes tiszteletes uramat, halottunk akadt, – monda az érdemes kurátor úr beköszönés után.

– Kicsoda megint? – volt a kérdés.

–

Hát bizony X. urat ki is terítettük, csendíteni kellene. – (A bejelentett barátja volt, kivel ezelőtt egy órával incselkedett.)

A nagy tudományú J . . . y sárospataki theologiai tanárnak különösen kedvelt embere volt, ki a héber nyelvben szép sikert mutatott, ellenben a ki ezt elhanyagolá, arra nagyon haragudott.

Történt, hogy egy ifjút, ki nem a legjobb héber volt, és egyszersmind kártyázgatni, és korcsmázgatni is szeretett, kiszólít felelni, föladván neki a „pákát” ige hajtogatását.

A fiú nem sokat vallott, mire S .... y megszólal:

– Bizony domine fráter, maga is jobban szereti a „pagát”-ot mint a „pakát”-ot, jobban a „zsidónét” mint a „zsidót.”

Ebéd után az öreg tiszteletes és tiszteletesné a gyümölcsösbe sétáltak ki. Épen akkor mikor a kertkapun beléptek, egy iskolás siheder ugrott le a szilvafáról.

–

Megállj! kiáltott rá a tiszteletesné. A fiú szóra nem hallgatva tovább inalt.

–

Nem áll meg lelkem! sopánkodott a tiszteletesné.

–

Nem, mert bűnös, válaszolt komolyan az öreg úr.

B.

mintegy hatvan évvel ezelőtt élő lelkész élczeiről igen nevezetes volt.Egy alkalommal elhivatott prédikálni Dethre szent György napján.A templom rósz karban volt, midőn tehát ezt látta Β . ... és hogy az egyház védnök is jelen

van a templomban, következőleg kezdte prédikáczióját.

– Azt tudom, hogy szent György katona volt . . . huszár-e vagy vasas? Nem tudom. De

annyit tudok, hogy akár huszár akár vasas, soha ilyen rósz kvártélya nem volt mint Dethken. Ε mondat annyira hatott az egyházvédnökre, hogy a templom egy év alatt megújíttatott.

Találkozik a tiszteletes N. Bálint pékmesterrel, ki igen rósz süteményt készített és ekkép feddé:

–

Édes Bálintom, egészen elégedetlen vagyok magával, mert ha jó süteményt akarok enni, mindig a városba kell küldenem.

–

Épen úgy vagyok én is tiszteletes uram, ha jó prédikácziót akarok hallani. Volt hajdanában P–n egy öreg pap, ki már megunta vénségre tanulni, s így mindig rögtönzött templomi beszéddel kényszeritette megelégedni híveit.

De a curatornak ez borzasztólag fúrta az oldalát és egyszer az isteni tisztelet végeztével megszólítja a papot.

–

Hej tiszteletes uram, mennyit „szál mázott!”

–

Mire a pap egész flegmatice így felelt:Hát ugyan bizony ki is tudna ennyi szamarat szénával eltartani?

Új házaspárok jelentek meg a lelkész előtt, ez kérdezvén nevöket: a legény Madár Józsefnek, a leány pedig Bokor Judithnak irattá magát.

A lelkész az összetalálkozott nevek hallatára elmosolyogván kérdé:

–

Ugyan, hogy kerültetek így össze?

–

Hát bizony kérem alássan a Szél hozott minket ide, felelt illedelmesen a vőlegény.Józsi a nem rég odaköltözött Szél nevű uraságnál kocsis, Jutka pedig szolgáló volt.

Meghallja a p –di lelkész, hogy a helység bírája szándékozik X. várra, magához hivatva arra kéri, hogy hozzon neki egy négy garasos hamvvevőt K. kereskedőtől. Aprópénze azonban nem lévén, ád a bírónak egy 10 pfrtos bankót azon reményben, hogy majd a négy garason felül visszahozza a pénzt.

Bemegy a bíró a K. kereskedőhöz:

–

Halli-e az úr, itt árulik a kaffantot?

–

Itt hát, mond a kereskedő.

–

No hát adjék az úr négy garasos kaffantot ezért a pénzért.

A kereskedő végig nézett az emberen, hogy mit akar azzal a sok hamvvevővel, azonban újabb sürgetésére előkezdte szedni a négy garasos hamvvevőket és előszámlálta a bírónak a boltjában levőket; azonban mindez nem levén elég, a bíró erősködésére összeszedte a szomszédboltban levőket is 10 pfrtig.

Meglehetős jó csomó volt, a bíró bele tette egy zsákba és hátára vetve ballagott haza.

–

Szerencsés jó napot tiszteletes uram, – köszönt be a bíró a lelkészhez; meghoztam a kaffantot, s azzal kiönté a sok hamvvévőt az asztalra.

–

Hát kend mit akar azzal a sok hamvvévővel? kérdé elszörnyűködve a lelkész.

–

Hát iszen mindazért a bankóért adták tiszteletes uram!

–

Juj édes barátom, nem kell nekem több csak égy, hiszen mit csinálnék én oly sok hamvvévővel?

–

Nem kell-e – mond megütődve a bíró, – de hát én most már mit csináljak vele, ejnye, ejnye! mond fejét vakarva a bíró, pedig tudom, hogy a boltos nem veszi most már vissza.

–

Már édes jó barátom én nem gondolok vele, akármit csinál kend velők, nekem nem kell több csak egy.

Végtelenül töprenkedett a bíró, savanyu képpel nézve a sok hamvvévőt. Egyszer azonban örömmel kiáltott föl:

–

Ahán nem kell félni tiszteletes uram, tudom én már mit csinálok velők.

–

Hát mit bíró gazda? kérdi a lelkész.

– Hát csak, hogy kivetem fertá sesszió számra és mindenkinek a mennyi ráesik meg kell fizetni az árát, mond a bíró.

És úgy lett a mint monda, a lakosok egy némelyike ugyan dohogva fogadta a furcsa, vásárfiát, de azért az árát csak meg kellett fizetni. Es így lett P–den minden háznál néhol két-három hamvvévő.

1846-ban bajuszt eresztett a tiszteletes úr, a mi a híveknek sehogysem tetszett, különösen a templomban ki nem állhatták. Néhányan a jobbmódúak közül fel fel is szólíták, venné le a bajuszt.

A tiszteletes úr váltig iparkodván őket felvilágosítani, fölszólítá, mondjanak csak egy alapos okot.

– Hát – mondák, ha nem borotválja le a bajuszt, akkor nem tudunk semmi különbséget tenni a tiszteletes uram közt és a nótárus uram közt.

Midőn az igen derék és közszeretett! K. református lelkész elfoglalta egyházi állomását, figyelmeztetve lőn, hogy az egyház és iskola két szolgája, tudniillik az ügynevezett egyházfi és iskola pedellusa gyakorta fölszoktak hajtani a garatra, jó lenne, tartana hozzájok egy kevés erkölcsi leczkét.

Csakugyan a mint a fölemlítettek először tisztelegtek nála, a derék lelkész előadván nekik szépen a mértékietlen, borivástól származható rósz következményeket, mennyire árt az egészségnek, mennyire visszatartóztatja az az embert kötelességei teljesítésétől, mennyire apasztja a mértéktelen borivás az ember vagyonát sat.

Midőn ily szép erkölcsi leczkét tartva nékik, egyszerre mind a két egyházi tekintély a legnagyobb öröm és csodálkozás vegyülékével, mint megtestesült ártatlanság ezt felelték:

–

Hisz tiszteletes úr, mi bort nem iszunk!

–

Tehát mit isznak kigyelmetek? kérdé a lelkész.

–

Hát engedelemmel: pálinkát,

Alkudozott M. tiszteletes úr egy hetyke, kurta nemes emberrel, és már majd vége szakadt, midőn a tiszteletes asszony hazajön a kenderföldről és valami nehézséggel elrontotta az egész szerződést, a hetyke nemes erre a nevezetes sérelemre nagy vállránczigálva és morogva indul hazafelé.

– Látod anyókám már még sem illendő, hogy elrontottad az alkunkat, majd mit fog gondolni az az ember rólunk. Szaladj utánna lelkem és szólítsd vissza.

A tiszteletes asszony csakugyan megengedte, hogy igaza van a férjének, kiszalad tehát az utcza ajtóba és onnan kiabál a hetyke nemes után.

– Ember, ember jöjjön kend vissza ember!

– Nem megyek biz én asszony – felelé a hetyke nemes csak úgy félvállal fordulva vissza. Megharagudott az ember az „emberért”.

Egy baranyai eklézsia szerette volna papját kitúrni, de bele nem köthetett. A lelkész egykor Sámsonról és csodatetteiről prédikált, a tudatlan parasztok ezeket képtelenségnek vették és panaszt emeltek ellene azonnal, hogy szószékből ily hazugságokat beszél.

Cs–i lelkész mint alperes megjelenik az esperes előtt az eklézsia követeivel, kikeresi a bibliából és elolvassa azon módon a vád czáfolására Sámson történetét, mire a parasztok egymásra néztek, látván, hogy papjok ellen most nem boldogulhatnak.

Végre egyik előáll:

– Már hiszen – úgymond – ha a bibliában van is, de úgy segéljen, tiszteletes uram írta azt oda.

Putnokról a régi időből három példabeszéd maradt fel a nép száján.

A krónikák szerint: Miksa idejében a putnokiak a törökre gyakran portyázni járván, onnan sokszor prédával rakottan és tarizsnyájokat török fővel megtömve tértek vissza. Innen eredt „a putnoki pajkos, putnoki tarizsnya” elhirhedése.

Későbbi időkben a putnoki vár a végvárok közé soroztát ott ugyan, de annyira meg nem erősíttetett, hogy nagyobb erőnek sikerrel ellenállhatott volna; így hol a németnek, hol a töröknek volt kénytelen magát föladni, e miatt példabeszéddé vált, „hajlik mint Putnok.”

A harmadik példabeszédnek már valamivel hosszabb a históriája.

Putnok a régi időben két részre oszlott. A vár és környéke Putnok váraljának neveztetett és bírta az Orlai család, a másik részt, mit az elsőtől csak egy patak választott el Putnokfalvának hittak, és több kisebb birtokos tulajdona volt. Mind ezen felosztás mellett is, a két rész birtokosai, sőt a többi lakosok is, – bármelyik vallás felekezethez tartoztak legyen – egymás között békésen és barátságos jó viszonyban éltek; sőt mi abban az időben nagy ritkaság volt, a katholikusoknak és kálvinistáknak egy a váralatti harang lábon álló közös harangjok volt; mikor szükség volt rá, egy formán szólott az mind a két felekezetbélinek.

A jó egyetértés tartotta magát egész az 1678-ik évi nagypéntek napjáig. Ekkor Orlai Borbála Sx vár úrnője, hogy a nevezetes napon a harang néma maradjon, a harangütőt kivétette és a várba felvitette, mely dolgot Kis Mihály egyházfi és harangozó, tiszteletes Szendrei Pál akkori putnokfalvi prédikátornak szomorúan panaszlott el.

A különös hír legkisebbet sem zavarta meg a tiszteletes urat. Előhivatta a kurátort és az egyház elöljáróit, meghagyá ezeknek, hogy a harangot a haranglábról tüstént vegyék le és szállítsák Putnokfalvára az ő parokhialis kúriájára. A rendelet oly híven és gyorsan lőn teljesítve, hogy a várbeliek csak akkor tudták meg a harang elvitelét, mikor már azt a tiszteletes úr saját udvarán, két oszlop közé felvonatá; oldalait kalapácscsal veretvén, beharangoztatott.

A történtekről értesült várasszonyát harag és méreg futotta el; bosszúsan üzent tiszteletes Szendrey Pál úrnak, hogy a harangot, a mint kivétette és elvitette, azon a módon tétesse illőhelyére, különben nem fogja megköszönni, hogy ha ő lesz kénytelen azt helyretétetni.

Szendrei Pál nem az az ember volt, kire könnyen ráijeszteni lehetett. A kemény üzenetet hallván, hidegen és komolyan válaszolá:

– Mondjátok meg a nagyságos asszonynak, hogy a harangosztályt nem mi kezdjük el, nagyságának elsőbbsége, szabad választása volt, ezen jussával élvén, a harangból azt a részt vitte el, a melyik neki tetszett; mi megérjük azzal a mit nekünk hagyott. Ezt tőlünk igazságosan nem kívánhatja és el nem veheti.

Lehet gondolni, hogy a parancshoz föltétlen engedelmességhez szokott úrnőt a váratlan válasz menynyire fölingerelte. Rögtön hivatta a várnagyot, ennek keményen megparancsolá, hogy harmincz hajdút magához vévén, a harangot Putnokfalváról, a pap udvaráról, ha szép szerivel nem lehet, erőhatalommal is a várba fölvitesse.

Tiszteletes Szendrei Pál úr előre tudta, mi fog következni: ezért, hogy készületlenül ne találja, a fö-nebbi üzenet után mindjárt értesíté híveit, hogy a harangot és az eklézsiát közel veszély fenyegeti. Az erről tudósított nép fölfegyverkezve és elszántan az erőszakoskodás visszaverésére, tömegestől tódult a parokhiára.

A vár és a parokhia közti út felére sem haladt a várbeli csapat, midőn a vár keleti tornyából a visszatérésre jelt adó síp megszólalt, utánna ugyan abból a toronyból a vörös zászló kitüzetett, és a toronyőr hangosan jelenté, hogy a Sajó mellett a Nyársdomb felől Putnok felé nagy csapat török közelget. Ε hírre minden helybeli ellenkezés megszűnt, a várcsapat sietve tért vissza; utánnok Putnok váraljának és Putnok falvának minden mozogható népe, – magával czipelvén becsesebb vagyonát, mit hirteleniben felölhetett – addig míg a vas kapu be nem csukatik, a várba bejutni sietett; a véletlen és hirtelen támadt zavarban a pörös harang Putnokfalvának maradt.

A meglepett várőrség és a várbagyűlt népség alig hogy a kaput bezárhatá, már a portyázó törökök Putnokfalván voltak; az ottani üresen hagyott házakban raboltak, a könyen szerzett prédát szekerekre rakván, oly gyorsan mint jöttek, távoztak.

Szendrei Pál tiszteletes úr házaérvén, házát és udvarát szintén kirabolva találta; ez neki még sem fájt úgy, mint az, hogy a pörös harang török kézbe került és elvitetett.

Néhány hóval a történtek után Teleky Mihály, az erdélyi hadakkal Putnokot megszállotta. Seregéhez több putnoki csatlakozott. Ezek közül ezen hadjárat alkalmával Bakos István Ónodon a Putnokról elrablott harangra ismert. Tudakozódás után végére járt annak is, hogy az ónodiak a harangot a törököktől vették. Hazajővén a látottakat és hallottakat bejelenté a tiszteletes úrnak. Minek folytán az egyházi tanács Bakos István mellé még három követet nevezvén ki őket a harang visszaszerzésével megbízá, utasításul adván, hogy ha ónodi uraimékkal jóra mehetnek barátságosan, Ígérjék meg az ő kegyelmek lehető költségeinek visszatéritését.

A küldöttek megbízásukat híven és pontosan teljesítették; de az ónodiak kereken kimondták, hogy ők a harangot semmi áron se adják vissza, és ha sürgetéseikkel föl nem hagynak, majd megmutatják ők, merre visz az út Putnok felé.

Búsan és boszúságokat elfojtva távoztak Ónodró a küldöttek. Útjokban a mint a fejőket azon törték, miként fizethetnék vissza a vendégmarasztást, az ónodi gulya a határszélen szemökbe tűnt. Bakos István nógatására a gulya közé lovagolnak, abból egy csapatot kiszakítván, azt nagy sietséggel magok előtt Putnokfalvára egyenesen a tiszteletes úr udvarára hajtják.

A zajra kijött a tiszteletes, ós meglátván a küldötteket kérdi:

–

Hát a harang uraim?

–

Itt bőg az udvaron, válaszolt Bakos, az udvarra szorított tinókra mutatva.

Denique a harang Ónodon, a tinók Putnokon vesztek, s a nép száján máig fönmaradt a példabeszéd: ”Elbődült, mint a putnoki harang!”

Búcsúztatót tartott a pap a már eltemetett felett a sírdombnál és így végezte:

– Ne sírjatok megszomorodott rokonok, vigasztalódva távozzatok sírjától, kívánván neki

oly jó egészséget, mint ő kíván általam tinektek! Egy időben nagyon lopták a baromfiakat a k... i tiszteletes udvaráról. Sétál egyszer estve hitestársával a kertben és séta közben kérdi:

– Ugyan Juliskám, mit lopnak el megint ma éjjel?− A pulykát tiszteletes uram – válaszol egy hang a kerítés mögül.És denique, ellopták a pulykát.

A cs . . . ki tiszteletes, kiről sok furcsa történetet beszélnek ismerősei, egyszer a mint rendes szokása szerint illuminált állapotban botorkázott haza felé, a helyett, hogy a kapuja előtti hídon ment volna keresztül, a patakot gázolta át.

Felesége épen az urát várván a kapuban állt és látván, hogy oldalbordája a vízben habuczkol, ekképen kezdé fogadni:

– Ugyan te részeg korhely! Hát ott kell jönnöd? Hát nincs híd? hát?

– Hadd el feleségem – szólt a pocsétában habuczkoló tiszteletes, hadd el, – úgy is beleestem volna.

Tiszteletes Simándi uram épen olyan alapos tudományú s derék ember volt, mint többi lelkésztársai, hanem a sors mégis úgy hozta talán túlságos szerénysége miatt – hogy neki egy görbe ország csekély jövedelmű egyházában kelle tengődnie. – Nehéz körülményeihez még az is hozzájárult, hogy a halotti prédikátiókért hívei az egy forintot csak váltóban fizették, a midőn már több szomszédos egyházak ezüst értékben fizetgették papjaikat és egyéb hivatalnokaikat; neki ezen kártékony hidegség rosszul esett, de rajta se szerénykedőköveteléseivel, se többszörös följelentéseivel nem tudott segíteni. – Mit tegyen, végre is jellemével összeférő kis csínyt koholt, mi aztán megtette hatását, még pedig reményén fölül. Ugyanis:

Egy jómódú gazda ember meghalálozván, beküldték az illető megszomorodott felek Tollasi Mihály uramat funerátorként tiszteletes Simándi lelkész úrhoz azon jelentéssel, hogy a boldogult gyásztisztesség tételére halotti tanításhoz készülgessen. Simándi uram – szokatlanul

–

színlett hidegséggel kérdi a funerátort:

– Hozott pénzt kigyelmed?

–

Igenis – felelt Tollasi, – behoztam a mi szokott járni, az egy forintot, s mindjárt le is fizetem; – a mint hogy nagy áhítattal garasokban le is rakosgatta a nagy asztalra.

–

Ejnye, ejnye! – tűnődött hangosan a tiszteletes, – hát még az ilyen érdemes, becsületes jó gazda ember is csak az egy forintos prédikátióval temettetik?

– Igen! – szól a funerator, – mert mindég ennyit fizettünk!

–

Elég hiba, – folytat á a tiszteletes, – hogy ilyen művelt korban, ilyen tisztes családok, jó gazdák azzal az elavult egy forintos prédikátióval is megelégesznek. Nézze kigyelmed! színlett haraggal íróasztala fiókját fölnyitván, ki hány a nagy asztalra egy szennyes és négy tiszta papíron lévő predikátiót; – ez egy forintos, – ez 2-3-4-5 forintos, én szörnyen csudálkozom rajta, hogy mindég csak ezt az egy forintost koptatják, – ez a gyönyörű öt forintos a többi remek társaival senkinek sem kell!

– Ne rongálja magát kedves tiszteletes uram! – ne rontsa a vérit, – szólt, kérlelő hangon Tollasi Mihály uram, – még mi ezt nem tudtuk, hogy ilyen is lappang a fiókban; no majd szólok én az atyafiakkal, s ha csak lehet, kiviszem, hogy azt a gyönyörű öt forintosat hallgatjuk meg; – s eltávozott.

Kis vártatva örömmel hozza Tollasi uram az öt forintot, még pedig húszasokban.

Az újdonság még az nap faluszerte elterjedt, s mindenki vágyott az ezüstös prédikátiót meghallgatni, annyira, hogy másnap a temetés alkalmával a templom kíváncsi hallgatókkal színig megtelt.

Simáncli uram is megörülvén a rég óhajtott sikernek, oly pompásan és szívrehatólag szónokolt, hogy ezután hívei nem is említették a forintos elkoptatott prédikátiót, hanem szegénye, gazdagja a 3-4-5 forintos prédikátióval temettetett.

A B-i reform, egyház kerületi gyűlés alkalmával a N. P-i gyülekezet volt lelkészének fiát akarta megválasztani lelkészül – de minthogy azt az érdemes papi kar meg nem engedé, egy a nép közül így szólt a gyűléshez:

„Nt. egyház kerületi gyűlés! a választandó lelkész úr édes atyja köztünk számos éveken keresztül működött, és sokféle működéséért hálával tartozunk, s mi ezt másképen meg nem hálálhatjuk, mint hogy ha fiát lelkészünknek választjuk, s ha pedig ezt a nt. egyházkerületi gyűlés megadni nem akarja, mi idegen istenekhez folyamodunk.”

Az esperes aztán megkérdé a szónokot, hogy kik azok az idegen istenek? – mire a t. szónok azt felelé: „hát a nagyméltóságú magyar minisztérium.”

1866-ban a fagyáskor egyházmegyei gyűlés volt.

Az ο ... i atyafiak minden áron be akartak menni az iskolába, hol a gyűlés tartatott. Egy tréfáiról ismert lelkész megszólítja őket:

–

Hova, hova törekednek olyan nagyon?

–

A gyűlésbe, szóltak az atyafiak.

–

Sohse siessenek annyira keetek, fagyos rozsot csépelnek oda benn, az pedig −− semmit

sem fizet! Épen a pénzügyekről tanácskoztak.

Β . . . helység elemi iskolájának egy számos vendégektől látogatott vizsgáján történt, hogy akkor, midőn a gyermekek a vallástanból vizsgáltattak, a falunak egy hóbortos és tudákos, világi hivatalt viselő lakosa ki akarván tüntetni mélységes tudományát, félbeszakítá a gyermek feleletét, e kérdéssel:

–

Mondd meg te nekem kis fiam, hogy mit csinált az Úr Isten az előtt; mielőtt a világot teremtette volna?

Természetesen, a gyermek hallgatott. Ε kérdésre megboszankodván a falu jámbor lelkésze, ekkép szólt a felelni nem tudó fiúhoz:

–

Édes fiam, ne zavartasd magad. Lehet, hogy ilyen kérdés még nem fordult elő, de máskor majd előfordulhat. Azért, ha jövőben ezen kérdésre kellene felelned, hát csak azt mond:

– A poklot olyan emberek számára, kik ily ostoba kérdéssel állnak elő.

Ezt a jó tréfát az i derék tiszteletes tette a finánczczal.

A finom szaglású kitűnő példány, rejtegetett dohány fészket vert föl az öreg úrnál.

Épen ebéd végén financzolatlan egrivel asztalán találta a szaglár az úrnak szolgáját és egész otthoniassággal előkeresve a corpus delictit, sebtén húsz pengő forintban mondja ki a strafgesetzet.

Ε hivatalos homlokránczolattal kiszabott büntetés mellett is azonban lehetetlen volt észre nem venni az öreg úrnak, hogy a fináncz félszemmel igen barátságos pillantásokat lövel az egri felé.

Sajátságos apropos támad egyszerre a tiszteletes urban. Színig tölt egy poharat és megkínálja a potentátot,

Pillanatnyi habozás után ez el is fogadja. Beszélgetnek. A kedélyes házi gazda még egyszer tölt. A es. kir. torok elnyeli azt is.

Ekkor komoly szigorú arczczal áll föl a tiszteletes és az evangélium helyett a Strafgesetzbuchből ilyetén igéket hangoztat:

– íme te büntetni akarsz, pedig magad is bűnt cselekvél. Barátságot mutatsz ott, hol csak büntetned lett volna szabad. Átlépted hivatalod körét, hűtelen lettél ahhoz. Azért mondom, vagy az a két pohár egri ér meg húsz új pengő forintot, vagy panaszt emelek, s akkor a te hivatalod nem ér húsz polturát.

Β−on iskolát vizsgált a körlelkész. Midőn vizsgálatát befejezendő volt, e kérdést intézte utolsóul a gyermekekhez:

– Mondjátok meg még fiaim azt, hogy ki tagadta meg Jézus Krisztust?A fiúk a föltett kérdésre nagy bölcsen hallgattak.A tanító eleget súgta ugyan nekik a megtagadó „Simon Péter” nevét, de jelenlévén a

helybeli lelkész (Simon Péter) is, nem merték e nevet kimondani, s csak kétségesen pislogatának a szent atya felé. Végre a sok biztatás, faggatás után neki bátorodtak és a föltett kérdésre egész jó hiszemben így feleltek:

– Igenis a tiszteletes uram!

Egy kisebb eklézsiában, hol a lelkész egyszersmind a gyermekeket is tanította, nem a legjobb viszonyban volt Dörgő István főgondnok úrral. Egyszer a lelkész a gyermekeknek a tiz parancsolat azon részét magyarázta: az apáknak álnokságát megbüntetem a fiakban harmad és negyedíziglen.

– Tudjátok-e fiaim, mi az a harmad és negyed íz? kérdi a lelkész a gyermektől.Ezek persze nem tudták.

– Na fiaim, ez a: van egy apa Dörgő István; ez az első íz – s itt egy ujját föltartotta; ennek van egy fia, Péter: ez a másod íz, – itt a második ujját tartotta föl; ennek ismét van egy fia Mihály: ez a harmad íz, – s az ujjával ismét mutatta. Ennek lesz egy fia, az lesz a negyed íz; ezeket az isten mind megbünteti, fejezé be a lelkész a magyarázatot.

Hanem ez a kézzelfogható magyarázat a főgondnok fülébe jutott, s a szent atya kicseppent az eklézsiából és lett belőle eklézsia nélküli lelkész.

Ennek a szegény lelkésznek még a kollégiumban deák társai czinikus nevet adtak; de nem is csoda, mert lelkész korában is oly különös öltözetben járt, hogy a föld hátán mindennek lehetett gondolni, csak papnak nem.

Egy vászon abrakos tarizsnya örökösen a nyakán csüggött; ez tele volt kalapács, fúró, vésőés ki tudná miféle szerszámokkal, melyek sebes járása közben kimondhatatlanul csörömpöltek. Szekerét maga igazgatta még vasárnap is, és nem egyszer történt meg rajta, hogy a papi ruha alatt ott volt a bőrkötő is a kathedrában, Mikor sertést ölt, kiczirkalmozta a szalonnát és elvagdalta annyi darabra, a hány nap van egy évben, tekintettel volt a szökő évre is. Míg meg nem nősült, maga sütötte kenyerét, főzött, mosott és mosogatott, cselédet nem tartott, csak egy gyerkőczöt, a kinek bére naponta valami két váltó krajczárra ment, ezt őminden nap kiadta a fiúnak, ez persze mindig elköltötte azt és nem volt semmi láttatja. Egyszer a fiú apja bemegy a tiszteletes úrhoz, hogy nincs a fiúnak csiszmája, venni kellene, mert mezítláb nem járhat.

–

Hát vegyen kigyelmed – válaszol a lelkész.

–

Igen, de a bériből szeretnék venni.

–

Micsoda bériből? Hisz én mindennap kifizettem a fiút; mert én mindennap tisztában

akarok lenni számadásommal.

Az öreg tiszteletes, ki már a falu népének annyi halottját eltemeté, megkérdeztetek, hogy miért nem vesz házat, vagy hová teszi azt a sok pénzt a mit bevesz?

− Jaj édes híveim, a kéménybe is sok füst megy, még se telik meg.

A szegény u-i papnak két tehene örökre lemondván a kérődzésről, a károsult papné rettenetesen panaszkodott, mondván: hogy ily csapás még nem érte őket, de mégis – folytatá – vigasztalom magam, mert hál' Istennek egyik az uramé volt.

1849-ben a debreczeni erdő mulató helyén egy asztalnál két szabó keményen politizált; a mellette levő asztalnál ülő tiszteletes megunván, beleszólt. Addig vitatkoztak míg a tiszteletes megkérdé:

–

Micsoda foglalkozásuk van?

–

Szabó, – lőn a felelet.

–

Hát tanulják inkább mesterségöket, azt úgy sem értik.

Az első hosszú út, nagy kerülő volt, a mocsáron átkelve pedig összepocsékolta volna ruháját. Szerencsére a túlparton egy erős, csontos vén czigány asszony veté a vályogot.

Oda kiálta magához és jó borravalót ígért a banyának, ha őt a hátán átviszi a mocsáron. Az alku megtörtént s a czigány asszony fölkapta a tiszteletes urat a hátára. Ez épen szívarozott és midőn a mocsár közepére értek a pap kissé előre hajolván, a szívartűz a nő tarkójához ért.

– Ne sarkantyuzszson a tisteletes uram – kiáltott föl a czigány asszony – mert úgy beledobom a pocsolyába, hogy vizsen keresztül jut a paradicsomba.

Az ötvenes években tett kőrútjában Félegyházára érkezett Albrecht főherczeg. Persze, hogy fényes fogadtatásról gondoskodott a Bezirkerthum, mely kiállította a város összes lakosságát.

Végét érvén a conventionalis fogadtatás, a főherczeg illőnek tartá a város előkelőivel pár szót váltani. Ennélfogva kiszemelt egy tiszteletest és természetesen németül társalgásba elegyedett vele.

– Wie viel Einwohner zählt ihre Stadt? kérdé a főherczeg.

A megszólított annyit értett e kérdésből, hogy németül hangzik, és eszébe jutván, hogy egy valaha Sárospatakon ő is bevágott Márton grammatikájából pár szót németül, feleletül elmondá iszonyú németséggel egy szuszra az első mondatot.

– Die Federn der Vögel sind öfters gelb, roth, oder grün.Persze, hogy a főherczeg sem kísértette meg a Kunságban többször a német beszélgetést.Átment a tiszteletes uram beszélgetés végett a rektor uramhoz; kint sétálgattak a

kertben, csípős szél fujt s egy ott veteményező leánynak szólt az öreg úr.

– Menj csak fiam haza, hozd el a habitusomat. A leány szalad s lelkendve szól a tiszteletesnének:

– Tessék ide adni az ámbitust, hadd szaladok el vele a tiszteletes úrhoz.

Hogy a képviselő-választások előtt mi minden kortes fogást el nem követnek a pártok saját maguk növelésére, mutatja a következő tanulságos eset.

Átküldte a d-i pap szolgálóját a tanítóhoz, tiszteltetvén, hogy kiküldhet hát ingyen a legelőre egy darab marhát, – ha jobboldali lesz.

Az öreg tanítóban felforrt egy kicsit a méreg ez üzenetre és maga átsietett a lelkészhez, ki úgy látszék nem csak a lelki nyájnak volt menybevezető pásztora, hanem a választási dinumdánumokra vezető kortese is, s azt mondta neki komolyan a tanító:

– Már édes tiszteletes uram, köszönöm az ingyen legelőt, de csak nem cserélem be érte elveimet, hanem megmaradok híven, és élek értük holtig.

– Hiszen, kedves tanító úr, – engesztelé a kedélyes lelkész; nem is önről, hanem a marhájáról volt szó, hogy kimehet legelni, ha jobboldalivá lesz!

Ε magyarázatban megnyugodott a nyakas öreg és így el lévén ütve az egész szépen, azt felelte rá, hogy majd meggondolja a dolgot,

Sz. megye egyik falujában isteni tisztelet alatt a lelkészhez egy kis czigány purdé vitetett megkereszteltetés végett. A szokott keresztelési beszéd után kérdé a lelkész a kis dadét tartó keresztanyát:

–

Mi lesz neve a kisdednek?

–

Hát bizs tisteletes uram azst üzsente az eregapja, hogy akár mi legyen, csak ulyan

legyen, mi sentírásban van. Látja a tiszteletes, hogy ezzel nincs mit beszélni.

–

Fiú a kisded? – kérdé, mire a keresztanya azt felelé, hogy leány.

–

Én tégedet keresztellek Sárának, stb.

A keresztelés elvégeztetett; egy óra múlva a lelkészhez nagy lelkendezve szaladt egy czigánycsoport élükön a purdét tartó keresztanya, jajgatva szüntelen:

– Jáj, juj! tisteletes uram, mi lesz a pardébúl? azs ereg apja vissaküdte, azst mondja neki nem kell, mikor már odahazsa van egy Sári; ennek a nénje (az ölében tartott kisdedre mutatva) és azs is a kutyánál is rosabb.

Képzelhetni a lelkész helyzetét; az hogy mit tett a czigánycsoporttal, nem maradt fent a történetnek.

Egy . . . i atyafi 1838-ban gyermekét vitte el a pápai kollégiumba, hogy ott egy jóravaló papot faragjanak belőle. A főiskola udvarán bámészkodván, látta a leczkéről tóduló ifjúságot:

– Én istenem: Én istenem! sóhajta magában, mily boldogok ezek a diákok, sohasem vénülnek meg, ez előtt tíz évvel a tiszteletesünk fiával jártunk itt, akkor is mind ilyen volt.

A zs . . . iek elégületlenek voltak papjukkal, mert mint állították oly egyszerű egyházi beszédeket tart, hogy a legegyügyűbb ember is megértheti, s folyamodtak az egyházmegyei gyűléshez, hogy adjanak nekik egy tudósabb papot.

Az egyházmegyei gyűlés eleget beszélt, hogy az a tudós ember, ki érthető nyelven beszél, de a küldöttség feje Barna János egy elhízott és jómódú földmíves nyakasán új papot követelt, mert hiszen olyan prédikácziót, mint a tiszteletesük ő is tudna mondani.

Az egyházmegyei gondnok szaván csípte a nyakas atyafit és becsukatta a helybeli lelkész tanuló szobájába, tudtára adván, hogy a jövő vasárnap az egyházmegyei gyűlés hallattára papolnia kell, még pedig az önmaga által szabadon választandó alapigéről, s ha olyan beszédet tartand, mint a bepanaszolt lelkész, akkor kívánságuk teljesíttetni fog. Szombat vala, Barna János járt-kelt a szobában, azt gondolva majd tán megszállja a szent lélek, mint az elsőapostolokat, és megterem benne valami jó prédikáczió; de hiába, jött a vasárnap reggel, az elsőt is elharangozták, még is üres volt a fő, sőt a has is, mert egy falat vacsorát sem tudott enni a nagy gondolkozás miatt. Végre beharangoztak s a segédgondnok belépett hozzá, hogy a gyülekezet betakarodott már a templomba, s csak őt várják. Barna János mint a kiöntött ürge facsaró víz lett, és dobogó szívvel vallotta meg, hogy ő bizony meg sem tudna állnia a szószéken, nem hogy valami okos dolgot előadni és kérte a segédgondnok urat, mentené föl ezen halálos büntetés alól, s ő legnagyobb pártolója leend üldözött papjuknak.

A segédgondnok teljesítette kívánságát, s ez a leczke annyira észre térítette a fölfuvalkodott Barna Jánost, hogy ha később valaki valamit szólt papjuk ellen, ő volt az első, ki szót emelt.

– Hagyjon békét kigyelmetek, nem oly könnyű papnak lenni, mint gondolják, én csak egy nap és egy éjjel voltam pap, de most is borzogat a hideg, ha rá gondolok.

Kovács János szabómester halottvirrasztókban ós vasárnapi harangozás alatt elől szokott énekelni a faluban, és ezen csekély tudományában annyira felfuvalkodott, hogy a tiszteletes egyházi beszédét rendesen rosta alá szokta venni a két isteni tisztelet utánni borozás közben; sőt nem egyszer megesett, hogy a tiszteleteshez is intézett némi faggatózó kérdéseket.

A többek között egyszer arról papolt a tiszteletes: „mikép tartott jól Üdvözítő urunk öt ezer embert öt árpa-kenyérrel és három halacskával.”

Kovács Jánosnak nem fért a fejébe mikép lehet az, hogy ő maga megeszik három halat, és mégis Jézus öt ezer embert jól tartott azzal.

Isteni tisztelet után bement a lelkészhez és fölszólította azt, magyarázná meg neki, mikép lehet az, mert ő föl nem foghatja és nem is hiheti, hogy öt árpakenyérrel és három halacskával öt ezer ember beérje.

A lelkész megboszankodva Kovács János szemtelenségén, hirtelen így felelt:

– Emlékezik kegyelmed Kovács János, hogy az is olvasható a bibliában – vala pedig ott nagy fű, melyre az öt ezer ember letelepedett,

–

Emlékezem! felelé Kovács János.

–

No lássa kegyelmed! Az ily ostoba emberek, mint kegyelmed füvet ettek, monda a

lelkész higgadtan. Kovács János nem rostált többé, de templomba se ment, míg az öreg tiszteletes élt.

Korán reggel benyit egy ember Gr ... i tiszteletes uramhoz.

A mint beszélgetnek együtt, a pap egyszer csak valami nagyon kedves illatot kezd érezni, – észrevehető vigyorgás ül ki arczára, – körülnéz, de a keresett tárgyat sehol sem találván, a csalódás egész keserűségével fordul ismét az emberhez:

– Kigyelmed tán pálinkát ivott már ma? –Igen is ittam, tiszteletes uram.

− No, be ne merjen jönni kigyelmed többet hozzám így fölpálinkázva, vagy hozzon nekem is, mert engem úgyse megreped a szívem.

Szörnyű tűzzel beszólt az x-i pap a szószékben, egyszer csak berepül egy dongó a torkába.

Próbálgatta eleinte kifelé fújni a pap a legyet, de biz az nem jött; ekkor aztán nyeldesni kezdte, s midőn néhány perez múlva sikerült neki elnyelni a száraz falatot, szörnyű savanyú képet vágva monda.

– Ejnye, fene egye meg! Amen.

Tiszteletes M. urat sehogy sem kedvelték hallgatói. Fiai sürgették, mondjon le állásáról, van már miből élnie, lássa, senki se szereti.

– Hát azt gondoljátok, – viszonzá az öreg – hogy én szeretem őket?

Kérdi a borvizes székely ember papjától:

–

Ugyan nagy ember lehetett az a Széchenyi, akárhány várost bejártam, mindenütt azt temették nagy pompával.

– Épen, mivel minden városban eltemették, azért halhatatlan ő! – felelé rá a pap.

N.

híres pap volt az egész környéken menydörgős vastag hangjával, s X. kis apró legátus vágyott hallhatni őt.

–

Brrr! – így kezdi ünnepi beszédét a pap irtózatos hangon, s a szószékre öklével nagyot üt és szól: – úgy-e keresztyén atyámfiai, megijedtetek? leolvasom a rémületet minden arczról, – folytatá, – megijedtetek – én pedig csak ember, hozzátok hasonló halandó ember vagyok, hátha ama hallatlan fővaló, ki mint szívek és vesék vizsgálója, tudja, érti sok titkos és nyilvános bűneiteket, megjelenve közöttetek, szólana hozzátok, ugyan mit tennétek akkor?

A kis tót legátusnak igen megtetszvén a beszéd, elkérte s leírta azt.

Be is tanulta a következő ünnepig, s a gyülekezetben, hova legatióra küldve volt, idétlen, gyermekes hangjával rákezdi:

– Pirr! – Pirr! úgy-e megijedtetek?

Cs. tiszteletes tanárnak szokása volt jó kedvében megtréfálni tanítványait, hanem az illetők részéről aztán ritkán volt benne köszönet. – Egyik tanórán Sapp nevű tanítványát feleletre szólítja; az nem tud; – feleljen utána domine Mester! – az se tud semmit; – no domine Harangozó! – persze ez a dominus se lévén különb a többinél, méltó indignátióval kiált föl a tiszteletes – tanár:

– Bizony amici az egész ekklézsiájok szamár!

–

Tiszteletes uram, tiszteletes uram! az isten szent szerelmére kérem! szólítá meg a paraszt a sz–i papot, kézen vezetve be hozzá három esztendős kis fiacskáját. Csak képzelje, kigyelmed, milyen csuda már ez, ez az ökölnyi gyerek itt la németül beszél, hogy az isten neki bűnül ne vegye!

– Ugyan már hogy beszélne még ez németül?

–

Ám próbálja meg tiszteletes uram, meglátja. A pap meg akarván győződni és egyszersmind az

apát is megnyugtatandó, pár pillanatra a konyhába lépett, egy vas nyársat hozván onnan be.

– Na kis fiam, szólt a tiszteletes a csodagyerekhez, hogy hívják ezt, a mi a kezemben van

németül? A gyermek minden tartózkodás nélkül bátran megfelelt:

–

Vasz nájsz!

–

Na lássa a tiszteletes úr, szólt közbe az ámuló apa, úgy-e német a kölyök?

G . . . n a múlt évtized elején megparancsoltatván a lelkésznek, hogy a templom tornyára tüzessé föl a kétszínű zászlót, e szokatlan látomány a harangozó kutyáját annyira ingerelte, hogy három napig folyton csaholva keringett a templom körül és végre is csak főlestütve, hunyászkodott módon futott el mellette.

Ε jelenet a ház eresze alatt zselyeszékében üldögélő tisztes ősz lelkészt édes kaczajra fakasztá, s inté harangozóját, hogy ebét zárná el.

– Jaj tiszteletes uram! felelé az, ha már a kutya is megugatja, lehetetlen, hogy áldást áraszszon községünkre.

Egy jelenleg köztiszteletben álló királyi táblai ülnök fiatal korában mikor utazni volt külföldön egy kissé túlságosan gyakorolta a hírhedett magyar bőkezűséget. Midőn már a pénzkérésnek szokott módjait kimerítette, a következő indokolással folyamodott atyjához, ki igen jó módú református lelkész volt:

„Édes jó apám! Egy ideig mondhatom magam is aggódtam kissé felesleges költségeimmiatt, de végre mint jó kálvinista megnyugovám, hogy így van prae-destinálva. Óhajtanám, hogy édes apám is így vegye a dolgot.

„Meghiszem fiam – felelé apja, a küldött pénz mellett, hogy bő költésed praedestinálva van; de vigyázz, nehogy az is praedestinálva legyen, hogy mikor haza jösz, jól elpáholjalak.

Az öreg B. lelkésznek nagyságos Gy. úr megígérte, hogy majd egy kis erdőhegyi jó fát küld cselédjétől papbérbe.

Ígéretét meg is tartá, azzal a kis különbséggel, hogy jő ólfa helyett, csak olyan galy hegyet küldött.

Az öreg pap tisztelete mellett azt izené vissza a bérestől, hogy mondja meg a nagyságos úrnak, hogy nagyon is erdőhegyit küldött.

Tiszteletes Fy. uramnak egy ízben olyan kocsisa volt, ki a nagy franczia háborúban huzamos ideig katonáskodott.

Egyszer utazás közben elkezdi beszélni a kocsis, hogy harminczad magával, hogyan támadtak meg és vertek szét háromszáz francziát.

A tiszteletes úr kétkedve csóválta fejét a vitézségen, mely a kocsisból épen nem látszott ki, s mái-épen készülőben volt mondani:

– Ne füllents Jancsi! mit a kocsis észrevévén, hirtelen tovább folytatja szavait.

–

De iszen akkor is mondta azt nekünk vitéz káplárunk, hogy ne igen beszéljük ezt minden bolond ember előtt, mert még majd el sem találná hinni.

Új papot kaptak a k– iak. A derék tiszteletes egészen elhelyezkedett már eklézsiájában, – fölszá-mitgatta jövedelmét, összejárta földeit, és örült neki, amint a kurátor bizonyítgatta, hogy milyen nagy darab földek, azok.

–

Hanem nini kurátor uram! az én conventióm-ban egy hold kaszáló is van, jó lenne egy füst alatt azt is megnézni.

–

Ráérünk még kaszálásig tiszteletes uram, – felelt nagy kegyesen a kurátor. – Aztán abba maradt. Eltelik harmadnap, negyednap; a papot bántotta a kaszáló, hivatja a kurátort. – Nézzük

meg a rétet, kurátor uram.

A kurátor hazudott valamit, hogy most ez a dolga, az a dolga; a rétnézés megint elmaradt.

Néhány nap múlva megint hivatják a kurátort rétet nézni. El is ment, de nem a tiszteleteshez, hanem a bíróhoz, annak elpanaszolta, hogy őtet a tiszteletes mindég kaszálót nézni zaklatja, tehát ő már most leteszi hivatalát, – csináljanak amit akarnak, – ő inkább meghal, semmint kaszálót nézni menjen!

A bíró kurátor után látott, de amint elterjedt a hír, hogy a leendő kurátor első kötelessége lesz a pap kaszálóját megmutatni, mindenki megirtózott a méltóságtól.

Végre a bíró fanyalodott neki. – Fogott egy dióverőt, ment a paphoz, ott azt füllentette, hogy a kurátor megbetegedett, – hanem majd ő megmutatja a rétet, – hanem nagy vizet kell ám járni odáig, azért jó lesz csolnakba ülni.

A pap örült a csolnakázásnak, meg a rétnek. Mennek mendegélnek, egyszer előveszi a bíró a dióverőt, s helyenként leeresztgeti a víz fenekére.

– Nini, mit sondíroz bíró uram? hiszen a tengeren szokás a szárazt így kémlelni. – Éri e már a feneket?

– Még éri tiszteletes uram, hanem mindjárt ott leszünk.

Megint haladtak egy puskalövésnyire; ott ismét leütötte a bíró a póznát, most már nem érte a feneket.

– Na tiszteletes uram, helyen vagyunk, itt a kigyelmed kaszálója!

R. B. a mostani nagyhírű debreczeni pap már fiatal korában kitűnt szónoki jelessége által. Mint káplán szónokolt egyszer a h. b–i templomban, szokás szerint az egész gyülekezetet elragadá szép beszéde által, melyben a halandó szellemi fenségét s terveinek merészségét fejtegeté.

Isteni tisztelet után a templomból kijövő nép dicséretet halmozott az új tiszteletesre, kinek még akkor tájban kevéssé értett kifejezéseit s új szavait föltűnően szépeknek találta. Végre beleszól egy idős atyafi is a nagy dicséretbe:

– Már az igaz, hogy helyre egy ember az új káplán, mert igazán a szívünkre beszélt, ámbár megvallom, hogy néhol nem is értettem voltaképen, hogy kiről beszól. Szellemi... no azt ismerem, hisz az a nánási patikárius, de Terveinek még eddig hírét se hallottam!

A nagytiszteletű úr, új imakönyvre tett szert.

Meg nem állhatta, hogy annak ájtatosságot idéző szavait a templomban minél előbb ne hangoztassa.

Kikeres egy alkalmi imát a könyvben, s helyét megjegyezve, e szavakkal küldi azt újdonkerült szolgálójától: „Menj az iskolába, s add át ott a hetesnek, mondd, hogy kéretem, a kijelölt helyen lévő imát legyen szíves délután a templomban a hívek előtt fölolvasni.

A szolgáló nagy hűséggel rohan az iskolába s átadja a könyvet az udvaron favágással foglalatoskodó hetesnek, a nagytiszteletű úr fönnemlített szavai kíséretében.

Nagyot bámult a hetes; de mint olvasni tudó komolyan veszi a dolgot, s elhagyva a favágást, haza siet, előkészítendő magát délutánra.

Délután az istenházába korábban gyűlő hívek egy ismeretlent láttak a papi székbe nagy rátartisággal behelyezkedni. Ki merte volna a csinos fekete ruhába öltözött hetest annak ismerni föl?

Jött aztán a valódi hetes pap, a káplán; az első bámulat után fölismerte szomszédja kilétét, kinek eszejárásáról bizonyosan különös fogalmai keletkezhettek agyában.

Sok suttogás után – miközben a káplán úrnak kezei sokszor oly állást vevének, mint midőn valakinek kézzel ütőleg akarjuk tudtára adni elégedetlenségünket bizonyos ügy fölött,

– sikerült az iskola – küldetésében elbizakodott hetesét szándékáról lebeszélni, vagyis inkább lefenyegetni.

Isteni tisztelet végeztével, mind két hetes ment a nagytiszteletű úrhoz, hol kölcsönös felvilágosítások után nyomára jövének a humoristikus esemény eredetének.

Káromkodik a kondás reggeli disznókihajtáskor s ugyancsak szidja a csürheléket, hogy szavát nem fogadják.

Hallván ezt udvaráról a jámbor tiszteletes, megszólítja a kondást:

– Ugyan hallja kend, miért szidja úgy ezeket a szegény állatokat?

–

Ugrálna csak tiszteletes uram előtt is úgy a betű, mint ez a sok csürhelék, fogadom meg nem állná szó nélkül – felelt komolyan a kanász.

Nyulat fogott a czigány és vitte a paphoz. De a pap nem adott neki érte semmit, hanem ily ajánlatot tett:

–

Tudod more, a nyulat megsüttetem, s a ki közülünk szebbet álmodik az éjjel, az eszi meg majd a pecsenyét. A czigány állott az alkunak. De jól szemügyre vette a pap ablakába tett nyulat és

szépecskén ellopta. Másnap reggel beállít a paphoz, s a megegyezés szerint kezdi álmát elbeszélni a tiszteletes:

–

Azt álmodtam more, hogy egy nagy létra nyúlt le az égből a földre, s én annak tetejében ültem az angyalok seregében . ..

–

Igazs, úgy van tisteletes uram, vág közbe a furfangos czigány; én is láttam, hogy milyen magosra ment, s azst gondoltam, hogy már vissa se tér többet, – hát megettem a nyulat.

Él a Szilágyságban egy különben igen becsületes és jámbor, de szerfölött tréfás református pap, – ki egy ízben egy katonakötelezett ifjút, ki nem az ő falujából való volt – minden keresztlevél nélkül – miután az illetékes lelkész nem akarta – egy nővel összeesketett. Miért is ez az esperesnek följelentetett, ki a részletes zsinat elé idézte őt, s ott tőle sok pap jelenlétében egész hivatalos tekintéllyel kérdezi:

–

Hogy merte tiszteletes úr a más búzájába vájni a sarlóját?

–

Mert részibe adta, – volt rá a tréfás felelet, mely igen sokat enyhített a körülményen.

A. község reformata volt, természetes tehát, hogy a falu végén megtelepedett czigány is azt a hitet vallotta. Újbori gyónáskor odajárult ő is az úr asztalához a többivel, s midőn rákerült az áldozás sora, az eléje nyújtott kelyhet nagy gyorsan, – s miután a pap ilyesmire elkészülve nem volt, – akadálytalanul fenékig kiürítette.

– Mit tettél? – kérdé fölindulva a lelkész.

–

Hát talán nem érdimli meg azs én serelmetes Jésus Kristusom, hogy akár három ilyennel is kiigyam érte? – kérdezi feleletül a more.

Egy pap hallván valamely hívét nagyon káromkodni; üdvös példa fölhozása által véle őt ettől elszoktatni, s szépen elmondá szent Vendel – mint szintén pásztornak életét, hozzávetvén-, hogy soha nem káromkodott. Jól lehet szintén barmokat őrzött, mint te.

–

Igen ám, – válaszolt a megintett, – nem csoda, hogy nem káromkodott; mert hát akkor nem volt ám minden barázdának más ura, mint most; szabad volt az egész határ.

Egykor egy Bakos nevezetű pap hatalmasan pérorait az ő híveinek. Midőn legnagyobb tűzzel vitatná az ő thémáját, belekiált szónoklatába egyik merészebb hallgatója:

„Nem úgy van az Bakos uram!”

Erre a szónok imígy válaszol:

„Bak is vagyok, kos is vagyok, – hóhér nektek nem pap, akasztófa, nem templom, azt a Krisztus tagadó lelketeket! Amen!

Nem rég történt, hogy az esperes körutat tevén, vizitálta a kálomista ecclesiákat, hogy az egyházak állapota felől a püspök úrnak referáljon.

Egy ily alkalommal egy igen kis egyházban, hol sem az ecclésia a lelkészszel, és viszont ez azokkal megelégedve nem voltak, kérdi az esperes a jelenlévő főgondnoktól, az előbbi másféle kérdések után:

–

Hogy vannak atyámfiai megelégedve a jelenlegi lelkészükkel?

–

Ha ló nincs, a szamár is jó, – válaszolt a főgondnok.Ezt az esperes félig hallatlanná tette, rögtön a lelkésztől azt kérdi:

–

Hát tiszteletes úr az ecclesiával?

– Cserép tálhoz fakanál, – volt a válasz, – a mi bizony mind két részről elég vastagon ment.

Nagy volt a disputa a szuperintendentziális gyűlésen; egy nagyhátu assessor erősen összetűzött papjával, s haragjában ilyet mondott neki:

220

– Én már sok papot kitúrtam a helyéből; még önt is ki fogom túrni.Mire egy jelen volt versifikátor következő disíi-chonnal tiszteié meg az érdemes fenekedőt:

„Állal az, a mely túr: neve disznó; tudja-e tens úr.” Bevallván rangját, klassilíkálta magát.”

Nagy tiszteletű Márton István, korának nagy embere, a pápai collegiumnak megfundálója egy alkalommal a ratio és revelatio közti különbséget magyarázta. Szokása volt az ilyen száraz dolgokat százféle adomákkal megezukrozva adni be tanítványainak.

–

Lássák dominók; a ratio és revelatio ilyen viszonyban állnak egymással; megházasodik az ifjú pap s alig hogy haza viszi a kis menyecskét, harmad vagy negyed nap múlva – babkár (ládás olasz) ment a házhoz, sok mindenféle csecsebecséket kirakott az asztalra, a kis tiszteletes asszonynak csak úgy remegett a szívecskéje értök.

–

Vegyük ezt meg, vagy ezt, – nohát ezt, – de annak vége se lett volna, habár olyan tömött erszénye lett volna is a tiszteletes úrnak, mint a milyen lapos volt.

– Lásd kedvesem – nem lehet – nem vehetünk mi még ilyet, – előbb szita kell, – rosta kell

–

kis tál, nagy tál – sodró deszka – és a többi, – majd ha ezeket beszereztük, veszek neked

aféle haszontalanságokat is. Nehéz szívvel emlékezett vissza a kis menyecske a meg nem vásárolt holmikra, – elállt a szava és egy kicsit durczáskodott is.

Nem sokára zsidó jött; ott lebbegette, terjengette a kamuka keszkenőt, a reklinek, – rokkolyának valókat; s most jött csak el a szegény papnak nehéz órája, sehogy sem akart tágítani a kis feleség, – hiába okoskodott, hogy erre sok pénz kell, – nem is papnénak való az ilyen cifra – de meg nincs is pénz, kisírt szemekkel rejtőzött el neje, mint egy kis mahumed a háznak valamelyik rejtekébe, – férje járt utánna, tyukászott neki, de csak vigasztalhatlan maradt, míg az idő ki nem gőzölegtette fejéből az áhított csecsebecséket.

Azonban megint zsidó jött, – csókkal, – öleléssel – mézes mázos beszédekkel próbálta megnyittatni a nő férje erszényét, s a férj felhőkbe ránczolt homlokkal – sötét tekintettel rá üt öklével az asztalra – nem lesz rokkolya – mondván – és a nő ezen revelátio után teljesen megadta magát, s férje nyakán soha sem alkalmatlankodott többé az effélék miatt,

Az öreg Zsoldos egykori ref. pap Ácson, egy ünnepi alkalommal hívei előtt predikátiót tartott az igazmondásról, és mindenféle okokkal iparkodott őket meggyőzni arról, hogy milyen drága szép dolog az igazmondás.

Többek közt hivatkozott a régi görögökre, elbeszélé, hogy Athenben az areopag egy alkalommal valamely ügyben igazságszolgáltatás végett összeülvén, több tanú kihallgatásának szükségét látta, ezeket sorban mégis esküdtették az akkori pogány szokás szerint, hanem egy tanúnak (minthogy azt az egész város igazságszerető férfiúnak ismerte) az eskü letételét az areopag elengedte, s megelégedett egyszerű vallomásával. – Hanem mikor az öreg pap megakarta az igazmondó philosophust nevezni, mutató ujjával megbökve homlokát azt monda: „esnye bizony atyámfiai nem jut most eszembe ezen bölcs férfiúnak, a neve, de majd később megmondom, hogy hittak.” – Azzal tovább folytatta egyházi beszédjét a köztiszteletűlelkész, be is végezte azt, de csak nem jött rá az igazmondó bölcs nevére, végre az áldást reá adta az öreg híveire, hogy béke és kegyelem legyen velők most és minden időben, – a szószékből kilépett, s amint a harmadik lépcsőre ért, ott megállt, és híveihez fordulva megszólalt: „atyámfiai, eszembe jutott az athéni igazságszerető bölcs férfiú neve, Anaxagorasnak hittak.”

Krisztus kínszenvedéseiről így prédikált egyszer nagypénteken a kálvinista pap:

– „Krisztus pedig mindezen rágalmakra semmit sem felelt, mondván: – – –”

Szőlejébe ment az öreg Sz. tiszteletes. Egy szűk utón találkozott Sós János urammal, ki tréfáiról volt nevezetes D. helységében; szamara most egy taligát húzott maga után mindenfélével.

Mikor találkoznak, kérdi az öreg pap.

–

No Sós János uram, melyikünk tér ki?

–

A melyikünk okosabb tiszteletes uram! – felel Sós János egyszersmind szamarát félre

húzta az öreg úr elől. Ejnye, canis tota mater! No ez ugyan kitett rajtam, – s haraggal ment az öreg úr a szőlőbe.

Megunta a tiszteletes, hogy minden pontossága mellett, a gonosz nyelvek szüntelen becsületén rágódtak, hosszú tűnődés után arra vetette magát, hogy komondorjának farkát elvágatta.

Kérdezvén aztán az embereket, hogy mit beszélnek a faluban, azt kapta feleletül, hogy kutyájának farkáról beszélnek, mire megjegyzé a tiszteletes:

– Kutyafark inkább a szájukba, mint az én becsületem.

Új templomot akart építeni a Z. i. gyülekezet. A lelkész ez okból hatalmas alkalmi beszédet tartott, s látván beszéde hatását, azzal végzé tanítását, hogy most mindjárt írassa föl kiki, mit szánt az építendő templomra? Sorra is kérdé minden hívét. Egy tekintélyes egyháztagtól szintén kérdi:

–

Hát kigyelmed jó uram, mit szánt?

–

Én tiszteletes uram, – mond ez, – mind a két telek földemet.

A pap igen megdícséré ez áldozatkészséget. Mikor azonban fizetésre került a sor, az atyafi krajczárt is vonakodott adni, s a pap ezen szavára: hiszen kigyelmed a két telek földjét ajánlotta föl, – azt válaszol á:

– Hja, tiszteletes uram! kigyelmed úgy kérdé, hogy: mit szánt? s én erre feleltem azt, hogy két telek földemet; mert csakugyan magam szántogatom azokat!

Alaki tiszteletesnek szërnyen roszul ment a dolga. Az élet csupa koplalás volt. Tűrte a meddig tűrhette, hanem egy nap megunta a mulatságot, s föltette magában, hogy oda hagyja az eklézsiát.

Előbb azonban a következő verset mázolta a templom falára:

„Itt hagylak te Lak, hol se rektor, se a pap jól nem lak!”

Az újonnan választott pap így szólította meg híveit a szent beszédben:

– Édes juhaim!
Mire a hallgatók egyike a többi nevében fölpattan:

– Már kérjük szeretettel tiszteletes uram, bennünket ugyan ne hasonlítgasson holmi kerge birkához, hanem inkább egy pár olyan szép ökörhez, mint a szomszédé, a kikért most is kínálva kínáltak hatszáz forintot!

A jövő papoláson aztán közmegelégedésre úgy czímezte a pap községét, hogy: „Édes ökreim!”

Kálvinista papok tudvalevőleg káplánt csak akkor tartanak, ha megöregszenek. Nagytiszteletű P . . . uram is fogadott már káplánt.

Történt aztán, hogy egyszer csak a szomszéd helységbeli collegáját M . .. tiszteletes urat keresztelőre hívja magához; a mit is ez utóbb említett tiszteletes úrnak tisztes élete párja örvendetes meglepetéssel vévén hírül, jónak látja férjének ekképen jelenteni be:

–

No lám, milyen isten áldása már ez! Pedig ők már káplánt is tartanak!

–

Nem pedig, hanem m e r t, igazítá ki az öreg tiszteletes.

Az öreg gróf Teleki B., sehogy sem szenvedhette a helységbeli pap beszédmodorát, mely kiapadhatatlan volt vizenyősségben, mint akár a Kraszna folyó ágya. Azonban életében mégis sokszor ki volt téve a nemes gróf az ő lelki atyja végnélküli szódaráinak, s hogy legalább halálában nyugalmát ne zavarja ez a szélkelep, következő passust csúsztatott be végrendeletébe:

„Hagyok a nagybányai papnak egy könyörgésért ötven aranyat; a hosszú falusi papnak pedig, amiért temetésemnél hallgat, öt forintot hagyományozok.” – Persze, hogy nem volt kedve a lelkésznek beszélni, mert akkor az öt forint benn maradott volna.

Iszonyú öreg lova volt a tiszteletesnek. Tizenhét esztendő óta évenként négyszer mindig beküldötte a vásárra, hol a kupeczek megnézték fogát, de épen azért vagy legalább ezért is, nem vették meg.

Az öreg ló annyira megszokta a dolgot, hogy végre nem is várta, hogy fölpöczköljék a száját, hanem a mint valami ember közelgett feléje, azonnal vicsorítani kezdte fogait.

Egy alkalommal együtt sétált Tompa K. L. rozsnyói tanárral a schwarzenbergi fenyvesben. Útjok a „Hamupipő” forrás mellett vezetett el, melynek kútfejét egy 2-3 láb magas fehér homokkő képezi. Amint e kőre rátekint Tompa, szemébe ötlött, hogy arra egyenlő hosszúságú sorok vannak írva czeruzával. Figyelmezteti rá társát, s kéri menjenek föl elolvasni, mert az hihetőleg vers; a vers pedig, bár hova legyen írva, érdekli. K. vállalkozott, de elégségesnek látta, ha maga föl megy s hangosan fölolvassa az iratot. Tompa lenn maradt. Türelmetlenül várta, míg a tanár följutott, s midőn megtudta, hogy az irat csakugyan különböző kezektől Íratott két, négy soros versstrófa, hangosan kiáltott föl: „olvassa hát!”

K. aztán fönnhangon olvasta, mint itt következik:

Utas! ha tekintesz e forrásra, Gondolj életednek óráiraÚgy folynak el azok mint a víz Sirasd ifjúságod, oh te szív!(egy gömörmegyei suplikans.)

Alatta volt ez a nemes kritika:Nagy költő s remegész.Kár hogy hazád GömörmegyeVigye költeményedet a vész Bárhova, csak Gömörbe ne.

A fölolvasás végeztével kérdi Tompa: − Van-e a tanár úrnál irón?” – S midőn ez igennel felelt, fölkéri, hogy írja alá, a mit diktáland. Tompa aztán ezt mondta czeruza alá:

„Oh ne bántsd őt jeles ortografus, A ki ekként firkálsz: remegész! Magad ellen vétesz könnyelműen. Hisz ti ketten vagytok egy egész!”

Magyarázta és mutogatta az ο.....i pap híveinek az új mértékeket. Midőn a liter századát mutatta föl tréfásan tette hozzá: „ez lesz jövőre a portiós”. Nagy szöget ütött ez állítás a kondás fejébe: tekintgetett jobbra, balra, mit mondanak rá az atyafiak, s mikor látta, hogy senki sem tiltakozik a megkisebbített portios ellen, föl áll s mondja:

– Már édes tiszteletes urain, nekem semmi szavazatom nincs se a péterrőfje, se a granerok ellen – de már avval a kis edénynyel nem tudok békességre lépni, – igya meg, a ki csinálta!

Minden harang zúgott búgott egy halottért Miskolcz városában. Kérdi egy kíváncsi idegen az odavaló tiszteletestől:

– Ugyan kérem, kinek harangoznak?

– Nekünk, uram, nekünk; mert annak hiába harangoznának, a ki meghalt, az már úgy sem hallja!

M . . . . jeles pap így kezdé óratióját egy hajadon fölött:„Itt nyugszik a nemes honleány! a tiszta szűz! a Gr a ch us ok anyja: – s kész volt a

temetési hangulat. Máskor egy napon gazdag ember fölött: „Hogy nem sajnáltad itt hagyni mezei gazdaságodat!”

– Sajnálta biz az, de nem kérdezték? – szólt egy jelenlevő.

Híres volt messze földön nagy erejéről tiszteletes I). ez–i pap; D. herczeg egy pusztai csősze hallván hírét a pap nagy erejének, föltette magában, hogy elmegy, s megpróbálkozik vele. Befogott két pompás csikót, föltett a kocsira két kilás-zsák búzát s útnak indult,

Épen alkonyat tájon érkezett a ez . . i paplak elé. midőn a tiszteletes úr szokott sétájára indult, rendes útitársával: a kampós vaspálczával. A csősz elköszönti az esteli órákat, s elmondja, hogy régen hallotta már hírét a tiszteletes úrnak, ő is bír valamit, hát csak szerette volna már meglátni a tiszteletes urat: egy kis ajándékot is hozott, – S ezzel megfogta két kezével a két kilás-zsák száját a bekötésen s lehúzván a kocsiról, fölemelte kinyújtott karral, s oda támasztá a tiszteletes úr hasához, – tessék!

A pap szépen megköszönte s így szólt:

– No hát édes fiam látni óhajtottál, jól van! (s ezt elkérdé négyszer-ötször, és minden „jól van”-nál egyet-egyet nyomott a vaspálczán, úgy hogy az majd nem félig bele ment a kemény földbe.) Hát most én is neked adom ezt a harmincz éves pálczámat húzd ki.

A csősz neki fohászkodik, – nem megy, másodszor is neki fohászkodik, – nem megy, harmadszor keményen neki nyikorgatván fogát, akkorát erőlködött, hogy elszakadt a g . . . . húrja, elimádkozva magát fölugrott a kocsira, s úgy el – kihajtatott a faluból, mintha soha ott se lett volna.

Ugyan ennek a D. uramnak volt egy átkozott, nyakas kurátora, kinek a kötelességteljesítésnél kisebb gondja is nagyobb volt, s midőn már a pap egy hét óta mondogatta, hogy rendeljen a malomba kocsit, mert elfogy a kenyér, s a kurátor még se jött a kocsival, mert nincs benne a commenczióban, – vasárnap első harangszókor fölrakott a pap uram nyolcz zsák búzát a kocsira, s végig az utczán félszárig érő homokban húzta az egresi malom felé! No hiszen lett hajczéczu! nem csakhogy négy kocsi is jött a búzát elvinni, hanem másnap tüstént mentek a cz . . . iek az espereshez s bele tetették a commenczióba, hogy a papnak kocsi is jár a malomba!

A tiszteletes úr a komposszeszszornál volt név-estélyen, bevette magát egy oldalszobába dohányozni, de a burnútnak is kedvelője lévén, az ágyon papiroson kiterítve lévő fekete tubák formából csippentett és szippantott.

Midőn negyedszer cselekszi, a belépő házi úr kérdi:

– Mit csinál a tiszteletes úr!

– Beste lélek! már háromszor szippantottam ebből a tubákból, még sem titulálja az olfactusomat.

– Nem tubák az, hanem csokoládé – magyarázá a házi gazda.