HATVAN ÉV

TUDOMÁNYOS

MOZGALMAI KÖZÖTT

 

CONCHA GYŐZŐ

igazgató és rendes tagnak

ÖSSZEGYŰJTÖTT ÉRTEKEZÉSEI ÉS BÍRÁLATAI

 

I. KÖTET

A M. TUDOMÁNYOS AKADÉMIA KIADÁSA BUDAPEST, 1928

DUNÁNTÚL RT. EGYETEMI NYOMDÁJA PÉCS


Tartalom mutató:

 

I. A municipális  rendszer jelen állása Európában. (Megjelent a Budapesti Szemlében,   1869.)

II. Beköszöntő előadás a kolozsvári tudományegyetemen. (1872.)

III.  Stein új könyve. (Az állam-igazgatás és közigazgatási jog alapvonalai.   1872.)

IV.  Közigazgatásunk és a szabadság. (Grünwald Béla tanulmányának ismertetése, 1876.)

V. Adalék    közigazgatási     és     fegyelmi    praxisunkhoz. (1878.)

VI. A „Vexatio dat intellectum” c. röpirat 1765-ből. (Megjelent a Századak c. folyóiratban, 1880.)

VII. Az angolos irány politikai irodalmunkban a múlt század végén. (Megjelent az Erdélyi Múzeumban, 1880.)

VIII. Igazságszolgáltatásunk és közigazgatásunk reformja az államhatalmak megosztása szempontjából. (Megjelent a Magyar Igazságügy c. folyóiratban, 1880.)

IX. A közigazgatási enquệte. (Megjelent a Magyar Igazságügyben, 1881.)

1.  Az enquệte természete.

2.  Társadalmunk   ereje   és a   közszolgálat   követelményei

3.  Az értekezlet egyes vitakérdései

X. A közigazgatási bíráskodás  szabályozásánál mely elvek legyenek irányadók a bírói szervezet, a hatáskör és  az eljárás tekintetében?   (Jogászgyűlési véleményként megjelent a Magyar Igazságügy XVI. kötetében, 1881.)

XI. A törvényhozás által felhatalmazás alapján kibocsátott miniszteri rendeletet szabad-e újabb felhatalmazás nélkül, rendeleti úton megváltoztatni? (Jogászgyűlési vélemény, a „Magyar Jogászgyűlés Évkönyve”-ben)

XII.  A jog és állambölcselet alaptanai. (Pulszky Ágost művének méltatása). (Megjelent a Magyar Igazságügy XXIV.  köt.  140. lap.  1885.)

XIV.  Államtani problémák  (Kuncz Ignác: A nemzetállam tankönyve c. munkájának bírálata,  1888.)

XV. A magyar fáj hegemóniája. (Megjelent az „Aradi vértanuk    albumá”-ban,   1890.)

XVI. Magyarország közjoga (Államjog, írta Nagy Ernő c. m. bírálata. Megj. a Magyar Igazságügy XXXV. k. 369;  L,  1891.)

XVII. Közjog és magyar közjog. (Viszonválasz Nagy Ernőnek. Megjelent u. o. XXXVI. k. 46. és 113. 1., 1891.)

XVIII. Bírálat Polner Ödön: Magyarország és Ausztria közjogi viszonya c. munkájáról. (Megj. a Magyar Igazságügy XXXVI. k.  198. és 264. l, 1891.)


A municipális rendszer jelen állása Európában.[1]

I.

Az európai közvélemény, de különösen hazánk, mely municipális szervezetét alkotmánya gyöngyének tartja, egy idő óta kiválólag foglalkozik a viszonyokkal, melyek a jelen kérdés tárgyát képezik.

Centralizáció és decentralizáció körül folynak a praktikus államférfiak vitái éppúgy, mint a tudomány komoly fejtegetései.

Ε két elem küzdelme nem új, e harc alapját képező ellentét az állam természetében feküdvén, oly régi az, mint az állam maga.

Korunk azért foglalkozik vele inkább, mert az állam új alakulást vett s magasabb fejlettség folytán az elvek szigorúbb következetességgel igazolják magukat benne.

A centralizáció és önkormányzat kérdése különösen praktikussá vált az 1789-i elvek győzelme által.

A 89-i elvekben van lerakva az új állam alapja. A nép, ahol ez elvek uralomra jutottak, ura lett sorsának. Ez uralmat gyakorolta is, de inkább a törvényhozás, mint a végrehajtásban; a régi elnyomás, az egyest minden jogaitól megfosztó centralizáció képtelenné tette a népeket az önkormányzat elvállalására.

A népek továbbá ösztönszerűleg érezték a helyhatósági önkormányzatban rejlő arisztokratikus elemet, mely abban a legliberálisb  szervezet   mellett  is fölszínre jut, s féltek az arisztokrácián vívott győzelem eredményeit így annak kezébe letenni. Érezte ezt különösen a francia nép s nehogy nagy vívmányait az akkori reakcionárius arisztokráciának a helyhatóságokban juttatott befolyás által kockáztassa, megtartotta a régi rezsim centralizációját.

A centralizációnak vannak valóságos előnyei, s a centralizált közigazgatási gépezet mint kész, meglevő szervezet kínálkozott, míg a helyhatóságok, ha az arisztokrácia netáni felülkerekedésétől félni nem kellett volna is, újabb szervezést igényeltek s a 89-i elvek megvalósulását, ha nem is akadályozták, de elodázták volna; nem csoda tehát, hogy az annyi éven át hallgatásra és türelemre kényszerített nép mindennel bírt inkább mint türelemmel és az említett okok miatt is a centralizációt tartotta meg.

Azonban nemcsak e körülmények, maguk a forradalmi elvek is kedveztek a centralizációnak, általok nyert éles kifejezést az állam egységes természete, s mint ennek hű kifejezője a teljes adminisztratív centralizáció szolgált az állam akaratának megvalósítására közegül.

De az emberi szabadság erősen nyűgözve érzé magát az adminisztratív centralizáció bilincseiben.

Az emberi jogok proklamálva, az egyén befolyása a törvényhozásra biztosítva volt; e jogokat az egyén a való világban volt élvezendő, hol a végrehajtó hatalom teljes centralizálása mellett, mint egyes gyönge polgár állt szemben az állam roppant hatalmával, melyet ellenében a centralizáció gépezetének minden apró kereke, minden egyes hivatalnoka érvényesíthetett.

Ε gyöngeség, ez önmagára hagyottság érzete támasztá fel oly hatalmasan az egyesülési törekvéseket, szülte az egyleteket, ez emelte oly fontosságra a sajtót, mely az egyletnek modern külsejű alakja.

A tapasztalás azonban eléggé megmutatta az egylet, a sajtó pótlagos természetét; az egyén szabad akaratában bírván létezésük alapját, az államélet folytonos és elodázhatlan szükségletei attól függővé nem tehetők  s állandó szerveket igénylenek.

Az önkormányzati kérdés különösen égetővé vált azon idő óta, midőn a népek befolyása a törvényhozásra bevégzett ténnyé vált. Európa népei csakhamar tapasztalták a törvényhozásban résztvevés elégtelenségét s a végrehajtásból kizáratásuk következményeit, úgy hogy az önkormányzat mindinkább az egészséges államélet elodázhatlan követelményének tekintetett.

A politikai iratok áradoztak az önkormányzat dicsőítésében: mint az alkotmány egyik garanciája, mint a politikai élet legjobb iskolája magasztaltatott; a kecsegtető képek, melyeket De Lolme, Vincke a selfgovernment honáról a kontinens népeinek felmutattak, csak emelték ez irányzat erősbödését, anélkül, hogy az önkormányzat benső természete, praktikus értéke eléggé kitűnt volna a  szóvirágok halmazából.

Az önkormányzat mint az emberi alapjogok egyike követeltetett, s főleg e szempontból vált a politikai viták s tudományos fejtegetések tárgyává. Az önkormányzatot azonban beilleszteni az állam szervezetébe, kimutatni a helyet, mely ott megilleti, az általános államtanban megállapítni főelveit: ez volt, amit a tudomány soká nélkülözött.

A politikai tudomány újabb iránya, mely nem kedveli annyira a teóriát, hogy a való élet követelményeit figyelmen kívül hagyhatni vélné, sőt éppen ezeket veszi teóriája alapjaiul, – kiterjesztvén vizsgálódásait az állami végrehajtás annyira elhanyagolt mezejére, lényegesen előbbre vitte a kérdést.

De legfőbb, legszembeötlőbb befolyást gyakoroltak e téren a vizsgálódások, melyek az egyes népek alkotmányai körül tétettek. Tocqueville az északamerikai, Gneist az angol állapotokat helyezi közszemlére, új eszméket, új felfogást hozván be a kontinentális népek eszmekörébe.

A kérdés helyes, még pedig nem pusztán egyes népekre terjedő, hanem az állam általános eszméjével összhangzó megoldását, szerény véleményünk szerint azon úton várhatni, melyet „Vervaltungslehre”-jében Stein Lőrinc követ, s mely az önkormányzatot nem pusztán mint emberi jogot, hanem mint az állami végrehajtás egyik – nála persze csak tisztán helyi ügyekre szorított – megjelenési módját fogja fel, s mint ilyent viszi be a végrehajtó hatalom körébe.

Ha az önkormányzatnak napjainkban való fejlődöttségét szemügyre vesszük, nem annyira befejezett, mint szervezkedésben levő állapotokra találunk.

Az európai államok az alkotmányos végrehajtó hatalomra, különösen annak nagy fontosságú részére, az önkormányzatra nézve a crystallizátió stádiumában vannak,

Európa legnagyobb részében a XVI. és XVII. század szüli – mondhatni – az államokat, azok legtöbbje az abszolutizmust bírván nemzőjéül; a múlt század és a mostaniak első fele felszabadítja őket a dajkálás alól: napjaink a már felszabadultat erősödni, idomait formálódni,  ágait  terjeszkedni látják.

Mint az új képződés főirányát jelölhetni meg, hogy a kormányok beismerik a nép részvétének szükségét a végrehajtásban; e részvét nagysága s az önkormányzat hatalomkörébe eső tárgyak szerfölött különbözők, a tünemény azonban mindenütt előfordul, hogy a kormányok a nép nélkül, annak valamely formájú hozzájárulása nélkül, nem bírnak kormányozni.

A legcentralizáltabb államokban is a kormányok maguk szerveznek a földművelés, ipar, kereskedés terén az érdeklettekből tanácsokat, a helyi ügyekben pedig az állampolgárság állandóan és bizonyos fokig önállón osztozik a végrehajtó hatalomban.

Utóbbi tekintetben Európa latin és germán fajú népei közt nagy különbség van. Az előbbieknél az önkormányzat a határozáson túl nem terjed, a kivitel az    állam,    illetőleg    hivatalnokainak    kezében   van; az utóbbiak sokkal magasabban állnak, saját helyi ügyeikben nemcsak maguk határoznak, hanem saját megbízottaik  által  létesítik  is  határozataikat.

Az állami közigazgatásra a latin fajú népek határozataik által is csak szerény mértékben folynak be, míg a germán törzsűeknél, eltekintve az angoloktól, hol az állami adminisztráció nagy része a nemzet vállain nyugszik, e befolyás már sokkal nagyobb s a helyi önkormányzat közegei egyszersmind az állam-igazgatásban is eljárnak.

A jelen állapotot tekintve, az adminisztratív centralizáció mindenesetre igen erős még, de nem kevésbbé erős a népekben a törekvés annak gyöngítése s legalább a helyi ügyekben az önkormányzati önállóság megállapítására. Ha azonban e törekvés erős és általános, a kormányzati centralizációnak teljességgel nincsenek ellenei; maga a self government hazája, Anglia nevezetes engedményeket tett a kormányzati centralizáció javára, mi annak szükségét, jogosultságát nem kis mértékben igazolja.

II.

Az európai önkormányzati állapotok előadása előtt szükséges röviden saját nézőpontunkat megvilágítani, melyből az önkormányzatot megítéljük.

Az önkormányzat lényege iránt az e kérdéssel foglalkozó irodalomban három véleménnyel találkozunk.

Az egyik Vélemény az alkotmányos s a törvényhozásnak felelős kormánnyal azonosítja az önkormányzatot, a másik az állami és egyben helyi ügyeknek bizonyos terület lakói által való adminisztrálásába helyezi, végre a harmadik, az államiak kizárásával, tisztán a helyiekre szorítja.

Az elsőben az igazság némi része foglaltatik; ezen gondolattal Eötvösnél is találkozunk, ki a felelős, parlamentáris  kormányt országos   önkormányzatnak  nevezi s Vivien a legcentralizáltabb adminisztrációjuk de a nemzetnek felelős kormányról mint a selfgovernment egyik neméről szól, de mindketten mint az önkormányzat egy faját jelölik meg, holott Liebernél, „On civil liberty and selfgovernment” című művében,, a kettő összefoly s az önkormányzat fogalmának tisztázása csak nehezíttetik.

Napjaink érdeke és figyelme nem az országos,, hanem a helyi önkormányzatra irányul, előbbi mint már biztos vívmánya e század állam jogi küzdelmeinek, bevégzett tényként áll fenn, az utóbbi megalkotni s az országossal összeegyeztetni a jövendő dolga; nem összeolvasztásuk, de sőt éles határolásuk első föltétele e téren az eligazodásnak. Ε fölfogás különben csak mint szellemdús gondolat jelentkezik s gyakorlati igényeket nem támaszt, amint  nem is támaszthat, mert hisz jobban hasonlat, mint meghatározás.

Szögös ellentéte a harmadik vélemény, mely az önkormányzatot a helyi ügyekre szorítja. A centralizáció ellenei Európa legtöbb államában ily értelmű önkormányzatra törekszenek s a teória nagyobbrészt szintén ily terjedelmű selfgovernment szükségét vitatja.

A két nézet közt áll a fölfogás, mely az önkormányzat keretébe a helyi ügyek mellett az államiakat is fölveszi, amennyiben azokat is egyes területek lakói önmaguk adminisztrálják; ily értelemben fogjuk föl mi is az önkormányzatot s az alább következőkben e fölfogásunk  igazolását  iparkodunk  nyújtani.

Az állam részben ősadottságok, részben az emberek szabadsága által képezett eszmei organizmus.

Az állam abszolút létezése, organikus természete, s az öncélú egyén szabadsága, e két ellentétes, egymást kizárni látszó elem harmóniáján nyugszik az állami organizmus.

Legbensőbb életét, a részeit összetartó törvényeket,  léte   alapföltételeit  a kényszerűség   jellemzi,  az elvek, melyek e részben viszonyait irányozzák, kívül állnak az emberi szabadság körén, az embernek alkalmazkodnia kell ezekhez, mint megdönthetetlen örökérvényű tényekhez, a formák azonban, valamint a szükséges elemek mikénti fölosztása, ez ama tér, hol az emberi szabadság érvényesülhet.

Az állam szerződésre alapításának van bizonyos fokú jogosultsága, de néni mintha az állam csak azért volna, mert szerződés alapítá, az állam megalakul ily szerződés nélkül a tények hatalmánál, az erkölcsi világrend törvényeinél fogva; a szerződési elmélet utólagos föltevés, mely a szabad elemnek megillető részét törekszik visszaszerezni, erőteljes nyilatkozása a szabad elem létezése jogosultságának, túlmegy azonban a való határokon, midőn magának egyenesen állam-alakítást  tulajdonít.

A szerződés kiváló jellege a szabadság, ha ez egyik félben hiányzik, nincs szerződés. Az állam létele azonban az emberre nézve nem a tetszés vagy nem tetszés kérdése, az állam az emberre elkerülhetlen szükségesség. Az államnak nem létezése, csak mikénti létezése függ az embertől. A szerződési elmélet az államot Institúcióvá teszi, pedig az állam abszolút szükségű szervezet, melynél nem az a kérdés, akarja-e az ember, hanem a kényszerűség elodázhatlanul utalja hozzá. Ahol a szerződés tárgya nem függ a szerződéstől, ahol valami iránt szerződést nem kötni akarni lehetetlenség: ott a viszony a tény, mely a szerződéstől független léttel bír, nem annak folyománya. Jól mondja erre nézve Stein Lőrinc: „A képtelenség ily szerződés szükségességét tagadni – mint különben soha nem akart senki – már maga is megcáfolja az állam szerződésszerű természetét s bizonyítja független létezését.”

Állam és ember két önálló lény, egyik való, másik eszmei, létének alapját egyik sem bírja á másikban. Az állam emberekből alakul ugyan, s az ember államban fejtheti ki legjobban valóját, s mégsem mondhatni, hogy az egyik a másikat létrehozta volna. A két fogalom szoros kapcsolatú anélkül, hogy egyik a másiknak folyománya volna.

De amint az állam ez organikus létezése ma már többé-kevésbbé általán elismertetik, éppúgy lép előtérbe az egyén önállóságának, szabadságának követelménye; mert ha az állam nem is az emberi akarat szüleménye, az öncélú ember nem az állami organizmus kedvéért teremtetett. Csakis ha az állam organikus természete és az egyén önállósága egybekapcsoltatik s kellő egyensúlyba jut, meríttetik ki az állam lényege, természetének két fő eleme: a kényszer és a szabadság.

De éppen az a kérdés: mint lehetséges ez? A ki-egyeztetés nem lehetetlen, de nem is ment küzdelmektől, A kiegyezés lehetősége az emberi szabadságnak korlátoltságában rejlik, mely az állam alkatelemét képző s az egyén önállóságának megsemmisülését nem igénylő kényszerrel megfér; de a két elem küzdelmét folyton észlelhetjük az államok történetében. Az egyén szemben egy abszolút hatalmú parlamenttel vagy uralkodóval, teljesen elveszti önállóságát a törvényhozásban, viszont az állam mint egységes lény csak látszólagos léttel bír a rendi Önállóság túlsúlyával; épp így az akaratában, törvényhozásában szabad egyén görnyedve kénytelen meghajolni az elzárt, szigorú centralizációja végrehajtó hatalom előtt, melyben neki semmi része, s mely rá mintegy idegen uralom súlya nehezedik, viszont ha önkormányzatában az egyén veszi kezébe a végrehajtó hatalmat, s a tényező – a központi kormány – mely a kényszert az egyének összességének nevében képviselni s érvényesíteni hivatva volna, az egyén túlhajtott önállósági törekvése ellenében, – működni megszűnik, az állam feloszlásnak, illetőleg egy újabb formábani átalakulásnak küszöbén áll.

Az állam alaptermészetét képző e két elem, a kényszer és a szabadság kellő figyelembe vétele fő-fontosságú az önkormányzati kérdés megoldásánál.

Minél jobban ura lesz az egyén e kényszernek, s annak mikénti viselése fölött saját vagy képviselője akarata dönt, annál kevesebb súllyal fog az önállóságára nehezedni; e tudat, akár mint a népek kezdetleges életében a természetes ösztön folyománya, akár mint a megsemmisített önállóság kínos érzetének következménye, szüli a nép, az egyénből kiinduló, abból álló, vagy azt képviselő törvényhozást. A nép ura lesz a kényszernek, a hatalomnak maga fölött, mely az abszolutizmus  alatt  külről  nehezedett  reá.

Törvényhozásával azonban az állam, mint működő személy a cselekvésnek csak előföltételét vitte véghez, akart, határozott, ez akaratnak meg is kell valósulni, tenni, cselekedni kell, s hogy éppen e cselekvésnél az egyén az állam életműködésének ne pusztán tárgya, hanem egyik mozgató kereke legyen, nem kevésbé fontos mint a törvényhozásban, ki fogná tagadni?

A törvényhozásban egységes megállapodásra jött államnak ezzel megegyező cselekedettel is kell bírni, s amint az akarat az egyénből indult ki, a tettnek is azáltal kell megvalósulni. De fog-e, képzelhető-e egységes tett vagy konkrét szólva egységes, a törvénynek megfelelő végrehajtás, ha az egyén magára hagyva vezér nélkül, vagy csak önérdekét tekintve, kényszer nélkül állna szemben a törvénnyel? Ε szükség szüli a központi kormányt; a nép eggyé olvadva akaratában törvényhozása által, eggyé lesz tettében kormánya által. A legtermészetesebb viszony azonban, hogy ily vezérlő és esetleg kénytető hatalom mellett a törvény végrehajtása az egyének csoportosulatai, a részek, községek, városok, vidékek által történjék, azaz a nép magát kormányozza.

Napjaink legszabadabb államainak, Angolország, Északamerikának végrehajtó hatalma az itt vázolt elméleti fölfogáshoz nagyon hasonló képet tüntet elő, s más népek szabadságát csak azon mértékben látjuk megszilárdulni, amelyben a végrehajtó hatalom náluk önkormányzati  alapokra  fektettetik.

Önkormányzat nélkül ugyan fennállhat az állam, amint fennáll szabadság nélkül, amint az ember falábbal is járhat, s mesterséges fogakkal is élhet; de ép, egészséges állapotnak ki fogja ezt nevezhetni? ; önkormányzat nélkül a legszabadabb állam is  nélkülözi a fontos tényezőt, az egyes polgár azon tudatát, hogy az államban ő is működő tag, annak éltető eleme; e tudat nélkül pedig az állam sohasem lehet „az egyénnek személlyé alakult egysége”, hanem mint az emberen kívül álló, vele organiee semmi összefüggésben nem levő, sőt ellenséges gépezetként fog tekintetni.  

Rousseau méltán nézi aggódva az államot, hol a polgárok csak erszényükkel s nem önszemélyükkel szolgálják a hazát, pedig mai nap Europa legtöbb, még szabad államában is a polgárok tevékenysége adófizetésnél s választócédulák beadásánál nem igen terjed többre. Az általános védkötelezettség elvének terjedése egy lépés az önkormányzat felé, de amelynek mély hatása az összes államéletre persze csak akkor válhatik majd érezhetővé, ha ezen sokrészt idegenszerű institúció az egyletekben s a társadalomban kifejlett népszellem által nyerend erősödést.

A polgári közigazgatás terén, mint már fentebb említettük, az egyén, a polgár részvéte az állam ügyeiben, ha Európa legtöbb államát tekintjük, semmi vagy nagyon csekély, sőt általános érvényre még a kiválólag helyi ügyekben sem igen juthatott. Ε jelenségben az újkori államképződés első szaka tükröződik vissza, s benne az államélet örök törvényei nem keresendők. A XVI és XVII. század óta az államképződés az egyéni önállóság túlhajtott uralomrajutásának visszahatásaként a feudalizmusban, teljesen semmivé tette az egyént az állammal szemben; a polgárok elvesztették állami minőségük tudatát, az állam kívülük feküdt az egyedúrban, s nem lehet csodálni, ha mai   nap,   a   törvényhozásba  befolyásuk   rövid   szaka alatt, az önkormányzatban részvétük szükségét csakis helyi ügyeikre nézve érzik.

Az önkormányzat azonban emellett más kérdésen is fordul meg. Nem egyedül a központi kormányok egységi törekvéseiben, magukban a népekben is rejlik, hogy az önkormányzat lényegében a jogok és kötelmek igen egyensúlyban vannak, sőt a kötelmek meg is haladják amazokat, s a népek csak a jogokat gyakorolják önként, a kötelmekre külkényszerrel kell szorítani.

Az önkormányzatot a fentebbiekben mint a törvényeknek, a központi kormány vezetése alatt, a nemzet helyi tagosulatai által történő végrehajtását fogván fel, szükséges leend annak hatáskörét közelebb meghatározni.

Az állam törvényei a had-, a pénz-, az igazság- és belügyre (ide értve az összes gazdászati, kultúr és rendészeti érdekeket) vonatkoznak; érvényesülhet-e mind e részekben' az önkormányzat?

Általán mondhatni, hogy az önkormányzat azon ügyekben érvényesülhet, melyek dacára általános állami természetűeknek elsősorban az állam bizonyos tagosulatait érintik, s melyek nem az állam létföltételeire, hanem kiválólag a haladásra vonatkoznak, ily ügyekből áll a beligazgatás. Amely ügyek az állam létföltételeit érintik, s az egyén önérdekének közvetlenül nem kedvezők, kivonják magukat az önkormányzat alól.

A hadügy s tárgya a hadsereg^ mint az állam első létföltétele, mint annak anyagi ereje, ezen minőségénél fogva zárja ki az önkormányzatot, ámbár az állam kezdetleges életében s az állameszme erélyes megnyilatkozásakor annak fenyegetett létszakában, rideg mechanizmusába az önkormányzat hoz  új  életet.

A pénzügyekben az önkormányzat szerepe negatív, helyébe a pozitív cselekvésben az állami hivatal lép, mint a kényszer képviselője, s ő csak mint az egyén védője lép fel a becslések és kivetéseknél.

Az igazságszolgáltatásban az önkormányzat létalapjának, forrásának, az egyéni szabadságnak meg-felelőleg azon téren nyilatkozik, hol az leginkább van fenyegetve, a büntetés terén az esküdtszék formájában.

Midőn így az önkormányzatot legfőkép a belügyi igazgatásban, s az esküdtszékben véljük találni, az állami adminisztráció többi részében pedig szerepét csak kisegítőnek tekintjük, kérdés, ha a kivihetőséget feltéve, üdvös lenne-e az önkormányzat elvének keresztülvitele az állami alsó igazgatás minden ágaiban?

Az állam fejlettsége, korunkban beláthatatlan sokaságú teendőivel, állami hivatal nélkül, kizárólag a polgárok öntevékenységére, önkormányzatára bízva, hason helyzetbe jönne az ókorival, kiragadná az embert társadalmi s egyéni életköréből, megakasztaná a népeket gazdászati fejlődésükben, visszahozná az ókor egyedül állami ügyekkel foglalkozó, fórumon élő polgárait, mindazon, sajnos erkölcsi és gazdászati következményekkel, melyek emlékét a közviszonyok ilyetén alakulásának idejéből fentartotta számunkra a történelem.

Azonban a nép helyi tagosulatainak az állami adminisztrációban való részvétével az önkormányzatnak csak egyik része van kimerítve; a népek állampolgári minőségük mellett egyes helyi és vidéki csoportosulataikban mint önálló eszmei személyek jelentkeznek külön céljaik és érdekeikre nézve, kell tehát, hogy ezekben sokkal nagyobb önelhatározás és önkormányzattal bírjanak. Ilyen, társadalmi és gazdászati okokon alapuló csoportulatok már egészen más szempont alá esnek önkormányzatunkban mint az álladalmi ügyeket adminisztráló önkormányzati testek és az egész kérdés tárgyalásánál e két rész helyes megkülönböztetése főfontosságú, mert a rendszereikben uralkodó elvek lényegileg különböznek, mi egyenesen természetük folyománya, utóbbiak az állam végrehajtó hatalmának   kiegészítő   részét   képezvén, az előbbiek önállóbb léttél bírván, azonban az államiakkal rokon céljaiknál fogva s mint közhatalmi jogok bírlalói a törvényhozás és kormánynak bizonyos fokig szintén alárendeltetvén.

Az önkormányzat tárgyait s ezek alapján meg-oszló két faját körvonalozván, nézzük azt a központi kormányhoz  való   viszonyában.

A nemzet, amint törvényhozásában az egyének elágazó akaratát eggyé tette, szervezetet hoz létre, hogy egységes akarata az egyének önkormányzati testületeiben történő végrehajtásakor tényleg is egy maradjon, azaz központi kormányt alakít, mely a törvények végrehajtása fölött őrködjék. Ily terjedelmű központosításnál azonban az állam meg nem állapodik. A törvény ugyanis, amint a törvényhozás méhéből kikerül, csak fogalmi léttel bír, rendeltetése pedig épp e fogalmi létet valóval felcserélni, hozatik, hogy végrehajtassák; de a való világ a fogalmi létét fölcserélni akaró törvénynek tényleges akadályokat gördít eléje; az élet követelményei ugyanis nem számíthatók ki mindenben előre, a törvényhozás nem terjedhet ki a legapróbb részletekig és hogy akarata mégis megvalósuljon, áll elő mint organikus törvény a központi kormány rendelet-kibocsátásának szüksége, mely részint a törvény közelebbi módozatait határozza meg, részint egyenesen pótolja azt az élet okvetlen kielégítendő oly követelményei folytán, melyekről a törvény egyáltalán nem intézkedett. Az államélet eme szükségleteinek kielégítését az önkormányzati testek statútumaitól várni nem lehet, mert azok helyi korlátoltságuknál fogva, mint részek az egész követelményeinek tudatára nem juthatnak, s a fokormány rendelet-kibocsátási joga az állami végrehajtás szükséges egységéből foly, általa egészíttetik ki a központi kormány hatalma s alapíttatik meg a kormányzási centralizáció.

Ily kormányzati centralizáció nélkül, mely a közigazgatást vezeti, a törvények és ezek pótlására kiadott rendeleteinek végrehajtását az önkormányzati testületekben saját közegei által ellenőrzi, esetleg végrehajtásukat kényszerrel is kieszközli, az állam az egyéni törekvések és iránylatok zavarában egységes, életerős fejlődésnek nem indulhat. A kormányzati centralizáció mellett a nép maga igazgathatja magát helyi tagosulataiban, de – hogy e részek az egésszel összefüggésben maradjanak – a központi kormány vezetése alatt; kormányzati centralizáció és önkormányzat nem zárják ki egymást, sőt viszonyos fogalmak, mert első nélkül a helyhatóságok nem bírják az állam egységét föntartani, utóbbi nélkül pedig a centralizáció adminisztrációvá válik, mely megsemmisíti az egyén szabadságát s egyenes lehetlenítése az önkormányzatnak, mert alatta a kormány nemcsak vezérel, de adminisztrál is hivatalnokai által a nép helyett. így kerül az állami ügyeket adminisztráló önkormányzat a törvény mellett a főkormány rendeletkibocsátó hatalma alá s bármennyire látszik az Önkormányzat azzal ellenkezni; mint az állam legbensőbb természetének folyományát meg nem szüntetheti, a kérdés csakis az önkormányzat önállóságával való miként megegyeztetése, nem pedig léte körül foroghat. Az önkormányzati testek állami ügyekre vonatkozó statutarius joga. – mely részint valamely törvény kiviteli módozataira, részint nem levőnek pótlására vonatkozhatnék, mint a kormányrendelet surrogatuma – a miniszteri felelősség érvényrejutásával, miután a miniszter nem várhatja az államélet követelményeinek általuk való, főkép nem, összhangzó megoldását, nem foglalhat helyet az állami önkormányzat keretében.

Mi tehát az állami ügyeket adminisztráló önkormányzat a miniszteri felelősség elvére fektetett állami végrehajtásban?

A központtól függő gépies államhivatal helyettesítése a nép életteljes közreműködése  által.

Az önkormányzat a nép adminisztrációja a magába zárt és mechanikus bureau helyett.

Az adminisztrációt elemeire bontva három fő tényezőre akadunk benne: első a határozás a kivitel iránt, második az ezt tényleg megvalósító egyén, a harmadik az anyagi eszköz.

A bureaukratikus adminisztrációban a határozás a kivitel módozatai iránt teljesen a központból jő s a hivatalnoktól teljesen megvonatik, ámbár az újabb közigazgatási tudomány multán tévesnek bélyegzi e fölfogást, mert amint önálló törvényei vannak a központi kormányzásnak, éppúgy érvényesíti magát a tényleges adminisztráció önállósága is, de a hivatal lénye az önállósággal csakugyan ellenkezvén, lehet-e természetesebb módot gondolni, mintha ennek méltatása magára a népre bízatik  önkormányzatában.

Az önkormányzatot e határozása jogánál fogva, a törvény korlátai közt, az adminisztrációban nagyobb önállóság illeti, mint az államhivatalt; magában foglalja az a tényleges adminisztráció szükségletéről való gondoskodást,, parancsot a tisztviselőkhöz azok iránt.

A törvények és rendeletek végrehajtásán, vagyis az adminisztráción kívül az önkormányzat, mint a népből alakult s a népélet szükségleteit közelről érző és észlelő közeg, kifejezést ad azoknak a törvényhozáshoz intézett kérvényei, és más önkormányzati testeknek azok pártolására való fölhívása által.

Az önkormányzat sarkpontját a határozatainak megvalósítói, a tisztviselők képezik.

Az önkormányzati tisztségek főjellemvonása, hogy a központi kormánytól nem függnek egyenesen, e jellegüket vagy a választás vagy az ingyen-hivataloskodás által nyerik. A nép maga választja meg akaratának végrehajtóit és jutalmazza fáradozásaikat; miáltal az önkormányzati tisztség is életpályává válik, vagy a központi kormány szemeli ugyan ki az önkormányzat tagjait, de azok fizetést nem húzván, sőt egyenes   áldozatot  hozván  a  közügynek,    eme  viszonyuknál fogva alapítják meg az önkormányzat önállóságát.

Ε két rendszer az államok társadalmi és gazdasági állapotának folyománya s szerencsésnek mondható az állam, mely a kettőt egyesíteni bírja, miként sok részben Amerika és Anglia.

A nép a tisztviselők választása által nagy jogot gyakorol, a közhatalmat – helyi korlátoltságában – maga alakítván meg és pedig oly egyénekből, kikhez legtöbb bizalma van; de a körülmény, hogy az önkormányzati tisztség, ha fizetéses életpályává lesz, a tisztviselőt függővé teszi, s a nagy elv, hogy a nép önkormányzatában törvényeinek végrehajtására polgári  kötelességből  vállalkozik,  erős  csorbát  szenved.

Az ingyenes tisztviselőség által az önkormányzat utóbbi elve a legszebben nyilvánul, de forrása mintegy a népen kívül lévén, szintén mutat hiányokat.

A választási elv egymagában nem tesz eleget az önkormányzat kívánalmainak, s ha az ingyen hivataloskodást már a közgazdasági viszonyok nem engedik következetesen keresztülvinni, az egészséges önkormányzati élet azt teljesen nem nélkülözheti.

Az ingyen-hivatal arisztokratikus alapjánál fogva a demokratia szempontjából támadtatik meg, de ki fogja tagadni, hogy az önkormányzatnak szüksége van az arisztokráciára! A szűk körülmények közt élő, fenntartásával elfoglalt polgár kénytelen lemondani az önkormányzatról, a helyetteséül, képviselőjéül gaz dagot elfogadni, mert annak ideje és pénze van. Minden államnak van arisztokráciája, nem üdvösebb-e ha semmittevés helyett kötelességeket teljesít az állam irányában?.

Az önkormányzat önállóságának a választásban az állam érdeke szab határt, megjelölvén a kellékeket, melyektől a választás függővé tétetik.

A választási elv kifolyása, hogy a választott képességhiányán csak az új választás segít, az ellene visszaélések miatt támasztott vád fölött csak bíróság ítélhet.

Az önkormányzat feladatának anyagi lehetőségét a tisztikar mint értelmi létesítő mellett, az önkormányzati  adó  nyújtja.

Minőségére nézve egynemű lehet az államival, hasonló lévén a cél, hasonlók az eszközök. Mennyisége adva van ama feladatok követelményei által, melyek létesítésével az önkormányzat foglalkozik; a feladatok pontos körvonalozásával vonatik meg az adók külső határa.

Az önkormányzat önállótlanságát mutatja, ha az önkormányzati adó egyenesen a központi kormány megerősítésétől függ; az állam érdeke eléggé védve van, ha az önkormányzati adózás a kormány tudomására jő s ez a törvény által ki nem jelölt célokra való, vagy túlhajtott adózás ellen közbe lép, vagy pedig előre meghatározott adó-százalékok által vétetik eleje az állammal való összeütközésnek. Az adózók túlterheltetését a kivetés nyilvánossága, a kormányhoz felebbezés s a legtöbb adót fizetők befolyása háríthatja, el.

Az állami ügyekkel foglalkozó önkormányzat, miként itt három fő tényezőjével megjelöltük, adminisztráció a nép által.

Az alkotmányosság és bizalom igen nagy fokát tünteti fel az állam, midőn adminisztrációját ilykép az jegyének kezébe teszi; összes Európában, hazánkon kívül, csak Angliában nyugszik az adminisztráció a nemzet egyes tagosulataiban, – azon különbséggel, hogy míg az utóbbi önkormányzatában nem lát mást, mint adminisztrációt, hazánk azt egyúttal politikai arénának tartja; e szempontból mint az önkormányzati autonómia követelménye a szabad politikai vitatkozás említtetik.

Mindenekelőtt tévesnek tartom az állami ügyeket intéző önkormányzattal autonómiát kapcsolni össze, ha az utóbbinak fogalma el nem ferdíttetik. Amint megyéink befolyása a törvényhozásra megszűnt s az állami végrehajtás terén  a felelősség és kormányzás egységének elve elfogadtatott: autonómiáról logice nem lehet többé szó; kell, szabad, alkotmányos önkormányzat, amint van Angliában, anélkül, hogy ott valakinek eszébe jutna selfgovernment alatt autonómiát gondolni. Más akarattal, mint a törvény vagy törvényes rendelet, nem bírhat az állami ügyeket intéző önkormányzat, önállósága a határozásban csak ezek korlátai közt nyilatkozhatik, hol tehát az autonómia? Autonómia alapulhat az állam egyes részeinek a közös törvényhozás irányában bizonyos fokú függetlenítésén, minő Horvátországé, az államélet körébe nem tartozó ügyek intézésén, ilyen az egyházi autonómia, vagy a szorosan helyi ügyekben. Az állami ügyeket adminisztráló önkormányzat nem vonható e kategóriákba, s autonómiával következetesen nem is lehet felruházni.

Mint ez autonómia egyik követelményét állítja fel a közvélemény a politikai vitatkozást és véleménynyilvánítást az ország törvényei fölött; e felfogás visszhangja a régi követválasztó és utasítást' adó önkormányzati gyűléseknek s csakis e históriai alapon érthető. Organikus követelménye volt ez a régi szervezetnek; utasítást kellett adni a követnek követendő politikája fölött, tehát e politikát meg kellett vitatni s ennek következtében nem lehetett megtagadni a követ közreműködésével hozott törvények fölötti nyilatkozást sem; ma nem egyes önkormányzati testek küldenek követet, nincs meg tehát e vitatkozásnak föltétele s fenntartása egyedüli érvül a közügyek iránti érdeklődés hozatik fel, melyet e vitatkozások tartanak fenn, s mely az önkormányzatot a közélet iskolájává teszi. De nem elég iskola-e a közigazgatási ügyek intézése? Ezekben fekszik mai nap az önkormányzat lényege, ha ez nem bírna bennünk érdeket kelteni, ha az önkormányzathoz nem azért ragaszkodnánk, .hogy ott magunk létesítjük a törvényt, s az alkotmányos élet ez éltető kenyerét elhagyva, csak a politikai vitatkozás édes csemegéje csalna bennün

ket az önkormányzati gyűlésekbe: az idő hatalma, a kor követelményei, melyek a közigazgatástól inai nap annyit várnak, elsodornák ezredéves önkormányzatunkat, alkotmányunk e becses hagyományát, mert az feladatát fel nem fogva, saját terét elhanyagolá s átcsapott az egyletek terére, hová mai nap a politikai vitatkozás tartozik. Mert mi lehet ennek célja? A nép vélekedésének tudomásra hozása, de itt nyilvánul-e ez közvetlenül? Nem, az önkormányzatban nem az egyes nyilatkozik, csak képviselője, a nép véleményét a, törvényhozással szemben mi sem fejezi ki közvetlenebbül mint a népgyűlés és az egylet, ez a politikai véleménynyilvánítás igazi, szerves helye, nem az önkormányzat. A vitatkozási jog, ha elvben elismertetik, kell hogy szabad legyen, másként képtelenség; de lehet-e ellentétesebb állapotot képzelni, mint midőn az önkormányzati testek a törvényeket, melyeket tényékül kellene elfogadniok, előbb elítélik, s a tekintélyüktől azáltal már részben megfosztottakat így-úgy hajtják végre.

Nem ilyen, különben fölötte fontos, de máshova tartozó politikai vélemény nyilvánulatokban rejlik az önkormányzat szabadsága és előnye. Népies jellege, népből való származása, hogy a nép mint olyan s nem a tőle távol fekvő, ismeretlen kormány hajtja végre a törvényt, ez adja meg az önkormányzatnak valódi jellegét. A központtól függő, általa fizetett hivatalnok úgyszólva kiilről a népre erőszakolt hatalom képviselőjeként jelentkezik, s alárendeltségében gépies eszközévé lesz megbízójának, holott az önkormányzatában magát igazgató nép maga jő tudatára az államélet szükségleteinek s ennélfogva szívesebben fedezi azokat, egyszersmind képes lévén nagyobb önállóságánál fogva a közigazgatásban támadó űröket áthidalni, mik a centralizált hivataloknál betöltetlenek maradnak.

A politikai vitatkozás csak folyománya lehet egy jognak,    melynek    gyakorlására    megkívántatik,   de önmagában meg nem állhat, s mint olyan az önkormányzatban csak a kérvényezési jognál fordulhat elő.

Nem szorosan önkormányzati, de fölötte fontos kérdés az önkormányzat viszonya a törvénytelennek vélt  rendeletekhez.

A törvényhozás és végrehajtás közti összhang helyreállíttatik a miniszteri felelősség által, ebben fekszik az összesség, az alkotmány garanciája a jogtalan cselekvények ellen, de nincs-e az egyénnek is védelme a bár nem gonosz célzatú, de mégis törvénytelen rendeletek ellen?

Erre nézve két véleménnyel találkozunk. Mindenik követeli az önkormányzat részére a jogot, a fő-kormány rendeleteinek végrehajtását megakaszthatni, ha általuk a törvényt sértve gondolja. Az egyik vélemény felírást sürget, melynek ha sikere nincs, a kormányrendelet végrehajtandó s a vitás kérdésben a törvényhozás dönt, a másik sikertelen felírás után, még pedig litis pendentiával, nem a törvényhozás, hanem a bíróság ítéletét kívánja a rendelet törvényességének  kritériumául.

Ε két vélemény-ellentétessége dacára, azon közös föltevésből indul ki – s ez itt a főfontosságú – hogy a kormányrendeletekben nyilvánuló állami szükséglet nem igényel föltétlen, azonnali kielégítést s az általok képviselt hatalom nem nehezedhetik anyagi erőként a polgárokra; mindenik ellenébe áll a törvénytelen rendeletnek, Gsak a végmegoldásban különböznek egymástól.

Ε két véleménynek rendes viszonyok közt helyes kiindulási pontját elfogadva – mert lehetnek rendkívüli körülmények, melyekben a kormányrendelet valóban anyagi erő módjára kell hogy érvényesüljön, ámbár egyenesen törvénybe ütközik, csak a szükség által legyen igazolva – nem habozunk a rendeletek bíróság általi megbírálását, mint az állami jogrendnek inkább megfelelőt s az állami végrehajtásra a másiknál  lényegesen  nem  terhelőbbet  elfogadni.

A kormány, vagy a törvényhozás bíráskodása ellen már a régi jogelv szól, hogy senki ügyfél és bíró egyszerre nem lehet: a kormány bíráskodásánál ez szembeszökő, a törvényhozásénál azonban két vitázó fél közt egy harmadik látszik igazságot szolgáltatni, de a párturalmon alapuló kormányokra a törvényhozás uralkodó többsége nem harmadik személy s a párt, főleg midőn érdeke egy rendelet által érintve van, saját ügyében ítél s lehet, a törvényesség bélyegét üti egy rendeletre, mellyel az nem bír, s hogy ily formális törvényesítés csak a való eltakarása, ki fogna rajta  kételkedni.

A párturalom mutatkozott eddig a kormányformák legjobbikának, habár hiányai elég szembeszökők, e hiányok egyikén segít a kormányrendeletek törvényességének bíróság általi megállapítása. Ε rendszer ellen felhozatik, hogy az összeegyeztethetlen a törvényhozás jogával a kormányt vád alá helyezni; de a bíróság ítéletének nem is lehet hason erőt tulajdonítani; sem többre, sem kevesebbre nem vonatkozik az, mint arra: végrehajtható-e egy rendelet vagy sem, s ha esetleg utóbbi eset állna be, a törvényhozástól függ, akar-e az alkotmányos élet végeszközéhez folyamodni. Angliában a kormány több rendelete helyeztetett ily módon hatályon kívül anélkül, hogy a parlament a kormányt vád alá helyezni szükségesnek látta volna. Az államot mint egységes személyt a miniszteri felelősség védi, az egyént önkormányzatában a bíróság.  Két külön- tér, melyek különválasztandók.

Fontosabb ellenvetést tehetni az állam szerves természetének szempontjából, hogy az életműködésében nem enged mindig hosszabb halasztásokat, támadó szükségletei legott kielégítendők; de ez ellenvetés a felirati rendszernél szintén tehető, az is a rendelet bizonyos ideig való felfüggesztését követelvén. Az egyén joga és az összesség érdeke legjobban összeegyeztethetők rendes viszonyok közt, ha a bírósági felülvizsgálat fogadtatik el,  szükség   esetén   pedig   a kormánynak adatik meg az önhatalmú intézkedés joga, vagy általában íratván körül ily szükség föltételei vagy pedig annak megítélése a kormány belátásától tétetvén függővé,  utólagos   felelősség   mellett.

Amint már fentebb említettük, a kormányrendeletek törvényességének kérdése nem egyedül az önkormányzaton, hanem az adminisztratív centralizáción nyugvó végrehajtására nézve is fel van vetve, mihelyt alkotmányosságának szüksége elismertetik, s a tudomány foglalkozik vele, a kormánytól függő hivatalokra nézve is, szükséges föltételeként azon legalább elméletben mindinkább érvényre jutó elvnek, hogy a hivatalnok oly tetteiért, melyekkel valakit egyenesen jogában sért, nem adminisztratív úton, hanem a köztörvény előtt felelős; a felelősséget a hivatalnok nem viselheti, hacsak a kormány rendeleteinek törvényességét meg nem vitathatja, mert dacára, hogy csak mint a kormány eszköze működik, ő és nem a parancsolói, lesz felelős az egyesnek.

A hivatalok irányában e jog akadékoskodásból használása iránt a kormánynak nagyon is sok biztosítéka van a hivatalnok állásában, de kell biztosítékot az önkormányzatra nézve is teremteni, nehogy a közigazgatás fontos feladatának teljesítésében ál-alkotmányossági törekvések által gátoltassék, ily biztosítékul nem büntetőjogi fenyíték, hanem pénzbeli kauciók  legcélszerűbben  alkalmaztatván.

Meglévén azonban az önkormányzatnak szabadsága, a kormánynak ily negatív értelmű biztosítékon kívül pozitív eszközökkel is kell bírni, hogy nem vitás rendeletei pontosan, szándékainak megfelelőleg végrehajtassanak.

A külföldi önkormányzatokban, – hogy az angolt ne is említsük, hol az önkormányzati tisztviselők egy része, még pedig jelentékenyebb része, egyenesen a kormánytól neveztetik, a választottak pedig inspektorai által kontroláltatnak, – például a németben a választott főbb tisztviselők a kormány általi  megerősítéssel veszik csak át tisztüket, a kormány ilykép szerez magának biztosítékot az önkormányzat irányában rendeleteinek végrehajtására nézve; de e rendszer, ámbár célja, a kormány ellenőrzési jogának gyakorolhatása, jogosult, helytelen eszközökkel bír s a választáson nyugvó önkormányzattal homlokegyenest ellenkezik, ennek főelve lévén a szabad választhatás, mely csorbát nem szenvedhet s a kormány ellenőrzési joga, a választási szabadság épségben maradásával, az önkormányzat körébe helyezett képviselői által valósítható meg. Hazai önkormányzatunk már bír ily kormányképviselőt a főispánban, de hogy az általa képviselt elv megvalósulhasson, következetesen kell azt keresztülvinni, s önkormányzatunk nemcsak a szabadság bástyája, hanem a haladás hathatós tényezője is leend a keblében kifejlődő rendes közigazgatás által.

A kormány ellenőrzési joga, vagy mondjuk az önkormányzat ellenőrzésének szüksége, mert hisz e jog e szükségből keletkezik, – előföltétele és szükségképi folyománya egy más jognak: az önkormányzatot kötelességeinek teljesítésére szoríthatni; ennélfogva a kormány követelheti az önkormányzattól, ha az ezt elmulasztaná, tisztviselőinek kötelességeikre való szorítását, esetleg beperlését, mit ha el nem érhetne,   magának   kellene   gyakorolni.

Az eddigiektől nevezetesen eltérő szempont alá esik a tisztán helyi ügyeket adminisztráló önkormányzat, itt kezdődik az autonómia.

Az emberek élete, mely a természet alávetésében áll, állandó alapot nyer a terület által, ahol lefoly.

A hely közössége, akár kisebb legyen, mint a község, akár terjedelmesebb, mint a város, mely által több ember élete együvé fűzetik, önálló, életteljes alakulássá lesz a  társadalmi  ösztönök  által.

Természetes képződések ezek, támadnak az emberek közt, miként a fákból erdők lesznek, a füvekből rétek.

 „Az ember királyságokká alakul és respublikákat teremt, mond Tocqueville, a község azonban Isten kezéből látszik származni.”

A községek eme természetes, önálló létezése hatalmas faktorává lesz az ember életének, s a nagyobb közösség, az állami kapcsolat mellett is megtartja fontosságát, ezzel szemben külön létezését, alkotmányát, s szüli a községi és városi önkormányzatot.

Míg kezdetben a közösség kiválólag magánjogi alapokkal bír, később mindinkább gazdasági és kultúr-érdekek közösségébe megy át.

Ez érdekek az embereket a helyi korlátoltságon túl nagyobb csoportokba hozzák össze, s noha eme képződések inkább állami tényezők és rendezések folytán keletkeznek, az állami érdekek mellett nem kevéssé hatékonyak bennük a külön érdekek. Ily alakulások a kerületek, a megyék, amint a külön országokbari külön elnevezést kapnak.

Míg e lélegzetek egyrészt az állami végrehajtás szerveivé válnak, megtartják más oldalról helyi különállásukat és saját körükben közhatalmi jogok birtokába jutnak, utóbbi minőségük okozván, hogy noha ügyeik által csak a kebelbeliek érintvék közvetlenül, önállóságuk  az állami kapocs által  korlátoltatik.

Az állam beavatkozásának a helyi tagosulatok ügyeibe a törvényhozás és kormány útján ezen kívül más oka is van: tagjaik ugyanis egyszersmind állampolgárok s az összesség jóléte a részek virágzása által van föltételezve. Az állam ennélfogva segíti őket való érdekeik méltatásában, amennyiben erre maguk nem képesek s védi időleges többségek könnyelműsége vagy rosszakarata ellen, nehogy fennmaradásuk anyagi alapjuk kockáztatása által veszélyeztessék.

A helyi ügyeket adminisztráló önkormányzatot kiválólag illeti a kezdeményezés, melyet csakis kiskorúsága által veszthet el; határozatának célszerűségét, amint az értelmiség bizonyos fokára jutott, a felsőbb hatóság nem bírálhatja, saját érdekeinek legjobb bírája lévén a tagosulat maga. Minél több anyagi és szellemi erőt rejt magában, a gyámkodás annál kisebb leend, nem pusztán centralisztikus törekvések, hanem a dolog természete hozván ezt magával.

A helyi önkormányzat hatalma az egyest rendszerint csak gazdasági lételében, s nem személyes szabadságában érintheti, belkérdéseinek legfontosabbikát  képezvén e  hatalom terjedelme.

Különös figyelmet érdemel a helyi illetékszedés és adózás.

Az első nemcsak a kebelbélieket, hanem idegeneket is érintvén, szükségkép fensőbb megerősítésre szorul.

A helyi adó a kebelbeliek és az államra való tekintettel ítélendő meg.

Ha a helyi adók a kebelbeliek ősgyűlése által vettetnek ki, túlterhelés nem fordulhat elő; de ez csak kisebb körben lehetséges, s az adózók helyét rendszerint képviseletek foglalják el; ez esetben a legtöbbet adózók befolyása s mint végeszköz az adózóknak nyújtott lehetőség – a kivetett mennyiség abszolút nagysága ellen felsőbb hatóságra hivatkozhatni – segít.

Ami viszonyukat az államhoz illeti, függetlenül a felsőbb hatóságoktól csak akkor vethetők ki, ha állam és helyhatóság külön forrásokból nyerik jövedelmeiket; az angol helyhatóságok szabadsága adóik kivetésében a megosztáson alapszik, melynél fogva az állam túlnyomó mértékben indirekt, a helyhatóságok pedig direkt, ingatlanokon nyugvó adókkal fedezik szükségleteiket. Míg ily megosztás létre nem jött, vagy nem jöhet a közgazdasági viszonyok miatt, az államra nézve elkerülhetetlen saját szükségleteiről azáltal gondoskodni, hogy vagy meghatározza a helyhatósági adók maximumát, vagy korlátolásukat, illetőleg megerősítésüket tartja fenn magának.

Azonban még ily megosztás mellett is a kisebb helyhatóságok,  a  természetükben  fekvő  gyarlóságnál fogva, nem fogják adójukat teljes önállósággal kivehetni, a gyámság az állami létegzetek némelyikére éppoly elkerülhetetlen lévén, mint a társadalom kiskorú tagjaira.

A helyhatósági adók legigazságosabban az ingatlanokon, mint a helyi élet állandó alapján nyughatnak, mely szabály alól csak egy, hamar át nem alakítható államadórendszer szab kivételt; a helyhatóságok által tett kiadások ugyanis legfőkép az ingatlanok javára szolgálván, méltán ezekre háríttatik a teherviselés is.

A helyi indirekt adók olyanokat is terhelnek^ kiknek a községi, helyi kapocs semmi vágy fölötte csekély előnyt nyújt, nem is említve a többi számos hiányt, mely velők összekötve van; szintígy a helyi jövedelmi és kereseti adók oly ágakat sújtanak, melyek nem a helyhatósági életen  gyökereznek.

A teória mindinkább az ingatlanokat tekinti a helyhatósági adók alapjának s ha más direkt adózást föltétlenül nem kárhoztat is, a helyi indirekt adók határozott ellenzőre találnak benne.

Anglia nemcsak a helyi, de az állami ügyeket intéző önkormányzatában is az ingatlanokra veti adóját. Belgium, bár fél rendszabállyal, véget vetett a helyi indirekt adóknak, s Németország sok részében az ingatlanokon- nyugszanak a helyi terhek .

A helyi ügyeket intéző önkormányzat életszerves szükségletéről kell még szólanunk, mely statútumaiban  nyilatkozik.

Mi a statútum? A helyhatósági ügyekre vonatkozó törvények módozatainak megállapítása, vagy ilyenek nem létében azok egyenes pótlása maguk a helyhatóságok által. Előbbiekre nézve rendelet, utóbbiakra nézve valóságos helyi törvény jellegével bír. A statutarius jog mellett a miniszteri rendelet kibocsátása, amennyiben a helyhatóságok ügyeik szabályozásában nem mutatnak kellő tevékenységet, kisegítőképen lép csak elő, s annak főleg gyakori szüksége eleven önkormányzati  szellem hiányát mutatja.

A statútumok, az emberi cselekvőség bizonyos körbeni határait szabályozván, jogot alapítanak, s ennélfogva okvetlenül fensőbb felügyeletet kívánnak, mely azoknak a létező joggal összhangzását fenntartsa, vagy a szükség fennforgása felett határozzon, mely a jog korlátolását a közérdek szempontjából követeli, miután a helyhatóságok hatáskörének jelentékeny részét a rendészet képezi, hol a jog a közérdek által félreszoríttatik.

A fentebbiekben az állami és helyi ügyeket intéző önkormányzatot különválasztottuk különböző természetük jellemzése végett, az élet egyesíti őket; hazánkban minden figyelem az állami ügyekkel foglalkozóra irányul, pedig, tisztán helyi nem kevéssé fontos, sőt a kebelbeliek kiválólag ennek érzik jótéteményeit.

Vessünk végül még egy pillantást az önkormányzat hatására az államban és tegyük párhuzamba az adminisztratív centralizációval.

Az utóbbinak barátai büszkén hivatkoznak a fényes eredményekre, melyeket az, felvilágosodott, a kor eszméinek magaslatán álló központi kormánytól vezetve, felmutatni bír, s gúnyosan tekintenek a szűkkörű, vidéki és helyi nézőpontokon felülemelkedni nem tudó önkormányzatra. Nem lehet tagadni, hogy a centralisták ez ellenvetése sok részben igazolt. Az önkormányzat nem képes oly külső, brilliáns eredményekkel dicsekedni, mint a helyesen vezetett bureaukratia, az önkormányzat a középszerűség regim-je, efölött nem lehet kételkedni. De egyedül .ez lehet-e irányadó e kérdés megítélésében?

„A jó vagy rossz közigazgatás, mondja erre nézve éppoly szépen mint helyesen Odilon-Barrot, nagyon másodlagos az erkölcsi kérdés mellett. Jól vagy rosszul végzik-e a polgárok ügyeiket (ő itt persze csak a,  tisztán  helyi  önkormányzatra   van   tekintettel)   ez mindenesetre fontos, de még fontosabb, hogy ők végezzék s intézésük által megtanulják jogaikat védelmezni, másokéit tisztelni és főleg hogy általa azon méltóságot, önbizalmat s férfias erőt nyerjék, melyet az  embernek a közügyekkel foglalkozás nyújt.”

Mi pedig még hozzátesszük, hogy teljes hatása és nagy eredményei akkor fognak éreztetni, ha az állami ügyekre is kiterjed; e nélkül jogosult egy francia centralista ellenvetése, ki gúnyolódva kiáltott fel, hogy ugyan mit várhatnak a selfgovernment barátai oly sokat kövezéssel, világítással, utcasepréssel bajlódó emberektől!

Az önkormányzat nagy előnyét képezi, hogy a terheket azok vállaira rakja, kik közvetlenül veszik hasznát. A centralizáció ezt nem engedi, alatta a részek önállósága elvész, minden közösbe foly össze, ott is, hol azt az állami lét nem igényli, szóval általa bizonyos fokig a kommunizmus inauguráltatik. Szentkirályi a centralizációt az abszolutizmus praxisának nevezte, mi inkább a kommunizmusénak mondanók, s mint ilyent kárhoztatjuk, nem oszthatván a szellemdús centralista, Dupont-White fölfogását, mely szerint azon társadalom szerencsés, melynek sokszerű, tehát kommunisztikus alapja is van.

Szokás hazánkban, de másutt is, az önkormányzatot mint az alkotmány egyik garanciáját említeni, mi azonban általán el nem fogadható. Az önkormányzat csak az egyént védi, az alkotmány oltalmára képtelen, ez az összesség, a nemzet, mint egész hivatása, s sikerrel csak tőle várható; van azonban az önkormányzatnak közvetett hatása, s ez az általa kölcsönzött erő, önállóság, edzettség, melyet a népek más téren sikerrel használhatnak az alkotmányt veszélyeztető törekvések ellen.

Nem lehet érintetlenül hagynunk az önkormányzat viszonyát az arisztokráciához.

Az önkormányzat, helyi korlátoltságánál fogva, az arisztokrácia  természetes  működési tere.  A  központban a szellemi tehetség, az észbeli fölény dönt elsősorban, az egyesnek vagyoni felsőbbsége, származása, családi hagyományai nagy részben elvesznek, míg a vidéken ezeknek van befolyása. Ε természetes állapot az állam érdekében tiszteletbeli hivatalok által aknázandó ki, melyek az önkormányzat éltető elemét képezik, s nélkülük az csakhamar a hivatalvadászat színterévé lesz s a decentralizált bureaukratia szelleme fogja átlengeni.

Az önkormányzat alaptermészetének – mely a közterhek önkéntes viselésében áll – méltatása-végül meggyőz bennünket, hogy megalkotása nem függ a törvényhozások és kormányok liberalizmusától. Bármily nagy legyen liberalizmusunk, arra nem képes, hogy a meg nem levő elemeket, melyek nélkül az önkormányzat fenn nem állhat, megteremtse s ily esetben a legszabadelvűbb kormány is kénytelen a centralizációhoz nyúlni, nem hatalmi törekvések, hanem a felelősségnél fogva, mely által az államélet szükségletei  gondjaira bízvák.

Ezek után áttérünk az egyes önkormányzatok ismertetésére.

Angol önkormányzat. I.

Általános jellemvonása.

Az angol önkormányzatnak vagy 5 századon keresztül tartó egységes, összhangzó életében nevezetes változások, sok részt éles ellentétek támadtak századunkban, a társadalom átalakulása folytán.

Az angol kormányzat mai nap újra és régire oszlik.

Ε kettészakadás e század negyedik tizedében vált bevégzett ténnyé.

A  régi  selfgovernment királyi   kinevezésen   alapuló ingyen hivatalok, úgynevezett nobile officiumok által tartotta fenn magát, s a központi kormány minden befolyása nélkül hajtotta végre a törvényt; az újban választott képviselők és fizetett hivatalnokok, a központi kormány beavatkozásával, intézik az adminisztrációt.

Ε két rendszer ma egymás mellett áll, a régi a grófságokban s egyrészt a városokban, az új a községi élet terén bír uralommal.

A régi selfgovernment az állampolgárnak nemcsak pénzét, hanem személyes szolgálatát, folyton megújuló tevékenységét kívánja, az újabb megelégszik adójával, a polgár személyes közreműködését választott képviselők pótolják s az önkormányzat csak választásra hívja fel; de e csekély személyes részvét az államélet működésében az újabb választási mód kényelmessége –gyűlés nélkül, szavazó cédulák átadása – által, majdnem egészen megsemmisül.

Eltekintve eme különbségektől, az angol önkormányzat az angol nép kisebb-nagyobb területekeni tagosulata az ország törvényei nagy részének végrehajtásába; kiterjed névszerint helyi és Miami ügyekre egyaránt, kezeli ugyanis a helyi gazdasági érdekeket, a közigazgatást, a rendőrséget, magán- és büntető jogot a juryvel, részt vesz az állami adók kezelésében, a katonai adminisztrációban és végül nemzetőrsége által a honvédelemben.

Az angol selfgovernment legfőkép az ingatlan birtokon, mint a helyi élet örök változhatlan alapján nyugszik, a birtokos osztályból nyeri tevékeny tagjait, az ingatlan birtokra vetett adók által fedezi szükségleteit.

Az ily alappal bíró önkormányzat, de legkivált annak súlypontja a grófság, békebírói intézményével, arisztokratikus jellegű.

Mindennek dacára a nemzetnek nem egyes osztálya, minden osztály, azok számos tagja válik közvetlenül tevékennyé a selfgovernment széles mezején.

Az államélet funkciói magára a nemzetre szállnak át az önkormányzatban, különbözőleg elosztva annak tagjai közt; e megosztás idézi elő az önkormányzat különféle formáit, kategóriáit: a grófságot, a farát stb.

A selfgovernment nem autonómiát, nem az államfelség szétdarabolását jelenti apró részekre, mert a végrehajtó hatalom minden egyes tényezői fölött a legszorosabban centralizált parlament és központi bíróság áll és a selfgovernment tényleg nem más, mint a legrészletesebben   alkotott   törvények   megtestesítője,

Az angol nép, főleg régi szabású selfgovernment-jében, függetlenül gyakorolja a végrehajtó hatalmat; e függetlenség az angol alkotmány amaz elvén nyugszik, hogy Angliában csak törvény által lehet kormányozni. Az angol nép csak törvényeit s nem miniszterek rendeleteit hajtja végre, miután a laissez faire hazájában a miniszternek rendelet-kibocsátási joga nincs; máskép áll a viszony az újabb kormányzat terén, itt a miniszter rendeletei, felügyelési, ellenőrzési s részben úgynevezett adminisztratív igazságszolgáltatási hatalma által nagyban belenyúl az önkormányzati jogokba, ámbár intézkedéseinek törvényessége az országos bíróságok ítéletének van alávetve. De a régi selfgovernment függetlensége sem jelenti tán annak hatalmát, a törvény fölé emelkedhetni; a kormány helyett az országos bíróságok gyakorolják irányában a felügyeletet és őrködnek a törvény szentsége fölött, védik azt általánosságban, védik, ha az egyes magát valamely helyhatóság által sértve érezve, annak eljárását törvénytelennek találná.

Az önkormányzat ily beillesztése által az állam szervezetébe vált lehetségessé függetlenségének fentartása £s a pártkormány mellett a törvény sérthetlensége.

Az angol selfgovernment függetlensége tehát nem a törvény elleni, hanem az azalatti önállóságban áll; egész működése a legszorosabban meg van határozva a törvényben, az önkormányzati   adókat a parlament engedélyezi s nem engedélyezett célokra, nem szabad adót kivetni, a tisztviselők csak a törvényt hajtják végre, ellenkező esetben nem menti fel őket a felelősség alól semmi önkormányzati test parancsa.

Az angol alkotmányos élet fejlettsége, a felelősség megállapítása föl- és lefelé, a törvény egyedüli uralma okozta, hogy az angol önkormányzati hatóságok nem kényszerültek törvényvégrehajtó hivatásukat a törvényesség fölötti vitázással felcserélni, mit, sajnos, a mi önkormányzatunk, alkotmányosságunk csekélyebb fejlettsége mellett, tenni annyiszor kényszerülve volt.

Az angol selfgovernment végül alapja az alkotmánynak, hozzáfűződik a parlament szervezete, az állami egyenes adók az önkormányzati adókon alapszanak, mert Angliában nincsenek adópótlékok (zuschlagok; centimes additionelsek), az önkormányzati adók önállóak, sőt az állami egyenes adók is a községiek szerint vettetnek ki, becslésük ezek alapján történik.

 

II. Az angol önkormányzat formáiról.

Az angol önkormányzat megértése a kontinensi vizsgálóra nézve azért oly nehéz, mert az önkormányzatnak a kontinensen kifejlett formáit és megosztásait keresi az angolban is. Nem az önkormányzat vezérelveit és jellemző vonásait, hanem a formákat, melyek közt azok megjelennek, miután oly sajátszerűek és elütök a kontinensiektől, ezeket nem képes az angol viszonyokat nem ismerő kellő világosságban maga elé állítani.

Az önkormányzat hazájában hatalmas autonómiája városokat, fejlett községi életet keres, pedig a városok önkormányzati tekintetben fölöttébb alárendelt szerepet visznek, hatáskörük szűk s a valódi élénk önkormányzati szellem bennök leginkább hiányzik. A   városok   nagy   közgazdasági   fontossággal   bírnak nevezetes befolyásuk van a törvényhozásra, de önkormányzati tekintetben igen másodrendű szerep jutott nekik.

Községi élet, olyan mint a kontinensen, az egyes helyi községekben, nem létezik, a helyi község nem domborodik ki az önkormányzat külön formájává, helyét a fára (egyházközség, parochia) foglalja el; ez veszi át a kontinensi helyi község teendőit, a kapocs, mely a híveket egy közös egyházba gyűjti, erősebb levén annál, mely őket a közös tartózkodási helyhez fűzi.

Ε mellett van az angol önkormányzatnak oly formája, mely hiányzik a kontinensiben, ez a board, a közigazgatási község, mely több farát egyesít magában egyes állami célok megvalósítására.

Nézzük e formákat egyenként.

A grófság (county) végrehajtója a törvényeknek bizonyos nagyobb területen, részint az első és végső folyamodásban, részint mint a kebelében levő apróbb önkormányzati testek ellenőrzője, másod folyamodásban. A grófság mai fontossága hajdani szerepéhez mérve fölöttébb alászállt, benne van azonban sértetlenül fen-tartva a régi selfgovernment jellemző vonása, az ingyen hivataloskodás; és ama hatósága által, melyet a többi önkormányzati testek felett gyakorol, mint az angol selfgovernment kiváló formája, máig megtartotta nagy jelentőségét.

A grófsággal egyenlő szervezete van az úgynevezett counties corporatesnek, melyek a grófság területén, de hatósága alól kivett városi területek s szűkebb jogkörük mellett szabad királyi városainkhoz hasonlíthatók.

Következnek az úgynevezett municipal boroughok (városok), ezek kezelik területükön a rendőrséget, büntető bíróságot gyakorolnak, fogházat tartanak, adminisztrálják a város vagyonát, gondoskodnak az utcák kövezéséről, tisztításáról, világításáról, valamint a rakpartokról és csatornákról. E városok azonban már a grófság hatósága alatt vannak és intézkedéseik ellen a grófsági gyűlésre történik fölebbezés.

Az önkormányzati formák legkisebbiké, a fára (parish, parochia) ellátja a templomi szükségleteket, s az ínségügy adminisztrációja, az út, az egészségügy, a helyi rendőrség általa kezeltetik.

Több farának egyesítése, a törvény egyes tárgyakra vonatkozó rendelkezéseinek végrehajtása, szüli a közigazgatási községeket, a boardokat; ily tárgyak az út, az egészség, az ínségügy.

Ε speciális községek, boardok iránt különös előszeretete mutatkozik mind a törvényhozásnak, mind a közvéleménynek.

Az egyes helyi község, amennyiben nagyobb terjedelménél fogva a városok sorába nem tartozik, semmi önálló léttel nem bír az angol önkormányzatban, helyét a fára, a közigazgatási község foglalja el, sőt a fára a városokban sem veszti el önállóságát s teendőit nem adja át azoknak.

Ε formák kombinációja alkotja az angol önkormányzat vázát. Az életben e formákat egymásba nőve találjuk s csakis az egyes részek egyéni létének feltüntetése kívánta szétszedésüket.

A városoknak fennebb ecsetelt szűkebb hatásköre eléggé jelezhette, hogy kell lenni más tényezőknek, melyek területükön a törvényeket végrehajtják, így a városban egészen független organizmusként jelenik meg a fára és a board s fontos teendőit, nem mint a városnak alárendeltje, hanem mint e vagy amaz önálló fára vagy board kezeli, ellenkezőleg a kontinenssel, hol mindez egy közös hatóság körébe szokott tartozni.

A közigazgatási ágak specializálása, noha vannak előnyei is, nem képezi épen az angol önkormányzat fényoldalát,  de  mint  különös   sajátsága   kiemelendő.

 

III. A) A grófság (county).

A grófság nagyobb terület, melyen a törvények végrehajtására a területen lakó birtokosok közül bírósági jellegű hatóság alakíttatik a király által.

Ε hatóság majd szorosan bírói eljárást követ, ha magán- és személyi jogokba avatkozik, mint polgári vagy büntető bíróság, majd ismét kevesebb formalitás jellemzi működését, midőn a kontinensen az adminisztrációhoz számított ügyeket intézi.

Angliában a bírói és adminisztratív teendők teljesen össze vannak vegyülve, elintézésük ugyanazon hatóság által történik, csak az eljárás mutat némi különbséget.

A grófság alkotmányában az állam egysége s az egyének szabad, de szükség esetében kényszerrel is kieszközölhető sorakozása az állam akaratának végrehajtására összeműködik.

A király, ki a végrehajtó hatalom forrásának tekintetik, e részben befolyását érvényesíti a grófság tisztviselőinek kinevezése által, kiknek függetlensége, e kinevezés dacára, eléggé meg van óva kedvező anyagi állásuk, ingyen hivataloskodásuk, s a miniszterek rendeletkibocsátási jogának – legalább a régi selfgovernmentre nézve – majdnem teljes hiánya által.[2]                                                                             

A grófság lakói királyi kinevezésen kívül az önkormányzatban az esküdtszék, a konstablerség, a milícia (nemzetőrség) és a direkt adók becslése és kivetése által vesznek részt.

Az angol grófság nem bír képviseleti jelleggel, valóságos törvényszék, az egyes tisztviselők bírák, kiknek intézkedése ellen a felsőbb bírósághoz, azaz a grófság összes tisztviselőihez történik a fölebbezés.

Az évnegyedes gyűlésekben, hol a grófság minden békebírája együtt van, vagy együtt lenni gondoltatik, nem a grófság lakói képviseltetnek, az évnegyedes gyűlés valóságos törvényszék, mely az ország törvényeit van hivatva megvalósítani a területen, a hova kineveztetett.

A külön határozó testülettel s e határozatokat végrehajtó tisztviselőséggel az angol grófságban nem találkozunk, akik határoznak, tényleg adminisztrálnak is. Sajátszerű ősi alakulások ezek, melyeket az új francia sablonokra húzni nem lehet.

A grófság hatósága békebírái által kiterjed a magán-, a büntető-, a rendőri igazságszolgáltatásra, a grófsági nemzetőrségre, mint felsőbb fórum jelentkezik a kebelében levő községekre, – az egyes békebírák hivatalból tagjai e községek bizottságainak – részt vesz mint az egyén védője, a törvény őre az állami igazgatás azon részeiben, melyek fizetéses, a miniszterek rendelkezésétől függő hivatalnokok által kezeltetnek, szóval a grófság az állami végrehajtás minden részében tevékeny szerepet visz.

A törvények végrehajtásában való részvételéhez a szükséges eszközöket adók által szerzi be, azokat a földbirtokra, az ingatlanokra vetvén ki.

A megadóztatást a békebírák, mint a grófság legtekintélyesebb birtokosai gyakorolják, miben a többiekre azáltal nincs veszély, mert e megadóztatást jog nem a békebírák tetszésében, hanem a törvényben találja szabályozását, mely a birtok egyenlő terheléséről gondoskodott.

A grófság jogkörét közelebb meg fogja határozni a grófsági tisztviselők hatalomkörének  előadása.1

1 Angliában 40, Walesben 12 grófság van, az elsők átlagos területe 60 Π mértföld 450.000, utóbbiaké 30 D mértföld 84.000 lakossal Hajdan a grófságok hundredekre voltak osztva. IV. György új felosztást létesített, az így keletkezett járások, divisions nevet nyertek. A járásokban van 20.000 tithing, „helyi község, de ezek nem így vesznek részt a grófsági szerkezetben, hanem fárákká alakulva, minő 10.477 találkozik.

 

a) A sherif.

Ama nagyfontosságú jogoknál fogva, melyeket a sherif hajdan a grófságban gyakorolt, melyeket azonban legnagyobb részt elvesztett, névleg mai nap is ő a grófság első tisztviselője.

Hajdan mind katonai, mind, más főleg kincstári ügyekben, ő volt a király helytartója, e minősége különösen előtérbe lépett, midőn a békebírák választás s nem királyi kinevezés alapján viselték tiszteiket, s innen van még mindig ama nagy külső tekintély, melyben részesül.

A sherif a titkos tanácsban a király által neveztetik ki; a lordkancellár s más főméltóságok hármat kandidálnak, akik közül egyiknek nevét gombostűvel megszúrja, ezáltal jelentvén ki választását, melynek azonban nem szükségkép kell grófságbelire esni, mi szintén mutatja, hogy a sherif kiválólag a király képviselője.

Kineveztetése egy évre terjed, mely után 3 évig fel van mentve e tisztség viselésének kötelessége alól; a kinevezést elfogadni kötelesség, mi a többi gróf sági tisztségre nézve is áll.

A sherifnek teendői kezelésére van under-sherifje, ezt ő nevezi ki s felelős érette. A jelesebb ügyvédek szoktak e hivatalra kiszemeltetni, melynek terheit örömest viselik, mert tekintélyüket nagyon emeli, ámbár anyagi haszonnal nem jár, némely jelentéktelen sportulákat kivéve. Van a sherifnek Londonban egy deputy-sherif-je, ki a kancelláriától s az országos bíróságoktól átveszi az iratokat s levelez velők; továbbá a járásokban vannak megbízottjai, baillif-jei, kiket a deputy-scheriffel együtt saját   költségén  tart.

A sherif nevezetesebb teendői a következők: elnököl a parlamenti választásoknál, valamint a coronerek és grófsági erdőmesterekén, összeállítja a juryt az utazó bírák assiseseinél, végrehajtja az országos bíróságok ítéleteit, beszedi a büntető törvényszékek által

kivetett bírságokat, elnyomja a zendüléseket   s   egyáltalán őre a fiscus érdekeinek.

Újabban a bagatelle pörökben elveszte jelentőségét, ezeket is a békebírák vonván hatóságuk körébe; ma a sherif leginkább mint választott, vagy delegált bíró bír fontossággal; ezenkívül a gróf sági börtön alája van rendelve s a parliament által a kisajátítással szokott megbízatni, hol juryvel kell eljárnia.

A sherif hivatalos kiadásain kívül főleg reprezentacionális költségei által vétetik fölöttébb igénybe; vannak grófságok, hol évi hivataloskodása 2000 fontjába kerül. Reprezentacionális költségei nagyban emlékeztetnek főispánjaink instellációi és táblai számláira; a sherif azonban összes kiadásait teljesen sajátjából viseli.

 

b) A lord helytartó (Lord lieutenant).

Míg a sherif a polgári és főleg fiskális érdekekben, a lord helytartó katonai dolgokban képviselője a királynak. Ugyanis a sherifnek hajdan katonai dolgokra is kiterjedő jogköre már a Tudorok óta külön személyre, a lord helytartóra szállott.

A lord lieutenantnak van deputy-lieutenantja, ki a nemzetőrségnél működik, ennek, valamint a nemzetőrség tisztjeinek, kinevezése tőle függ.

Ő egyszersmind békebíró is, még pedig azok elseje, mint ilyen elnököl üléseiken.

Ő a grófság levéltárnoka, s a grófság főjegyzőjét (clerk of the peace)1 a belső adminisztráció e fontos egyéniségét, mondhatni lelkét, ő nevezi ki.

Ε jelentékeny jogok a lord lieutenantot a grófság első tisztviselőjévé teszik.

1 A főjegyzőnek (clerk of the peace) Angliában ma is oly állása van, mint hajdan a mi főjegyzőinknek, midőn a tisztikar tagjai nem voltak; ő sem tagja a tisztikarnak, szegődségi viszonyban van, önálló hatáskörrel nem bír, csak a lord helytartó megbízásából működik, ámbár valósággal gyakran az egész ügyvezetés kezében van; a legjobb ügyvédek közül szokott kiszemeltetni s nagy fizetéssel bír.

 

c) A coroner.

A grófság egyedüli tisztviselője, ki tisztét választás és nem királyi kinevezés által nyeri, a coroner. Minden grófságban több coroner van, hajdan a grófság összes szabad birtokosainak együttes gyűlésében választattak, most járásonként.

Tiszte a rendkívüli és börtönben előfordult haláleseteket jury segélyével megvizsgálni és ha ez valakit gyanúsnak talál, ellene a bűnvádi keresetet megindítani. Hasonlókép jár el tűzeseteknél, házak szétrombolásánál, hajótöréseknél, hol megállapítja történt-e ilyen vagy sem, s kié a hajó; osztozik a békebírákkal felségsértés esetében az elfogatási parancs kibocsátásának jogában, neki küldetnek az országos bíróságok ítéletei végrehajtásra, ha a sherif részrehajlásától lehetne tartani, ő ad értesítést a polgári létszám kezelőinek, ő felel biztosító társaságok kérdéseire egyes halálesetekben, amidőn azonban orvost vesz segítségül

Fizetése neki sincs, de tett költségei megtéríttetnek.

 

d) A békebírák.

 a) Az egyes békebírák.

Az angol önkormányzat legnevezetesebb részét a békebírói institúció képezi. A nemzet fölfogása, mellyel a selgovernment-ről évszázadokon át bírt s nagyrészt máig megtartott, a békebírákban jut legpregnánsabb kifejezésre.

A hazafiúi érzés, az állami lét öntudata nemcsak vért kíván a polgártól, hanem életerős fejlődés mellett ettől várja és nyeri a béke folyamában is mindama szolgálatokat, melyek századunknak többnyire túlcentralizált államaiban a főkormány rendeleteitől függő, általa fizetett hivatalnokok teljesítenek. Angliában a végrehajtás nagy része a békebírák kezeiben van, legalább  nincs  ága a végrehajtásnak   és   pedig nemcsak a helyi, hanem az állam egész financiális és katonai igazgatásában is, melyre a békebíráknak befolyása ne volna.

A békebírák a törvények iránti tisztelet, a haza iránt érzett kötelességeknél fogva adóztatják meg magukat a törvényeknek grófságukban való végre- hajtására és folytonos, személyes szolgálataik által biztosítják a törvények megvalósulását, mind magukra, mind a grófságbeliekre. Bennük maradt fenn legtisztábban, sértetlenül az angol selfgovernment két legfőbb elve: az ingyen hivataloskodás és önmegadóztatás a törvények végrehajtására. Innét a nagy fontosság, a tekintély, mellyel a békebíró intézmény bír, s mely azt századokon át oly tiszteltté teve.

Az angol gentry[3] a békebíróságot a legjobb politikai iskolának s viselését a legnagyobb tisztségnek tartja. Királyi hercegek, lordok, az ország legfőbb méltóságai viselik e tisztséget s nélküle a grófság területén nem képzelhetni politikai befolyást.

A grófság egész alkotmánya a békebírákban sarkallik s, mint Dupont-White mondja, bennök olvad fel.

A békebírák meglehetős discretionárius hatalommal bírnak, de az angol gentryben folyton élő élénk jogérzet, kötelességeinek tudata, megóvta a végrehajtás e kezelőit minden túlkapásoktól s a pártszenvedély, az önérdek nem zavarta meg az igazságszolgáltatás vagy adminisztráció összhangját; de meg másrészt a törvények úgy körülírták a békebírák hatáskörét, s az egyén jogainak érvényesítését nem tételezték föl soha fensőbb, nem bírói hatóságok beleegyezésétől, hogy ez intézmény mint a közjó előmozdítója, hordozója áll a közvélemény előtt.

A békebírás nagyon számosak, 1853 és 1856-ban 18.300-ra emelkedett számuk. Egy-egy grófságban van 100-300; 2000 léleknél valamivel többre esik egy békebíró.

Hatalmukat, megbízatásukat a királytól veszik, ki őket a lord kancellár ellenjegyzése mellett nevezi ki.

Két fő osztályra szakadnak, aktív szolgálatban levők és tiszteletbeliekre; a kinevezés által mindenki csak tiszteletbeli békebíróvá lesz, aktív működhetésre külön rendeletet kell kinyerni és egy régibb békebíró kezébe esküt tenni. A 18.300 békebíró közül 10.000-en felül nem állnak aktív szolgálatban.

Az aktív szolgálatban levők ismét egyszerűek vagy úgynevezett quorumok,[4] utóbbiak bírói képzettséggel bírnak, míg az előbbiek csak adminisztratív működéssel bízatnak meg; ma rendszerint mindenki quorumnak neveztetik ki.

A békebírák továbbá vagy fizetéstelenek vagy fizetésesek, az előbbi eset az általános, az utóbbi csak kivétel és a városi békebíráknál fordul elő az 1835-i városi reform óta. A városi békebírák ugyanis vagy hozzátartoznak a grófságiakhoz, vagy külön kerületet képeznek és ekkor a város county jellegével bír.

Az angol önkormányzat főképen a földbirtokon alapszik s ha ez elv a városi szerkezetben nem bír is többé uralommal, a county-ban sértetlenül fennáll. Az angol felfogás azon jogokért és előnyökért, amelyeket a földbirtok nyújt, kötelességeket ró hasznainak élvezőjére. Ez a gentry hivataloskodásának alapja, ebből foly a kinevezés elfogadásának kötelezettsége. A gentry hivataloskodásának alapja és lehetősége e mellett részint a kifejlett bérrendszeren, részint az örökösödési törvényeken alapszik, elvül lévén elfogadva, hogy olyanok neveztetnek ki tisztviselőkké, kik maguk nem kezelik jószágaikat, hanem részint bérbe adják, részint mint utóbb szülöttek az osztatlan jószágot  kezelő  első  szülöttől   bizonyos   évdíjat   húznak, vagy mint papok a plébánia földei után élnek élethossziglan.[5]

A békebírák mai kvalifikációja, mellyel hogy csakugyan bír, minden békebíró megesküszik, vagy 100 font örök birtok utáni jövedelem, vagy várandóság 300 font dologi életjáradékra. Ehhez hasonlónak vétetik hason jövedelmet hozó élethossziglani birtok, 21 éves bérlet vagy magas országos méltóság.

A békebírói intézmény mindenesetre arisztokratikus, de Angliában az arisztokráciának más értelme van, mint Európában s nálunk Magyarországban. Az angol arisztokrácia soha sem feledé, hogy nagy jogokkal nagy kötelességek járnak. A mi arisztokráciánk, főleg a XVIII. század eleje óta csak jogokban s nem egyszersmind kötelességekben kereste s vélte feltalálni természetének fő jellemvonását; sőt éppen a haza szükségleteinek fedezésétől teljesen mentnek lenni, a hazáért semmit nem tenni s emellett a legkizárólagosabb hatalmat gyakorolni: lett elvévé alkotmányos fejlődésünk  nagy hátrányára.

A mondott kvalifikáció alapján kinevezett békebírák nem önnevükben, nem a grófság nevében, hanem mint a király megbízottjai működnek. Angol felfogás szerint a király a nemzet első tisztviselője (magistrat); minden más tisztviselő az ő megbízása folytán viseli hivatalát, ő az ország főbírája, minden törvényszéknél jelen lenni gondoltatik, így a békebírák rendeleteiben is, melyek bírói határozat jellegével bírnak.

A békebírák ennélfogva nem a grófságtól veszik parancsaikat, hanem a királytól rájuk ruházott törvényhatóságnál fogva végzik teendőiket. Nincs az az értelme a grófság évnegyedes gyűléseinek, minővel például a mi megyei közgyűléseink bírnak, ez évnegyedes gyűlések legnagyobb részt felsőbb folyamodású adminisztratív fórumok, hova az egyes béke-bírák eljárása ellen történik felebbezés.

A békebírák egyenként és pedig mind bűnvádilag, mind magán jogilag felelősek, nem függnek mástól, mint a törvényektől s az országos bíróságoktól, melyek hatóságaik alól egyes eseteket elvonhatnak, vagy nekik bizonyos teendők felvételét megparancsolhatják.

Eljárásuk törvényessége fölött a hatóságuk alá tartozó esetekben kételyek támadván, azok fölött nem a miniszter, hanem szintén az országos bíróság dönt.

Kineveztetésük nem tart élethossziglan, a király halálával magától megszűnik és rossz, ügyetlen kezelés esetében bármikor visszavonható.

Az egyes békebírák a legheterogenebb tárgyakkal foglalkoznak, a rendőrség minden ágát őt kezelik, eljárnak bűnvizsgálati ügyekben, van fenyítő hatalmuk kihágások és kisebb bűntények eseteiben, némely, főleg apróbb magánjogi esetek eléjük tartoznak, hivatásuk azonban nem a francia békebíróé; felügyeletük alatt állnak a községek s azok adói, nevezetes részük van az állami adók adminisztrációjában, a milícia szervezésénél és az állandó katonaságnál.

Rendőri tekintetben a békebírák részint fenyítő, részint adminisztratív  rendőrséget  gyakorolnak.

Rendőri fenyítő hatalmuk különösen fontos az iparrendőrség mezején, fenyítéket szabnak ki köz-erkölcsiségi, közbiztossági, közegészségi tekintetből káros cselekedetekre, az ünnepek megsértőire, szitkozódókra, hazárd játékosokra, állatkínzókra, hanyag kéményseprőkre, kóbor koldusok és csavargókra s joguk van kezességet követelni   gyanús   emberektől.

Az egész adminisztratív rendőrség kezükben van, az ipar, a vízi és száraz közlekedési eszközök, kikötők, mezei gazdaság, halászat, vadászat rendőrsége és közigazgatása  általuk  kezeltetik.                                       (

Ők ügyelnek a himlőoltásra, a mértékekre és súlyokra, vágószékek és más, a szomszédokra alkalmatlan, mesterségekre. Ellenőrzik a színházakat, engedélyeket adnak nyilvános felolvasások tartására, eljárnak sajtóvétségek eseteiben a tettes kinyomozására szükséges  rendőri teendőkben.

ítélnek kisebb bűntények eseteiben jury nélkül, de a törvényben szigorúan meghatározott eljárás szerint, mint bűnvádi bírák; ily bűntények: a megtámadások, kisebb lopások, gonosz szándékú kártételek, 15–16 éven aluliak bűntényei. De büntetéseik 3 hónál vagy 5 fontnál többre nem terjedhetnek.

Közbelépnek zendüléseknél, tiltott összejöveteleknél. Ilyenkor, valamint tettenkapás esetén más bűntényeknél is, elfogatási parancsot is adhatnak ki.

Magánjogi tekintetben következő főbb esetek tartoznak illetőségük körébe.

Birtokháborítások eseteiben visszahelyezik az előbbi birtokost, sőt juryvel a birtok-jogot is megállapítják, ítélnek a személyszállítás, a cseléd és ura, a napszámos és a gazda, a gyáros és a munkás, a matróz és a kapitány, a bérlő és bérbeadó közti vitákban 20 fontig, végül a papi tizedek és a segélyző egyletek vitáiban.

A fogyasztási adó, vámok és illetékek körüli áthágások és sikkasztásoknál, ha ezek csak elkobzást és bírságokat, bűnvádi eljárást azonban nem vonnak maguk után, hasonlóan ők illetékesek.

Fontos hivatásuk van a községi ügyekre, főleg a községi adókra nézve.

Valahányszor ugyanis a fárák vagy az egyes boardok illető közegei a községi adókat kivetik, kötelesek azokat a járásbeli békebírák kettejének bemutatni s csakis ezek jóváhagyása után lehet az adót behajtani. Az ily községi adók a fennforgó szükséglet szerint az osztályok különbsége nélkül vettetnek ki a földbirtokra,   a   békebírák   itt   tehát   arra   ügyelnek birtokaránylag történt-e a kiírás.

Adó-leszállításérti folyamodványok szintén két békebíróhoz intéztetnek, kik azokat egyszerű végzéssel döntik el, valamint az adó-végrehajtásokat is, mert Angliában kétségtelen adóhátralékok is csak békebírói határozattal hajthatók be.

Az adó aránytalan kivetése elleni felszólamlások már nem egyes békebírák elé tartoznak, ezek fölött a járási ülésben több békebíró határoz, szintúgy nem tartozik hozzájuk, de ez csak az újabban életbeléptetett ínségügyi adminisztráció óta[6] az ínségbiztosok számadásainak megvizsgálása. Hajdan az ínségbiztosok, kik a többi községi teendőket is kezelték, s a békebírák által neveztettek ki, nem a községnek feleltek, melyre adót vetettek, hanem a békebíráknak, a községügy reformja által minden megváltozott, a községnek van választási joga és az illetp tisztviselők a megadóztatott érdeklettek választottainak kötelesek számolni.

A békebírák azonban ma is hivatalból tagjai az egyes közigazgatási községek bizottságainak,, van joguk bizonyos esetekben kiutasítási rendeleteket bocsátani ki egyes ínségesekre és szükség esetében segélyt utalványozhatnak.

Mind az egyenes, mind a közvetett állami adók beszedésénél és becslésénél fontos szerepük van a békebíráknak.

Az angol állami adóhivatalnokok teendői ugyanis e téren szigorúan körvonalozvák, se a minisztérium, se a pénzügyi  hatóságoknak  ezenkívül  semmi  intézkedési joga nincsen, és az adótörvények tettleges végrehajtása, főleg az egyenes adók tekintetében, a birtokos osztály és a békebírák kezében van, a pénzügyi hivatalnokok inkább ellenőrzési, mint önálló intézkedési joggal bírnak.

Az állami hivatalnokok és az Önkormányzati tisztviselők összműködését, miután nagyon bonyolult, csak legfőbb vonásaiban fogjuk ismertetni.

A törvényhozás kinevez a grófságokban és városokban a földbirtokosok közül a földadóra egy adóbizottságot, melynek a békebírák hivatalból tagjai, ezen bizottságok teszik kinevezett becsüseikkel[7] a becslést s szedik be az általuk kinevezett adószedőkkel a földadókat, amely iránt tett felszólamlások fölött a békebírák ítélnek a kisebb gyűléseken.

Ε bizottság választja azután kebeléből vagy mások közül, határozott cenzus szerint, a jövedelmi adóra vonatkozó bizottságot az előbbihez hasonló jogkörrel. Hasonlag alakítja a telekadóra kinevezett bizottság az assessed taxes-re, mely lakházak és luxus-tárgyak után fizettetik.

Az e bizottság által kinevezett adószedők szolgáltatják át az állami adószedőnek a behajtott adókat, fennmaradván mindig az állami adószedőnek ellenőrzési joga.

A közvetett adók tekintetében már sokkal nagyobb befolyása van» az állami adószedőknek, e részben a fő adóhivatal Londonban a kontinentális adminisztratív igazságszolgáltatás bizonyos nemét gyakorolja, mindig fenn lévén azonban tartva a magán-pör útja.

A békebírák a vámok körüli viták és felszólamlások eseteiben, mint elővizsgálati bírók működnek. Határoznak,  szabad-e   a   vámhivataloknak   valakinél nyomozást kezdeni, ha az illető a hivatalnok alapos gyanúját erre kétségbe vonná, további bűnvádi eljárást maguk után nem vonó vámkihágások eseteiben.

Hasonlag ítélnek a fogyasztási adó miatt teendő házmotozásoknál, s túlterheltetés miatt hozzájuk történik fölszólamlás.

A bélyeg- és postailleték áthágásai is eléjök tartoznak.

A militia szervezéséhez szükségelt adóménnyiségek kivetésére, a militiai rendőrség gyakorlására s egyáltalán annak egész adminisztrációjára nagy befolyással vannak, mivel a militia parancsnoka, a tisztek kinevezője a lord lieutenant, békebíró és az általa kinevezett  deputy-lieutenantok  5/6-od  része  békebíró.

Az állandó katonaság elszállásolása, a szükséges előfogatok beszerzése, a toborzási jegyzőkönyv fölvétele, meghatalmazás az illető katonai személyeknek szökevények üldözésére: a békebírák által történik, ezenkívül fenyítő rendőri hatalmuk éppúgy kiterjed a katonákra, mint a magánszemélyekre.

így szövődik be az önkormányzat az állami végrehajtás minden részébe s mindenütt mint az egyéni szabadság védője lép föl az állami adminisztráció netáni visszaélései ellen. Az önkormányzat eme részvétének méltatása nélkül, mellyel az állami végrehajtás életfolyamában önálló tényezőként működik, s ha különben ki nem emeltetik, hogy minden eljárásban csakis a törvénynek van, s az uralkodó kormány rendeletének majdnem éppen nincs alávetve, a grófsági önkormányzat való  képe  nem áll  előttünk.

 

β)  Α békebírák ülései.

A békebírák háromféle ülésben működnek együtt a kis gyűlésekben (petty sessions), a kerületi gyűlésekben (special sessions), végre az évnegyedes közgyűlésekben  (general  quarter  sessions).

Ha fontosabb, főleg jogi kérdések merülnek föl, két békebíró  ül   össze  kis   gyűlésbe  és  egyhangúlag határoz,  adminisztratív  ügyekben    ily   kis    gyűlések nem okvetlen szükségesek, de szokásosak.

A kerületi gyűlések a kerületbeli békebírákból alakulnak. Tartásuk napja a törvény által határoztatik meg, összehivatnak vagy két békebíró vagy a levéltárnok által. Nem lévén a grófságnak ily gyűlések tartására különös épületei, magánosok házában folynak le.

Ε gyűlések elé tartoznak a fárák és boardok ügyei, névszerint az ínség-, az út-ügy, a községi jury-listák összeállítása, a bűnvádi nyomozások költségeinek ellenőrzése, e gyűlések intézik el a községi adók körül támasztott felszólamlásokat, kinevezik a rendes és rendkívüli rendőröket (constables, special constables), a mértékre és súlyra ügyelőket. Itt adatnak iparüzletekre, különösen italmérésre, színházakra, játékasztalokra, nyilvános politikai vitákra, olvasótermekre, vadkereskedésre az engedélyek.

A lelencházak nem lévén népszerűek, a törvénytelen gyermekek az ínségi kerületeknek esnek terhére, melyek törvény által jogosítvák ily gyermekek részére tejpénzt követelni. Ily tejpénz a kerületi ülések által ítéltetik meg.

A közgyűlések rendes évnegyediek (general quarter session) vagy általán közgyűlések, melyek szükség esetében rendkívülileg is összehivatnak. Ε gyűlések egyesítik az összes békebírákat, azok kivételével, kik valamely kerületi ülésben részt vettek, ha ennek határozata ellen felfolyamodás történik, – és a grófság többi tisztviselőit, mint a sherif és under-sherifet, a coronnereket, a constableseket, a börtönfelügyelőt, a kis és nagy juryt. Összehívatnak a sherif által. Az elnök a gyűlések által választatik, kinek nincs döntő szava és szavazat-egyenlőség esetében az ügy elnapoltatik.

Az ily közgyűlésekben a békebírák a jury segélyével ítélnek bűntények fölött, melyek főbenjáró, élethossziglani   deportációt,   vagy   egyáltalán   súlyos büntetést nem vonnak maguk után, meglévén e részben a királyi bűnfenyítő törvényszékeknek joga, ily ügyeket maguk  elé vonni.

A közgyűlés kezeli a grófság vagyonát, mely a főjegyzőre van írva, ki azután a közgyűlés határozata folytán szerződéseket, tulajdon-átruházásokat visz véghez.

A közgyűlés veti ki a grófsági adót a grófság törvénykezési és policiális kiadásainak fedezésére, a grófsági börtön, fegyház és tébolydák fenntartására, a mérték és súly adminisztrációjára, a grófsági fizetéses hivatalnokok, minő a főjegyző, az egyes békebírák melletti jegyzők, a grófsági pénztárnak és a fizetéses rendőrszemélyzet díjazására, végül a grófsági hidak építésére  és jókarban  tartására.

A kivetés nyilvánosan történik és felszólalási joga bármely adófizetőnek van a jelenlevők közül, a határozás kizárólag a békebírákat illetvén. Az adókivetés nem terjesztetik föl a kormánynak és megerősítésre nem szorul.

Itt történik a grófságbeli fizetéses hivatalnokok, vagy mint magyar felfogás szerint régente neveztettek, a szegődöttek kinevezése. A grófság járásainak átváltoztatása itt határoztatik el.

A közgyűlések állapítják meg az egyes policiális törvények módozatait, ezek erősítik meg a takaréktárak, kölcsönsegélyző és más művészeti és tudomár nyos egyletek alapszabályait, innét kezeltetik felsőbb hatóságilag  a mérték- és súly-adminisztráció. Különös fontosságú engedélyek, minők magántébolydák, lőporgyárak és tárakra, gyepmesterségre, az évnegyedes gyűlés által adatnak.

Ezen ügyeken kívül felsőbb folyamodásban ítél az egyes békebírák vagy kerületi ülések határozatai fölött. Fölöttébb fontos hivatása az évnegyedes gyűlésnek a községek és boardok ügyeit legfelsőbb folyamodásban intézni. Ezek közt legnevezetesebbek az adófelszólamlások.

Az évnegyedes gyűlések adminisztrálják néhány békebíróból álló bizottság által a grófság fogházát. A bizottság tagjainak neve a belügyminiszternek fölterjesztendő. A fogházak szervezetét a törvények határozzák meg, de az évnegyedes gyűlések a belügyminiszter engedelmével megállapíthatják az egyes, közelebbi módozatokat és változtatásokat is hozhatnak be. Szintígy kezelik a grófsági tébolydát.

A közgyűlések elé hozott ügyek, kivéve ha mint első folyamodású büntetőbíróság ítélnek s némely a törvényben különösen kivett eseteket, végérvényesen intéztetnek el, fennmaradván mindig az országos bíróságok joga egyes eseteket maguk elé vonni. Az angol önkormányzat függetlensége a gyűlések e végérvényes határozatában  is nyilatkozik.

γ)   A  constablesek.

A békebíróságban a nagyobb földbirtokos osztálynak, a constabularis intézményben a kisebb birtoknak jutott a hivatás az állami rend fenntartására.

A rendőrség ügye eddigelé kizárólag a községek és grófságok által láttatott el a központi hatalom minden beavatkozása nélkül. A Victoria alatti törvények által a rendőrség lényeges reformon ment keresztül.

A kontinentális állapotok barátainak sikerült ezirányban az angol selfgovernment alapelvein nevezetesebb rést törni, a rendőrség a belügyminiszter főfelügyelete és regulativája alá helyeztetett és sok tekintetben  kontinentális  módra  centralizáltatott.

A régibb angol fölfogás szerint a constablesség éppoly tisztség volt a kisebb birtokosra, mint a nagyobbra a békebíróság. Minden községi tag ingyen tartozott azt, legalább egy évig, viselni, sőt tovább is, ha más alkalmas a községben nem találkozott.

A nemzet nagy része soká ragaszkodott a constabularis intézmény ilyszerű természetéhez és többféle kísérlet történt annak ily szellemű felelevenítésére.

De az intézmény nem bírta a többi selfgovernmenti tisztségek erejét, elvállalása ugyan szigorú kötelezettségű volt, de meg lévén engedve a helyettesítés, mit a békebíróság soha meg nem tűrt, a hanyatlás lépésről-lépésre mindinkább  mutatkozott.

A kontinentális centralizáció barátainak megfeszített erőlködése, a fővárosi, már régebben kontinentális chablon szerint organizált politiának fényes eredményei, s a constabulary belső hiányai ez intézmény régi formájú fennmaradását lehetleníték s egyúttal a nemzetet a fizetéses és sok részben centralizált   rendőrséggel  kibékítették.

A vidéki gentry, a vidéki birtokos osztály, azok a cívis agricolák, kik nemcsak a hazafiúi kötelességek parancsszavánál fogva, hanem mondhatni ősi passzióból űzik az önkormányzatot, majdnem mint a róka-vadászatot (mert hát a fenntebb említett bérrendszer az elsőszülöttségi és szabad végrendelkezési intézmények következtében sok ember van Angliában, kinek semmi dolga, meglehetős pénze, s az önkormányzatra elég ideje van); – ezek nagy része az új rendőri szervezetet a régi angol szabadságon ütött résnek- tekinti és fél, hogy belőle az ország alkotmányára  nagy  veszélyek  fognak  háramlani.

Ε félelem, ez idegenkedés csak általánosságban van indokolva a nemzet egy részének centralizálásra hajlandó kedve által, mert a constabulary terén a centralizáció igen szerényen viselte magát és a selfgovernment, dacára, hogy a miniszter fölügyelettel és regulativ hatalommal bír az egész rendőrség fölött, a constablesek kinevezését, fizetését és a velük való rendelkezést nem ereszté ki kezeiből.

Ügy látszik, a kisbirtokos osztály közönye, gondatlansága volt a régi constabulary megbukásának fő oka, ezt mutatja a fölelevenítésére irányzott reformkísérletek   sikertelensége.

A constablesek most is a békebírák által neveztetnek ki és tétetnek le. ezektől veszik utasításaikat, de nem tisztességből szolgálnak többé, hanem fizetésért, melyet a  grófságtól kapnak.

A constableseket a békebírák saját felügyelőik által ellenőrzik, e felügyelők neveit azonban kötelesek a  belügyminiszternek  följelenteni.

A miniszter felügyeletét 3 országos felügyelője által gyakorolja, rendeletei a constabulary kezelésére, a constablesek fizetésére vonatkozhatnak, meglévén a békebíráknak e rendeletek ellenében reprezentacio-nális joga.

A miniszter az egyes constablesekkel nem rendelkezhetik, az ellenök támasztott panaszokkal el nem intézheti, mert mindez a békebírák jogkörébe vág.

A constablesek háromfélék: főconstables (high const.) kik a felügyeletet viszik az alconstablesek (petty const.) fölött, végre rendkívüli constablesek (special constables).

A petty constables minden helyi községben vannak, a special constables akkor neveztetik ki, ha egy kerületben öt, tekintélyes hájtulajdonos erősíti, hogy zavargástól, nagyobb bűntényektől, vagy egyáltalán munkás és más mozgalmaktól lehet tartani.

Ε constablesek tartják fenn a rendet Angliában, a csőcselék nem a1 törvény iránti tiszteletből, hanem a békebírák diszkréciónárius büntető hatalma miatt fél tőlük; az angol csőcselék nagy tisztelete a constables kis botja, mint a törvény képviselője előtt, mondja Fischel, a kontinensi mesék közé való; biz a a csőcselék csak a bottól fél, mert a kis bot az igaz rövid, de ólom van a végén és ha nem is oly veszélyes, de éppoly érzékeny érintéseket tud adni, mint a kontinensi rendőrség hosszú szablyái.

A grófságnak eddig említett tisztviselőihez járulnak a fizetéses hivatalnokok, a jegyzők, és pedig a grófsági főjegyző (clerk of the peace), a kerületi jegyzők (clerk to justices) és az egyes békebírák jegyzői (clerk of magistrate), kik a jegyzőkönyvek vitelével   s  az ügyek  formális  oldalának   kezelésével vannak megbízva, ez jogi állásuk, de gyakran nem kis befolyásuk van a gentleman békebírák mellett az ügyek anyagi eldöntésére.

 

IV. Β) Α városi szerkezet.

Angliában a közszabadság egyarányosan fejlődött ki minden irányban. Földhöz kötött jobbágyságnak már a XIII. század óta semmi nyoma, az embereket nem a szabadság utáni vágy, hanem az ipari érdekek vonzották a városokba, hisz a szabadság meg volt a falun úgy, mint a városban; ez az oka, hogy a városoknak nincs kiváló önkormányzati fontossága, szemben a grófságival s valamint a falun a fára és a közigazgatási községek formájával bír az önkormányzat, úgy metszik át az egyes városokat is a fárák és a boardok s a tulajdonképeni városoknak nem sok teendője marad.

Az ínségügy, sőt sokhelyt az utcakövezés, világítás, a közegészség, építészet és rendőrség ügye sem tartozik a város hatáskörébe, azt a városban létező fára, vagy board látja el.

Angliában 1851-ben 580 városi hely volt. Három osztályra szakadnak: parlamentáris városok (pari. borough) követküldés jogával, municipalitások (municipal borough) municipális szerkezettel, végre az úgynevezett counties corporates, a grófságihoz hasonló szerkezettel bírók. Vannak városok, melyek bírják a képviseltetés jogát, de nincs városi szerkezetük, vannak városi szerkezettel bírók, de parlamenti képviseltetés nélkül.

Önkormányzati tekintetben a municipal boroughok és  a counties  corporates  érdemelnek  figyelmet.

A counties corporates-ek különös állása egy városi sherif és coroner választásában és városi nemzetőrségben mutatkozik; mert a békebíróság és különös büntető hatóság más városokban is be  van hozva és ez nem egyedül a counties corporates-eknek privilégiuma, máskülönben szervezetük a többi városokétól nem különbözik.

A municipal városok önállóan kezelik vagyonukat, eladás, elzálogosítás vagy 31 évet meghaladó bérbeadás esetében a szándékolt ügylet a pénzügyminisztériumnak fölterjesztendő, a fölterjesztés nyilvános helyen közmegtekintésre kiteendő és a polgárok jogosítottak  ahhoz  megjegyzéseiket  csatolni.

A város, amennyiben vagyona nem elégséges, városi adó kivetésére van jogosítva.

A városok kezelik az adminisztratív és fenyítő policiát, a bűnvádi elővizsgálatot, a börtönöket és tébolydákat, sok város a büntető igazságszolgáltatást és más közigazgatási teendőket; a városok polgára bíráskodása az újabb kerületi bíróságok felállítása által  nagyobbrészt  megszűnt.

A város hatóságát képviselete, tanácsa, polgármestere és békebírái által gyakorolja.

Városi polgárjoggal bír az 1855-i reform óta, ki 3 év óta állandóan a város területén lakik, 21 éves, a városi és ínségadót fizeti, és mindazok, kik a fentebb említett reform előtt születésüknél fogva polgárjoggal bírtak, habár az újabb törvény követelményeivel nem bírnak.

A képviselet, a tanács és a polgármester: a polgárság választása, a békebírák itt is a király kinevezése által nyerik hatóságukat. Se a polgármester, se a képviselők, se a tanácsnokok (aldermen) nem húznak fizetést.

A képviselet (common council) a polgárság által választatik, minden évben 1/3 részük új választás alá esett.

Ők választják maguk közül a tanácsnokokat (aldermen) 1/3 arányban, 6 évre.

Városi képviselőnek választathatik, ki 4000-5000 ftnyi vagyonnal bír vagy 150 fttal van az ínségadóra bejegyezve és városi polgár; nagyobb városokban a census nagyobb.

A polgármester (mayor) a képviselők által saját kebelükből választatik évenként; mellette nagy jelentőséggel bír a közigazgatás folytonosságára a fizetéses városi  főjegyző.

A képviselet és tanács között nincs azon szigorúan megkülönböztett viszony mint sok németországi városban, s a mi városainkban, a tanácsnokok nem foglalkoznak kizárólag a tényleges adminisztrációval, állásuk hasonlít a régi német városok tanácsnokaiéhoz, vagy még a mai schleswigiekéhez.

A polgármester elnöke a képviseletnek és vezetője az összes adminisztrációnak.

A képviselet, melyhez a tanácsnokok mindig hozzá számíttatnak, a város financiáit és az adminisztratív policiát kezeli, választja a polgármestert és a tanácsnokokat, kikből az adminisztráció egyes ágaira bizottságokat, alakít, ebben és 6 évnyi hivataloskodásukban fekszik az angol tanácsnokok különbözése az egyszerű képviselőktől; továbbá kinevezi a városi fizetéses hivatalnokokat, kiveti a városi adót, határoz a város vagyona fölött,  a fentebbi megszorítással.

Az adminisztratív policiára egy bizottságot küld ki kebeléből, mely azután a fizetéses constables-eket kinevezi.

A városi képviselet a hatáskörébe eső tárgyak iránt statútumait 2/3-ad szótöbbséggel alkotja; érvényük csak 4 hó múlva kezdődik, ez idő alatt joga van a  királynak  azokat  megsemmisíteni.

A városi fenyítő rendőri és bűnvizsgáló hatóságát különös, a király által kinevezett békebírói testület gyakorolja. A folyó évi és a múlt évi polgármester ex officio tagjai e testületnek. A városi békebírák kvalifikációja különbözik a grófságbeliekétől, amennyiben földbirtokhoz nincs kötve, leginkább gyárosok, nagykereskedők és orvosok közül szemeltetnek ki.

Adómegszavazási   joggal    nem    bírnak   a   városi békebírák, mint a grófságiak, ezt a képviselet gyakorolja, a börtönök szintén a képviselőktől függnek gazdasági tekintetben, a börtöni és tébolydai tisztviselők azonban általok neveztetnek ki és tőlük kapják utasításaikat; az ipari engedélyeket ők adják, ők nevezik ki a mérték- és súly-felügyelőket éppúgy mint a grófságban.

Újabban fizetéses békebírák is alkalmaztattak több nagy városban.

Felebbvitele a városi békebíráktól a grófsági évnegyedes gyűlésekre történik.

A grófsági békebíráknak az évnegyedes gyűlésekben gyakorolt büntető hatalma a városokban egy, a király által kinevezett, fizetéses békebíróra, recorderre száll, ki azt szintén juryvel gyakorolja.

A recordernek büntető bíráskodásán kívül semmi más hatóságot nem szabad a városban gyakorolnia, a városi adó-reklamációk azonban, ahol recorder van, ehhez mennek, másutt a grófsági évnegyedes gyűlésekhez.\

Az angol városok, mint az itt adott rövid vázlatból is látszik, távol sem bírnak a mi városaink egységes, az élet minden viszonyait magában központosító létével. Sajátságos alakulások ezek s csak a fára és a boardok nyomatékos föllépése által érthetők.

 

V.

C) A fára (parish, parochia).

Az angol önkormányzatnak nevezetes részét képezi a fára, mindama nagy kötelességeknél fogva, melyeket betölt, mind sajátságos vallási állása miatt, miben az angol önkormányzatnak – összhangzólag az angol állami viszonyokkal – eggyel több külön-szerűsége van a kontinensi viszonyokkal szemben.

Sokakat meglepett a fára jogainak meglehetős szűk köre s a vállaira nehezedő terhek nagysága; de az angol önkormányzat egyik formájánál sem tévesztendő szem elől, hogy az önkormányzat terheket jelent, melyeket az érdekeltek azért viselnek önként, mert tudják, hogy érdekeik inkább biztosítva vannak így, mintha a terheket mások levennék vállaikról, s hordoznák helyettük. A hazát nemcsak pénzzel, Öntevékenységgel is kell szolgálni, ezt tartották igen soká az angolok, jóllehet újabban az „I pay my man”-féle gondolkodásmód nem kis mértékben csinált proselytákat.

A fára mindenkor saját templommal és lelkésszel bíró községet jelentett. A fára önkormányzati tekintetben eleve egyedül az egyház anyagi szükségletének fedezésével foglalkozott, erre nézve az adómegajánlás mondhatni souverain jogával bírt; a fára adóját ugyanis nem határozza meg, mint a többi commu-nalis adókat a statute law, ez tisztán a fárabeliek akaratától függ és statútumok – bye laws – által szabályoztatik; külső kényszernek, adójára vonatkozólag, a fára nincsen alávetve, s csakis az egyházi hatóságok excommunicatiója rettentheti vissza annak megtagadásától.

A fára gyűlésének (vestry) tagjai az összes fárabeli birtokosok és lakók common law szerint. Az újabb törvényhozás osztályozott szavazatot hozott be, 6 szavazatnál  azonban többet nem  enged senkinek.

Minden farában van két templomatya, kik közül az egyiket a lelkész, a másikat a vestry nevezi ki. Ezek kezelik a templomadót.

Az így alakult, egyházközség soká azonos volt a világi helyi községgel, az államegyházhoz nem tartozók nyilt sérelmére. Az angol nép konzervatív szelleme soká fenntartotta a fára azonosságát a világi községgel s egy anglikán fára, melynek tagjai a világi farához képest kisebbségben voltak, adókat vetett ki a világi fára nem anglikán többségére. Baintree farának ilyféle esete szükségessé tette e viszony rendezését és 1855 óta csak a fára tagjainak többsége által ajánltathatik meg az  egyházi adó, úgyhogy ma már 5000 farában nem vettethetik ki, ennyi helyen többségben lévén a katholikusok, disszidensek, zsidók.

A fára azonban az idők folyamában világi terhekkel rakatott meg és a törvényhozás a farát a helyi községnél sokkal szilárdabb kapcsolatnak tekintvén, eredeti jelentésével ellenkező teendőkkel bízta meg. A templomatyák már hivatalból ínségügyi felügyelők, van politiális, a constablesekkel. konkurráló hatóságuk, ők szolgáltatják át a fára járulékát a gróf sági adóhoz, ámbár ez újabb törvények folytán a közigazgatási, községek bizottsága által is történhetik. Ők vetik ki az ínségfelügyelőkkel az ínségadót az egyes farára.

Minden farában van legalább egy petty constable, ki a rendőrséget kezeli, jóllehet állásának természete egészen megváltozott, mióta fizetéses hivatalnokká lett. Ε constable a vestry jelöltjeiből neveztetik ki a békebírák által.

A fára kezelte hajdan teljes mértékben az ínségügyet, de a kezelésben előforduló hiányok, a lehetlenség a szegényeknek faraként elegendő munkát adni, az ínségügynek nagyobb községek általi kezelését tette szükségessé.

A fára ma önállóan kezeli vagyonát, megválasztja a még mindig tisztességből szolgáló fárabeli ínségfelügyelőket, kik az ínségadó fáránkénti kivetése- és beszedésében fáradoznak. A fárák választják az útfelügyelőket, s bizonyos nagyobb útadó csak a fárabeliek 4/5-öd részének beleegyezésével vettethetik ki; az útfelügyelők a farának számolnak. A hatáskörükbe tartozó ügyekre nézve statutarius joggal bírnak, intézkedéseik ellen az évnegyedes gyűlésekre történhetik felebbvitel.

Ujabban a közigazgatási községek fejlődése által a fárák sokat vesztettek jelentőségükből, az Önkormányzati tevékenység jelentékeny része ezekre szállt, de a fára nem veszett ki az önkormányzat kategóriáiból, sőt még mindig elmondhatni, hogy az angol selfgovernment hatalmas épülete a fárákra, mint alapokra nehezedik.

Az önkormányzat eddig tárgyalt alakjai nagy tért foglalnak el, vannak azonban hatalmas rések, melyek csak a közigazgatási községek, az új selfgovernment eme kedvenc s nagy fontosságú alakjainak föllépése által töltetnek be.

 

VI. D) A közigazgatási községek. (Boardok.)

A közig, községek képezik az angol önkormányzati láncolatnak utolsó szemeit, bennük már az újabb selfgovernment elvei. jutnak diadalra. Választott és fizetett tisztviselők, a központi hatóságok egyenes befolyása alatt egészen kontinentális módon kezelik itt az ügyeket.

A közigazgatási községek közt legnevezetesebb az ínségüggyel foglalkozó, úgynevezett ínség-unió. A communalis adóknak az ínségadó az alapja, ennélfogva mindenekelőtt az ínség-uniók előadása látszik tanácsosnak.

Ez ínség-uniók a király által kinevezett központi ínségügyi hatóság alá helyezvék. Ε hatóság rendeleteket bocsáthat ki az ínség-uniók boardjaihoz, ellenőrzi működésüket kerületi ellenőrei által, ítél felszólamlások fölött a boardok határozatai ellen, s amiben a centralisztikus irány nagyon mutatkozik, ez bocsátja el a fizetéses ínségügyi tisztviselőket. Rendeleteinek törvényessége az országos bíróság(ok) előtt mégvitatható, s ha ez ellene nyilatkozik, azonnal hatályon kívül lép az egész országban, ugyancsak az ínségügyi adminisztráció bármely kérdését a törvényesség szempontjából e főbíróság elé vihetni, mind e hivatkozásoknak csakis a leteendő kaució gördített akadályt útjába. Ε központi ínséghatóság alakította meg az ínség-boardokat, kivévén az ínségügyet a fárák egyedüli gondoskodása alól és a boardokat kényszerítőleg, a fárák szabad hozzájárulása nélkül, szervezvén.

Minden fára legalább egy képviselőt választ a boardba, a választóképesség 6 osztályba soroztatott, ki az ínségadóra 50 font földjövedelemmel van bejegyezve, már bír szavazattal, e kvalifikáció emelkedése szaporítja a szavazatokat, 6-nál többel senki sem bírhat.

A választás azonban nem történik a fára vagy az unió választóképes tagjainak gyűlésében, hanem a következő módon. Az ínség-unió jegyzője megküldi a választóknak a választhatók névsorát, minden választó fárabelijeiből bizonyos számú képviselőt jelölhet ki és azok nevét írásban megküldi a jegyzőnek; ha az így kijelöltek száma nem haladja meg a választandók számát, akkor az ínség-bizottság meg van alakítva, ha igen, a jegyző az így kijelöltek névsorát egy cédulán megküldi a választóknak, s a választás azáltal történik még, hogy a választó oda írja nevét az egyes jelölt mellé, kinek szavát adni akarja s a cédulát átadja az unió jegyzője által hozzá küldött hivatalnoknak. Be lévén szedve a cédulák, a jegyző megállapítja a többséget s a választottak neveit közli azután az egyes fárákkal.

Ez eljárás, mondja Gneist, nyilván arra szolgál, hogy a községi tagok közt a tanácskozást,, kölcsönös felvilágosítást, eleven községi életet megszüntesse, és ezt tökéletesen el is érte.

Szenvedő választási képességet unióbeli képviselőségre 40 fontnyi földjövedelem biztosít, a választás elfogadása azonban nem kötelesség.

Bizonyos számú fárák így választott képviselőiből és a kerületi békebírákból áll az unió bizottsága, mely maga választja elnökét és kinevezi fizetéses hivatalnokait. Hatáskörébe tartozik a segélyért benyújtott folyamodványok fölötti határozás, a dolgozóház vezetése,  s a szükségelt adó meghatározása.

Az egyes fárák maguk viselik ínségeseik tartási költségeit, ezenkívül hozzájárulnak, a központi ínséghivatal által szabályozott arány szerint, a közös dolgozóházak, egyes fárákhoz nem tartozó ínségesek tartásához,  s  az unióbeli hivatalnokok fizetéséhez.

Az ínségadót fáránként a fárabeli ínségfelügyelők vetik ki és szedik be. Évenként új becslés történik. Angliában nincs adókataszter, az állami adó is ily fárabeli becslések alapján vettetik ki. Az ínségfelügyelők mellé az unió bizottsága évenként egy becslő küldöttséget rendel, mely őket az adóköteles tárgyak becslésénél ellenőrzi, az adóösszeg végleges megállapítása a békebírák által történik.

A csatornák, pincelakások, vágóhidak, szappanfőzések, utcatisztítás és kövezésre, vízművek felállítására, temetők elhelyezésére 1848-ban törvény alkottatott, mely egészségügyi boardok (local boards of health)  alakítását rendeli el ezen célokra.

Városokban jobbára a polgármester a képviselettel kezeli e boardok ügyét, de külön boardok is alakíttatnak e célra a központi egészségügyi hivatal által.

A cselekvő választóképesség ily boardokban ugyanaz, míg az ínségügyiben a boardba megválasztandó képviselők száma a központi hivatal által határoztatik meg. Megválasztható, aki az illető kerületben lakik s az ínségadóra 30 font telekjövedelemmel van bejegyezve, vagy 150 font ingó vagyonnal bír. A választás e boardokba is az ínséguniók választási módja szerint történik.

A boardok évi rendes közgyűlésük és havi üléseikben intézik a működésük körébe tartozó ügyeket, megválasztják fizetéses hivatalnokaikat, satutumokat alkotnak, melyek a belügyminiszter megerősítésére szorulnak.

Egyes, főleg magánjogokba vágó intézkedéseik, részint a békebírák, részint országos bíróságok ítéleteinek vannak alávetve; nagy a központi igazságügyi hivatal adminisztratív beavatkozása az egyes hivatalnokok  elbocsátására,  kölcsönök  felvételére,  a teendőépítkezések megbírálására; előforduló esetekben a tényálladékot a kormány biztosa állapítja meg.

A board egyes intézkedéseiben szükségelt költségek nagysága ellen a központi hivatalhoz írhatni fel, szintígy ez határoz, ha valaki kétségbevonja, hogy telkének különös hasznára van valamely intézkedés és hogy ezért nagyobb adó lenne rá rovandó; a számvevői ellenőrködést a központi hivatal által fizetett ellenőr gyakorolja.

A board a kerületében fekvő ingatlanokra adót vet ki, elvül állván, hogy amely arányban hasznos valamely ingatlanra a board intézkedése, azon mértékben adóztatandó meg. A szántóföldek és effélék kisebb adónak vannak alávetve, mint az épületek. Az adó az ínségadóhoz pótlékként járul. A reklamációk, a fentebbi megszorítással, a békebíráknál intéztetnek el.

Ezen boardok inkább csak nagyobb városokban létesültek, és céljuk elérésére vidéken és kisebb helyeken ínség- és útfelügyelők bízattak meg. Azonban 1858 óta e részben is változás történt és e boardok mindenütt felállíttathatnak az érdekeltek többségének 2/3 szavazata által. A miniszterek előbb említett hatósága teljesen felin van tartva és elmondhatni, hogy a boardok minden nevezetes ténye a miniszter megerősítésére szorul.                               

A fárák az utak kezelésére a békebírák által évnegyedes gyűléseiken kerületi boardokká alakíttatnak. Minden fára egy útfelügyelőt választ legalább. Ez nem húz fizetést. A választási képesség megegyezik az ínségunióbelivel. Az útfelügyelőkből alakul az útboard, melynek a békebírák ex officio tagjai. A board évenként rendesen 4 gyűlést tart s ott határoz a teendő intézkedések fölött, megállapítja az útadót az ínségadó mintájára; a tényleges kivitel s a technikus munkálatok fizetett hivatalnokok és szakértők kezében  vannak.

Az egyes fárák kötelesek saját utaik költségeit fedezni, s a board közös költségeihez, melyek a hivatalnokok közös fizetéseire igényeltetnek, szükségletük aránya szerint járulnak, s amennyiben a rendesnél nagyobb összeg kívántatnék, azt az útfelügyelők csak a fárabeli adófizetők 4/5-ének beleegyezésével vethetik ki.

Az útboardok teljesen a békebírák alatt állanak és a belügyminiszternek nincs e részben semmi befolyása, csakis az évi kimutatások fölterjesztését követelheti. A békebírák kényszeríthetik az útfelügyelőket az utak jókarban tartására, ha azok netán elhanyagoltatnának, sőt meg is büntethetik. Az útadó miatti felszólamlások az évnegyedes gyűlések elé tartoznak.

A műutak (chaussée) magántársulatok által tartatnak fenn. Speciális akták határozzák meg ily társaságok alakulását, az egyes tagokon kívül, kik a szükséges pénzeket adják a társulat céljaira, a békebírák ily műútbizottságoknak is hivatalból tagjai lévén.

A szükséges költségek nem adók, hanem az illető vállalkozók által teremtetnek elő, kiknek ezért törvényesen meghatározott vámszedési joguk van; csak kis részben kötelezvék a fárák a költségekhez járulni.

Ezzel bezáródik az angol önkormányzat messze elágazó rendszere. Nagyszerűsége jobban előtűnik, ha az önkormányzati adókat és a velük foglalkozó tisztviselők  számát itt végül felsoroljuk.

1860-ban így állottak az önkormányzati adók:

Ínségadó    (név    alatt    többféle

grófsági  és  községi  célra)      77,159.480 frt

Városi adó                                  3,119.530  

Templom adó                             2,335.600  

Útadó                                       20,247.970  

                                               102,862.580 frt

Ehhez más, itt nem érintett communális adókat, kikötő-illetékeket, mint vámokat hozzá adva, Gneist szerint az összes önkormányzati adók tettek 148 millió 551.220 frtot.

A központi inséghivatalnak 1843. évi jelentése 54 osztályt mutat fel az önkormányzati hivatalnokok közt, kiknek száma 180.000-re emelkedik. Van 9000 békebíró, 86 grófsági jegyző, van 1600 főconstables, 86 kerületi adószedő, 177 polgármester, 1080 aldermen, 3240 képviselő, 177 városi jegyző, 177 adószedő, 131 számvevő, 21.620 templomatya, 29.232 ínségfelügyelo, 17.716 ínségunióbeli képviselő, 5270 fizetéses ínségfelügyelő, 1259 mérnök és becsüs, 271 fizetéses adószedő, 479 fizetéses számvevő, 14.616 útfelügyelő., 20.000  constables.

 

Francia önkormányzat.

I. Általános jellemvonása.

Mig az angolszász és germán fajban az egyéni szabadság és önállóság érzete túlnyomó s az államalakulás annak határozott kinyomatával bír: a francia faj az egység s egyenlőség elvére építette államszervezetét. Az angolnak, vagy amerikainak büszkesége, mellyel egyéni szabadságát, polgári jogait említi, a franciánál a „grandé nation”-ra való hivatkozássá változik, s a nemzeti egység mellett az egyén teljesen elvész.

Általánosság jellemzi a francia szellemét, gondolata nemcsak felöleli, hanem mondhatni eltörli a részleteket; egységre, egyformaságra tör mindenben, elegyenget mindent, a tételes törvény privilégiumait éppúgy, mint a természet különszerűségeit.

Eljutva a nemzeti és állami egység eszméjéhez s a Rousseau-féle „volonte generale” magasságáig, az önkormányzat, helyi, egyéni természetével nem illett eszmemenetébe.

Szellemének másik tulajdonsága a helyesnek felismert eszmék megvalósításában következetessége; ha a francia forradalom eszméi nagyok, nem kevéssé bámulandó a következetesség, mellyel azokat megvalósítani törekedett.

Ε következetessége nem ismer akadályokat, előtte meg kell hajolni mindennek. így volt állami teóriájával is. Az egységes francia népnek egy akarata van – volonte generale –, tette is csak egy lehet tehát; ennélfogva az összes végrehajtásnak a központi kormánytól kell függni, az összes adminisztráció a központi kormány megbízottjai által látandó, el, éppúgy a szigorúan állami, mint az összes helyi, községi és kerületi ügyekben, mert az utóbbiak is, midőn saját körükben működnek, közhatóságképen szerepelnek az egyén irányában, ezt pedig csak az állam gyakorolhatja.

Ily felfogás kizár minden önkormányzatot, s ebben kisebb-nagyobb kivétellel osztoztak az egymásután uralomra jutott pártok, teóriájukat az élet támogatta, a viszonyok mondhatni igényeltek, mert az adminisztráció központias szervezetében rejlő időleges nagy hatalom nélkül egyik sem tarthatta volna fenn magát.

A végrehajtó hatalom iránt uralgó e nézlet-mód következtében széles Franciaország egész területén közhatósági tény, akár állami, akár községi vagy megyei ügyekben, más által véghez nem vitethetik, mint a központi kormány megbízottjától, s jellemző, hogy a francia nyelv szóval sem bír az önkormányzat kifejezésére.

Ha azonban a tulajdonképeni adminisztráció csak a központi kormány megbízottjainak kezében van, az egyén, a nép befolyása, amennyiben a helyi ügyek igazgatását illeti, teljességgel mellőzhető nem volt; hisz az állami hivatalos állami ügyekben sem képesek nélkülözni az érdekeltek közrehatását, s enquệte-k, tanácsok alakjában vonják őket maguk köré, annál kevésbé volt ez lehetséges bizonyos község vagy megye saját helyi ügyeiben; e szükség tartja fenn a francia önkormányzatot, bár gondolhatólag szűk hatáskörrel.

Főjellemvonása a francia önkormányzatnak, hogy csak határozhat, de végre nem hajthat; elkezdve a legfőbb départementi hivatalnoktól a legkisebb község csőszéig, direkte vagy inderekte mind a központból nyerik hatóságukat s midőn az önkormányzati testek határozatait hajtják is végre, mint állami tisztviselők működnek.

Az önkormányzati testek határozatai csak némely esetekben döntők, a legtöbben megerősítendők, majd meg csak vélemény jellegével bírnak. (Le conseil decide, le conseil délibére, le conseil donne avis.)

A francia önkormányzat ily gyenge és tehetetlen szervezetével nagyon csekély oltalmat nyújt az egyén szabadságának; önálló, kifejlett léttel nem is bír, mert tisztviselői nincsenek, mondhatni nem egyéb, mint az állami hivatal, kiegészítő része. Hozzávéve ehhez az adminisztráció hatalmát, mely kivonva magát a polgári bíróságok illetősége alól, magába zárt, független testet képez és mint a közérdek képviselője a híres jurisdiction contentieuse által a magán jogában sértettnek is csak adminisztratív úton enged orvoslást: a francia polgár egész gyámoltalanságában áll előttünk odavetve  az adminisztráció  önkényének.

 

II. A francia önkormányzat formái.

Háromféle önkormányzati formával bír Franciaország ú. m. a megye, (département), a kerület (arron-dissement) és a község (commune).

a) A megye. (Departement.)

Minden megyében a megyefőnök mellett a megyei lakosság képviselésére megyei tanács (conseil general) választatik. A köztársaság első felében e tanács tagjai is a központból neveztettek ki, azonban 1800-ban a választási elv jut érvényre, s az ez évi törvény – az 1833-ki és 1852-iki módosításokkal – határozza meg a tanács szervezetét.

Általános szavazat által alakíttatik; minden kerület egy tanácsost választ, kiknek száma 3-nál többre nem rúghat. A választás érvénye 9 évre terjed. A tanács évenkénti gyűléseinek idejét a törvény meghatározza, de ekkor is a megyefőnök által hívandó össze, e nélkül nincs jogában összegyűlni.

A megyei tanács hatásköre szigorúan körvonalozva van a törvényben, melyet az legpontosabban megfigyelni tartozik, különösen tiltva van a tanácsnak hirdetményeket, felszólításokat intézni a megye lakosságához, más megyével levelezni, mindez a megyefőnök, a préfetnek levén dolga.

Hatásköréből a következőket emeljük ki. Ide tartozik elsősorban a törvényhozás által a megyére kivetett adók kivetése, e részben döntő határozattal bír; a a repártizálást kerületenként eszközli és a felszólamlásokat is elintézi legvégső folyamodásban, csakis formális törvénysértés esetében lévén, a statustanácsnak megsemmisítési joga.

Továbbá illeti a megyei utak osztályozása, újak tervezése, s a létezők administrátiójának vezetése, hasonlólag más megyei közmunkák tervelése és a rájuk adandó consessio megadása; határozás a megye részvéte fölött az állammal vagy a községekkel közös közmunkák költségeiben; a megye közgazdasági érdekeiben való intézkedés, azok emelése, minden esetekben oda gondolva majd a császár, majd a miniszter vagy préfet megerősítését az ügyek változó fontossága szerint.

A megye vagyonát a tanács szintén jóváhagyás mellett kezeli, és pedig nemcsak elidegenítések, hosszabb bérbeadások, hanem a rájuk vonatkozó perindítás s az administratioban való változtatások esetében  is.

A megyei budget a préfet által terjeszttetik elő, a tanács jóváhagyása után az még a császáréra szorul. Két főrészre oszlik, egyik a föltétlen szükséges, a másik a fakultatív költségekből áll, előbbieket okvetlen meg kell szavazni a tanácsnak, különben a préfet igtatja a budgetbe. Az elsők sorába tartoznak a megyében létező hivatali épületek, a rendőrségi laktanyák, az igazságszolgáltatás administrativ költségei, választási és jury-listák s másnemű nyomtatványok, továbbá egy részben a polgári létszám, lelencek s tébolyodottak tartásának költségei, a megyei levéltár és megyei utak fentartásának s a toloncozásnak költségei; azonkívül a megye hozzájárul az elemi oktatás és a vicinális utak költségeihez, amennyiben azokat a községek fedezni nem bírják, végül a megye budgetjét terhelik a megyei mezőgazdasági tanács, elemi tanfelügyelőség, s a cataster. – A facultativ költségek a megyei közgazdasági célokra rendelvék s ezekre nézve, amennyiben a törvényes mértéket meg nem haladják, a kormány nincs jogosítva módosításokat tenni, vagy el kell azokat fogadni vagy elvetnie.

Fedezésül a megyei vagyon jövedelmei, milyennel minden megye bír és a megyei adók kínálkoznak.

A törvényhozás megállapított bizonyos pótadó százalékot (centimes additioneles) a direkt adókhoz az első osztályú szükségletekre, ez adóból fedezi ezeket a megyei tanács s amennyiben elégséges nem volna, az ily esetekre alakított állami alaphoz kell fordulni; ez állami alap erős centralistikus szervezés kifolyása, állami adókból alakulván teljesen közönyösek kényszerülnek egy őket nem érdeklő ügy „támogatására.

Hasonlólag léteznek pótadók a fakultatív költségekre a  szokásos vagy rendkívüli szükséglethez aránylag.

Vannak végül esetek, midőn a megyei tanács pusztán véleményt ad, így az administrativ területek megváltoztatása, több községet érdeklő közmunkák fölosztása, vásárok állítása vagy megszüntetése iránt.

 

b) A kerület. (Arrondissement.)

Fölöttébb jelentéktelen önkormányzati test a kerület. Képviseltetik a kerületi tanács (conseil darron-dissement) által, mely 11 tagból áll, 6 évre választatik s a conseil general mintájára az al-préfet mellé helyezve. Egyedüli fontossága a kerületre kivetett adók községenkénti felosztásában áll, s e részben a francia közigazgatási írók dicsérőleg említik működésének eredményeit az állandó cataster hiányainak enyhítésében.

Ezenkívül véleményez a kerületi ügyekben s a kerület szükségleteit az al-préfet által a préfet elé terjeszti.

c) Község. (Commune.)

A francia községek szervezetüket és önállóságukat illetőleg osztoznak az előbbi formák sorsában, csak gyűléseik vannak, tisztviselőjük* nincs, a községi adminisztráció a kormány által kinevezett polgármester (maire) kezében összpontosul.

Amily gyönge azonban a francia községek önkormányzati oldala, époly érdekesek azoknak vagyon-viszonyai; önálló, sajátságos rendezéssel találkozunk itt, mely noha, kapcsolatban az európai községi viszonyokkal, velük közös alapon nyugszik, mégis egyéni, különös alakulást mutat.

A francia községek, mint erkölcsi személyek tetemes vagyonnal bírnak, e vagyon nem képezi a községi tagok köztulajdonát, hanem a községnek, mint erkölcsi egyénnek tulajdonában áll. Ε községi vagyon a községi tagoknak adatik ki bizonyos évi járandóságért haszon-élvezetre, minden községi tag, ki fekvőséggel, házzal bír, igényt tarthat egy részletre (lot), a tagok közti minél egyenlőbb fölosztás (allotissement) a községtanács feladata. A használat tartama néhány év, mely után új fölosztás következik és 30 évig, az 1852-iki dekrétum szerint csak az esetben van jogosítva a községtanács haszonélvezetbe adni, ha különben vállalkozó nem találkozik, előbb örökletes vagy élethossziglani  átengedések  is divatozván.

A francia jogélet emez alakulását nem bánták a 89-iki és későbbi reformok, nem lévén ok annak megszüntetésére s így abban a francia történelem egy darabja teljes épségben jött át az új államalakulásba, mely különben a történelmi múlt abszolút negációja volt, az újabb törvényhozás is a községi vagyon ilyetén képződését óvja, sőt minden fölosztási hajlamoknak ellene van.

Eme községi vagyon mellett létezik azután a községi és szomszéd községekben való legeltetés joga (vaine pature, parcours), elsőnél fogva aratás és kaszálás után szabad a községi rétekre és tarlókra, a másodiknál fogva a szomszéd községben legeltetni, mindenkor azonban csak a saját gazdaságához tartozó, nem kereskedési célból tartott marhákat, e joggal szemben minden tulajdonos bekerítheti vagy fölárkolhatja tagját, miáltal maga szintén lemond a viszonyos legeltetésről.

A községeknek a királyi regálét képező erdőkben, ha saját erdőik elégtelenek, különböző használati jogaik (droit dusage) voltak s vannak u. m. épületfa (marronage), tűzifa (affonage), száraz galyszedés, erdőkben való legeltetés (pacage) és makkoltatás (glanage) eme jogokat az egyesek külön gyakorolhatják, de a község mint egész is részesül ily használati jogokban. Ε jogosítványok mellett van a községeknek saját erdejük (bois de commune), mely szintén feloszthatlan s a vágásokra nézve közigazgatási felügyelet alatt áll.

Noha a községi javak és jogosítványok az 1791-iki, 1827-iki és 1852-iki törvények által újabb szabályozást nyertek, sok részben a coumtesek (régi szokás) befolyása rájuk épen maradt.

A községi élet alapját képező eme viszonyok után nézzük  annak  önkormányzati  szervezetét,  mindenekelőtt megjegyezvén, hogy a városi és falusi községek közti különbséget a forradalom elsöpörte,

A községi képviselet vagy tanács (conseil communal) általános szavazatjog alapján alakíttatik, tagjainak száma a kis községekben 10, a 30.000 lakón felüliekben 36.

A községi képviselet évenkint négyszer gyűl össze; egy-egy gyűlés tíz napnál tovább nem tarthat, a meghatározott időn kívül csak a préfet engedelmével jöhet össze. Elnöke a polgármester (maire), jegyzőjét maga választja, ülései titkosak.

A községi képviselet önállólag, felsőbb megerősítés nélkül határoz a községi javak kezelése, azok 18 évet meg nem haladó bérbeadása, a községi vagyon mikénti élvezése iránt.

Határozatai minden más ügyben felsőbb hatósági megerősítésre szorulnak.

A községi budgetet a maire terjeszti elő s a képviselet hagyja jóvá, de csak felsőbb megerősítés után válik érvényessé. Szintén két részre oszlik: köteles és fakultatív tételekre.

Köteles tételei: községi épületek, temetők,1 népszámlálás, polgári létszám, nyomtatványok költségei, az alsóbb községi hivatalnokok fizetései, lelencek, elmekórosak tartása, egyházi épületek, elemi oktatás s a helyi nemzetőrség költségei, aránylagos részvét az ipar és mezőgazdasági kamrák költségeiben, s végül a községi (vicinális) utak építése, jókarban tartása.

A község akaratától függők a többi községi érdekű kiadások, mint világítás, kövezés, öntözés, építkezések, közmunkák, jótékony intézetek s effélék; ezekre nézve a képviselet határozatán kívül a legtöbb adót fizetők hozzájárulása is igényeltetvén.

A fedezetet képezik a községi jövedelmek, különféle illetékek, helypénzek, vámok és pótadók az ingatlanok és ipar adójához, továbbá a községi fogyasztási adók ú. n. octroik, az utóbbiakat a községek maguk kezelik, mi a kisebbeken    a    nyers    jövedelmet   erősen emészti. Az octroik nagyon kedveltek a francia községekben, a községi adók 3/4-ede belőlük kerül ki, egészen ellenkezőleg a csatornántúli önkormányzati állapotokkal, hol azoknak – Londont kivéve– semmi nyoma sincs. A községi direkt adók beszedése, amíg azok 30.000 frankot meg nem háládnak, az állami adóhivatal által eszközöltetik, magasabb összegekre nézve a préfet nevez ki községi adószedőt a képviselet által kandidáltakból.

A policia nem tartozik a községek hatáskörébe, ezt a maire kezeli egyedül.

A fentebbiekben a községek hatásköre lehető röviden körvonalozva van, a határozásnál nem terjed az tovább, a tényleges igazgatás a kormány által kinevezett maire kezében van, ő alatta állnak az alsórendű hivatalnokok s a szolgaszemélyzet; mindnyájat a préfet nevezi ki, még csőszeit, erdőkerülőit, rendőreit is külről kapja a francia község. A maire állami hivatalnok, mint a kormány megbízottja működik, annak képviselőjeként viszi a község ügyeit; ő gyakorolja az első felügyeletet a község képviselőtestülete fölött s ellenök mint állami hatóság lép fel.

Bármily önállótlanok azonban a francia községek jelen szervezetükben, voltak még szomorúbb napjaik is; a forradalom alatt, a direktórium és I. Napoleon korában még jobban a centralizáció karjaiba kerültek, utóbbi még a képviselettől is megfosztotta őket.

 

Spanyol önkormányzat.

A hajdan oly nagy municipiális és tartományi önállóságnak örvendő Spanyolhon, a francia dinasztia és francia szellem befolyása alatt, a mai nap az adminisztratív centralizációnak nagyon hasonló képét mutatja, mint aminővel az eredeti hazájában bír.

A mostani állapot, mely az 1843-iki szervezés eredménye, nem tekinthető normálisnak, a sok viszály után végre uralomra vergődött, abszolút hajlamú dinasztia állásának fentartására gyakorolt oly centralisztikus befolyást a közigazgatás rendezésére, s az 1812-iki és 1823-iki törvényeket egészen más szellem lengi át, mint az 1843-ikit, miért is a spanyol önkormányzat legáltalánosabb vázlatában sem hagyandók tekinteten kívül az előbbi rendezések, jóllehet a francia befolyás ezekben is érezhető, hisz a mozgalomban, melynek e törvények létüket köszönik, a francia forradalmi eszméknek nagy befolyása volt.

Egy francia közigazgatási író, a francia és spanyol önkormányzati viszonyokat párhuzamba téve, nem különbözésük, sőt épen feltűnő hasonlóságuk által vallja magát meglepetve; a fentebb idézett törvények tanulmányozása nagyon is meggyőz ez állítás igazságáról, minélfogva előadásunkban a legrövidebbek lehetünk.

Spanyolország önkormányzata megyéket (provincia) és községeket (pueblos) ismer.

A megye hatáskörébe az 1812-iki törvények ép úgy, mint az 1843-ikiak csak a helyi ügyeket sorozzák, s azt a megye lakossága a francia dépratement conseil generáljának mintájára megyei bizottság által tanács és határozat alakjában gyakorolja, a kivitel a megyefőt (gefe superior) illetvén, ki mint az állami adminisztrációnak a megyében feje, a központból neveztetik ki.  

A megyei bizottság hatáskörébe majd ugyanaz tartozik, mi a francia départementébe, u. m. adórepartírozás, megyei közmunkák létesítése, a megye gazdasági érdekeinek emelése, a tanügyre befolyás, a községek fölötti felügyelet; adót pótlékul nemcsak a direkt, hanem az indirekt állami adókhoz is vethet ki mindenikhez 1/10 arányban.

Nevezetes különbség állott azonban be az 1843-iki törvény által politikai tekintetben. Az 1812-iki alkotmány a megyei bizottságoknak megadja a jogot, felügyelni, vajjon megtartatnak-e a törvények a megyében? nem fordulnak-e elő visszaélések az állampénzek hovafordításában? minden esetekben kötelességükké tétetvén, arról a cortesnek jelentést tenni; ezenkívül az 1812-iki alkotmány felruházta a megyéket a petíciónálás és inicitativa jogával. Az 1843-iki törvény elvette tőlük e jogokat és egyenlővé tette őket a francia (département gyűléseivel.

Minden községnek (pueblos) van választott képviselete (ayuntamiento), polgármestere (alcade) és tanácsnokai (regidor) az 1812. és 1823-iki törvények szerint; az 1843-iki törvény már a királynak vagy a kisebb helyeken a megyefőnek tartja fenn a polgármesterek és helyetteseik (tenintes de alcade) kinevezését.

A képviselőség, az alcadi, a tanácsnoki tiszt nagyobbára ingyenes s a választás vissza nem utasítható, ennek következtében a szolgálati időtartam rövid, a 25-iki törvények az alcadokét egy, a tanácsnokokét két, a 45-iak két és négy évre határozták, a tisztüket letevők egy szolgálati idő alatt mentességgel bírván.

A képviseletek csekély számúak. Madridban 46 tagot számlál. Hatáskörükbe tartozik a helyi rendészet is, holott Franciaországban az kizárólag a maire reszortjába tartozik, ennek lévén joga „ordonnances et réglements de police”-t kiadni, mire a spanyol ayóntamientók is felhatalmazvák; szintúgy a képviseletek nevezik ki az alsóbbrendű hivatalnokokat.

A 43-iki rendezés szerint a képviselet ülései titkosak; szigorúan meg van tiltva politikai tárgyakat tanácskozása körébe vonni, s arra nézve petíciókat beadni, mire előbb jogosítva volt.

A községi szükségletek fedezésére az állami adók ¼-éig terjedhető községi adók szolgálnak.    Különösen virágzanak az octroik, a fogyasztási, használati és termelési szerek számtalan neme esik alájok.

A harmadik latin faj, az olasz az 1865. előtti önkormányzata a francia és spanyolhoz nagyon hasonló rendezést mutat; csakhogy départementjaiban a belga provinciális szervezés nyomait észlelhetni és a községek bizonyos nagyobb önállósággal bírnak, az újabb 1865-iki legge comunalét minden igyekvésünk mellett sem szerezhetvén meg, átmegyünk a belga önkormányzat ismertetésére.

 

Belga önkormányzat.

I. Általános jellemvonás.

Anglia ősi arisztokratikus alapú self governmentje mint unicum áll a maga nemében, formái szépek, de speciális állami és társadalmi, másutt nem létező tényezők kifolyása lévén, Csakis egyes irányelvei rejtenek magukban általános érvényű tanulságokat.

Belgium alkotmánya az újabb államalakulás teremtménye, a történeti múlt fölötte alárendelt szerepet játszik benne az újkori államtheoriákhoz képest, s minden részét az állampolgárság elve hatja át a történeti múlt helyett, melynek Angliában oly nagy a hatalma.

Éppen eme körülmény fölöttébb érdekessé teszi Belgium önkormányzati viszonyait, aki azonban a belga alkotmányossággal arányos önkormányzatra vél találni Belgiumban, némi csalódással végzendi e részben tanulmányait.

„A belga önkormányzati szabadság azon időszaka, hogy Dumortierrel szóljunk, midőn a belga városok pompás épületeiket emelték, ama csatornák készültek, melyek Belgiumot minden oldalról szeldelik, ez időszak bizonyára nem ma van.”

A belga önkormányzat nem áll arányban az alkotmány többi részeivel, s habár nagy haladást mutat a szomszéd rokon nemzetéhez, a vizsgáló nagyon igaznak találja Marichal szavait: „Jóllehet községi törvényünk felvilágosodott s szabadságszerető emberek műve és nagyon széles alapon áll, mégis ép oly kétségtelen, hogy fölöttébb telítve van az administrativ centralizáció eszméivel, melyeket őseink a francia uralom alatt szívtak magukba.”

Az adminisztratív centralizáció karjai ölelik át a belga önkormányzat nem nagyon izmos testét s szabad mozgásában, lélekzetvételében gátul szolgálnak neki.

Vannak azonban elvei és intézményei, melyekben az önkormányzati szabadság majd egyenes támasszal bír, majd bennölj; a jövendő fejlődés csirája rejlik s az egészet átlengő szellem mutatja, hogy itt más téren állunk, mint a contentieux hazájában.

Ily intézménynek tekinthetni a megyék állandó bizottságát (Deputation permanente), mely által egyrészt a községek emancipálvák az állami adminisztráció tutelája alól, másrésze pedig maguk a megyék puszta francia mintájú conseilek helyett, fejlettebb önkormányzati testekké alakultak.

A belga önkormányzat tárgyát a helyi érdekű ügyek képezik, van ugyan némi befolyásuk az államiakra is, ez azonban elég alárendelt.

Az alkotmány 31. cikkelye kimondja, hogy a községi és megyei ügyek ezek gyűlései által intéztessenek, adóik csak általuk szavaztassanak meg, hozzátéve a „fensőbb jóváhagyás sérelme nélkül a törvényben körülírt esetek és módok szerint”; de ezen jóváhagyás fölötte sűrű s a¾ önkormányzatot szerfölött korlátoló.

Az önkormányzat súlypontja itt is mint Frankhonban, a gyűlésekben fekszik, az önkormányzati testek csak határoznak, a kivitel a központból kinevezett hivatalnokokat illeti, egyedül az  alsóbb rendűekre nézve bírnak választási vagy candidationalis joggal.

Az önkormányzati adók kivetése szabadabban van rendezve, mint Franciaországban, az adónemek megválasztása az önkormányzati testeket illeti, adó-maximumok nincsenek, azonban a felsőbb jóváhagyás mindig megkívántatik. Egységes elvvel az önkormányzati adórendszer nem bír; az 1860-iki nagy fontosságú reform óta is, az ingatlanok adója mellett nemcsak más direkt adópótlékok, hanem helyi személyes adók (cotisations personelles) is szerepelnek.

A belga önkormányzat közép helyet foglal el a német és francia között, megfelelőleg a belga nép jellemének, mely a két előbbinek több jó tulajdonságát egyesíti magában.

A belga önkormányzatnak két formája van: a megye (province) és a község (commune).

 

II. A belga önkormányzat formái.

a) A megye. (Province.)

A megyék szervezetét az 1836-iki április 30-iki és 1848-iki május 20-iki törvények határozzák meg.

A megyék részint az állam közigazgatási kerületeit képezik, részint helyi ügyeikre nézve önálló létegzete.

Az állami közigazgatásban befolyásuk nagyon csekély, saját ügyeiket önálló személyiség jogával intézik, s felsőbb hatóságként járnak el a kebelbéli községek viszonyaira nézve.

A megye: gyűlésében (conseil provinciai) személyesíttetik; tagjai a kerületként választott képviselők, kiknek száma megyénként különböző, legtöbb van a nyugati Flandriában 73, legkevesebb Limburgban 32. Választó, ki állami képviselő választására jogosítva van; választható minden 25 éves belga, ki polgári és politikai jogainak élvezetében van. A megye-gyűlésből kizárva az országos képviselők és a szenátus tagjai, állami vagy megyei hivatalnokok, két közel rokon egyszerre. A megyei képviselet 4 évre választatik, fele minden 2 évben kiesvén.

A megyegyűlés minden év júliusának első kedden tartatik, ezenkívül csak királyi dekrétum által hívatik Össze rendkívüli esetekben. A megyei képviselők fizetést   nem   húznak, a   távolabb   lakók  fuvarbért  és   5 franknyi napi pótlékot kapnak. A gyűlések két hétig tartanak, szükség esetén egy héttel meghosszabbíthatók és nyilvánosak; elnököt, alelnököt maguk választanak.

A törvényben meghatározott időn és helyen kívül gyűlést tartani 6 hótól 2, sőt 4 évig terjedhető büntetés terhe alatt tilos.

 Ά megyegyűlésen jelen van s ha szólni akar kihallgatandó a megye-kormányzó, mint á központi kormány képviselője, ő ellenőrzi a megyegyűlést s ha ez határozatával  a törvényt  sértené,  azt felfüggesztheti.

A megyegyűlés, mint az állami adminisztráció részese, kiveti községenkint az  állami adót, kandidálja az első folyamodású törvényszék elnökét s alelnökét, továbbá a fölebbvitelinek ülnökeit s joga van állami ügyekben petíciókkal a törvényhozáshoz fordulni.

Intézi azután saját helyi ügyeit, kezeli vagyonát, 10.000 frankot meg nem haladó elidegenítésre teljes szabadsággal bírván; építi a megyei utakat és. csatornákat, a megye más közgazdasági és kultúr érdekeiben intézkedéseket tesz, adminisztrálja a megyei tébolydákat, lelencházakat s a községeknek vásárjogot ad.

A rendőrségre nézve helyi statútumokat alkot, 8 napig terjedhető fogság és 200 franknyi bírsággal büntetvén azok áthágóit.

Az állami és megyei utak osztályozására nézve csak véleményező szavazata van.

A hatáskörébe eső tárgyak iránt más megyékkel levelezni, vagy a megye lakosságához kiáltványokat bocsátani, csak a megyekormányzó beleegyezésével van jogosítva.

A megyegyűlés határozatai 40 nap múlva emelkednek érvényre, ez idő alatt jogosítva van a király a megye törvénybeütköző, vagy a közjóval ellenkező rendeleteit megsemmisíteni.

A megye budgetje, miként a franciáé, köteles és   fakultatív    részre    oszlik;    előbbinek    tételei    körülbelül ugyanazok, mint a franciában, utóbbié, miután a belga megye szabadabban mozoghat, különböző és változatosabb. Fedezetül megyei adók alkalmaztatnak, a megyei javak oly jelentőséggel nem bírván, mint Franciaországban. A megyék az adónemek megválasztásában, a fogyasztásiakat kivéve, szabadon intézkednek; legfőkép az állami direkt adókhoz vetett pótlékok (centimes additioneis) alkalmaztatnak, ezenkívül a megye vámot szed az általa épített utakon s alkalmaz eb- és marhaadót, utóbbi tulajdonkép adónak nem nevezhető, mert belőle a megyebeli gazdák ragály által elhullott marháikért segélyeztetnek, úgy hogy a marhaadó kényszerített állatbiztosítás    jellegével bír.

A megyei adók maximumát a törvény nem határozza meg, azonban minden budget királyi jóváhagyásnak van alávetve.

A megyegyűlés határozatait nem saját tisztviselőivel hajtja végre; a megyei törvény 124, cikkelye nyíltan rendeli: „A megye vagy állandó bizottsága határozatainak végrehajtása egyedül a megyekormányzót illeti. A megyei kormányzó azonban állami hivatalnok, ő vezeti az állami igazgatást a megyében, ellenőrzi a megyegyűlést s végrehajtja annak törvényes intézkedéseit. A belga megye e részben a francia elv-uralmát mutatja, mely szerint a határozásnak szigorúan el kell különözve lenni a végrehajtástól; e magában helyes elvet oda módosította a francia felfogás, hogy a végrehajtás közegei nem indulhatnak ki a képviseletek- és gyűlésekből, hanem mint közhatalmi jogok gyakorlóinak a központból kell kineveztetni.

A belga megyegyűlés nevez ki ugyan megyei hivatalnokokat, de azok alárendelt szerepet viselnek, a megyei adminisztráció a kormányzótól függ; van candidationalis joga a megyei jegyzőre greffier provinciai) nézve, kit a király a 3 felterjesztett közül nevez ki; a jegyző egyszersmind a megye levéltárnoka és pecsétjének őre, a megyei kiadványok általa jegyeztetnek; fizetése 5000 frank.

Ámbár a belga megyének e szerint nincsenek tisztviselői – mert bármily fontos legyen is az általok kandidált jegyző a megyei adminisztrációban, külső hatósággal az nem bír – mégis nevezetes haladást látunk szervezetében azáltal, hogy hatásköre a tényleges adminisztrációra is kiterjesztetett. A megye ugyanis folyton figyelemmel kíséri határozatainak végrehajtását állandó bizottsága által, mely 6 tagból áll és a gyűlés által 4 évre választatik. Miután a bizottsági tagok folytonos jelenléte szükséges, évi 6000 frank fizetést kapnak, melynek feléből egy alap (fonds de presence) alakíttatik, a tagok közt negyedévenkint az ülésbeli jelenlétök  arányában  kiosztandó.

Az állandó bizottság elnöke a kormányzó, kinek szavazata is van, de nem döntő.

A bizottság határoz az adminisztráció folyó ügyei, azon törvények végrehajtásának módozatai iránt, melyeknél a közbenjárása megkívántatik, vagy ahol a kormány által kikéretik. Határoz halasztást nem tűrő, különben a megyegyűlés elé tartozó ügyekben, kivéve a budgetet, a candidációkat és kinevezéseket; határozatait közölni tartozik a megyegyűléssel, mely azokat a jövőre nézve megmásíthatja, megtörtént végrehajtásukat ily módosítás nem érifloivén. A megye pénztárai a bizottság rendelkezése alatt állnak, fizetések csak utalványozásra történhetnek.

Az állandó bizottságnak joga mindazon ügyekben, melyek hatáskörébe tartoznak, az illető hivataloktól pontos tudósításokat igényelni, esetleg kiküldött biztosai által személyes meggyőződést szerezni.

Évenkint előterjesztést tesz a megyegyűlésnek a megye állása, a tett kiadások és bevételek, a jövő évi budget iránt, s indítványokkal lép fel a megye ügyeiben.

Mint a községek fölé rendelt hatóság, jóváhagyja azok határozatait és budgetjét a törvény által körülírt esetekben, némely királyi jóváhagyást igénylő tárgyaknál véleményt ad s végre ítél a községek ügyeiben támasztott adminisztratív panaszok fölött. Az állandó bizottság eme felügyeleti joga által nagy hatalmat gyakorol, kiterjedvén az a megyében levő nemcsak falusi községek, hanem a legnagyobb városokra is.

 

b) A község. (Commune.)

A belga községek szervezetét az 1836. március 30. és  1842-iki törvények szabályozzák.

Ε törvények városi és falusi községek közt nem tesznek különbséget s csakis a megyéktől függésükben találunk kétféle fokozatot. Belgiumban ugyanis sok apró község van, 2537 községe közt 1296 ezernél kevesebb lelket számlál, utóbbiak fele pedig épen száznál kevesebb lakosú; ily jelentéktelen .és csekély tehetségű létegzetek nem képesek a megyékkel egyenes érintkezésre s azért kerületi biztosok (commisaires darrondissement) felügyelése és képviselete alá helyezvék s csak az 5000 lakosnál többel birok állnak a megyével közvetlen összeköttetésben.

A községek általán véve nem mozoghatnak sok szabadsággal, kormány és megye, utóbbi állandó bizottságával, szigorúan ellenőrzi és gyámolja őket.

„A centralizáció ragadós baj, a kormány magasabb köreiből leszállt a megye kormányzatába”, – mondja Marichal, mi nagyon is igaz, a községek, ügyeik adminisztrálására ép úgy mint hivatalnokaikra, fensőbb hatóságtól függvén.

A községi vagyonviszonyok hasonlag szabályozvák, mint Frankhonban, a községek szervezete azonban más.

A községi választójog a 2000 lakóval nem bíró községekben az államinál alantibb, 15 frknyi census-tól függ, a többiekben magasabb, 1500 lakoson felüliekben 42 frknyi direkt adótól föltételeztetik. Helyben lakás azon évi január elsejétől kívántatik, melyben a választás végbe megy.

A községi választók alakítják a képviseletet; a polgármester    (bourgmestre) és a tanácsnokok    (échevin) a kormány által neveztetnek ki, utóbbiak a képviselők, előbbi pusztán a választók közül; a polgármester a király, a tanácsnokok a megyekormányzó által foszthatok meg hivataluktól a megyegyűlés egyező véleménye mellett. A tanácsnokok száma 20.000 lakónál csekélyebb számú községekben 2, ezenfelül 4; velük s a polgármesterrel s képviselettel a községi hatóság 1000 lakón aluli községekben 7 tagból áll, 70.000 lakon felüliekben 31-ből.

Képviselők, tanácsnokok és polgármester 6 évre terjedő hatáskörrel bírnak, a választási év októberének utolsó szerdáján választott képviselők fele 3 év múlva kiesik.

A határozás és ellenőrzés jogával felruházott képviselők s a kivitellel megbízott polgármester és tanácsnokok között nincsen azon szoros válaszfal, mint a francia önkormányzatban, a községgyűlés mindezen elemeket összesíti s benne polgármester és tanácsnokok, kivéve a rájuk vonatkozó ügyekben, szólási és határozási joggal bírnak.

A községgyűlés hatásköre a községi vagyon mikénti élvezésének meghatározása, a helyi igazgatásra és rendőrségre terjed ki, ezenkívül szétosztja a községre eső adókat és felügyel a helyi jótékony és művelődési intézetekre.

A község gyűlései nyilvánosak, ha a budget, felveendő kölcsönök vagy községi vagyon elidegenítéséről van szó, 2/3 szótöbbséggel ilyenkor is titkosakká tétethetvén. Annyiszor gyűlhet össze, a hányszor azt a községi ügyek megkívánják. A községi vagyon elidegenítése, bérbeadása, kölcsönfelvétele, ha ennek összege 1000 frankot vagy a rendes budget 1/10 részét meghaladja: a király, ezen alul az állandó bizottság jóváhagyását igényli; hasonlólag a király beleegyezése szükséges: vámok felállítása, új községi adónemek behozatalához, a király mindez esetekben az állandó bizottság véleményét tartozván kikérni. Az állandó bizottság megegyezése szükséges a község budgetjéhez, a községi számadások általa ellenőriztetnek, a községnek nem szabad engedelme nélkül pert kezdeni, ez kívántatik vicinális utak és ösvények kihasításához, ez a községi vagyon élvezetéről való intézkedésekhez, vásárpénzek, vágószékek és mértékeket illető rendszabályok és illetékek megállapításához, rendőri szabályok kiadásához, belső ügyrendének meghatározásához.

A végrehajtást a polgármestert illeti a tanácsnokokkal, kezükben van az állami adminisztráció is; községi dolgokban való eljárásuk felett ugyan a képviselet ítél, de felfüggesztésük vagy letételük a király s az állandó bizottságtól függ. A polgármester és a tanácsnokok alatt álló hivatalnokokat a képviselet választja, így a jegyzőt és a pénztárnokot, a községi adóhivatalnokokat, a közintézetek tisztjeit, a szakembereket, mint mérnököket, építészeket, orvosokat, tanítókat stb. továbbá a rendőrbiztosok segédeit, mindezekből csak a jegyző és pénztárnok szorulván az állandó bizottság megerősítésére. A képviselők kandidál« ják a községi rendőrbiztosokat, a tűzoltók és polgárőrség tisztjeit, a mezei és erdei rendőrök (csőszöket, kerülőket, gardes champétres, gardes forestiers) kik azután különböző fensőbb hatóságok által erősíttetnek meg.

Hátra van még a községi adókról és budgetről szólani.

A községi budget tételei nem sokban különböznek a franciától, de teljesen elütök a fedezetül rendelt adók, főleg az 1860-i reform óta.

A községek önadóztatási jogát, noha fensőbb jóváhagyás által korlátolva, az adónemek megválaszthatása, a községi önálló adókezelés, és az adómaximum hiánya biztosítják.

Mindenekelőtt megjegyezzük, hogy a természetbeli szolgáltatások a községi adók egy részét képezik, megválthatásuk azonban ki van mondva. A vicinális utak ¼ részben természetbeli szolgálatokkal épülnek, a többi 3/4 rész speciális útadóval fedeztetik.

A községi adók egy részét az állami direkt adókhoz kapcsolt pótlékok képezik, de ezek mellett helyi személyes adók (cotisations personelles) éppoly mértékben szerepelnek. Utóbbiak biztos alap és egyenlőség nélkül lévén, fölötte önkényes természetűek, valóságos fejadó (capitations) jellegével bírnak és méltán a belga községi élet árnyoldalának tekinthetők. A vagyon, fogyasztás és állami személyes adók arányában kellene kivettetniök, de a községek e részbeni praxisa nélkülöz minden alapot és egyenlőséget. Ily községi adókötelezettség V4 évi helybenlakással kezdődik, ami a községek által szintén nem tartatik meg pontosan. A személyes községi adók 1859-ben 4 millió frankot tettek, éppen mint a direkt adópótlékok. Káros voltuk s igazságtalanságuk ellen általános a panasz, de a 60-i reform nem bírta őket elsöpörni.

A belga községek nevezetes pénzforrását, az octroikat a sokszor említett 1860, júl. 18-i törvény megszüntette. A teória és praxis általános ellenvetései a helyi fogyasztási adókra nézve, itt még különös okok által támogattattak. Az octroik Belgiumban fölöttébb elfajultak, a legszükségesebb élelmi szerek, a fogyasztás számtalan tárgyai, s más forgalmi és termelési dolgok alája vettettek; a községi kevésbé ellenőrzött kezelés fokozta a rendszer hiányait s a forgalom nagy akadályozása – a belgiumi sűrű népesség mellett – hozzájárult a szegény osztály panaszaihoz, mely az octroik által főleg nyoma volt. Ellenük már 1848 előtt számos hang emelkedett, 1858-ban Brabant megye képviselete lépett az octroik megszüntetése tárgyában egy kérvénnyel és tervvel a képviselőház elé s a kérdés mindinkább országos fontosságúvá lőn. A képviselőház a pénzügyminisztériumhoz tette át a kérvényt, mely e célból két elsőrangú hivatalnokát Angliába küldte az ottani helyhatósági adózás tanulmányozására. A kérdés végre annyira megérett, hogy a kormány az octroik eltörlésére vonatkozó törvénnyel lépett föl, s az így jövedelmeikben megcsonkított   városok   részére   egy,   főleg   állami   fogyasztási adókból szenvedő községi alap (fond communal) létesítését hozta indítványba. A törvényjavaslat keresztülment, a postajövedék egy része, a kávé, cukor, sör, bor, szesz és ecet fölemelt accise-e a községi alapnak meghozta az évi 15 milliót, melyet az állam azután eloszt a községek között. – Az octroik eltörlése, megszűnvén az általa okozott bajok, jól hatott az országban, erre nézve a vélemények egyezők, de a helyettesített rendszernek, s igénytelen nézetünk szerint méltán, sokan ellenségei.

Az új rendszer által a községek önállósága erős csorbát szenvedett; központból utalványozott adók és önkormányzat ellentétes fogalmak.

Az újítás könnyű volt és kényelmes; de nem igazságos; mi jogon követelhetni, hogy az országnak eme végén levő lakosa drágább kávét igyék azért, hogy a másikon levő városnak jó kövezete és szép sétányai legyenek.

A fond communal hasonlít a francia départementok fentebb említett fond communjéhez, de még centralisztikusabb jelleggel bír, mert a megyei célok, főleg melyekre a fond commun fordíttatik, általánosabb érde-kűek, ami a községiekről nem mondható. A fond communal lépés a kommunizmus felé, ami a centralizációval együtt jár, mindkettő tagadása lévén az egyéni önállóságnak, mely az önkormányzatban találja hathatós támaszát, politikai és pénzügyi tekintetben egyaránt.

Valamint törvényhozása és más állami intézményei úgy önkormányzatában is Hollandia egy úton jár Belgiummal, provinciális törvénye és gemeendewetje (községi törvénye) az itt fejtegetettekkel megegyező elveket tartalmaz.

 

Német önkormányzat     

 I.

Általános jellemvonása.

A német államélet újabbkori  fejlődésében, összehasonlítva azt a latin fajokéval, az önkormányzati elv egyre nagyobb hódításokat tesz. Bármely államát tekintsük a német népnek, a törvényhozások mindenütt kiváló figyelmet fordítanak és fordítottak majd a meglévő önkormányzati alapok továbbfejlesztésére, majd a hiányzók letevésére.

A hajdan oly hatalmas német városok tradíciói nem haltak ki mai polgársága emlékében s az éjszakai részek rendi osztályai a selfgovernment némely elveit napjainkig fenn bírták tartani a provinciákban és kerületekben.

A német államfejlődésnek nincsenek túlcentralisztikus hajlamai s eltekintve a német egységi törekvésektől, az államok törvényhozásai, szemben a latin törzsekkel, nem terjesztik ki szerfölött a centralizáció határait. Poroszország centralizáció nélkül ugyan nem emelkedett volna oda, hol ma áll s mégis e centralizáció keretében fennmaradtak az önkormányzat több nagy elvei s a részek történeti csoportosulásának kinyomata. A francia befolyástól áthatott rajnai provinciáknak tetemesen elütő belélete, adminisztratív szervezete van, mint a keletieknek, más van Westphálnak, más Hohenzollernek, tekinteten kívül hagyva a mai vizsgálódások körén túl eső új annexiókat. De ezen történeti tények s a porosz rendi osztályok önkormányzati tendenciái mellett, nem kevésbé jellemző az állás, melyet a porosz kormány e kérdésben már e század elején elfoglalt. Az 1808-i provinciákra vonatkozó törvény azoknak nevezetes részt kíván adni az álladalmi igazgatásban, hogy a provincia megbízottjai által „a közigazgatás a léppel érintkezésbe tétessék”, hogy a megbízottak „a nép körül szerzett tapasztalataikat hasznosítsák” – és közelebbi meggyőződést szerezzenek az állami igazgatásról „és ezt a néppel is közöljék”. Stein a nagy porosz reorganizátor, bűnül rója fel az államnak, mely nem iparkodik a jómódúakat, kik életfenntartási gondok által nem gyötörtetnek, az államigazgatásban hasznosítani, tiszteleti hivatalokra alkalmaztatni.

És ha e század második tizedében délnémet új államalakulásokban irányadóvá vált francia doctrinák-kal az önkormányzat nagyon szűk térre szorult is, a törvényhozások újabb tárgyalásai az önkormányzati irányzat egyre nagyobb erősödéséről tanúskodnak.

Ez önkormányzati törekvések hatalmas támaszául jelentkezik a német tudomány, kimutatva az önkormányzati elv további folyományait, feltüntetve a viszonyok organikus összefüggését, melyeket elve felölel és magába zár.

A német államok önkormányzati viszonyai változatos és fontos adatokat szolgáltatnak az egész kérdés megbírálásához. A gáncsolhatlan közigazgatással bíró Poroszország, mind organizációjukra, mint hatáskörükre nézve nem jelentéktelen önkormányzati testeivel, Schleswig-Holstein a régi német városi jogot fenntartott városi szerkezetével, a kis Oldenburg közigazgatási (speciális célú) községeivel (ott úgynevezett Acht vagy Bände), a badeni és würtembergi községek nagy községi vagyonukkal (Allmendgut) a német nép szórványosan mutatkozó önkormányzati rendszerének mindannyi érdekes darabjai. Sokhelyt túlságos állami gyámkodást, csekély hatáskört, s nagy bátortalanságot találunk, s látva hányféle választási kollégium szürécskeli össze egy község vagy város tisztviselőit, csak kétkedve szólhatunk önkormányzatról s mégis a másrészt mutatkozó municipális szellem, tiszteletbeli hivatalok, helyesen fejlett önkormányzati adórendszer, e kisebb korbeli célszerű rendezések mutatják, hogy meg vannak a szükséges alapok, csak tovább kell építeni.

Ami már most a német önkormányzat sajátságos, a többitől elütő természetét illeti, az a következőkben foglalható össze.

A német fölfogás mindenekelőtt különbséget tesz az önkormányzat saját helyi és az állam által ráruházott állami adminisztrációban való hatásköre között (Selbständiger Wirkungskreis, Übertragener Wirkungskreis) miután a német községekben és városokban az önkormányzati tisztviselők kezelik az állami adminisztrációt is, mint a kormány megbízottjai és hivatalnokai. A német önkormányzat az angol és francia összeegyeztetésén alapul, a történeti jogon nyugvó municipalizmus, s a rendi jellegű kerületi önkormányzat kezet fog a francia sablonszerűséggel s a két elem összeolvadása adja meg annak sajátos természetét. Saját választása- és parancsától függő tisztviselőivel, sokhelyt az állami adminisztrációt önállóan is felölelő hatáskörével, nobile officiumaival, az angolra emlékeztet, míg másrészt, ha e választási jogát sok helyen teljesen a kormány önkényétől függőnek s az állami adminisztrációban összes részvétüket francia conseilek mintájára szervezett Rathok által képviseltnek tapasztaljuk, a francia elvveli rokonságra ismerünk.

Az egyes államok önkormányzatának előadása igazolni fogja az itt általánosságban mondottakat. Az egyes államok vázolásában két fő csoportot különböztetünk meg, az északit és a délit, nem a legújabb alakulások tekintetéből, hanem mert a két rész a jelen tárgyalás szempontjából lényegesen  eltérő rendszereket mutat.

Az államok közül a kérdésünkre legérdekesebbeket szemeltük ki, az északiból Poroszországot, Schleswig-Holsteint és Oldenburgot, a déliekből Badent és Bajorországot.

 

II.

Északi államok.

a) Poroszország,

A porosz állam közigazgatása az e század elején történt rendezés alkalmával provinciális hatóságainál túlnyomólag bureaukratikus jelleget kapott, a kormány által tervezett önkormányzati újításokból a provinciákban misem valósult meg, s azok igazgatása bureaukratico-collegialis Proviancial-Regierungok kezeibe tétetett le. A kerületekben, a városokban a fennlevő institúciók több kíméletben részesültek, s a francia adminisztratív doktrínák mindent agyonegyengető kérlelhetetlensége még az akkori vészteljes időkben is hátrált a honi intézmények előtt.

A porosz önkormányzat lényeges tulajdonságai a következőkben mutatkoznak. Az önkormányzati testek nem pusztán adminisztratív tanácsok, hanem jogi személyiséggel, saját tisztviselőkkel bíró létegzetek. A porosz önkormányzat a selfgovernment egyik sarkelvét, a tiszteletbeli hivatalt fenn bírta tartani; a magas, az állami hivatalnoksággal egyenlő képzettséget igénylő Landrathság ingyen láttatik el, szintúgy a kisebb hatáskörű s állami vizsgákat nem igénylő, de azért nem kevésbé  fontos  Amtmannság   a   nobil   officiumokhoz tartozik.

De lássuk az egyes formákat.

a) A provincia. Mai nap a legjelentéktelenebb valamennyi önkormányzati formák között. Bír jogi személyiséggel, vagyonnal s csakis ez utóbbira nézve nevezhető valóságos önkormányzati testületnek, mert itt mind határozási joga, mind azt végrehajtó állandó közegei vannak. Különben a provincia csonka önkormányzati test csak provinciai Landtagja lévén, saját állandó hivatalos közegek nélkül. Ε Landtag a nemesi, városi és parasztrend képviselőiből áll. Hatásköréhez tartozik: megválasztani a jövedelmi adót becslő bizottság provinciális tagjait, küldöttséget nevezni ki a hadsereg mozgósítása esetében, a szolgáltatások egyenlő felosztására, adminisztrálni a provinciális utakat, amennyiben alapjuk van hozzá, szintúgy a provinciális tébolydákat, süketnémák, ínségesek intézeteit, vezetni és befolyni a tűzkár elleni biztosítás és hitel ügyére. Szükségleteit nem adó, hanem csak meglevő alapjaiból fedezheti.

b) Κ e r ü 1 e t (Kreis). Másként alakul a viszony a kerületekben. A kerületek a provinciának, mint állami adminisztratív területnek alosztályai; de emellett, sőt mint ilyenek, is jelentékeny önkormányzati jogokkal bírnak.[8]

A kerület jogi személyiséggel, határozó közeggel (Kreistag), saját hivatalnokokkal és kerületi adóval bíró önkormányzati test.

A kerület gyűlése, (Kreistag) áll a főrendű és lovagjószágok uraiból, a városok és községek küldötteiből. Ezen gyűlések kezelik a kerületi ügyeket, építtetik a kerületi utakat, repartirozzák a kerületre eső állami adókat és szolgálmányokat, kinevezik az adóbecslő és reklamationális bizottság kerületi ülnökeit, kandidálják a Landrathot és melléje segédekül a kerületi küldötteket és befolynak a községi adminisztrációra.

A Landrath a kerületi igazgatás feje, melléje több alárendelt hivatalnok választatik; a Kreistag a lovagi jószágok birtokosaiból szemeli ki Landradi-jelölteit, akik közül a király egyet megerősít. A Landrath nemcsak a helyi, hanem az állami adminisztrációt is viszi kerületében, s e részben a Provincial-Regierungtól függ a központi kormány által elbocsátható, ennek; disciplináris hatalma alatt áll, de már egy 1817-i Cabinets-order megadja neki a jogot, károsnak vélt rendeletek

1

91

ellen  felírhatni;   a kerületi  ügyekre nézve  a Kreistag által ellenőriztetik.

A Landrath hivatalát ingyen tölti be, valamint segéde a Kreisdeputirte is, de meg van engedve a gentleman tisztviselőnek állami költségen jegyzőt maga mellé venni.                          .

A Landrath mint állami és kerületi tisztviselő, mint a községeket ellenőrző hatóság a porosz adminisztráció főfontosságú tagja, bírja a kerület bizalmát, mély kijelöli s bár a kormány által neveztetett ki, független tőle, mert tisztségből szolgál, s emellett magas képzettsége az alája rendelt kezelő hivatalnokokkal, elég biztosítékot nyújt az ügyek helyes vezetése iránt s megkímél sok költséget, aminthogy részben a Landrathi tisztségnek tulajdoníttatik azon alacsony százalék, melyet Poroszországban a brutto jövedelemből a kezelés fölemészt. A Landrathi tisztség ősi, hagyományos voltán1 kívül, praktikus fontossága által érdemli ki ama nagy tekintélyt,  melynek  általában  örvend.

A kerületek határozási joguk mellett időnként mint a hivatalok tanácsadó közegei is használtatnak s szabad kérvényezési  joggal bírnak.

Szükségleteit a kerület vagyona jövedelmén kívül, kerületi adóval fedezheti, mely a kormány megerősítésére szorul, mint általában   másnemű   határozatai is.

A kerületek új rendezésnek néznek eléje, melyben a feudal párt, sokrészt szolidaritásban feudal jogaival nagyobb önkormányzatra törekszik, mint a liberális rész; utóbbi noha meg akarja szüntetni a magánjog címén gyakorolt közhatalmi jogozatokat, mint a lovagjószágokkal összekötött rendőrséget, teljesen méltányolja a nagyobb fekvő birtok jelentőségét az önkormányzatban s újabb tiszteletbeli hivatalok körébe akarja vonni azok tulajdonosait a helyi politika kezelésére  szervezendő Amtshauptmann-ságok által, külön-
ben a liberális párt is megtartja a kerületek elemeinek osztályvonását (nagybirtok, városok, parasztok) s a birtokhoz arányló szavazatot, azon korrektívummal, hogy a nagybirtok a szavazatok felénél többel nem bírhat.

c) A városok. A porosz városok[9] jogi személyiséggel bíró s ügyeiket önválasztotta tisztviselők által intézik. Hatáskörük, helyi ügyeiken kívül, kiterjed az államiakra is, utóbbiakat mint az állam mandatáriusai, attól teljes függésben kezelvén, így a legtöbb városban az álladalmi poticia és az adminisztráció többi része a városi tisztikar  kezében van.

Minden város bír képviselettel, tanáccsal, tisztikarral és városi adóval.

Cselekvő választási képességgel bírnak a városban egy évig lakó s önálló iparüzlettel bírók, fekvőségek tulajdonosai s a jövedelmi adó alá esők; a választók adójuk mennyisége szerint 3 osztályba (Wahlkörper) soroztatnak, mindenik a képviselet 1/3 részét választhatja, anélkül, hogy .” csak saját osztálybeliekre lenne szorítva, azonban a ráeső kontingens felét házbirtokosokból kell kiszemelni. Ezen városi önkormányzatban való részesülés, miután 1867 óta a szabad települési jog az északnémet szövetségben meg van állapítva, nincs többé polgárdíjtól (Bürgerrechtsgeld) föltételezve, de igenis létezik az úgynevezett Einkaufsgeld, amely által az egyes városi (élvezeti és segélyezési) intézetek kedvezményeire szereztetik meg a jog.

A városi képviselet (Stadtverordneten) 6 évre választatik, királyi és városi hivatalnokok, bírák, papok, atyafiak és testvérek – utóbbi három egyszerre nem lehetnek tagjai.

A képviselet   körébe   a   községi   ügyek   intézésén kívül, a tanácsnokok (Schöffen) és a polgármester megválasztása tartozik, az állami adminisztrációt illető rendeletek nem kerülnek a képviselet elé, ezek a végrehajtásukkal megbízott polgármesterhez, illetőleg tanácshoz intéztetnek egyenest; a képviselet fölmerülő szükség szerint gyűl össze; elnökét vagy maga választja vagy a polgármester az sok városban. A gyűlésekre a tanács is meghívandó. A képviselet határozatai, ha a községi vagyon elidegenítésre, kölcsönökkel terhelésére, a budgetre, statútumokra, a rajnai városokban pör támasztására vonatkoznak, kivéve a fiskus ellen, a kormány megerősítésére szorulnak.

A városok végrehajtószerve a polgármester a tanácscsal; minden polgármesternek vannak helyettesei (Beigeordneten). A tanácsnokok egy része ingyen szolgál s a választottak kötelesek a képviselet felhívásának engedni, különben elvesztik polgárjogukat s a városi adót a közönségesnél nagyobb aranyban kell viselniök; hasonló büntetés alá esnek a képviseleti állást el nem fogadók. A polgármester a fizetéses tanácsnokokkal 12, a tiszteletbeli tanácsnokok 6 évre választatnak, s a nagy városokban a király, a kisebbekben a kormány megerősítésére szorulnak; ha másodszori választásnál sem erősíttetnek meg a fölterjesztettek, a kormány királyi biztos által gondoskodik ideiglenesen a város adminisztrációjáról, a rajnai városokban maga nevez ki állandóan 12 évre. Nem lehetnek városi hivatalban egyszerre atya és fiú, vő és ipa, sógorok s egyáltalán vendéglősök, a német municipiumok e mostoha gyermekei. A porosz városi tisztviselők nyugdíjigényekkel bírnak. 6 évi szolgálat után fizetésük 1/4, 12 után 1/2, 24 után 2/3 részére.

A polgármester és városi tanács azonban nemcsak mint a képviselet határozatainak végrehajtója működik a város szervezetében, hanem közrehatnak a határozatok hozatalában is és az önkormányzati szabadság egyenes rovására azoknak mondhatni bírái, joguk lévén oly határozatok ellen, melyekkel egyet nem értenek, a központi  kormányhoz  apellálni.

A városi szükségletek, amennyiben a város vagyonából, illetékekből nem telnének, részint az állami adókhoz kapcsolt pótlékok, részint önálló adónemek által fedeztetnek, melyek közt octroik igen jelentéktelenek.

Ha a városok szervezete az önkormányzat nem legtökéletesebb képét tünteti is föl, vannak el nem vitázható előnyei is, kevésbé mondhatni ezt az önkormányzat utolsó formájáról,  a községekről.

d) A községek. A községek az úrbériség megszűnte, a közös birtok fölosztása óta mindinkább elvesztették hajdani, főleg a közös együttbirtoklásbáh mutatkozó természetüket, s mai nap, noha a rendi osztályoktól való függésükben a közigazgatásra nézve bizonyos fokig megmaradtak, egészen más jelleggel bírnak, mert beléletük és bel viszonyaik teljesen átalakultak, reálközségekből adminisztratív községekké váltak. A községi birtokfelosztások, a kormány által kiválólag pártolva, már 1763 óta folytak, míg a községek ennek következtében elsatnyulván, 1847-ben újra eltiltattak.

Valamint a városok, úgy a községek is provinciák szerint különbözőleg rendeztettek. Legcsekélyebb önállósággal bírnak a keleti provinciabeliek, hol a nemesi és lovagbirtokok a községi hatóság alól ki lettek véve, csekély népességük és kiterjedésüknél fogva élénk községi életről szó sem lehet. A keleti provinciák 3774 községéből 1719-ben a lélekszám nem haladja meg a 100-at, 1812-ben az 500-at; ide járul, hogy a községek még egyenesen a földesúrtól függnek, ez nevezi ki, a község meghallgatása után, a bírót (Schulze) és két esküdtjét (Schoppen) s kezeli a helyi rendőrséget. Némileg szabadabbak a westpháli községek, exemciók ugyan még itt is vannak. Meg lett engedve azon lovag jószágok birtokosainak, akiknek birtokával országgyűlési szavazat van összekötve, jószágukat önálló adminisztratív területté (Güterbezirk) alakítani.

Szavazatjogot a községben bírt fekvőség, vagy bizonyos alacsony jövedelmi vagy osztályadó összeg ad, ha az illető egy év óta alamizsnában nem részesült. Amint a községgyűlés 18 szavazatképes tagból áll, képviselet alakítandó 6–12 képviselővel, hozzájárulván a kisebb lovagjószágok birtokosai, akik virilis szavazattal bírnak. A fekvőséggel nem bírók a képviselet harmadrészét foglalhatják csak el.

A községek vezetése és ellenőrzésére Westphálban egy tiszteleti hivatal létezik: az Amtmannság. Az Amtmannok a környékbeli tekintélyesebb birtokosok közül a Landrath meghallgatása után, a kormány által neveztetnek ki, ingyen szolgálnak, csak hivatalos kiadásaik téríttetnek meg; ha azonban alkalmas egyén az Amtmannságra épen nem találkoznék, fizetéseshivatalnok neveztetik ki ez állásra. Az Amtmann résztvesz a község, minden ügyében, így, bár a közgyűlések elnöke a bíró, az Amtmannak szinten van joga praesideálni. A szavazatképes községi tagoktól választott és a Landrath által megerősített bíró (Schulze) nemcsak mint az állami adminisztráció legalsóbb közege, hanem a helyi ügyekben is az Amtmann által vezéreltetik. A községi határozatok csak egy heti határidő után hajthatók végre, eddig az Amtmann megsemmisítheti azokat; a községi budgetet a bíró az Amtmannak készíti s év végén a községi számadások az Amtmannok által felülvizsgáltatnak.

A községi tagok kötelesek községi ingyenhivatalokat elfogadni, különben elveszítik jogaikat, s magasabb adó alá esnek.

Végül megemlítendő, hogy a különben a községhez tartozó és gyűléseiben résztvevő lovagjószágok birtokosai rendőrségi és adminisztratív tekintetben közvetlenül az Amtmann alatt állnak.

A rajnai községek nagyobbára hasonló rendezéssel bírnak, a nevek változnak, a lényeg ugyanaz; megemlítendő azonban: hogy itt a községek bíráját egyenesen a „Landrath” nevezi ki a községi   képviselet   köréből.

 

b) Schleswig-Holstein.

A régi északnémet városi rendezés egyik maradványát képezi a schleswig-holsteini városok szervezete. A jelenleg fennálló szervezet 1854-ből való, átalakítása azonban legközelebb várható, miután a porosz kormány egy erre vonatkozó törvényjavaslatot már a múlt évben terjesztett a porosz országgyűlés elé, előbb aziránt a schleswig-holsteini provinciális gyűlés véleményét – amely a törvényjavaslat főelvivel egyetértett – kikérte. Ε törvényjavaslat, noha a városi polgárjogot, megegyezőleg a porosszal, helybenlakás és bizonyos cenzushoz, s nem mint eddig a lübeki jog föltételeihez köti, s a városoknak nagyobb szabadságot enged, a régi szervezet több lényeges intézményét fenntartja. így a városok régi s fölöttébb kifejlett statutárius jogának a városi törvény kivitelére s a helyi ügyek intézésére tág teret enged. Elvül áll itt is, hogy a város minden polgára köteleztetik a képviselői állást, ingyenes hivatalt a tanácsban (Magistrat) vagy más időleges megbízatást − a városi ügyekben elvállalni, máskülönben elveszti polgárjogát s különböző büntetésekkel fenyíttethetik meg.

A schleswig-holsteini városok mindezideig az igazságszolgáltatást is kezelték, a tanács a városi adminisztráció kezelése mellett egyszersmind a bírói hatalmat is gyakorolta, utóbbi azonban állami ügynek tekintetett, ennek az volt következése, hogy a magistrates bíráskodással foglalkozó része a király által neveztetett ki, s egyúttal az állami adminisztráció is reá bízatván, a városokban túlnyomó hatalomra vergődött s a képviseltet minden tekintetben hátratolta. Ezen történelmi fejlődés alapján magyarázható meg az állás, melyet a magistrátus részére az új törvényjavaslat is kijelöl.

A városi hatóságot a képviselet (Deputirten collegium, élén a Bürgerworthalterrel) és a tanács (Magistrat) a polgármesterrel és tanácsnokokkal (Rathsverwadte) képezik.

A tanács itt is, mint a porosz városokban, nem áll a képviselethez pusztán végrehajtó közeg viszonyában feladata ezenkívül ügyelni, hogy a képviselet hatáskörét túl ne lépje, s mi legfőbb, a városi ügyekben azzal versenyző határozási joga is van. Miután a tanács az új rendezés szerint a bíráskodás jogát elveszti s a polgárság által választatik, e joga kevésbé nyomasztó az önkormányzati önállóságra, mint annakelőtte, midőn annak egy része egyenesen a kormánytól neveztetik ki, – mindazáltal ily rendezés már természeténél fogva az ellentét és diszharmónia magvát rejtvén magában, szükségkép a kormány beavatkozását teszi szükségessé.

Az északnémet városi szervezetek általában a tanács és képviselet coordinálása felé hajlanak, ezen irány legélesebben jelentkezik a hannoveriban és schleswig-holsteiniban, s ámbár az ellenmondás ily szervezetnél nyilvánvaló, az északi városok ragaszkodnak hozzá.

Minden a várost érdeklő fontos ügyben összegyűl a két testület és közös tanácskozás után mindenik külön határoz, ha ilyenkor megegyezni nem bírnak, az új midőn a kormányra kell hivatkozni, az ügy függőben marad, holott azelőtt a vitás kérdés mindenkor fel volt terjesztendő.

Az északnémet városrendezés ezen különös alakulását a német viszonyok jellemzésére szükségesnek tartottuk kiemelni.

 

c) Oldenburg.

Az önkormányzati jogok legfőkép az ingatlan birtokkal kötvék össze, s az önkormányzati adók elsősorban ingatlanok nyugszanak. A nagyobb városokban is, melyek egyúttal az állami adminisztrációt kezelik, a cselekvő választási jog az ingatlanok birtokosainál van; ezek alakítják meg a városi képviseletet, melynek 2/3-a ingatlanok birtokosaiból kell, hogy álljon; a képviselet választja a polgárrnestert és tanácsnokokat élethossziglan; ezek fizetésesek és törvénytudóknak kell lenniök, mellettük vannak rövidebb időre választott s tisztességből  szolgáló tanácsnokok.

Különösen érdekes alakulásokat mutatnak a falusi községek. A falusi községek rendezése a múlt század végével kezdődik, alapul nem a helyi községek, hanem a fára vétetik, s a község elnevezés a legújabb 1855-i rendezésig elő sem fordul. Az e rendezés által alakított községek azonban nem foglalkoznak mindazon ügyekkel, melyek másutt a község hatáskörébe tartoznak, az egyes célok szerint külön kerületek, községek képződnek az angol boardokhoz hasonlóak; a tulajdonképeni községek pedig csak mint az állami adminisztráció legalsóbb orgánumai, s az ínségüggyel foglalkozó közegek működnek. Így alakul a Kirchspiel, a Schulacht, Sielacht,  Deichverband, Wegverband.

Az egyházközség (Kirchspiel) külsőleg jobbára összeesik az adminisztratív községgel, tőle azonban teljesen elvált belélete van; az építkezési szükségletek az ingatlanokra vetett adók által fedeztetnek, a többiek az ínségadó szerint vettetnek ki, amely az állami jövedelmi adó alapján határoztatik meg.

Az iskolaközség (Schulacht) sem esik össze az adminisztratívval. Amennyiben a Schulacht vagyona s az iskolapénzek a szükségletek fedezésére elegendők nem lennének, a Schulacht jogosítva van az iskola és tanítólak építési kiadásait ingatlanokra vetett, másneműeket az ínségadóhoz mért adó által fedezni.

A tenger vagy másnemű áradmányok által fenyegetett vidékek csatorna és töltés (Sielachten, Deichverbände) közületeket képeznek. Az Acht vagy Verband jogosítva van a körében fekvő házakat és birtokokat 4 osztály szerint, amint a községi kapocs kisebb-nagyobb hasznára van, megadóztatni.

Az utak készítésére is külön közegek (Wegver-bande) léteznek, melyek szintén mind a házak, mind a birtokokra vethetnek ki adót.

 

III.

Déli államok.

A délnémet államok önkormányzata, menten minden rendi színezettől, tisztán állampolgári alapokkal bír; a földesúri befolyása községek kormányzatára megszűnt s a rendi birtok a községekbe kebeleztetett.

A szorosan helyi ügyeken túl nem igen terjed az önkormányzat.

A délnémet községek hatalmas vagyonnal bíró testületek s birtokközösségen alapuló jellegüket, éppen ellentétben a porosz községekkel, erős mértékben megtartották.

 

a) Baden.

Badenben a városok és falvak egyenlő községi rendezéssel bírnak s bennük jelentkezik az ország önkormányzata, ámbár az újabban a Kreis- és Bezirksrathok által némileg  szélesebb tért nyert.

A községek .terjedelmük szerint szerfölött különböző, de általában nevezetes vagyonnal bíró testületek, tagjaik annak jövedelmeiből arányosan részeltetvén.

A községi tagok adójuk szerint 3 osztályba sorozva választják meg a községi hatóságot, amint azonban a választók száma a 80-at meghaladja, úgynevezett nagy választmányt (Grosser Ausschuss) alakítanak s jogaik erre szállnak; ez választja meg a képviseletet vagy az itt úgynevezett kisebb választmányt (Kleiner Ausshuss) és a tanácsot a polgármesterrel 9 évre; a polgármesteri tisztet elfogadni 150 ft büntetés terhe alatti kötelesség. A tanács jegyzője élethossziglan választatik s a változó hatóságok mellett a községi adminisztráció főfontosságú tagja.

A badeni községek közül nagyon sok, a szintén hatáskörükbe tartozó policiát átengedte az államnak.

Megemlítendő, hogy a főrendnek és földesurak (Standes und Grundherren)  noha jószágaikra nézve a községhez tartoznak, személyüket illetőleg ki vannak véve a polgármester hatósága s az álladalmi hatóság alá rendeltetett.

A községi szükségletek legnagyobb része a község tulajdonát képező vagyon jövedelmeiből fedeztetnek. A községi vagyon jogi természete, a rajta való haszonélvezet joga – vajjon az a politikai községet vagy a községi tagok egy részét illeti-e, – nagyon vitás és a különböző községekben szerfölött eltérő. A községi vagyon egy része legtöbb helyen egyenesen a községi szükségletek rendes fedezésére van rendelve, a másik része pedig átadatik a község tagjainak haszonélvezetül, ez az úgynevezett Allmendgut; utóbbi csak akkor járul a szükségletek fedezéséhez, ha a tulajdonképpeni községi vagyon jövedelmei s a különböző illetmények, út, kövezet, kapuvámok nem elegendők; tulajdonképeni adó pedig mindezen források elégtelensége esetében vettetik ki; az ily községi adók túlnyomólag mind direkt adók, a fogyasztási adópótlék csak hét városban fordul elő, de a gyári üzletekhez megkívánt anyagok mind kivétetnek alóluk; a községek az államiakhoz pótlékképpen csatoltakon kívül önálló adónemeket is létesíthetnek. A községi adótörvények a gyárakat csak azon arányban engedik terhelni, amelyben a községi kapocs előnyei reájuk kihatnak.

Az önkormányzati elv elerjedésének jele gyanánt tekinthetni az 1863 okt. 5-i törvény által életbeléptetett kerületi és járási tanácsokat (Kreis-Ausschuss. Bezirks-räthe). Ez új institúciók célja a községek ügyeiben, viszályaiban a nép választottait bírákká tenni az eddigi bureaukratikus felsőbb instanciák helyett s a felügyeletet szintén azokra ruházni, másrészt pedig az állami hivataloknak a kerületi ügyekre nézve tanáccsal szolgálni.

 

b) Bajorország.

Itt ismét többféle községrendezéssel találkozunk; a főfelosztás 1. városok és nagyobb mezővárosok, 2. falusi községeket különböztet meg, az elsőknek a lakosság sűrűsége szerint ismét három alosztálya lévén.

A városok hatóságát községi választmány, tanács és polgármester képezi; a községekben a községtanáccsal és  elöljáróval ősgyűlés áll szemben.

A városokban a választás indirekt úton történik, a nagy Bürgerausschuss alakítja meg a képviseletet s ez választja azután a tanácsot és polgármestert.

A választás a falusi községekben és kisebb városokban 3 évre terjed, az utóbbiakban azon módosítással, hogy a 3 év után újra megválasztottak élethossziglan megmaradnak; nagyobb városokban a választás 9 évre hat ki.

A községi szükségletek, amennyiben a községi vagyon jövedelmei és a különböző illetékek által nem fedeztethetnének, ellenkezőleg a Németországban általán szokásos direkt községi adóztatással, elsősorban hus, közt, gabona és malátára vetett fogyasztási adók (Aufschläge) által törlesztetnek s a direkt adóztatás csak minden források elégtelensége után alkalmaztatik.

Valamint Badenben, Bajorhonban is léteznek járási és kerületi választmányok, sőt itt sokkal előbb hozattak már be.

 

Orosz önkormányzat.

Az abszolút uralom alatt álló Oroszországban önkormányzatról szólani merő ellenmondásnak látszik, cári mindenhatóság és egyéni önelhatározás kizárják egymást, s mindazáltal létezik orosz önkormányzat, amely által a nép a szolgaságban kormányozza önmagát s a legabszolútabb rendeleteknek önmaga végrehajtója. Eltekintve itt a legújabb, az 1864-i ukáz által életbeléptetett intézményektől, melyek csakugyan némi tért nyitnak a szabad fejlődésnek, főfigyelmünket az orosz községekre, mint az orosz állapotok speciális alakulására fordítandjuk.

Az említett új intézmények lényege a következőkben összpontosul. Minden közigazgatási kerületben gyűlések alakítandók, felében a nemesség, felében a városok és községek küldötteiből, e gyűlések választják azután az egyes kormányzóságokbeli gyűlések tagjait 3 évi időtartamra. Évenként egyszer gyűlnek össze, s feladatuk területeik pénzügyi, gazdasági, ínség- és egészségügyi, művelődési és tűzkárbiztosítási viszonyaira intézkedéseket tenni, azok fejlődését előmozdítani.

Az orosz községek (Ostschestwo) a határukban fekvő jószágok tulajdonával felruházott testületek, az egyes testületi, azaz községi tagok csak haszonélvezettel bírván azon részeken, melyek számukra időnként a község, mint jogi személy által kijelöltetnek. A legszorosb egyenlőség, teljes birtokközösség a községek szervezetének alapelve. Kivételesen fordulnak elő az önálló telkekkel bíró, úgynevezett odnodworzi, akik elidegenítési joggal bírnak. Az egyes községi tag részéről sem élők közt, sem halál esetére nem rendelkezhetik; ha a községből távozni akar, földjeit el nem idegenítheti, azok a községre szállnak, sőt épületeit csak községbelinek adhatja el.

A községi tagok közti egyenlőség fenntartása végett a telkek folyton új felosztásnak vettetnek alá; azért ha új tag vétetik fel, ha egyik birtokos elhal, új felosztás történik, sőt a község az egyenlőség miatt kényszerítheti is a vonakodót nagyobb rész elfogadására, mint a mekkorát megmunkálni bírnak

A felosztás alapja majd a család (Tjäglo) majd a lélekszám. A földek felosztatnak: 1. közeli, távoli 2. s minden ily osztály jó, középszerű, silány alosztályokra. 3. Minden birtokos ez osztályok mindegyikéből kap egy részt. Az egyesre eső rész sors útján állapíttatik meg.

Ezen felosztásnak hiánya nem a részletezés pontosságában és igazságos voltában fekszik: (a hagyományos községi földosztók ügyesek abban) hanem az így származó keskeny, hosszú földrészek alkalmatlanságában, a  számtalan  út  általi   földpazarlásban,  a telkeknek a szomszédok általi elgázolásában, s a szerte fekvő birtokrészek mellett azok teljes védtelenségében.

A felosztás eme nagy hátrányai okozzák, hogy az mostanság amennyire lehet kerültetik, így a meghalt családfő részére fiára szállíttatik át, felveendő új tagok részére pedig tartalékul egy rész fenntartatik.

Ezen magánjogi község egyszersmind politikai jelleggel bír, mint közhatóság lép föl az egyes irányában, s közege az állami adminisztrációnak.

A közgyűlés (Mir) a családfőkből alakul, az előljáró község véne, a starost, kit a kormány, ha vele meg van elégedve, meghagyhat választásának tartamán túl. A községi jegyző a kormány által neveztetik ki, s mozdíttatik el, minek fontossága az olvasni nem igen tudó orosz parasztsággal szemben, eléggé világos.

Az így alakult község rendezi magánjogi viszonyait, behajtja az állami adót, kiállítja a reá kivetett újoncokat, s teljesíti azon kötelességeket, amelyek az állam által reá bízattak; így megadóztatja magát egyházi és iskolai célokra, az állami éléstárakra, az elé-szabott utak- és csatornákra.

Az állami adó a nagy Péter óta dívó pénzügyi rendszer szerint, a községbeli lélekszám után vettetik ki; a község felelős annak pontos behajtásáért, e végből lefoglalhatja a késedelmes fizető jövedelmét, munkára kényszeríthető, ha hanyagsága miatt nem fizethet, eshetőleg lefoglalhatja egész birtokát s gondnokság alá helyezheti, legvégül is azonban, ha mindez eredménytelennek bizonyul: a község többi tagjai kénytelenek a kellő időre fizetni.

Az újoncszám hasonlólag a községbeli lélekszámhoz képest vettetik ki, akár van annyi hadképes tagja a községnek, akár nincs.

A községekre ily terhes kötelességek lévén róva, úgy hogy bennök mondhatnia szolgaság önkormányzatát látjuk megtestesülve, nem csuda, ha azok hatalma tagjaik fölött szintén oly nagy. A községnek joga van tagjait, ha velük megelégedve    nincs, a seregbe   besoroztatni, kebeléből kiutasítani, sőt Szibériába szállíttatni.

Több község küldetteiből és starostjaiból alakul a járási hivatal (woloszt) gyűlése, a woloszt vénjének, a starschinának elnöklete alatt, a több községet érdeklő ügyekre; továbbá minden voloszt gyűlése bíróságot választ 100 rubelnyi illetőséggel polgári és kisebb bűnvádi ügyekben.

A községek fölötti felügyelet az egyes kerületi békebírák kezeiben van. A nemesség befolyása a községekre, mely az oly nagy mérvben megindult jobbágyi megváltás folytán részben már megszűnt s nemsokára teljesen megszünend, – a békebírói intézmény által a közigazgatásban nyeri folytatását. Ε békebírák ugyanis a kerületi nemesség gyűléseiből a kormányzóságokhoz fölterjesztett nemesek közül neveztetnek ki s kezükben a közigazgatás és rendőrség.

A kerületi békebírák együttvéve, a kerületi nemesek marsalljának elnöklete alatt, fölebbviteli hatóságot képeznek az egyes békebírák fölött, majd pedig felsőbb adminisztratív testületet.

A röviden vázolt orosz községi szerkezet nevezetes viták tárgyát képezi mind az orosz, mind a német irodalomban, az utóbbiban főleg Haxhausen művei folytán, ki az alsóbb osztályok viszonyait Európában tanulmánya tárgyává tevén, az orosz községi viszonyokat ismerteté s azok mellett, különösen a közös birtoklást illetőleg – lándzsát tört.

Az orosz községeket, mint a szláv jogélet speciális alakulatát szokás feltüntetni, s a bennök kifejlett birtokközösséget mint különös nemzeti intézményt állítják fel a jogtörténetírók, mely az orosz népszellem legbensőbb természetének nyilatkozása. Hogy a birtokközösség elve napjainkban, midőn az egyéni tulajdon oly tisztán s szigorúan határolva van, egyedül a szláv népeknél fordul elő, köztudomású, de hogy ebben valamely rendkívüli tüneményt kellene látni, sokan, s nézetünk szerint méltán, kétségbe vonják. Minden nép kezdetleges életében föltaláljuk a köztulajdont s az egyéni csak későbbi fejlődés eredménye, a római nép, mely későbbi haladásában a lehető legnagyobb tökéllyel fejtette ki a tulajdont, történetének kezdetén nem ismerte azt; a germán jogélet hason fejlődési mozzanatokkal bír: a birtok itt is a községnél van s az egyest csak külön udvar illeti; ezen ősállapotok, mint Buschen, a Tübing, Zeitschr. XV. évfoly. XV. füzet kiemeli, Németország és Dánia többi vidékein a legújabb időkig fennállottak, sőt azok maradványaiként tekinthetni a községi Allmendgutokat.

Az orosz községi viszonyok, vélekedésünk szerint, tehát részben ezen általános szempont alá esnek, hogy azonban a birtokközösség oly rideg és föltétlen formában maradt fönn, annak más külön oka is van. Orosz írók, mint Isitserics és Bistram azt külső, a népélettől idegen tényezőknek, az orosz államviszonyoknak tulajdonítják. Haxthausen föltevései ugyanis, hogy az orosz községek a vérrokonságon alapuló kapcsolatok kifolyásai, az újabbi vizsgálódások által megcáfoltatnak, az említett vérrokonságon nyugvó községek már a Waragok alatt föloszolván.

Az ősi vér- és birtokközösség a középkorban nagyban tágulni kezd s bizonyára nem jut el korunkig, ha a glebae adscriptio, de főleg az orosz adórendszer nem lépnek közbe a birtokközösség fentartására. Az orosz adó nem a földön, a jövedelmen nyugszik, hanem a szó szoros értelmében a lelken vagy a családon. Mindenki egyenlő adóra lévén kötelezve, kell, hogy egyenlő birtokkal is bírjon annak viselhetésére. A községre kivetett adóról az egész község felelős lévén, kell hogy hatalma legyen tagjai fölött s módjában álljon teljesen biztosítékot szerezni magának az adók kellő beszolgáltatása iránt. Mikor teheti pedig ezt legbiztosabban? ha az összes községi birtok, mint tulajdona fölött rendelkezhetik, azt maga oszthatja ki olyanoknak, kikről meg van győződve, hogy jól művelik s állami kötelességeiknek eleget tesznek.

Mi, a fentemlített orosz írók ezen fölfogását igen helyesnek találjuk s hogy a szláv birtokközösség elve nem követeli azon abszolút konzekvenciákat, melyek az orosz községnek ama merev formáit kölcsönzik, – mutatják a többi szláv népek. A déli szlávoknál vannak ugyan házközösségek, zsadrugák anélkül, hogy hason birtokviszonyok léteznének a községekre nézve, mert nincsenek meg azon állami törvények, melyek ilyféle organizációt igényelnek.

Hasonlókép sokat meghányatott ily községi birtok célszerűsége; a szlavophilok hozzá mint ősi, nemzeti intézményhez ragaszkodnak s a Selskoe Blagustrástwo, Moskowitamisz, Ruskaje Beseda című tudományos folyóiratokban síkra szállnak mellette közgazdasági szempontból is. Kawelin, Samarin és a német Haxthausen az orosz községekben a kommunizmus gátját s a pauperismus elleni védbástyát látnak; a délszláv házközösségekben Utjesenovic hason talizmánt vél találni.

Ezen párt fölfogását eléggé jellemzi amit Kawelin az orosz község fontosságáról tart a szociális bajok ellen: „Az egyéni tulajdon elve, mely miként az egyéni haladás és fejlődés fogalmát zárja magában, másrészt enyészet és pusztuláshoz vezet s fölemészti a társadalmi szervezetet, ha a földbirtok egy más szerves törvénye gátot nem vet végkövetkezményei elé, – és ily törvényt vélek a mi községi birtokunkban találni, ha az jogi alapokra visszavezetve és a személy fejlettebb polgári önállóságával összhangba hozva leend.”

Ezen szigorúan nemzeti párt ellen az „Ukasatel” nevű folyóiratban az európai gazdasági és adminisztratív tanok barátai küzdenek a szabadság és haladás nevében, melyek egyéni tulajdon nélkül el nem érhetők; az ellenpárton azonban több hang emelkedett, mely a mostani, bár nagyon alanti, de békés s az európai szociális bajoktól ment művelődési viszonyokat többre becsüli a nézetük szerint úgy is kommunizmus és erkölcsromlásra vezető haladásnál.

A községi birtok, mint az egyéni tulajdon helyettesítője, azt teljesen kizáró alakulás, bármennyire tessék is az orosz jogtörténészeknek a haladás és jólét ellensége, amint ezt védői maguk elismerik; ami pedig a kommunizmus ellen hathatós voltát illeti, az által akadályozza meg annak forradalmi kitörését, hogy követeléseit már mostani szervezetében megvalósítva bírja. Az orosz községek szegénységét, szomorú állapotát több író rajzolja, mi az ismertetett rendszer mellett nagyon könnyen elképzelhető; hozzá véve ehhez a zsarnokság és kényszer ama fokát, melyet e községek alapelvüknél fogva önmaguk fölött gyakorolnak, a fendicsért nemzeti intézmény elfogulatlanul tekintve, épen nem tűnik föl kedvező alakban.

Más szempont alá esnék a részben egyéni tulajdonná alakított községi birtoknak az önkormányzati szükségekre fentartandó része; ilyen községi birtok, noha jó ideig mint kevéssé productiv tisztán közgazdasági célokból ostromoltatott, napjainkban mint a theoriában felemelkedő hangok, mind a törvényhozások által pártoltatik ama nagy jelentőségénél fogva, mellyel az önkormányzat fejlődésére bír.

 

Magyar önkormányzat.

Végig menve az európai államok önkormányzatán, lehetetlen kegyelettel meg nem állapodni honi önkormányzati institúciónknál. Dacára a számos hiányoknak, melyeket önkormányzati életünk magába zár, nagy kincset bírunk benne, az elvet, hogy valamint a törvényhozás a nemzetet illeti fejedelmével egyesülten, úgy a végrehajtásnak is általa kell végbemenni. Nemzetünk maga hajtá végre önalkotta törvényeit s önkormányzati hatóságai voltak százados felfogás szerint kizárólag „legalia potestatis executivae organa”.

Nemzeti államrendszerünk ez elve eléggé nem méltányolható, a baj csak az volt, hogy midőn a nemzet tagosulatai részére a végrehajtásban részvét biztosíttatott, a nemzet mint egész nem bírt egységes szervvel, erős kormánnyal, mi egyrészt Ausztriához való viszonyunkban leli magyarázatát, másrészt pedig abban, hogy jórészben megyéink törvén meg a XV. században a hatóságuk alól magát kivonni akaró feudalizmust, az államélet bennük központosult s az állam mint egész nem tömörül eggyé, mint Európa más államaiban, hol a feudalizmust a királyság semmisítette meg, ez által, bár az abszolutizmus formájában, az állam egységét állapítván meg. Ehhez járultak hazánknak a török hódítás alatti viszonyai, midőn egy időre a részek foglalták el gyakran az egésznek helyét s az egész helyett a részek önállósága növekedett.

Az állami egység elemei megvannak ugyan önkormányzatunkban, de az élet nem engedé őket következetesen formálódni.

Megyéink nem természetes képződések, állami célokból létesítette őket István s az államfő befolyása a mohácsi vész előtti időkben a főispánok, a kinevezett alispánok által elég határozottan nyilatkozik. A megyék szorosabb összeköttetése a királlyal, mint az állami egység képviselőjével, áthatja önkormányzati életünket; a király tekintetik a megye fejének, ő a természetes főispán, mint az 1492-iki törvény kifejezi, mely szerint Pestmegyének nincs szüksége főispánra, hisz közel van a királyi vár.

A török idők utáni korban a központi kormány III. Károly alatt szerveztetik. Mária Terézia alatt annak befolyása a megyei hivatalok felállítására, a tisztviselők fizetésére, a megyei adó és statumokra életbe lép; az 1805. 14. t.-c. szentesíti a királyi biztosokat, szóval a török idők alatti teljes Önállóság tényleg veszendőbe megy, noha a nemzeti szellemben az önkormányzati önállóság vágya erősen él.

Így a való élet és az önkormányzati önállóság szelleme ellentétben állnak egymással s azon tüneménnyel találkozunk, mely nemzeti életünk   más   viszonyaiban is ismétlődik, hogy a nemzet nem szabályozza jogilag az általa tényleg elfogadott állapotot, minek következtében, a viszonyok határozatlansága sok visszáságot szül.

„Azon jogok, melyeket a megyék gyakoroltak, mond Szentkirályi, magasztosak, de a törvény nem szabta ki tüzetesen e jogok határait”, úgy hogy mai nap megyei institúciónkban nincs más becses, mint az elv melyen nyugszik s a szellem, mely benne átplántálódott a mai nemzedékre is.

Nem lehet itt célunk a megyei szervezet részletes előadásába bocsátkozni, csak általánosságban tartjuk szükségesnek önkormányzati életünk szellemét, más európai önkormányzattal párhuzamítás végett néhány vonásban feltüntetni.

1848. előtti összes állami végrehajtásunk a megyei önkormányzaton nyugodva, az a legszélesebb körűnek mutatkozik Európában.

A százados gyakorlat e terjedt hatalomkörben való részesülést nem egyedül előnyökkel járó jognak, hanem kiválólag honfiúi kötelességnek tekinté; törvénykönyvünk fentartá ama bírságok emlékét, melyekkel a megyei gyűlésekből elmaradók bűntettetének s a megyei tisztségek, ámbár a múlt század vége óta díjaztattak, teljesen nem veszték el nobile officium-szerű természetüket. Eme felfogás folyamánya volt a választás elfogadásának szüksége, amint ezt más európai önkormányzatokban is, kapcsolatban az ingyen hivataloskodással, föltaláljuk.

Az önmegadóztatásban a múlt század eleje óta önkormányzatunk eltért az előbbi helyes alapokról, az indokaikban és céljaikban ide vonatkozólag homályos 1723. és 1741-iki törvények levették az önkormányzatban részesek vállairól a megyei adót, mi által annak kötelességszerű jellege erős csorbát szenvedett s mostanság majd egészen kiveszettnek tekinthető.

1848. előtti megyei életünket   kiválólag   jellemzi, ha a törvényhozásra befolyásától eltekintünk is, az autonómia s ez az ami honi önkormányzatunkat az angoltól annyira megkülönbözteti. Nem akarok itt megyéink szerepére hivatkozni, melynél fogva kormányfelelősség hiányában – amennyire ez természetüknél fogva hatalmukban állt – az alkotmány őrei voltak, egyedül mint a törvényhozás végrehajtó szerveit veszem tekintetbe.

Bármily paradoxonnak látszék is az állítás, mégis nagyon igaz, hogy míg az angol önkormányzat nem autonom, de független, a mi megyéink autonómok voltak, de nem függetlenek. Ε kétféle viszony az angol és a magyar törvényhozás szerfölött nagy különbségében leli magyarázatát. Az angol parlament erősen központosított törvényhozó és kormányzó test egyszersmind, törvényei szabályozzák nemcsak a főelveket, de a legkisebb részleteket is, mi másutt a kormányrendeleteknek van fentartva, a mi törvényhozásunk részint csak az általános elvekre szorítkozott, részin egyáltalán elmulasztá egyes viszonyok rendezését, melyek pedig okvetlenül szabályozást igényeltek, ez állapotnak volt következménye, hogy míg az angol helyhatóságok kizárólag a törvény megvalósításának közegei voltak, nálunk a megyékre mondhatni a törvényhozás egy része szállott a statútumok formájában.

Nagyon szembetűnő e különbség az önkormányzati adókra nézve is. Angliában csak a parlament által engedélyezett célra vettethetik ki adó, a mi megyéink teljes szabadsággal tették azt.

Azonban, ha a függetlenséget vesszük tekintetbe, Anglia helyhatóságai a törvény által kezükbe utalt ügyeket a kormány minden beavatkozása nélkül végzik, míg megyéink, nagy autonómiájuk dacára egyenes függésbe jöttek a kormánytól. Hasonlókép álla a viszony az adóztatásra nézve, a parlament a helyhatóságokat fölhatalmazza, hogy ez vagy amaz szükségletre adót vethetnek ki, a mennyiség megállapításába többé nem bocsátkozik,   a   mi   megyéink vethettek ki adót bármely általuk kijelölt célra, de a mennyiség határozása felsőbb megerősítéstől függött.

Önkormányzati rendszerünk egyik elvét képezte 1848. előtt, hogy az arra jogosítottak személyesen részesültek benne s a határozatok és teendők kivitelébe minél többen belevonandók. Ez elv, noha ép az általa a megyegyűlésekbe csődített nagy tömegek hozták megyéinket rossz hírbe, mindenesetre az önkormányzat természetes követelménye, miután az lényegében az egyénnek a végrehajtásban való részesülését képezi. A megyéinkben általa támadt rendetlenségek csak azt bizonyítják, hogy az elvnek van határa, de róla az önkormányzat teljesen meg nem feledkezhetik s egyes formáiban annak hely nyitandó. Az amerikai városok és községek ősgyűlései, az önkormányzat részeseinek nagy számot elfoglaló – de persze nagyobbára ingyen – hivatalok, az angol, főleg a régi alapú self government hasonló iránya, mind az egyén személyes, nem pusztán választás általi közrehatásának szükségét tanúsítják. Az egyéni részesülés hazai önkormányzatunkban ugyan a nemesi praerogativával szoros kapcsolatú, de ez államrendszerünk mai elveire nézve hasonlólag áll és mégis újabb államalakulásunk megtartotta őket, a nemesi szűk burkot az állampolgárság tágabb keretével cserélvén föl.

A mi magát a megyei adminisztrációt illeti, abban is ismétlődik, mit megyei rendszerünkről általán mondottunk: meg van minden eleme a helyes közigazgatásnak, de nincs precíz szabályozás.

Az elv, hogy a központban szabad és kell a megye beléletét közvetlen ismerni, el van fogadva, s mégis az elv képviselője, a főispán, valójában ötödik kereke a megyei élet kocsijának.

Tisztán és világosan jelentkezik annak tudata, hogy a közgyűlések nem képesek az adminisztrációra ügyelni, kell tehát helyettesítőjüknek lenni s megalakul egy erre hivatott szervezet, a kisgyűlés, de amely szervezetlenségben ritkítja párját mindenek fölött.

Fejletlen közigazgatási rendszerünk, bár teljesen keresztül nem vitt, de nagyobbrészt uralkodó egészséges elve, hogy az adminisztratív intézkedések sem vonhatják ki magukat a magánjogi perút alól, a következetes, korrekt szabályozás hiányát szintén mutatja.

Megyéink egyik sajátságát képezte, hogy míg maguk a legszélesebb autonómiával bírtak, a kebelükben létező városok és községek, a megyének fölöttük gyakorolt tutelája által, azt majd egészen nélkülözték.

Kifolyása volt ez a megyéket átható nemesi elvnek, mely uralmat követelt minden fölött, ami nem nemesi: a községi élet fejlődését különösen az úri hatóság lehetleníté, csak ennek megszűnte, a földtehermentesítés keresztülvitele után nyílhatik új korszak önkormányzatunk ezen, a jövőben oly nagy fontosságú formáira.

Megyéink számos megtámadás és szemrehányásnak voltak kitéve, de ha 1848. előtti közviszonyainkat tekintjük, a baj másutt volt inkább, mint a megyékben.

A közéletünkre súlyosan nehezedő rendiség, törvényhozásunk helytelen rendezése, erős nemzeti kormányhiánya, ezek tették rosszakká a megyéket és nem maga az institúció.

Alkotmányunk megtisztult e bajoktól, a megyék elvesztették a szervezetükbe nem való jogokat, le van véve vállaikról az igazságszolgáltatás súlyos terhe s működésük tere jövőben a közigazgatásban lesz, hol rájuk ép olyan nagy feladat vár, mint a milyennel a múltban bírtak, midőn alkotmányt védtek, megvalósítani jelen sorok jelmondatát, hogy:

„Nem az alkotmány, a közigazgatás teszi a népeket tényleg szabadokká.”


Beköszöntő előadás

a kolozsvári Tudományegyetemen

(Kolozsvár, 1872.)

Tisztelt hallgatóim! A cél, mely bennünket összegyűjtött, a tárgy, melyet vizsgálni, megismerni akarunk, az állam, e régi s mégis mindig új intézménye az emberiségnek. Évezredek jelölik e nagy létszer történetét, az ember sokszoros csalódások árán ismerkedett meg történetével, s ha alapját, rendeltetését, életműködésének fő alakzatát illetőleg magasan feljutott is korunk ama hegylejtőjén, melynek ormáról nyílt, szabad széttekintés kínálkozik vizsgáló szemének, miért szépítem a dolgot, a homályos, az eltakart vidékek még bőven találkoznak a horizonton.

Ha nehéz, ha hangyaszorgalmat, éles, beható tekintetet kíván az anyagi kültermészet törvényeinek kutatása s felderítése, még inkább nehéz, még több csalódás magvát hordja magában ama vizsgálódás, mely az embert, az ember szellemi, erkölcsi alkotásainak törvényét keresi. „Emberi viszonyokról ítélni, nem annyira az észlelendő tárgynak, mint magának az észlelőnek természete miatt nehéz, – mert az emberi viszonyok irányában nem igen bírunk a helyes észleletre megkívántató nyugalommal, – mondja Eötvös. (XIX. század ur. eszm. bef. I. köt. 22. 1.) De miért? A kültermészet vizsgálatánál a vizsgáló alany s a tárgy mint különbözők advák az élet által, az erkölcsi világrend körében, hol az ember s közéletének természete derítendő fel, alany és tárgy összeesnek, s a különválasztás csak eszmeileg vihető keresztül. Az embernek, aki kutat, vizsgál, önmagát kell tárgyasítania, alanynak tudni s tárgynak is képzelni egyszerre. Az érdekek, az elvek eleven tusája között áll a vizsgáló, s a lélek bármily fönsége, az értelem bármily ereje nem óvják meg, ha nem is a pártosság, az egyszerű szolgai odaadástól, de igenis attól, hogy a helytelen irányt, a kóros állapotot egész horderejében felismerje, s gyökeres átalakításán munkálkodjék. Épen mert az emberi társadalom döntő, legfőbb tényezője a szabadságra vágyó, az én-ét szerető, ezt érvényesíteni törekvő ember, ép ezért oly nehéz a vizsgálódás afölött, hol van hát határa –s ha igen, hol a szabadságnak, meddig jogosult az én szeretete, meddig nem. Az önismeret a bölcsesség kezdete, ezt hirdette az ókor meg győződéséért vértanúságot szenvedett nagy lángelméje, s valóban ott állunk ma is, hogy minden az erkölcsi világrend kérdéseit érintő vizsgálódásunkban e látszólag könnyű és mégis megfejtetlen rejtéllyel találkozunk. Igen, az önismeret a bölcseség kezdete – de teljesén eljutottunk-e hozzája? A múlt kegyelettel ránk szállított hagyományai, a családi kör meleg, barátságos tűzhelyénél hozzánk forrott vallás elvei, nemzetiségünk anyatejjel beszítt szeretete, társadalmi állásunk szokásai, kényelmei, pedig lehet, mindezek saját s az emberiség jólétének útjában állanak, lefelé húzzák a szellem szárnyait, midőn föléjük, midőn belőlük ki, az új életbe vágyik. Míg tehát a természet tudománya a vizsgáló s vizsgálandó különbségénél fogva elfogulatlanul ítélhet, s ép ebben rejlik roppant haladásának kulcsa, mióta működésének az előítélet által gördített külső gátjai lehullottak, addig az államtannak nagy erőfeszítést kell kifejteni, ha el akar jutni azon álláspontra, melyet a természettudósnak az élet, a dolog természete ingyen, munka nélkül nyújt.

De más irányban is nehéz az államtan feladata, más körülmény is akadályozta haladásában, de ez irányban nincs mit szemére vessen az anyagi világ, a természettudomány. Mert bármily nagyszerűek legyenek utóbbinak felfedezései, bármily roppant horderejű vizsgálatainak eredménye az emberiség művelődésére, mely alapjában, nincs benne kétség, neki köszönheti elsősorban eddigi haladását s tőle várja jövőjét, azon a téren, ahol az államtudomány legfőbb nehézségei, legveszélyesebb zátonyai vannak, – az államnak hogy úgy fejezzem ki magam, –kozmikus részében, a természettudomány épen bölcsőjében van. Az emberi nem anyagi jólétére, fejlődése előmozdítására, megbecsülhetetlenek szolgálatai, s nem habozok kimondani, hogy nekünk, kik a jogot, az állam szervezetét vizsgáljuk s az életben mint ezek munkásai kívánjuk helyünket elfoglalni, az emberi művelődés nagy műhelyében csakis másodrangú szerep kínálkozik, tőlük jő az elevenítő erő, mitőlünk a forma, ők teszik az embert a teremtés urává, mi csak az általuk meghódított alapon működünk tovább. De ha az anyagi világrend egyes tüneményein túl tovább keressük az összekötő szálakat, ha a nagy mindenség keletkezése, a részeket uraló törvények, az élet jelenségeinek alapokai után kérdezősködünk, hypothesisek, sejtelemszerű feleletek várnak csak reánk a természettudományok templomában.

Pedig az államtan el nem odázhatja magától, hogy az állam hason viszonyai, annak a részeit összetartó törvények létalapja, célja, alaperői iránt az élet által fölvetett kérdésekre határozott, világos feleletet ne adjon. Hatalmas, a benne működő tényezők jellege által nem kevéssé bonyolított kozmos megmagyarázása jutott az államtannak osztályrészül, amelyben erőként érvényesül az egyes ember, s a kültermészet adottságait, tényeit, az emberi szabadság, bár nem minden rend nélküli, de csak részben ismert, részben uralgó törvények által korlátolt fejleményei helyettesítik. Az államban á természeti törvényekhez egészen hasonló szabályoktól uralt tényezők találkoznak az emberi lélek aspirátiói, a szabadság igát viselni nem akaró röptével, szárnyalásával. A kényszer és szabadság egymást átható, egymást folyton módosító elvén nyugszik az állam, s a német irodalomban Fröbel Gyula már műve címében kifejezte az állami élet ez ellentétességét, midőn Theorie der Politik-jének egyik kötetében a természet tényeit állítja szemben a jog s szabadság követelményeivel a másikban. A föld szegénysége, az elemek, a víz, a tűz, a járványok pusztításai, az uralkodó osztályok elfogultsága, a nép közönye, lomhasága, vallási türelmetlensége, a létező fenntartásához való makacs ragaszkodás, a közélet szükségleteire való költségek hiánya ezek a tények – a művelődés, a haladás, az osztályok jogainak egyenlősége, ezek a szabadság követelményei. De más irányban is meg van a kényszer s szabadság ellentéte. Hatalom nélkül nincs szabadság, s szabadság – abszolút értelemben – nem tűr hatalmat. Szabadok akarunk lenni s hatalom nélkül azzá nem lehetünk; az államnak, hogy a polgárok szabadságát fenntarthassa, kényszert kell alkalmaznia. A legellentétesb két erő kerül így egymás szolgálatába, a szabad polgár fenntartja a hatalmat, hogy megvédje szabadságát, a hatalom a szabadság létesítésén munkálkodik, melynek legélesebb negatiója. Az emberi érdeken nyugszik az állam, de egyszersmind mily erős, módfeletti gátja is annak. Nagyok az állami élet ellentétei. Szabadság felé hatalom által, az erkölcsi felé anyagi eszközökkel vezet, s midőn érdekeinket korlátolja, előmozdítja őket.

A kültermészet minden ereje, anyaga adott, meglevő, az embertől független, az államban az ember által alkotott, azzal amit megváltoztatni nem áll hatalmában, vegyesen fordul elő. A kültermészet meg van önmagában elég önmagának, míg az állam a kültermészet tényeinek s az ember céljainak combinatiójából jő elé, bár nem egyedül az ember által, de úgy sem, mint a kültermészet szerves lényei, ahogy sokan képzelték.

S mily tág a tér, melyet az állam felölel, mily heterogének a tárgyak, melyekre működését kiterjeszti, sokak szerint épen igen hibásan; hogy így-e? az állam fölötti elmélkedéseinkben lesz elég alkalmunk, hogy az ellenvetést megvizsgáljuk. Az ítélőbíró, a fémjelző, az újoncozási bizottmány, az állomásfőnök, pénzverő s a vesztegzárra ügyelő rendőr, mind egy célra működnek, holott az élet mily idegeneknek, mily különváltaknak ismeri őket.

Komoly tehát a munka, mely reánk vár tisztelt hallgatóim, az önöké úgy, mint az enyém. Tárgyunk, mint kifejtem, az egyoldalúság, elfogultságra ösztönöz; az ellentétek, amelyek megoldását nem az ilyenekben gyönyörködni szerető s rendeltetésétől gyakran eltévelyedett theória, hanem az élet követelik, komolyak, az állam lényéből folyók, a rendezés munkája, melynek feladatul jutott, hogy az állam nagy épületét úgyszólva alapjából construálja, nehéz, éles megfigyelést, következetes gondolkodást, combinativ erőt kíván. Mindezeknél fogva hosszasan időztem az államtan, a politikai tudomány jellemzésénél, s ezért hangsúlyozom újra, hogy munkánk komoly, az önöké úgy, mint az enyém.

A felsőbb, az egyetemi oktatásban a tanító s a hallgató viszonya egész más kell, hogy legyen, mint a középtanodában. Itt a hallgatótól főleg némely tantárgy, nem szenvedőleges, receptív közreműködést vár, itt a feladat nem pusztán egyes életpályákra való kiképzés. Az egyetemnek a tudomány továbbművelését, a gondolkodás, a vizsgálódás mikéntjébe való bevezetést, az érdek felébresztését valamely tan tovább fejlesztése iránt, önálló gondolkozásra való szoktatást jelölte ki célul, hivatásul a tudomány oeconomiája, s ez irány helyes eltalálásában rejlik az egyetemek nagy jelentősége a közéletre, mert a tanulmányozás módja, iránya nemcsak intellectuális fontossággal bír, a jellemképződésre ép oly nagy a befolyása s egy kitűnő német író élesen kiemeli az angol és német rendszer erészbeni hatásait. Németországban, úgymond, a megtanulandó tárgyak anyaga, rendje oly kitűnően van beosztva, oly bőven nyújtatik, hogy az ismeretek, melyeket a hallgató elsajátítani kényszerülve van, teljesen pótolják a gondolkodás szabad öntevékenységét, a felelősség eleven, erős érzetét, A német felsőbb tanítási rend által a jellem erős kifejlődése egyre jobban háttérbe szorul, s az öngondolkodás erejét fölöslegessé teszi a jól szervezett emlékezőtehetség s a más gondolatainak felfogására való készség. Anglia tanrendszere ellenkezőleg nem iránylik bizonyos hivatási szakokra megkívánt ismeretek elsajátítására, hanem inkább a jellem képzésére, s ezért oly nagy mégis e rendszer hatása, hogy az angol irodalom a tudás minden szakában egyen színvonalán áll a némettel s tudósai férfiak is egyszersmind, nemcsak professzorok. (Stein. Bold. w. 321. 1.) Közéletünknek sok analógiája van az angollal, s az önkormányzati, a törvényhatósági élet nálunk is kiválólag feltaláló észt, határozott jellemeket kíván, s egyetemi oktatásunk azt hiszem, eltévesztené feladatát, ha megfeledkeznék arról, hogy nemcsak arra kell törekednie, miben a német szellem felülmúlhatatlanul áll minden népek között, alaposságra, szoliditásra s rendszerre; hivatása másik része ép oly fontos, maguk lábán, saját eszük után járó férfiakat is vár tőle a haza. Legyen tehát működésünk együttes, uraim, támogassanak figyelmükkel, emeljenek érdekükkel. A tanárt a hallgatóság teszi sók részben azzá, ami. A legmélyebb ügyszeretet, a tárgy leghőbb felölelése ellankad szemben a közönnyel, holott az arcon visszatükröződő érdeklődés, az előadóval való lelki összeolvadás emel, lelkesít.

Az én törekvésem nem oda lesz irányozva uraim, hogy megdönthetlen, á priori elfogadott tantételeket, azok szellemdús, érdekes variátióját, levezetéseit nyújtsam önöknek, ellenkezőleg, miután feladatunk egy szervezet megismerése, elemzéshez kell fognunk, inductiv úton kell észleleteinket gyűjteni a letűnt élet–a történelem – s a folyó élet – a jelen tárházából. Részekre kell szednünk uraim, e nagy testet, melyet államnak nevezünk, fel kell boncolnunk, hogy az egyes szervek természetével, az erők, a tényezők hatalmával megismerkedjünk, melyek benne az életet fenntartják, előidézik, s mindenekfelett, hogy meggyőződjünk, van-e szüksége s meddig az embernek az államra. Ε részben ugyanis nem ritkán halljuk, hogy az állam mindinkább feleslegessé válik, hogy az emberi fejlődéssel   hatása   folyton csökken, hogy egészen elvesztendi léte jogosultságát, hogy bármint vegyük, nem egyéb, mint szükséges rossz.

Pedig uraim, nemcsak az anarchia szóvivői, nemcsak egyes tán inkább észjárásuk eredetisége, mint alapossága által kitűnő gondolkozók szólnak ily kicsinylőleg az államról, egy mély búvár, Buckle, a politikai törvények óriási sokaságáról szólva, csodálkozik, hogyan volt képes az emberiség mindezek dacára -haladni, s hozzáteszi: esztelenség volna azonban, a józan ész gúnyolásával állíthatnók csak, hogy a törvényhozásnak a haladásra bármily befolyása lett volna, avagy hogy a jövőt illetőleg a törvényhozástól valamely jótéteményt lehetne remélni, kivéve azt, hogy eltörlendi, amit elődei alapítottak. Íme uraim, a vélemények elég élesen állnak egymással szemben, s egy oly kitűnő szellem kicsinylő ítélete nem kis mértékben provokáló. Tehát az állam csak gát, akadék, legjobb ha félre megy az útból, hogy ne akadékoskodjék. Ε kedvezőtlen ítéletének indokául felsorolja a hosszas üldözéseket, melyeken keresztül az emberiség a lelkiismereti szabadság koráig haladni kényszerülve volt, a rendszabályokat az emberiség butítására, a tudomány, az önálló vizsgálódás elnyomására, az oktalan gátakat, melyek a nemzeti vagyonosodás útjába gördíttettek, az esztelen eszközöket, melyekkel azt előmozdítani célozták, holott békókat raktak reája, fölösleges teherrel nehezítek haladását.

Midőn itt Buckle-t s érveit kiemelem, nem egyedül ez író nagy szellemére tekintőleg teszem azt, ρ utoljára mégis csak egy ember s habár a tudománynak kötelessége reflektálni minden felmerült új eszmére, ha. az egészen magában áll is, ha senki által sem pártoltatik is, s teljesen figyelmen kívül hagyva van, – de teszem főleg azért, mert az eszmék, melyeknek ő kifejezést adott, fogékony talajra estek, s a közvéleményben nem csekély azok száma, kiknek érzését, felfogásmódját ő eltalálta, sejtelmüknek, érzéseiknek öntudatos alakot kölcsönzött. S igen jól mondja Gneist az angol közszellemet rajzolva, Aristoteles régi mondása, hogy az ember állami lény, elveszte jelentőségét az angol közéletben, mely az ember legfőbb hivatását a társadalomban találja, s a következetes Voluntarismus az állam tagadásához jut el.

És most uraim, különös figyelmüket vagyok bátor kikérni, mert amit fejtegetni szándékozom, főfontosságú, s ha kellőleg felfogtuk, sok homályt felderít, sok rejtély kulcsát megadja.

Az állam eszmei valami, eszmei céljánál, eszmei léténél fogva. Célja az ember, illetőleg az emberek, kiket eszünk a nép, a nemzet fogalmába egyesít; minden egyik ember annyit ér, mint a másik, ha eltekintve anyagi és erkölcsi értékétől, azt vizsgáljuk, ami mindannyiban közös, s így az állam is, mely az emberért van, egyenlően van minden emberért. Az ember rendeltetése pedig, hogy éljen, hogy egyéniségét kifejtse s így az állam célja is abban álland, hogy az ember egyéniségének kifejtésén munkálkodjék, s miután minden emberért egyenlőn van, lénye szükségképi folyománya az általánosság, a közösség, vagy más szavakkal az állam célja minden ember céljának, érdekének előmozdítása, azaz a közjó, a közérdek, mint a mindennapi életben magunkat kifejezzük. Eszmei tehát az állam céljára nézve, mert a nép, a nemzet, vagyis egy eszünk abstractiója által teremtett kollektív fogalom célját mozdítja elő; nép, nemzet nem létezik, valójában csak egyének vannak, néppé, nemzetté csak fogalmunkban válnak; eszmei a cél továbbá az által is, mert közcél valóságban nincs, csak egyéni cél, a közcél, a közjó újra csak eszünk összetételének eredménye; de eszmei e cél annyiban is, mert az egyes egyének célja a valóságban gyakran összeütközésbe jő egymással, valamint az egyes egyén célja a közcéllal, így tehát a közcél, melynek az állam hordozója, a fogalom, melynek kifejezője, nem a külső lét, hanem az eszmei lét körébe tartozik, szóval az állam célját tekintve, fogalmat, eszmét fejez ki, az emberek érdekének közösségét, összhangját,  a közösség,  ez összhang szükségét. S ha, uraim, végig nézünk a történelmen, nem az eszme lappangott-e az államalakulás legkorcsabb formái mögött is? Igazságot vártak az emberek az államtól mindenkoron, s mit tesz az igazság, nem mást, minthogy az egyik ember érdeke el ne nyomja a másikét, ez amazét. Ez eszme nem halt ki, nem adatott fel még akkor sem, midőn félistenszerű autokrata személyében olvadt fel az állam, mert ekkor igazságnak tartotta az ember, bármit tett a zsarnok, a körülmény, hogy tőle származott, eo ipso igazságossá tette ennek bármily oktalan, embertelen szeszélyét. Hogy az állam az igazságnak, az embernek viszonyai helyes eligazításának képviselője, megvolt mindenkoron. Az állam forma fogalma az emberrel mondhatnám vele született, de hogy mi az igazság, arról már különbözőleg gondolkoztak az emberek. Indiában a szolgaság állapota igazságosnak tartatott, a felfogást, mely Manu törvény r könyvében kifejezve van, hogy a szolga, ha ura szabadon bocsátja is, szolga marad, mert ki vetkőztethetné ki természetéből, maga a nép legnagyobb részét magában foglaló rabszolga osztály meggyőződésével sem ellenkezett, legalább India történetében nincs a nép lázadásának nyoma az uralgó kasztok ellen. S vajjon nem tartották-e a rabszolgaságot a görög nemzet legnagyobb szellemei igazságosnak? Kételkedett-e a jobbágyság sok időn keresztül a szolgálmányok jogosságán, melyeket urának adni tartozott. Mindebből eléggé kitűnik, hogy amíg az igazság fogalma különbözött, arra nézve, hogy az igazságnak, az emberi érdekek harmóniájának kell az életben személyesítő jenek lenni, erre nézve nem forgott fenn kétség az emberek között. Maguk azok, kik az államról oly lenézőleg nyilatkoznak, nem vonják kétségbe, sőt hirdetik az emberi érdekek harmóniáját. A kérdés csak az, természetes úton, anélkül, hogy az összeütköző érdekek kombinációjára szükség lenne, megalakul-e a harmónia, avagy nem képes-e az erősebb érdek a gyöngébbet teljesen elnyomni, megsemmisíteni, ha a dolgoknak természetes  folyás engedtetik,  s  nem  szükséges-e ép ezért az érdekharmóniának az emberek között constans képviselőt adni.

Eddig tehát a következő eredményre jutottunk volna: Az állam az emberért van, s miután ember több van, mindannyiért, ahány van, mert ember és ember lényegére nézve, arra tudniillik, ami a világ egyéb létezőitől megkülönbözteti, egyenlő, az ember célja pedig legnagyobb általánosságban kifejezve az, hogy valóját, egyéniségét érvényesítse s miután az állam minden emberért van, célja közös minden ember céljával, az állam a közcél, a közjó képviselője, eszerint tehát az állam célját tekintve eszmei, mert a közcél fogalma csak észbeli összefoglalása az egyének céljainak.

De eszmei létét illetőleg is, s e tekintetben minden elméleti fejtegetést félretéve, utalok arra, hogy együnk sem látta az államot; igen, láttunk embert, aki bíráskodik, mást, aki adót szed tőlünk, egy harmadikat, aki eltilt bennünket, hogy marhadögtől sújtott vidékről tehenünket vásárra vigyük, de államot nem. Hova célzok hát uraim, mindezek felsorolásával? Oda, hogy az állam tulajdonkép emberekből van, hogy azoknak kell a közcélt megvalósítani, kiknek maguknak is egyéni céljaik, érdekeik vannak, hogy az állam mi vagyunk, mi amint élünk és mozgunk, érzünk és gondolkozunk, jó és rossz tulajdonainkkal, önző vagy önfeláldozó lélekkel, értelemmel avagy értelmetlenséggel, műveltséggel, avagy barbársággal, hogy az állam csakis eszme, alakzat, csakis egy agyunkban kiépített vár, melynek az életet, a húst és vért mi adjuk meg, mi belőlünk áll.

Miután tehát az állam mind céljánál, mind léténél fogva eszmei, s valóságot a történet folyamában fellépő emberiség által nyer, lehet-e másként, minthogy ez emberiség, bár az eszmék hatalma alól magát teljesen soha sem emancipálja, viszont befolyást gyakorol, módosulást hoz létre ez eszmékben, sőt néha végkép elnyomja azokat. Hogy az állam nem az embereken kívül levő, tőlük teljesen különböző emberiségi létegzet, hanem velük azonos, belőlük mint atomokból összeolvadt egység, ez magyarázza meg, mily mellékesek az állami alakzatok, intézmények az azt alkotó nép jellegéhez. S bár nem tartozom azok közé, kik az államszervezeti kérdést alárendeltnek tartják, kétségtelenül tanunk elemi tételei közé tartozik, hogy a praktikus élet kiindulási pontja, a főtényező, mely az állam tényleges helyzete, mikénti kormányozhatósága fölött határoz, a nép. Uraim, a nép az anyag, az állam forma, ha az anyag rossz, a legnagyobb mester sem fog belőle valamit alkothatni, amint másrészt nagyon igaz, hogy a legjobb anyagot tönkreteheti a hasznavehetetlen forma, melybe öntetett. Rég felismert s tudvalevő dolgot emelek ezzel ki, de szükségem van reá, mint a közmeggyőződésbe átment igazságra, mellyel az államnak, mint művelődési tényezőnek, tagadását leronthatom.

A nép azonban különböző művelődési fokon áll az idők folyamában, s különböző osztályokra szakad haladása egyes szakaiban. Amit manap az iskolásgyermek is tud, az egy század előtt tán titok volt a legnagyobb lángelme előtt, abból tehát, hogy az állam helytelen eszközökhöz nyúl az emberi bajok elhárítására, avagy célellenes módon törekedett a jólét emelésére, nem lehet ellene gáncsot kovácsolni. Az állam e tekintetben kora meggyőződésének kifejezése, amit kora célszerűségi szempontjából helytelen meggyőződésével összhangzólag tesz, ezáltal nem gátolja a haladást, sőt elősegíti, mert amit az állam ily irányban p. o. a közgazdaság, ipar körül foganatosít, amennyiben kora legjobbjainak felfogásával megegyezik, ha ez téves, miután következetesen, nagy erővel vitetik keresztül, annál előbb kitűnik tévessége, míg ha csak egyesek, csak társadalmilag kísértenék meg, annál lassabban jönnének rossz következményei s így az igazság napvilágra, ellenben ha helyes, annál hathatósabb lökést ad a fejlődésnek. Ha tehát az állam nem mindig bír előtte járni az emberiségnek a haladás fáklyájával, ha nem bír fölebb emelkedni kora jeleseinél, kiknek tévedéseit ma már felismerjük, ezen nem lehet csodálkoznunk,    sőt épen    ha szabály szerint többet várnánk tőle, ez lenne képtelenség, mert vannak arra is példáink, hogy az állam, egyes nagy uralkodók megelőzték korukat, a társadalmat, melynek gyermekei voltak. István, midőn a kereszténységet megalapította, Kálmán midőn stb. előbb jártak koruknál, s értelmi tekintetben a haladásnak voltak úttörői.

Még sokkal fontosabb a befolyás, melyet a társadalom osztályai érdekeik által gyakorolnak az államra. Minden társadalmi osztály külön érdek képviselője, a nagybirtokost más érdekek vezetik, mint a kicsit, a gyárost mások, mint a kisiparost, a munkást, a napszámost még kevésbbé azok, melyek a munkaadót a tőkebirtokost. Ezek érdekeinek kiegyenlítése, összhangba hozatala az állam feladata. Azonban az állam ez osztályok tagjaiból állván, mindenik – a viszonyok változásához képest egyik előbb, másik utóbb – hatalomra törekszik az államban, hogy érdekeit az államhatalom által mentül teljesebben érvényesíthesse, s ha a hatalom birtokába juthat, az érdekek összhangját rendszerint úgy szokta helyreállítani, hogy saját osztályérdekét igyekszik uralkodóvá tenni, s eltérítve az államot eredeti céljától, eszméjétől, az osztályérdek szolgájává teszi, mely minden más osztályt lételében fenyegetvén, az elnyomás eszközét, az államot, vagy jobban a hatalmat, mert mihelyst a közjó, a közcél eszméje elvál a hatalomtól, megszűnik igazi államisága is, s a puszta physikai erő fokára sűlyed – gyűlöltté s nemcsak fölöslegessé, de egyenesen s egyáltalán vészes, ellenséges jellegűvé változtatja az emberek szemében.

Az államtan nagy feladata ép abban rejlik, megtalálni a helyes határvonalat, ahol az állam, bár a népből alkotva, akarata, belátása által fenntartva, mégsem juthasson az egyes osztályok hatalmába, s megtartsa általános jellegét, a pártok feletti igazság, a közös érdek képviseletének magasztos hivatását.

Igaz! tökélyre, mechanikus pontossággal járó gépezetre, mely a népek bajait   oly biztosan kiegyenlítené, valamikép az óra az időt pontosan mutatja, még nem talált az emberi ész, s míg emberek lesznek, lesznek összeütközések, viszályok, erőszakosságok, a tudomány ezeknek elejét nem veheti, hacsak az ember szabad röptét megakadályozni, szárnyait tőből elvágni nem akarja, feladata elég nagy, ha ez ellentétek, az összeütközések békés megoldásának útját megtalálja, az emberi fejlődést évtizedekre visszavetni képes, belharcokat lehetetlenné teszi.

Az emberi fejlődés lassú uraim, bármerre tekintünk szét az életben, s hogy az állam e részben nem képez kivételt, van-e okunk fölötte csodálkozni, hisz mint már erre fennebb utaltam, emberek alkotják, az emberi lét egy fensőbb megnyilvánulása csak, mint az állati-e, a méhraj, vagy a hangyaboly, ez sem kerülheti hát ki a haladás általános törvényét.

Ma nap tán kevesebb ok van az állam helyes irányának megtalálását illetőleg a kételyre, a bizalmatlanságra, mint valaha; az államok túlnyomó részében a nép kezébe van fektetve annak súlypontja, az alsóbb osztályok emelésére, nevelésére, az állami életben való befolyása előkészítésére történt-e valaha annyi, mint napjainkban. Igaz, még csak az alaprakásnál vagyunk, de ne feledjük, mindössze száz év van mögöttünk, melytől az emberiség újraébredését számíthatjuk. S hogy valamint az ókor rabszolgaságát, a röghöz kötöttség emberibb, ezt a jobbágyság még elég lealázó, de az előbbiekhez képest nagy haladást mutató állapota követte, úgy éljük ma a szabadság hajnalát s az óriási orosz birodalom parasztságának 1861-ben megkezdett felszabadításával Európában a szolgaság végmaradványai eltűnnek.

Akik az államot feleslegesnek, a haladás akadályának tekintik, az ideális ember természetéből indulnak ki, azt vélve, hogy az emberi művelődés nagy elterjedésével, az ismeretek, az erkölcsök javulásával el fog tűnni az ok is, mely az államnak jelenleg létoka. Nem tehetem azonban, hogy ezek ellenében ne hivatkozzam azon mondhatnám általános igazságra, hogy az ismeretek még oly tömege, az erkölcsi haladás még oly nagy foka dacára is nem szűnünk meg emberek maradni, kikből az érdek, az önzés végkép soha ki nem veszik, kik között érdekütközés lehetősége soha meg nem szűnik. A szellemvilág, az erkölcsi élet legfényesebb nevei közt valjon nincsenek-e ily összeütközések, s ha feltehető volna, hogy az egész emberiség e magas fokig eljutni bír, váljon az emberek közt akkor nem lenne-e ily ellentét? Ha más nem, nézetkülönbség bizonyára, s kell-e faktor, mely e kérdés fölött döntőleg határozzon?

Már túlságosan hosszú időt töltök e kérdésnél, ámbár távolról sem merítem ki, mi jelen bevezető előadásomban lehetetlen is lenne, inkább csak általánosságban akarván eszméket ébreszteni a fennebb érintett államellenes áramlat ellen. A kérdést az állam alapokainak fejtegetésénél szándékozom egész tüzetesen tárgyalni.

Annyit azonban e főfontosságú kérdés rövid fejtegetése által is sikerült tán sejdíthetővé tennem, hogy azok túlságos jó elővéleménnyel vannak az emberi természet iránt, akik az ember államon kívül létébe, haladhatásába bíznak. Mert bár kétségtelen is, hogy az államiságnak különböző fokait, az állami kapcsolatnak lazább és szorosabb alakját mutatja fel a történelem, aszerint amint a társadalom egyszerűbb, egyneműbb elemekből áll, amikor az érdekek összeütközésének kevesebb alkalma van, ép úgy bizonyos másrészről, hogy mihelyst a társadalom viszonyai bonyolultabbakká válnak, ez összeütközések kikerülhetetlenek, az erősebb osztály elnyomni törekszik a másikat, mi ha sikerül, egyet jelent a gyengébb osztály alávetettségével, szolgaságával. Pedig uraim, szabadságra vagyunk teremtve, emberi rendeltetésünkkel, egyéniségünk érvényesítésének erős Ösztönével, de magának az uralkodó társadalmi osztálynak állandó érdekeivel is ellenkezik, – aminthogy a magyar földesúri osztály érdekével is ellenkezett a jobbágyság állapota, – a másik osztály szolgasága; kell tehát az érdekellentétek kiegyenlítésére szervezetnek, testnek lenni s ez az állam, s ezzel tán feleltem volna az állam szüksége iránti fennebb felvetett kérdésre is.

Alig küzdötte ki az emberiség az osztályérdekek nagy harcát a középkori viszonyok által teremtett szocializmusának, a jobbágyságnak megoldása által, máris az újkor jobbágysága kopogtat ajtaján, az emberi fejlődés új irányai, az ipar, a kereskedés szabaddá válásával, új helyzeteket teremtettek, melyek époly hatalmas érdekeket hoznak ellentétbe, mint aminők a földesúr s a jobbágyéi voltak. Mi, uraim, kiknek közviszonyait inkább az egyneműség jellegzi, kiknél az ingatlan tőke túlnyomó az ingó fölött, még nem érezzük közvetlenül az ingó tőke s a munka készülő zaját, az érdekek harcát, de a Parist 1870-ben romba döntő mozgalom moraja, a nagy középületein az érvényesülésre törekvő érdek keze által szított lángok visszfénye elhatott egész hozzánk s mindnyájan érezzük, hogy az érdekek harmóniájától még vajmi messze vagyunk. S ha uraim, a történelemre visszatekintve, az ókor nagy államait, Göröghont, Rómát akkor látjuk feloszlásuk felé közeledni, a szolgaság jármába görnyedni, midőn társadalmi fejlődésük a legmagasabb fokot éri el, ha az osztályérdekek hullámzása azok éles ellentéte idejében csapnak össze az állam fölött, s az állami lét enyészetével a szolgaságot látjuk uralkodóvá válni, nem kell-e teljes erővel egy az osztályérdekek felett álló, azokat kiegyenlítő faktor után kétszeres erővel törekednünk. Nagy idők előestéjén állunk, az emberi elme gyenge, hogy a jövőbe, hogy a pontot, mely felé ez irány halad, megjelölni képes legyen, látnoki szemmel beletekintsen, egyet azonban elmondhatunk ma is. Az emberiséget úgy attól, hogy az alsóbb osztályok lenyűgözése által, az emberi haladás, mely hiszen ép abban áll, hogy a művelődés áldásai a nép minden rétegeit áthassák, hosszú időkre vissza vettessék, de attól is, hogy a tudatlan tömeg vigye az emberiséget enyészete felé, a harcban lévő   osztályok   egyike sem, azaz a társadalom maga nem mentheti meg, hanem hogy itt ez osztályok érdekei fölött álló hatalom, az állam közbejötte szükséges.

Az állam nélkül, uraim, mi más az emberiség, mint a kültermészet legfelsőbb fokú osztálya, a Darwin-féle létérti küzdelem elve által uralt pályatér, hol a kisebbség szolgasága, enyészete bizonyos. A haladás, a művelődés, a szabadság azonban nem az erősebbek uralma, győzelme, hanem az összes emberiség, annak minden része, minden tagja fejlődésétől van feltételezve, s így az állam ha csak tisztán negatíve lép is közbe az emberi viszonyokba, s e természetes létérti küzdelemnek ellenszegül, már ezáltal is a legfőbb szolgálatot teszi a haladásnak. A létérti küzdelem törvényének hatása fölött ítélni a természet körében kívül esik feladatunkon, de hogy mit eredményezett az emberiség körében, elég szomorú példákkal illusztrálja a történelem, s mikor uralkodik e törvény az emberiség körében? Akkor, ha állapota még tisztán társadalmi s az ellentétes érdekek harcán kívül más által nem uralt. Az ázsiai társadalmak elég szomorú képét adják a társadalmi elv kizárólagos uralmának, mert ott állam valójában nincs, hanem csakis hatalomra jutott papság és birtokos osztály, mely államnak adja ki magát s mi a következmény? Az ottani emberiség óriási nagy részének barbár szolgai, egész az állatiasságig sülyedt állapota. S ha Európára vetjük tekintetünket, melyik azon állam, melyben legelőbb megszűnt a jobbágyság? Anglia, itt a jobbágyság a XVI. századdal végkép eltűnik, s miért, mert az állam ellen bírt állni a feudális társadalomnak, a feudális urak önkényének, kik azt hatalmukba keríteni törekedtek, hogy aegise alatt kizsákmányolják az alsóbb osztályt osztályérdekeik javára.

Amily bizonyos tehát, hogy a puszta társadalmiság állapota a gyengébb osztály megigázására vezet, s amily bizonyos, hogy a szolgaság, az alávetettség az emberi haladás legelső gátja, ép úgy nem lehet kételyünk az iránt, hogy a tényező, mely a benne élő eszme hatalmánál fogva ez irány ellenese, az osztályuralom gátja, az emberi civilizáció leghathatósabb előmozdítója.

A felvetett eszmék, a megérintett nehézségek nagyon komolyak uraim, további előadásaim folyamában fogom azokat részleteikben kifejteni, hogy úgy mondjam, érdemileg megvilágíthatni.

És most végezetül engedjék uraim, hogy újra felhívjam önöket az előttünk álló feladat, az állam létokának, életműködése törvényeinek megismerésében! közreműködésre. Legyenek az órák, melyeket e teremben együtt töltünk az állam megismerése végett, a szellemi együttműködés, a gondolatbani összeolvadás órái. Rajtam fog állni, hogy önökben érdeket, a tárgy mélyébe való behatolást ébresszek, az önálló gondolkodás útját a részek szorgos elemzése, a különböző szempontok feltüntetése, a történelmi fejlemények segélyül hívása által egyengessem, önökön hogy törekvésemet érdekük által támogassák. A tanszabadság alapján alkottatott meg az új egyetem, a tanári kar a tanulmányrend teljes szabadságának megállapítása által adott ez elvnek életteljes alakot, hogy azonban e nagy elv üdvös gyümölcsöket teremjen, a tanár minden törekvése elégtelen, ha a hallgatóság érettsége által nem támogattatik. Üdvözlöm önöket, uraim, s e nagy elv érdekében is kérem ki figyelmüket.


Stein új könyve.[10]

(Az államigazgatás és igazgatási jog alapvonalai. Tekintettel Angol- Francia- és Németország törvényhozása és irodalmára. Stein Lőrinc után s hazai viszonyaink és törvényhozásunkra való utalásokkal Kautz Gusztáv győri jogakadémiai tanár által. Pest, Ráth Mór.)

Benső örömmel vettük kezünkbe e munkát. Hazai közönségünk általa oly mű birtokába jut, minőt kívüle hasztalan keres a világirodalomban.

Stein Verwaltungslehre című nagy művével, melynek Handbuch című kivonatát a jelen fordításban veszi a magyar közönség, s mely a nagy mű eredetileg tervezett, de még ki nem adott részeinek elemeit is adja, élére állt – a tudomány körében – ama nagy mozgalomnak, mely a biztosított alkotmány alapján a közigazgatás törvényessége és szabadságának megalapítása utáni törekvésben bírja végcélját.

Ε mozgalom a tudományban Tocquevillelel veszi kezdetét, kinek nagy befolyása azonban a szabad alkotmány és nem szabad közigazgatás diszharmóniája érzésének fölkeltésében kulminálódott; az általa föltárt képnek megvolt mágikus varázsa, de csakis ez, elveivel az általánosságok körében maradt, azok összekapcsolása az élettel hiányzott. Egész más jelentőségű Gneist föllépése a közigazgatási tudományban s hatása a közéletben; a Toqueville ébresztette érzés és vágy Gneist föllépésével elveszti ösztönszerűségét, s művei által öntudatossá válik, Gneist főérdeme, hogy megértette s velünk kontinensiekkel is megbírta értetni egy hatalmas s e mellett szabad népnek – mely nincs is oly messze tőlünk mint az amerikai, s mely szintén monarchikus – szabad közigazgatását, erről adott s a legapróbb részleiekig menő képével határozott s erős tápot szolgáltatott a szabad közigazgatás utáni aspirációknak, melyek tényleg rája támaszkodnak, tőle veszik legerősebb fegyvereiket. Tocqueville és Gneist hatása s azok különbsége e két szóban foglalható: az gyújtott, ez meggyőzött.

Mindazáltal volt e szellemi mozgalomban némi egyoldalúság; Anglia végül is csak egy nép, még pedig elég sajátos, s a kontinenstől elütő jellegű. S közállapotai s a kontinenséi legvégső alapjaik, s elveikben különböznek egymástól, legalább látszanak különbözni, a rokonságnak árnyéka sem forog fönn, hol itt hát az összeegyeztetés lehetősége, honnan meríthető a remény hason állapotok eléréséhez? Itt kezdődik Stein működése.

Ő nem egy népet, Európát, illetőleg annak három fő nemzetét, az angolt, franciát s németet vonja be mint tényezőket nagy operációjához – és pedig ami a lényeget illeti nagyobb mértékben mint azt Toqueville Amerikára nézve tette, – hogy kormányzati és közigazgatási tanának tényi alapokat adjon, de meg hogy e három nép intézményeit szétszedve, elemeikre fölbontva, kimutassa, hogy az állami élet s a közigazgatási formák főfő alapjaikban egyek mindezen népeknél, de a személyi, gazdászati s társadalmi viszonyoknál fogva, melyek minden állam individualitását szülik, ilyen. vagy olyan alakulatot kellett nyerniök, hogy kimutassa, minő társadalmi vagy gazdászati faktor akadályozta ezen nép intézményének a másikéhoz hasonló kifejlődését, vagy másrészt meg miért kellett annak bizonyos időben mindkettőnél egyenlőnek lenni.

Ezen összehasonlító irány azonban csak egyik része Stein működésének; a másik nem kevésbbé fontos, ez pedig a közigazgatási tannak rehabilitálása, a tudományok sorában fölemelése az úgynevezett Gesetzkunde a közigazg. törvényisme alanti fokáról egy rendszeres tudomány színvonalára.

Ε nagy föladat Steinban megtalálta emberét. Az államtudományok más ágaiban: a statisztika, a nemzetgazdaság s a társadalomtanban, System der Staatwissenschaften jével már megtette a kísérletet, s így a közigazgatási tannak, mint a fönntebb említett szakok eredményeit alkalmazni hivatott szak tanának, – anyagi föladataira nézve megvolt a háttér, melyre támaszkodjék.

A közigazgatás tárgya az összes emberi élet. Hogy a jelenben a jövő alapjait lerakhassa, ismernie kell az elemeket, melyek a jelent előidézték, ezért jog- és műveltség történet nélkül intézkedései puszta tapogatódzások vagy külhoni intézmények utánzásai lesznek, hogy föladatát az egyes közigazgatási célok tekintetében azok belső követelményeire nézve megoldhassa, nem nélkülözheti az ember személyi létviszonyai, a gazdászati és társadalmi törvények ismeretét s mivel intézkedései által az egyéni lét körébe hatol, – a jogot.

Egy-egy közigazgatási kör elég tárgyat nyújt, hogy gyakorlati vagy elméleti kezelője benne egy emberi életen át nagyot teremtsen, p. o. a policia, a közoktatás, ä közlekedési ügy, a bankügy, annak tehát, ki mind e részeket uralni, de nemcsak ezt, hanem e részek összefüggését fenntartani, s őket attól megóvni akarja, hogy saját, külön körükben, főleg technikus irányban kifejlődve állami összetartozandóságuk érzetét el ne vesszék, -– annak – ha a képesség nem hiányzik is – nagy lelki bátorsággal kell bírnia szemben az óriási terrénummal, melyet a közigazgatás vizsgálója elé tár, főleg ha annak Európa főbb népeit minden intézménynél be kell vonnia vizsgálódása körébe.

Stein, a szociális mozgalom s annak jelentőségéről írt munkáival vezette be magát a tudományos világba; éles dialektikájával, minden tünemény végső elemeire visszamenő analisztikus tehetségével, támogatva a szocializmus hazájában, Frankhonban szerzett személyes tapasztalatai által, legelőször penetrálta e kérdést egész jelentőségében, s ide vonatkozó munkái becsét sok ellenei közül senki sem vonta kétségbe. Majdnem egyidejűleg jelentek meg Französische Rechtsgeschichte és Geschichte des französischen Municipalwesens című művei, előbbi Warnköniggel, melyekben az általános irányzattal szemben, a belső jogtörténetnek egyengette útait.

1852-ben következett System der Staatswissenschaften című nagy munkája. Célja volt az elvizenye-sedő s ellaposodó államtudományokba rendszert s határozott alapfogalmakat hozni, s erre nézve abból indult ki, hogy valamint a természettudományok nagy haladása a chemiával kezdődik, mely a testeket elemeikre bontá, s az orvosi tudomány azóta kezd a valódi tudomány színvonalára emelkedni, amióta anatómiája által az embert részekre szedi s fiziológiájával a részek erejét s természetét megállapítja, ép úgy kell az államtudományoknak is eljárni s az életet, valamint a természet- és orvostudomány a testeket, szét kell bontani részeikre, el kell választani a gazdászatot a társadalomtantól, a gazdászattani a gazdászati igazgatástól, mert míg ezen külön részekben nincsenek biztos alapfogalmaink, hogy lehet hát e különböző körök összehatását tárgyalni, midőn még az egyes körök s tényezők erejét sem ismerjük. Amitől ő az államtudományokra nézve általában tartott, azt annak egyik részére, a nemzetgazdászatra nézve következőleg fejezi ki: „Und so ist allerdings die National-Oekonomie zu demjenigen Teile der Wissenschaft geworden, dem es unter allen am meisten an Begriff, System und Methode fehlt, und der eben deshalb dringende Gefahr leuft entweder einerseits in Spitzfindigkeit, anderseits in Flachheiten zu verlaufen, oder aber auch von jeder beliebigen Tendenz mit mehr oder weniger Emphase ausgebeutet oder ins Schlepptau genommen zu werden, als ob die Tendenz die Wissenschaft selbst wäre.”

Hogy mennyire alapos volt e félelem, s mennyire igaz  a jelzett   hiány,   annak   kétségtelen   bizonyítéka Carey, kinek műveitől, ha nem pozitív részeit tekintjük, melyek néha meg is mosolyogtatnak, hanem kritikus oldalát vesszük figyelembe, azon nem csekély becsű negatív eredményt el nem vitathatni, hogy kimutatta a jelen nemzetgazdászati iskolák rendszerének, módszerének s, fogalmainak tarthatatlan voltát, ellenmondásait. Stein jelzett fölépítésénél fogva az ellenirányú, szorosan vett tudós világban nem kedvelt jelenség; szétmállasztó dialektikájával ad abszurdum vitte sok elismert auktoritás tanait, s semmire redukálta azok nagy s új tanoknak híresztelt frázisait. Ezirányú, néhol kérlelhetlen eljárását Kautz Gyula nemzetgazd. történetében ugyan szertelen önhittségként tünteti föl, mit azonban szerény véleményünk szerint csakis elvei végkövetkezményekig való keresztülvitele eredményének lehet tekinteni, mely eljárás az ellentétest, bármily nagy auktoritástól jő is, tova sepri. De más tekintetben is ellentétes s különleges állást foglal el Stein a német tudományban; ő nem exkluzív német; rá nézve létezik Anglia, létezik Franciaország, szóval Európa, s legnagyobb alapossága dacára nem esik – mibe a németek közül sokan – tudálékosságba; eléggé hangsúlyozta ő ez exkluzivitás hiányait több művében, s a német tudálékosságról, vele egyszer a német tudomány e ferde irányáról beszélgetve, még jól emlékszem szavaira, – így szólt: Kérem nekünk oly nagy már a copfunk, hogyha Ninive állna, be lehetne vele keríteni. A mi embereink tudják, hány betű van a corpus jurisban, s mennyit evett egy nagy diner-n egy római imperátor, de azt, hogy milyen telekkönyvi rendszer van Szászországban, már nem tudja a hannoveri jogász, vagy ismét, hogy milyen peres eljárás van Ausztriában, terra inkognita lesz a badeni előtt, s viszont ha azonban a legis akciók bármi haszontalan formalitásáról fog akár egyik, akár másikkal beszélgetni, mindenik fogja azt a legkisebb minuciákig ismerni.

Stein tág eszmeköréből nem maradt ki a jog sem; a jognak gazdászati alapokra fektetése s gazdászati   viszonyokbóli magyarázata, egyik legkedvesebb themáját képezi; ide vágó tanait – legalább a magánjog tekintetében – miután ki nem adta, csakis egyetemi hallgatói ismerhetik, kik azonban eléggé meggyőződhettek, hogy ő e tekintetben is a helyzet magaslatán áll.

Stein tudományos jelentősége, ismereteinek bámulatos nagy körét nem is érintve, főleg abban nyilvánul, mint általán minden nagy szellemé, hogy elveivel, nézőpontjával átfogja az összes emberi élet tüneményeit, s ha annak bármi jelentékeny alárendelt részletét elemzi, összefüggése az emberiség nagy érdekeivel, végső céljával sohsem veszik el,

Anélkül, hogy a részletekre kiterjeszkednénk, elég legyen kiemelnünk, hogy ezek tekintetében is sok újat s becsest hozott napfényre úgy a nemzetgazdászat, mint a pénzügytudományban; társadalomtana pedig épen egészen új alkotás.

Ily háttérrel, ily szellemi előzményekkel fogott Stein közigazgatási tanának megírásához s amit e téren adott ki, kivívta az általános elismerést, s ha egy vagy más részében megtámadtatott, a mű általános jelentőségére nézve csak egy hang uralkodik.

Közigazgatási tanának alapját az államról adott azon fogalomhatározatával rakja le, hogy az állam, mint egyénekből álló közület, mert személyiséggel bíró lényekből áll, maga is személyiség és pedig az erkölcsi világ legfőbb személyisége, nemcsak a lényét alkotó személyek nagy száma és céljainál fogva, hanem mert a személyiséget alkotó három fő elem, az én, az akarat, s a cselekvőség, önálló szervvé alakulva van meg az államban.

Van akarata, ennek orgánuma a törvényhozás, van cselekvősége, ennek orgánuma a végrehajtó hatalom; e két önálló orgánum személyes egységgé olvad az államfőben, ki az állam én-jét képezi fönntartván a törvényhozás  és végrehajtás  harmóniáját.

Az igazgatás tehát az államélet azon köre, melyben az állam akarata tényleg megvalósíttatik.

Az igazgatás azután ismét két fő elemmel bír, az egyik a végrehajtó hatalom, a másik a sajátképi igazgatás, az első tekintet nélkül a sokoldalú módozatokra, melyek a gyakorlati életben a kivitel különös feladatai által keletkeznek, létesíti, illetőleg akarja létesíteni a törvényt; gyakorolja az összminisztérium; a másik ott működik, ahol az államnak nagy életkörei önálló feladataikkal jönnek tekintetbe s melyeket minisztériumoknak nevezünk.

Ezen igazgatás két főrészre oszlik: az egyik az államnak más államokhoz, a másik az állam belső viszonyait érinti, ennek első tárgya az állam gazdászati élete (pénzügyminisztérium), a második a személyek egymással való érintkezésében sérthetetlenségük fönntartása (törvénykezés, igazságügyminisztérium), a harmadiknak tárgya az egyén fejlődése (beligazgatás, osztályaival:  közgazdaság, kultusz, közlekedés stb.).

A. végrehajtás tehát az állam ténye, ennek mozzanatai az államban mind önálló alakokat nyernek; így midőn az akarat megállapodott, vagyis a törvény megvan, kell akarni a cselekvést, ez a rendelet által történik s midőn az akaratnak a való életben meg kell testesülni, ezt az egyes intézkedése teszi; midőn ezek ellenében a kültermészet vagy az egyének akarata ellenségesen lép föl, előáll a harmadik mozzanat, a kényszer.

A végrehajtó hatalomban részint az állam egysége, részint az egyén önállósága, két fő alkatot teremt: a központi kormányt, vagyis az- államigazgatást s a szabad igazgatást, vagyis az önkormányzatot s az egyleti ügyet.

A kormány, az önkormányzat s az egyletügy szervezete és joga.

A kormány áll az államfőből s a tulajdonképeni kormányból. Az előbbinek szervei a kabinet, a hadsereg s az államtanács, utóbbi mint az államfőnek a minisztertanácstól különlevő, a törvényhozás és végrehajtáskörüli tanácsadó közege. Az utóbbinak szervei a hivatalok, melyek miniszteriális és hatóságiakra pl. nálunk a posta, vám, bánya, pénzügyi hatóságok, oszlanak.

A kormány akaratát az államfő beleegyezése emeli államakarattá.

A kormány rendeletei részint végrehajtási rendeletek, a törvény közelebbi módozatait tartalmazók, részint közigazgatási rendeletek, melyek a törvény hiányát pótolják, részint szükségbeli rendeletek, melyek a törvényt felfüggesztik, ha gyakorlatát a tényleges állapotok veszélyessé teszik.

A hatóságok pusztán intézkedési joggal bírnak.

Az alkotmányos kormányjog a törvényhozás, és végrehajtás lehető ellentétéből származik; célja a köztük szükséges összhang helyreállítása. Módja a kormány és a hatóságok felelőssége, utóbbi kétféle politikai felelősség a kormányra nézve abban fekszik, hogy az nemcsak a törvény betűje, de szellemére nézve is köteles az összhangot a törvény és a végrehajtás között fönntartani, nyilvánul az összhang fönn vagy fönn nem forgása a törvényhozás szavazataiban; a hatóság felelőssége pedig abban áll, hogy az intézkedésben nemcsak a rendelet betűjét, de szellemét is érvényre juttassa; eléretik a felsőbb hatóságnál való sérelem (Beschwerde) emelése által. A jogi felelősség ellenben abban áll, hogy a kormány vagy hatóság egyes cselekedeteinek a törvények szószerinti értelmével nem szabad ellentétben lennie, vagyis a kormány jogi felelőssége akkor áll be, ha illetősége körében a törvényt megsértette, vagy végre nem hajtotta; mert ha illetősége körén kívül sérti a kormány a törvényt, ez nem a miniszteri felelősség, hanem a közönséges büntetőtörvény következményeit vonja maga után. Ugyanez áll a hatóságok felelősségéről, csakhogy ezek nemcsak az egyén irányában, hanem a kormány irányában is felelősek; fő szempont itt, hogy az illetőség körében s azon kívül elkövetett törvénysértés különbsége fönntartassék. Érvényesíttetik e jogi felelősség a rendes bíróság előtti panasz (Klage) által; minden közigazgatási bíráskodás, ahol a törvénnyel ellentétes intézkedésről van szó, határozottan kárhoztatandó.

A kormány felelősségével szemben áll az állampolgári engedelmesség, az ellentállás magában véve jogtalanság, ellenben a passzív ellentállás az államélet organikus joga.

Az önkormányzat az állampolgárok részvétele a végrehajtásban.

Két alapalkata van: előidézik az egyiket az érdekek, a másikat a földbirtok; az érdekek szülik a képviseleteket (kereskedelmi iparkamarák) a helyileg korlátolt földbirtok pedig a tulajdonképeni önkormányzatot; az elsők az önkormányzatnak nem teljesen kifejlett formái.

Az önkormányzat működése a kormány működésének átvétele, az önkormányzati testek egyrészt az állami egység közegei, de másrészt önállók; azon működések, melyek az önkormányzati testek önállóságából folynak, az önkormányzat természetes vagy szabad, azok pedig, melyek az állam egységéhez való maguktartásából származnak, az állami hatáskört képezik.

Az önkormányzat joga szabályozza annak részint mint az államegész részének, részint mint tagjai közületének viszonyát; az első az önkormányzat nyilvános joga, az utóbbi annak belső joga.

Közjoga, amennyiben szabad hatáskörére vonatkozik, föltétlen szabad intézkedésjoggal ruházza föl, nem lehet valamely intézkedés megtételére kényszeríteni, minden ilynemű kényszer ellenében passzív ellenállása van s a kormányrendelet ellen, valamint az egyes egyén, az önkormányzat is bír panasszal (Klage) és sérelemmel (Besehwerde).

Ellenben állami hatáskörében az önkormányzat hivatal jellegével bír.

Az önkormányzat jogát három alapfogalom dominálja u. m.: először a jogi személyesség, melynélfogva tagjai fölött nem szerződésénél, hanem személyi egységénél fogva bír hatalommal, másodszor az autónómia, melynélfogva szabad hatáskörében a kormányrendelettel egyenerejű határozatokat hozhat s azokat kényszerrel foganatosíthatja. Az állami hatáskör tekintetében autonómiája abban fekszik, hogy a közegeket erre nézve is maga választja: a harmadik alapfogalom a főfelügyelet, ez nem az egyest védi az önkormányzat ellen, ez a belső jog és a bíróságok dolga, célja az önkormányzatot az állam, irányában illetőségén belül tartani.

Az önkormányzat belső joga az állami kormányjog analogonja.

Nem mulaszthatjuk el végül megjegyezni, ámbár az önkormányzati formák fejtegetésében nem követtük eszmemenetét, hogy idevonatkozólag azonban Európában új eredményre jut, hogy sem a nagy tartomány, sem a község, sem a speciális céllal bíró angol board-dal nincs betetőzve az önkormányzat épülete, – szerinte az ehhez úgynevezett közigazgatási község vagyis több községet felölelő önkormányzati test szükséges.

Az egylet azáltal válik az állami végrehajtás részesévé, hogy célját állami föladat képezi, pl. tűzoltóegylet, vasúti részvénytársaság, népnevelési egylet; nem minden egylet ilyen s ezért nem is mindenik visel szerepet az állami végrehajtásban.

Az egyletek jelentősége az összéletre abban áll, hogy azok az állami végrehajtás legszabadabb formái, az egyéntől függvén a cél megválasztása, ő határozván meg az eszközöket, ő a szervezetet, továbbá, hogy . az egyleti ügy által a közéletre nézve magukat olyanok érvényesíthetik, kiknek működése különben a közületre nézve elveszett volna.

Az egyletek egyes alakzatainak elkülönítése, az egylet fogalmának szabatos meghatározása a mű egyik legszebb részét képezi; elég legyen ezt itt érinteni.

Az egyletek joga szintén nyilvános jogra és belső jogra oszlik.

Az egyesületi jog nem egyéb, mint a jogi személyiség, autonómia és főfelügyelet jogának alkalmazása az egyleti jogra.

Ennélfogva minden egylet a kormánynak bejelentett megalakulásánál fogva jogi személyt képez, állami engedélyre csak azon egyletnek van szüksége, melyek a végrehajtó hatalom egy különös jogát veszik igénybe.

A kormánynak4 van joga az egyletek működési jogát felfüggeszteni; azok föloszlatását azonban, csak bírói határozat alapján kérve, megengedni.

Bármint is vélekedjék valaki Stein fölfogásáról, mellyel az egyleti ügyet az állami végrehajtó hatalom rendszerébe beilleszté, nem fogja elvitathatni, hogy korunk eme nagy faktorát egész jelentőségében így még senki nem méltányolta s elemző eszével abban egész új világot tárt föl.

A végrehajtó hatalomnak  a pénzügy, igazságügy és belügyre egyaránt érvényes tana után, a három ág közül a belügyit veszi föl Stein vizsgálódása tárgyául.

Terünk nem engedi, hogy a belügyi igazgatásnak a személyi, a gazdászati és társadalmi életre alapított rendszerét, itt bár csak vázlatosan ismertessük, a népesedési, a közegészségi, a rendészeti, az oktatási és művelődési, névszerint a sajtóügy igazgatását, valamint az . összes gazdászati élet szerfölött gazdag és annyi eredetiséggel tárgyalt igazgatását tehát egészen mellőzve, csak a társadalmi igazgatásról adunk némi kis vázlatot.

A társadalomnak, mint az állam után az emberi élet legfontosabb szervének igazgatásával zárja be Stein rendszerét.

Ha másért nem, már csak a társadalom fogalma és alap viszonyairól az egyes idevágó igazgatási célok tárgyalása közben adott meghatározása és jellemzése miatt is nagy nyereségnek tartanok e mű átültetését; egy nyelvünkön eddig abszolúte ismeretlen tudományág válik ezáltal  megközelíthetővé és pedig oly szövétnek mellett, mely a társadalom tanának konfúz, sötét országában, ha teljes világot nem is ad, a főkörvonalakat elég élesen kijelöli.

A társadalmi igazgatás célja a szabadság jogi akadályainak mellőzése a szellemi és anyagi javak jogi megszerezhetőségének biztosítása által mindenki részére, ebben áll viszonya a társadalmi szabadsághoz; ezen kör magában foglalja az egyénnek a család, a háznépe, a cselédség, a nemzetség, a nemesség, a majorátusok és a testületi szellemmel való harcát, s az állami igazgatásnak föladatát, az egyént e különböző békókból kimenteni.

Célja továbbá a társadalmi igazgatásnak a társadalmi nyomorról való gondoskodás, vagyis az egyes ember részére a személyes önállóság physikai előfeltételeit megadni; mint ilyen létesíti a drágasági rendészetet és a mai korban belátva ennek eredménytelenségét, de belátva a forgalom és iparszabadság negatív voltát is, a nagy városok élelmezésének pozitív eszméjét ragadja meg, másrészt pedig a munkáslakóházak tekintetében tesz hasonirányú kísérleteket; majd egyenesen kezébe veszi az ügyet, gondoskodván a gazdászati szegénységről, vagyis midőn a szükséges élelmiszerek hiánya a személyiség létét veszélyezteti, valamint a társadalmi szegénységről, melynél fogva az egyes teljes munkaerőben léte mellett, önálló társadalmi álláshoz nem juthat; a gazdászati szegénység elleni intézetek az árvaházak, a bölcsődék, a lelencházak, szegények iskolái, a szegény betegápolás; a szociális szegénységet természetbeni segély, munkaadás által törekszik az igazgatás megszüntetni.

A társadalmi igazgatás végső és legfontosabb föladatát képezi a fölmenő osztálymozgalmat, vagyis a lehetőséget előállítani, hogy az alsó osztályú egyén a felsőbb osztályokba emelkedhessek; az állam, mint olyan hatóságaival, a társadalomnak alapúi szolgáló gazdászati törvényeknél fogva, de az eddigi tapasztalatok szerint is semminemű   oly   speciális intézménnyel nem bír, mely által e mozgalmat elősegíthetné, tehet azonban mégis sokat, ami által arra közreműködhetik s ez azon elv, hogy az igazgatás minden pontján azon legyen, hogy a tőkenélküli osztálynak a fejlődés mindazon feltételeit nyújtsa, melyeket ez tőke hiányából, valamint physikai keresetképesség tekintetében magától megszerezni nem képes.

Az igazgatás közege itt az egyleti ügy: a formák a segélypénztárak, a zálog- és kölcsönintézetek, a takarékpénztárak, a társulati biztosítás (prévoyance mutuelle), az előlegező pénztárak, a termelési társulatok, a munkásszövetségek.

A fordítást csak dicsérettel említhetjük; a fordítónak mindenesetre nem csekély nehézségekkel kellett megküzdenie, nyelvünk szelleme csak a konkrét kifejezési módot szereti, a műben pedig, főleg az elvi megállapításoknál, sok az elvont – nem annyira eszme – mint kifejezési mód; fordító e részben szerencsésen oldotta meg föladatát, ámbár a szófűzés kötöttségén sok helyt még jobban is segíthetett volna részesülők és névmások általi bontással.

A munkához fordító szépen írt bevezetést adott, méltányolva abban a közigazgatási tudomány fejlődési menetét és Stein tudományos jelentőségét; minden pontjával azonban nem érthetünk egyet, különösen nem azzal, hogy a „lipcsei nagy auktoritás, Roscher”, Steinra valami speciális befolyást gyakorolt volna, e két elem olyan mint a tűz és víz, az egyik az emberi életet történeti fejlődése által, a másik, t. i. Stein a dolog természetének elemzéséből akarja földeríteni a történelmi háttért az analitikus utón megállapított elvek igazolása és nem eredeti bizonyító eszközként használva; a két módszer annyira eltérő, hogy egyiknek a másikra való befolyását szükségkép kizárja.

Fordítónak aggályát, hogy a közigazgatási tudománynak Stein által megkísérlett önállósításával, az országászattan (politika) az alkotmányi politikán kívül tárgytalanná válik, ugyan nagyon alaposnak   találjuk, (de ebben inkább örvendetes, mint aggályos körülményt látunk; mit is lendített annak az alkotmányi és igazgatási politika-féle rendszerben űzött művelése az államtudományokon, főleg az igazgatási tanon; de még inkább volt-e annak bármi befolyása az életre? Egyfelől állt ez az úgynevezett igazgatási politika, az ő ide-oda révedező eszmefuttatásaival, másfelől az élet sokféle föladataival, melyekre, főleg azok részleteire, semmi tekintettel sem volt e politika, s így aztán az élet is egészen elhaladt mellette s tudományos behatás nélkül, tisztán a mindennapi élet esetleges viszonyaihoz képest rendezte közigazgatási törvényeit és szabályait, megteremtve a közigazgatási törvényismét, mely közt s a kormányzati politika között azonban áthidalhatlan űr maradt, a közélet, valamint a tudomány közös rovására.

S ép ez okból örvendünk, hogy hihetőleg nemsokára leéli magát a közigazgatási politika, mint önálló tudományos ág, megmaradván mint résznek tere a rendszeres közigazgatási tanban.

Ezeket akartuk főleg fordító bevezetésére megjegyezni, kinek különben e mű sok fáradtságot adó fordítása, valamint a rendszer keretéhez képest adott honi viszonyokra való utalása, őszinte elismerést érdemel.


 

Közigazgatásunk és a szabadság.

Írta:  Grümald Béla, Zólyom-vármegye alispánja. Budapest.

Kiadja:   Ráth Mór.   1876.

Ily cím alatt veszünk egy dolgozatot, melyre lehetetlen néhány szót nem mondanunk.

Publicistikai irodalmunk e kis iratban egy becses munkával, közéletünk egy férfias cselekedettel lett gazdagabb. Mindenkép sajátságos jelenség, ami a fennebbi köntösben elénk lép; ha előpostája nem lett volna, azt mondanók meglepő; de a „Közigazgatásunk és a magyar nemzetiség” után, mást szerzőtől nem is várhattunk. Megyei ember, az önkormányzat őszinte híve tör pálcát megyerendszerünk felett, s a közigazgatási tisztviselők kinevezését követeli. A kis mű nagy tanulmányok eredménye, a tény, hogy egy gondolkodó fő elzárt dolgozó műhelyből ilyen művel lép a nagyközönség elé, nevezetes erkölcsi tény. Eszmék, valódi eszmék, s nem ilyeneknek csúfolt önkényes, realitással nem bíró képzetek embere lép elénk; az élet nyüzsgő közepéből emeli fel szavát, az élet követelményeként hirdeti őket, azok közvetlen szükségeként mutatja ki el nem odázható megvalósításukat, s teszi ezt közéletünk szellemi szabadtalanságának, a dogmatikus elkeseredettséggel pengetett tartalmatlan jelszavak idejében, midőn minden középszerű s még hozzá selejtes vélemény a sajtó istápolása mellett zsarnoki hatalommal parancsol hallgatást minden önálló nézet nyilvánítási kísérleteknek, előszedve a legerősebb fegyvereket, ha elhallgattatási törekvéseit nem látszik közvetlen siker koronázni, a gyanúsítást, a hazaárulás, a közéletbőli proskripcióval fenyegetést. – De e bátorság nem Kecskeméthy „Parlamenti alkotmány és vármegyei reakció”-ja cinikus köpenyét ölti magára, komoly tanulmány és gyakorlati élettapasztalás a vezetői, ezekre támaszkodik, ezek egyengetik útját, s amily komolyan ő beszél, ép oly komoly meghallgatást fog magának mindenfelé kieszközölni önsúlya természetes nyomatékával.

Publicisztikus irodalmunk legutóbbi évtizedéből nem bírnék méltó társat a Grünwald Béláé mellé állítani. S miben rejlik a szerény terjedelmű dolgozat becse? A szerző által látható előszeretettel használt egyik tekintély sokszor szokta ezt az életben úgy, mint irataiban említeni. „A mű nem az által becses, amit közvetlenül nyújt, hanem amit gondolkodó főkben ébreszt.” Amit szerző az önkormányzatra nézve lényegest elmond, irodalmunkban, sőt közéletünk terén sem új, hasonló hangok emelkednek a 2l-es bizottság kebelében, s Lechner Ágostnak, a Hoffmann-féle jog- és államtud. folyóiratban megjelent, de a nagyközönségre mondhatni elveszett remek dolgozatában az önkormányzat Grünwaldéval egyenlő irányú, csak sokkal mélyebb megoldásra talált. Ugyancsak ismertető a Bud. Szemle 1869-i folyamában az európai önkormányzatot a szerző kegyelt előképei nyomán iparkodott feltüntetni. – Hazai municipiális viszonyainknak a mechanikus államfelfogás, a bureaukratikus routine szempontjából szerzőével egyenlő éles kritikát már többfelől kellett kiállniok, a legélesebb, de történelmietlen irányánál fogva a legfrivolabbat is, Kecskeméthy ismert röpiratában. – Hogy megyéink az önkény, a szakképzetlenség, a családi különérdekek, az adminisztratív tehetetlenség, csak nem a szabadság, s az állami végrehajtás közegei, sokszor hallottuk már, – s mégis a Grünwald Béla dolgozata, mely szintén csak a most felsorolt eszmék körében marad, valami egészen eredeti, önállóbecsű irodalmi jelenség, – mert az egész gondolatkörnek oly végső összefüggő kapcsot ád, mely által dolgozata dacára, hogy tartalma különben nem új, lényegesen más lesz, mint irodalmunk akármelyik hasontárgyú terméke.

Grünwald Béla az önkormányzat kérdését, a sokak előtt oly alárendeltnek látszó közigazgatási szervezetet – visszaviszi, mint szerves föltételét mutatja fel nyomról-nyomra és nem pusztán állítja annak, a minél e világon csakugyan nincs magasabb, az önálló nemzeti lét, az állami létei kérdésére. – Ezt eddig irodalmunkban csakugyan senki sem tévé, de amit általában, nemcsak saját irodalmi viszonyainkat tekintve, nagyra kell becsülnünk ez iratban, a szerző képessége a legkisebbnek, vagy legalább is a látszólag ilyennek mértékét – a legmagasabban találni, keresni fel. Szerzőre mély hatást tett a hatalmas író, kitől iránytűjét vévé közéletünknek manap annyira tájékozatlan nagy tengerén, s úgy látszik, erősen megszívlelte annak ama mondását: Nehmt Eine Verwaltungsmassregel und löst sie auf in ihre Gründe, ihre Objekte und ihr letztes Ziel und ihr werdet den unwiderstehlichen Gang der Bewegung (dieses höheren Lebens, dem wir alle unterworfen sind) im kleinstem Körper und seiner Geschichte verstehen.”

Komolyan aggasztó jelenség a magyar faj életében, hogy nagy fáradtsággal kell neki bizonyítgatni, hogy nem lehet magasabb célja önmagánál, nem lehet fontosabb feladata saját fenntartásánál, hatalmának terjesztésénél s biztosításánál.” Ε gondolattal üti arcul – bocsánat ez erős kifejezésért – olvasóját szerző dolgozata legelső soraiban; ily távlatból tekinti az egész közigazgatási szervezést, eme kiindulási pontra visz vissza mindent, s teszi a meggyőződés benső hangján, erős megfigyelő tehetség, éles boncoló képességgel. Maga e gondolat elég, nézetünk szerint, hogy a munka felé fordítsa a közfigyelmet; mert az államalakulás legvégsőbb gyökerére mutat reá, midőn mindennél magasabbnak állítja oda a nemzet létét, hatalmát.

Mert mi is hát végül az ok, ami a nemzeteket önálló hatalmakká alakítja, belőlök szuverén államokat képez? Mi ez az   ultima   ratio?   Az   egyes   nagyobb   erkölcsi, szellemi törekvései, érdeke, biztonsági vágya? Az erő, a hatalom, mely ezt eszközli, nagyobb mind e tényezőknél. Hisz ha a fennebbi tényezők az államok alakulását magyarázni bírnák, részvét helyett csakis gúnnyal, mint oktalan ábrándot, tekinthetnők a lengyelek kísérleteit, nemzeti létük,   Önálló   államuk   visszaszerzésére, mit, bármennyire szigorúan ítéljük is el őket múltjukért, s bármennyire tartsuk e kísérletek sikertelenségét kiérdemlettnek, nem tehetünk. Az egyes aja-baján túl, azon felül áll a nemzetek léte, nem léte, s amint a veszélyeztetés  percében  minden  magán  baj,   magán   érdek elhallgat, hogy csak a nemzeté hangozzék, pedig ennek feláldozása árán orvoslást lelhetne amaz, úgy létet sem az egyes kicsinyes törekvése, céljai adnak egy nemzetnek, A szellem hatalma az, mely nemzeteket teremt és eltemet, függetlenül az egyes önző vágyaitól azon kényszerűség folytán, mely a legmagasabbat, a szellemet is levonja a földre, hogy csak   különbözőségeiben   jöjjön önmaga tudatára.   Nem   az   egyes,   a   genius,   melynek amaz csak futó árnya, s emez igaz valósága hozza létre a nemzeteket, s konstituálja őket államokká, szerzőnek nagyon is igaza van, hogy  oly  nemzet  sorsa  aggasztó, ahol e genius, az egyes e végső   tartaléka   szétesik,   az életadó    gyökere    kiszáradt,   hol   az   mint    mindenek fölött álló cél hatni megszűnt s csak az egyes elkülönözöttségében   marad   vissza, ott a nemzet  létének   vége közel van, mert nincs többé szerves egész, csak homogén halmaz, melyet  a  leggyengébb   szél   tovaseper    a négy   világtáj   felé,   vagy a legközelebbi   életerős   nép igájába hajt.

A színek, melyekkel szerző nemzeti ösztudatunk hanyatlását festi, amily élénkek, ép oly igazak, az okok közül, melyek e tényt magyarázzák, csak egyet feled el, s csak egyet nem érint egész horderejében. Az első, hogy a nemzet háromszázados harca létéért, sokrészt inkább a rendi társadalom külön érdekének küzdelme az, igaz idegen is, de egyszersmind főkép e különérdeket fenyegető királyság ellen, mintsem a nemzeti szelllem harca a létért, a másik, bár sokszor foglalkozik vele, de alapjában még sem fejti ki, hogy a liberalizmus nem államalkotó princípium.

A nemzeti létért való küzdelemnek, hogy ekként kiválókép rendi különérdekeket teszünk rugóivá, semmikép sem akarjuk értékét csökkenteni. Minden állam fejlődése különböző fokain rendszerint bizonyos társadalmi szerkezetet hoz kifejezésre, egész tisztaságában soha sincs jelen, s ez nem is lenne jó, csak az a kérdés, mennyire túluralgó benne egy társadalmi külön-érdek, valamennyi rovására. Nem az feltűnő tehát, hogy a rendi érdekek hazánk történetében kiváló szerepet játszottak, sőt épen az lephetne meg bennünket, ha ez másként lenne s emberfölöttit kívánnánk egy nemzettől, ha azt követelnők, hogy önmaga, saját létviszonyai fölé egy kívülről szemlélő objektivitásával fölemelkedjék. Semmi szemrehányást sem fejez ki tehát állításunk, hogy a nemzeti harcok rendi különérdek motívuma által voltak kiválókép vezetve, a nemzet, fejlődési fokához képest, a rendi társadalomban élvén csak; de e tényt nem szabad a tényezők mérlegelésénél tekinteten kívül hagynunk, midőn állami öntudatunk intenzivitása hiányainak okait keressük.

Hazai municipalismus vulgárisunk jelenségei, e tényező nélkül érthetetlenek, egy Tisza Kálmán „Parlamenti felelős kormány és megyerendszer” 1865-ben megjelent dolgozata megfejthetlen rejtély maradna, ha nem bírnók magunknak az államszervezetet jeleníteni, mely a rendi társadalom alapján egyedül lehetséges. Ily hátterű államrendszerben küzdött a magyar századokon át s pedig sikerrel, a szabadság jelszava alatt, egy abszolutikus dinasztia ellen. S ez államrendszer, ez egész küzdelem a fölületes vizsgálat, de nemcsak ez, a mélyebb, de egyoldalú teória szerint is bizonyos közelfekvő analógiákat nyújtott Európa legszabadabb államrendszerével, az angollal, az angol népnek a Stuartok elleni küzdelmével. Analógiát, ha a királyi hatalomnak amott csak az utolsó század óta elhalványult befolyása, az általa teremtett s a kontinens által nem méltatott közigazgatása s rendi privilégiumoktól évszázadok óta felszabadult, jogegyenlőség alapján álló, nemest, polgárt, pórt sáncai közé fölvett társadalmi szerkezetétől eltekintünk. Mi természetesebb tehát, hogy gondolkodásunk eme rendi államrendszer képzeteiből nem bírt kibontakozni, s a modern államot a szavazatok szélesebb körre kiterjesztése, a miniszteri felelősség, a jogegyenlőség által, de annak leghatékonyabb, mert az életre közvetlenül kiható közege, nem rendi közigazgatás nélkül megvalósítani nem gondolta.

S csak legyünk igazságosak, a társadalmias, állami öntudat híjával levő theória is a megyék rendi jellegű konzerválásának szerfölött kedvezett; Anglia irodalma mire fekteti a fősúlyt az alkotmányban? a parlamentre, közigazgatása, megyéi vajmi kevéssé lettek angolok által méltatva; e nagy, tán ellenmondás nélkül mondhatnám, a világ első nemzete, amily nagy életében, a gyakorlatban, oly rövidlátó sokrészt a közélete felőli theóriában; mit szóljunk a franciákról, a németekről, vajjon itt az ötvenes évekig a régi állam a bürokrácia ellenes irodalom, mihez bírt máshoz jutni, mint a mi régi megyénkéhez hasonló alkotásokhoz, minek okát messze vinne itt elemezni; amiben más népek ideált láttak, hogyne akartuk volna azt mi konzerválni, hisz nem másról volt szó, mint egy honi plánta további ápolásáról, melyet ha kitépünk, idegennek betelepítésével legalább az akklimatizáció ideje alatt sok bajunk lehet. Nem oly régi dolog, hogy az elmélet másként gondolkozik, s ez is csak Németországban, Franciaország még mindig a Contrat sociálban, s a Laboulay elképzelte Amerikában úszik, s Angliában is új jelenség egy oly mű, mint a „Local Government and Taxation” című Cobden Clud Essays-féle gyűjtemény, s ebben a Morier dolgozata. Ezért nem „lélektani talány” előttem napi sajtónk, általában az irodalmunk magatartása.

Hogy a liberalizmus nem államalkotó princípium, ezt fölötte könnyű belátni, csak oly állam   veheti fel magába, tűrheti el, amely már van, létezik, mely biztosan érzi a földet talpa alatt. De volt-e ily magyar állam, midőn a nemzet szuverenitását visszanyerte, léteztek-e amaz objektív létföltételek, melyek nélkül állam nincs? Mindent alapjából kellett újra teremtenünk, A liberalizmus akkor jöhet sorra az állami életiben, mint praedomináló vezérelv, ha az konszolidált intézményeken nyugszik, a részeknek, mit a liberalizmus akar, akkor engedhetni meg nem kötött szabad mozgást, ha az egésznek léte szilárd intézményekben biztosítva van; a liberalizmus, a fejlődés, a haladás; de hogy valami fejlődhessék, haladhasson, kell, hogy előbb legyen, tényleg megalakuljon; liberális elvekkel államot alkotni nem lehet, ha azok konzervatív alapra nem támaszkodhatnak; mi azonban annyira benn voltunk a liberalizmusban, hogy 60-tól majd 70-ig a hazaárulással egyenlő, legalább is rokonelnevezés volt a konzervatív; mi a konzervitívval, egyébként könnyen érthetőleg egészen más fogalmakat kapcsoltunk össze, a nemzeti önállóság kisebb mérvét, annak egyenes feladását, eltörölt rendi jogok visszaállítását, egyházi túlkapást az állam terére, mint ami benne általában van, s a helyett, hogy az ilyen hazai konzervativizmust csakugyan leküzdve, a konzervativizmus minden állam fennállása, de főkép alapításához szükséges részét elfogadtuk volna, túllicitálni iparkodtunk egymást liberalizmusban. Nálunk senki nem volt konzervatív a közéletben, legalább bevallottan, hisz ez egyenlő lett volna a közéletben! működésről való lemondással; s ez manap is csak kevéssé változott s a párt is, mely jelenleg ilyennek mondatik, csak félig akar ilyen lenni, s mint egész működésében elnevezésénél is a lépést csak félig teszi meg.

Liberalizmusunk hátráltatá annak minden következményekbeni érvényesítését, hogy egy állam csak egy nemzet szellemének, géniuszának kifejezője lehet. Nagy Eötvösünk elméletileg eléggé kimutatta a szabadság és nemzetiség ellentéteit, de egész gondolatiránya szerint, bármennyire szerette nemzetét, inkább hajlott a szabadság, mint a nemzetiség felé, utóbbinak erkölcsi értékét nem méltatta különben oly mélyreható elméje, az általános emberi lebegett szemei előtt, megfeledkezve, hogy az csak elvontan, elméletben létezik, valóságra, csak egyéniesülten, nemzeti alakban válhat. Ily nézőpontokból kiindulva írhatta XIX, század uraik. eszm. II. kiad. I. köt. 101. lapján. „Bármily országra vagy időkorra fordítsuk figyelmünket, azt tapasztaljuk, hogy a nemzetiség eszméje mindig azon mértékben lép háttérbe, melyben a szabadság és egyenlőség fogalma valósulásnak indul, míg másrészről a nemzeti különállás sehol sem marad fel épebben, mint oly országokban, melyekben a szabadság és egyenlőség elvei nem alkalmaztatnak” és hozhatta fel például Észak-Amerikát és Svájcot, mint oly államokat, ahol a nyelvkülönbség minden fontosságát elvesztette. Mivel az általános haladás lett szerinte a világ kereszténnyé válta óta a legfőbb követelmény, a „Nemzetiségi kérdés” című röpirata ezen passzusa szerint „minden eszme csak akkor s azon alakban válik egyes korszakokban uralkodóvá, melyben azt az általános haladás érdeke megkívánja” azért hihette, hogy hazánkban „a történelmi s politikai nemzet érdekeit csak úgy biztosíthatjuk, ha minden egyes nyelvbeli nemzetiségek igényei kielégíttetnek s hogy ellenben a különböző nyelvbeli nemzetiségek igényei csak úgy elégíttethetnek ki, ha az ország egysége és állami léte biztosíttatott.” (Nemzet, kérdés 42. 1.)

Eötvösünk, minden geniálitása, nagy szelleme egész mélysége dacára, dacára annak, hogy többhelyt polemizál a XVIII. század filozófusaival s az induktív irányt, a Baco irányát tűzi műve homlokára, abstrakt gondolatokkal tudott csak dolgozni; előtte a fogalmi ember lebegett, a XVIII. század alkotta abstrakt egyéniség, az abstrakt emberi, s mivel a való embert az ő nemzeti különbségeivel meg nem semmisíthette, nem hogy e különbség okát, helyességét, szellemi, erkölcsi igazoltságát   kereste   volna,   platonikus   idealizmussal, alárendeltebb, alsóbb művelődési fok színvonalára szállítá, mint az eszmének, az emberinek, tökéletlen alakját.

Eötvös egész gondolatirányánál fogva csak liberális lehetett, ebből magyarázhatjuk a nemzetiségi! kérdést illető nézeteit, melyek hazánk közvéleményére oly nagy befolyással voltak, s érthetjük meg, hogy ő is ott volt, s épen ő volt ott a megyerendezés kérdésénél, melyeket a nemzetiségi aspirációk kielégítésére szolgáló terrénumnak tekintett, s az általános haladásróli fogalma érteti meg velünk, hogy gondolhatta, miszerint a nemzetiségi igények csak úgy elégíttethetnek ki, ha az ország politikai léte biztosíttatik.

A nemzetiség nem puszta homályos érzés, hanem az emberi szellemnek bizonyos individuális alakja, mely érzés, homályos érzés jellegével csak addig bír, amíg puszta aspiráció, amint a valót érinti, ide kilépni mer, illetőleg az neki szabad, a legkézzelfoghatóbb, mert maga körül mindent átalakító tényező; neki a megye igen kicsi tér, a nemzeti szellem megvalósulást keres minden téren, valahány nemzetiség annyi akadémiát, színházat, egyetemet, vasútat, sereget követel s hogy ez mint legyen az ország politikai létével egyeztethető, bajos másként megérteni, mintha föltesszük, hogy azon általános haladást, melyet az uralgó nemzet az említett tereken elér, az alárendelt nemzetiségek is magukénak ismerendik el; de e föltevés nemcsak hamis, a tények által megcáfoltatik, de olyan követelményt is tartalmaz, aminőt az embert valóságában tekintve, támasztani is erős.

A nemzetiség az emberi szellem egyéni külsővé váltsága; ezért egy országban lehetetlen több nemzetiség igényeinek kielégítése, mert külsőleg kizárják egymást, vagy ha azok részbeni kielégítést találnak, folyton az ország egységét fenyegetik, mert természetszerűleg teljes kielégítésre törnek. Hazánk ezért vagy magyar marad, vagy szét  fog bomlani részeire.

Svájc és Amerika hozatik fel az itt mondottak cáfolatára; azonban   sokak   által   tétetett   már a megjegyzés, hogy a kettő nem is igazi állam, csak az egyéni haszon, a gazdasági létföntartás külső kerete; eme fölfogás bírálatába nem akarok bocsátkozni, ámbár az Amerikába vándorlók szabadságvágya mellett, hogy a gazdászati szükség, általában gazdászati motívumok nem kis szerepet játszanak, ki fogná tagadni, valamint ki fogná feledni, hogy a szabad Svájc fiai szolgáltatták a legabszolútabb, s még hozzá idegen trónok bérenc zsoldosait.

A két állam tekintetében a következő körülmények hagyatnak figyelmen kívül, midőn annak bebizonyítására példaként idéztetnek, hogy az állam meglehet nemzeti jelleg nélkül, illetőleg uralkodó nemzet nélkül.

Először is Észak-Amerika még mindég igen kifejezett angol, vagy igazabban amerikai jelleggel bír, s ez elem túlsúlya oly nagy, hogy ellenében az amúgy is nem államalapító, hanem gazdászati okokból jött európai nemzetiségek nagyon soká önállósági igényeket formálni nem is mertek, ha erre szükséges öntudatuk egyébként kifejlődött lett volna is. Csak vegyük a dolgokat természetes lefolyásuk szerint, a bevándorlóknak először is kenyerüket kell megkéresniök, s csak azután gondolhatnak politikai szereplésre, már pedig bizonyos, hogy a szövetséges államok függetlenségének kivívása óta az angolnak vehető 3 millió törzslakósság mellé történő nem angol bevándorlás, a német és ír, csak a 20-as 30-as évek óta nagyobb dimenziójú, hogy tehát egy nemzedék életének kellett elmúlni, amíg az angolok vagy nativeok mellett, a legtekintélyesebb népelem, a német és ír politikai öntudatra ébredt; s csakugyan aki az amerikai viszonyokat figyelemmel kíséri, a német és ír elem ily vergődését, ez idő óta tapasztalhatja is.

A másik figyelemre nem méltatott körülmény s ez Amerikára, Svájcra egyaránt illik, de különösen a svájci viszonyokat magyarázza nézetünk szerint, – az, hogy ha egy nemzetiség erős, meg nem vitázható „hatalomra egy nagy államban szert tett, annak egyes tőle elvált részeiben az állam alkotó tendencia szunnyadhat, és szunnyad is; ez az eset forog fenn főleg Svájcban, hol francia, olasz, német, az illető nemzeti állam hatalma által biztosított kultúra árnyékában pihen, nemzeti szellemének minden irányú teljes külnyilvánulását ott találja, nem kell azért neki Svájcban fáradni, áldozni; egészen másként áll a dolog ahol oly nemzetiségek vannak egy államban, melyek ezen kívül nem tekinthetnek egy rokon faj alkotta államra, vagy azért mert ilyen azon állam határain túl nincs is, vagy mert ha van, ennek hatalma, önállósága nem eléggé biztosított, a nemzeti szellem minden irányú külnyilvánulásra abban sem jött, akár mert erre számilag csekély a rokon faj, akár belső okoknál fogva; ide járul még Svájcban a külön nemzetiségek bizonyos számbeli egyensúlya. Mindezek rövid érintése legalább is tán kétes értékűvé teheti a Svájc és Amerika példáját a kérdéses tétel igazolására.

Mesteri vonásokkal rajzolja szerző megyéink jelen állapotait, kimutatva, hogy bennük s általuk önkormányzat– szerzőnek egyébként minden sorából kivehetőleg állami ideálja – nincs, hogy gyakorlati eredményeket, mint rendet, közművelődési célok előmozdítását, az igazságszolgáltatás, pénzügy, hadügy támogatását, előmutatni nem tudnak, hogy a szabadság helyett, a törvény helyett, bennük az önkény uralkodik, – hogy a nemzeti eszme megvalósításának legalkalmatlanabb közegei.

Nem akarom szerző szép gondolatmenetét, melyen ily meggyőződésre jut, kivonatok által elrontani, nem pártjaink jellemzését, sajtónk magatartását, a megyékben uralomra jutott kisszerű személyes és klikk érdekek tusáját tartalmazó rajzait idézetek által halványan visszaadni, e helyett mindenkit, ha közéletünk iránt érdeke végképen ki nem aludt, magára a komoly tanulmány és férfias lelkesedéstől áthatott műre utalom, mert hisz amúgy is csak ismertetni, nem bírálni valóm van.

Amit még kiemelnem kell, hogy ismertetésem teljes legyen, az a dolgozatnak ama része, mely Anglia, az önkormányzat klasszikus hazájának ismertetésével foglalkozik, hogy megmutassa mennyire nem önkormányzat a mi megyei rendszerünk mai alakjában; és nehogy valaki azzal vádolhassa, hogy Anglia unikum, igen korszerűen belefonja dolgozatába Poroszország közigazgatásának az angollal teljesen rokonelvek szerint keresztül vitt önkormányzatiasítását; dolgozata utóbbi része kedvezőleg tanúskodik arról, hogy szerzőnek a köztiszt mellett, melyet mint egy megye alispánja teljesít, maradt elég ideje nemcsak ez új szervezetet amint az a törvényben előttünk áll tanulmányozni, de létrejötte momentumaival, ez alakulást megindító és kísérő irodalommal is megismerkedni, – oly körülmény, melyet közigazgatási kérdésekben, hol mint oly találóan mondja, nem vagyunk se teoretikusok, se praktikusok, nemcsak egy megyei tisztviselőnél, de az erre sokkal inkább érkező elmélet embereinél is ritkán tapasztalunk.

Ha nem volna oly szomorú az eredmény, melyre a tisztviselők felelősségét tartalmazó megyei törvény illető szakaszainak kritikájában jut, azt mondhatnók gyönyörrel olvastuk dolgozata ide vágó részét; szorosan közigazgatásjogi szempontból ez a kis dolgozat legszebb része; látszik, szerző tisztán belátott a droit administratif technikájába, mely nálunk sajnos bíróságaink, tehát a tulajdonképeni jogászi elem által, mondhatnók az adóáthárításnak a finánc-tudományból kölcsönzött analog elve szerint kezeltetik, miről a semmitőszéki döntvények nagyon is, sőt sokszor épen a jogos áthárítás határainak kiterjesztésével, tanúskodnak; a miniszteriális közegek által pedig nem tudjuk tulajdonkép minő elv, de csaknem a közigazgatási jog saját benső természete szerint adminisztráltatik az; ebbe, a nálunk még ködös világba, hogy mily jól tudott a kalauzul vett lámpa mellett behatolni, s annak homályait a tisztviselői felelősség tekintetében   felderíteni,   fényesen  tanúskodik idevágó kritikája, mely a megyei törvény e részbeni gyarlóságát cáfolhatatlanul ostorozza.

Mit mondjak még a dolgozatról? miért is szólaltunk hát fel? – igen, hogy tehát a közigazgatási tisztviselőket ki kell nevezni. Szerző nehéz szívvel jön ez eredményhez, aki dolgozatát figyelemmel olvassa, nem fog ezen kétkedhetni, minden sora elárulja, hogy van benne pietas a múlt iránt, a régi megye iránt, mindaz iránt ami nemzeti, így hát a megye, e speciális magyar intézmény iránt is, hisz neki az önkormányzat drága kincs, ez ideálja, de akinek azon tapasztalásra kellett jutnia, mint neki a 89. 1. szerint, hol ezeket írja: „Nem azért hoztam elé mindezeket, hogy a fizetéstelen hivatalok életbeléptetését ajánljam az önkormányzat terén. Ha ezt tenném, az egész ország egy óriási hahotával fogadná ez indítványt.” Tehát aki szerint az igazi önkormányzat lehetetlen, torzalakját, mely különben is semmire se jó, konzerválni pedig merő dőreség volna, arra nézve nem marad más hátra, mint a tisztviselők kinevezése, kikben a magyar állameszme polgári seregét látja.

A közigazgatási tisztviselők kinevezésének ily eredményű tárgyalása Grünwaldnál, dacára külső hasonlatosságának, miben sem  rokon ama felületes, s bürokratikus eszmékből kiinduló követelésekkel, melyek hasonló tervben végződtek; a legnagyobb sértés lenne, melyet szerzőn elkövethetni, ha őt ezekkel egy sorba állítanók, ő az önkormányzatért lelkesül, de elég objektív átlátni, hogy az állam bármennyire meríti erejét polgárai lelkesedéséből, ez által, ennek tüze által fenn nem tartható, hanem külső testre szorul, mely külső testet, amaz csak akkor tarthat össze, ha nemcsak szószátyár, de tényekben, mindennap nyilatkozó; ily tényleges, mindennap nyilatkozó, fizetés, jutalom nélküli – mert ha nem ilyen nélküli, nem is volna – lelkesedés: az önkormányzat; ahol ily lelkesedés nincs, ott az államtestet eme természetű kapocs helyett, egy külső kapocsnak,   a   mechanikus   hivatali   hierarchiának   kell összetartani, mely ezért egyébként, hogy erkölcsi természetűvé válhat, sőt kiválókép ily jelleg kifejezője lehet, ámbár az önkormányzatot erkölcsi értékében felülmúlni nem, bizonyos fokig mutatja a közigazgatástól ugyan sokban különböző, de sokban hasonló bírói szervezet.

Ügy, hogy szerző ténykérdéssé teszi a közigazgatási rendezést, ama tény irántivá, vajjon a nemzet ama pozitív lelkesedésre képtelenné vált-e? Ő ezt kétségtelennek tartja, hihetőleg saját közvetlen tapasztalatai, s a sajtónak e részben az ország különböző részeiből nyert értesítései nyomán, melyek között mindenesetre e lelkesedés zárus fokra szálltát legélénkebben tanúsítja a választók összeírását teljesítő küldöttségek napidíj igénye; mindazáltal Horváth Boldizsár bébebíró javaslatai, a 21-es bizottságban Csengerynek, Tiszának s másoknak a nobile officiumokra vonatkozólag hallatott nézetei, vajjon tisztán a levegőbeni tapogatózások voltak-e? s abszolúte kiveszett-e a nemzetből az elem, a hatósági önkormányzathoz bármily csekély fokban, s az ilyet csakis a gazdászatira képes előállítani? ez egy oly ténykérdés, melyet az ország minden vidékét alaposan ismerők oldhatnak csak meg. Mi is azt hisszük, a közigazgatási rendszer a tisztviselők kinevezésére fektetendő, de a hatósági önkormányzat teljes elejtésétől azért irtózunk, mert a tiszta bürokratizmussal a társadalom állami öntudatának ássuk meg sírját, mert egy egészen bürokratizált államból szabadságon tényleg, s nemcsak látszólag nyugvó államot újra alkotni nehezebb sokkal, mintha a bürokrácia mellett az önkormányzat jogfolytonossága fenntartatik. Azt hisszük, e részben szerző nagyon az aut aut elvét követte, s a kérdés még sem oly egyszerű, mint felállítá; ezzel nem a tisztviselők választása mellett akarunk lándzsát törni, hanem az igazi önkormányzatnak bármily kicsi, de mégis a puszta gazdászatinál nagyobb mérvű beékeléseért a bürokrácia szervezendő közigazgatási keretbe. S e ténykérdés továbbá   nem   úgy   áll   előttünk, hogy még ily kisebb mérvű önkormányzatra is a kellő lelkesedés nyilatkozni fog-e, elhisszük szerzőnek, hogy nem, de nem is azt kell kutatni, hanem megvannak-e az országban a kellő elemek, melyeket ilyesmire kényszeríteni lehet. A tiszta voluntarism Angliában sem szülte az önkormányzatot, hanem az állami kényszer, s ezt Poroszországban is alkalmazták; csak a kényszer folytáni gyakorlás által tanulta meg, vált szokásává, lett önkéntes az angol gentryben az önkormányzati lelkesedés, a kényszer nyitotta fel szemeit, hogy midőn kényszerítve a közszolgálati terheket viseli, a világon lehető legjobban biztosítja jogait.

Oly nehezen esik a nemzet történetében, régi alkotásaiban lelkesedése tápját lelő kebelnek ezek legtiszteletreméltóbbikától, a megyétől megválni. A gondolkozásmód, mely a nemzet életét összefüggés nélkül, jövőjét múltja nélkül elképzelni nem tudja, a közhatalomnak ily átmenetnélküli, a fejlesztés helyett törés jellegével bíró átalakításában megnyugodni nem tud, A dolgok ama nézlet módja, mely előtt a puszta hasznos, a célra legalkalmasabb eszköz is értéktelen, – hacsak ez: egyaránt javalják a fennkijelölt kérdés mindenoldalú meghányását, vajjon csakugyan nincsenek-e az országban elemek, melyek ha maguktól nem lelkesednének is egy bizonyos mérvű hatósági önkormányzatért, erre legalább kényszeríthetők.

Mely ténykérdéshez, hogy részemről hozzá nem szólok, főleg hivatásom természetében, de a körülményben is rejlik, mert a vidék, melyben élek, az erdélyi részek megyéi, hogy bizonyítékul másra, mint a rendeknek 1790 óta állandó sérelmére ne is hivatkozzam, az önkormányzat megvalósítására csakugyan kevésbbé látszanak alkalmasoknak, mint a magyarországiak; itt már 48 előtt túlnyomólag annak tekintetett a megyei szolgálat, aminek Magyarországban csak a legújabb idő óta, életpályának; ily nagy országrész látszólagos alkalmatlansága az önkormányzatra, mit eldönteni egyébiránt nem akarok, mindenesetre épen saját magam ellen fegyver,   de   vajjon   mindenáron   uniformizálni   kell-e Erdélyt Magyarországgal?

Ne oly könnyedén, mint szerző ezen átsuhan, csak a legszélesebbkörű expertise után, ha ez kimondja, hogy nemcsak tövestől kell kitépni, de magot sem lehet róla venni, mely mint kismérvű hatósági önkormányzat kinőheti magát a jobb viszonyok között jobb földben nemesebbé, mint a tő, melyről vettük, csak ekkor vigyük ki végleg a temetőbe honi alkotmányunk e pusztulásában, rongyaiban, eltorzult képével is tisztes romját, a megyét, s vele a benne végül is rejlő önkormányzat elvét, s kívánjunk neki örök nyugodalmat.

Mert a szerző ne feledje, hogy az a gazdászati önkormányzat, melyet ő fennhagyni akar, nagyon kétes értékű, legfőkép az állami öntudat, a politikai szabadság érzetének ébrentartására.

Jelen röpke sorok, céljuk nem lévén egyéb, mint néhány szót szólni közigazgatási szervezkedésünknek Grünwad Béla által oly remekül felfogott kérdéséhez, bármily csábító lenne is az egyébként, a szőnyegen lévő megyerendezési kormány-javaslatokkal nem fognak foglalkozni.

Nézetünk szerint ugyanis Grünwald Béla az általunk jelzett megszorítással helyesen odaformulázza a közigazgatási reform kérdését: csak két lehetőség közt van választásunk, vagy szorosan állami szervezése közigazgatásunknak, vagy igaz önkormányzat életbeléptetése, és bármennyire törekszünk is a kérdés ily alakú feltételét magunktól elodázni, előbb-utóbb így fog az a viszonyok kényszerítő hatalma következtében elénk lépni.

Mi a kormányjavaslatokat nagyon átmeneti jellegűeknek tartjuk, s a legjobb bizonyítéknak arra, hogy a kérdés csakhamar a fennemlített alakban lép elénk. Ε javaslatok ugyan a régi megyerendszer alapján állnak s a megyét külső kapcsolatba hozzák az állami közigazgatás egyéb közegeivel, de egyszersmind a megye lassú halálának legbiztosabb előpostái. Nem szólok az állami és megyei elemek külső kapcsolatáról, nem az igazgatás kollegialitásából származó technikus inkonvenientákról, előttem a legfontosabb e javaslatokban az, hogy az önkormányzatot ama minimumra szállítják le, honnét csak egy lépés van a tiszta bürokráciához. Ugyan ki fogja elhinni, hogy a belga province deputation permanenteja mintájára alkotott állandó választmány néhány tagjában, a köztisztükben életpályájukat bíró választott tisztviselőkben egy megye lakossága önmagát kormányzaná, különösen midőn eme tagokkal a megyét illető dolgokban egyenlő befolyás adatik az állami hivatalos közegeknek? Ε javaslatok elfogadtathatnak és javítanak is a mostani megyén, de nekünk gyökeres orvoslásra van szükségünk, s ez öt év alatt bizonyára éreztetni fogja magát. Nézetem szerint e javaslatok akár szükséges, akár szükségtelen, de mindenesetre csak elodázását foglalják magukban a definitív reformnak, mely engem kiválólag érdekel s ezért szólok csak ehhez a Grünwald Béla által formulázott irányban.

Nézetem szerint tehát megyei rendszerünkkel mai alkalmatlan alakjában – mert nem mindig volt ilyen, sőt volt története folyamán az igaz önkormányzat kifejezése, a nemzeti lét egyedüli eszköze – szakítanunk s közigazgatásunkat a kinevezett állami hivatalnoki rendszerre fektetnünk, a hivatali pályát kellő előképzéstől feltételezett s a bíróihoz hasonló életpályává kell tennünk, de midőn megyerendszerünk mai alakját elvetjük a benne rejlő nagy elvet, az Önkormányzat elvét nem pusztán a gazdászati, de hatósági jelleggel bírói közigazgatás körében bármily csekély mérvben fenntartani kell törekednünk. A kérdés tehát odamegy, van-e objektíve véve ily kismérvű, de nobile officiumokban nyilvánuló önkormányzati képesség bennünk? Ez a jelleg nem hiányzott a régi megyében, sőt a választás épen nem képezte mindenkoron megyerendszerünk irányelvét, ez annak csak legutóbbi képződménye, miért ne gondolhatnánk az önkormányzatnak nálunk igaz elve felelevenítésére?

Ily jellegű önkormányzatnak az állami közigazgatással való oly összekapcsolását, hogy a közgyűlés, az alispánban összepontosuló s a szolgabírák hatáskörének egy részét tevő hatalom ép oly állami közegekre ruháztassák, mint aminők a pénzügyi, bírósági s egyéb manap kinevezett hivatalnokok által ellátott állami feladatokat végzik, az önkormányzatnak pedig a szolgabírói hatáskör egy része s a helyi adók kivetése a helyi szükségletekre jusson, tartjuk mi az egyedül helyes kiinduló pontnak a közigazgatási reform megindításánál.

Hogy minő mérvű legyen ez önkormányzat, nem fejtegetem, a porosz Kreisordnung erre elég útmutatást foglal magában, Grünwald Bélánál is elég adat található erre vonatkozólag, valamint más hazai irodalmi termékekben, nem ez a nehéz kérdés, hanem az, amit főkép szeretnék megvitatva látni: vannak-e az országban oly elemek, amelyektől ingyenes tisztviselést, persze nem oly terjedelműt, mint egy szolgabíróét, sokkal kisebb körűt várni, megkövetelni lehet. Ezen kérdés eldöntése előtt amannak vitatása amúgy is hiábavaló.

Előttem közigazgatásunk átalakításának kérdése elsőrendű fontosságú kérdés, előbbre teszem azt pénzügyünk rendezésének, nemcsak mert ez amattól függ, hanem mert financialiter tönkrement embereket is regenerálódni már láttunk, de az erkölcsileg tönkrementek elpusztulnak végkép, minden irányban. A közigazgatás, annak rendszere, alapelvei, működése pedig, mivel a nemzet mint egész csak közigazgatása által él, épen ama részét teszi közéletének, hol ennek alapiránya elválik, hol erkölcsi ereje mint egésznek kifejlődik, vagy lassan elöletik.

A technikailag legjobb közigazgatási rendszer erkölcsileg ölhet meg egy nemzetet, azért csatoltam a hatósági önkormányzat érdekében e néhány szót Grünwald Béla „Közigazgatásunk és a szabadság” című dolgozatához, mint  amelyben megcáfolhatlanul   kimutatva   látom   a megyei hivatalnokok állami kinevezésének szükségét, de az önkormányzatot nézetem szerint elhibázottan csak a gazdászati igazgatásra szorítva. Az én reményem vérmesebb nemzetemben, adja Isten, hogy ne csalódtam légyen.


Adalék közigazgatási és fegyelmi praxisunkhoz.[11]

I.

A köztisztviselők és hivatalnokok állásának mikénti szabályozásától függ nemcsak az állami működés sikeressége, hanem sok részben magának az államnak jelleme, iránya.

Aszerint lesz más és más az állam, amint köztisztviselői a törvényben, a felsőbb hatóság egyéni felfogásában, vagy a megbízást adó választók tetszésében, vagy egyes társadalmi hatalmak, egyes nagy urak, testületek, érdekcsoportok kívánalmaiban bírják legfőbb irányzójukat; a törvények lehetnek egyező elvüek, sőt a részletekben is összhangzók a különböző államokban, azért az egyes államok egészen más jellemüek lesznek, mint az illető törvények után következtetni lehetne, ha a köztisztviselők állása másként van rendezve, mert ettől függ teljesen, hogyan lesz az ige testté.

Az államok úgy vannak a törvényekkel, mint az emberek a morál elveivel; a legelvetemedetebb ember sem fog nyíltan immorális elveket hirdetni, hanem csak cselekedni fog ilyenek szerint. Az államok is törvényeikben magasztos célokat vallanak magukénak, de hogy e célokból valóság lesz-e? elsősorban attól függ, minő a közhivatalnokok jogi állása.

Ahol a közhivatal az illető részére a zsákmány természetével bír, ahol abban nem a törvényhez ragaszkodás, hanem a pártélet érdekeinek szolgálása, vagy a merev alárendeltség egy kormányzó egyén akaratának az irányadó, ott természetesen a szép és jó törvények is csak olyanok, mint az emberek által vallott, de nem követett erkölcsi elvek.

A köztisztviselők állásának oly rendezéséhez, mely által ők mondhatnám igaz hivatásuknak visszaadatnak, mely által képesekké tétetnek valóban a köznek, az általános jónak szolgálni, – az első lépés azon hatalom határainak megállapítása, mely által a köztisztviselő kellő szolgálatra kényszeríthető, azaz a felsőbb hatalom által gyakorolható fegyelem meghatározása.

Amint a fegyelem gyakorlási módjának jogi és nem puszta hatalmi elvek szerint való rendezése a törvényben elismerésre jut, ezáltal ki van fejezve, hogy a tisztviselő állásában bizonyos jogi önállósággal bír, mely önállóságnak határa a törvényben, s nem egyesek egyén? akaratában fekszik.

Maga a törvény, mely a fegyelem határait megállapítja, az ítélkezésre hivatott közegeket kijelöli, lehet tökéletlen, még inkább persze a törvény alkalmazása egyes esetekben; sőt a fegyelmi eljárás örökké tökéletlen marad annyiban, hogy a szolgálat minőségét, a kötelességmulasztás kisebb-nagyobb fokát abszolút ismérvek által előzetesen és tárgyilagosan megállapítani soha sem lehet, mert a kisebb kötelességmulasztás a nagyobb-tól csak fokozatilag, nem lényegileg különbözik, mert a fokozatok a közszolgálat ezerféle viszonyaiban oly sokfélék, hogy ahány közszolgálati tény van, ugyanannyi fegyelmi büntetésnek is kellene lenni, ha a törvény objective minden fegyelmi vétség tényálladékát megállapítaná akarná.

A fegyelmi vétségek természetében rejlik tehát már nehézség a pártatlan bírói ítélkezésnek megteremtésére, s így annál szükségesebb e hatalom gyakorlását figyelemmel kísérni, miután az ítélő közegek nincsenek oly biztos zsinórmérték birtokában, mint aminőt a polgári vagy büntető bírónak a törvény kezébe ad, s a tisztult és józan közvélemény ellenőrzésére sokkal inkább szorulnak, mint ezek.

A közhivatali viszony, a fegyelem természete a jog-és államtudomány terén még mindig nem tisztázott részek; hogy mást ne említsek, a hivatalnok, főkép a közigazgatási, előkelő tudósok által a gép színvonalára sülyesztetik fellebbvalói kezében, a fegyelem pedig a büntető jogviszonyokkal egy forrásból eredőnek fogatik fel. Én itt e controversiáktól eltekintve, tételes közigazgatási jogunk szempontjából szándékozom a múlt évben a lapok terén is oly sokat emlegetett esztergommegyei esetet szellőztetni, mely úgy fegyelmi eljárásunkra, mint közigazgatásunkra  szomorúan  érdekes világot vet.

A fegyelmi eljárási iratok előttem feküsznek, azokból röviden a tényállást és a jogerőre emelkedett határozatot fogom mindenek előtt ismertetni s azután megjegyzéseimet előadni.

*

Pestmegyének a bankügyre vonatkozó körlevele múlt évi március hó 29-én az alispán távollétében érkezett Esztergommegyéhez, anélkül, hogy az nevezett megyének április hó 9-én tartott közgyűlésén előterjesztetett volna; a körlevélnek a közgyűlésrőli lemaradása fölött a sajtóban megjegyzések tétettek, melyek az ügyben közvetlenül érdekelt alispán és ennek távollétébeni törvényes helyettese, a főjegyző között ugyancsak a hírlapok terén polémiára adtak alkalmat, minek következtében az alispán a május hó 8-iki közigazgatási bizottsági ülésben arra kérte a főispánt, hogy az általa a hírlapokban előadottakat, mint a főispántól magától hallottakat, hivatalosan erősítse meg, miután a főjegyző az alispán állításait koholmány, rágalomnak nevezte, többi között konstatálja különösen, hogy a főjegyző magának a főispánnak mondotta április hó 10-én, a közgyűlés utáni napon, hogy a körlevél megérkezett a megyéhez és maga az alispán prezentálta azt; a főjegyző erre a hírlapokban tett állításait fenntartva, az alispán  által  megtámadott  eljárását  védelmezte,  mire a főispán kijelenté, hogy a fennforgó ügyet megvizsgálta és a főjegyző eljárását ugyan teljesen korrektnek találta, de tiszti esküjére hivatkozva bizonyíthatja, hogy a főjegyző előtte április hó 10-én a kérdéses körlevélnek átvételét az alispánra tolta, mely ünnepélyes enunciatioval szemben a főjegyző hasonlókép tiszti esküjére hivatkozva állítá, hogy ő ezt nem tette, egyszersmind a közte és a főispán közt folyt szóváltásnál jelenlevő 4 tanút ajánlva állítása beigazolására.

Az ekként az ülésben kiélesedett ellentét ugyanott olyképen nyert kiegyenlítést, hogy a bizottság több felszólalás után oly indokolással, miszerint fegyelmi eset fenn nem forogván s a megye közönsége két főtisztviselőjével meg lévén elégedve, napirendre tér, de az egész esetet jegyzőkönyvébe nem veszi fel; szóval a dolog more patrio elcsináltatott.

Erre az ügy végleg elintézettnek látszott, míg nem egy hónap múlva, június 11-én a belügyminiszterhez feljelentés nem érkezett 3 megyebizottsági tagtól, melyben a főjegyző ellen kötelességmulasztás, hivatalos hatalommali visszaélés, hivatalos eskü megszegése miatt vizsgálat, e célból miniszteri biztos kiküldetése és a főjegyző fegyelmi vagy fenyítő útoni megbüntetése kéretik.

Mely feljelentés és vizsgálat elrendelését tartalmazó kérvényt a miniszter Esztergommegye közigazgatási bizottságához törvényszerű intézkedés végett leküldvén, a bizottság a fegyelmi vizsgálatot elrendelte; mely határozat ellen a közigazgatási bizottság szabálytalan alakítása, az elnöklő alispán érdekeltsége stb. valamint azon okból, hogy az határozatlan, nevezetesen a felfüggesztés kérdésében világosan nem intézkedik, panaszlott főjegyző fellebbezvén, a miniszter július hó 12-én kelt intézkedésével a bizottsági határozatot helyben hagyta és egyszersmind a főjegyzőt „tekintettel a felhozott vádak természetére és azon körülményre, hogy a megye első tisztviselői közt fennforgó éles súrlódásnak az egymás melletti működés által való fokozása a közszolgálat legnagyobb hátrányára lehetne”, hivatalától felfüggesztette; de egyszersmind „minthogy a fegyelmi választmányban az elnökséget sem a főispán, sem az alispán az iratokból kitetsző ez ügybeni személyes érdekeltségüknél fogva nem viselhetik”, a közigazgatási bizottságot felhívta egy egyén javaslatba hozására, kire a fegyelmi választmány elnöksége bízandó lenne.

Ekként az alaki nehézségek elháríttatván, megindult a vizsgálat, vagy 25 tanú kihallgattatott, panaszlott főjegyző hosszas, tíz ívre terjedő vallatásnak vettetett alá, a főispán hivatalos nyilatkozatra hivatott fel, minek majd teljes 5 ívnyi nyilatkozattal, s pár nap múlva egy félíves pótnyilatkozattal felelt meg, szóval a fegyelmi ügy egy főbenjáró bűnper mérveit öltötte magára, s végül háromnapi tárgyalás után, 1877. november 30-án nyerte elsőfokú érdemleges elintézését a fegyelmi választmány következő  határozatával:

„B. L. Esztergommegye főjegyzője kötelességmulasztásban vétkes és e miatt az 1876. évi VII. t.-c. 11. §-ának a) pontja értelmében dorgálással büntettetik, egyszersmind ezen határozat jogerőre emelkedése után hivatali állomására visszahelyeztetik; a költségek meg nem ítéltetnek.

Indokok: Panaszlott főjegyzőnek saját önkéntes vallomásai, úgy K. M., B. A. és K. I. aggálytalan tanúk vallomásai által bebizonyítottnak tekintendő ellene az, miszerint folyó év március hó 29-én az alispán bejelentett távollétében, mint ennek törvény által rendelt helyettese Pest-Pilis stb. megyéknek … bankügyre vonatkozó körlevelét átvette, arra az érkezés napját sajátkezűleg reá jegyezte és beiktatás végett a beérkezett többi iratokkal együtt a megyei iktatónak átadta, midőn pedig a beadvány beiktatása után neki ismét visszaadatott, azt a II. szakosztálynak több hetek óta betegeskedése miatt magánlakásán dolgozó jegyzőjéhez ezen iron jegyzettel: „II. szakoszt. Kováts Mihály” utasította, átadván azt március hó 31-én   egyik   aljegyzőnek! hogy ez ügydarabot a kijelölt előadó lakására magával elvigye anélkül, hogy a küldött aljegyzőt az ügydarabnak csak tartalmára is figyelmeztette volna, ki ennélfogva azt nem is vitte az előadóhoz, hanem ennek a jegyzői hivatalban levő dolgozóasztalára letette, honnét az a másik aljegyző által megbízatásán kívül feldolgozási szándékkal egyidőre átvétetett ugyan, de mielőtt feldolgozhatta volna, a vizsgálat által ki nem deríthetett módon ismét visszakerült az előadó hivatali dolgozó asztalára, hol az a hivatalába betegsége után folyó évi április hó 9-én először megjelenő előadó által megtaláltatott és április hó 10-én, tehát már a közgyűlés után a második szakosztály elnökéhez való utasítással el is intéztetett.

Ezen okból nem juthatott a körlevél a folyó évi április hó 9-én tartott közgyűlésen tanácskozás és határozat alá és így annak tartalma tekintetében Esztergommegye közönsége … tanácskozási és esetleg kérvényezési jogát rendes közgyűlésen nem gyakorolhatta.

Panaszlott főjegyzőnek azon védekezése, hogy az ő fenn leírt eljárása törvény és szabályszerű volt akkor, midőn a levelet bár nem alispáni, hanem főjegyzői minőségben a második osztályhoz utasította, sem a törvény, sem a szabályzatokban támogatásra nem talál. Mert az 1870. évi XLII. t.-c. 58. §-ának p) pontja világos szavai szerint a közgyűlési tárgyaknak az állandó választmány általi előkészítéséről az alispán intézkedik; panaszlott főjegyzőnek azon intézkedése tehát, melynélfogva a kérdéses ügyiratnak közgyűlési előkészítését az alispánnak egy napi távolléte utáni megérkezése s honléte idejében is saját ügykörébe vonta, az imént jelzett törvény rendeletébe ütközik, mely nem a főjegyző, hanem az alispán hatáskörébe utasítja a közgyűlési tárgyaknak előkészítéséről való gondoskodást, neki tehát ezen levelet nem a II. szakosztályhoz utasítani, hanem az alispánnak átnyújtani lett volna úgy törvényes, mint statútum szerinti kötelessége.

A törvényszerűség eme hiányát   nem   mentheti ki, sem az ügykezelésben lábrakapott azon gyakorlat, melynélfogva az alispán utasítás nélkül saját legjobb belátása szerinti intézkedés végett szokta volna az ügydarabokat a főjegyzőhöz átküldeni, sem pedig panaszlottnak azon felfogása, hogy a körlevelet sem fontosnak, sem sürgősnek nem tartotta. Mert kifogáson felül álló több tanúnak egybehangzó vallomása szerint, melynek ellenében más és kisebb számú tanuk csupán nem emlékezésre hivatkoznak, a levél érkezését 5 nappal megelőzőleg a főjegyző jelenlétében az állandó választmány azon utasítást adta, hogy a pesti levél megérkezése esetére mindenesetre az április hó 9-iki közgyűlésre vezéreltessék; ily utasítás létezése mellett sem a jelzett rendes gyakorlatot, hanem ettől eltérőleg az utasítást követnie és amennyiben ő maga az állandó választmányi ügyrend 2. rész 5. és 6. §-ai rendelkezésétől eltérni magát hivatva nem tartotta, annak megítélését, hogy a hátralevő 11 nap alatt mily módon készítendő elő a körlevél az április hó 9-iki közgyűlésre, az arra törvényesen hivatott alispánnak átengednie kellett volna, de nem oly elbánás alá venni, mely szerint bizonyos vagy legalább igen valószínű volt, hogy a közgyűlés ez alkalommal azt tárgyalhatni nem fogja, továbbá mert panaszlottnak szabadságában állhat ugyan egyénileg oly véleményben lenni, hogy a törvényhatóságnak kérvényezési joga az ország gazdasági önállóságának vagy az örökös tartományokkal való egységének kérdésében nem fontos és az ez iránti nyilatkozhatás épen akkor nem sürgős, midőn az e tárgyú javaslatok törvényhozási tanácskozás előtt állanak, de ezen egyéni véleményét a törvényhatósággal szemben és jogának megsértésével megyei főtisztviselő minőségében érvényesíteni feljogosítottnak semmi szín alatt nem tekinthető.

Ezen indokokból panaszlottat törvényes kötelessége elmulasztása miatt vétkesnek kimondani kellett.

Azon belső és okozatos összefüggésnél fogva, melyben az imént leírt cselekménnyel a praesentálásnak a főispán előtt az  alispánra  való ráfogásának vádjában áll, ez utóbbit nem magában álló külön tettnek, hanem a főcselekmény egyik mellékes és így súlyosító körülményének kellenék tekinteni. De miután a fegyelmi választmány e helyen világosan megállapított azon felfogásánál fogva, hogy határozatát csupán jogszerű bizonyítékokra fektetheti, az ügyiratokból meríthető személyes benyomásainak ellenben kifejezést adni feljogosítva nem lehet, panaszlott ellen az álelőadás vádja tekintetében, mely egyébként is csak súlyosító körülmény gyanánt jöhetne tekintetbe, a jogszerű bizonyíték helyreállíthatásának hiányában elmarasztaló határozatot hozni nem lehetett.

Mert ama terhelő adatokat, melyek gr. F. A. főispán hivatalos nyilatkozatában és Κ. Κ. alispán tanúvallomásában foglaltatnak a kir. belügyminiszternek, mint legfőbb fegyelmi hatóságnak 29.176/77. számú rendeletében kimondott személyes érdekeltségüknél fogva, mely miatt ezen fegyelmi választmány elnöki tisztében is helyettesítés szüksége állott be, a bizonyítékok mérlegelésénél panaszlott hátrányára latba vetni… sem volt szabad…

Enyhítő körülménynek találtatott, hogy panaszlotton kívül eső okoknál fogva bár, de mulasztásának következménye a viszonyok időközbeni fordulata folytán helyre hozatott; továbbá kifogástalan előélete s minden jogos várakozásnak megfelelő, buzgó hivataloskodása.”

A fegyelmi határozat marasztaló részét egész terjedelmében közöltük, a felmentő résznek pedig döntő pontját, melynélfogva panaszlott a főispánnak tett ál-előadás vádja alól felmentetett; ugyanis a főispán hivatalos nyilatkozatán kívül semmi bizonyíték elő nem állíttatott, ellenkezőleg panaszlott a közte és főispán közötti beszélgetés alkalmával jelen volt 3 tanú egybehangzó vallomását mutathatta fel amellett, hogy a főispán által állított s a tiszti ügyészi vádlevélben fenntartott álelőadása semmi alappal nem bír.

Ezen határozat úgy a magánvádlók, mint panaszlott által fellebbezted én, a belügyminiszter által  1877. évi december hó 23-án 51.895. sz. a. azon részben foglalt indokokon felül megerősíttetett még azért is, mert… a főispán hivatalos és mindaddig míg ellenbizonylatok által le nem rontatik, teljes hitelt érdemlő nyilatkozatával szemben csak is oly tanúvallomások mutattattak fel, melyek nincsenek arra minősítve, hogy teljes bizonyító erővel bírhatnának.,

A tanúk egyike ugyanis nem emlékezésre, a másik arra hivatkozik, miszerint április hó 10-én a főjegyzőnél a főispán és főjegyző között folytatott beszélgetés alkalmával a pesti levél praesentálásáról tudtával nem volt, legalább nem emlékszik, hogy lett volna szó, mi nem zárja ki azt, hogy ennek ellenkezője megtörtént, a harmadik tagadó álláspontot elfoglaló tanúnak figyelmét pedig a beszéd vonatkozó része könnyen kikerülhette, mert a kérdéses beszélgetés folyama alatt két tanúnak egybehangzó vallomása szerint a szobában fel és alá járkált; végre negyedik tanú más különben észrevétel alá nem eső” vallomásait aggályossá teszi az, miszerint a főispán és főjegyző közt folytatott beszélgetésnek egyik részletére, melynek megtörténtét a vádlott vallomásában önmaga felemlíti, nem emlékezik, mi arra enged következtetni, hogy a beszélgetés lefolyását beható figyelemmel nem kísérte.

Ez dióhéjba szorítva, felesleges gúnyájából levetkőztetve az esztergomi fegyelmi ügy.

Az elsőfokú határozatban foglaltatik mind az, ami panaszlottnak terhére róható, a tényállás némely hiányai dacára elég hűen adatik elő s panaszlott által is csak a részben kifogásoltatik, hogy a megyei gyakorlat szerint az érkezett ügydarabok az iktatóból nem belátás szerinti intézkedés, hanem javaslattétel végett küldetnek a főjegyzőhöz; – úgy hogy végelemzésben az ügy következő kérdésekre vonható össze: 1. Kötelességét mulasztotta-e a főjegyző, midőn az alispán távollétében érkezett ügydarabról az alispánnak jelentést nem tett, midőn azt szabályszerű előkészítés alá vétette, midőn annak   rendkívüli   sürgősségét fel nem fogta? 2. A főispánnak a fennforgó ügyben tett nyilatkozata közokmány-e? s ha igen, mennyiben sikerült annak ellenében a bizonyítás? 3. Ki volt a pesti körlevélnek az 1877. évi április hó 9-iki közgyűléséről való lemaradásáért feleletre vonandó?

Az egész fegyelmi ügy hátterét, amint az az iratokból is kivehető, bővebben szellőztetni sem a közügy, sem a tudomány szempontjából nem tarthatom hivatásomnak, miután itt személyes ügyek felett kellene ítéletet hozni, annyi azonban kétségtelen, hogy a két főtisztviselő közt az alispáni székért versengés, a magánpanaszt emelők és panaszlott között pedig ellenségeskedés állt fenn, továbbá e háttérből az sem mellőzhető, hogy a bátor ellenmondásra találó főispán ezen világi tisztén kívül egyházi méltóságot viselő is.

Szükséges végül azon az alispán és főjegyző közti viszonyt szabályozó miniszteri intézvényt ismertetni, mely a vádbeli eset megtörténte után és a magánpanasznak benyújtása előtt, május hó 26. kelettel 22.061/77. szám alatt a megye főispánja útján a megyéhez küldetett s következőleg szól:

Midőn az alispán rövid időre hivatalosan távozik a megye székhelyéről, akkor a főjegyző a 1870. évi XLII. t.-c. 59. §. k) pontja értelmében az alispán utasításához képest tartozván eljárni, az a sürgős elintézést nem igénylő fontosabb ügyeket magának fenntarthatja, önként értetvén, hogy az alispán távollété alatt érkező, késedelmet nem szenvedhető ügyeket a főjegyző saját felelősségére nemcsak elintézheti, de elintézni köteles is, ugyan ez áll akkor is, ha az alispán a főispán tudtával a megye területéről távozik, az alispán távollétében tett minden intézkedésekről azonban a főjegyző nemcsak a fenn elősorolt esetekben, hanem akkor is tüzetes előterjesztést tenni tartozik az alispánnak, midőn az alispán hosszabb ideig tartó távolléte alatt az alispáni teendőket teljesíti, mert az összes állami és megyei adminisztrációért elsőrendben felelős alispánnak a távolléte alatt történt minden intézkedésről kellő tudomással kell bírnia.

 

II.

Az ügynek kiegészítésére szükséges továbbá még tudnunk, hogy panaszlottnak augusztus hó 1-től visszatartott s 560 frtot tevő tiszti fizetése, jóllehet a megyei bizottság által az ügy lefolyása után kiadatott, a belügyminiszter által folyó évi február hó 23. és április hó 29-iki  rendeletekkel  visszafizetni  rendeltetett.

Megjegyzendő végül, hogy az ekként félévnél hosszasabban tartott fegyelmi ügy akkor ért véget, midőn panaszlott a megyei tisztviselő választásoknál többé nem pályázhatott.

Ha fennebb lényegesebb mozzanatai szerint körvonalazott fegyelmi ügyet időrendi folyamában elemezzük, mindenekelőtt feltűnő lesz, hogy a fegyelmi eljárás az annak alapul szolgált ténykörülmény megtörténte és az illető hatóságok tudomására jutása után két hónapra, ekkor is a miniszternél történt magánfeljelentés következtében jött folyamatba.

Nem kevésbbé jellemző, hogy a május hó 8-iki közigazgatási bizottsági ülésben tárgyaltatik az egész kérdés és pedig elég behatóan, a főjegyző eljárása az állami felügyeletet gyakorló főispán által teljesen korrektnek nyilváníttatik, de az egész ügy szándékosan jegyzőkönyvi megörökítést nem nyer, valamint hogy azon állandó választmányi gyűlésről, mely a körlevél megérkezte előtt 5 nappal tartatott, azt mondják egyes tanuk, hogy azon „szóba jött”, mások, hogy vonatkozó indítvány is tétetett, nevezetesen, hogy a pesti körlevél a szabályszerű út kikerülésével egyenesen a közgyűlés elé terjesztessék, holott mindennek a hitelesített jegyzőkönyvben nyoma sincs.

Pedig a május hó 8-iki közigazgatási bizottsági ülés képezi az egész ügynek Achillesi-sarkát, amennyiben itt bátorkodott a szerény főjegyző a világi és papi méltóságot viselő főispán esküjével szemben saját tiszti esküjére hivatkozni és a főjegyző itteni férfias ellentmondása nélkül ellene fegyelmi eljárás bizonyosan nem indíttatott volna.

Az állandó választmányi ülésben állítólag történtek, mert a tanuk ellentmondók és határozatlanok, képeznék a marasztaló határozat egyik elfogadható indokát, ha bebizonyíthatók és pedig jegyzőkönyvvel bebizonyíthatók lennének; de az ülési jegyzőkönyv mit sem tartalmaz a pesti körlevélről, az ülésen jelenvolt s kihallgatott tanuk nagyrésze nem emlékszik, hogy a pesti körlevél ott előfordult volna, két tanú azt vallja, hogy „egy másik fontos ügy tárgyalása alkalmával került szóba s határoztatott, hogy az állandó választmány és szakosztály mellőzésével közvetlenül a közgyűlés elé hozassék”, a harmadik „miszerint nem ugyan alakszerű discussio tárgyaként, hanem inkább fennhangon folyt ugyan, de mégis jobban magán eszmecsere alakjában szóba jött oly értelemben, hogyha általában fontosabb tárgyak érkeznek, amilyen a pesti körlevél is, szakosztályi és választmányi ülés nélkül közvetlenül a közgyűlésre vezéreltessenek”; míg a negyedik tanú szerint épen az határoztatott, hogyha a pesti levél megérkezik, úgy is szükséges lesz újabb választmányi ülést tartani; íme az alaktalan, jegyzőkönyvre nem vett discussio, illetőleg határozat szolgál indokul egy köztisztviselő fegyelmi megbüntetésére, holott annak megtörténte nemcsak jogilag be nem bizonyított, de abból a tanúk ily eltérő vallomásai mellett a közönséges életben, a morális beszámítás színvonalán sem lehetne az illetőnek szemrehányást tenni, eltekintve attól, hogy fegyelmi szempontból már csak azért sem jöhet számba, mert bizonyítva egyáltalán nincs, hogy panaszlott is hallotta az  állítólagos  határozatot.

A jegyzőkönyvek képezik a testületi jeléggel bíró közigazgatási rendszerekben az eligazodás, a bizonyosság, szóval a rendesség első alapját, ezért azoknak a törvény mindenütt természetes bizonyító erejüknél nagyobb, s csakis bűnvádi alapon megtámadható hitelességet adott; így volt ez hazánkban is századokon keresztül[12] s most E. megye fegyelmi választmánya a mi-

1

175

niszter helybenhagyásával, hitelesített jegyzőkönyve ellenére megtörténtnek állít olyasmit, ami a jegyzőkönyvben nem foglaltatik, anélkül, hogy annak meghamisítása igazoltatott, vagy csak legalább is az ellenbizonyítás annak pontatlanságára nézve sikerrel keresztül vitetett volna.

Érdekes e tekintetben, hogy a legújabb német birodalmi perrendtartás a törvényes bizonyítékok rendszerét elvetve, ebből folyólag a közokmányok ellenében is nem pusztán hamissági keresetnek, hanem az egyszerű ellenbizonyításnak meglehetősen utat nyitott; a jegyzőkönyvek ellenében azonban csakis az elsőt engedte meg; tehát még a szabad bizonyítás elméletét is, mintegy kivételt téve, törvényes, formai hitelt tulajdonit bizonyos közokmányoknak p. o. tárgyalási jegyzőkönyveknek, annál kevésbbé lett volna szabad hazánkban, hol a törvényes bizonyítási rendszer van érvényben, az állandó választmányi ülés jegyzőkönyvét a világos törvény és százados gyakorlat ellenére hitelétől megfosztani.

Ha az állandó választmányi ülésben állítólag történt, de jegyzőkönyvben fel nem vett, sőt mint a tanúvallomásokból láttuk, a jegyzőkönyvön kívüli bizonyítékokkal sem igazolt tények panaszlott kötelességmulasztásánál számításba nem jöhettek, ép oly kevéssé lehetett volna a közigazgatási bizottságban történtekre reflektálni.

És itt újra elemi dolgokat kellene előadnom s olvasóimat ezáltal sértegetni, ha elszámlálnám, hogy tárgy, mely napirendre szabályszerűen kitűzve nem volt, közhatóság ülésében nem tárgyalható, hogy szóváltásnak ugyanott, ha az egyes személyeket vagy a gyűlés méltóságát sértő, elnöki rendreutasítással vagy nyelvváltsággal kell megtoroltatni, vagy ily sértés hiányában, ha egy főispán szavának természetes, nyomatékával nem bír az általa mondottaknak kellő súlyt kölcsönözni, hanem avégett tiszti esküjéhez kénytelen folyamodni, el kell tűrnie, ha egy bár alatta álló, de felesketett tisztviselő ugyancsak tiszti esküjére hivatkozik, szóval, hogy a közigazgatási bizottsági ülésben a gondolható legfor-mátlanabb és szabálytalanabb módon lefolyt konfliktus a főispán és a főjegyző között, a jegyzőkönyv hitelesítése után, a közadminisztrációban helyet magának többé nem igényelhet, mivel a magán- és közélet közt a határvonalat nemcsak az illetők szándéka és a tárgyalt dolog döntik el, hanem épen úgy a formák, az eljárási módok, melyek nélkül a lényegében, közdolog is magánügy színvonalára esik vissza.

Itt azonban, annak dacára, hogy maga a közigazgatási bizottság az ügyet, bár annak szinte érdemleges tárgyalása után, magánügynek deklarálja, és sem az elnök, sem a tiszti ügyész az ülés méltóságát panaszlott felszólalása által sértettnek nem találja, sőt panaszlott meg is dicsértetik, az ilyképen, nem kutatjuk helyesen-e? magánüggyé tett eset később, hónapok múlva komoly, hivatalos dologgá válik egyszerre.

De menjünk tovább; annyi mindenesetre kétségtelen, hogy a közhatósági üléseken történteknek a jegyzőkönyvbe való felvétele vagy kihagyása fölött tanácskozást és határozást engedni, mindig rossz vezetés jele, mert vagy odatartozott az ügy s ekkor a jegyzőkönyvből sem szabad hiányoznia, vagy nem, s ha mégis tárgyaltatott, csak az illető közhatóság rovására, tekintélye csökkentésével történhetett.

Következnék, mint nevezetesebb mozzanat, panaszlott felfüggesztése.

A felfüggesztésre vonatkozólag ugyan törvényünk, sajnos, semmi részletesebb meghatározást nem tartalmaz, de a dolog természete szerint, miután annak erkölcsi, sőt a fizetés tekintetében, főkép a miniszteri értelmezés szerint, egyenes jogi következményei vannak, az bizonyos fokú előző vizsgálat nélkül pusztán magán feljelentésre nem történhetik.

Már pedig jelen ügyben miben állt a miniszter előző vizsgálata? Magánvádlók feljelentésének, a vizsgálatot elrendelő közigazgatási bizottság határozatának tudomásul vételéből és a hivatalos vonatkozó ügyiratok megtekintéséből; mert a fő- és alispán netáni felterjesztéseire, mint akiket a miniszter személyes érdekeltségüknél fogva a fegyelmi ügybeni eljárásból kizárt, tekintettel nem lehetett; de a magánvádlók előadása erre alapot nem szolgáltatott, a közigagazgatási bizottság pedig még csak alapos gyanút sem említ, csakis a vád fontosságánál s az általa megtámadott tisztviselői tekintélynek tisztázhatása végett rendeli el a vizsgálatot, de nem a felfüggesztést, mit maga a vizsgálat elrendelésénél még ekkor elnökölt, érdekelt alispán a miniszterhez terjesztett jelentésében azzal indokol, hogy az méltatlan lett volna; a hivatalos iratok pedig csak az illető körirat rendes beiktatása és feldolgozás végetti kiosztásáról tanúskodnak.

Mindennek dacára a miniszter a főjegyzőt felfüggesztette, „tekintettel a felhozott vádak természetére és azon körülményre, hogy a megye első tisztviselői között fennforgó éles súrlódásnak az egymásmelletti működés által való fokozása a közszolgálat legnagyobb hátrányára lehetne”.

Az első indok, részletezés nélkül, sallang s miután a törvény a vizsgálatot elrendelőnek teljhatalmat ad a felfüggesztésre, az ily általános indok egészen felesleges, mert semmit közelebbről az esetre vonatkozólag nem indokol; egészen más tekintet alá jő a második indok, ez nemcsak felesleges, de határozottan hibás, s igazságtalan.

Ugyanis a felfüggesztés idejében az alispánt ép úgy terhelte a bár ellene nem emelt vád, mint a főjegyzőt, hogy a körlevél tekintetében mulasztás történt, sőt mondhatni sokkal jobban, mert hivatalától csak egy napra volt távol, a közgyűlési tárgyak előkészítésének vezetése pedig őt illeti; ha mulasztás történt, csak kettőjük közül az egyik követhette el azt, s miután a felelősség elsősorban ő reá hárult, a vádnak is ellene kellett volna irányulnia; az alispán rendes hatáskörébe tartozó tárgyban követtetett el a panaszlott mulasztás, az ügyért rendszerinti felelősséggel tartozó tisztviselőt kellett volna először felelősségre vonni, s csak azután, ha ez magát akár rendes ügymeneti, akár fegyelmi úton igazolta, a rendkívüli felelősségre kötelezett, mert az ügyben csak rendkívüli  hatáskörrel felruházott főjegyzőt.

Hatáskör és felelősség egymást fedő fogalmak, s minden távolálló bámulni fog, hogy lehetett a dolgot így fejtetőre állítani, a másodsorban felelős közeget elsősorban feleletre vonni, sőt mi több, fel is függeszteni, míg az első mint bíró szerepel az ügy első stádiumában.

De a felfüggesztés a jelen esetben az emelt vádakat tekintve általában is igazolhatatlan, mert a felfüggesztés egyéb államok közigazgatási joga és a dolog természete szerint mindig csak a legvégső esetben alkalmaztatik, s habár törvényünk, elég sajnos, semmi közelebbi meghatározást e részben nem tartalmaz is, a felfüggesztést elrendelő hatóságnak erkölcsi kötelessége e súlyos, bírói vizsgálat előtti intézkedést a legnagyobb megfontolással tenni, mely erkölcsi kötelességet a jelen esetben is elismerve találunk azáltal, hogy a felfüggesztést – indokolni törekszik a miniszter, habár a törvény erre világosan nem is kötelezi.[13]

Jelen esetben a magánfeljelentés epébe mártott vádja sem nyújtott volna elég alapot a felfüggesztésre, még kevésbé a hivatalos a hivatalos iktató és jegyzőkönyvek megtekintése utáni tényállás, aminthogy a hosszas eljárás sem volt képes panaszlottra mást, mint a legenyhébb büntetést, a dorgálást maga után vonó tényt kisütni.

De mint láttuk, nem is a vádakra fektettetik a súly a felfüggesztés indokánál, hanem arra, hogy a közadminisztráció hátrányára a két főtisztviselő közt súrlódás áll fenn. Ez a pont azonban főleg provokálja nemcsak a közigazgatási és jogi elvek, de a józan ész szempontjából a kritikát.

Már fenntebb kifejtem, hogy ez ügyben a főhiba akkor követtetett el, midőn a megyei igazgatást vezető alispán kérdőre vonása nélkül, a főjegyző ellen indíttatott meg az eljárás; itt azért ismétlem e megjegyzésemet, mert mindenkinek szemébe fog ötleni, hogyha két együtt működni hivatott egyén közt súrlódás forog fenn, annak elhárítása ugyan igen egyszerű, de sem nem igazságos, sem nem valami bölcs mód, az egyiket egyszerűen eltávolítani.; és pedig annál kevésbé, mert az ez egyén ellen emelt vád nem az, hogy súrlódott feljebbvalójával, hanem hogy kötelességét más irányban mulasztás, ál-előadás, fennhéjázó beszéd által szegte meg, tehát nem a súrlódás miatt emeltetett vád; hogyan lehetett ezért a felfüggesztést elrendelni,   és   miért épen   a   főjegyző ellen, hisz ha súrlódások fordultak elő, azoknak kölcsönösöknek kellett lenni; de ne folytassuk a közönséges józan ész érvelését s nézzük a közigazgatásjog technikus szempontjából a kérdést.

A súrlódás a két főtisztviselő közt vagy olyan volt, hogy a hivatali kötelesség megsértését involválta, vagy nem; ha az utóbbi eset forgott fenn, akkor felsőbb, általában hatósági beavatkozásra alkalmasnak el nem ismerhető, mert a törvény, a társadalmi illem és a jó szokás határai közt maradó ellentétekről együttműködésre hivatott tisztviselők közt is, hacsak a szívek és vesék bírája lenni nem akar, nem vehet tudomást; ha pedig a súrlódások által a tiszti kötelesség sértetett meg, úgy fegyelmi megtorlásnak lett volna helye, mert fegyelmi vétség forgott fenn; ez esetben azonban az eljárásnak erre, vagy erre is kellett volna irányoztatni s a felfüggesztés, mint e súrlódás következménye, de ekkor sem mint büntetése alkalmaztathatott volna, mi azonban egyáltalán nem történt és mégis a felfüggesztés ezzel van egyedül indokolva, mert az indokolás másik része: „tekintettel az emelt vádak természetére”, csak névleges indokolás, a valóságos indokolás előli kitérés, annak kelletvén itt mondatni, hogy a vádban felhozott tények által mennyiben van a közszolgálat veszélyeztetve és mennyiben látszanak azok épen vádlott ellen alaposaknak, vagy inkább mit sem kellett volna indokul felhozni, mint ily névlegeset, különösen mikor a törvény az illetékes hatóságot e részben meg nem köti.

Megvonva e felfüggesztési határozat tekintetében következtetéseinket, azon eredményre jutunk, hogy tulajdonkép itt a felfüggesztés mint büntetés alkalmaztatott, holott a törvény köztisztviselőkre csak dorgálást, a pénzbüntetést és hivatalvesztést ismeri, a felfüggesztést ellenben csak mint óvrendszabályt, ha valamely vétség miatti eljárásnál az szükségesnek látszanék; itt azonban a felfüggesztés az indokok szerint oly vétség miatt mondatik ki, mely fegyelmi eljárásnak tárgyát nem is képezte, melyre sem a vád, sem a vizsgálat nem irányult.

A vizsgálati eljárásban feltűnő körülmény, hogy a főispán írásbeli nyilatkozásra, az alispán ellenben tanúskodásra hivatott fel; nem tudjuk a főispánok mióta vannak a tanúskodás polgári kötelme alól felmentve; vagy tán hivatalos hatáskörében történtekről nem tanúskodhatott? De akkor mért tanúskodhatott az alispán? Honnan e megkülönböztetés? A főispán mint a megyei közigazgatás főközege, csakúgy tisztviselő, mint az alispán; de hagyjuk a reflexiókat a szíves olvasóra s térjünk át a fegyelmi határozatra.

Amint a fenntközölt határozatból látszik, a fegyelmi hatóság a kötelességmulasztást főképen abban látja, hogy a főjegyző arról ami az alispánnak egynapi távolléte alatt érkezett, utóbbinak jelentést nem tett; mert mint alább kifejtendem, a többi indokok komolyan tekintetbe nem is jöhetnek, de maga a határozat is erre fekteti a súlyt.

Kötelességmulasztásról azonban; csak akkor lehet szó, midőn a tisztviselő a törvényrendelet, szokás és dolog természeténél fogva nyilvánvalóan hatáskörébe tartozó teendőt nem teljesít, vagy hanyagul teljesít; hogy itt sem törvény, sem miniszteri vagy megyei rendelet, sem szokás ily jelentést panaszlottól nem kívánt, kétségtelen az ügyiratokból s a fegyelmi határozat – miután ezek egyikére sem hivatkozik, sőt az ellenkező szokás annyira praevalleált, hogy a főjegyző arról sem hivatalosan az alispántól értesült, ha ez utóbbi a megye székhelyéről eltávozott, hanem a megyéhez érkezett és átveendő iratokat behozó szolgától, – helytelenül állítja, hogy ily jelentés törvény és statutumszerű kötelesség lett volna, mert legfeljebb a dolog természetére hivatkozhatott volna. Ámde a dolog természetéből folyólag ezt nem tehette, a dolog természete szerint ugyanis, amint ezt a törvény meghatározta, csak erre lévén szabad tekintettel lennünk, nem pedig a törvény keretén kívül, szubjektív okoskodás által teremtettre. Az alispán a körlevél átvételéről tudomással bírt, miután a rendszerinti alispán távollétében ipso jure a főjegyző az alispán; a törvény által delegált alispán a választott alispánnak jelentést nem tehetett, ez a dolog természetével épen ellenkező lett volna; a törvény ugyanis mit mond: ha az alispán beteg, ha távol van… az alispáni teendőket a főjegyző teljesíti. Mi forog itt fenn? Jurisdictio delegata, még pedig delegatio a jure nem a nomine, a főjegyző nem az alispán meghatalmazottja., hanem annak helyettese, azért a főjegyzőnek alispáni minőségben tett intézkedései ellen a fellebbezés nem az alispánhoz, hanem az alispán fölöttes hatóságához megy; ezért nyílt törvény, rendelet, vagy szokás hiányában a főjegyzőtől ily jelentést kívánni a törvényben kifejezett dolog természete szerint lehetetlen, annyi volna ez, mint követelni, hogy az alispán tegyen jelentést az alispánnak, miszerint a pesti körlevelet átvette; a delegált hatóság ugyanis egy azzal, amely helyett delegálva van, nem úgy mint a mandatarius, aki csak mandans-a nevében működhetik; hogy ezt épen Esztergomban nem tudták, a primitialis városban! ahol vannak generalis vicariusok, s nem hiányzanak mint Pesten; ahol az a testület nagy fény és hatalomban, számos hatóságaival, virágzik, amelynek kebelében a jurisdictio újkori fogalma kifejlődött, a katolikus egyház.

Kötelességét a főjegyző a jelentés elhagyásává! annál kevésbbé mulasztotta, miután fel kellett tennie, hogy az alispán a magáét teljesíti, azaz megérkezte után az ügyek folyamának áttekinthetése végett előhozatja az iktatókönyvet és ha a pesti körlevelet rendkívüli elintézésben kívánja részesíteni, meg fogja tenni utasításait.

Valóban mulatságosnak mondhatná az ember a jelenetet, ha nem volna egyszersmind oly szomorú, midőn az alispán a vizsgálóbizottság kérdésére, vajjon a közigazgatási iktatókönyv nem szokott naponként vagy más valamely időszakban a hivatali főnöknek bemutattattni, lezáratni és aláíratni? – ezen lakonikus választ adja: Sem gyakorlatban nincs, sem a statútum elő nem írja, úgylátszik nem is sejdítve, hogy itt a rendes közigazgatás legprimitívebb előfeltételéről van szó: vagy midőn más kérdésre tett vallomásában előadja, hogy mindjárt visszatérte után kérdezte a főjegyzőt, az utcán, jött-e valami, fontos tárgy? Egy más esetben maga sem tudja már bizottsági ülésben-e, vagy valami mellékteremben egy más tárgyról való beszélgetés közben kérdezte a pesti levél felől, s azt látszik gondolni, hogy ezzel hivatalosan tudakozódott az iratról!

Szóval mindenütt formátlanság, közügyek komolyságával össze nem egyeztethető, félvállróli, pajtásos ügyintézés, rendben tartott magánháznál sem tűrhető pongyolaság tárul elénk akármely phasisát tekintsük ez ügynek.

Kartársaimat nem figyelmeztethetem eléggé, hogy közigazgatási előadásaikban az iktató haszna és jelentőségét komolyabban tárgyalják, mint ezt velem együtt eddig bizonyára tették, mert íme az iktatókönyvek haszna iránt még vannak megyék, ahol az első tisztviselő nincs tájékozva; de mire e figyelmeztetés, mikor a törvény szerint lehet az ember első tisztviselő anélkül, hogy jog- és államtudományokat hallgatott volna.

A közigazgatás, az ügykezelés ábécéje szerint az iktatókönyv az első főtisztviselő tájékoztatója. Ez cáfolja meg tehát a fegyelemi határozat főindokát, melyet a jelentés elmulasztására alapított.

Az igazságszolgáltatás terén minden kezelési hivatalnok tudja ezt, a közigazgatásban vannak főtisztviselők, akiknek erről fogalmuk sem látszik lenni.

A bírói ügykezelési szabályokban idevonatkozólag ugyanis azt találjuk:

Az iktató a hivatalos órák elteltével, illetőleg az azalatt beérkezett beadványok bevezetése után, az iktatókönyvet berekeszti, a beadványokkal együtt az elnöknek bemutatja. Az elnök az iktatókönyvet s a beadványokat átnézi… az iktatókönyvet az utolsó számnál s az íveken külön-külön aláírja és az iratokal együtt az iktatónak visszaadja…

A főjegyző eljárását a jelentés abbanhagyását illetőleg a legjobban kimenti még a fegyelmi határozat álláspontjáról is a jelen fegyelmi ügynek alapul szolgált eset után kibocsájtott miniszteri intézvény, melyet fenntebb közöltünk.

A törvény, amint fenntebb fejtegetem, delegatio jure-t állított fel az alispán távolléte esetére; minden ily a törvény és nem az egyes ember által felállított delegációnak azonban az a természete, hogy a való viszonyok változó követelményeire tekintettel nem lehet, hogy ennélfogva a közhatóság egyik kézből a másikba szerves közvetítés nélkül megy át, ha az emberek a törvény által áthidalhatlan űrt ki nem töltik.

Ε kitöltés a végrehajtó hatalom rendeletalkotó és szervező közegeinek kötelessége, tehát hazánkban a szabályrendeletek kibocsátására jogosított és kötelezett miniszter vagy megyei bizottságé; a miniszter azonban általános szabályt az országra nézve nem állított fel, fenntebbi intézvénye sem a rendeletek tárában meg nem jelent, sem minden megyének meg nem küldetett; E. megye hasonlókép elmulasztá helyi szabályrendelettel az űrt kipótolni, a miniszter úgylátszik a megyék iniciátivájára számított, ezek pedig az elsőnek bölcse-ségére; így a gyakorlat is E. megyében, hol az alispán eltávozását mindig nem tudata helyettesével, a szerves összműködésnek ugyan nem épen előmozdítására, megmaradt a delegáció azon egyszerű álláspontján; mely a törvényben előttünk áll, melynek azonban, a delegáció elvének sérelme nélkül, a közigazgatás folytonossága érdekében bővebb kifejtést kellett volna nyerni.

Ha idevonatkozó fejtegetéseinket tovább fűzni akarnók, könnyű volna rámutatni, egész közigazgatási rendszerünknek itten is mutatkozó jellegére, mely úgy objektív szabályok nélkül, mint képzett közegek nélkül még mindig azt hiszi: parva sapientia regitur, ha nem is mundus, de Pannónia, mely esetünkben is sem az eltávozó alispánnak hatósága átadására, sem a főjegyzőnek a hatóság visszabocsájtására vonatkozó teendőit nemcsak részletesen, de egyáltalán nem szabályozta, valamint igen érdemes lenne azt a kérdést is fejtegetni, mennyiben egyezik a törvénnyel a miniszteri rendeletnek az a szabványa, hogy a főjegyző az alispán utasításához képest tartozik eljárni, végül, hogy a rendelet az alispánnak informálására a távolléte alatt történtekről csak a főjegyző előterjesztését írja elő, más oldalról azonban eltávozásának bejelentését elő nem írja; vagy talán ily magától értetődő kötelességet szegyeit volna egy általános jellegű rendeletben kimondani? Hogy nem lett volna felesleges, hogy a bürokrácia jó hagyományai nélkül semmiféle közigazgatás nem folytatható, legjobban mutatja az általunk vizsgált eset.

Ahol azonban a rendszerben van a hiba, ott az egyéneknek, a rendszer szerinti mozgását, nem lehet kötelességmulasztásul felróni. A kötelességen felül teljesített szolgálatokat, mint a katonai műnyelv mondja, amit az illető becsülettel abban hagyhatott volna, a legnagyobb kitüntetéssel, Mária Terézia rendekkel jutalmazzák az államok, de sohasem büntetnek annak nem teljesítéséért, ami az egyes tiszti kötelességet meghaladja, sőt ellenkezőleg a tiszti kötelességen túl teljesített működés, nemcsak jutalom és kitüntetést, hanem esetleg büntetést is vonhat maga után.

Nem szabad itt azt sem szem elől téveszteni, hogy törvényhatósági, tehát ha ma már nem is többé lényeg, de formák és hagyomány szerint önkormányzati tisztviselőkről van szó; az pedig kétségtelen, hogy az önkormányzatot az különbözteti meg a többi között igen szembetűnő módon a hivatalnoki rendszertől, hogy benne a hierarchikus alárendeltségi, a főnöktől való személyes függési viszony hiányzik, s ahelyett minden egyes önkormányzati közegnek teendője törvény által részletesen szabályoztatik.

Mint fenntebb említem, a törvényben jelentkező delegáció a jure, pusztán, közvetítés nélkül odaállítva, nem felel meg a közigazgatási célszerűségnek, de az egyes tisztviselőt erkölcsileg sújtó fegyelmi büntetéssel illetni azért, hogy a törvény hiányát nem pótolta, nagy igazságtalanság azon felsőbb hatóság részéről, mely ily rovást kimond, mert e hiány pótlására elsősorban a fegyelmileg büntető hatóság, nem pedig a büntetett lett volna kötelezve.

Az elsőfokú fegyelmi határozat indokai között, a jelentés elmulasztására vonatkozó az egyedüli, melynek némi súlya van, melyet azonban a fenntebbiekben azt hisszük sikerült illő értékére leszállítani; a többi indokok, úgymint: az ügy darabnak elvitel végetti átadása az egyik tiszt, aljegyzőnek, aki betegeskedése miatt otthon dolgozó atyjának, a rendes aljegyzőnek az iratokat rendesen hazavinni szokta, az irat tartalmát illető különös figyelmeztetés az iratra irónnal tett tájékoztató megjegyzés „II. szakoszt.” nem is jöhetnek komolyan szóba, mert panaszlott mindezen tények által javaslat készítő feladata értelmében járt el és valóban bámulatos, hogy az elsőfokú határozat úgy magyarázza az irónjegyzetet „II. szakaoszt.”, mintha ezáltal az alispán intéző hatáskörét bitorolta volna; ami pedig az ügydarabnak szabályszerű úton való előkészítését illeti, hogy annak fontosságát és sürgősségét panaszlott fel nem ismerte, vagy jobban mondva, magát e részbeni rendkívüli eljárásra kötelezettnek nem tartotta, igazolását leli egyrészről abban, hogy a sürgősség kérdésének méltatására az első tisztviselőt kellett egyedül hivatottnak és jogosítottnak tartania, kitől csak egy napi távollét által megszakított otthonnléte dacára az ügydarab mikénti előkészítésére semmi utasítást nem nyert, másrészről pedig abban, hogy a megye közönségének hangulatát ismerve, előre tudta, miszerint a körlevélnek az egyszerű tudomásulvétel lesz a sorsa.

Ez utóbbi részben a főjegyző feltevését teljesen osztva látjuk az alispán által, ki e kérdésben imígy nyilatkozik: „A pesti körlevelet lehetett, sőt kellett volna egyenesen a közgyűlésre vinni, s ezt a főjegyző úr annál könnyebben megtehette volna, mert hiszen ő is tudja, hogy E. megye bizottsága ezen kérdésben nem kért volna bővebb véleményt a szakosztálytól, hanem azon bizalomnál fogva, mellyel a bizottság nagy többsége a jelen kormány iránt viseltetik: azt egyszerűen tudomásul vette volna”. És hogy a dolog tényleg így állt, igazolja a későbbi közgyűlés, melyen a pesti körlevél egyszerűen tudomásul vétetett.

De legérdekesebb, hogy azon közgyűlés utáni napon amelyről való lemaradását a pesti levélnek a fegyelmi határozat a főjegyzőnek kötelességmulasztásul rója fel, a főispán a főjegyző és más tisztviselők előtt nemcsak semmi sürgősséget nem lát indokoltnak a levél tekintetében, sőt azt az őszi közgyűlésre halasztandónak tekinti.

Az állandó választmányban hozott állítólagos határozatra nézve, mely szerint a pesti levélnek egyenesen a közgyűlés elé kellett volna terjesztetni, fenntebb kifejtvén nézeteinket, nincs az ott mondottakhoz mit hozzá tennünk.

Ilyen alapon mondatott ki panaszlott kötelességmulasztásban vétkesnek s ítéltetett dorgálásra az elsőfokú fegyelmi bíróság által.

 

III.

Ha a megtorlatlanul maradó sok visszaélést tekintjük, mely közigazgatásunkban előfordul és amelyek között árvapénzek könnyelmű kezelése, közmunkaváltsági pénzek elkezelése nem is olyan igen ritkák, rögtön szembetűnő lesz a nagy szigor, mely a jelen esetben alkalmaztatott, még ha a meg nem állható határozati indokokat egészen alaposaknak elfogadhatnék is. Miért?

A fegyelmi viszony természete azt hozza magával, hogy az egyes esetnél sohasem lehet az illető fegyelmileg vádolt közegnek egész hivatali magaviselete, „maga alkalmaztatásától” eltekinteni, hanem a vádbeli esetet egész tiszti működésével kapcsolatban kell latra venni.

Itt is mutatkozik a fegyelmi és bűnvádi jellegű tények és eljárások   különbsége;   utóbbiaknál   az   egyes tény magára képezi az ítélkezés tárgyát, a fegyelmieknél a hivatalnok működésének egész folyama jő bírálat alá. A német birodalmi jog természetét a fegyelmi vétség tekintetében kifejezésre is hozza, midőn a büntetés kiszabásával a vádlottak egész hivataloskodását tekintetbe venni rendeli; és pedig mint Laband helyesen indokolja (Staatsrecht I. köt. 41. §.) abból az okból, hogy valamint a hivatali kötelesség teljesítése nem egyes, külön cselekményekből van összerakva, hanem a hivatalnok egész életét átkarolja, épen úgy az egyes cselekedet, mely által a hivatali kötelesség megsértetik, nem egymagában, hanem összefüggésben az illetőnek egész szolgálati maga alkalmaztatásával ítélendő meg.

Ámde a jelen esetben az elsőfokú határozat saját indoka szerint ép úgy, mint az iratok közt fekvő főispáni, magasztó kitételekben gazdag bizonyítvány szerint kétségtelen, hogy panaszlott képzettség, tehetség és lelkiismeretesség tekintetében egyaránt kitűnő tisztviselőnek mutatta magát.

Mindennek dacára a belügyminiszter az elsőfokú fegyelmi határozatot indokainál fogva megerősítette, anélkül, hogy az alispán eljárását akár fegyelmi eljárás, akár egyszerű rendes ügyfolyambeli helytelenítés tárgyává tette volna, sőt még helybenhagyó határozatát oly indokokkal támogatta, melyek a kritikát még jobban provokálják, mint az eddig vezetett egész eljárás, valamint az elemezett elsőfokú határozat.

Amint már fenntebb kifejtem, a fegyelmi vád alapítva volt arra a ténykörülményre is, sőt az ügy hátterét tekintve, az volt a vád legkényesebb része, hogy a főjegyző a nála kérdezősködő főispánnak azt felelte, miszerint a pesti körlevél a megyéhez is megérkezett s az alispán által praesentáltatott, később azonban ezt úgy a hírlapokban, mint a közigazgatási bizottsági ülésben eltagadta, sőt a főispán esküre való hivatkozásával szemben, hasonlókép esküjére támaszkodva állítá, hogy ő a főispánnak ily feleletet nem adott.

Nem szükséges ez összeütközés jelentőségét bővebben, annak a közvéleményre való hatását, a főispán tiszti és papi állását az olvasónak figyelmébe ajánlanom, annyi kétségtelen, hogy e vádbeli pont az egész ügyben nem kis szerepet játszott, annak kimenetelére nem csekély befolyással volt.

Hisz tudjuk, hogy a főispán nem annyira a közigazgatási ügymenetnek, mint a politikai hangulatnak ha lehet irányzó, ha nem, legalább mérséklő, vagy egyszerűen a központ részére gyűjtő közege.

Ámde a vádbeli pont bebizonyítására semmi más bizonyíték felhozható nem volt, mint a főispán saját nyilatkozata, ellenben a főjegyző a közte és a főispán közt lefolyt beszélgetésre nézve négy tanút állított elő, akikkel azt törekedett bebizonyítani, hogy ő a főispán által állítottakat nem mondta.

Az elsőfokú fegyelmi határozat helyesen mellőzte a főispáni nyilatkozatot, mint oly személytől eredőt, akinek érdekeltsége a miniszter által is konstatáltatott, tehát az egyetlen eszközt a vád bebizonyítására s ebből folyólag panaszlottat ezen vádpont alól fel is mentette; a tanúknak főjegyzőt fényesen igazoló tanúságát azonban, nehogy a főispán egészen a sárban maradjon esküvel erősített állításában, diplomatice elütötte azzal, hogy két tanú nem ugyan a vádbeli kérdésre, hanem egyéb mellékkörülményekre nézve némi eltérést mutatnak.

Ellenben a miniszter a főispán nyilatkozatát közokmánynak nyilvánítja és a tanúvallomásokat, habár határozottan panaszlott mellett és a főispán ellen tanúskodnak, mellékdolgokbani eltérések miatt elveti.

Mielőtt a miniszteri határozat idevonatkozó részét elemezném, nem mulaszthatom el újra megjegyezni, hogy a főispán és főjegyző közti konfliktus ismét csak a formák mellőzéséből, a szabályszerű ügyrend meg nem tartásából keletkezett. Miért ment a főispán a főjegyzőhöz a pesti levél után tudakozódni, ez volt-e a főispáni tudomásulvétel módja? A hivatalos nyilatkozatban ugyan úgy adatik elő az ügy, hogy a főispán meglátogatva a főjegyzőt hivatalos szobájában társalgás közben, tehát nem hivatalosan, kérdezte a levél mibenlétét? De hát a közszolgálatnak, a komolyságnak, mellyel azt végezni kell, nem megtagadása-e, ha a közügy így társalgás közben, csakúgy mellékesen, mint valami helyi újdonság tárgyaltatik; vajjon nem megfelelőbb-e bürokratikus hosszúképűség, mindenesetre a hivatalos komolyság, mint ez a patriarchialis, kedélyes pletykázgatás közbeni ügyintézés, mert, mint látni fogjuk, a társalgás közbeni ügyintézést, később hivatalos ünnepélyességűvé minősítették. A bírói közszolgálatban ma már ily modorú eljárásra senkisem merne gondolni, – a közigazgatásban az még díszlik.

A teljes bizonyítékot képező közokmány ismertető jeleit kellene itt előrebocsátanom, ha nem félnék, hogy azokat mint feleslegeket, mert mindenki által ismerteket, úgy sem fogja elolvasni senki.

Ezért inkább körülbelül elmondom, mi foglaltatik a közokmánynak keresztelt főispáni nyilatkozatban, mindenki azt hiszem rögtön tájékozva lesz, annak bizonyító erejéről.

A főispán előadja, hogy az alispán a közgyűlésről hogyan referált neki szóbelileg még aznap délután a (főispán) magánlakásán, hogyan kérdezte ugyanott a pesti levélről, másnap hogyan beszélgetett a főjegyzőnél az előtte való napi közgyűlésről az ott barátságos beszélgetés végett együtt levő 3 megyei és 1 kir. adótisztviselővel és e társalgás közben miképen kérdezte a pesti körlevelet.[14]

Nem is kell tán tovább mennem az 5 íves hivatalos nyilatkozat kivonatolásában, miután ez a döntő pont;  itt pedig akárki előtt világos, hogy nem hivatalos cselekmény forgott fenn, hogy a főispán nem ex offo jött a főjegyzőhöz nem ex offo, hanem társalgás közben kérdezte a pesti levél megérkezését, hogy tehát az idevonatkozó ténykörülményekről nem is lehet közokmányt kiállítani.

Még inkább leszállítja azonban a jelenetnek hivatalos jellegét a jelenlevő tanúknak a helyzetről adott leírása; 1 tanú, a kir. adófelügyelő határozottan állítja, hogy a beszélgetésnek semmi hivatalos jellege nem volt. de ez egyéni nézet helyett a többi három tanú tényeket ad elő, melyek semmi kétséget nem hagynak aziránt, hogy itt a legprivátabb jellegű társalgás folyt; ugyanis a jelenlevő árvaszéki elnök, árvaszéki ülnök és szolgabíró egyszerűen vallják, hogy a főispán elmondá, hogy azért nem jött el a közgyűlésre, hogy pressziót ne látszassák gyakorolni, mert némely ember csak azért is felszólalt volna és hogy a dolog, t. i. a pesti körlevél sokkal fontosabb, hogy sem rendkívüli közgyűlésen felvenni lehetne azt, tehát az őszi közgyűlésre kell hagyni, mire az egyik jelenlevő tréfásan jegyzé meg, akkor legjobb is lesz, ha már az ügy „meghaladtatott”.

Vajjon így tárgyal az member hivatalosan? A közokmánynak mondott irat további folyamában hasonló jellegű dolgokról tárgyal; ugyanis a főispán elhagyva a főjegyző hivatali helyiségét, s a megyeházából az utcára lépve, az utcán fogja elő az alispánt a pesti levél iránt; kérem jól megjegyzendő, az utcán, s ez hivatalos eljárásnak mondatik, melyről közokmány állítható ki. így folyik tovább az egész ügy, s az azt elbeszélő főispáni nyilatkozásban elmondatik, mit beszélt neki, a főispánnak az alispán, mit a főjegyző, mit mondott ő, a főispán, ennek a bizottsági tagnak, ennek a tisztviselőnek az ügyről; elmondatik, hogyan polemizáltak az alispán és főjegyző a lapokban és így tovább; azt hiszem elég adatot szolgáltattam már is, hogy itt közokmánynak árnyéka sem forog fenn s mégis – eltekintve  a  főispán kimondott  érdekeltségétől – az a miniszter   által   teljes   hitelt   érdemlő   közokmánynak deklaráltatik.[15]

A tanúvallomások azonban minden kételyt elhárítanak s a főispáni nyilatkozatot, ha annak volna is köz-okmányi ereje, attól teljesen megfosztják; a tanúk vallomásának mérlegelésénél nem csekély jelentőségű, hogy azok közül 5 megyei tisztviselő, akikre nézve az akkor küszöbön állott megyei tisztviselőválasztásoknál a főispán hajlandósága közömbös nem lehetett, mindennek dacára egybehangzóan vallják, hogy a főispán kérdésére, megérkezett-e a pesti levél, azt feleié a főjegyző, igenis megérkezett, s egy szóval sem tolta annak prae-sentálását az alispánra, a harmadik tanú ugyancsak azt mondja, hogy erről tudtával nem volt szó, de azt ő is vallja tovább a két tanúval, hogy amit a szobában beszéltek, azt a jelenlevőknek hallaniok okvetlen kellett; a negyedik tanút, a kir. adófelügyelőt a beszélgetés nem érdekelvén, az nem figyelt s így nem emlékszik tüzetesen a szóváltásra, de olyan volt a helyzet, hogy minden szót lehetett hallani, két tanú tehát a leghatározottabban lerontja a főispán állítását, a harmadik szintén ezt teszi, csak kifejezése kevésbbé határozott, amennyiben elmondva a beszélgetés folyamát, úgy amint a másik két tanú, bevégzi azzal, hogy ezenkívül a tárgyban sem egyik, sem másik részről nem mondatott semmi, s a vizsgáló bizottságnak azon további faggató kérdéseire, – másnak nem lehet mondani – hát a főjegyzőnek ama feleletére, hogy hiszen az alispán praesentálta a körlevelet? épen nem emlékszik a tanú? Azt mondja: Az én tudtommal ez nem mondatott, ámde lényegében ezt mindenki a másik két tanúéval egyező vallomásnak fogja tartani, „az én tudtommal-féle kifejezés itt nyilván az emberi gyarlóságra képezvén allusiót, ami akármelyik becsületes, jólelkű tanúnál sincs végkép kizárva; a negyedik tanú teljes nem emlékezése pedig különben sem jöhet tekintetbe. Miért nem fogadta el hát a miniszter e 3 tanú vallomását, az egyiknél azért nem, mert úgy fejezi ki magát, hogy „tudtával az nem mondatott”, a másikét, mert a beszélgetés alatt járkált, a harmadikét, mert a vádbeli praesenta eltagadással semmi összeköttetésben nem lévő ama kérdésre: ajánlkozott-e főjegyző a főispánnak a körlevelet előkeresni? amit panaszlott maga állít, hogy ajánlkozott, nem emlékezik.

Talán nem is szükséges, a tanúvallomások miniszteri mérlegezését tovább fejtegetnem, az ellenbizonyítás az állítólagos közokmány ellenében oly teljesen elo van állítva: hisz ez már a miniszteri határozatból is kivehető a tanúvallomások tartalmának ismerete nélkül, ha a tanúk elleni kifogásokat figyelemre méltatjuk.

A negyedik tanúról, a kir. adófelügyelőről valamint ebből folyólag, a kir. hivatalnokok állásáról érdekes fejtegetéseket lehetne beszőnöm, de itt nem annyira tényeket, mint következtetéseket közölhetnék, azért csak azt akarom felemlíteni, hogy az iratok közt az illető adófelügyelőnek következő nyilatkozata olvasható: Alulírott tanúsítom, hogy gr. F. A. főispán a folyó évi májusi közigazgatási bizottsági ülés után (ez volt a főispán és főjegyző közti konfliktus színhelye) magához hivatván, legott kérdőre vont azért, hogy miért nem tanúskodtam hivatott közigazgatási ülésen a pesti levélféle tárgyalás alatt mellette, azt mondván:  „Az úrnak, mint állami tisztviselőnek (kutya) kötelessége lett volna ez ügyben mellettem tanúskodni, különben az én mondásom tanúra nem szorul, amit én mint elnök az ülés alatt mondok, kell, hogy igaz légyen és higyje meg az Úr, ha könnyű volt az urat jelenlegi állására hozni, könnyebb lesz az urat onnét eltávolítani.”

Mennyi hitelessége van e nyilatkozatnak meg nem ítélhetem, de az kétségtelen, hogy az ügyben előterjesztetett s a belügyminiszter előtt megfordult és az illető hivatalnok ily nyilatkozat kiadására alig határozta volna el magát – ha állításai valóságon nem alapulnak.

És most érkeznénk végül a fegyelmi ügynek legérdekesebb  stádiumához.

A szíves olvasó tán azt fogja mondani, elég volt amit hallottunk, többet, szomorúan érdekesebbet alig lehet már mondani: kérjük, figyeljen még egy kissé, meglátja, lehet.

A megyei bizottság folyó évi január havi közgyűlésében a dorgálással büntetett főjegyzőnek felfüggesztése alatt visszatartott fizetését 500 frot és lakpénzét 60 frtot, visszaadni rendelé; ezen határozatot azonban a belügyminiszter február hó 23-iki határozatával feloldotta, mert a fennálló szabály szerint a hivatalból való felfüggesztés tartama alatt visszatartott fizetés utólagos kiszolgáltatásának még akkor sincs helye, ha a fegyelmi eljárás az illető törvényhatósági tisztviselőnek teljes felmentésével fejeztetik is be. Ezen miniszteri intézkedés ellen a megye bizottság április havi közgyűlésében remonstrálván, a miniszter április hó 29-iki határozatával ekként válaszolt: Miután a hivataluktól felfüggesztett törvényhatósági tisztviselők illetményeinek utólagos kiadásáról az 1876. évi VII. t.-e. nem intézkedik, s ennek következtében e részben az eddig követett gyakorlat szolgál zsinórmértékül, mely szerint a hivataluktól felfüggesztett törvényhatósági tisztviselők a felfüggesztés tartamára még az esetben sem tarthatnak igényt, ha később a vád alól teljesen felmentetvén, hivatalukba ismét visszahelyeztetnek is, a fenntebbi kérelemnek helyt nem adhattam.

Ez a miniszteri intézkedés teszi fel az egész, szabálytalanság és törvényellenességben bővelkedő ügynek a koronát.

Mindenekelőtt a belügyminiszter nagyon lekötelezné úgy a tudományt, mint a gyakorlati közadminisztrációt, ha útbaigazítást adna, hol, mikor, milyen szám alatt jelent meg az a miniszteri, vagy tán még kancelláriai rendelet, mely a felfüggesztett fizetés visszatérítésére nézve ily drákói rendelkezést foglal magában; én kénytelen vagyok ilyennek létezését kétségbe vonni, úgy saját tudomásom, mint országos nevű, közigazgatási gyakorlatban levő férfiak szíves értesítése alapján, kiket e kérdésben megkérdeztem.

De azt hiszem maga a belügyminiszter sem hiszi első állítását a fennálló szabályra nézve fenntarthatónak, mert mint láttuk második, a megye remonstraciójára kiadott intézkedésében már nem szól többé szabályról, hanem eddig követett gyakorlatról; én mint tanár azt nem ismerhetvén, az ország különböző vidékeire írtam információért, s azt az egyező választ nyertem a fenntemlített tekintélyes férfiaktól, hogy ily gyakorlat sem létezik.

Amíg tehát azon szabály, vagy gyakorlat be nem igazoltatik, nem tarthatjuk azt másnak, mint ama bizonyos „szürkének” (alias simli), melyen a rossz értelemben vett bürokrácia a legszívesebben lovagol, miután az, jámbor természeténél fogva lovasának sem testi, sem lelki erejét próbára nem teszi.

Bármint álljon azonban a dolog a „fennálló szabállyal”, illetőleg „eddigi gyakorlattal”, az reánk úgyis közömbös, különösen az 1876. VII. t.-c. érvényben létele óta, mely ily előbbi szabályt vagy gyakorlatot hatályon kívül helyezett ellenkező rendelkezése által és a miniszteri döntvényt ebből folyólag úgy a fizetéstőli felfüggesztés természetével, mint az 1876. évi VII. törvénycikkel egyenesen ellenkezőnek mondhatjuk.

A hivatal és fizetéstől való felfüggesztés ugyanis előzetes biztosítási eszközt képez a közigazgatásban, de nem bír büntetés jellegével köztisztviselőkre nézve;[16] más köztisztet, végző, de azért köztisztviselői jelleggel fel nem ruházott életpályáknál, mint az ügyvédségnél p. o. előfordul az ügyvédi tiszttől való időleges felfüggesztés, mint önálló büntetés, de ebből a teljesen eltérő természetű közhivatali viszonyokra következtetés nem vonható.

Ha a felfügesztés célját kutatjuk, az egyrészről a hivatalnak biztosítása oly egyén ellenében, aki arra az ellene emelt vádaknál fogva többé képesnek, méltónak nem látszik, másrészről biztosítási rendszabály a netán kimondandó pénzbüntetésnek behajtására nézve és azon esetre, ha a tisztviselő hivatalvesztéssel büntettetnék a vádbeli eset miatt, nehogy ilyenkor az őt a tett elkövetése után többé meg nem illető fizetést visszapótolhatlanul el ne költhesse.

Valamint tehát a tisztviselőnek a hivatalba vissza kell helyeztetni, ha az ellene folyt tárgyalás hivatalvesztésre nem vezet, azonképen a visszatartott fizetésnek is – a kimondott pénzbüntetések levonásával – az illető részére ki kell szolgáltattatni, ha csak hivatalvesztésre nem ítéltetett.

Ezen egyszerű józan állásponton áll az 1876. évi VII. t.-c. is, habár explicite nem fejezi is ki ezen elveket, de egyéb szabványaiból az megdönthetlenül következik; ezen törvény minden előbbi szabályt hatályon kívül helyezett azon köztisztviselőket illetőleg, akikre vonatkozik, s amennyiben a fegyelmi büntetéseket szabályozta; csak e törvény keretén belül maradtak tehát az előbbi szabályok érvényben, de nem azon kívül, így azt hiszem, fennállónak kell tekintenünk az 1870. évi XLII. t.-c. 58. §-ának azon rendelkezését, mely szerint az alispán, ha a törvényhatósági tisztviselők kötelességük teljesítésében vagy valamely hivatalos megbízásban pontosan el nem járnak, a teendők teljesítésével más rendes tisztviselőt bíz meg, s azt a házi pénztárból a hanyag tisztviselő fizetésére utalványozott napidíjakkal látja el, ámbár még e szakasz fennállása iránt is lehetnek kételyek; de semmi esetre sem tekinthetők oly előbbi szabályok vagy oly gyakorlat fennállónak, amely ezen törvénnyel ellenkezik.

De a felfüggesztett fizetésnek az esetre való visszatartása, ha a tisztviselő később teljesen felmentetik, sőt akkor is teljesen ellenkeznék a törvénnyel, ha az teljesen fel nem mentetett ugyan, de mégsem ítéltetett hivatalvesztésre.

A törvény a tisztviselői kötelességmulasztás büntetéseit meghatározván, annak ellenére a tisztviselő nem büntethető.

Ezen büntetések, fokozatos rendben, a dorgálás, a pénzbüntetés és a hivatalvesztés; ezen büntetések egyikének alkalmazása csakúgy kizárja a másikat, mint ahogy valakit egyszerre nem lehet súlyos börtönre és fogházra elítélni; és a világos törvény egyenes ignorálása két büntetést egyszerre alkalmazni, sőt a törvényben elő nem is forduló büntetést kiszabni; a jelen eset azonban mindakét irányban törvény ellenességet mutat; mert panaszlott dorgálással büntettetvén, pénzbüntetésnek többé nem lehet helye és mégis 560 frtot tevő fizetése és lakpénze visszatartatott, továbbá ily magasfokú pénzbüntetést a törvény nem is állít fel s azért e szempontból is végkép tarthatatlan a miniszteri döntvény.

Az elsőfokú fegyelmi határozat, mely a legfőbb fegyelmi hatóság által idevonatkozólag helybenhagyatott, kimondja, hogy a legenyhébb büntetést alkalmazza, mindennek dacára tényleg a visszatartott fizetés utólagos kiszolgáltatásának megtagadása által a másodfokú büntetésnél is keményebb sőt a törvény által nem ismert, tehát tulajdonkép semmis büntetés alkalmaztatott; mert ha csak szavak fölött vitázni nem akarunk, e fizetésvisszatartás is büntetés lesz, bár másnemű, mint a fegyelmi törvényben előírt.

Ezen fejtegetésünkkel épen nem áll ellentétben, hogy a hivatalvesztésre ítélt tisztviselőnek, ha fizetése felfüggesztett, az utólag ki nem szolgáltatik, mert a hivatal fizetéses tisztviselőnél úgy a tiszti működést, mint a fizetést jelenti, továbbá mert a fegyelmi határozat declarativ jellegű is, a kötelességmulasztás tényét konstatálja, így hatása is nem a kimondással kezdődik, hanem azon időponttal, amelyben a súlyos kötelességmulasztást képező tény elkövettetett, illetőleg – könnyen érthető okokból – azon időponttól, midőn ily tény miatt fizetése fölfüggesztetett.[17]

Hasztalan keresünk is akár a hazai, akár a külföldi közigazgatási jogban a miniszteri döntvényhez analógiát.

Hazai jogunk szerint a bírák fizetésének csak fele tartatik vissza, de e visszatartott rész is teljesen megtérítendő nekik, ha vagy felmentettek, vagy nem hivatalvesztésre ítéltettek; (1871:VIII. t.-c. 65. §.) azaz ha csak rosszalás, feddés, vagy pénzbüntetés mondatott ki ellenük, visszatartott fizetésük utólag kiadatik.

De nemcsak a bírósági, hanem a közigazgatási hivatalnokokra nézve is áll az, hogy e felmentés esetében a visszatartott fizetés az illetőnek kiszolgáltatik; pedig a rendeletek, melyek e visszatérítést elismerik, abból a gyűlölt abszolút rendszerből valók, amelynek vezérelve kellett, hogy legyen: a hivatalnokot objektív szabályok helyett, mentől inkább fölöttes hatóságainak személyes kegyétől függővé, s így kész eszközévé tenni, s mégis ezen a magyar pénzügyi szolgálati szabályokban nyíltan fenntartott rendeletek szerint, először is a felfüggesztés tartama alatt a hivatalnoknak fizetése egy, illetőleg kétharmada élelmezési illetményként (aliamentatio) jár, másodszor ha teljesen ártatlannak nyilváníttatik, élelmezési illetményének betudásával összes visszatartott fizetésének utánpótlására igénye van; sőt ha nem teljesen nyilváníttatik is ártatlannak, ámbár ilyenkor szabály szerint nincs az illető hivatalnoknak utánpótlásra igénye, mindazáltal a fegyelmi eljárásban vég-határozatra hivatott fórum különösen figyelemreméltó esetekben a visszatartott fizetést egészen is utalványozhatja és pedig az illető hivatalnok külön folyamodványa nélkül is.

Íme tehát itt sem találjuk a hajmeresztő elvet, melyet a belügyminiszter egyszer szabályon, azután pedig gyakorlaton alapulónak mond, t. i. hogy a fizetés visszapótlásának akkor sincs helye, ha az illető teljesen felmentetett.

A fenntebbiek után, különösen az 1876. évi VII. törvénycikket tekintve nem lehet más indokot találni a belügyminiszter intézkedésére, de különösen az általa hangoztatott elv mellett, minthogy a törvényhatósági közszolgálatot   nobile   officiumnak   akarná   tekinteni,  melyben a fizetés csak mintegy a tisztviselő kész kiadásainak pótlására, de nem életfenntartására szolgál, melyben tehát csak a teljesített szolgálat arányában van fizetése is. De ki nem kacagna ily elmélet fölött? Társadalmi állapotaink és gondolkodásunk, sajnos, végkép sírját ásták megyei nobile officiumainknak; de nemcsak ezek, maga a törvényhozás világosan kizár minden ily elméletet.

Már Mária Teréziával kezdődik a megyei nobile officium fizetéses tisztté alakulni, s már a Palugyai I. 1847-ben megjelent Megyerendszerében található udvari és egyéb rendeletek is bárkinek eléje tárják e lassú fejlődési processust; de mit is érvelek sokat, vegyük csak elő a legközelebb eső 1876. évi XXXI. t.-c, mely szerint: 1. §. „Állami, törvényhatósági tisztviselők… rendes fizetésének . . . legfeljebb egyharmada … vehető végrehajtás alá” s tovább a második kikezdésben: „A felébb elsorolt személyeknek lakpénzeik csak lakbér fejében, a szolgálat után járó más illetményeik pedig épen nem foglalhatók le” vagy a 6. §. „Az 1-ső §-ban érintett személyeknek napidíjai… valamint oly illetményei és járandóságai, melyek őket hivatalos kiküldetésük folytán, vagy hivatalos állásuknál fogva tett utazásuk következtében a fennálló szabályok szerint illetik, habár ezen illetmények nem a közpénztár által fizetendők is, végrehajtás tárgyát nem képezhetik.” Ekként nyilvánvaló, hogy csak törvényellenesen lehet a megyei tisztviselő fizetésétől ugyanazon jelleget elvonni, mellyel az államié bír, miután a törvény azt úgy a lakpénztől, mint a napi díjaktól, úti átalányoktól megkülönbözteti. Csak úgy nem bír az többé, mint bírt egykor, egyes szolgálatokérti pótvány, sportula jellegével, aminthogy az állami hivatali fizetés a magánszolgálat és ellenszolgálattal semmi jogi rokonságban nem áll.

Visszapillantva eddigi fejtegetéseinkre, a reflexiók, a tanulságok egész sora kínálkoznék, melyeket azonban, úgyis túlhosszúra nyúlván időzésünk a tárgynál, mellőzünk,   s   azon  óhajjal   zárom   soraimat,  vajha  esetünk közigazgatási és fegyelmi eljárásunkban csak kivételt képezne, s ne állana azoknak a közigazgatási gyakorlatban levő férfiak válasza, kik szóbeli közléseimre azt felelték, hogy a felmerült szabálytalanságokon nincs mit csodálkozni, hisz ez mindennapi dolog.


A „Vexatio  dat intellectum” című röpirat 1765-ből[18]

 

Az országgyűlések sorát Mária Terézia alatt az 1764-i zárja, be; a királyné a viszonyok által követelt adóemelést és a nemesi fölkelés szabályozását kívánja, s miután utóbbi a nemesség megadóztatását tenné szükségessé, a rendek részéről a legnagyobb ellenzésre talál.

A nemesi szűkkeblűség oly fokra hág, hogy a királyné sikertelennek látva minden kísérletet reformterveit az országgyűlés hozzájárulásával megvalósítani, nem tart több országgyűlést s kormányzati úton létesíti nagyfontosságú reformjait.

Két irat játszik nevezetes szerepet ez országgyűlésen, az egyik Kollár: „De orig. et usu perpet. potest, legisl. circa sacra” című jól ismert nagybecsű munkája, a másik az alábbiakban ismertetendő röpirat: Vexatio dat intellectum.[19] Mindkettő szoros kapcsolatban áll az országgyűlés egész folyamával és sorsával.

Az első a koreszmék hordozójává lett királyság mellett küzd, az utóbbi a nemesi kiváltságok teljességéért, a nemesség szuverén hatalmáért tör lándzsát; az első ellen az országgyűlés érdemesnek tartja a fejedelemhez föliratot intézni, írója megbüntetését kérni, is midőn a királyné a könyvet betiltja, hozzá hálafelirattal járulni;2 a második a királyné haragját provokálja, a szerzőt   erősen   nyomozzák,    bár    sikertelenül,

*

1 

2  L. Arneth M. Ther. letzte Reg. Zeit. I. Bd. 122. 1.

203

maga az irat azonban bakó keze által égettetik el Pozsony piacán s belőle, mint Horváth Mihály mondja, „aligha jutott példány az utódokra,” s tartalmáról csakis a feladólevél, mely azt a kancellárnak leírja, ad némi tájékoztatást.

Politikai irodalmunk történetével foglalkozva, sajnálattal nyugodtam bele Horváth M. véleményébe, hogy a röpiratnak egy példánya sem maradt korunkra, míg Krones Ungarn unter Mária Theresia u. Joseph IL Graz 1871. című dolgozatában elemezve fel nem találom. Krones eredetileg a röpirat másolatát használta annak apológiájával együtt a magyar nemzeti múzeumból, később jutott tudomására, úgymond, a nyomtatvány 1785-ből.

A nemzeti múzeum általam használt példánya szintén nem 1765-ből való, hanem 1785-ből, de úgylátszik, eredetileg nem is jelent meg nyomtatásban, csak kéziratban.

Az 1785-iki kiadó, mint hangzatos és nyilván József ellen irányzott előszavából, de még inkább az irat címéből látszik, az akkori időkre nagyon találónak látja az iratot, mely a király szuverenitását élesen megtámadta; ezért is bocsátja közre, hasábosán melléje adva német fordítását.

Címe következő: Vexatio dat intellectum. Manuscriptum sub diaeta Regni Hung. An. 1764. vulgatum et mox XII. kalend. Mart. An. 1765. Posonii in foro publico per manus carnificis combustum: cum omnia illa, quae nunc regno huic accidunt, in eodem praedicta habeantur, una cum facta super eodem scripto apologia ad perpetuam rei memoriam nunc primum typis excusum. 1875. h. n. 4-rét 44 1.

Mint a föntebbi címből is látszik, a tulajdonképeni iratot annak apológiája előzi meg, mely hangját tekintve, ennél még szenvedélyesebb; fenyegetőleg szól a „királyi elbizakodottságról, mely épen midőn azt hiszi, hogy a hatalom legfőbb csúcsáig eljutott, dőlhet egyszerre    váratlanul    romba;”    nagy    elkeseredettség, ellenállási szellem lengi át az egész apológiát, mit a végén álló vers is tanúsít, mely ekként kezdődik: Justum est ustum, injustam mansit inustum,[20] s ily jövendöléssel végzi:

Uruntur Regni Jus scripta docentia frustra,

Nam proprio Phoenix nascitur ex cinere.

Vexa dedit vexam, vexatur vexa per ignem,

Majores vexas, credité, vexa dabit.

De még ezzel sem éri be és közöl legvégül egy párbeszédet Nero és Seneca között nyilt célzással Mária Terézia absolutisticus törekvéseire: Ferrum tuetur principem, mondja Nero, Melius Fides, feleli Seneca stb.[21]

Maga a tulajdonképeni röpirat, a Vexatio dat intellectum, abból indul ki, hogy a jelen (1764.) országgyűlésében előfordult, valamint a megelőző események mindenkit meggyőzhettek, mire akarják a kegyes és igazságos királynét gonosz tanácsosai rávenni; nem egyéb az, mint az ország alkotmányának fölforgatása, a magyar szabadság eltörlése és idegen törvények behozatala az országba. Minden istenfélő, hazája, királyához hű honfinak ily nagy veszedelemmel szemben ébren kell lennie, nehogy a vész tovább harapódzék 3 az ország szolgaságba sülyedjen, melyet az utódok sűrű könnyei sem fognak soha többé lemosni.

Mit kell tehát tenni? A karok és a rendek ne engedjék magukat se fenyegetés, se hízelgés, se cselfogások által bármely törvény hozatalára reá bírni, melyből a régi törvények, jogok és kiváltságokra a legkisebb hátrány is származhatnék.

Erőszaktól nem kell félni, ez ellen biztosít a királyné igazságossága s a külviszonyok, melyekre egy rövid pillantást vet az irat, szintén nem olyanok, hogy valaki a királynénak leghívebb alattvalói ellen erőszakos eszközöket tanácsolhasson, hisz az új miniszterek eljárása által régi hatalmas barátainkat elvesztettük.

A király felségjogai, rendelet alkotó hatalma szorosan, minden téren közjogunk által körvonalozva nem lévén, ha ezeknek korlátozása az országgyűlésen kívül keresztülvihető, a királyságot a nemességgel szemben minden önálló hatalomtól megfosztotta volna; e szorosan nem körvonalazott jogánál fogva létesített Mária Terézia sok üdvös rendszabályt az egyházi, az úrbéri viszonyok terén, melyek nem voltak a rendek ínyére, mert a külön érdekükön felül álló országos érdeknek szolgáltak.

Hogyan lehetne a királyság e működését puralysálni? Azáltal mondja a röpirat, ha a helytartó tanács, melyet tán az országgyűlés által lehetne választani, a király minden rendeletét felülvizsgálná, vajjon nem ellenkeznek-e a törvényekkel, szokásokkal, szabadságok és kiváltságokkal és – teszi hozzá nyomatékkal – „aut etiam Regimini Ecclesiastico per positivas Patriae leges secundum Sacrorum Canonum Auctoritatem instituto adversetur.” Ha pedig azt találná, hogy a rendeletek az országgyűlési végzemények közvetlen vagy közvetett kiforgatására irányulnak, „noxia reverenter seponat, profutura publicet,” és pedig a szení korona felsége elleni hűtlenség büntetésének terhe alatt, mely felség a királyban és az országban székel.

Az utóbbi gondolat, hogy a majestas nemcsak a királyban, hanem a rendekben is székel, képezi az egész irat vezérelvét s hihetőleg ez háborítá fel annyira a királynőt, kivált mikor határozottabban formulázva jelenik meg a király s a nemesség e külön szuverenitása a röpirat következő helyén:

„Quoniam Majestas Sacrae Coronae Hungaricae, ejusque Jura essentialia non solum penes solam Regis Nostri Personam, sed etiam penes Regni Praelatos, Barones, Magnates et Νobiles; verbo penes Status et Or dines residere dignoscitur … Ita etiam quicunque deinceps contra Majestatem in statibus et ordinibus partialiter residentem et contra Jura Majestatica eis de Lege et consuetudine Regni indubitate usque nunc competen-tia, sive verbo, sive scripto, sive facto quovis temerario insurgere, ea vellicare, et oppugnare attentaverit, perinde criminis laesae Majestatis reus habeatur; Uberrima et absoluta hunc talem judicandi provincia soli Tabulae Septemvirali citra omne ulterius Juris reme-dium per hanc Legem attributa, potestate autem adgra-tiandi solis Statibus et Ordinibus in Diaeta congregatis reservata.”

Eszerint két külön szuverenitás lett volna Magyarországon, a királyé és a rendeké s ennek következményeképen a felségsértésnek új neme, mely a karok és rendekre vonatkozik, s a kegyelmezésnek a királyon kívül egy második gyakorlója: a karok és rendek! Veszedelmes, az ország alkotmányát, de minden alkotmányt felforgató theoria.

Honnan meríti e röpirat ez új jogokat, mióta vesztette hatályát Verbőczy felfogása, hogy „a törvényhozás, a birtokadományozás és bírói hatalom joga az ország szent koronája hatóságára, mellyel Magyarország minden királya meg szokott koronáztatni s következőleg törvényesen rendelt fejedelmünkre s királyunkra az uralkodással és kormányzással együtt átruháztatott.”? A röpirat ezt a szuverenitás természetéből következteti; ugyanis „omnibus enim Publicistis recepta est Majestatis definitio, quod sit suprema potes-tas gubernandi actiones Civium ad communem Reipub-licae felicitatem. Essentiales vero Majestatis Partes con-sistunt in his juribus. nempe: In potestate legislato-ria … in inducendis Tributis,.. . in tractandis Juribus Belli et Pacis. Qui vis autem Legum nostrarum gnaris palpare potest, quod tarn def initio, quam Jura haec Majestatis intrinseca non soli Regi nostro, sed etiam Statibus et Ordinibus Regni conveniant.”

Ε fejtegetések nyilván a szent korona egységét megtámadok, melynek tagjai ugyan karok és rendek, de csak tagjai, feje a király. De a röpirat a magyar szent korona eszméje, az államélet szükséges követelményei helyett az önkényes szerződés alapjára áll a király s a rendek viszonyának meghatározásánál és így, ez alapon souverainitási tanainak következményei meg nem támadhatók. Mert így okoskodik a röpirat: Hungari … sicuti Rege carere poterant, ita, postquam eum sibi sponte elegerunt, in arbitrio ipsorum fuit, quantum Juris Jurisdictionis, Utilitatis in eum transferant,…. ita (Rex) … in Regno suo citra palmarem Justitiae vio-lationem in usum suum trahere nequit plus, quam ei virtute Legum, Pactorum, et Conditionum diplomatica-rum sit admissum. Quid quid enim his admissum non est, perinde est alienum et sub custodiam septimi Prae-cepti Decalogi cadit

Ez érvelés szerint tehát a király lop, ha adót akar a nemesektől szedni; mert a nemesi fölkelés szabályozása ellen s a nemesi nem adózás igazolására voltak tulajdonkép szükségesek az eddigi fejtegetések, amint a következőkből látszik:

„Constat… Hungaros Regi suo potius jus Jurisdictionis, quam jus proprietatis, seu Dominium directum vei utile contulisse. Unde inter praecipuas Praerogativas nobilitares hanc sibi reservarunt, ut rebus suis libere uti frui possint, atque ab omni tributo sint liberi.” … Merito ergo, ac justissime nobiles Hungari vocantur Domini Terrestres, Rex autem licet totius Terrae sit princeps, Dominus tarnen terrestris in iis solum est ter-ris, quae ei ad usum peculiari Lege fuerint attribu-tae … nullum Dominium in privata Dominorum Ter-restrium jura aquirit, sed solum Jus ad ea jura et Ju-risdictiones quae Regi Hungariae secundum tenorem vetustorum  Legum .. .  competere dignoscantur.

Azért nem szedhet a király, sem a nemesek javai, sem jobbágyai után adót, mert nem földesura az országnak, csak fennhatósággal bír abban; a nemesek mint tulajdonosok mentek az adózástól, mert utoljára is a tulajdon nem lehet csak névleges, főleg gyümölcsei teszik azt becsessé, de ezektől esnék   el   a   nemesség az adózás által. Rendi viszonyaink erősen patrimonialis jellege különös élességgel jut kifejezésre a röpirat most említett, de egyéb helyein is. Ε patrimonialis magánjogias alap, melyet a nemesség a Vexatio-ban elfoglal, különös nyomatékot kölcsönöz a külön szuverenitásnak, melyet a királlyal szemben magának vindikál; a nemesség szuverenitása a birtokra alapítva, valódi szuverenitás lenne, míg a királyé, mint puszta jurisdictio, csak névleges. Ε részben nem érdektelen a röpirat megkülönböztetése (28. 1.), hogy a jus proprietatis a tulajdonos hasznát és előnyeit célozza, míg a jus jurisdictionis másokéit, t. i. az alattvalókét.

A röpirat külön szuverenitási s azzal kapcsolatos adózási elmélete aligha tekinthető a rendi elfogultság megszokott, egyszerű jelének, az aristokratikus respublica, a lengyel királyság homályos alakja lebeg a mögött. Sőt egyenesen hasonlítgatja is Magyarországot Lengyelországhoz; a két ország alaptörvényei oly igen hasonlók egymáshoz és ez alaptörvényeket, mint a lengyelek maguk megvallják, ép azok a királyok hozták be náluk a magyar jog alapján, akik mind a két ország felett uralkodtak; s mégis mily nagy a különbség a magyar s a lengyel király jövedelmei között, mennyivel nagylelkűebbek, bőkezűebbek voltak a magyarok királyaik iránt, mint a lengyelek!

A feloszlásnak indult Lengyelország alkotmányával ekként érvelni bizonyára nem a politikai éleslátás jele, de annál jellemzőbb a rendek nagyobb részének szellemére.

Kollár röpirata nagyon szelíd a nemesi kiváltságok megtámadásában a hanghoz képest, mellyel a Vexatio a királyságról általában szól; többi között midőn mondja, hogy „a magyarok tudva, mennyivel könnyebb ő nekik királyt, mint a királyi méltóságokat viselőknek országokat és koronákat szerezni, nem kételkedtek, hogy kapnak ők olyan királyokat, aki máshonnan is kellő hatalommal felruházva, képesek lesznek, a magyarok kisebb hátrányával, azok szabadságait és jogait megvédeni.” És itt érdekesen indokolja a pragmatica sanctió elfogadásának okát, különösen a magyar korona és az osztrák tartományok feloszthatatlan és elválhatatlan bírásának kikötését, midőn idézve a törvény illető helyét, így szól: „Quae verba evidenter, puto, demonstrant, Hungaros per conditionem inseparabilis illius Possessorii, non sibi aliquid novi et insolui oneris irnposuisse,… sed potius futuris Regibus suis pro securiore amtorum Jurium, Libertaiumque Hung, tutela, necessi-tatem etiam externarum virium simul retinendarum injunxisse, ostendisseque tum providentiam de suis immunitatibus semper cautam, tum peritiam socialis vitae tam apte in usum suum adoptasse.”

Ε kommentár szerint tehát nemcsak Magyarország, hanem örökös tartományainak védelmére is a magyaroknak van kötelezve a király; a nőági örökösödés és az osztatlan birtoklás nem új teher, nem lemondás, ellenkezőleg az ősi jogok és szabadságok megerősítése és annak bizonysága, mily jól tudtak a magyarok mindig kiváltságaik fölött őrködni. Ily kedvezőleg, mondhatni egyoldalúan Magyarország érdekében levőnek a pragmatica sanctiót eddigelé nem fogta fel senki, főleg ha tekintetbe vesszük, amit a királyokra nézve mond, hogy t. i. az országnak inkább volt módja a királyokban válogatni, mint ezeknek országokban.

A királyné, nem csoda, ha fölrezzent az iratban pengetett új szuverenitási elvekre, annak fittymáló hangjára, a pragmatica sanctiónak ily egyoldalú értelmezésére, különösen ha számításba vesszük, hogy a „jogok és szabadságok” mentől olcsóbb (minore Hungarorum damno) védelme, mely végett az osztatlan birtoklás megállapítottnak mondatik, csak a nemesség előjogaira vonatkozik, Mária Terézia előtt pedig már az ország lebeg, melynek ép ez előjogok képezik legnagyobb átkát.

Végül szemébe mondja a királynénak, hogy „Hungarorum fide et virtute regnet” és hogy az utolsó háború szerencsétlen folyásának nem a nemesség insurrectiója az oka, inkább az Isten ujját kell ott keresni, mint akinek kegyelmét „migratione Justitiae, violatione Diplomatum, Legum, Juramentorum haud lucrabimur, cum infallibilis ejus sententia sit: Regnum a gente in gentem transfertur propter injustitias.”

Ezekben legjellemzőbb helyeit adtam a röpiratnak; eléggé láthatni belőlük, hogy a rendek a királyságot még mindig középkori szerepre szeretnék kárhoztatni s mily erős a hajlandóságuk a lengyeles állapotok iránt; még csak a forrásra nézve, ahonnan az irat eredt, van igen érdekes közlendőm.

A múzeumi példány Kazinczy Ferenc tulajdona volt, s ő következő nagyérdekű jegyzettel látta el 1809-ben: Scriptum hoc issu mitissiamae Principis, Mariae Theresiae, in forο Posonien. sub Comitiis 1765 d. 18. Febr. manu carnificis combustum est Quaesitum insuper in auctorem scripti. Venerandus avus conjugis meae (comes Josephus Török de Szendrő, natus 1714. d. Febr. mort. 1776. d. d. 30. Oct.) in suspicionem facti adductus. Putabatur scriptum hoc una cum Primate Barkóczyo, cui in paucis acceptissimus fuit, confecisse. Partes Törökii, tunc ad Cancellariam Hung. Referen-darii, pro virili tuitus est Cancellarius C. Franc. Eszterházy; cui Imperatrix, innocentia Törökii cognita: da gratulire ich dem Török; er hätte mir diese That mit dem Kopfe gebüsst.

Auetor fuit Georg. Richwaldszky, Primati Barkóczyo a latere canonicus, ad quem scripta Epistola poetica Β. Laur. Orczii, in edit. Révaiana p. 70 et in tomo Carm. hu jus Orczii et Barcsaii p. 219. Hac de re monen-dus eras, Lector benevole. Scripsi Széphalmi, in Cottu Abaujvár, ad diem 4-am Novemb. 1809.

Franc. Kazinczy.

Honnan vette Kazinczy tudomását, nem említi, de hihetőleg családi hagyományon alapúit az.

Nem deríthetnének-e e jegyzetek némi világot Barkóczy prímás kegy vesztésére? döntsék el a történészek; a szerzőt illetőleg alig lehet kétség, hogy az egyházi rend soraiból került ki, akár Richwaldszky volt, akár a clerus más tagja. Orczy Lőrincnek Kazinczy által említett epistolája Richwaldszkyhoz, ezt mint a világtól elvonult, komoly tudománnyal foglalkozó férfit tünteti fel, kiben e jellemzés szerint az epistola írásakor 1761-ben a politizálási hajlamnak nyoma sincs; lehet, hajlamai később változtak, lengyel hangzású neve némileg magyarázná lengyel paralelláit.

Bárki lett légyen a szerző, de hogy az egyházi rendhez tartozott, az irat számos helyéből következtethetni, de kivált annak befejező részéből: „Primum ad Dei Gloriam promovendam, ad reverentiam Proto-Regis nostri Sancti Stephani et ad Ghristianam Catholicae Fidei pro-fessionem publice edendam L. I. c. I. S: Stephani nova diserta lege confirmetur, quod Impii ex sensu Legum nostrarum expugnare student. Praeterea opportune et utiliter instaurenter sequentes Leges S. Stephani L. 2. C. 1. et 2. de improbis Consiliariis a latere Regis submoven-dis; et ut Episcopi liberam habeant potestatem, Res, Ecclesiasticas secundum Canonum Authoritatem dispeu-sandi, providendi, regendi et gubernandi.” így nem ír bármilyen buzgó katholikus legyen a világi, az egyházi rend külön érdekei adták az írónak kezébe a tollat.

Az apostoli király cím felvétele nem puszta külső ékesség volt, az önálló királyi hatalmat jelezte az egyházzal szemben is, a nagy királyné több rendszabálya már ezidőtájt sejteni engedte az irányt, melyet később az egyházi téren oly nagy nyomatékkal követett. Kollár másik munkája a magyar király patronatusáról 1762-ben az udvar által sugalmazottnak tekintett, úgy, hogy a papság és nemesség együttesen érzé magát találva a „felvilágosodott” királyság erőteljes fellépése által, s a közös feháborodásnak adott kifejezést a „Vexatio dat intellectum”-ban az egyházi rend valamely tagja.

Ε röpirat amily érdekes a politikai irodalom szempontjából, ép oly sajátságos világot  vet   érvelései által az akkori rendek szellemére, mert őket nemcsak a reformok elől elzárkózódóknak tünteti fel, amit eddig is igen jól tudtunk, hanem egyenesen aristocratico-clericalis reactio hajlamait tárja fel a rendeknél.

Megszoktuk a kor nemességét az európai eszméktől elmaradottnak, de az alkotmány és kiváltságaihoz mereven ragaszkodónak képzelni; itt egészen másnak mutatja magát az alkotmányra nézve, túl akar azon menni, külön szuverenitást kíván, a királyt bábbá szeretné tenni, hogy magánjogi kiváltságait annál jobban élvezhesse.

A nemesség e retrográd velleitásával szemben, még fényesebben tűnik elő Mária Terézia működése, mely oly sok téren képes volt reformokat létesíteni, s az újkori eszmék útját egyengetni.


 

Az angolos  irány politikai  irodalmunkban a múlt század végén.[22]

Napjainkig tartja magát a hit az angol és a magyar alkotmány rokonságában s csak nem rég, 1872-ben is egy tekintélyes, hazánkat alaposan ismerő külföldi tudós, Sayous Edouard Hist, des Hongrois et de leur littérature politique című művében ismételve állítja, hogy a magyar alkotmány az angolhoz hasonlít, persze ő is csak oly külső hasonlatosságot tudva kimutatni, mint aminőbe nálunk azok kapaszkodni szoktak, akik e hitet vallják, mert abban csalódik, hogy ez összehasonlítás pourra étonner meine les Hongrois qui en sönt lobjet. „La Hongrie comme l’Angleterre, est royaliste, aristocratique, liberale. Il’ y a des republicains hongrois, mais ce parti est récent et il na certes pas la majorité. Le couronnement du souverain ne se fait nulle part comme dans Fabbaye de Westminster et sur la colline royale du Danube, au milieu dun pared enthusiasme de loyauté. Lattachament aux coutumes anciennes est trés fort chez les deux peuples et si la grandé charte est de 1215 la bulle dor qui fixa la constitution hongroise est de 1222.

Csupa külső jelei a hasonlatosságnak! A nemzeti egység hiánya nálunk, annak erőteljessége, az egész világot átfogó ereje az angoloknál, alkotmányunk negatív szabadsága s az angolokénak gyümölcsöző hatalma kirívó ellentétet képeznek. Mi nemzeti létünkért, a puszta életért küzdünk, azok számos nemzetét tartják kezükben, mi 1848-ban emelkedünk a Széchenyi által polgári létnek mondott színvonalra a kiváltságok világából. Anglia századok óta nemcsak a politikai, ép úgy a társadalmi, az egyéni szabadság hazája, nekünk ma is alig van polgári középosztályunk, Angliának ez alkotja erejét; de mit folytassam a külső hasonlóság dacára a legnagyobb belső idegenséget igazoló tények előszámlálását.

Akik a magyar-angol rokonságot állítják, még mindig adósok a bizonyítással, így én, aki azt tagadom, elég ha tagadásra szorítkozom, s várom a cáfolandó érveket, bizonyítékokat.

Történt irodalmunkban erre már kísérlet, de az sikerültnek nem mondható.

A nagy nemzeti, irodalmi újraébredés 1790-ben két ily önálló kísérletet mutat; az egyik Barits Adalbert előbb győri, később pesti egyetemi jogtanár ily című anonym értekezése: Dissertatio statistica de potestata exsequente regis Angliáé. 1790. h. n. 36. 1. melyhez függelékként van csatolva külön „homlok-írással”: Conspectus regiminis formae Regnorum Angliáé et Hungariae. Mottoja: The king can do no wrong; a másik sokkal ismeretesebb, Aranka Györgytől való szintén 1790-ből ily címmel: Az Anglus és Magyar igazgatásnak egyben vetése. Kolozsvárt 39. 1., melyet minden irodalomtörténészünk említ, de tudtommal egyik sem méltat.

Barits dolgozata ösztönzi Arankát írásra, de annak nem tulajdonképeni címét idézi, hanem a függelékét, így csak jeles biblografusunk, Szinnyei József ritka feltaláló érzékének és szívességének köszönhetem, hogy anglophil irodalmunk első zsengéjére ráakadtam; a szerzőre nézve ugyan a vélemények eltérők, a Széchenyi könyvtár catalogusa Baritsnak tulajdonítja, s más oldalról is ő említtetik mint szerző, a Teleki könyvtár lajstroma (2. köt. 159. 1.) azonban azt mondja: auctore prof. Zinner.

De azért a két író lényegesen különbözik egymástól célra úgy mint felfogásra.

Arankának Baritson kívül még más ösztönzője is van, ez egy lengyel főúr, ki a 18. század elején a magyar nemzet védelmére kel ily című érdekes, ritka eleganciával kiállított munkában: „Létre dun ministre de la Pologne a un Seigneur de lempire sur les Affoires de la Hongrie. 184 1. é n. de 1710. utáni időkből.”

Amint ezen névtelen író a magyar alkotmány alapjára állva, a magyar függetlenségi harcok jogszerűségét vitatja s a magyar alkotmány ész- és jogszerűségét Grotiusból törekszik igazolni, ki szerint a főuralom lehet megosztott s nem székel egyedül a fejedelemben, úgy akarja Aranka is a németeket s az elnémetesedett magyarokat meggyőzni, hogy a magyarok magatartását ne a német absolitisticus és patrimonialis királyság szempontjából ítéljék meg, hanem álljanak a magyar alkotmány alapjára s nehogy azt lehessen ellenvetni, hogy ily alkotmány az európai népek felfogásával ellenkező, lehetetlen, bizonyítani törekszik, hogy az testvérpárja az angolnak.

Barits célja nem ily kifejezett, de a sorok közül ugyanez olvasható ki.

Ámbár Barits dolgozatát nemcsak a prioritás illeti meg, de Arankáét értékben is hasonlíthatatlanul felülmúlja, mégis utóbbinak sokkal nagyobb hatása van; Szrógh Sámuel ügyvéd és buzgó hazafi, ki magyar jogi műszavak s tiszti irály megalkotásán is fáradozik, né-. metre fordítja e jellemző mottóval: akinek hol fáj, ott tapogatja, s ami még feltűnőbb Schlötzer 1791-iki Staatsanzeigenjében 14 oldalon kimerítőleg foglalkoznak vele s noha más cím alatt említik és csak kéziratban forgónak állítják, tényleg Aranka művéről van szó.

Aki Aranka művét a Staatsanzeigenben ismerteti, szerzője az anonym magyarellenes munkának is, mely ily cím alatt: Grosse Wahrenheiten und Beweise in einem kleinem Auszuge aus der ungarischen Geschichte. Frankfurt und Leipzig. 1792. 232 lapon megjelent s melyben a fentebbi recensio szintén fel van véve.

Ε munka, mely közbevetőleg szólva azért is nevezetes, hogy először használja az osztrák-magyar kitételt, kérdve Arankától, midőn ez felkiált, Isten őrizze! hogy osztrák alattvaló legyen, vajjon inkább akar-e török, mint osztrák-magyar alattvaló lenni; – a legnagyobb szenvedélyességgel és elfogultsággal ír a magyarok ázsiai vadságáról, rossz alkotmányáról, hűtlenségükről királyaik iránt, a mohácsi vészig terjedő történetükről.

Ezenkívül is foglalkoztatja Aranka dolgozata a németeket közjogi irodalmukban, csakhogy az illető munkákat megszereznem eddigelé nem sikerült.

De lássuk az angol-magyar rokonság apostolait.

Barits korának államtudományi színvonalán áll s elég helyesen írja le a király állását az angol alkotmányban, amivel nem azt akarjuk mondani, mintha azon tisztasságban állna az előtte, amilyenben manap látjuk; Montesquieu, Blackstone és de Lolme felfogását követi, kik kortársaikat, sőt a későbbi nemzedékeket is oly erősen befolyásolták.

Montesquieu felfogása volt különösen elterjedve hazánkban is s jellemző, hogy Török Zsigmond 20 arany pályadíjat tűz ki 1790-ben (L. Schlötzer Staatsanzeigen XIV. köt.) aki Montesquieu Esprit des Lois-ját magyarra fordítja.

Fejtegetéseinek veleje, mellyel az angol végrehajtó, azaz a királyi hatalmat jellemzi, abból áll, hogy az angol királyi hatalom nagyobbnak látszik, mint amilyennel valaha akármely isteni és emberi törvények alól felmentett uralkodó bírt, de a hatalom gyakorlásának eszközeire nézve a nemzet akaratától függvén, olyan mint egy gigászi test, mely maga erejéből mozdulni nem tud, vagy mint egy pompás hajó, melytől a parlament a vizet tetszés szerint elvonhatja, vitorláit bevonhatja vagy kigöngyölheti.

íme a rokonság a magyar alkotmánnyal. A magyar felfogás is a királyt szentnek, hatalmasnak tartja, de mégis olyannak, aki csak a nemzet hozzájárulásával cselekedhetik; mint Barits mondja Verbőczy nyomán: jóllehet a magyar nép egyetemét illető hatalom a királyra ruháztatott, de úgy, hogy azt korlátlanul, főkép az isteni és természeti jogra vonatkozólag ne használja a nemzet megkérdezése nélkül; ez a törvények általános iránya, ez a nemzet követelése; de a részletek, a tények egészen mást mutatnak; az angol király az évi adók, az évi katona megszavazás nélkül csakugyan nem mozoghat, a magyar király igen hosszú időkig ellehet, van állandó serege, vannak a subsidiumokon kívül más jövedelmi forrásai.

Az angol király nevez ki – folytatja B. – minden hivatalra, méltóságra; a magyar is, a nádor, a koronaőrök és a megyei tisztviselők kivételével, mert a megyében a főispánt illeti a „denominatio sive candidatio.”

A magyar és az angol megye nagy különbségei ignoráltatnak, a magyar nádornak mindezideig meg nem fejtett sajátságos állása, viszont a budget, az évi számadás angol praxisa az ország jövedelmei tekintetében, bár utóbbit élénken kiemeli B., az összehasonlításnál mellőztetnek s kész a rokonság.

Különösen tárgyalja a miniszteri felelősség elvét, annak érvényesítési módjait, a király s a minisztérium jogi viszonyát, s végül azt találja, hogy a király tanácsosai nálunk is felelnek az országgyűlésnek s ez által elítélhetők, elfeledve hozzá tenni, hogy e felelősség csak a corpus jurisban van meg, de nem az életben, mert ott a király magyar tanácsosai nemcsak nem felelősek, de az ország kormányzata nem is kizárólag magyar miniszterek tanácsával gyakoroltatik.

Az országgyűlés két háza, az angol királyok koronázása és esküje a rokonság további jelei.

Csak két dologban emeli ki nyomatékkal az eltérést, az alsóház alkotó elemeire s a hadüzenés és békekötésre nézve; utóbbi tekintetben az angol király független a parlamenttől, a magyar nem, aminthogy tényleg a béke megkötésére a törökkel 1791-ben a magyar országgyűlés által utasítással ellátott követ, gróf Eszterházy Ferenc is küldetik; az elsőt illetőleg Magyarországban a nem nemeseknek nincsenek képviselői, míg Angliában az alkotmány és az emberiség jogainak nagy hasznára a nagyobb helységek is küldenek követeket, megnyugtatólag azonban hozzáteszi, ne gondolja ám senki, hogy azért a paraszt az ekeszarvától vagy a csizmadia kaptájától a parlamentbe választathatik, mert a megválasztás igen magas eensushoz van kötve.

Aki oly lelkesedéssel ír mint Barits a képviselők szólásszabadságáról, a törvény uralmáról, az incompatibilitásról, de főleg a jogegyenlőségről, az előtt a kirívó ellentétnek szükségkép fel kell tűnni.

Úgy az egyéni, mint a politikai szabadságot, így szól taglalata végén, biztosítja az angol alkotmány és pedig oly mértékben, hogy azáltal az angolra minden más nemzet előtt ismeretlen boldogság háramlik, megjegyezve, hogy e szabadság minden angollal veleszületett és azt másként, mint angol törvény szerint hozott bírói ítélet által el nem veszítheti.

Quemadmodum enim Primogenitus Regis nascitur legitimus Regni haeres, ita quoque singuli homines in Anglia nascuntur lucemque primam aspicunt ingenui et liberi.

Vagy szerző is. nagyon érezte tán a különbségeket, de az olvasóra hagyta azok kitalálását? Valószínű, sőt talán az akkoriban már nagyon vitatott rokonságot akarta az imént kiemelt ellentétek által való értékére szállítani? Aki 1790-ben az insurrectiónak tarthatatlanságát úgy átlátja, mint Barits és azt a svájci militialis rendszerrel véli helyettesíthetőnek, jórészt átlátta a rokonság nagy távolságát is a két alkotmány között.

Az első kísérlet minden esetre inkább a rokonság ellen, mint mellette tanúskodik.

Aranka egészen más alapon törekszik a rokonságot bizonyítani, s a magyar alkotmány sajátságos jellegét a német felfogással szemben, melybe már a főurak is belé esnek, tisztázni.

Ámbár, jelenleg hazafinak lenni,   így   ír   1790-ben, módivá vált, mégis az ország főrendeinek sincs kellő tájékozottsága alkotmányukról.

„Európában a göttingai nagy tudományú professoroktól a bécsi írókig a magyar korona tartományait ausztriai tartományoknak nevezik, pedig Ausztria annyit bír Magyarországon, mint amennyi szőr tenyereden vagyon.”

A 18. században Németországban kétségkívül még voltak hívei a középkori felfogásnak, hogy az egész ország földterületével, lakosaival a fejedelem patrimoniuma, a dominium eminensnél fogva.

Omnia territoria, sine quibus superioritas non intelligitur, in Patrimonium et proprietatem cesserunt cum omnibus jüribus regalibus, atque ipsis adeo subditis et vasallis; lehet ily nézeteket is találni, mint oly fejedelmeket is, akik alattvalóikat eladják.

Azt hiszi Aranka, a németek mind ily felfogásúak, azért ítélnek oly hamisan a magyar alkotmányról; de feledi Nagy Frigyest, Mária Teréziát, Józsefet, kiknek uralkodása a patrimonialitásból magasan kiemelkedik és nem ismeri a német irodalmat, mely épen legjobb íróiban ez álláspontot rég elhagyá.

Ezért a patrimonialitás ellen irányozva fegyvereit, kimutatja, hogy sem Magyarországban, sem Angliában annak semmi ereje nincs, végül azonban az ország társadalmi szerkezetében, a földesúr és a jobbágy viszonyára nézve, melynek alkotmányi jelentőségéről nem is álmodik, maga is a legdurvább patrimonialitás harcosává válik.

„Az angol király nem földesura Angliának, egész Angliában egy talpalattnyi földje sincs, hacsak pénzen nem örökösíttet magának, ép úgy Magyarországon csak annyi tulajdona van a királyi családnak, amennyit pénzen vett, de azt is csak úgy bírja, mint bármely más hazafi s a vérek azt a királyi családtól csakúgy mint akárkitől mástól megkereshetik.”

„A magyar király csak tiszt ép úgy mint a főispán vagy városi bíró, csak felségesebb, de mint ezek, ő sem földesúr,, az angol   király   sem   földesúr,    hanem    csak fejedelem.”

„Ellenben Hannovera fejedelme, az austriai Értz-herceg egész országuknak tulajdonosai.”

„Mind a két országban, akik személyekre nézve szabadok, a fejedelemre nézve nem szabadok, mert – s itt látszik, hogy esik vissza Aranka a patrimonialitásba – a teher a földhöz van szabva és aki azt lakja vagy használja, annak ahhoz képest terhet is hordozni kell, a nagyobb úrnak szintúgy, mint a kisebbiknek, úgy mint a fejedelem szolgáinak és jobbágyainak.”

Az onus non inhaeret fundo-féle elvnek, a nemesi nem adózásnak érdekes igazolása! Amit Aranka egyik oldalon megtámad, ugyanazt védi a másikon. A fejedelemnek, mint a közület fejének tulajdonát, patrimoniumát a magánosok javaira vagyis a magánjognak a közjog általi megsemmisítését, azok összezavarását helyesen szolgai állapot jelének tekinti, de az állam, a közuralom fenntartására szükséges adó ellen csakis nemesi patrimoniummal, magánjoggal tud érvelni. A fejedelem mindenkinek javai felett bírt patrimoniumánál fogva teszi magát úrrá, alattvalóit szolgákká, a nemes ember tulajdonánál fogva lesz szuverén úrrá, tulajdona művelői pedig szolgákká.

Ez összefüggést, a magyar nemesség politikai szabadságának patrimoniálitását nem látja azonban Aranka.

Ő csak azt látja, hogy az „austriai Értzherceg és a Hannoverai fejedelem országát tetszés szerint szabhatja amilyen forma vágásra némelykor éretlen Tanácsosai akarják, eladhatja, cserélheti, ajándékozhatja szabadon; s ezt nagyon helytelennek találja, de nem azt – amit ugyan törvény ellenére állít – hogy a nemes ember, ha a szükség úgy hozza magával a paraszt földjét udvarához és majorságához foghatja és mindjárt nemes föld lészen és a nemes a terhet felvenni és hordozni nem tartozik.”

A patrimonialismus, a közuralomnak magánjogból származtatása elég erős Arankánál eddig is, de az úr és paraszt viszonyának jogi felfogásában éri el tetőpontját.

„Egy magyar nemes ember… – mondja Aranka – megkülönböztetett dolog a maga parasztjától, olyan megkülönböztetett, mint egy tulajdonos személy a maga tulajdonától. Ennek – már t. i. a parasztnak – mint maga tulajdonának minden boldogságán teljes tehetsége szerint igyekezni tartozik és nemes szívvel igyekezik is, de hogy ő mellé, egy korona tagja mellé a maga parasztja egy rangba, egy szám alá tettessék, annál inkább, hogy ő maga az ő eredeti nemzeti méltóságától megfosztatván, arra az alacsony sorsra vettessék, melyre a természet és a gondviselés az ő parasztját hívta és minden paraszt-terheket véle együtt viseljen, ez a fennebb említett nagy és szörnyű igazságnak mása volna. Amit törvény szerint a hűtlenségnek vétkén kívül el nem veszthet, azt tőle egy tollvonással, egy nyüves okoskodással (értsd vitiosus Syllogismus) elvenni! Ezt látszanak vala némely rossz tanácsosok akarni. Mert azt mondották: egyik ember a társaságban olyan mint a másik. Mely a Mátyás király igazságánál is erőszakosabb igazság. A törvény és igazság olyan adás-vevés természetű dolog mint a pénz: hol miképen élnek vele – annyiba jár. Ami a Lajtán túl igazság, az a Lajtán innen nem mindenkor igazság.”

Csodálhatjuk-e ha Aranka ez okoskodásra a Staatsanzeigen recensora úgy itt, mint külön munkájában: Grosse Wahrheiten und Beweise in einem kleinen Auszuge aus der ungarischen Geschichte így kiált, fel: Erwache, nicht ein Horja, aber ein mächtiger und aufgeklärter Menschenfreund und treibe den Altmagyaren, welcher nicht blos in Stille glaubt, sondern diese unmenschliche Meinung gar schriftlich von sich gibt, dass die Natur den Bürger und Bauer zu seiner niedrigen Stufe berufen habe, dass der Bauer des Edelmanns Eigentum sei, für dessen Glückseligkeit er mit edlen Herzen wie für die seines ungarischen Ochsen sorgt, treibe den Asiater,   der  so  wenig  wie ein Osmaner für europäische Kultúr empfänglieht ist, nach Turfan zu-rük, wo er vor 900 Jahren grasete.

A német recensensnek alapjában igaza van, a nemzeti irodalom körül érdemeket szerzett Aranka politikai elmélete brutális, csak azokról a göttingai német tudósokról és fejedelmekről feledkezett el s nem mondta meg hova kergettessenek, kik ha nem is mind a század végén, de annak első felében hasonló patrimonialis nézeteket vallottak.

Szrógh érzi, hogy Aranka e helyei nagyon kirívók s szelídíteni iparkodik, kiemelve, hogy a viszony az úr és jobbágy között azért ilyen, mert a törvények és régi szerződések szerint fennálló különbséget s a nemeseknek ebből folyó kiváltságát némelyek oktalanul megtámadták, holott maga Nagy Frigyes is, pedig a. jobbágyok szabadtalanságát égbekiáltó igazságtalanságnak tartja, mert az ember nem azért jött a világra, hogy embertársa szolgája legyen, mégis e barbár állapotot puszta jóakarattal megszüntethetőnek nem hiszi, mert á földmívelés az egyszerre való megszüntetéssel halálos csapást szenvedne.

De Aranka e patrimonialis nézeteinek minő összefüggése van az angol és magyar alkotmány rokonságává!?

Láttuk, hogy Aranka szerint egy magyar nemes ember megkülönböztetett dolog a maga parasztjától, ép így „Angliában nagy és mind természet szerint való, mind törvényes különbség vagyon az Anglus és Írlandus, az amerikai és indiai tartományok és nemzetek, a fejérek és szerencsétlen feketék között, ezek többet vagy kevesebbet mind törvényesen különböznek. Ki merné okos ember létére az angliai parlament elébe azt ítéletre bocsátani, hogy ezek mind egyforma szabadságnak részesei, mivel hogy mind egyformán emberek?”

A magyar nemes és jobbágya, az angol gyarmatos és rabszolgája, a keletindiai társaság s a hindu bennszülöttek képezik   a   közös   alapot, melyen a magyar-angol   rokonság   felépül,   kétség  kívül mást is felhoz Aranka.

A perszonál unió, mely ekkor Anglia és Hannovera között fennáll, újabb analógiát szolgáltat; „Anglia királya mint a magyar örökös következésű, de nem anglus nemzetből való, csak úgy mint a magyar, de azért Hannovera és Anglia ép úgy külön ország, mint Ausztria és Magyarország. A perszonál unióból kifolyólag állítja, hogy az ausztriai herceg ellensége, nem ellensége szükségkép a magyaroknak, sőt lehet Ausztriának oly ellensége, aki Magyarországnak barátja, ugyanilyen a viszony Anglia és Hannovera között.

„Angliában – mondja Aranka – a főhatalom felsége meg van osztva a király és az ország között. A király sem új törvényt nem szabhat, sem a régit meg nem változtathatja, sem az igazgatás rendjébe változást nem tehet – de az efféle eszébe sem jut mint nemes gondolkodású úrnak (sic!). Sőt úgy tetszik, hogy a magyar nemzetnek még nagyobb a szabadsága, mint az angolnak, annyiban, hogy a király mellett levő fő belső titkostanács a magyaroknál nemcsak a királytól, hanem az ország rendéivel együtt választatik a nádorispán személyébe.”

„Olyan országokban mint Anglia és Magyarország, a közjó nem egy embernek a képzelődése s papiroson levő boldogságok, hanem az, hogy az országban senki, sem különös személy, sem társaság, sem nemzet, egyik is, maga személyében, vagyonában vagy igazságaiban meg ne sértessék.”

„Hannoverában, Ausztriában tulajdonképen szólva országrendek nincsenek… Annak a madárnak, mely hazafiúnak neveztetik, közöttük a neme sem terem és a jó uralkodó midőn a közönségest célozza, a jónak mértékét a nagyobb számtól veszi. Az a jó, ami főre számlálván nagyobb számban él…”

„Ellenkezőleg Magyar- és Angolországnak rendéi szabadok. Akármely országos dologban nemcsak ítélnek, hanem úgy is ítélnek egyszersmind mint ország s maguk tulajdon dolgukban. Nem hogy úgy ítélnének benne, mint fejedelem dolgába, sőt a fejedelem, a király maga is, ha jól akar benne ítélni, nem úgy ítél benne, mint a magáéban, hanem mint az ország dolgában.” – Eddig Aranka.

Mind e fejtegetések csak azt bizonyítják, hogy az abszolút monarchia, bármily fennkölt, magasztos célú legyen is, a patrimonialitás látszatába esik, az uralom mintegy a fejedelem tulajdonát képezvén, míg a még oly patrimonialis elemekkel bíró, még oly arisztokratikus, de alkotmányos ország az egyetemesnek, a közönségesnek, a szabadnak színében tűnik fel.

Miután Európában a múlt század végén a legtöbb államnak abszolút monarchikus formája van, Lengyelország pedig valóban arisztokratikus köztársaság, Svájc és Velence kétségtelenül ez, Anglia és Magyarország örökös következésű királyságaikkal maradnak fenn, mint a többiekkel ellentétek, s így önkéntelenül mint egymással hasonlók. De a hasonlóság tulajdonkép csak abban van, hogy mind a kettő nem abszolút királyság, hanem szabad alkotmányú állam, miből azonban a rokonság következtetése merész, amint ezt Baritsnál. sokkal szembeötlőbben tanúsítja Arankái bizonyítási kísérlete.

De hazánknak e dicső nagy korszaka, a 90-es évek eleje – azért dicsőítem oly igen, mert eléggé, úgy amint és a mi által megérdemelte eddig azt hiszem nem tették, mert a rákövetkezett reakciónak sikerült dicsősége egy részét eltakarni – e nagy korszaknak angolos iránya e két munkával egyáltalán nincs kimerítve.

Ε néhány rövid év virágzó politikai irodalma, mely külterjedelmére, de különösen értékére nézve a következő három évtizedét nagyban felülmúlja, minden lépten-nyomon Angliával foglalkozik, lelkesedik érte, hasonlítgatja Magyarországgal, majd gáncsolja, sőt ahol nem is említi, Anglia befolyása alatt áll, ez lebeg előtte mintegy  öntudatlanul.

Hogy csak egy példát említsek, a mély   gondolkozású, franciás finomsággal és éllel író Battyhányi Alajos. e bármely nemzet irodalmában számottevő író bár sok helyt nagyon is a francia merev logika s nem az angol compromissionalis irány híve, nem az angol szellemtől influálva ír-e így? Summa itaque Princips praerogativa sit illa, ut nunquam mali alicujus per Populum suum insimulari possit; hinc quaecunque contra legis tenorem temere, sine recti pravique discrimine agerentur, non Principi sed illis, qui potestatis exequentis administri sunt, adscribenda veniunt; Principes enim nunquam Populis suis male consulere velle censendi sunt et per-sonas ipsorum tam sacras esse decet ut nullae unquam Populorum suorum sugillationi aut cuicunque demum tribunali humano, si etiam triplici redimitum sit Corona subjici possit.

Valóban az egész irodalomról el lehet mondani, amit a magyar közönségről egy ily című röpirat: Hungarns Aufklärung unserer Zeiten. Ein patriotischer Beitrag pro incremento bonae fidei unice salvifacae. Erlau 1790. elmond, hogy französisch-englisirend, s a hírhedt magyarellenes munkának, Ninivének a részben igaza van, hogy jelenleg 1790-ben mindent angol és francia szellemben akarnak intézni.

A kis röpirat, melyet a magyar anyák az országgyűlésen egybegyűlt ország nagyjaihoz intéznek, az angol dámákhoz hasonló jogokat követelve, fejükre olvassa a férfiaknak, hogy „mindenkor hallánk azt önnön ajakitokból, hogy az Anglus mind természeti tulajdonságaira, mind országlásának rendtartására nézve legközelebb esett a magyarhoz”.

A latinul és magyarul 1790-ben világot látott „II. József az eliseum mezején”, hol anyjával, Nagy Frigyessel, Rákóczival, Rousseauval, Voltairerel találkozik, az angol rendtartás mellett tör lándzsát.

Pray György is Angolországért lelkesedik, mert ott a lelkiismeretnek oly nagy szabadsága van, ha igaz, hogy ő írta, amint állíttatik, a következő röpiratot: Declaratio sincera christiana et patriotica civis hungari catholici ad quaestionem an sic dicta apostasia inter delicta civilia sit referenda? Pestini 1790.

„A XIX. században élt igaz magyar hazafinak örömórái”, 1790-ből, röpirat irodalmunk e gyöngye, az angolt említi először azon nemzetek között, mely „az időknek változásával becsúszott egyenetlenséget lakos társai közül nemes meggondolás után kiirtotta és minden rendet az Egyenlőségnek öléhez mérvén arra az Egyenlőségre visszaállított, melyben a Mezei munkás a Polgárt, a polgár a Nemest, a Nemes a Bárót és Grófot jóságos és nemes cselekedetei számához képest tartja magánál Elsőbbnek.”

Boronkay ily című. röpiratában: Declaratio circa quaestionem an Articulus in negotio Religionis… in publicam legem referri valeat. Posoni 1791. így szól: Ha a protestáns urak folyton Angliát hozzák fel példának, legyen hát a vallás dolgában is az! De ad-e Anglia a római katolikusoknak ilyen törvényt? Távol legyen! Angliában még csak gondolni sem mertek volna a katolikusok ilyen törvényre, annál kevésbé ilyent követelni, és mi ez apostoli és marianus országban adjunk nekik ilyent?

A történeti mint politikai tudománya által magasan kiemelkedő Hajnóczy sokat foglalkozik Angliával, de nem egyszerű bámulója s nagy örömömre szolgál, hogy épen reá hivatkozhatom, aki több helyt, így midőn De Comitiis publicis című remek művében a főrendiházról szól, az angol és a magyar intézmények lényeges különbségét vitatja.

Van e korszaknak egy hírhedt munkája, a Polit. kirchliches Manchhermaeon, melynek véleményével egyezni, kevésbbé látszik hízelgőnek, mert ez is az angol-magyar rokonságot tagadja, de a Manchhermaeon csakis a nemzet hibáit kérlelhetetlenül ostorozó, sok helyt igaztalan támadásaiért említtetik, más irányban mély és alapos felfogását ellenben teljesen elfeledték; különben is nem nézetem igazolásáról van szó, hanem az irodalom feltüntetéséről.

Ha vannak, akik Angliáért lelkesülnek, annak és Magyarországnak alkotmányát rokonnak mondják, vannak ismét, akik ezt tagadják, sőt vannak Angliának ócsárlói is.

Alexovics, a pesti egyetem nagyhírű hitszónoka, a Könyvek szabados olvasásáról írt munkájában mondja, „akik az országok boldogságáról s virágzásáról beszélnek, hogy a katholika Religíot irigységesen kisebbítsék, csak Angliát, csak Londont pattogják, csak az ő pénzüket s az ő tudományukat csudáltatják. Ezeknek fel lehet hozni Ábrahám Le Moine ítéletét London feslettségéről, romlottságáról, minek oka a könyvek szabados olvasása; az egész világ összes nyomdáiból nem jött ki annyi könyv a Deisták érdekében, mint az angolok szerencsétlen műhelyéből.”

De legkedvezőtlenebb Angliát illetőleg Martinovicsnak Latzkovics által fordított Oratio ad proceres-e, mely „Anglia királya és országának mostani voltában levő, politikus két nemből álló bitang korcs létét a méltóságos rendektől eredezteti.”

Végül Batthyányi Alajossal zárhatjuk be szemlénket, aki felelve az Irrthümer in den Begriffen der meisten Hungarn von der Staatsverfassung ihres Landes című munkára, ily cím alatt Tausend und ein Irrt hum des Verfassers der ung. Irrthümer azt mondja: Tévedés, hogy a magyarok szabadságukat az angolékéval összehasonlítani akarták volna, mert igen fontos kérdés marad, vajjon a két alkotmány közül melyik a célszerűbb az egésznek a fenntartására. Az az egy közös mindakettővel, hogy királyaik nem abszolút monarchák és hogy más szabadságot, de más engedelmességet sem ismernek, mint amely a törvényeken alapszik.

Az utóbbit én is elfogadom s ezzel be is zárhatom az angol-magyar rokonság irodalma első fázisát hazánkban.


 

Igazságszolgáltatásunk és közigazgatásunk reformja az államhatalmak megosztása szempontjából.[23]

Írta: dr. Dell’Adami Rezső Budapest, 1880. 32 1.

I.

Az államhatalmak megosztásával foglalkozik szerzőnk anélkül, hogy az alapvető tan sarkpontját előadná; vagdalódzik a nevekkel anélkül, hogy a tan fejlődését feltüntetné; Montesquieut állítja értekezése élére, s abban látja tanának lényegét, hogy három önálló hatalom legyen, de arról, hogy ezek önállóságát hogyan véli fenntarthatónak, hogy Montesquieu maga elejti eredeti felosztását (törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalom) mert mint mondja, a bírói hatalom bizonyos tekintetben jelentéktelen (des trois puissances … celle de juger est en quelque facon nulle) és a hatalmak elválasztását a törvényhozásnak két, különböző elemekből álló kamarára váltában s a velük szembe állított végrehajtó hatalomban látja: minderről szerző nem szól semmit.

Jellemzi Montesquieu jelentőségét értekezése keretéhez képest hosszasan; de annak tulajdonképeni céljára vonatkozólag az államhatalmak megosztásának Montesquieu-féle teljes értelmét, úgy látszik, nem ismeri.

A Montesquieu-féle tannak két része, két eleme van, melyeket functionalis és histologicusnak lehetne nevezni. Szerző csak az elsőről vett tudomást, mely az államhatalmak összeműködését tartalmazza. A másik e hatalmak szövetét, elemeit tárgyalja, meghatározza, kik által gyakoroltassák az egyes hatalom; és itt Montesquieu, elhagyva a functionalis tekintetből tett felosztást, tulajdonkép csak két hatalmat vesz fel: a törvényhozót és a végrehajtót; de az elsőt két részre osztja, kétféle szövetűnek találja, t. i. mágnásokból és a nép képviselőiből, főrendi és képviselőházból állónak.

Montesquieu tanának ez a része ép oly lényeges, mint a másik, s aki az államhatalmak megosztása szempontjából értekezik közigazgatásunk és igazságszolgáltatásunk reformjáról, annak nem szabad az 1791. francia alkotmányra hivatkozni, mint amelybe Montesquieu tana átment. Mert ez alkotmány Montesquieu tanának csak egyik részét, a functionalist vette fel, a histologicust ellenben nagyon is mellőzte, mert tudvalevőleg az 1791. alkotmány elvetette a főrendiházat, egy kamarát fogadott el, s így épen Montesquieunak a hatalmak megosztásáról szóló tanával jött ellentétbe. A nagy szólam tehát, mellyel dr. Dell’Adami Montesquieu tanának méltatását befejezi, csak hiányos ismereteket bizonyít.

Szavak özönével árasztja el aztán az olvasót szerző a tan továbbfejlődésének tárgyilagos előadása helyett; megteszi Aristotelest szocialistának, együtt említi Platóval, Spinozát theokratikusnak mondja, ki nem alap nélkül Montesquieu előzőjének, a demokratikus képviseleti rendszer és a lelkiismereti szabadság egyik kiváló védőjének tekintetik; sőt theokratikusnak tünteti fel Hobbest, Bacon hívét, az empiricus bölcsészt, kinek egyik főtörekvése volt, hogy az isteni jogot száműzze az államból, amint Istent és vallást a bölcselemből, mert hisz ez csak oly dolgokkal foglalkozhatik, melyek létrehozása gondolható s melyek más dolgokkal összehasonlíthatók.

Már Hobbes és Spinoza ezen osztályozása erősen megingatja irodalomtörténeti alaposságának hitét; már itt lehetne kérdezni, hányadik kézből vette szerző értesülését, amint ő kérdezte Zlinszkytől. Nem is szólunk a Vico jellemzéséről, mert ennek theosophikus alapjai után, ha nem is theokratíkus, de legalább valami theokarakterizálás a jogosultság bizonyos látszatával bír; csakhogy itt is furcsa, hogy épen Montesquieu e nagy előzőjét, kinek sokan arra való igényeit is védik, hogy Montesquieure ébresztőleg hatott, mint a Montesquieu által meghaladott álláspont egyik mértföldmutatóját szerepelteti szerző.

Ugyanegy lapon mondja Rousseau-ról, hogy visszaesett az állam egységes szerves lényéről való tévtanba és azt, hogy államtana mechanikus, mathematikus volt. Egyszer hát organikus Rousseau tana, másszor ugyanazon lapon mechanikus, sőt mathematikus.

Hegel, kinek rendesen azt vetik szemére, hogy az alkotmányos királyság elméletét dogmatizálta s az emberi fejlődés koronájának, egyedül helyesnek, a gondolat művének állította, de Maistre-rel és Bonalddal egy színvonalra állíttatik, sőt kiváló ellenzője, Stahl nézetrokonának mondatik; Herder, a humanizmus lelkes hirdetője, a világliteratura kezdeményezője, Göthe barátja, a „reakció ki nem haló seregébe” kerül. Valóban, mindez ép úgy tanúskodik a papír, mint a magyar jogászegylet türelméről.

Miként fejlődik tovább az államhatalomnak megosztása az életben s a tanban, szerzőnek további apertukre nyújt alkalmat, melyekben a pontatlanságok s a nem kellő helyen idézett nagy nevek ép úgy feltalálhatók, mint az előbbiekben. Mert azon nagy nevek közül soknak eszébe sem jutott a közigazgatás önbíráskodása ellen harcolni, sőt épen a hatalmak megosztásának tanából következtették, hogy a közigazgatás saját körében ítél a tényei ellen támasztott sérelmek felett. De szerzőnek nevek kellenek, nagy nevek mindenáron s melléjök nagy szólamok. így megteszi Benjamin Constan-t a XIX. század Voltaire jenek, a szabadságjog nagy bajnokának; pedig e kiváló gondolkozónak s még kiválóbb szónoknak és írónak politikai életében tudvalevőleg vannak foltok, ingadozások, melyek épen nem engedik, hogy őt a szabadság nagy bajnokának nevezzük.

Az államhatalmak megosztásának 1848. előtti fázisában tehát ép azt nem kapjuk meg szerzőtől, ami legjellemzőbb; hogy t. i. itt, sőt sokrészt 1848. után is, a küzdelem célja az alkotmányosság legelemibb elveinek érvényre emelése volt, s csak egy későbbi stádiumban értelmeztetik az államhatalmak megoszlása helyesen, úgy hogy az a közigazgatás által közigazgatási jogviszonyban elkövetett sérelmek bírói orvoslását is követeli. Ezen szempontból találjuk Romagnosi nevét is hamisan felsorolva. Ő kétségkívül az alkotmányosságért küzdött, de egyszersmind épen azt a francia justice administrative-t védte, melynek szerző ellensége, s nagy tekintélye által tetté nehézzé az általános jogvédelem híveinek a francia rendszer megdöntését Olaszországban.

Amit kitűzött céljához képest tennie kellene, az államhatalma}: megoszlása szempontjából megállapítani az igazságszolgáltatás hatáskörét; ép ezt nem teszi; a hatalmak megosztásának tana az értekezés élére van állítva, de annak végeredményével nincs kapcsolatba hozva.

A francia közigazgatásról és közigazgatási jogszolgáltatásról úgy beszél, mintha általuk a politikai szabadság állapíttatott volna meg, s a tájékozatlan olvasót a legnagyobb zavarba hozza. Azt mondja, hogy a francia közjog az egyéni szabadság és a közérdek kiegyenlítése, hogy a közigazgatásnak és törvénykezésnek észszerű határait megtalálta; az 1850-ben a semmítőszék és az államtanács bíráiból az igazságügyminiszter elnöklete alatt működni kezdett törvényszéknek (tribunal des conflits) is nagy befolyást tulajdonít a francia közigazgatás fejlődésére, holott az csak 1852-ig állott fenn s csak 1872-ben állíttatott vissza; általában oly formán tüntetve azt fel, mintha e bíróság 1848. óta állandóan fennállott volna. A francia viszonyokra vonatkozó rész csupa zavar, pontatlanság, melyet csak a Belgiumról mondottak múlnak felül.

Arról szólva, hogy a közigazgatási eljárás törvényessége fölötti ítélet bírói funkció, s hogy ez Franciaországban hiányzik: tovább folytatja Belgiummal, mely szerinte e részben nemcsak lényeges javítást mutat fel, de a legelőrehaladottabb államok közé tartozik; mire felsorolva szokás szerint egy pár nagy nevet – kik pedig nem épen egetverő nagyságok – így Tielemans-t és Bronchére-t, a Repertoire de ladministration szerkesztőit, kik közül utóbbi inkább mint gyakorlati politikus aratta babérjait, továbbá Havord-t s végül a legtekintélyesebbet, de Fooz-t: Barras igazságügyminiszter kijelentéséhez érkezik, melyet, mint mondja, jóslatnak vehetünk, s amely szerint előbb-utóbb az egyén minden jogsérelme, akár magán, akár közjogi legyen az, a rendes bíróság védelmében fog részesülni.

S valójában hogy áll a dolog? Belgiumban a magán- és büntetőjog kiszolgáltatása feltétlenül a rendes bíróságok hatásköréhez tartozik; ezek, illetve a semmítő-szék ítélnek 1846. óta a közigazgatás és bíróság közt felmerülő konfliktusokban; e részben Belgium kétségkívül Franciaország felett áll, habár nem is a szerző által lenézett Anglia felett, melynek ez elvek már 1846. előtt másfél századdal alkotmánya kiegészítő részét képezték.

Továbbá Belgiumban a közhivatalnokok ellenében oly elvek állanak fenn, mint aminőket a mi törvényhatósági törvényünk szankcionált, tehát bűnvádi úton vagy magánjogi kártérítési keresettel meglehet őket utólag támadni intézkedéseikért (ez is több, mint amennyit a szerző által annyira magasztalt francia mintaközigazgatás nyújt); továbbá a kormányrendeleteket, amennyiben azokra a bíró előtti perben, hivatkozás történik, jogosítva van a bíró alkotmányosság és törvényesség szempontjából megbírálni s esetleg indokaiban mellőzni (mely elvet a bírói hatalomról szóló törvényünk is magáévá tett). De mindezért a legelőrehaladottabb államok közé Belgiumot sorozni az egyén összes jogainak bírói védelme tekintetében semmikép sem lehet. Mert a közigazgatási jogok egyenes védelme még annyi tért sem hódított, mint Franciaországban, hol a vitás közigazgatást a tisztától, az administration pure-t a contentieux adminisztratívtői nagyon is megkülönböztetik, s csak az elsőt bízzák egyszerűen a közigazgatás souverain apretiatiójára, míg a közigazgatási jogvitákat a conseil de prefecture-ök s az államtanács contentiosus osztálya, tehát ha nem is a rendes, de mégis olyan, amilyen bíróság látja el, még pedig szóbeli közvetlen tárgyalások alapján; míg Belgiumban a közigazgatási jogviták nagy részének elbírálása egyenesen a végrehajtó hatalom körébe tartozik, mely azokat csak úgy látja el, mint a tiszta adminisztráció kérdéseit. Ezen a téren nagy az elmaradás Belgiumban, s csak a viszonyok nem ismerése mellett sorozhatni azt a legelőrehaladottabb államok közé.

Végül mit mondjunk Barras miniszter jóslatáról? Biz az csak arra nézve jóslat, ki a közigazgatási jogszolgáltatás történetéből vagy 15 évet elfeled. De ezt szerzőről tán nem akarjuk állítani, ki ismeri Európa, nem, a két művelt világrész jogirodalmi kitűnőségeit, ki a belgiumi nagyságok után említi a hollandi és spanyol irodalmi kitűnőségeket, de Boscht, Kempert, Colmeirot s mindjárt áttér Olaszországra, melyről azon érthetetlen tételt kockáztatja, hogy politikai radikalizmusa által közvetlenül Anglia mellé emelkedik és melynek kilenc irodalmi kitűnőségeit tudja felsorolni, kapcsolatban azzal a nyolc franciával, kiket a kilenc olasz reformeszmék dolgában felülmúlt! S mégis úgy kell, hogy legyen. A Barrasnak tulajdonított jóslat nemcsak mint jóslat rossz, mert eső után köpenyeg, hanem kétes színben tünteti fel szerző irodalmi tájékozottságát is. Ő néha az irodalmi kitűnőségeknek úgy látszik csak nevét ismeri. Ugyanis ezeknek az olasz irodalmi kitűnőségeknek többjei, mint Minghetti, Borgotti, Mancini, rég megvalósították Barrasnak soi disant jóslatát az 1865. március 25-iki törvény által: amit szerző Barras szájából néhány év előtt jóslatnak vett, az 1865. július 1-én Olaszországban már életbe lépett.

Ha szerző ez olasz „kitűnőségeket” nemcsak névleg ismeri, lehetetlen, hogy azoknak  épen   a  közigazgatási bíráskodásra vonatkozó működését ne ismerje, midőn épen arra nézve idézi; lehetetlen, hogy Barras kijelentését jóslatnak mondja, midőn azt épen ez olasz celebritások már 15 éve megvalósították.

Ily előzmények után nem csodálkozhatunk szerző felületes ítéletén a német közigazgatási bíráskodás fejlődésére nézve, s felmentve érezhetjük magunkat nagyzásainak helyreigazítása, részletesebb bírálata alól; de nem hallgathatjuk el megbotránkozásunkat a lenéző hang fölött, mellyel Stubenrauchról s néhány érdemes hazai írónk Boncz, Fésűs és Mariskáról beszél, midőn a Stubenrauch-féle irodalmat mint a Bonczok, Fésűsök, Mariskák méltó nemzőjét említi.

Mily kicsinylés és mennyi pontatlanság! Mert először annak idejében Stubenrauch is hézagpótló volt, s azok között a külföldi nagy irodalmi kitűnőségek között nem egy állott hasonló színvonalon, mint Stubenrauch. Az úgynevezett törvényisme kétségkívül nem áll magas színvonalon; de hát említett íróink közül csak Boncz indult utána határozottan, Fésűs rövid compendiumot törekedett adni, minőt a „nagy” francia közigazgatási jogi írók sem tartanak méltóságuk alatt levőnek (sőt ellátják könyveiket irománypéldákkal is és kijelölik a partikat, melyeket egyes vizsgáknál tudni kell, így: programme du concours pour lauditoriat au con-seil detat, á Iá cour des comptes, vagy: programme des cours de droit administr. dans les facultés de droit).

De mit vétett dr. Dell’Adaminak Mariska Vilmos, jeles pénzügytani írónk, hogy Stubenrauchal hozza atyafiságba? tán mert Stubenrauch közigazgatási törvényisméjének is van egy kis finanzgesetzeket ismertető része?

Azt hisszük, ha szerző mindazon külföldi közigazgatási írók munkáit olvasta volna, kiket az irodalmi kitűnőségek körébe soroz, nemcsak méltányosabb, de igazságosabb lett volna hazai irodalmunk iránt.

Amit Bahrről mond, annak ép ellenkezőjét állította e nagy érdemű férfiú; Schellinget és Hegelt  egy  kalap alá fogja szerző. Csodálatos, hogy aki annyira bízik az állam- és jogtudományok természettani módszer által várható fejlődésében, mint szerző előbbi irodalmi műveiben teszi, mégis a szervesség tana ellen küzd, s e részben is a legfelületesebb osztályozásokat teszi, Bluntschi-nak mulatságos szervességi játékait egy kategóriába helyezi Schafflnek természettudományi alapon, a Karsten-féle sejtelmélet alapján dolgozott, bár nézetem szerint csak az ily kísérletek meddőségét igazoló nagy munkájával.

De a legfeltűnőbb e részben, hogy az angol pozitivista iskola, melynek híveként gerálja magát szerző, mely az államtudományok természettani módszerrel való tárgyalását gyakorolja, ment legtovább a szervességi tanban. Tudja-e azt szerző, vagy nem? Nagy baj mindkét esetben. Herbert Spencer a természeti világ és az emberi világ között annyira fenntartja a rokonságot, a szervesség fogalma annyira uralkodik egész felfogásán, hogy a természeti és emberi élet jelenségeit lényegileg egyenlőknek állítja s az elsőket (növény, állat) egyéni, az utóbbiakat (család, társadalom) társas organizmusoknak nevezi; köztük csak fokozati különbséget ismer el, így p. o. az elsőket, az egyéni organizmusokat, konkrétnek, a társasokat diszkrétnek nevezi; az elsőkben, a természeti vagyis egyéni organizmusokban, az öntudatot az agragetumnak egy kis részében, az agyban találja összpontosítottnak, míg a társas organizmusnál, a mi nyelvünkön a társadalomnál, az öntudat a társas agregatum minden részében szét van osztva. Hogyan tudja hát szerző a szervességi tant annyira kicsinyleni, mely soha oly általánosan nem uralkodott, mint korunkban, a legújabb korban s épen annál az iskolánál, melynek a szerző oly nagy dicsőítője.

Bahr nyomán, kit szerző is méltányol, mondotta Stein, hogy a justitia és adminisztráció között nem lehet objektív határvonalat vonni, jobban mondva: bármely közigazgatási ügy bíróságivá válik, mihelyt benne az egyén jogának sérelméről van szó és rendes bíróság elé tartozik. Ezt szerző gúnyosan említi; miből csak az látszik, hogy nincs tisztában az üggyel, melyről oly nagy hangon beszél, mert ha objektív határvonal van közigazgatás és bíróság között, hogyan lehetséges a közigazgatási ügyben előfordult jogsérelmet a bíróság által orvosoltatni, amit pedig szerző követel.

Nem lehet célom mindezek után az inkorrektségek egész seregét, melyet szerző elénk tár, kimutatni, a kicsinyes csipkelődések való értékét mutogatni. Ilyen p. o. midőn Steinnak szerző szerint „megváltó felfedezését”, hogy a végrehajtó hatalom cselekvés, azzal akarja nevetségessé tenni, hogy azt már Pallegrino Rossi tanította. Hiszen, hogy efféle megjegyzéseket egyesek odavetettek, mindenki tudja, ki a politikai eszmék történetét ismeri; az Steintól Hegel, I. Napoleon, sőt Rousseau részére perelhetné el a prioritást. A különbség Stein és előzői között csak az, hogy utóbbinál nem odavetett megjegyzés, hanem rendszerének kiinduló pontja és vezéreszméje, hogy az állami végrehajtás a cselekvés jellegével bír.

Stein levezetését, mellyel a közigazgatási keresetet a törvényre, a közigazgatási panaszt pedig rendeletre alapítja, magunk is helytelennek tartjuk; de alapgondolatát, hogy az első a jogon, a másik az érdeken alapszik, igaznak, megdönthetetlennek tartjuk. Ebből indultak ki az 1865-iki olasz törvény védelmezői, ezen alapon védték a rendes bíróságok hatáskörét a közigazgatási jogvitákra nézve is és küzdelmük eredménye ez alapelvet szankcionálta; a rendes bíróságot ruházván fel hatáskörrel, ahol jogsértésről van szó a közigazgatási viszonyokban, ellenkezőleg a prefecturai tanácsokra s az államtanácsra bízván az érdekek mérlegelését.

Azért emelem ki e részben az olaszokat, mert náluk a jog és érdek különbsége objektív intézményeikben legvilágosabban kristallizálódott; de a franciáknál, a németeknél is Steinon kívül elég elméletben megtaláljuk e gondolatot, ha nem is azzal az élességgel s konzekvenciáinak nem azzal a logikailag   szigorú   megvonásával, valamint az intézmények is eléggé mutatják azt. (így a Stein álláspontjával ellentétben létrejött porosz közigazgatási bíráskodásban annyi nehézséget okozott Beschlussachen és streitige Verwaltungssachen különbsége csak erre vezethető vissza.)

Amit Németországról mond szerző, netovábbja a felületességnek úgy jogtudományi, mint bölcsészeti szempontból. Ezekkel részletesebben nem foglalkozhatunk, de említetlenül nem hagyhatjuk, hogy az elmélet Bismarckjává teszi Gneistet, kinek tanaiból nem minden karrikírozó képesség nélkül, torzképet csinál, sőt tényleges valótlanságokat fog reá, minőket még a torzkép aesthetikája sem enged meg.

Megkíséreltük annak idejében magunk is Gneist tanainak gyengeségét a közigazgatási bíráskodásra nézve kimutatni, s a bírói fórum szükségét igazolni; de furcsa, hogy szerző, ki ugyanezt akarja, a román népekhez s az angolokhoz utasítja a magyar közvéleményt, holott utóbbiakról vette Gneist a mértéket, a román fajok vezető népe pedig, a francia, szerző minden ügyes karrikírozása dacára is, a közjogok bírói védelmét illetőleg bizony hátrább áll mint a német.

Ily előzmények után jut el szerző hazai állapotainkig, melyeket vezércikkszerű könnyűséggel abszolválván, ügyesen érvel a rendes bíróságok hatásköre mellett a közigazgatási jogvitákra nézve. Csak azt szeretném, ha itt is emlegetett irodalmi kitűnőségei közül Spencer, Bagehot, Freemannak azokat a helyeit idézte volna, melyekben a közigazgatási jogviták bírói elintézését követelik; én nem emlékszem olyanokra.

Eredményként a harminckét lapra terjedő értekezésről a következőket mondhatom. Ha szerző értekezése tizennyolc, vagy tán még azt is mondhatnók huszonhat lapját elhagyja, s csak hatot ír: kerekded, lelkes, ha nem is rendkívüli, de igen tisztességes vádbeszédet mondott volna egy jó ügyben. így azonban amint van, különösen értekezésének azon része, mely a külföldi jogfejtéssel foglalkozik, a valótlanságok, a túlzások, felületességek virágos kertje. A nemes ügy, melyért szerző síkra szállt, nem szorul erre; de szerzőnek is van elég tehetsége, hogy ily eszközök nélkül is kellőleg érvényesítse magát.

 

II.

A fenntebb közölt bírálattal összefüggőleg a Magyar Igazságügy 1880. évf.-ában a következő nyílt levél jelent meg:

Dr. Concha Győző tanár úrtól a következő nyilatkozatot vettük:

 

Tisztelt szerkesztő úr!

Az éles, szigorú bírálat, melyet dr. Dell’Adami úr értekezéséről becses folyóiratában közzétettem, nevezett urat teljesen kihozta sodrából. Így járt a Jogtud. Közlöny is, melynek 51. száma félívvel nagyobbodott dr. Dell’Adami úr válaszának befogadhatása végett. Utóbbi, a nevezett lap 50. és 51. számaiban egy nem annyira önmagát védő, mint tehetségemet, egy három éve megjelent dolgozatomat, sőt előtte teljesen ismeretlen olvasmányaimat becsmérlő, saját magát egekig emelő, 12 hasábos választ tesz közzé. Lapja tisztelt olvasói, remélem, elviselik ezekről szóló referádámat; de a rájuk való tekintetnél fogva természetes, hogy nem reflektálok dr. Dell’Adami szitkolódzásaira, melyekről jó társaságban beszélni nem lehet.

Bírálatom, igaz, szigorú és éles volt, bár az ön kérésére beleegyeztem egyik-másik élesebb hely, sőt egész részlet elhagyásába. De a bírálatom tárgyát képezett értekezés tartalma, kapcsolatban a hanggal, melyen dr. Dell’Adami úr általában beszélni szokott, csak olyat engedett meg; válasza pedig csak megerősít abban, hogy a szigor épen nem volt túlzott.

Lássuk hát a tárgyilagos részeket.

Bentham írt a parlamenti taktikáról és a politikai sophismákról, mindkét munka magyarra is le van fordítva. Az anarchikus sophismák között említi az államhatalmak megosztásának elvét. A hatalmak megosztása zavart fogalom, melyet egy régi politikai maximából vontak le, a divide et impera elvéből. De még régibb maxima és még biztosabb, hogy egy önmagával meghasonlott ház fenn nem állhat… Ha kell lenni legfőbb hatalomnak, mely alá a közadminisztráció valamennyi ága rendelve van, lesz ugyan különbség az állami funkcióban, de nem lesz hatalommegosztás. (Tactique dess assemblées legisl. suivie dun traité des sophismes polit. Paris, 1822. T. II.)

Dell’Adami úr azonban nagy nevei között mégis szerepelteti Benthamet.

Így tesz Laboulaye-e is, ki (Esquisse dune Constit. republ. Paris, 1872. 77. 1.) fejtegetve, hogy Amerikában némely inkonveninciával jár a törvényhozás és a kormányzat elválasztása; előadva, hogy az amerikaiak vélekedése szerint a parlamentáris kormányzat megzavarja a hatalmak egyensúlyát, miért is a végrehajtó hatalmat teljesen kizárják a parlamentből: arra az eredményre jut, hogy mégis parlamentáris, azaz a parlament bizalmát bíró egyénekből alkotandó a minisztérium. „De mi lesz ekkor a hatalmak elválasztásából? fogják kérdeni. Erre a pontra nézve hamis fogalmaink vannak, melyeket jó lesz kijavítani. Montesquieu helyesen tanította, hogy minden hatalom egyesítése egy kézben tiszta despotizmus; de nem áll, hogy a három hatalomnak nem lenne soha közös hatásköre.”

Bagehot, kit dr. Dell’Adami úr szintén citál, The english Constitution (1867.) című művében a 2. 1. mondja: Az angol alkotmány alapelvének tartatik, hogy benne a három főhatalom, a törvényhozó, a végrehajtó és a bírói teljesen el vannak választva… Sok ékesszólás pazaroltatott annak kimutatására, hogyan valósította meg az angol népnek a középkorban még műveletlen szelleme a praxisban a hatalmak megosztását, melyet ugyan a bölcselők a papírra tettek, de melyet maguk sem hittek másutt, mint a papíron feltalálhatónak.

Gladstone az észak-amerikai alkotmányról 1878-ban írt essayjében, mely Gigot által franciára fordítva is megjelent (Quest, constit.), így szól: „Az amerikai alkotmány valósággal három tagból, három egymástól elválasztott hatalomból áll. így szokás az angol alkotmányt is meghatározni, de e meghatározás, bármily bevett (conventional) legyen, nem pontos. Mert az angol alkotmányban lassan-lassan egy negyedik hatalom képződött, mely osztozik a másik háromnak vitalitásában és amelynek célja azok járását összhangba hozni. Ε negyedik hatalom a minisztérium, vagy pontosabban szólva a kabinet.”

„A vegyes alkotmányról és a három hatalomról szóló theoriák, melyek még a Gicero korából maradtak reánk, hidegek, emészthetetlenek, elégtelenek, megcsalnak, ha Anglia élő alkotmányával összehasonlítjuk, Voltaire elég szépen megénekelte, de a kép, melyet róla ad, reánk nézve nonsens:

Aux murs de Westminster, on voit paraitre ensemble Trois pouvoirs étonnés du noeud qui les rassemble, Les deputes du peuple, et les grands et le roi, Divises dintérét, réunis par la loi.                Henriade I.

Csakhogy mindebből hiányzik az amalgam, a békítő hatalom, a politikai erők afféle clearinghouse-a, váltóháza, mely mindent magához von, mindent rendbe és egyensúlyba helyez és a tiszta eredményt elkülönítve a nagy társadalmi közület céljainak szolgálatára bocsátja … Ilyen az angol kabinet funkciója.”

Íme, itt még csak szó sincs a törvényhozói, a bírói és a végrehajtó hatalomról, hanem csak a képviseletről, lordok házáról, királyról és a kabinetről.

Különben tán felesleges is arról hosszabban, írók idézésével disserálni, hogy a hatalmak megosztása elejtetett az angolok és franciák által, hisz mindkét államban parlamentáris kormányzat van, melynek jellege az, hogy az uralkodó párt vezére: a kormány feje.

Montesquieu ellen vét, aki nem akarja belátni, hogy tanának teljes értelme nincs kimerítve   a   bírói,   végrehajtó és törvényhozó hatalommal, hanem az még mást is foglal magában, a nép, a főrendek, a király hatalmát, melyből azonban a parlamentáris kormányzatban mint külön hatalom válik ki a minisztérium.

Dr. Dell’Adami válaszának egynegyed részét, 4 hasábot, tudatlanságom legválogatottabb jelzőivel fűszerezve, mégis annak vitatása foglalja el, hogy a Montesquieu-féle tan súlypontja a törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalom szétválasztása, ellenben egészen mellékes a törvényhozásnak két házra, főrendi és képviselőre válása és ezzel egy harmadik hatalom, a végrehajtónak, szembeállítása. Rövid lehetek. Sérteném a folyóirat tisztelt olvasóit, ha a tételre hosszasan felelnék. Egyszerűen idézem hát Montesquieu kérdéses XI. könyvének VI. fejezetében a vége felé a következő helyet:

„íme, ez az alkotmánya annak az államnak (az angolnak), melyről szó van. A törvényhozó hatalom abban két részből állván, az egyik a másikat megköti kölcsönös korlátozó képessége által. Ismét mindegyik le lesz kötve a végrehajtói hatalom által, mellyel megint ugyanezt teszi a törvényhozó. Ε három hatalomnak nyugalomban vagy tétlenségben kellene maradni. De mivel a dolgok szükséges mozgása következtében kénytelenek mozdulni, kényszerülve lesznek együtt haladni.”

Ennek az idézetnek megint csak egy hibája van: később esik a fejezetben, mint dr. Dell’Adami úr citátumai! És azért Paul Janet-nek Hist, de la science politique II. köt. 494. lapját is idézem: „Jegyezzük meg mindenekelőtt, hogy midőn Montesquieu a három hatalmat megkülönbözteti, a törvényhozót, a végrehajtót és a bíróit említi. Majd azt mondja, hogy e három hatalom közül a bírói semmis. Nem marad hát csak kettő: a törvényhozó és a végrehajtó. Ámde, Montesquieu szerint, a végrehajtó hatalom, hogy erős és független legyen, egyedúr kezeibe kell, hogy tétessék. Másrészt, hogy a törvényhozó hatalom az összesség szabadságát és biztonságát  védje,  vagy az összességből  kell hogy álljon, vagy az összesség, azaz a nép által, választassék. De ekkor nép és egyed úr állnak egymással szemben. Ezen ellentét közvetítőt kíván, a nép és király jogának, hatalmának közös biztosítóját és közös korlátját. Ily közvetítő a nemesség. íme azonban ezzel három új hatalom keletkezik: a király, a nemesek, a nép és e három hatalmat meg kell különböztetni az előbb említett háromtól: a törvényhozó stb.-től. Montesquieu e kétrendbeli hatalmaira nézve nagy zavar uralkodik a kifejezésekben, melyet nagyon fontos tisztázni, ha az ember a három hatalom theoriájárói beszél… Ügy látszik, nem vették eléggé tekintetbe a két theoria különbségét, melyeket Montesquieu sok ügyességgel olvasztott egybe, de melyek egymástól lényegesen különböznek.”

Nekem is úgy látszik, hogy dr. Dell’Adami úron is ez esett meg; csak keveset hibázott, csak annyit, mint az építész, ki egy hüvelykkel vékonyabbra építette az oszlopot, mely e miatt összedűlt s vele a ház, melyet tartania kellett volna.

De menjünk át a hatalmak elválasztásának elcsépelt, igaz, némelyek által úgy látszik még sem egészen értett tanától, magasztosabb kérdésekre, a nagy bölcsészekre, Piatora és Aristotelesre, kiknek elseje a gondolatok merészsége által vált az emberiség évezredekre világító és melegítő tűzévé, másika zsenijének egyetemessége által, mellyel nemcsak az emberi világ minden részeit átölelte, hanem a természeti tudományokban máig bámult fokra emelkedett. Azonban elűz tőlük dr. Dell’Adami úr, mert azt állítja, hogy „ugyan a speculatiók és sophismák különböző arányú segítségével”, de mégis csak idealizálnak, s a mai angol pozitivizmus uralma idejében tudományos reputációnk lenne oda, ha oly urakkal is foglalkoznánk, mint Plató és Aristoteles! Ezek közül dr. Dell’Adami úr szerint Aristoteles még szocialista, – azért mert az ókori világnézet alapján állt!!

Lewes, a pozitivista tanok egyik terjesztője, kinek műveiből a Goethe Életét és a Philosophia Történetét a magyar közönség is bírja fordításban? utóbbi művében Spinozáról szólva II. köt. 419. lap mondja, hogy a nagy elmélkedők sorában egyike a legnagyobbaknak, kit azonban oly különbözőleg fogtak fel, hogy akit a skeptikus Bayle rendszeres atheistának mondott, azt a katolikus Novalis „isten-ittas” férfiúnak nevezte, s bár manap a reávonatkozó kérdés tisztázva van a szakemberek között, „mégis kételkedhetünk benne, vajjon a nagy közönség nem fogja-e félreérteni”, mert mint Rousseau mondja: A kiváló elmék oly nyelven szólnak, melynek a gyönge elmék nem értik a nyelv tanát.

Így mondotta Spinoza: Per jus et institutum nature nihil aliud intelligo, quam regulás naturae unius cujus-que individui secundum quas unumquodque naturaliter determinatum concipimus ad certo modo existendum et operandum. Exempli gratia pisces a natura determinati sunt ad natandum, magni ad minores comedendum, adeoque pisces summo jure naturali aqua potiuntur et magni minores comedunt. (Tractatus theol. politicus Cap. XVI.)

Van ezenkívül sok más helye, melyekben a jog és hatalom ily azonosítása fordul elő, s ily helyeket kikapkodva, műveit egészben, eredményeikben nem olvasva, az önkény szószólójának lehet tartani. így tesz dr. Dell’Adami úr, aki először is csak Tractatus politicusát idézi, pedig van Tractatus theol. politicusa és Ethicája is, melyek nélkül Spinoza érthetetlen. Aki a jognak és a hatalmak azonosítását Spinozánál nem érti, elfeledi, hogy a népek szabadsága legfőkép hatalmának öntudatára jött, s azt szükség esetén érvényesíteni képes nép erejére van alapítva.

Horn Ede hazánkfia, ki főcéljává tette kimutatni, mennyire kifejletten megvan már Spinozánál a modern alkotmányosság, mennyire lelkesedik a szabadságért, a demokráciáért, Spinozas Staatslehre című művében 136. 1. így szól: „Bedeutend für jene Zeit ist aber immerhin schon der Umstand, dass er die Monarchie im Geiste des Constitutionalismus beschränkt, die höchste Gewalt im Staate zmischem dem Regenten und Männern aus dem Volke getheilt sehen mill; vagy alább 169. 1., Nach diesen Aesserungen, zusammengehalten mit dem, was wir schon früher zum Lob der Aristokratie vernahmen, sollte mann sie für Spinozas Ideal haltenNichtsdestoweniger wäre jene Vermuthung irrig .., sein Ideal ist die Demokratie Diese Vorliebe für die Demokratie wurzelt so tief im Spinozismus, geht mit solch logischer Nothwendigkeit aus all dem hervor was wir bisher von seiner polit. Theorie erfahren …”

De szóljon maga Spinoza:

Atque adeo impérium monarchicum, ut stabile sit, instituendum est ut omnia quidem ex solo regis decreto fiant, at non ut omnis Regis voluntas jus fiat. (Tractatus polit. Cap. VI. §. I.) Továbbá:

Sed quacunque de causa Rex eligitur, ipse solus, ut jam diximus, quid imperio utile sit, scire nequit, sed ad-hoc ut in praeced. art. ostendimus necesse est ut plure» cives Consiliarios haheat et quia concipere nequaquanr possumus, quod aliquid de re consulenda potest concipi, quod tarn magnum hominum numerum ef iugerit, sequitur quod praeter omnes hujus Concilii sententias, quae ad Regem deferentur, nulla poterit concipi ad populi salutem idonea. Atque adeo, quia populi salus suprema lex seu Regis summum jus est, sequitur jus Regis esse, unam ex latis Concilii sententiis eligere, non autem contra totius Concilii mentem quidquam decernere, vet sententiam ferre. (lb. Cap. VII. §. V.)

Még világosabbak Spinoza nézetei Tractatus theol. politicusában, ahol Cap. XVM. Dogmata politica ex repbl. hebr. így ír:

…Denique videmus, quam exitialesit populo, qui sub regibus non consuemt vivere, quique jam conditas leges habet, Monarcham eligere. Nam nee ipse tantum imperium sustinere, nee regia authoritas pati poterit leges et jura populi ab alio minoris authoritis instituta.

… Dignum etiam ut notetur est, quod quamdiu populus regmim tenuit non nisi unum bellum civile hamerit.

At postquam Reges impérium adepti fuerint, quia non amplius ut antea pro pace et libertate sed pro gloria certandum erat, omnes praeter unum Salomonem bella gessisse legimus.

S így nemcsak én, nemcsak Horn, hanem hogy külföldi auctorítást is idézzek, mert hisz a magyarnak dr. Dell’Adami úr előtt nem sok értéke van, Paul Janet is mondja. (Hist, de la science Politique II. 374. 1.) A rendszer, melyet (Spinoza) javasol a képviseleti monarchia egy neme… A királyt tanács környezi és e tanács adja meg az alkotmány-rendszernek sajátságos jellegét… A király nem tehetvén semmit a tanács gondolata ellen, az uralom mérsékelt, mint Montesquieu mondaná, az egyik hatalom megállítja a másikat.”

íme, Janet is Montesquieu eszméjét látja Spinozánál, a képviseleti monarchia egyik élő harcosának mondja; hogy pedig a gondolatszabadság védője volt,, arra nézve a Tract, theol. polit. híres utolsó 20 fejezetét: .”Ostenditur, in libera Republica uni cuique et sentire, qua velit, et quae sentiat dicere licere”, teljesen felesleges idéznem; hisz köztudomású, hogy Spinoza a gondolatszabadság mártírja volt.

Még azt is szemére veti Dell’Adami úr Spinozának, – hogy meghalt. Ugyanis kiemeli, mily sorokat írt a monarchiáról és az arisztokráciáról, míg a demokráciának csak 4 §-t szentel. Itt megint látszik, hogyan olvassa töméntelen auctorait. Ha Spinozát egészen elolvasta volna, láthatná, egyik barátjához írt leveléből, melyet, ha nem is „rarissima editiók”, milyeneket ő használni szokott, hanem a közönségesek, a Tractatus elé tesznek, s melyben annak tervét előadja: hogy bizony írt volna szegény a demokráciáról is többet, – ha bele nem hal; s ezért a Tractatus végén ott áll: Reliquia desiderantur.

Az újkori nagy theokraták közé sorozta dr. DeirAdami úr Spinozát, mindazok megbotránkozására, akik tudják, hogy élete küzdelem volt a zsidó theokrácia ellen, mely excommunicálta a zsidóság kebeléből; akik tudják, hogy gondolatszabadság védelme tekintetében felülmúlhatatlanul áll a tudomány történetében, akik elolvassák a tractatus theol. polit. XVII. Cap. ezen helyét: Ex his clarissime videmus I. quam pernicosum et religioni et reipublicae sit sacrorum ministris jus aliquod decretandi vei imperii negotia tractandi concedere…

Hobbest is a nagy theokratikusok közé sorozta dr.. Dell’Adami, min még inkább lehet kacagni, mint Spinoza osztályozásán. Mert végre is Spinoza pantheista volt; de hogyan lehetett theokratikus Hobbes az újabb materialista, vagy jobban, sensualista iskola előfutára? Csak dr. Dell’Adami úr tudhatja ezt, ki maga is átlátva hibáját, azt szeretné ránk fogni, hogy Hobbest szabadsághősnek mondottuk. Különben a Hobbes-féle citátumokra az a megjegyzésünk, hogy mi a könyvek szövegét is szoktuk olvasni, nemcsak a marginale-kat, – bár rarassimia editiókkal nem dicsekedhetünk.

De referádám szerfelett hosszúra nyúlna, ha azon ferdítéseket kiakarnám mutatni, melyekkel dr. Dell’Adami úr ezeket s egyéb kvalifikálhatlan botlásait palástolni igyekszik. Azt hiszem saját érdekében cselekszem (mert, mint bírálatomban is elismertem, tehetsége van), ha szigorú bírálataim által kijózanítom, túlkapásait rektifikálom; de ő gyógyíthatlan. A szakférfi lenézésével mondja nekem, nem azt, hogy a közigazgatásról nem akar velem disserálni (ezt még csak elviselhetné az ember, mert lehet, hogy én oly keveset tudok a dologban, hogy velem szóba állni is kár), hanem, hogy Claude .Bernard physologiájárói időpazarlás lenne velem beszélni. íme, dr. Dell’Adami úr, mint természettudományi, illetve orvosi szakember mutatja be magát a jogász közönségnek! A nagyzás legfőbb foka itt nyilvánul mindenesetre egész válaszában; van elég más is, melyek felsorolása, miután jogász közönségünk dr. Dell’Adami úr részéről ehhez már hozzá van szoktatva» félek, untató lesz.

Egyet-kettőt, nem ugyan mint dr. Dell’Adami úr nagyzása specimenét (hisz ez eléggé dokumentálva van az ő irodalmi anteaktái által), hanem csak eljárása jellemzésére, felemlítek itt.

Gneist lenézését a legnagyobb angol jogászok egyikének, Sheldon Amosnak szövetsége által akarja enyhíteni. Ezzel szemben mi a Cobden-Club essay-ire hivatkozunk, mely clubot dr. Dell’Adami úr sem fogja „az antik és pittoresk iránti regényes érzékenységgel” vádolhatni, s mely mégis felvette Moriernek Local government in Germany című értekezését, melyben ezt mondja Gneistről; „Vizsgálódásai eredménye sok tekintetben összeütközésbe jön úgy a szabadelvűek, mint a konzervatívok elfogadott nézeteivel; homlokegyenest ellenkezik a kontinensen a parlamentarizmus tárgyában uralgó nézetekkel. Magunk részéről azt hisszük, a födologban igaza van és az uralgó nézetek közül, melyek ellen küzd, sok, legalább is félszeg; bármint legyen is azonban, azt hisszük, kívánatos, hogy ily nyomatékos, ily mély ismeretekre alapított nézetek (views so weighty, based on knowledge so profund) angol olvasók elé állíttassanak. (Cobden-Club essays. Local government and Taxation 1875. 359. 1.)

Dr. Dell’Adami úr, megrovásom dacára, újból dicsekszik, hogy felfedezte a Stein által elkövetett plágiumot. Ezt is eljárása jellemzésére hozom fel; lehordva Steint, azt mondja, hogy „nagy eszméje”, die vollziehende Gewalt ist die That, Rossiból van plagizálva, kinél ezt találjuk: Le pouvoir executif cest Taction: a végrehajtó hatalom a cselekvés.

Ha e mondat valahol Rossiban meg is lenne, akkor előállhatna más s bebizonyíthatná, hogy Rossi I. Napóleont plagizálta, ki azt mondta: Le ministére est ma pensée en action, le conseil détat ma pensée en deliberation. Vannak Rossiban helyek (I. köt. 3. 1., III. 364. 1., 367. 1. IV. köt. 236. 1., 237 1.), melyekben Rossi némileg egymáshoz közel hozza az akaratot és cselekvést, amint psychologice   is   egymástól   elválaszthatlanok;  de ahol Rossi a végrehajtó hatalmat ex asse tárgyalja, épen nem vonja meg az eredményeket, épen nem alkalmazza az állami végrehajtó hatalomra a cselekvés fogalmát.

Most két éve, Harry Jannsen, mint dr. Dell’Adami úr bizonyosan tudni fogja, ámbár nem idézi, Montes-quieutől a hatalmak megosztására vonatkozó tan feltalálásának érdemét a kitűnő angol humorista Swift-nek vindikálta és ennek Discourse of the Contests and Disscusions between the Nobles and the Commons in Athen and Rome című, Montesquieu előtt majd félszázaddal közrebocsátott iratából másféle parallelákat produkált ám, mint dr. Dell’Adami úr Rossiból, – nem három sort, egész helyeket; – de azért Montesquieu ma is az, aki volt Harry Jannsen előtt, s azt még dr. Dell’Adami úr is a modern jogtudomány megalapítójának tartja.

A kérdés egyszerűen oldható meg.

Aki nemcsak sokat, hanem gondolkodva olvas, csakhamar meggyőződik, hogy a legnagyobb szellem is az előbbi gondolkozókra támaszkodik, s a nagy, világos gondolatokat sejtelmek, homályos képzeletek előzték meg.

Stein alaptana, hogy a közigazgatás által sértett bárminemű jog helyreállítása a rendes bíró feladata, s hogy csak a törvény által nem védett, a közigazgatás diszkréciójára bízott érdekek védelméhez nincs a bíróságnak szava. Ε tanról mondotta dr. Dell’Adami, hogy képtelen, hogy azt megcáfolta úgy értekezésében, mint kritikám elleni védekezésében, hozzátéve, hogy az olasz törvényhozást kövessük.

Ez egyszer nekem is sok nevet kell idéznem. Mindazok, kik az 1865-iki olasz törvény (a közigazgatási bíráskodás rendezése) létrehozásában fáradoztak, mely törvény az összes közigazgatási jogsértések elbírálását a rendes bíróságokra bízta, abból indultak ki, hogyha az egyén joga megvédéséről van szó, a bíróság, ha érdekéről, a közigazgatás illetékes.

Bon-Campagni, Mancini, Peruzzi, Mosca, De Donno, Caiucci, Borgatti stb mind ezt   hangoztatják.

A közigazgatási jogvitákra vonatkozó törvényjavaslat tárgyában kiküldött bizottság azt mondja, hogy azon kérdés, mi tartozik a közig, ügyekből a bíróságok elé, logikai meghatározás tárgya, „mely meghatározás önként folyik abból, vajjon a közig, tények és rendszabályok, melyeknél e kérdés felmerül, a kormányzottaknak csupán egyéni vagy összérdekét érintik-e, vagy pedig azoknak valamely jogát sértik-e?” (la quale sorgerá spontanea al solo considerare, se gli atti e provvedimenti amministrativi, dai quali quelle. quistioni hanno origine, feriscano puramente linteresso collettivo od individuale degli amministrati ovvero manomettano alcun loro diritto. (L. Abolizione del contenzioso amministrativo. Camera dei deputati. 25 1.)

A jog és érdekellentétének, mint a bíróságok és a közigazgatás hatásköre ismérvének, legkiválóbb védelmezője Mancini volt (L. c. 414. 1.), megjegyezve egyébként, hogy a formula feltalálásának érdemét a bizottság magának nem tulajdonítja, hisz Broglie herceg már 1828-ban felállította, 1840-ben pedig a francia képviselőház hason tárgyban működő bizottsága szintén precizírozta a kérdést.

Mosca az ellennézetűeket a közigazgatás elemi vezérfonalaira utalja, hogy lássák, miszerint e különböz-tetés mindegyikben a legvilágosabban meg van. téve. (L. cit. 111. 1.)

Az előadó Borgotti a jog és érdek tekintetében utalt a hasonlóan gondolkozó Vivienre, Dallozra, Cormeninre, Dufourra.

Kimerítő tárgyalás után, mely az olasz parlament történetének bizonyára legfényesebb lapjai közé fog számíttatni, törvénnyé lett, hogy „a rendes bíróságokra szállnak az összes kihágási és mindazon ügyek, melyeknél polgári vagy politikai jog forog kérdésben, bármint legyen ez ügyeknél a közigazgatás érdekelve” … míg a 3. §. a többi, a 2. §. alá nem  foglalható,  merőben  az érdeket érintő ügyeket a közigazgatás elé utalta.

Íme tehát a Stein tanával teljesen egyező elvek emelkednek Olaszországban 1865-ben törvényerőre. Dr. Dell’Adami úr mégis azt állítja, hogy Stein alaptana képtelen, hogy megcáfolta, de másrészt mégis azt kívánja, hogy Olaszországot kövessük.

Később már meg, a Jogtud. Közlöny 51. száma 358. lapján zár jel között ezt mondja dr. Dell’Adami úr: így deriválódik a belga, hollandi s némely svájci jogból Stein ideája. Tehát e szerint Stein az olasz törvényhozást utánozta. A plágium ez újabb vádjának azonban az az egy hibája van, hogy Stein munkája 1864. elején jelent meg, az olasz javaslat fölött pedig csak 1864. június havában kezdődött a tárgyalás.

Ezek után méltán kérdezhetni, komolyan beszél-e dr. Dell’Adami úr, vagy csak tréfál-e?

Bírálatom legélesebb része az olasz és belga jogot tárgyaló részekre vonatkozott; referálnom kell hát végül ezekre vonatkozó védekezéséről.

Az olasz jogra nézve, merész oldalmozdulattal azt állítja, hogy az olasz törvényhozás követését ajánlotta, mint amely legelőrehaladottabb a közjogok oltalmában (Jogtud. Közlöny 50. sz. 347. 1.), holott értekezésében ez és más semmi sincs az olasz törvényhozásról:

„A közigazgatási jog fejlődését tovább vitte a francia közjog olasz sarja is, melyet politikai radikalizmusa közvetlenül Anglia mellé emel. Irodalmi kitűnőségei, mint Mancini, Rosmini stb. reformeszmék dolgában fölülmúlják a Chauveau, Solon stb. túlnyomóan pozitív jogi munkásságát.” (L. dr. Dell’Adami, Igazság-szolg. és közig, reformja 7. 1.)

Van-e aki ebből azt olvashatja ki, hogy Dell’Adami úr az olasz törvényhozás követését ajánlotta? hogy az a legelőrehaladottabb a közjogok oltalmában? Tán felesleges a feleletet várnom. Hisz csak annyit mond, hogy az olasz is hozzájárult a közig, jog fejlődéséhez, még pedig csak mint a francia jog sarja. És épen erre volt kritikám egész élessége alapítva, kapcsolatban azzal,, amit Belgiumról mond, s mire rögtön reá térek.

De dr. Dell’Adami úr az issue-t akarná megváltoztatni, pedig mint az angol jog alapos ismerője tudni fogja, hogy ez nem szabad. így még felhozza, hogy nem tudtam egy írót sem megnevezni, akit nem ismert, mert helyeseltem idézetei teljességét. Ez nem képezte a bírálat tárgyát; csak azt mondtam: szereti a neveket, a nagy neveket, mentől több nevet, míg előttem a citátumok az írók nevei, kiket egy szerző olvasott, merő csengők, cafrangok; előbb a lovait nézem, csak aztán azokat.[24]

Sok valótlant imputál, de ez a kritikus sorsa a kritizáltak részéről. Ezekre nem reflektálok. Nem arra, hogyan akarná magát tisztázni a Herderen elkövetett injuriából, mellyel őt a reakció ki nem haló seregébe sorozta; nem reflektálok a kibúvóra, a Spenceri organikus tan tekintetében; nem sok másra. Mellőzöm még a közig, bíráskodásomat becsmérlő kitételeit is. Erről azt mondja: rút, jobb lett volna, ha sem ezt, sem bírálatomat meg nem írom. Elhiszem – kivált az utóbbit.

Ugyanis az issue a Barras jóslata és az olasz körül forog.

Nem az olasz jogot mondta értekezésében a legelőrehaladottabbnak, hanem a belgát a közjogok bírói oltalma tekintetében. Ezt csak kritikám után teszi, mert ebben kifejtettem, hogyha dr. Dell’Adami úr azon olasz jogászoknak, kiket citál, munkáit, a közig, bíráskodáskörüli működésüket ismerné, nem mondhatta volna, hogy Barras mondása, miszerint el fog jönni az idő, midőn minden jogsérelem, köz- vagy magánjogi, a rendes bíróságok által fog orvosoltatni, jóslat; mert hisz ezen írók egyik másikának parlamenti fáradozása e sóit disant jóslatot már 1865-ben megvalósította.

Az issue tehát a Barras jóslata körül forog.

Ezt dr. Dell’Adami úr azáltal akarta megváltoztatni, hogy Barras jóslatát csak Belgiumra értette; de hát ha e jóslatnak oly nagy jelentőséget tulajdonított, miért nem szólt csak egy szót is az Olaszországban már beteljesedett jóslatról?

Belgium tekintetében azt mondottam, hogy tévedés, azt a közig, jogok oltalma tekintetében a legelőrehaladottabb államok közé sorolni, nevezetesen, hogy hamis felfogás azt képzelni, hogy Belgiumban a rendes bíróságok hatásköre a közig, jogviták eldöntésére is kiterjedne. S ime, ki igazol engem? Maga dr. Dell’Adami úr. Kritikám megjelenése előtt, de saját értekezése után, a Jogtud. Közlöny 48. számában Van Zuylen értekezéséről közlött relációjában, e hely foglaltatik:

„Az adminisztratív justicia tekintetében, melyet most részben a kormány királyi határozatok útján, részben a tartománytanácsok állandó bizottsága gyakorol utolsó fórumban, ez intézmény (az államtanács felállítása) nagy haladást képezne. A bírói hatalom bármely kiterjesztése mellett a „force des choses”, mint euphemistice mondja, mindig az adminisztratív ügyek közé tereli a contentieux (közig, jogvita) nagyrészét, sok jogkérdést tart fenn az adminisztrációnak. Ezekben p. o. a nyugdíj, kinevezés, bár törvény által szabályozott ügyekben, most miniszteri előterjesztésre a király határoz.”

Igaz, hogy a Jogtud. Közlöny 50. és 51. számában erről a 48. számban tett referádájárói már megfeledkezik; de megfeledkezik a Jogászegyletben tartott értekezéséről is, mert még nekem veti szememre, hogy nem tudom, hogy a közig, jogviták nagyrészt nem a bíróságok, hanem a közigazgatás eldöntése alá tartoznak Belgiumban.

íme lehet-e nagyobb öncáfolat, mint dr. Dell’Adami úré? Belgium az értekezés szerint a legelőrehaladottabb államok közé tartozik a közig, bíráskodás helyes szervezése tekintetében; ellenben az önmaga által referált Van Zuylen szerint az adminisztratív justiciát, csak úgy mint nálunk, a kormány és megyei    tanácsok    állandó bizottsága gyakorolja.

Hiábavaló itt dr. Dell’Adami úr minden szépítgetése, a kérdésbe a hatásköri konfliktusok ügyének belevegyítése, az én irodalmi járatlanságomnak, három év előtt megjelent munkámnak becsmérlése, általában az egész khaosz, melybe a belga és az olasz ügyet burkolni szeretné. Én közig, bíráskodásomban, bár csak de Foozt citáltam, és nem citáltam se Nypelst, se Tielemanst és Brouckére-t, se Bivor-t, se Britz-et, se sok mást –helyesen adtam elő a belga jogot, amint dr. Dell’Adami úr Van Zuylen értekezésének kivonatával fényesen igazolta.

Az irodalmi citátumok különös szerepet játszanak a tudományos világban; némelyek azért olvasnak, hogy tanuljanak, mások, hogy az olvasottakat – a, tudományos vásáron kirakják!

Mint említem, a belga ügyet Dr. Dell’Adami úr komplikálni törekszik. így belekeveri a hatásköri konfliktusok ügyét, melyről azt is mondja, hogy közig, bíráskodásomban ez „alapproblémáról” mit sem szólottam. Természetes, hogy sokat nem szólhattam; mert ha elfogadjuk, amit munkámban védtem, hogy független rendes bíró ítéljen a jogsérelmek fölött, a konfliktusok ügye magától megoldódik, miután mindaddig nincs teljesen független bíróság, míg a kompetencia megállapítása nem a bírói hatóság körébe tartozik. De egyszerűen nem áll, hogy hatásköri konfliktusokról munkámban nem szóltam; ha dr. Dell’Adami úr dolgozatomból csak egy lappal többet olvas, mint amennyit citál, a 86. lapon megtalálta volna, mint gondolkozom ez alapproblémáról.

Azt is a belga jog kérdései közé tartozónak tekinti, hogy én a francia reform-javaslatokról mit sem tudok. Igen is tudom, hogy megbuktak, bármint kardoskodtak mellettük az indítványozó Raudot s az előadók Lefévre-Portalis, Monjaret de Kerjégu és Marcére. Sőt ha államvizsgára fölállok s a doktor úr lesz a cenzorom, még a literaturáját is elmondom e francia reform-kérdésnek.

Mindezt csak azért említem, hogy dr. Dell’Adami úr ne higyje, hogy Kolozsvárott a literaturát nem ismerik, mert nem emlegetik, vagy kell vagy nem. így azt is hiszi, hogy Olaszországot, az ő félhazáját, csak ő ismeri, Magyarország nem, Kolozsvár még kevésbbé és hogy a Société de legislation comparée bulletinjeiből megmenthettem volna becsületemet. Eddig ebben a jó magyar városban azt hittük, hogy a bulletinek csak nagy urak betegségeiről szólnak, de hogy velük a becsületet is meg lehet menteni, ezt nem tudtuk; s azok a külföldi bibliopolák is tudván, hogy nekünk ilyenre szükségünk nincs, nem is küldték nekünk annak az érdemes francia societásnak csak a Revue-jét és az Annuaire-jét. Hanem azért valahogy mégis idecsempésződött ebből a ránknézve szükségtelen „becsületmentő” tudós thesaurusból Dubois Ernestnek épen 55 lapot tevő disszertációja és még sok más, amit nem idéztünk, de miből jobban megtanultuk kérdésünk állását az olasz jogban, mint dr. Dell’Adami úr; amint ezt alább látni fogjuk.

De térjünk a dologra. Ahelyett, hogy magát az ellen védené, amit felhoztam: hogy Olaszország Barras híres jóslata előtt rég megvalósította a rendes bíróságok ítélkezését a közig, jogvitákban, s így Belgiumot nagyon megelőzte, – erre vonatkozó védelem helyett el akar nekem mondani egyet-mást Olaszországról, elszámlálja számos olasz író nevét és könyvei címét, kikről merészen állítja, hogy még csak neveiket sem ismerem, mert hiszen a becsületmentő bulletineket nem járatom, Dubois fenntemlített értekezését nem olvastam.

Nehogy tehát újra azt mondhassa, hogy elismerem irodalmi idézetei teljességét, figyelmeztetem, hogy kifeledte Bertetti-t (II contenzioso amministravo in Italia, Torino, 1865. 282. 1.), Persico-nak a Bibi. delle scienze giuridiche-ben megjelent Principii di diritto amministrativo-ját 2. köt. 1875. és 1876. második kiad.; elfeledte Mantellini-nek, s ez mint látni fogjuk, reá nézve fatális – 9 conflitti d attribuzione in Italia dopo la legge del 31 marzi 1877. Firenze, 1878. 316 1.; elfeledte Buffalini-nak Nouva giurisprudenzia amministrativa italiana-ját 1872.; Mortinelli-t (Suli ordinamento della publica amministrazione), Conii-t, Garelli-t, Scolari-t s másokat.

Továbbá védelem helyett az olasz hatásköri összeütközések kérdését kezdi tárgyalni – vesztére. Azt hiszi először is, hogy én az 1865. március 20-iki törvényt Sul consiglio del Stato, nem ismerem. Ebben igaza van, mert dr. Dell’Adami úr félolasz léte dacára azt a törvényt olaszul úgy hívják, hogy Sul Consiglio di Stato, áll 36 §-ból; az általam még kevésbbé ismert Regolamento intorno pedig 76 §-ból áll, megtoldva egy pianta degli impiegati di Segretaria e degli inservienti presso il Consiglio di Stato. Mert hát Kolozsvárra is eljött ám az olasz Stamperia Reale-nak a híre, melynek a publikációi – vendebili-k még kolozsvári embernek is.

Másodszor pedig hosszasan meg akarva engem tanítani a konfliktusi ügyek állására, melyeket mint tanárhoz és szaktudóshoz illik, tudnom kellene, azt mondja, hogy a hatásköri összeütközések kérdése az 1875. december 12-iki olasz törvénnyel s a vonatkozó 1875. december 23-iki kir. rendelettel ért véget.

Aki ezt állítja, – az az ügyet megint nem ismeri. A törvényhozás állása ugyanis ez: A bíróságok és a közigazgatási hatóságok közt felmerülő konfliktusok elintézése csak az. 18??. március 31. törvény: Legge sui conflitti di attribuzioni (Nro 3761. 6. §., ellenjegyezte Mancini) által bízatott a semmítőszékre: ellenben az általa említett 1875. december 12. törvény, melyhez „nagyobb alaposság” okáért még az arra vonatkozó rendelet keltét is jónak látja hozzátenni, – teljességgel nem a közigazgatás és bíróságok közötti összeütközésekre vonatkozik.

Mit érnek hát dr. Dell’Adami úr irodalmi citátumai, mit nagy legislativ ismeretei? két hasábon át akart engem megtanítani arra, amit maga sem tud.

Említettem, hogy irodalmi idézetei teljességére nézve nagyon fontos lett volna, ha Mantellinmek 1878-ban   I   Conflitti   dattribuzione   in   Italia dopo la legge del 31 Marzo 1877. Firenze című művét is felsorolja; persze még üdvösebb lenne, ha el is olvasta volna, mert így az újabb kudarctól magát megkíméli.

Mantellininál 222. 1. olvassuk ugyanis: La cassazione di Roma, per la legge del 12 dicembre 1875. n. 2832 deputata a conscere dei conflitti di giurisdizione tra autoritá giudiziare, dipendenti dai diversi Corti di Cassazone, tra tribunali ordinarii e tribunali speciali, e che pel suo regolamento del 23 dicembre si chiamo a decidere in Camera di consiglio, le controversie di competenza fra essa e le altre Cassazioni del Regno, era naturale che per la legge del 31 marzo 18??. si chiamasse a regolare anche le competenze fra lauiorita giudiziaria e l’ amminisiraiva. Azaz: A római semmítőszék az 1875. december 12. törvény által (erről gondolta dr. Dell’Adami s akart engem rá megtanítani, hogy a bírói és közig, konflitusokat rendezi) azon összeütközések elbírálására lévén felhatalmazva, melyek a különböző semmítőszéktől függő (Olaszországban t. i. 1875. előtt négy semmítőszék volt, a nagyobb államok szerint, melyekből egykor a mai Olaszkirályság állott) bíróságok, valamint rendes és speciális bíróságok között, végre melyek a római legfőbb semmítőszék és az ország többi semmítőszékei között felmerülnek;… az 1877. március 31. törvény által, magától értetődőleg, természetszerűleg ruháztatott fel a bíróságok és a közigazgatás közt felmerülő  konfliktusok  szabályozásával.”

S ha nem annyira becsületmentő bulletinjeit, mint inkább a Société de legisl. comparée Annuaire-jét olvasta volna, ennek 1877. folyamában a 337. lapon ugyanezt megtalálta volna Henry Paul relációjában, se nem tanított volna engem nagy zajjal – de rosszul a konfliktusok  állására  az  olasz  törvényhozásban.

Ehhez többet tán nem is kell hozzá tennem.

S végül, miután dr. Dell’Adami kérdezi, vajjon helyeslem-e a közigazgatási bíráskodásra nézve indokolása alapját, a hatalmak elválasztását? röviden ismételhetem, amit „közig, bíráskodásomban is kifejtettem: hogy én ez alapot nem helyeselhetem.

Nem pedig azért, mert máig controvers kérdés, vajjon az államhatalmak elválasztásából, a közigazgatás önbíráskodása, avagy független bíróságok ítélkezése következik-e. A francia rendszer, a közigazgatási önbíráskodás hívei, Olaszországban ép úgy a hatalmak elválasztásából indultak ki, mint az olasz reformerek, kik belőle a rendes bíróságok hatáskörét vezették le a közig, jogviták tekintetében.

Minghetti 1861. javaslatában (L. Abolozione d. cont. ammin. 4. 1.) igen jól kiemelte: „eppure egli é appunto sul medesimo principio, (sul principio deli indepen-denza dal potore esecutivo dal potore giudizario) che si sono sempre fondato coloro che defendono la giuris-prudenza amministrativa contro coloro che la combattono.

S dr. Dell’Adami úr, mint a francia jognak nemcsak nagy dicsőítője, hanem alapos ismerője, bizonyára tudni fogja, hogy a hatásköri konfliktusok oly rendezése, mely szerint a végrehajtó hatalom bármely ügyet declinatoire által elvonhat a rendes bíróságok hatásköréből, s az igazságügyminiszter elnöklete alatt, felében államtanácsosok, felében bírókból álló tribunal des conflits elé vihet, épen a hatalmak elválasztásával indokoltatik.

Már pedig én a közig, bíráskodás független bíróság által való gyakorlatát szükségesnek, elodázhatatlannak tartván, nem várhatók e kontroverziának ki tudja meddig húzódó megoldására, s azért „közig, bíráskodásom”-ban más alapon is törekedtem azt megoldani.

De nem pártolhatom a hatalmak elválasztásának elvét a közig, bíráskodás indokolására még akkor sem, ha az úgy értelmeztetik, hogy belőle a rendes bíróságok hatásköre vonatik le; mert a hatalmak elválasztásának elve tette a különben haladást jelző olasz törvényt csonkává, a bíróságoknak ez elv alapján rendezett hatóságát bénává.

Ugyanis az olasz törvény 4. §-a ezt mondja: Ha per keletkezik valamely közig, hatóság ténye által sértett jog felett, a törvényszékek arra fognak szorítkozni, hogy a beperesített közigazgatási tény jogi hatásai felett ítéljenek (i tribunali si limiteronno a conoscere degli effetti deli atto stesso in relazione alloggetto dedotto in giudizio), de a közig, tényt sem meg nem változtathatják, sem nem módosíthatják; ezt csak a közigazgatási hatóság teheti, melynek alkalmazkodnia kell a törvényszékek ítéletéhez, amennyiben az eldöntött esetre vonatkozik.” (Latto amministrativo non pótra essere revocato, ne modificato se non sopra ricorso alle competenti autoritá amministrative, le quali si conformeranno al giudicato dei tribunali in quanto riguarda il caso decisio.)

S e szakaszt mivel indokolta a törvény előadója Borgotti? így: „Ez a 4. §. szigorú következetességgel van levezetve a hatalmak annyiszor emlegetett fundamentális elvéből.”

S mivel indokolta a törvény legjelesebb védelmezője, Mancini? így: „Nem találtok soha törvényszéki cnunciációt. mely megsemmisített vagy megváltoztatott volna valamely közigazgatási intézkedést… Erre nincs példa, mert ellenkeznék a hatalmak elválasztásának elvével… és a bíró, ha nem szorítkoznék az ítélkezésre (a 4. §. értelmében) közigazgatási hatóság lenne.”

Miután pedig nézetem szerint a közigazgatási bíróságnak nemcsak akadémikus szakértőnek kell lennie, hanem szükséges, hogy semmisítő, illetve reformáló hatósággal is felruháztassák; s miután az államhatalmak megosztásával ezt még a különben helyes úton indult olaszok sem tartják lehetségesnek: természetesen nem pártolhatom a hatalmak megosztását a közigazgatási bíráskodás indokolására, amint ezt dr. Dell’Adami sokat ócsárolt dolgozatomból tudhatta volna, ha figyelmesen elolvassa.

Fogadja szerkesztő  úr kiváló tiszteletemet.




 

A közigazgatási enquệte.[25]

Ι.

Az enquệte természete.

Hobbes szerint „A szavak a bölcs emberek játékpénzei; csak számítanak velők; de a bolondok készpénznek nézik.” (Leviathan Cap. IV. de Serm.) Ε mély értelmű mondás szerint egészen feleslegesnek látszhatik a belügyminiszter által 1880 évi november hó 21-ére egybehívott értekezlet tudományos méltatását az ankét elnevezés jogosultságának kérdésén kezdeni. S mégis így kell cselekednünk.

Vajúdó közigazgatásunk fölött 9 főispán, 12 megyei főtisztviselő és 12 országgyűlési képviselj hivatott egybe, nem annyira diagnózis-tétel, mint az alkalmazandó gyógykezelés megvitatása végett; a közigazgatási szakférfiakhoz intézett kérdések súlypontja ugyanis nem az állapot konstatálásra esik, hanem a teendő reformokra.

Másrészt azonban a belügyminiszter a képviselőházban kilátásba helyezte a tanácskozmányt; tárgyalásai gyorsírói jegyzetek nyomán azonnal közöltettek, most pedig összegyűjtve külön kötetben feküsznek előttünk, mint a „közigazgatás érdekében… egybehívott enquệt tárgyalásai”; szóval több jelenség arra mutat, hogy valóban enquệt tartása céloztatott, hogy eredményeivel, mint enquệte-éivel kíván a kormány élni.

A belügyminiszter a közigazgatásnak törvényhozási reformját, vagy – hogy a képviselőházban 1880. febr. 23-án tett nyilatkozata szavait használjam – „annak sok iránybani javítását   az   ország legkülönbözőbb részeiben a közigazgatással gyakorlatilag is foglalkozók nézeteinek meghallgatása nélkül” nem tudja képzelni. Ezzel a tervezett és foganatosított értekezletnek megadta az enquệtek egyik jellemző vonását, de megadta főleg a publicitással, az enquệtek a másik éltető elemével. Tehát valósággal a törvényhozást jövendő elhatározásában tájékoztatni hivatott vizsgálatról, ankétról van szó; a név nem mellékesen, nem véletlenül használtatik.

A miniszter nem egyedül a maga tájékozása, hanem a közvélemény, a törvényhozás információja végett tartotta szükségesnek az „értekezletet”, melynek tárgyalásai nem maradtak a hivatalos akták között, hanem a nyilvánosság elé terjesztettek. Ha csak az előbbit célozza, az utóbbira nincs szükség, de különösen nem lett volna szükség a parlamenti nyilatkozatra. A miniszter tehát legislativ működése alapjául állítván oda az értekezletet, publicitással vévén azt körül, sőt egyenesen enquệtenak nevezvén, méltán kérdezhetjük, jogosult-e ez elnevezés? Mert ha valóban enquệte áll előttünk, a legislatiónak erkölcsi helyzete azzal szemben egészen más, mintha az csak több, bármi kitűnő férfiúnak nézetét foglalja magában a teendő legislativ rendszabályokra nézve.

Az enqéte századunk parlamentjeinek informácionális eszköze. Akkor vétetik igénybe, ha egyes kérdésekről sem a kormány, sem a parlament kitűnőbb tagjai nem bírnak maguknak döntő nézetet alkotni, mert tényalapjukat oly bonyolódott társadalmi vagy állami viszonyok képezik, melyek csak a legrészletesebb, az abban forgók közvetlen tanúságára alapított vizsgálatból deríthetők ki.

Az enquệtek a modern államok Stethoskopjai; a társadalom szívverését, lélegzését közlik velünk. Tanulságaikkal a parlament ép oly kevéssé szállhat szembe, amint az orvos nem azzal, amit stehoskopja a tüdőről, a szívről mond. Szabadon méltathatja ugyan, de alapul el kell fogadnia.

Ellenben ahol. ily objektív vizsgálat nem tartatik, vagy nem tartathatik, ahol csak nézetek nyilvánulnak: ott sok kiváló egyén nézete mindenesetre nyomatékos lesz ugyan, de épen nem lesz kizárva, hogy maga az alap, melyen a nézetek többsége nyugszik, még ha a legkitűnőbb férfiaké is, vita tárgyát ne képezze. Tényekkel szemben nincs vitának helye, csak nézetekkel szemben.

Az enquệtek csak ilyen tényeket vannak hivatva konstatálni; de a közigazgatási értekezleten csak másodrendű jelentősége volt a tényeknek; a szakférfiak nézeteinek támogatására szolgáló eszközök voltak; nem ezeket, hanem a közigazgatási állapotokról alkotott nézeteket akarták a kérdőpontok kitudni.

A kérdőpontok egyszerű átfutása, de még inkább az adott feleletek, arról győznek meg bennünket, hogy nem valódi enquệttel van dolgunk.

Az enquệte tényeket akar felderíteni; az enquệte csak speciális kérdésekre adhat feleletet; az enquệte a lehető legszélesebb alapon ejti meg a vizsgálatot; az enquệte az állam által alkalmazott induktív eljárás.

Ilyen volt-e a mi közigazgatási értekezletünk?

Ε kérdésre határozott nemmel kell felelnünk.

A miniszteri kérdőpontok felteszik mintegy, hogy közigazgatási állapotaink ismertek; csekély számú, nagyrészt a parlament egyik vagy másik házához tartozó férfiú kérdeztetik meg; ezek nagyobb részének annak idején úgyis lesz alkalma a közigazgatási reformjavaslatokhoz hozzászólni; ezeknek a parlamentből egy külön értekezletbe meghívása a végett, hogy a parlamentet felvilágosítsák, teljesen felesleges; kívülük 12 alispánnak, illetve főjegyzőnek tanúskodása szolgáltatja tehát a parlament tájékozására az anyagot.

Lehet-e ezt enquệtenek neveznünk? Tizenkét törvényhatósági tisztviselő rövid nyilatkozata elégséges-e a parlamentnek a döntő elhatározásához oly kérdésben, melyről a miniszter kijelentette, hogy azt az ország legkülonbözőbb részeiben a közigazgatással gyakorlatilag foglalkozók meghallgatása nélkül megoldani nem lehet?

Közigazgatásunk önkormányzati jellege mellett nem feltűnő-e továbbá, hogy a törvényhatóság nemtisztviselő elemeiből senki meg nem kérdeztetett? Pedig azt alig állíthatni, hogy a törvényhatósági bizottságokban egyáltalán nem lennének tagok, kik a közigazgatási állapotokat ismerik és az enquệten megjelenni hajlandók lettek volna.

Ε 12 törvényhatósági tisztviselőnek s 21 parlamenti tagnak összesen 9 ülésen (november 21-től november 28-ig) tett depositiói, melyek egy 226 nyolcadrét lapra terjedő sovány kivonatban tétettek közzé, volna hát a közigazgatási enquệte eredménye?

A gyermekek gyári foglalkozásáról 4 évig, a kőszénről 5 évig, a segélyezési szövetkezetekről szintén 5 évig tanácskozott az angol enquệte, s a század elejétől 1852-ig megejtett enquệtek munkálatainak csak tartalommutatója 412 negyedrétű oldalra terjed. A francia mezőgazdasági enquệte munkálatai 38 negyedrétű kötetet foglalnak el. Nem összehasonlítás végett említem e tényeket, hanem csak annak bizonyításául, hogy a kilencedik üléssel befejezett értekezletet az ő 12 nem parlamenti tagjával és 226 lapnyi kis kötetével enqué-tenek venni már e külső körülmény miatt is alig lehet.

De legfőképpen nem lehet azért, mert ez ülések legnagyobb része általános elvek fölötti vitákkal telt el; csak elvétve merülnek fel tények. Az enquệtebe hívottak inkább még meg nem tartott, de fikció útján megtartottnak vett enquệte eredményeit discutiálják, ahelyett, hogy maguk tennének tények fölött nyilatkozatokat vagy, mint az angolok mondják, bizonyságot. A mi közigazgatási értekezletünk tárgyalásai oly benyomást gyakoroltak ránk, mintha csak az enquệte megtartására kiküldött parlamenti bizottság állna előttünk, mely az ország legkülönbözőbb részeiből még csak egybe fogja gyűjteni  a szakértőket;  mintha  az  enquệtenek teendő kérdéseket vitatnának,   nem   az   azokra   adandó   feleleteket.

Konkrét kérdések fölött tanukat, szakértőket nem igen hallottunk nyilatkozni; az egész egy parlamenti általános vita képét nyújtotta. Az angolok a kihallgatottakat nyilatkozataikra meg szokták esketni, ötletnek is furcsa volna, p. o. báró Majthényi Lászlót az 50-es évek francia decentralizációnális törekvések szellemében mondott, igen emelkedett, de akadémikus értékű véleményére, vagy Dárday Sándort jogtörténészi magaslatról adott parerejére, vagy Komjáthy Bélát a parlamentarizmus vulgaris mellett kitalált speciesére, melyet a német tudósok parlamentarizmus municipalis Komjáthiánusnak neveznének, hitbe venni.

Az enquệtenek akkor van eredménye, ha mentől speciálisabb. Ámde az 1880. november 21-iki közigazgatási értekezlet felkarolja az önkormányzati vagy hivatalnoki igazgatás, az önkormányzati adózás és a közigazgatási bíráskodás kérdéseit, nem is említve az azonkívül felvetett fontos mellékkérdéseket, mint a közpénzek kezelési módozatát, a közigazgatási bizottságot és még sok mást. Ennyi ügyet lehetetlen behatólag, részletesen tárgyalni, ha tárgyalásunk célja nem általános élvek fölötti vitatkozás, hanem az enquệte alá vett kérdésekre az ország legkülönbözőbb vidékein szerzett tapasztalati adatokkal való felelet.

Megyei institúciónk alapjának megváltoztatása egymaga oly nagy kérdés, hogy a parlamentnek, ha elhatározása előtte levő szakinformációra van szüksége, nagyobb apparátust kellene mozgásba tenni, mint itt az összes kérdésekre nézve történt; a 12 megyei tisztviselő, akikből az enquệte állt, még ha tényekre kérdeztetett volna is, nem nézetére, oly csekély informácionális anyagot nyújthatott volna, hogy abból megyei közigazgatásunk teljes képét nem nyerhetné a törvényhozás.

Ha a törvényhozásnak enquệtere van szüksége, akkor azt a legrészletesebben, legbehatóbban kell megtartani, nem látszólag; a 12 megyei tisztviselő kihallgatása oly sok kérdésre pedig csak látszata annak, mintha közigazgatásunk műhelyébe tekintettünk volna. Az enquétek célja az igazság feltárása, hogy a törvényhozás valóban tudhassa, mit s hogyan rendezzen. De ez persze sokszor csak a visszaélések, a hiányok, a bajok feltárása által érhető el. Azért a valódi enquệte tartásához erkölcsi bátorság kell, még sokkal nagyobb, mint a szabad sajtóhoz, mert ennek ítéletei ellen különféle appellata, kifogás támasztható, melyek az enqétek ténymegállapításai ellenében nem foghatnak helyet.

Az enquệtek tényekből akarnak inductiót tenni: a közigazgatási értekezleten mindig csak deductiókat hallottunk; a ülésből 4 általános tárgyalással telt el, összesen 5 maradt tehát a részleteknek; de itt is többször hangoztatták a „meggyőződés”-t, a „hit”-et, a „nézet”-et, mint a közigazgatási állapotok tudomását. Az értekezlet tagjai, nem tanúságot, hanem prof essio f ideit tesznek; s ez nem is lehet máskép, mert a feltett kérdések majd mind általános elvekre vonatkoztak.

Nem enquệte volt tehát az értekezlet, sőt szoros szakértekezlet sem, hanem politikai discussio, melyben a szélsőbal, az ellenzék s a kormánypárt két árnyalata, sőt maga a miniszter is politikai szempontokból foglaltak állást, vagy legalább politikai tekinteteket is érvényesítettek a tiszta szakkérdésekben.

Mindezt azért tartjuk szükségesnek hangsúlyozni, mivel újabb időben az úgynevezett enquệtek kormányzatunkban nagyon virágoznak, anélkül, hogy valósággal enquệteszerű vizsgálatokról szólanunk lehetne. Az enquệtek természetére nézve uralkodó nézeteket sajátságosan illusztrálja az egyik értekezleti tag felszólalása, aki köszönetet mond a miniszternek, hogy az enquệtebe oly egyéneket is meghívott, akik a közigazgatással foglalkoznak; vagy talán politikai oldalvágás akart lenni e köszönetnyilvánítás.

Államtanács, vagy – a név nem határoz – bármely rendszeres kodifikáló bizottság nem léte, adminisztratív statisztikánk szervezetlensége, a különböző társadalmi érdekek, mint a mezőgazdaság, ipar, kereskedelem jelenségeinek rendszeres észlelésében levő hiányok, teszik az úgynevezett enquệte-ket szükségesekké; de azért ne higyjük, hogy e surrogatumokkal elérve lenne az, amit. velük pótolni akarunk.

így a közigazgatási enquệtet is, nem mint ilyet kívánjuk méltatni, mert az annak nem nevezhető; hanem mint a közigazgatás reformjára vonatkozó elvek, nézetek bizonyos összegét. Nagyon sajnáljuk, hogy nem inkább az elsőt tehetjük; hogy a gyakorlat emberei annyit theorizáltak, hogy kevés oly adattal járultak közigazgatásunk gyakorlati menetének felderítéséhez; bár elismerjük, hogy erre a feltett kérdések által mintegy kényszerítve voltak.

Mielőtt azonban a tanácskozmány érdemleges méltatására átmennék, nem lesz tán felesleges az enquệtek kérdését röviden, elvileg vizsgálni; teszem ezt a fenn-tebb mondottak némi igazolásául, miután ott csakis az előttünk fekvő konkrét esetről szólottam.

Az enquệte távolról sem oly egyszerű technikus eszköz, a minőnek első tekintetre látszik, a minőnek a mi kormányzati gyakorlatunkban feltűnik.

Az enquệte nálunk törvények, kormányzati rendszabályok szakszerű kidolgozását biztosító eszköz.

A miniszter törvényjavaslatot akar az országgyűlés elé terjeszteni, de azt akár annak nagyfontosságánál, akár tárgya újságánál fogva előbb jónak látja néhány tudós vagy tudományosan mívelt gyakorlati szakember bírálata alá bocsátani; 10–20, esetleg még több szakember halgattatik ki akár a kész törvényjavaslat, akár annak főelvei fölött s ez enquệtenek neveztetik.

Ámde az enquệtek célja nem annak kiderítése, amit a szakemberek már tudnak, hanem azé, amit még nem tudnak és szakember létükre sem tudhatnak.

A kiváló tudós   a   történelem,   a   statisztika   útján igen sokat tudhat, de a jeles praktikus ennél még többet, jobban is tudhat, mert a viszonyokat az élet közvetlen elevenségében ismeri, csakhogy nincs oly kiváló praktikus, aki egyénileg az összetett életviszonyok egészére, minden részletére ily tudomással dicsekedhetnék. Az enquệtek segítenek e bajon. A tudóst összeköttetésbe hozzák az élettel, a gyakorlat emberét az egész, a teljes élettel.

A mi enquệtejeink többnyire abból indulnak ki, hogy néhány szakember már mindent tud. Az angol enquệtek ellenben, a melyeket más népek is mintául vettek s többé-kevésbbé követtek, a szakemberek felvilágosításaira célzó intézmények, melyekben a felvilágosításra a társadalom legegyszerűbb, a szociális létra legalsóbb fokán álló emberek is nemcsak alkalmas, de nélkülözhetetlen közegeknek fogadtatnak el.

Látszik ez az angol enquệtek alakításában. A parlament egyik vagy másik háza vagy a királynő rendszerint 15 tagból álló bizottságot küld ki, hogy egy bizonyos kérdésre (pl; mi az oka az indiai éhségnek, a szén drágaságának, a vasúti szerencsétlenségeknek) a szükséges vizsgálatot megejtse, kihallgatásokat eszközöljön, adatokat, okmányokat gyűjtsön, szóval a lehető legteljesebb matériáiét állítsa össze, melynek alapján a feltett kérdés eldönthető.

De a szakemberekből   álló  bizottság  kérdezésre van hivatva; a feleletet a tanuk adják. A különösen meghívottakon kívül mindenkit tanúságra bocsátanak, aki vallomást tenni akar, s csak e nagyszerű eljárás után, mely néha a helyszínén, az ország különböző részeiben, szemlékkel is összekapcsoltatik, ad az enquệte-bizottság véleményt; sőt ezt sem mindig, amennyiben a kérdést eldöntésre érettnek még nem találja.

Az enquệte-bizottság főfeladata tehát a kérdések feltétele (ezek azonban nem állapíttatnak meg előre, hanem az egyes tanuk nyilatkozata szerint változhatnak), továbbá az alkalmas   tanuk   kiszemelése,   kihallgatása a vallomásokbani ellenmondások szembesítés útján való megoldása. Mindehhez, de még inkább a vallomások útján nyert anyagnak feldolgozásához, az ítélet kidolgozásához, nagy szakértelem kell ugyan; de azért az enquệte súlya nem a bizottságban, hanem az általa kihallgatott tanukban, azok nagy számában, a kihallgatás közvetlenségében, nyilvánosságában stb. rejlik ép úgy* mint a bírói ítélet helyességére mindig a tényalap helyes megállapítása döntő.

Enquetejeink legtöbbjében tehát épen az hiányzik^ ami az angolokéban a fődolog; míg ezeknél a tényállás kiderítése a fő, addig bennünket a tényállás nem igen aggaszt, mi ítéleteket akarunk.

Kétségkívül vannak számos törvényhozási teendők, melyeknél a tényállás nem kétséges s nehézségre csak az ad okot, mily állást foglaljunk el a statisztika vagy a nagyon egyöntetű tapasztalás folytán ismert állapotokkal szemben. Igen sok esetben a statisztika, a hivatalokban felgyűlt adatok (pl. a perekben állandóan mutatkozó jelenségek) feleslegessé teszik az angol mintájú enquệteket. Ily esetben nagyon helyén levők a nálunk divatba jött „enquệtek”.

Az is kétségtelen, hogy az angol parlamenti enquệtek sok esetben tényleges viszonyok kipuhatolására sem szükségesek, sőt, hogy írásbeli kérdőívek útján, melyek lehetőleg az ország minden vidékén szétosztatnak s betöltve egy központi hivatalba visszaküldetnek, az enquệtek célját inkább elérhetni. Az írásos enquệtek fényes eredményeként szokott említtetni a siker, melyet Hunter, a bengáli statisztikai hivatal főnöke elért, ki írásbeli kérdések útján azt tudakolta ki, az egyes járásokban az aratás utáni gabona-árnak milyen magasságából lehet következtetni, hogy az új aratásig a gabonaár annyira emelkedni fog, hogy a szegényebb sorsúak ez árakat megfizetni képtelenek lesznek. Az így nyert feleletekből előre megállapította az 1873-iki éhség bekövetkezését.

Számos parlamenti enquệte eredmény nélkül foglalkozott e kérdéssel, míg Hunter írásbeli eljárása a célt teljesen elérte, a kitudni akart tényeket konstatálta, az eredményt belőlük levonta, s az 1873-iki, Hunter által megjósolt éhség volt eddig az első, melynek borzalmait az indiai kormányzatnak elhárítani sikerült.

Ahol azonban a tények bonyolultak, ahol azokat elfogultság, érdek, tudatlanság elhomályosítja, ahol az adatokhoz nehezen lehet férni, ahol az így tisztázott tényekből a következményeket megvonni bajos: ott csak az angol enquệtek nagyszerű apparátusa ígér sikert, ezeknek lényege pedig abból áll, hogy 10–15, a társadalmi és politikai kérdések valamelyikében kiváló szakférfiú bizottságba egyesíttetik s ez azután mondhatni a. társadalomnak egész azon részét, mely a vizsgálat alá vett kérdés által érintetik, kihallgatja. De lehetséges-e a társadalom egy nagy rétegét kihallgatni? Betűszerinti értelemben bizonyára nem: de lényegileg véve igen, ha a bizottság lehető nagyszámú egyént idéz maga elé s tárgyalásai nyilvánossága és rögtöni közététele által mindenkinek módot nyújt a megjelenésre, a fölszólalásra, a rectificatióra.

Az enquệte tehát a szoros megmérésre nem alkalmas tényeket akarja konstatálni s az állam elhatározásait inductiv alapra fektetni; minek az összes emberi gondolkodásra való nagy befolyása önként következik, az állam lévén a leghatalmasabb tényező, mellyel akarva nem akarva a legtöbb embernek számolnia kell.

De másrészt az enquệte az egész társadalomhoz fordulva, az egyeseket a közület munkájában való részvételre hívja fel, nyilvánossága által a közügyeket valóban közösekké téve, a közhatalom megoszlására is nagy befolyást gyakorol.

Az enquệte tehát valódi, teljes alakjában épen nem egyszerű kormányzati észköz, de jelentősége a tudománynak nyújtotta szolgálat által sincs kimerítve. Az enquệtekben sokkal több rejlik. A népek s általuk az emberiség összgondolkodása nyer reális alapot, a nagy közkérdések meddő, elvont vitája helyébe a való tények mérlegelése lép; előttük az emberszerető utópiának ép úgy meg kell hátrálniok, mint a tényleges viszonyok állítólagos hatalmával takaródzó önzésnek.

De az enquệtek, ép úgy mint a szabad sajtó, az államhatalmat politikailag is kivetkőztetik merő uralmi jellegéből s a hatalom birtokát a belső igazoltsághoz kötik; csak szabad népeknél van az enquệteknek igazi talaja. Másrészt a politikailag nem jogosult osztályokra az enquệtek a szavazatjoggal majdnem egyenlő jelentőséggel bírnak, hanem is a formális hatalmat, mindenesetre a nyomatékot, a befolyást illetőleg.

Az enquệtek szervezetük, eljárásuk, a felvett kérdések terjedelme és fontossága tekintetében igen különbözők lehetnek, amint ezt az enqéteügy irodalma kifejti. (L. Cohn Ueher parlament. Untersuchungen in England. 1873. A Verein für Socialpolitik irataiban 1873. évfoly. – Neumann véleményét a gyári törvényhozásról ugyancsak az egylet iratai közt (1877-ből): Das Ver-, fahren bei Enqueten über sociale Verhältnisse. Drei Gutacht, von Embden, Cohn, Sueda, Ludlom, továbbá Carlo Ferraris Saggi di econ. stat. e scienza dellammi-nistrazione). De tulajdonképeni enquệteről csak akkor lehet szó, midőn a közállapotok bonyolult tényadatának a társadalom közbejöttével való megállapítása a fő, az első feladat; a törvények előkészítésére szolgáló egyéb módok, bármily fontosak, bármily szükségesek legyenek, az enquệtek nevére igényt nem tarthatnak s eredményeikre nem szabad úgy hivatkozni, mint az enquệtek megállapítására.

így tehát a közigazgatási enquệtet szakemberek értekezletének fogadhatjuk el. A tárgyalások hivatalos gyűjteménye szerfölött összevont; ez mentsen ki, ha egyik-másik tag véleményét netán helytelenül fogtuk volna fel.

 

II.

Társadalmunk ereje és a közszolgálat követelményei.

Az értekezleten az oroszlánrész a centralizáció és decentralizáció kérdésének jutott, vagy mint mások formulázták: az önkormányzatnak és hivatalnoki igazgatásnak. Legtöbben a tisztviselők választásában és a miniszteri kinevezésben látták közigazgatásunk reformjának súlypontját.

A közigazgatási gyakorlat emberei tudós vitákba bocsátkoztak az alkotmányosság, az önkormányzat lényege, a közethika kérdései felett; csak kevesen tartották fenn az irányadó szempontot, hogy a közigazgatásnak először is nagyon mindennapi feladata van: a nemzet életének rendes, szabályos menetét az ország minden zugában biztosítani.

Szabadság, alkotmányosság, önkormányzat, magas fokú nemzeti közerkölcs a legmagasabb pontok, melyekre valamely nép emelkedhetik, de oda alap, lépcső kell, mit a rendes közigazgatás biztosít. Ε nélkül e magas célokra törekvés álomkép utáni kapkodás. Már Bo-din, ki pedig oly magasztosán fogta fel az állam végcélját, megírta: „Non poterit tamen Respublica diu stare, di deseratur ab iis actionibus quae in civium salute tuenda, in jure dicundo, in alimentorum caeterarumque rerum ad vitam necessariorum assidua in rectione versantur; perinde ut mens sublimarum rerum contemplatione abrepta, corpus ipsum famae ac siti languere aut vigiliarum studio enecari patiatur.” – De Republica. 3. edit. p. 10.

Bár „egyedül az adminisztrációnak és az adminisztráció útján nyerendő érdekek álláspontjára” helyezkedett volna mindenekelőtt az értekezlet. Ebben lett volna a főérdeme, nem, mint Majthényi vélte, hibája.

Minden intézménynek, így a közigazgatásnak is. megvan saját célja, s megvan hatása főcélján kívül az összélet több részeire is. Ha a közigazgatás rendezéséről, reformjáról van szó, lehet-e józanul más célt fontosabbnak tartani, mint épen a közigazgatásét? Nem az volt az értekezlet hibája, hogy azt nagyon is előtérbe helyezte, hanem épen ellenkezőleg az, hogy e főcél nagyon is háttérbe szorult, legalább öntudatosan kevés értekezleti tag által állíttatott előtérbe. Tibád volt különösen az, ki összes érvelése alapjaként határozottan a közigazgatás sajátképi célját állította oda, mint a közigazgatási reformokban irányadót.

Az egyik nézet szerint a közigazgatás rendezésénél az alkotmányi tekintetek lehetnek egyedül irányadók, a másik a közvélemény követelményeit tartja döntőnek, a harmadik a magyar nemzeti szupremácia fenntartását; sőt irányadó szempontnak jeleztetett még nemesi középosztályunk pusztulásának megakadályozása is közigazgatási hivatalok viselhetése által.

Az alkotmányi tekintetek alatt az abszolutizmus elleni védelem és a magyar állam önállósága értetik az osztrák szövetségessel szemben. Kétségkívül nagy, mindenek fölött álló tekintet. De lehet-e ezt a közigazgatás útján elérni? tűzhető-e ilyen cél direkt közigazgatási föladatul? A közvélemény követelményei semmiképen sem mellőzhetők anélkül, hogy döntőknek tarthatnók, főleg midőn alattuk sokhelyt a megyékben eddig uralkodott klikkek is rejtőznek. A nemzeti szupremácia még a legjogosultabb kiindulási pont, ha nem egyoldalúan, a közigazgatás művelődési missziójától vagyis tulajdonképeni céljától elválasztva állíttatik oda. Hisz az állam a közigazgatása által a jót, rendet, a biztosságot, a művelődést sohasem nyújthatja teljesen kozmopolitikus extractumban, azon mindig meglesz valamely individuális nemzeti jelleg. A legfonákabb kiinduló pont az, mely a középnemességünket közigazgatási hivatalok által véli az enyészettől megóvhatni. (Kubiczának vissza nem utasított érvelése szerint úgy látszik, b. Majthényi L. fejezte ki a nézetet.) Fonák nemcsak azért, mert a közigazgatás egy osztály érdekének eszközévé tétetik – amit ez osztály múltjára, államiságunkra való tekintettel még védeni is lehetne –; de fonák e kiinduló pont azért, mert vele az elérni kívánt cél meg nem valósítható. Egy osztály romlása az összesen sem sok közigazgatási hivatallal meg nem akadályozható, sőt valóságos vétek ez osztályt helytelen irányban még törvényhozási úton is megerősíteni; ez osztály regenerációja, melyben hiszünk, az új társadalmi és gazdászati viszonyokhoz való alkalmazkodás mellett lehetséges, de nem azzal egyenesen ellenkező irányban, mit a közigazgatásnak jelen rendszere s annak fenntartása csak előmozdítana.

Ily szempont nem segítene a középnemességen s lehetetlenné tenné a közigazgatás helyes szervezését, mint Kubicza és Lónyai János is hangsúlyozták, előbbi egyenesen kimondva, hogy a választási rendszer társadalmunk helyes fejlődésének egyenesen gátja.

A belügyminiszter állásfoglalása e kérdésben b. Majtényi részén, bár némi frontváltozással, valóban meglepő.

Az alkotmányi tekintetek nem kevéssé veszélyesek, ha egyoldalúan állíttatnak előtérbe.

Minden közigazgatásnak alkotmányosnak kell lenni, e fölött természetesen vita sem lehetséges; de a legnagyob hiba a közigazgatás főfeladatát alkotmányi, magas politikai célok elérésében keresni, szervezetét, működését ezek szempontjából rendezni. Miként a bíróság, úgy a közigazgatás is az államnak minden politikai változások között állandó alapját képezi.

Ezt nem tudják, nem akarják a pártok felfogni.

Nem úgy értjük ez állandóságot, mintha a más elveket képviselő pártok uralomra jutásával s a legislatio irányának megváltozásával a bíróságok és a közigazgatás működése is meg nem változnék; hisz ez a törvényhozás fölényének tagadása lenne; a bíróság más igazságot szolgáltat ki a legislatio más és más állása szerint, amint a közigazgatás szabadkereskedelmi vagy védvámos, az egyéni szabadságnak kedvező vagy azt megszorító, felekezeti vagy közömbös irányú lesz az állam legislativ elveinek változása szerint. De igenis állandó kell, hogy legyen nemcsak a bíróság – ez ma már nem controvers – hanem a közigazgatás is annyiban, hogy ne szerepeljen az állam életének magaslatán folyó küzdelmekben, a hatalomérti versenyben, mint eszköz.

Ezt ma már átlátják Amerikában is, hol az elnöki szervező hatalom, a kinevezési jog, oly sokáig jutalmazási eszköznek tekintetett, mellyel a rendelkezési alapok s egyéb módok híjában lévő elnök korteseit kárpótolta. Amerikában, hol az állami adminisztrációt félvállról vélték tárgyalhatni, mert hisz ez az egyéni kezdeményezés, a self-help hazája.

Bíróság és közigazgatás a politikai anyagcsere által egészben véve nem érintett állami alakok; legalább kellene, hogy azok legyenek. Életnedvek tekintetében ugyan mindig a politikai küzdelmek eredményeitől függenek; de működésükben az államnak állandó, a politikai, pártváltozásoktól független örök eszméjét képviselik. A bíró a justumot, a közigazgatás az aequumot; az első a szerzettet biztosítja, az utóbbi újabb szerzésre, újabb haladásra képesít.

Állam, melynek nincsen pártatlan bírósága és közigazgatása, vagy még nem állam, vagy már nem az; erőtlen, látszólagos életet élő jelenség, bármily tündöklő sikerekkel dicsekedhessek is egyes tereken. Mikor a legfőbb polcon, a parlamentben, a kormányba, a fejedelemben nincs meg a természetes, a szükséges erő, akkor szokott az állam az igazságszolgáltatáshoz, a közigazgatáshoz folyamodni, tőlük rendeltetésükkel ellenkező szolgálatokat kérni és erőszakkal is szerezni.

Az állam közigazgatása által tartja fenn s fejleszti a nemzeti eszmét, emel jólétre, műveltségre, közerkölcsre, ez által gyűjti egybe az egyéni erőket pénzes hadügyben. Ezek az állam örök feladatai, melyekkel az állam- és alkotmány formák változásának, de különösen a pártok uralmi törekvéseinek nem szabad ellentétbe helyezkedni; nem szabad az általános emberit és a vele szemben egyénies nemzetit, az állam életének e legfőbb   iránypontjait   a   múló   életformáknak  alárendelni.

A közigazgatás öncélt képvisel, amint öncél a nemzet, melynek továbbfejlődése tekintetében döntő fontosságú, mert a legkisebb emberi agglomeratiokat is felölelő és irányzó orgánuma; a közigazgatás rendezésében nagyon is helyén van tehát „egyedül az adminisztráció és az adminisztráció útján kielégítést nyerő érdekek” alapjára helyezkedni s azt nem a magas politika, a pártkérdések szempontjából tekinteni.

Az enquệte fő vitapontját képezte, vajjon az önkormányzati vagy hivatalnoki alapon szerveztessék-e közigazgatásunk.

A kérdés sok oldalról, helyesen világíttatott meg, de a hírlapi és hivatalos közlések inkább az akadémikus, a tudós vita, mint a gyakorlati tárgyalás benyomását hagyják hátra az emberben.

A kérdés mindenekelőtt nem szedetett szét részeire.

Az önkormányzat kérdése sokat foglal magában, s általánosságban reá felelni lehet ugyan, de a feleletnek a gyakorlati államférfiú hasznát nem fogja vehetni; mert nála nemcsak az elv bír fontossággal, hanem kiválólag a részletek, az elv konkrét alakja.

Az önkormányzat szabályalkotás, az önkormányzat intézés és tényleges igazgatás, a mindennapi folyó ügyek ellátása, az önkormányzat ellenőrzés, az önkormányzat szakértői funkció, az önkormányzat adókivetés, az önkormányzat szervezési teendő hivatalok felállításánál és betöltésénél, sőt az önkormányzat egyszerű mechanikus, külső működés is, pl. a tűzoltási, a polgári rendőri, a nemzetőri teendőknél.

Vajjon e különböző, de az önkormányzati tevékenység összes mozzanatait ki nem merítő funkciók ki által és mily módon való gyakorlása iránt lehet-e gyakorlatilag értékesíthető feleletet adni, ha feleletünk általánosságban tévedez?

Ha a különböző államokat tekintjük, az önkormányzati és a centralisztikus   elvnek   legbonyolultabb kombinációit fogjuk találni. Kizárólag önkormányzati alapon szervezett közigazgatása nincs egy államnak sem, amint megint tiszta adminisztratív centralizáció sem létezik sehol. Az elsőt tán bizonyítani sem szükséges; a pénzügyigazgatást, a postát, a rendőrség végrehajtó szolgálatát nincs nemzet, mely önkormányzatilag igazgassa. De ép úgy nincs tiszta centralizáció. Franciaországot szoktuk a centralizáció typikus alakjának tekinteni; ámde ha nem a látszat, hanem a való vezérel bennünket, Franciaországban s a mintájára alkotott közigazgatási szerkezetekben nemcsak tiszta centralizációt nem fogunk találni, hanem igen tisztességes mértékű önkormányzatot is.

Nem szólok a megyei és községi tanácsok szoros helyi jellegű hatásköréről. Csak két pontot emelek ki: Franciaország három fő egyenes államadója, körülbelül évi 300 millió frank összegben, a megyék arrondissementok a községek által vettetik ki; Franciaország 36.000 községében a polgármesteri (maire) és polgármesterhelyettesi tisztek nobile officiumként láttatnak el a legkisebb községtől kezdve a százezernyi lakosságú nagy városokig.

Ε két tény, ha az elsőnél az adónak, még pedig állami adónak nagyságát, melynek kivetése az önkormányzatra bízva van, figyelembe vesszük; ha a másodiknál a polgármesteri tiszt terhességét, a vele járó nagy felelősséget tekintjük: gondolkodóba eshetünk a fölött, vajjon méltán vagyunk-e oly nagyra még ma is önkormányzati tulajdonságainkkal. Annyit azonban mindenesetre bizonyít, hogy még Franciaország centralisztikus közigazgatási szervezetében is nem jelentéktelen láncszemeket képeznek bizonyos önkormányzati ténykedések, és hogy az önkormányzat és centralizáció nem a vagy-vagy egyszerű logikájával oldható meg, hanem nagyon is részletes ténykérdések méltatásán alapuló feleletet kíván.

Olaszországnak francia mintára szervezett közigazgatása van. Általános jelzővel azt is centralizáltnak, hivatalnoki és nem önkormányzati természetűnek kellene nevezni. S íme mégis az önkormányzat minta-államának gyermeke, Lord Derby (Economist 1879. október 11-iki számában, idézve Ferraris Saggi-jaiban 473. 1.) magasan Anglia felett állónak mondja azt főleg a városi és községi önkormányzat tekintetében, s annak megközelítését Angliában csak remélni is, egyelőre merész dolognak tartja (is perhaps too much to hope for), mert ebben az olasz rendszerben a főurak vállalkoznak községi elöljárói, polgármesteri teendőkre s a millionáriusok büszkék, ha megyefőnökök lehetnek.

De nemcsak a kérdés volt nagyon synthetikus, a feleletek is nagyrészt ilyenek.

Közigazgatásunknak nem ugyan számszerű, de igen is egyes jellegzetes tényekkel illusztrált statisztikáját hasztalan keresnők az értekezletben; felesleges is lett volna a hivatalos úton írásbeli összeállításokból megtudható adatokat (pl. hány megyei tisztviselő végzett jogi tanulmányokat, hány él egyedül hivatala után, hánynak van birtoka) az enquệteben kérdezni, aminthogy másrészt helytelen lett volna a megye kormányzó embereitől teljesen elfogulatlan ítéletet várni az általuk vezetett közigazgatásról. De lehetett és kellett volna tisztább képet nyújtani ezen kérdésekről, melyek a közvéleményt nem ok nélkül foglalkoztatták. Akárhogy vegyük is a dolgot, a sikkasztásoknak oka a megyei igazgatásban, tán csak mégis nem egyedül az egyének véletlen rosszaságában, hanem bizonyos általános okokban, a közigazgatási, a társadalmi szerkezetben is rejlik. Az értekezlethez intézett kérdések nem tették szükségessé e főcélnak szolgáló feleleteket, pedig csak ilyenek alapján lehetne az önkormányzati és hivatalnoki igazgatás sorsa fölött alaposan határozni.

Nézetem szerint önkormányzatunk mai alakjának sorsára nézve döntő kérdés az, életfenntartási eszköz-e a törvényhatósági hivataloskodás? életpálya-e, mely az illetőknek kenyeret ad?

Önkéntelenül, ösztönszerűleg a választás vagy a kinevezés alakjában formuláztatik önkormányzatunk jövőjének kérdése; és noha az e jelszavakhoz fűzött következtetések gyakran nagyon is távol járnak attól, amit mi a kérdés sarkpontjának tartunk; noha látszólag nem is gondolnak az életpályával, az életfenntartási eszközzel, a kenyérkeresettel: valójában az egész formulázás azért ilyen, mert annál öntudatlanul is az életpályára kell gondolnunk. Kubiczának idevonatkozó, többet sejtető, mint mondó nyilatkozatai; Sándor Béla határozott kijelentése, hogy ma már a közigazgatási hivatal is életpálya; Horváth Lajos egyenes parallelája, hogy a közigazgatási pálya is olyan állandó legyen-e, milyen 1870. óta a bírói; a külső forma, a választás vagy kinevezés mögött: nagyon is reámutatnak a dolog lényegére.

A kinevezés hívei látszólag az állam számára akarnak garanciákat, hogy a közhatalom az ennek bizalmát bíró közegekre ruháztassák csak; a választást pártolók csak az egyes helyi népagglomeratiok választása által vélik biztosíthatni a nemzet befolyását törvényei végrehajtására.

Ε fölszín alatt azonban egészen más, hatalmas, ellenálhatatlan erővel működő tényezők rejlenek. A kinevezés híveinél annak érzete, hogy a közhivatalokra a társadalom önerejéből nem bír többé közegeket állítani; hogy a társadalmunk középrétegeiben a közhivatalokra való kiképződésre és e hivataloknak minden pénzbeli ellenszolgáltatás nélkül való ellátására nincs meg a fölös jövedelem; hogy a közhivatal életpálya, melynek keresését a kellő elem részéről csak akkor várhatni, ha azon a boldogulás a választás esélyeinél biztosabb alapra fektettetik.

A választás zászlóvivői ellenkezőleg minden áron meg akarnák akadályozni, hogy a közhivatal a társadalomtól független életpálya legyen, mert ebben a nemzet élő öntudatának csorbulását, önrendelkezésének feladását látják a végrehajtás terén. Ha a hivatal életpályává lesz, a közhatalom döntő   fontosságú   része, a törvényeknek érvényre juttatása, a nemzet helyi agglomeratioiról a kormányra, illetőleg az existenciája biztossága által a társadalomtól elzárt hivatali testületre száll.

Alapjában azonban nem annyira az előtérbe helyezett nemzet, mint inkább az egyesek individualitásának féltékeny dédelgetése, néhol helyi érdekcsoportok célzatai képezik a választási rendszer kulcsát, mellyel a közhivatalnak életpályává tétele legkevésbbé sem egyeztethető össze.

Bármint forgassuk az önkormányzat kérdését, annak súlypontja mindig a tisztviselőre fog esni. Hazai közvéleményünk helyesen látja az önkormányzatot a tisztviselők sorsához kötve; csak abban téved, hogy a kinevezést illetőleg a választási hatalom áthelyezése vagy jelen állapotában való meghagyása által már eldöntött-nek hiszi az ügyet.

A választás híveinek mindenekelőtt arról kellene maguknak számot adni, hogy mi a választás?

A választás a közéletben a szuverenitás nyilvánulási módja vagy organizatórius eszköz. Minő szempontból pártolják hívei? Disjunktív ítélet alakjában alig kapnánk e kérdésre feleletet; de azt hisszük, nem sok ellentmondással találkoznék azon tétel, hogy a választási és kinevezési rendszer hatalmi kérdés a kormány és a társadalom között. Mint ilyen azonban már eldöntetett; közigazgatásunk rendezésében már túl vagyunk azon kérdésen, a kormányé legyen-e a hatalmi versengésben a túlsúly Ρ

A kormánynak annyi hatalma ma is van, hogy candidationalis joga s egyéb törvényes eszközök segélyével a választott tisztviselőkkel is képes a társadalom egyes törvénytelen törekvéseivel szembeszállni; a közigazgatás rendezése nem ez elemi céllal foglalkozhatik, s a választott tisztviselők dacára is bírtunk annyi önuralommal, hogy a részek elismerték az egésznek túlsúlyát, hogy a megyék a kormány fölé kerekedni nem akartak, nem tudtak.

A közigazgatás rendezésében ezen elméletileg igazolt s 14 évi parlamentaris kormányzatunk gyakorlata által kétségen felül a helyezet tétel fait accomplinak tekinthető.

A közigazgatási organizáció ügyét e hatalmi kérdéssel összebonyolítani valóságos anachronizmus; pedig a tisztviselőválasztásnak legalább a megyékre nézve nem mint organizatórius módnak, hanem mint hatalmi emeltyűnek van manap már csak értelme. Igaz ugyan, hogy a hatalmi kérdés, ha nem az vitás, kinek részén legyen a túlsúly, sohasem tűnik el az állam életéből, mert a hatalommegoszlás a végrehajtás terén a kormány túlsúlyának elismerése mellett is mindig aktuális jelentőségű. A kormány túlsúlyának elismerése dacára mint hatalommegosztási rendszabály szerepel a belga bíróságok és megyei tanácsok candidationalis joga a bírói hivatalokra, a porosz Kreisseausschuss-é, a Landrathra, a francia kisebb községek – departement, arrondisse-mént és canton székhelyein a kormány nevezi ki a maireket – maire-választási joga. De midőn a hatalommegosztási törekvések jogosultságát a közigazgatás terén elismerjük, nem felejtjük el a főcélt, hogy mindenekelőtt a közigazgatást akarjuk rendezni, s hogy tehát mindent félretéve, először is azt kell vizsgálnunk, mit kivan ez. Ha vizsgálatunk eredménye a közigazgatás sikerességét biztosító intézményeket csak a kinevezési rendszerben Ígérne, de az egyszersmind a kormány hatalmát félelmesen nevelné; ekkor kellene a túlságos hatalom ellensúlyozására gondolni, de nem előbb, mintsem az elsőre nézve megállapodtunk.

Ha tehát az önkormányzati tisztviselők sorsa a döntő az egész önkormányzatra nézve, s ha a tisztviselők fölött másként nem dönthetünk, mint annak a kérdésnek megfejtése által, kenyeröket keresik-e a tisztviselők hivataloskodásuk által vagy nobile officiumot teljesítenek-e, szükségképen azt kell vizsgálnunk a) minő természetű a közigazgatási hivataloskodás a megyékben, lényegesen különbözik-e   más   közszolgálati ágak hivataloskodásától? b) teljes odaadást, a tisztviselő egész erejének, összes tevékenységének kifejtését teszi-e szükségessé a törvényhatósági szolgálat? s ha igen, c) vannak-e társadalmunkban oly elemek, melyektől ily szolgálatot várhatunk, anélkül, hogy az reájuk életfenntartási eszköz is lenne?

így formulázott kérdésekre, azt hisszük, oly egyhangú feleletet nyerünk, minőt közügyekben ritkán remélhetünk és ez a jelen esetben, akár társadalmunkat, akár önkormányzatunkat tekintsük, egyformán sajnos; mert a felelet abban lesz egyhangú, hogy társadalmunkban hasztalan keresünk elemeket, melyek a közigazgatást nobile officiumként kezelhetnék.

Az alispáni, a szolgabírói, jegyzői hivataloskodás, hogy feladatának megfeleljen, manap a teher, a megkívántató készültség és jellem tekintetében miben sem különbözik a többi közszolgálati ágaktól. Ép oly bizonyos, hogy csak mellékesen hivataloskodni a főbb hivatalokban egyedül a közszolgálat hátrányára lehet. Hasztalanul akar a megyei „tisztviselő” nevében is a hivatalnoktól különbözni.

A törvényhatósági tisztviselő a mai munkabeosztás mellett nagyszámú feladatait tekintve; akarva nem akarva, állandóan bureaujához van kötve vagy körútakat tenni kénytelen. Adó- és katonai igazgatás, községek ellenőrzése, közlekedés, egészségügy, ipar- és rendőri ügyek, közoktatásügy, ahogy ma a törvényhatósági tisztviselők között felosztvák, másként mint rendszeres, bureaukratikus formákkal nem intézhetők. A legbizonyosabb azonban az, hogy akik a törvényhatósági tiszteket viselik, csekély kivételekkel életfenntartási célból teszik; sőt az előkészültség a hivatalok legnagyobb részére nem lévén törvényszerű kellék, a közigazgatási szolgálat sok esetben a társadalmi állásukból kiesett, közigazgatási előképzettséggel nem bíró elemek menedéke.

Ha tehát ennyire világos a feltett kérdésekre a felelet, s ha e feleletből szükségkép a kinevezési rendszer s ezzel kapcsolatban egy nagy, az egész országot átölelő concretalis hivatalnoki státus következik, rendszeres fizetésekkel, nyugdíjjal, fokozatos előléptetéssel, miért is vetettük fel az egész kérdést? Miért nem vallottunk színt egyszerre, hitvallást téve a centralizáció mellett és az önkormányzat ellen?

Azért láttuk szükségesnek a kérdést így feltenni, mert a választási rendszer tarthatatlansága csak így lesz kézzelfoghatóvá és, amire különös súlyt fektetünk, a kinevezési rendszer egyoldalúsága csak így helyezhető kellő világításba.

Amily tarthatatlannak tartjuk a tisztválasztási rendszert a megyei igazgatásban, épúgy nem nyughatunk meg abban, ha a kinevezési rendszer hívei között még azok is, akik az önkormányzat fenntartását óhajtják, de annak elvét a tisztviselők tekintetében teljesen feladhatónak, sőt feladandónak vélik, a megyegyűlések hatáskörének tágításában keresnek érte kárpótlást. De mindez az életpálya kérdésén sarkal. Ha a közigazgatási szolgálat életpálya, még pedig nagy előkészület, magas szellemi minősítést kívánó életpálya, akkor lehetetlen, hogy azok, akik egész sorsukat a közigazgatási pályához kapcsolják, azt a periodicus választás kockájára tegyék.

A választási rendszer lényege pedig a periodicitás, ebben van legfőbb előnye, ebben egyedüli correctivuma. A választási rendszer hivei, eloszlatni akarván a közigazgatási szolgálat követelményei és a választás természetes következményei közötti nagy ellentétet, különböző correctivumokat ajánlanak: szigorú qualifikációt, a 6 évnél hosszabb tartamot, ha ennek leteltével a tisztviselő újra megválasztatik, bizonyos mérsékelt nyugdíjat (gr. Csáky Albin pendítette meg ez eszmét), sőt akadtak az élethossziglani választásnak is szószólói.

Ε javaslatok azonban nem konkrétivumai a választásnak, mert lényegéből forgatják ki.

Ε   javaslatok    továbbá    önkénytelenül    beismerik, amit   nyíltan  tagadnak,   hogy a megyei szolgálat életpálya; mert ha nem életpálya, hogyan merülhet fel az élethossziglani választás, hogyan a nyugdíj  gondolata?

Ámde a választás a közszolgálat követelményeit ki nem elégítik, ha még oly szigorú qualifikáció állíttatik is fel, mert a választás csak megyénként történhetvén, a rendelkezésre álló anyag helyenkint szerfölött korlátolt leend; másrészt meg az egyesek előmenetele nem az egész ország, hanem egy-egy megye szűk területéhez lesz kötve. A választási rendszer csak a megyék területéhez fűzve gondolható; így azonban megköti a megyéket és az országot a kellő egyéneknek a kellő helyre állításában.

A kinevezési rendszer szükségképi folyománya, hogy amellett nagyban és egészben az egész ország vehető alapul a közhivatali személyzet elhelyezésénél, oly előny, mely egymagában rendkívüli nyomatékkal bír. Bacsák e részbeni megjegyzése sokkal fontosabb, mint tán első tekintetre látszik. Helyesen mondja ő, hogy nemcsak a megyék között egyenlőtlen az intellectualis erők felosztása; ép oly rossz következményű e tekintetben a hivatali személyzetnek megosztása a megyék s a minisztérium között is. A miniszteri hivatalnokok a központi bureauban nyerik összes képzettségüket s a vidéket egyáltalán nem ismerik. Ámde e fonák helyzet is a legszorosabb viszonyban van a mai helyi választási rendszerrel.

A kinevezési rendszer e részbeni előnyét a választási rendszer hívei nemcsak elismerik, de a helyhez kötöttségre súlyt fektetnek; a helyi emberek helyi ismeretével érvelnek a közigazgatás országos szervezése ellen (így Gyarmathy). Mintha Magyarország annyira elütne a többi művelt államoktól; mintha Franciaországnak, Poroszországnak nem lennének helyi különbségei, helyi viszonyai; mintha az éles idegen szem nem bírná a helyi viszonyok jelentőségét, még pedig nem egyszer gyorsabban, tisztábban felfogni, mint a helybeli.

Amint a képzett, gyakorlott   gazda   a   legkülönbözőbb vidéken hamar tájékozza magát, noha a gazdaságban a helyi faktorok döntő fontosságúak: ép úgy és még inkább képes lesz arra a jó hivatalnok a közszolgálat terén, ahol a feladat mindenesetre schematikusabb, ahol a helyi viszonyoknak távolról sincs akkora jelentősége, mint a gazdaságban.

De egészen mellőzve e főfontosságú szempontot, a választási rendszer, a legszigorúbb qualifikáció felállítása mellett is, ellenkezik a közszolgálat követelményeivel, mert a választás csak periodice képzelhető, s ennél a szolgálatban levők kihagyása fegyelmi vétség nélkül, a nem érdemesek előléptetése, sokkal inkább a rendszerben fekszik, mert a választás szabadságának szükséges corollariuma. A kinevezésnél legalább a hivatalvesztés nem fordul elő másként, mint fegyelmi ítélet alapján.

A periodicitásnak legfőbb hiánya kétségtelenül a közhivatali pálya bizonytalanságában fekszik. Ez előre kizárja a lehetőleg jobb elemeknek e pályára lépését; arra pedig nemcsak a magyar, de akármely állam szegény, hogy az új választásnál kimaradt, szolgálni képes egyéneknek ellátást adjon.

A választási rendszert tehát csak az élethossziglani választás elvével lehet megmenteni.

Ez azonban a legképtelenebb szervezési mód mindannyi között.

Mit mond ez apodicticus ítélethez a történelem?

Hogy csak egyet említsünk a sok közül: a leghatalmasabb, az egész világot átölelő közigazgatási szervezet, a katholikus egyház, nem-e módon választja-e fejét, püspökei igen tekintélyes részét? s melyik közigazgatás vetekedhetik az övével korra, állandóságra?

Igen, de az egyházban a választás szuverenitási aktus. Nem hivatalnokok,  hanem egyházfejedelmek teremtetnek általa. A választók testülete szerfölött korlátolt számú tagból áll s a szuverén hatalomnak, mely a választás által létrejön, egész jellege alapjában különbözik a politikai szuverenitástól. Sőt ha ez kétségbe vonatnék is, a választók hatalmának megőrzésére alkalmas módnak az élethossziglani választást nem mutatja a történelem sem az egyházi, sem egyéb téren.

Az állami életre nézve kétségtelen, hogy az élethossziglani választás önön elvét semmisíti meg, egyrészt, míg másrészt a közigazgatásra nézve garanciát nem nyújt a közszolgálat tekintetében.

Az élethossziglani választás önön elvé^ semmisíti meg, mert a választás főleg hatalomgyakorlás, mert a választás, a változó nézetek, a változó vélemények kifejezésére szolgáló eszköz, a választás a bizalom ténye. A társadalom a hatalmának megőrzése végett kívánja elsősorban a választást; ha azonban a választás által élethossziglan ruházza át a hatalmat, nyilván önmagát gyengíti a választó, az élethossziglan választottakban önmagával szemben testületet teremt.

A respublikák nagyon jól tudják ezt: nemcsak az élethossziglani választást, de az újraválasztást sem tűrik.

De a választás alapgondolata, ha a hatalmi kérdést nem tekintjük, a nemzet öntudatának részletes kifejezést adni.

Ezért oly természetes a választás a törvényhozás tagjaira nézve, ezért a kinevezés a végrehajtás, a közigazgatás tekintetében.

A törvényhozás fejezi ki a nemzet öntudatát, akaratát; a közigazgatás a már kifejezett, megállapodott öntudatot, akaratot megvalósítja.

Az első a nemzet összes helyi csoportjainak helyi választások által megnyilatkozó nézetéből tudható meg, mely legfőbb akarattal szemben a főcél az engedelmeskedés. Ezzel a nemzet helyi csoportjainak nézetét a végrehajtás terén szembeállítani, annyi, mint a nemzet szuverenitását az egyes helyeké által megingatni.

A közigazgatásba, mely a törvényeknek van hivatva életet adni, nem szabad tehát a törvényekre nézve változó nézeteket belevinni, ha magát a törvényt megingatni nem akarjuk. Ezért kell a közigazgatási személyzet    Összeállításának,    kiszemelésének az állam egységét fenntartó hatalom kezében lennie, a központból, nem pedig a divergens helyi csoportok által történnie. Mihelyst egy állam közviszonyait törvények által rendezi, elesik a főindok, melyre a végrehajtó közegek választása alapítható. A tisztviselők választásának a kormányzottak által addig van értelme, míg a közigazgatásnak nincsenek általános szabályai, mert ekkor a tisztviselő egyénisége az egyedüli mód, hogy a közigazgatás a kormányzottak véleménye szerint kezeltessék. A tisztviselő-választás főleg mint a törvényhozás surrogatuma bír értelemmel.

Ha pedig a közigazgatást is a folyton változó, újat létrehozni akaró, a fennállót bíráló nemzeti öntudat hullámzásának reflexévé akarjuk tenni – s a választási elvnek kétségkívül ez a törekvése –: akkor újra önmagát semmisíti meg az élethossziglanosság által a választás elve; mert az élethossziglan választott tisztviselő a legellentétesebb hatvány lesz a közvélemény változásaival szemben.

Ahol a közvéleménnyel szemben önállóságra, változásaival szemben állandóságra törekszik az állam» ott az örökletesség s az élethossziglanosság elvére alapítja intézményeit; ilyenek az örökletes és az élethossziglani pairség, a bíróságok; ahol ellenben a változó közvélemény kifejezését keresi, ott az időszaki választáshoz nyúl.

Amily célellenes, fonák dolog lenne a képviselőket nem rövid időre, hanem élethossziglan választani, ép oly összeegyeztethetlen a választás elvével a közigazgatási tisztviselőknek, ha már választani akarjuk, élethossziglanra választása.

De legkevésbbé nyerne az élethossziglanság által a közszolgálat; a csakis a tisztviselői karnak külön testületi érdekét biztosítaná.

A választásokkal járó tévedések, a választás kockázatos jellege, kiszámíthatlansága – melyet oly jól jellemez Figaro, midőn leírja, hogy községi számvevőre volt szükség   s   táncmester   került   ki   győztesnek   az urnából – csak rövid időszakonként megújuló választásokkal hozható helyre; az élethossziglanos választás a legnagyobb képtelenségeket szentesítené.

De nincsenek-e képtelen kinevezések is? Hogyne lennének! Csak az a nagy különbség, hogy míg a tömeges szavazatok által eszközölt választás bármiként üssön ki, annak súlyát, hibás voltát közvetlenül nem érzi senki, az erkölcsi felelősség pedig a résztvevők tömegessége által, azon lélektani törvény szerint, hogy a felelősség érzete fordított arányban áll a tényt véghez vivők számával, egyénileg megsemmisülő. Holott a kinevezés helytelenségéért nem a jogi felelősség ugyan – ki fektetne erre nagy súlyt? – de igenis az erkölcsi felelősség egész súlyával a kinevezendő egyénre nehezedik. A kinevezett képtelenségének következményét közvetlenül megérzi a kinevező ambíciója, melyet alkalmatlan embereknek a hivatalba tömeges betolása igen érzékenyen fenyeget,

A választók összesége alaktalan, láttatlan, érzékileg nem létező lény, mely abszurd választásáért még nevetségessé is alig tehető; de a kinevező miniszter ellen a gúny, az erkölcsi megrovás, a legélesebb kritika alkalmazható. A helyi választások aljassága szűkkörű bíráló fórumra talál; a kormány kinevezések fölött az egész ország közvéleménye tarthat ítéletet. Valóban, a helytelen kinevezések ellen ezerféle correctivuma van a nemzetnek, míg az élethossziglani választások ellen semmi; a választók bölcsességét s a választók kifogástalanságát kell föltételeznie annak, ki a köztisztviselők élethossziglan való választását javasolja, mely föltevéssel azonban számolni tán fölösleges.

A választás csak mint időszaki bír jogosultsággal, az élethossziglaniság elvéhez való folyamodás legkézzelfoghatóbb bizonyíték a tisztviselőválasztás tarthatatlansága mellett.

Így hát a közigazgatási tisztviselők kinevezése lenne az eredmény, melyre azon kérdés, vajjon életpálya-e a közigazgatási szolgálat, vezet.

Az értekezlet véleménye is összhangzóbb volt e kérdésre nézve, mint a választás tekintetében, mely igen különböző árnyalatokban ajánltatott.

De az enquệte igen tekintélyes tagjai közigazgatási tisztviselők kinevezését decentralizációval, a hivatalnokok törvényszerű függetlenségét biztosító szolgálati pragmatikával s a tisztviselőkön kívül fenntartott önkormányzati szervezet hatáskörének kiterjesztésével kapcsolatban kívánják aktuálni. B. Sennyei hangsúlyozta kiválólag ez eszmét, Horváth Lajos fejtette ki tüzetesen ép annyi szakértelemmel, mint melegséggel.

A kinevezett hivatalnok a kormány bizalmából nyervén hatáskörét, képessége, jelleme iránt a kormány inkább tájékozott lévén, mint a választott közegére nézve, a központ aggodalom nélkül adhat ki kezéből ügyeket s bízhatja azokat kinevezett közegeire, mint a választottakra; a decentralizáció tehát a hivatalnokok hatáskörébe eső ügyekre a kinevezési rendszer mellett inkább lehetséges, mint a választási rendszerben.

A kinevezett hivatalnokok függetlenségét biztosító szolgálati pragmatika, – mely azonban csak a hivatalnokoknak önkényes célokra való felhasználását gátolja, nem a törvényes és természetes engedelmességet a végrehajtó hatalommal szemben, – nem tartozik az ábrándok, a lehetetlenségek világába.

A hivatalában életpályáját, kenyerét bíró kinevezett hivatalnok törvényszerű függetlensége távol sem oly veszélyes, mint a választotté; az életpályáját teszi kockára alapnélküli függetlenkedés által, ez emeli népszerűségét s biztosítja újra választását, vagy ha a hivatal nem képez reánézve életpályát, még könnyebben veszi a csak teherrel járó hivatal elvesztését.

A francia törvényhozás, mely oly aggodalmas gondoskodással zárta ki a bíróságot a közigazgatás jogi ellenőrzéséből, mely a merev hierarchikus engedelmességet oly határozottan érvényre emelte, ki merte mondani, hogy a hivatalnok a törvénytelen adó kivetése és beszedéséért   közvetlenül   beperelhető s magát   felsőbb paranccsal nem igazolhatja, vagyis a hivatalnok függetlenségét ezen téren teljes mérvben elfogadta.

Ez elvet követeli az egész közigazgatásra nézve nemcsak az elmélet, melyet rendesen a szép, de elérhetetlen dolgok ékes gyűjteményének szokás tekinteni, hanem a routine által elfogulttá nem tett értelmes gyakorlat is; s midőn az értekezlet több tagja a hivatali rendszert ez alapon kívánja, egyáltalán nem kivan lehetetlent, sőt olyas valamit, mi a dolog természetében rejlik.

Célom teljesen más, mint e föltevés helyességét bizonyítani, bár az fölösleges épen nem lenne, miután hazai közvéleményünk nem jelentéktelen részénél hivatalnok és szolgai engedelmesség synonymok.

Hazai közvéleményünk részint az ötvenes évek hivatalnokairól, részint az 1848. előtti idők nagyrészt német eredetű kameralis és a függetlenségben valami különösen nem tündöklött dicasterialis közegeiről vette mintáját, vagyis mindkét esetben oly időszakokból, melyek teljesen eltűntek, melyek lehetetlenek.

A magyar közvélemény általában a garanciák kedvelője; kevesebb súlyt fektet az intézményekre, mint azok biztosítékaira, mi a pozitív alkotásokbani gyöngeségét eléggé magyarázza; mindig az elmúlt idők visszatérése ellen akarja magát védeni, ahelyett, hogy a meglevő alkalmat teljesen kiaknázná. A politikai és társadalmi téren egyaránt ilyen; azon a közigazgatásnak most is oly szerepet akar adni, aminővel az csak a törvényhozás aléltságának idejében bírhatott, ezen képes a magyar nemzeti eszme követelményeivel is szembeszállni és p. o. a nemzeti közoktatás szervezését lehetleníteni, mert a protestánsok 17. és 18. századi üldözései újra visszatérhetnek.

Egyébként bár teljesen azok nézetében osztozunk; kik a kinevezett közigazgatási hivatalnokok függetlenségét a közigazgatás minden hátránya nélkül megteremthetni vélik, be kell vallanunk,   hogy  a  közvélemény aggályossága e részben még a legindokoltabb. Nem azért ugyan, mintha a választott tisztviselők függetlenség tekintetében a kinevezettek fölött állanának – hisz ezek függősége választóiktól, egyes hatalmas klikkektől még sokkal nagyobb –, hanem mert a közigazgatás terén a hivatalnok az erkölcsi tekintély oly színvonalára emelése, amilyenen a bírói hivatal áll, Európa legnagyobb részében csakugyan még a jövő feladványa.

Nem foglalkozom tehát e fontos ponttal, mert a kinevezési rendszer híveinek nem akarom álláspontját védelmezni, hanem inkább kiegészíteni; ez okból nem bocsátkozom annak fejtegetésébe sem, mily helyesen kívánták a kinevezési rendszer hívei az önkormányzaton a tisztviselői választás megszüntetése által támadó csorbát azáltal helyreütni, hogy az Önkormányzatnak bizottsági formáiba kivannak új életet önteni, azok hatáskörének szélesbítése által.

Ε törekvés annak felismerésén alapszik, hogy a tisztviselők által gyakorolt önkormányzat megszüntetése oly űrt hagy nemzeti államrendszerünkben, melyet betöltetlenül hagyni nem szabad. Vagy, helyesebben formulázva az ügyállást, önkormányzati rendszerünkben már régen hiányzott egy lényeges elem, a tisztviselői önkormányzat, melyet tulajdonkép nem a választás eltörlése szüntet meg, hanem mely régóta megszűnt már, s a választás alakjában csak névleg létezik. Miután a törvényhatósági tisztviselők legnagyobb részére a hivataloskodás kenyérkereset, személyükben önkormányzatról nem lehet szó és pedig annál kevésbbé, mert a közigazgatásban előfordult számos sikkasztás nemcsak az önkormányzattól elválhatlan hazafias áldozatkészségről nem tanúskodik, de a .közönséges életben is elkerülhetetlen becsületesség nem csekély hiányát tárja fel közigazgatásunkban.

A tényleg régen kihalt, a választási rendszer eltörlésével pedig névleg is megszűnt tisztviselői önkormányzat pótlását helyesen vette tehát célba az értekezlet úgynevezett centralista pártja. A kérdés csak az lehet: elégséges pótléka-e a tisztviselői önkormányzatnak a bizottsági önkormányzat erősítése?

Akik az önkormányzatra oly súlyt fektetnek, mint a kinevezési rendszer némely pártolói az értekezleten, azt hiszem vita nélkül megengedik azon tételt, hogy az önkormányzat súlypontja, valódi értéke abban rejlik, hogy a tényleges ügyintézés, melyet elsősorban csak tisztviselők s nem bizottságok végezhetnek, önkormányzatilag történik. Bármily szép, bármily értékes legyen, az önkormányzati bizottságok, képviseletek működése, sohasem fog az az egyes bizottsági tagra oly hatással lenni, mint a közigazgatással való napontai állandó foglalkozás.

A csak időszakonkint működő önkormányzati bizottságok igen könnyen elvesztik érzéküket a közigazgatás valódi követelményei iránt; ilyen csak azokban található fel, akik állandóan foglalkoznak vele. Azért hasztalan tágítjuk az önkormányzati bizottságok hatáskörét, azok nem fogják a nekik adott véleményező, intéző, ellenőrző hatalmat felhasználni tudni, mert nem értik a közigazgatás menetét, belső szükségleteit, hiányait; vagy ha hatalmukat mégis használni akarják, fonákul, a közigazgatást zavarólag fogják azt tenni. Hol volt 1848. előtt is a megyei önkormányzat súlypontja? Nem a közgyűléseken, mert ezek politikai szerepet vittek, amióta vittek. Az adminisztráció, az igazságszolgáltatás teljesen a kis-gyűlésen, alispánon, szolgabírán, esküdtön, á régi világnak általunk – mint Szentkirályi mondja – méltatlanul bűnbakká tett kihalt alakjain, a táblabírákon nyugodott.

A kinevezett professionatus tisztviselőkkel átmenet, kapocs nélkül szembeállítani az önkormányzati bizottságokat, bármily jelentékeny hatáskört adjunk is ezeknek, okvetlen az önkormányzati érzék és képesség kiveszésére, mindenesetre gyengülésére vezetne. Amely nép a szabadok közé kivan számíttatni, annak e fogyatkozást lehetőleg meg kell akadályoznia, mert a közigazgatási     önkormányzat     alapja    a    törvényhozási    önkormányzatnak.

De hogyan legyen ez lehetséges, mikor magunk is annak szükségét vitatjuk, hogy a közigazgatási hivatal életpályává s a kormány kinevezésétől függővé legyen, szóval, midőn annak önkormányzati jellegét tarthatatlannak mondottuk?

A tisztviselői önkormányzat, mai társadalmi viszonyaink között, a közigazgatás nagy igényeivel szemben, csak a tiszti hatáskörök reformja által lehetséges. Az alispáni, a szolgabírói hatáskörök oly nagy terhet rónak az illetőkre, oly előkészületet tesznek szükségessé, hogy a bennük foglalt feladatok megoldása más mint hivatásszerű közegek által nem várható, még pedig ezeknek is csak tetemes túlterhelésével.

A mostani hatáskörök azon feladatainak kevesbítése által, melyek a közigazgatás egységes láncolatában nélkülözhetetlen ízeket nem képeznek, lehetne egyrészt a hivatásszerű tisztviselőkön könnyíteni, másrészt a tisztviselői önkormányzatot újra életre ébreszteni.

Középosztályunk erős megingása dacára az ország több megyéiben még mindig vannak birtokosok, kik birtokuk közvetlen szomszédságában 3-4 községre nézve bizonyos közigazgatási feladatokkal megbízhatók s ily feladatok elvállalására készek is volnának. Némely rendészeti, közlekedési, közoktatási, közgazdasági, közegészségi feladatok a birtokost közvetlen szomszédságában nagyon is élénken érdeklik s az ily ügyekkel való bajlódás kellemetlenségeit elfeledtetné az eredmény, melyet a közhatalomnak gyakorlása által a köznek s magának kivívhatna. Manap a birtokosok virilis szavazatuk dacára izoláltan állanak szemben a „paraszttal”; a volt úr nem akar a parasztokkal összeelegyedni, ezek pedig minden tettét a birtokkülönbségből származó féltékenységgel nézik.

Néhány községből alakított hatósági kör élére állítva a birtokos osztály megtalálná igazi helyét közéletünkben, a közigazgatásra   nézve   pedig   meg   lenne teremtve a szolgabíró és az egyes községek közt a ma-nap hiányzó összekötő kapocs; a községek nagyobb részének a törvény által ráruházott hatáskör gyakorlatára való képtelensége pótoltatnék a községi körök élén álló értelmes férfiú által.

Manap a községek képtelenségén szenved hajótörést a közigazgatási rendszabályok foganatosítása s a legjobb járási tisztviselőre nézve is lehetetlenség, hogy járása községeivel oly közvetlen érintkezésben legyen, aminőt az ügyek érdemleges, nem pusztán sablonszerű elintézése megkíván.

Az imént mondottak a nagybirtokra s a nagyobb bérlőkre is állanak. Részint saját személyükben, részint megbízottaik által igen jól végeznének községi, illetőleg néhány községből alakult körre vonatkozó közigazgatási feladatokat.

Az ekként alakított köröknek nem szabadna nagyoknak, a körök élén álló egyéneknek nem szabadna teendőkkel túlterhelteknek lenniök. Ily rendezés mellett a birtokos osztály csakhamar belátná, mennyi érdeke van ily tisztség elvállalásában; közigazgatásunkban pedig sokkal több élet, közvetlenség, értelmiség lenne, mint a mai hatáskörök mellett, hol a szolgabírón s az önkormányzatra nem érett községeken fordul meg minden, az intelligens birtokos osztály pedig teljesen használatlanul él a járási, sőt a megyei igazgatásban, mely utóbbi székhelyétől távol esik s az ott ritka időközökben gyakorolható befolyás közvetlen hatását nem érzi.

Ily körök alakítása, azokban a teendők önkormányzati, díjtalan ellátása – a készkiadások természetesen megtérítettnének – azt hisszük ép oly üdvös lenne a közigazgatás sikerére, mint a tisztviselői önkormányzat felélesztésére. Részemről többet várnék tőlük, mint a Dőry Dénes által javasolt járási bizottságoktól, melyeknek nagyon az 50-es évekre emlékeztető neve, karaktere van. Mint Széll mondta: könnyű kereteket felállítani, de beléjök életet önteni mesterségesen nem lehet; már pedig a járások ily mesterséges adminisztratív alkotások, holott az általam kívánt körök a szomszédság természetes tényén alapulnak. A birtokviszonyok külön-félesége miatt talán nem lehetne e köröket az ország minden megyéjében egyformán létesíteni; de egészben véve közigazgatásunk szerkezet az országban ily alapra volna fektethető.

Nagyon sajnáljuk, hogy az értekezleten ily eszme egyáltalán nem pendített meg. Baross Gábor ugyan némileg rokongondolatoknak adott kifejezést a közigazgatási községek felvetése által, de siker nélkül, s ily irányban kérdés sem intéztetett az értekezlet tagjaihoz, akik pedig különösen hivatva lettek volna az iránt nyilatkozni, vajjon a tényleges viszonyok ily koncepció komoly megfontolását megengedik-e?

Midőn Grünwald Béla erősen centralisztikus, a tisztviselői önkormányzatot elvető iratait közrebocsátá, egy kis röpiratban felvetettem a kérdést. A sajtó, sajnálatomra azt felelte, nem érti, mit akarok vele. Most ismétlem, és pedig tán világosabban, a kérdést, bár csak mint gondolatot, részletezés, kiviteli módozatok nélkül.

Teljesen elismerem a szakszerű, az illetőkre életpályául szolgáló s így szükségkép kormány-kinevezésen alapuló hivatali rendszer nélkülözhetetlenségét; de másrészt a közvetlen sikert, mely e rendszer nyomán ép oly bizonyosan beáll a közigazgatásban, amint beállott az igazságszolgáltatásban, nem tekinthetem az egyedüli figyelembe veendőnek.

A közigazgatási siker mellett a szabadság, a politikai ethika követelményeiről sem szabad megfeledkeznünk, melyek az önkormányzat aktualitását kívánják és pedig nemcsak a bizottsági, hanem a tisztviselői önkormányzatét is.

A szakszerű kinevezett hivatalnoki rendszert tehát nemcsak önkormányzati bizottságokkal kívánnám körülvenni, hanem melléje és közvetítőül a községek közé a tisztviselői önkormányzatot állítanám.

A munkafelosztás gazdászati elve teszi lehetetlenné a tisztviselői önkormányzat teljes keresztülvitelét s szükségessé a szakszerű hivatalnoki rendszert; de vele szemben helyesen hangsúlyoztatik és kívántatik a közethika elve, mely az önkormányzatot követeli. Az önkormányzat azonban pusztán bizottsági formában nem életképes, létéhez nélkülözhetlen a tisztviselés, melyet azonban nem szabad a tisztviselők választásában keresni s nem lehet másrészt az alispáni és szolgabírói hatáskörnek az egész embert elfoglaló teendőivel felruházni.

Ez okból tartjuk hiányosnak az értekezlet azon tagjainak véleményét, akik kinevezési rendszer mellett az önkormányzati bizottságok hatáskörének szélesbítését s ez által az önkormányzat emelését javasolták; ez magyarázza meg a tisztviselői önkormányzat tekintetében tett javaslatunkat, de annak 3-4 községből álló körre való határolását is.

 

III. Az értekezlet egyes   vitakérdései.

A választáson és kinevezésen kívül annyi kérdést vett fel a tanácskozmány, hogy ha csak a legfontosabbakkal is tüzetesen akarnék foglalkozni, a közigazgatási szervezet egész rendszerét ki kellene fejtenem. Egyes főbb kérdésekre szorítkozom tehát.

Minden közigazgatási rendszerben meg kell lenni az egységnek, az összműködésnek; e végből az egyes közigazgatási feladatok (belügy, hadügy, pénzügy) intézése különös főhatóságok vezetése, ellenőrzése alá helyeztetik. Ε főhatóságok részint kormányzatiak (a legtöbb államban maguk a minisztériumok) vagy bíróiak, a különböző formájú közigazgatási bíróságok. Az egyes nagy feladatok egységes, egyenlő igazgatásán kívül azonban nem kevésbbé szükséges, hogy azok úgy a központban, mint a vidéken összeműködjenek, miután mindegyik nagy közfeladat a közigazgatásnak a másik feladattól elvált ágazatát képezi; mint a központban minisztérium egymással szemben önálló, különös feladatot kezelő miniszterekből áll, úgy a vidéken a katonai, pénzügyi, az oktatási, a közgazdasági, igazságügyi, belügyi feladat egymással szemben önálló hatóságokra van bízva.

A közigazgatás egysége tehát nemcsak azt jelenti, hogy egyes meghatározott feladatú hatóságok az ország különböző részén különbözőleg el ne járhassanak; ahhoz épen úgy szükséges az egymással szemben önálló különböző feladatú hatóságok összeműködését létrehozni.

Hogyan érethetik el ez a központban, a miniszteri tanács-e arra az alkalmas fórum, vagy államtanács; mennyiben folyhat be erre is, mint az egyes feladatok körében az egységesítésre, a közigazgatási jogszolgáltatás, e helyütt nem vizsgálhatom. Hisz az értekezlet sem foglalkozott e kérdéssel. Legfeljebb a közigazgatási bíráskodásnak ott felvetett kérdése adhatna erre okot, mint amely nemcsak az egyéni jogok védelme, nemcsak a közigazgatás törvényszerűsége tekintetében alkot új érát az államok életében, de a kormányzat szerkezetére, az összpontosítás, a vezetés, a felügyelet tekintetében is. De a közkormányzat e finom szövedékének elemzése nagyon messze vinne célomtól; a vidéki közigazgatási ágak összeműködésének miképeni biztosíthatására szorítkozom tehát.

A különböző feladatoknak különböző hatóságok által intézése époly abszolút szükség, mint összműködésük biztosítása; az egyenes, a közvetett adók, a közoktatás, posta, távírda, belügy – hogy csak néhányat említsek – külön hatósági ágakat igényelnek; ez bizonyítást nem szükséglő tétel. De összműködésük szabályok útján biztosítható-e vagy különös hatóságok útján? Ε fölött lehet nézet, eltérés.

Az angolok, végletekig vive a munkafelosztást, szinte a képtelenségig specializálták a hatóságokat s közöttük főleg csak elvek által biztosítják az összműködést (mint Brodrick mondja a Cobden Club essay-kben: „that portentous confusion of all the elements in Local Government which Mr. Goschen justly described as a chaos of authorites, a chaos of rates and a chaos, worse than all, of areas), a franciák préfet rendszere ellenben annak egyenes ellentéte. Itt nem elvek, hanem a prefectura, tehát különös hatóság által, biztosíttatott a különböző feladatú hatóságok (autorité), jobban mondva közegek (agent), összműködése.

Míg az angol rendszerben ezerféle hatóság között van szétosztva a közigazgatási hatalom, addig az Franciaországban alapjában 86 préfétben egyesül. A préfet a kiskirály a megyében s egy olasz író jól mondja, hogy több mint az egyes miniszter, mert ennek hatalma csak egy szolgálati ágra terjed ki, míg a préfeté, mint a királyé, az összes állami végrehajtást felöleli.

Nem könnyíti-e a préfet-rendszer óriásilag a kormányzatot? 86 embert könnyű kiszemelni, könnyű velük rendelkezni, a közigazgatási hálózat világos, a „kormány mindig tudja hova forduljon, hol van a hiba: a közigazgatási ágaknak összekapcsolása ekként kevés hatóság által nem valóságos diadala-e a közigazgatási technikának? nem a hadseregéhez hasonló könnyen kezelhető szervezet-e az?

Napóleonnak kétségtelenül ez volt a célja a prefecturalis rendszerrel; de eléretett-e a cél? fenntartható volt-e a rendszer? Amint a hadosztályparancsnok különböző fegyvernemek, különböző szolgálati ágak fölött viszi a parancsnokságot, úgy vélte ő a praefectúrát is szervezhetni, elfeledve, hogy először is a polgári igazgatás minden ágának oly összeműködésére nincsen szükség, aminőt a hadviselésben a különböző fegyvernemeknek kifejteni kell; továbbá, hogy a különböző közigazgatási szolgálati ágak nem tömegjelenségek, mint az egyes csapatok, fegyvernemek, hanem egyes külön-külön méltatandó esetek láncolatai.

A préfet-k, mint az államhatalomnak a megyében minden feladatot felölelő gócpontjai, nem voltak fenntarthatók, a többi szolgálati ágak részben önállósultak s amennyiben ez nem történt s a préfet p. o. az adó- és egyéb igazgatási ágak fölött ma is hatalmat gyakorol, az vagy tisztán formális, mely csak a közigazgatást komplikálja, vagy, amennyiben a dolog érdemébe is avatkozó, nem válik a közszolgálat hasznára; amennyiben pedig fegyelmi jellegű, nem annyira a közigazgatási siker, mint bizonyos politikai pártérdekeknek szolgál.

Azt hiszem tehát, sem az angol, sem a francia rendszer nem szolgálhat e részben mintaképül.

Az osztrák Statthalterei, a porosz Oberpräsident és Regierungsprasident-féle rendszer a maguk módja szerint iparkodnak az említett feladványt megoldani. Az elsőről, mint ismertről, nem szólok; az utóbbit pedig csak névleg látszik a különböző vidéki hatóságoknak egyes főhatóságok általi egyesítését s az összes közhatalomnak a vidéken egy kézben való összpontosítását javalni.

A porosz közigazgatási rendszerben a Regierungspräsident látszik ugyanis azt a hatóságot képezni, mely a különböző szolgálati ágakat a vidéken egyesíti, amelyen a vidéki igazgatás súlypontja középfokon általában nyugszik. Az Oberpräsident állása egészen sajátságos, csak a porosz állam történeti keletkezéséből érthető: erre azért nem is reflektálok.

A 24 millió lelket számláló Poroszországnak, nem számítva Hannoverát, 28 ilyen Regierungspräsidentje van; itt tehát a hatalomösszpontosítás még nagyobbnak látszik, miután a Regierungspräsidentek kezében az összes közszolgálati ágak összefolynak. De ez csak látszólagos; mert minden Regierungspräsident csak elnöke egy az osztrák Statthaltereiokhoz hasonló collegiumnak, mely önálló ügyosztályokból áll (1. belügy, 2. vallás- és közoktatásügy, 3. az egyenes adók, állam javak és államerdők, 4. a közvetett adók, 5. a pénztári és számvevői ügyek), mindenik ügyosztály önállólag határoz s az elnök, bár nem egyszerűen a bírósági elnökök állásával bír, nem is áll annyira az osztályok vagy azok plénuma fölött, hogy őt a préfethez hasonlítani lehetne, mert utóbbival szemben a praefecturalis bureauknak semmi önállósága sincs.

A porosz rendszer sem hozható hát fel bizonyítékul arra, hogy a közigazgatási ágak összműködése csakis úgy biztosítható, ha vidékenkint, egy az összes igazgatási ágak fölött álló hatóság teremtetik, annál kevésbbé arra, hogy a jövendőbeli főispán (megyefőnök) egyesítse kezében az alispáni, adó-, tanfelügyelői, pénzügyigazgatói, árvaszéki, tán még a kincstári jószágigazgatás, mérnöki, postai, felső oktatási hatóságok teendőinek vezetését is.

Nem vizsgálva most, mennyiben lenne helyes a belügyre nézve is bizonyos provinciális igazgatási kereteket felállítani, amint azok p. o. nálunk is a posta- és távírdai szolgálatra, a fogyasztási adókra nézve a pénzügyigazgatásokban fennállanak; megyéink mai kerületi rendszerét véve alapul, a porosz rendszer semmiképen sem szolgálhatna érvül arra, hogy a főispánoknak ily hatáskör adassék.

A francia departemeníalis területi rendszer s a mi megyei rendszerünk között még inkább lehetne párhuzamot vonni. Ámde, mint már fenntebb kiemeltem, a praefecturalis hatóság ép a hatalom vidéki összpontosítása szempontjából tetemesen megnyirbáltatott, s amennyiben fennáll – nem mondom egyáltalában, de igenis túlságaiban – az ügyek szakszerű, gyors elintézésére üdvösen nem hat s csak az irka-firkát, a formalizmust neveli.

Gr. Péchy, br. Sennyei a szolgálati ágaknak összműködését a francia praefecturalis rendszer szerint vélik csak biztosíthatónak; br. Bánffy Dezső annyira ment, hogy jövőbeli közigazgatási szerkezetünkben a főispán mellett az alispánt is meghagyva, az elsőt tisztán és egyedül a közszolgálati ágak gócpontjaiként kívánja megtartani. Utóbbi nézet szerint a főispán valami Regierungsprasident-féle, az egyes szolgálati ágak főnökei pedig mintegy szakelőadók lennének.

Részemről ezen irányt túlzásnak tartom, mert a közigazgatási ágak ilyforma összműködését sem a dolog természete   szerint   képzelni nem tudom, sem más államok intézményei által támogatva nem látom. Igaz ugyan, hogy a főispánnak adandó hatalom konkrét mértéke szerint lehet majd csak eldönteni, elbír-e egy-egy ember ily hatáskört? elbírja-e az ügy ágak természete a vidéki közhatalom ily összpontosítását a főispánban? Ily lényeges törvényhozási elvekről csak általában vitatkozni, ha részletesen kidolgozott javaslat nem fekszik előttünk, mondhatni lehetetlen, mert csak részletekből lehet megtudni, mekkora az általános elv hordereje. Mit ért gr. Péchy az alatt, hogy „a megyei főnökök … hatásköre a megyék területén exponált, összes állami hivatalnokokkal szemben akként szabályoztassék, hogy a kölcsönös rivalitások és túlkapások a közszolgálat érdekeit ne veszélyeztessék, hanem hogy ők ez érdekeket egész erővel előmozdíthassák” (L. Közig, enquệte 19. 1.); mit br. Sennyei az alatt, hogy „a főispán szűnjék meg méltóság lenni, kezébe koncentráltassanak az államnak mindazon teendői, melyek a megye székhelyén kielégítést és végrehajtást igényelnek, hogy ezek által éressék el azon összpontosítás, melyet a miniszterelnök a közigazgatási bizottság által akart elérni?”

De általában megdönthetetlen elvek, hogy az egyes ügyágak bizonyos szakképzettséget tételeznek fel; hogy egy ember nem vállalhatja magára a felelősséget az összes ügyágakért, s hogy ebből folyólag a megyefőnök befolyásának az egyes szolgálati ágakra gondosan körülírtnak s csakis az összműködés szempontjából megengedettnek kell lennie. Ahol ily összműködésre szükség nincs, ott mindegyik szolgálati ág legyen teljesen önálló, ott a megyefőnök úgynevezett politikai és fegyelmi felügyelete rendszerint helytelen, zavaró, amint a felügyelet és ellenőrzés természete szerint egyéb nem is lehet.

Az összműködés szüksége onnan is származik, hogy nem minden hatóságnak van meg minden orgánuma. A leggazdagabb állam sem képes arra, hogy minden szolgálati ágat teljesen ellásson minden közeggel; a közvetett adóknak van végrehajtó személyzete a pénzügyőrségben, az egyeneseknek már nincsen. így szorul az egyenes adóknak igazgatása, a katonai igazgatás a belügyinek támogatására, ez ismét nagyobb karhatalom szüksége esetén, a katonaira.

A belügyi igazgatás lévén legteljesebben felszerelve a külső cselekvés minden eszközével, ennek segítségére szorul a legtöbb speciális igazgatási ág. De hol? Nem az intézés, nem a vezetés, hanem a végrehajtás terén: a legalsóbbfokú hatóságokban van tehát az összműködésre leginkább szükség, s ebből folyólag a községi, a járási hatóságokban  kell az  összműködést biztosítani.

A községi, a járási igazgatásban folynak össze majdnem az összes szolgálati ágak, ezek a többinek mind bizonyos tekintetben közös orgánumai s intézkedéseikért az egyes szolgálati ágak vezetőit illetvén a felelősség, nincs ok, miért ne fordulhassanak azok egyenesen ezen hatóságokhoz, miért kelljen azt rendesen a megyefőnök útján tenni,

Részemről tehát a községi és járási hatóságok azon viszonyának szabályozása által, melyben a különböző ágakhoz állnak, továbbá a főispánnak, megyefőnöknek a többi szolgálati ágakkal szemben gyakorolható befolyásának szabatos körvonalozása által, teljesen biztosíthatónak tartom a különböző ágak összevágó működését.

Ugyané cél lebegett törvényhozásunk előtt a közigazgatási bizottság alkotásánál. De nemcsak ez. A közigazgatási bizottság sok más célnak volna még hivatva szolgálni; a közigazgatási bizottság leplezetlen kifejezése közigazgatásunk sok hiányának, de nézetem szerint sem orvoslása.

A közigazgatási bizottság célja nemcsak a szolgálati ágak összműködésének biztosítása, ennél több is céloztatott általuk; a pénzügyi, a posta- és távirdaigazgatás nemcsak mint önálló szolgálati ágak állnak szemben a megyeivel, hanem, mondjuk ki világosan, mint két ellenséges factor, az egyik a megyei, képviselvén a magyar nemzeti elemet, a másikban a német uralom maradványa, a beamtervilág állván még sokrészt a hazai közvélemény előtt. A tanfelügyelő, az ügyész már nem a német, hanem a hivatásszerű hivatalnoki elemet állítja szembe a legalább a tradíciók szerint nobile officiumot viselő megyei urakkal. Ez ellentétek kiegyenlítése szintén célja a közigazgatási bizottságnak.

Ha mindehhez hozzávesszük még a közigazgatási bíráskodás hiányát közigazgatási rendszerünkben; a fegyelmi hatalom gyengeségét; a megyei gyűlések képtelenségét az adminisztrációra állandóan befolyni (mert mindé hiányokon akart a közigazgatási bizottság egy csapással segíteni): csak akkor állnak előttünk az összes célok, melyeket a közigazgatási bizottság megvalósítani hivatva lenne.

Már a nagyon különböző természetű célok egyesítése ellene szól az intézménynek. Ezenkívül a közigazgatási bizottság intéző hatalommal ruháztatott fel oly teendőkre nézve, melyeknél összműködésre egyáltalán nincs szükség.

És mi által biztosíttatik az összműködés? Majorizálás által. A bizottság tagjai a legkülönbözőbb szolgálati ágak szükségleteit egyformán nem érthetik; a választott tagokról ez épen nem tehető fel, de a hivatalnokokról sem. Az árvaszék elnöke a távírdafőnöknek, a kir. ügyész a mérnöknek, a főorvos a tanfelügyelőnek ügyeire folyjon be? Ily heterogén elemeket az összműködés, a harmónia előmozdítóivá tenni némileg érthető lenne, ha tisztán hivatalnoki elemekből állna a testület; de ekkor is csak rendkívüli esetekben lehetne hivatott a közös elhatározásra. A porosz Bezirks-Regierung osztályai is csak rendkívüli esetekben tartanak közös üléseket. De e tarkaságnak még a választott, nem hivatalnoki elemekkel való növelése mit eredményezhet mást az összműködés tekintetében, mint a majorizálást? A különböző feladatokat különböző hatáskörű, különböző képzettségű embereknek kell elintézni, kik egymást igazán nem értik, egymás iránt természetes érdeklődéssel nincsenek.  Hogyan keletkezhetnek tehát határozataik?  Formai leszavazás útján a formai többség által.

Ép ily céltévesztett a bizottságnak önálló, intéző hatalommal való felruházása oly esetekben, midőn összműködésre szükség nincs. A közig, bizottság első célja, mint cél, teljesen jogosult; csak az eszköz, a rendszeres, a havonkint összegyűlő bizottság formája, de legfőkép annak összeállítása, fonák; ellenben a közig, bizottság utóbbi célja mint cél is helytelen, mert ahol összműködésre szükség nincs, minek ott egy ember dolgával még más kilencet foglalkoztatni, minek egy hivatalnok helyett kilencnek idejét vesztegetni, akik a dologhoz sem nem értenek, sem iránta érdekkel nem viseltetnek? A 10 választott tagról most nem is szólunk.

Ezenkívül a kollegiális forma bizonyos közigazgatási feladatokra nélkülözhetetlen ugyan; de mivel az ügymenetet komplikálja, lassítja, épen a közigazgatás menetének gyorsabbá tételére, egyszerűsítésére nagyon furcsa eszköz.

Még ahol a kollegiális forma szükséges is, ott is csak azon feltétel alatt az, hogy a collegium lehetőleg homogen elemekből áll; nem homogen elemekből csak akkor állhat, ha azok két ellenkező érdeket vannak hivatva képviselni. A közigazgatási bizottság nem választott elemeire azonban mindez egyáltalán nem talál.

A fegyelmi ügyeknek a közigazgatási bizottságra ruházása kétségkívül haladás volt az előbbi állapothoz képest (1870:XLII. t.-c. 77–83. §.), melyet másnak, mint monstruosusnak nem; nevezhetünk; a belügyminiszter méltán ítélte azt el. Annál csodálatosabb, hogy gróf Péchy azt visszaállítani szeretné. A fegyelmi hatalom gyakorlásának oly rendezése, aminő az 1870:XLIL t.-c-ben előttünk áll, megfoghatatlan volna, ha e törvény a tisztviselők időszaki választását is nem szentesítené. A választási rendszerben a fegyelmi hatalom főkép az új választás alkalmával gyakoroltatik az illetőre elég kíméletes módon, a mellőzés, a kihagyás által; s a 3 évi szolgálati    időtartam    mellett a rendszabály célszerűségét nem is lehet tagadni. Egészen másként áll már a dolog a 6 évivel.

A fegyelmi hatalom gyakorlása alapjában érdem vagy érdemetlenség méltatása, célja organisatorius; a közszolgálatot akarja biztosítani azáltal, hogy a tisztviselőt kötelessége teljesítésére szorítja vagy physikai, értelmi, jellembeli képesség hiánya miatt a közszolgálatból kizárja.

Ε hatalom gyakorlása a hivatalnokot egész existenciájában támadván meg, óvó formákkal vétetik körül s a bűnvádi eljárás mintájára szerveztetik, sőt bíráskodásnak is neveztetik, anélkül, hogy alapjában a rendes bíróságok funkciójához hasonlítható volna.

De bármennyire bírói is legyen az eljárás, annak alapvonása az, hogy egy hivatásuak gyakorolják egymás fölött (judicium parium); azok képesek az érdem vagy érdemetlenség, képesség vagy képtelenség megállapítására, akik ugyanazon hivatást gyakorolják, annak minden részletét ismerik, akik a testület becsülete által közvetlenül érintve vannak; tehát minden szolgálati ág saját közegei, a bírák bírótársaik, a belügyi, a pénzügyi hivatalnokok saját legközelebbi hivataltársaik, saját legközelebbi kartársaik fölött.

Amily helytelen, és pedig abszolúte helytelen volt tehát az előbbi állapot, hogy a kir. törvényszékek ítéljenek a törvényhatósági közegek fegyelmi ügyeiben, viszont nem kevésbbé helytelen, hogy a nagyon is különböző szolgálati ágak hivatalnokai ítéljenek egymás fölött, és hogy a választott tagok a legkülönbözőbb hivatása tisztviselők fölött.

A fegyelmi ítélkezés az illető szolgálati ág belső menetének ismeretét tételezi fel, a fegyelmi bíróság sok részben a becsületbíróságok feladatával bír. Hisz az értelmi képesség, az erkölcsi magaviselet is mérlegelése körébe tartozik. Vajjon a közigazgatási bizottság disparat elemei: állami hivatalnokok, törvényhatósági választott képviselők stb. adhatnak-e ily feladatok megoldására alkalmas fórumot? Oly mélyreható a különbség a közigazgatási bizottság tagjai között, hogy benne sem a szakszerűség, sem a méltányosság szempontjából nem lehet megnyugodni; a megyei tisztviselő az államinak, ez az előbbinek, de még inkább a választott tagoknak ingerenciáját tekinti jogosulatlannak; a szakszerűség szempontjából pedig különösen elhibázott, hogy a választott tagoknál a közigazgatás oly ismerete tételeztetik fel, mellyel azok nem bírnak.

A közigazgatási bizottságok fellebbezési hatásköréről nem szólok. A közigazgatási bíráskodást lennének hivatva ezzel gyakorolni; de a miniszter saját nyilatkozata, hogy a közigazgatási bíráskodást szervezni kell, a közvélemény hangos követelése, hogy az életbeléptessék, felmentenek annak kimutatásától, mily embryonális, mily primitív természetű a közigazgatási bizottságok e részbeni működése.

A közigazgatási bizottságok iránt beadott törvényjavaslatok tárgyalásakor mondtam (Néhány szó Grünwald Béla közigazgatásunk és a szabadság című röpiratához 1876. 22. 1.): „E javaslatok elfogadtathatnak és javítanak is a mostani megyén, de nekünk gyökeres orvoslásra van szükségünk s ez öt év alatt bizonyára éreztetni fogja magát.” Feltevésem a legpontosabban teljesült; legalább az értekezlet számszerű többsége, mely azonban egyszersmind legbehatóbban indokolta álláspontját, a gyökeres javítás mellett adott szavazatot s még nagyobb többséggel ítélte el a közigazgatási bizottságokat.

Mindazáltal hiba lenne a közigazgatási bizottságokat végkép eltörölni; hiányt pótolnak azok hatáskörük ama része által, melyről még nem szóltam. Igen jól emelte ezt ki a széles látkörű b. Majthényi, miben csak azt nem bírtuk megérteni, hogy tudja az önkormányzatot annak mai alakjával annyira azonosítani. A közigazgatási bizottságok a megyékben nélkülözhetetlenek, mert a megyegyűlések a részletes adminisztrációra alkalmatlanok. De csakis a megyegyűlésekre való tekintettel van létjoguk s e szempontból    állítandók    össze, elesvén velük az állandó választmány szüksége, ha a közigazgatási bizottság ily céllal szerveztetik.

A mi törvényhatósági gyűléseink városokban egész 400-ig, a megyékben 600-ig emelkedhető taglétszáma akkora, hogy az a választáson és plebiscitszerű funkciókon kívül minden adminisztrációra alkalmatlan volna, ha tagjaik jogukkal élni, önkormányzati kötelességeiket teljesíteni akarnák. A legtöbb megyének még terme sincs akkora, hogy a bizottsági tagok ülést tarthatnának; állva szabad ég alatt pedig manap már csak meetingeket szokás és lehet tartani.

Az 1870. évi törvényhozás e tekintetben igen nagy hibát követett el; nem az adminisztráció érdekeit, hanem a politikai hatalom mentől tágabbkörű elosztását véve kiinduló pontul, a megyegyűléseket teljesen kiforgatta adminisztratív jellegükből. Ε nagy baj az értekezleten is hangsúlyoztatott, bár Baross Gábor azzal vigasztalta magát, hogy a bizottsági tagok úgy sem élnek jogukkal, nincs hát miért a tagok számát leszállítani. Nem érthetek egyet e felfogással. Ha életet akarunk önteni a törvényhatósági gyűlésekbe, a jelenlegi minimumot kell maximummá tenni a megyei képviseletek tagjaira nézve. Manap a tagok nagy számánál s ebből folyólag a hatalom megoszlásánál fogva nincs becse a megyei bizottsági tagságnak; az egyes befolyása sokkal csekélyebb, hogysem azért érdemes lenne a megye székhelyére utazni, ott költekezni. De a tagok nagy száma más szempontból is oka annak, hogy az egyes tag nem veszi komolyan kötelességeit. A néhány száz tag között lesznek elegen, akik megjelennek, így gondolkodik nagyon sok megyei képviselő; sőt a tényleg megjelentek is a túlságos nagy számnál fogva egymásban bíznak a dolgok érdemére nézve, ez a baja még kisebb collegiumoknak is. Amivel továbbá oly sokan bírnak, egészen eltekintve a hatalom csekélységétől, az nem különösen ingerli az egyesek becsvágyát; ellenben ha kevés számú tagra bízatnék a megyei önkormányzat, ezek ambícióból, a megnövekedett hatalom szerete-
téből is, inkább    kapnának az így megnyílt   működési téren.

Adott hatalmat visszavenni ugyan veszedelmes politikai rendszabály, de itt legalább meg lenne a mentség, hogy az illetők úgysem éltek vele.

Franciaország 36 millió lakosának, kik közt pedig az általános szavazat rendszere szerint a nagykorúak mind választók, összesen 2800 és egy-egy megyének körülbelül 30 megyei bizottsági tagja van. Ha hozzávesszük, hogy a 86 francia departement nagy részében a lakosság száma meghaladja az 500.000-et, sokban közel jár a millióhoz és csak 20-ban nem éri el a 300.000 lelket, és mégis 30 tagból állónak találjuk a megyei közgyűlést, holott nálunk a legkisebb megyékben is legalább 120-at tesz az: azt mondhatnók talán, hogy ez a francia centralizáció következménye. Ámde Olaszországban is csak 600.000-nél több lakóval bíró megyékben 60, a 200.000 lakosnál tömöttebb népességűekben 40, az ezen alóliakban 20 tagból áll a megyei képviselet; sőt Belgiumban, Európa legsűrűbb népességű államában, hol 534 négyszög mértföldön 5 millió ember lakik, 80 és 40 közt változik a megyei képviselők száma.

− Nálunk ellenben, hol 14 megye 100.000-nél kevesebb lakóval bír és csak 27 többel, de 200.000-ig nem emelkedik, és összesen 25 haladja meg az utóbbi számot: a 66 megye közül 52-nek képviselő testülete már 200-tól 400-ig terjedő bizottsági taggal bír, 25-nél pedig a tagok száma 400-tól 600-ig változik; mihez még megyéink nagy területét, közlekedési eszközeink állapotát hozzávéve, egész meztelenségében áll előttünk megyei képviseleteink szervezete. A mi megyei bizottságaink nem képviseletek, de nem is ősgyűlések, hanem a kettőnek szerencsétlen vegyülete, mely eltekintve virilis és nem virilis elemeitől, mindenre jó lehet, csak az önkormányzat gyakorlására nem.

De ha a megyei bizottságok tagjainak száma a fenntebb említett gyökeres változáson menne is át, azok a folyó adminisztráció vitelére mindig képtelenek lennének. Ezzel csak tisztviselők vagy kisebb számú 5-6 tagú bizottságok ruházhatók fel; s miután az elsők a megye központjában s a járások élén kinevezett hivatásszerű közegek lehetnek csak: ha közállapotainkat jól fogtuk fel, a megyei képviseletek által kiküldött bizottságok maradnak csak fenn a folyó adminisztrációra, mint az önkormányzat gyakorlásának egyedül lehetséges formái.

A francia, a belga, az olasz megyei képviseletek úgynevezett állandó bizottságai, a porosz Kreisausschuss hasonló szükségletének felelnek meg; ezekhez hasonló alakot fognak nyerni, azt hisszük előbb-utóbb a mi közigazgatási bizottságaink is, kiválván belőlük a hivatalnoki elemek, legalább azok nagy része, másrészt beléjök olvadva az állandó választmány.

Dr. Dárday az értekezleten a porosz Kreisordnung-ból származtatta közigazgatási bizottságainkat. Ε nézet már azért is felötlő volt, mert ugyanő másutt azt a merész állítást kockáztatta, hogy nem volna példa a történelemben idegen közigazgatási intézmények recepciójára; elfeledve hazánk pénzügyi igazgatásának eredetét, de még inkább Olaszországot, Belgiumot, melyek oly erősen másolták a latin fajok vezér államának, Franciaországnak, közigazgatását. Ugyanő volt, ki az idegen Törökország tervezgetéseit mint komoly érvet hozta fel a közigazgatási bíróság mellett.

Ámde mindettől eltekintve, törvényhozásunk ismerte a porosz Kreisordnung előtt létezett közigazgatási alkotásokat is. Ismerte a belga province deputation permanente-ját, melyet Olaszország s Franciaország a Kreisordnung megteremtése előtt átvett; s dr. Dárday nagyon téved, ha azt gondolja, hogy Gneist javaslatai vagy akár a porosz kormány 1869. októberi javaslatai, melyek szerint a Kreisausschussnak aus den mitverwaltenden Personen kellett volna állani, elfogadtattak. Téved tehát abban is, hogy a porosz Kreisausschuss, mint a mi közigazgatási bizottságaink, részben hivatalnok, részben választott tagokból áll. Még az í869-iki törvényjavaslat sem gondolt oly formációra, mint aminő a mi közigazgatásainkban előttünk áll. Ε javaslat szerint a Kreisausschussban csak egy államhivatalnok lett volna, t. i. a Landrath mint elnök; a többi 6 tag mind az önkormányzat köréből vétetett volna, t. i. 3 önkormányzati tisztviselő, a nobile officiumot gyakorló Amtmann és 3 Kreisverordeneter; de Gneist sem gondolt a mi közigazgatási bizottságainkhoz hasonló formációra s eszébe se jutott nem-önkormányzati hivatalnokokat a Kreis-ausschuss integráló tagjaivá tenni; csak arról szólt (Die preuss. Kreisordnung 1870. 84. 1.), hogy bizonyos igazgatási ágakra nézve szükséges lesz némely szakképviselők közreműködése. A szentesített törvény szerint pedig a porosz Kreisausschussban elnökén, a Landrathon kívül nincs semmiféle hivatalnok; az a törvény 131. §-a értelmében: besteht aus dem Landrathe und sechs Mitgliedern, welche von der Kreisversammlung aus der Zahl der Kreis angehörigen nach absoluter Stimmen-jnehrheit gewält werden. A közigazgatási bizottsággal, nem utánoztuk a porosz Kreisordnungot, de Gneistet sem, s Dárday rosszul értette Gneistet, ha azt gondolta, hogy ez a, mitverwaltende Personen alatt oly elemet értett, aminők a mi közigazgatási bizottságaink államhivatalnok tagjai. Gneist csak abból a helyes elvből indult ki, hogy a kerületi gyűlés állandó bizottsága, λ Kreisausschuss, akkor fogja az adminisztrációt jól vihetni, ha tagjai nem egyszerűen képviselőkből állanak, hanem annak legalább fele a folyó adminisztrációval elfoglalt önkormányzati tisztviselő lesz, kik az adminisztráció állandó gyakorlatában vannak; de nem akart hivatalnokokat, önkormányzati tisztviselőket s önkormányzati képviselőket összekeverni.

Lesz-e közigazgatási bizottságainkból közigazgatási bíróság is? nem akarom ezúttal kutatni. Általában tartózkodom e kérdéshez szólani; csak behatóan tehetném azt, de ezáltal az értekezletről adni kívánt általános képet zavarnám. Az én felfogásommal, mely a közigazgatási bíróságnak teljes bírói jellegén sarkal, mely a pénzügyi jogra s a szorosabb   értelmű   közigazgatási   jogra egységes judicaturát enged csak, kiegyenlíthetlen ellentétben áll ily koncepció. Azt azonban nem hagyhatom érintetlenül, hogy az értekezletnek különösen a közigazgatási bíróságra vonatkozó része nyújt legkevesebb konkrét eredményt, mi alatt a legislatiónak nyújtott támpontokat értem. Az egész abból állott, hogy az egyes tagok az elméletileg megkülönböztetett vagy tényleg létező rendszerek egyike-másika mellett foglaltak állást. Ép ily kevés értékű, sőt ha a véleményanyagot vesszük, messze elmarad az előbbi kérdés mögött az önkormányzati adó, a domestica tárgyalása, mely sem gyakorlati adatok, sem az irányelvek tekintetében nem nyújtott figyelemreméltót. Az értekezletről közrebocsátott közleményben 9 oldalt foglal el a házipénztár ügye és ugyanabban az ülésben még a járások beosztásának kérdése is elintéztetett, sőt a közigazgatási bíróság intézményének tárgyalása is megkezdetett. Ily körülmények közt lehet-e csodálnunk a meddő eredményt, kivált, ha még azt is hozzávesszük, hogy a tárgyalásnak egyéb alapja nem volt, mint a néhány sorból álló miniszteri kérdőpont; vélemény javaslat, melyet az értekezlet tagjai előzetesen olvastak volna, teljesen hiányozván.

Megvonhatók-e az önkormányzati és állami igazgatásnak határai? Ez sokat vitatott .kérdés volt az értekezleten. Feleletet rá abstract definitiókkal adni nem lehet, mert az önkormányzat is a hivatalnoki igazgatás is közüggyel foglalkozván, közöttük csak mennyiségi különbség van; minőségi nincs, még akkor sem, ha a nézetem szerint helytelen elv vétetik kiinduló pontul, hogy az egész országot érdeklő ügyek csak hivatali igazgatást, a helyi érdekűek csak önkormányzatit bírnak el. A büntető igazságszolgáltatás ugyancsak országos érdekű s az önkormányzati elv az esküdtszékben nagy jelentőséggel bír; az országos célokra szánt ο dók önkormányzati elemek (adókivető bizottságok) hozzájárulásával vettetnek ki; holott az elsősorban mégis csak helyi érdekű elemi oktatás nem kezeltetik-e gyakran hivatalnoki, állami közegekkel?  a  helyi, a vidéki biztonsági rendészetre nem szükséges-e rendőri személyzet?

De még ha az önkormányzat és hivatalnoki igazgatásnak az ország és a hely, a vidék megfelelne is, vajjon elhatárolható-e az ország és vidék gyakorlati célokból más módon, mint az érdekeltség tágabb vagy szűkebb, kisebb vagy nagyobb mértéke által? Amint az ország területi, vidéki tagozata nem logikai operáció útján keletkezik, hanem az ország területi és népességi elemeinek csoportosítása útján: épúgy az érdekeltség mérve sem határozható meg elvi úton, hanem egyrészről a gazdászati erő mennyisége szerint, mellyel bizonyos területi tagozatok rendelkeznek, az igények szerint, melyeket a közigazgatás irányában támasztanak, másrészt a közvetlen haszon szerint, melyet az állami intézmények bizonyos területekre árasztanak.

Az országos és helyi adók rendszere, hacsak oly célokról nincs szó, amelyeknél egyáltalán nem a szolgálat és ellenszolgálat elve az irányadó, vagy amelyeknél a gazdászati becslés lehetetlen, e tekintetek mérlegelésén alapszik; az a közigazgatási intézmények gazdászati értékének kalkulusa, azok hatásának területi kiterjedését véve alapul; és így az országos és helyi adó valójában a konkrét ismérv a közigazgatás országos vagy helyi jellegére.

De az önkormányzati adó nemcsak e különben akadémikus kérdést dönti el, hanem mint Vargics jót jegyezte meg, ezáltal fog a közügyek iránti közöny eltűnni; az adófizetésen, a közélet ez annyira gyűlölt prózáján alapszik az önkormányzat eszménye.

A mostoha elbánás, melyben e főfontosságú kérdés az értekezleten részesült, valóban meglepő. Hegedűs Sándor hiába állította össze a külföldi legislatióknak és a doktrínáknak állását az „önkormányzat pénzügye című dolgozatában; az értekezleten nem talált visszhangra. Igaz ugyan, hogy a kérdés szerfelett bonyolult, de a miniszteri kérdőpont még csak inkább összezavarta Azt kérdezi ugyanis, vajjon az egész államot egyaránt érdeklő feladatok költségeit épúgy a megye fedezze-e, mint a helyieket? (mert végre is a házipénztár hagyományos fogalmában ez rejlik) vagy pedig az állam viselje-e a közigazgatási és gyámhatósági költségeket, de a megyék ezenkívül vethessenek ki pótadókat saját céljaikra?

A kérdés ilyetén feltevése által az önálló önkormányzati adóra ki van mondva az ítélet. Még a legerősebb önkormányzat sem képes a területi közigazgatás összes költségeit viselni, példa rá Anglia. A kérdés ily formulázása által előre útját vágják a tágabb és szűkebb körű közérdek helyes mérlegelésének, mert az egyes megyének csakugyan nem lehet imputálni, hogy az egyes feladatok terhét is magára vállalja; minélfogva a méltán reá háruló terhet is elutasítja magától. Br. Majthényi jól mondta, hogy az alap hiányzik ma, melyen a domesticát ki lehetne vetni; a tanulmányokra nézve azonban, melyeket a minisztériumnak e részben ajánlott, az értekezletnek kellett volna irányelveket, nézőpontokat kijelölni. De a leghelyesebb az lett volna, ha a kérdést a kormány mai, teljesen készületlen helyzetében fel sem veti.

A mi megyei önkormányzatunk hanyatlását mi sem jelzi jobban, mint a domestica hiánya, de főleg az, hogy az 1870:XLII. t.-c. hozatala óta még csak tanulmányok sem tétettek annak megvalósítása érdekében. Mennyire előttünk jár e tekintetben is a centralizált Franciaország! A megye az állami adókhoz 36%-ig emelkedhető pótadókat vet ki, melyek évi összege kétszázmillió frank. Nem a százalék nagysága itt a fontos, hanem hogy az összegből a centralizáltnak hitt Franciaországban számos oly szükséglet fedeztetik, melyeket nálunk, az önkormányzat hazájában, legtöbben elvileg is az államra hárítanának.

Ahhoz képest, amint az önkormányzati adó az értekezleten tárgyaltatott, már is sokat foglalkoztam vele. Elég lett volna róla annyit megjegyeznem, hogy az szerfelett tökéletlen; hogy az értekezletnek kivált ez a része valóságos szegénységi bizonyítvány a részben, mily alapossággal fogunk mi a törvény-előkészítés nehéz munkájához; hisz a hivatalos közleményből azt sem tudhatjuk meg, vajjon br. Bánhidy javaslata, mely körül a discussio főleg forgott, hogy ugyanis a megyei pótadó maximuma 5% legyen, tulajdonkép minek az 5%-ára  vonatkozott? a megyéknek az állami budgetbe felvett költségeire, vagy az összes egyenes államadókra-e?

Többek által felvettetett a közigazgatási jog codificatiójának szüksége. Br. Majthényi jól megfelelt reá, hogy az lehetetlen, hogy a világon sehol sem létezik. Nézetünk szerint a közigazgatásnak csak ágaira, nem egészére nézve lehet sikeres a codificatió. Ezt az államok tényleg keresztül is vitték, ámbár, a közigazgatás tárgyát képező feladatok folyton változó természeténél fogva, melyek új meg új rendeleteket, helyhatósági statútumokat tesznek szükségesekké, még így sem lehet szó olynemű codificatióról, aminő a magán- és büntetőjogra nézve eléretett. A közigazgatási tudományban folyó azon vita, vajjon e codificatió a törvényhozás vagy a doctrina által ejtessék-e meg, eléggé mutatja, hogy a közigazgatási törvényanyag egészen más természetű, mint a magán- és büntetőjogi.

Mi e részben, főleg hazánkat, illetőleg Mailéin véleményét osztjuk (Faut-il codifier lois administratives?), aki szerint „a közigazgatási codex vagy az általános, állandó elveit tartalmazná a közigazgatásnak s ekkor oly csekélyszámúak lennének, hogy a kormányzottak majdnem semmi hasznát nem vehetnék, vagy ily codex .felvenné a részletes és változó szabályokat is és ekkor a mai zavar még csak nagyobbodnék, mert az egyes szabályok eltörlését vagy módosulását nem tartalmazván a codex, csak hamis útmutatást adna.”

Az egyes közigazgatási feladatok közt az anyagra nézve oly nagy különbség van, hogy azok egymással szemben ép oly külön világot képeznek, mint a magán- és büntetőjog. Amint utóbbiakat csak külön lehet codifikálni, ép úgy nem lehet az erdőigazgatást,  a   cselédügyet, a gyámügyet, a közegészségügyet közös elvekre visszavezetni; azért csak szolgálati ágaként, nem egészükben lehetséges a közigazgatási törvények codificatiója, anélkül azonban, hogy még itt is a magánjogi codaficatióhoz  hasonló  eredményre  számíthatnánk.

Codificatióra aránylag legalkalmasabb része a közigazgatásnak a közigazgatási szervezet, szolgálati viszonyok, a fegyelem, a nyugdíjügy, az eljárási és végrehajtási rendtartás a nem peres közigazgatási ügyekben, valamint a közigazgatási per. A közigazgatásnak ez úgynevezett alaki részében vannak leginkább az általános érvényű szabályok, ezek codificatiója által keletkezik a par exellence úgynevezett közigazgatási törvény, mely nem egyes feladatokat, nem egyes ágakat, hanem a közös szervezeti, szolgálati, eljárási formákat foglalja össze s közös elvek által szabályoztatik.

Magyarország egyébként oly távol áll a közigazgatás általános codificatiójától; oly sok feladat nincs tör vény hozásilag szabályozva (hisz, mint Tibád igen jól kiemelte, oly lényeges rész, aminő a közigazgatási végrehajtás, a jövőtől várja rendezését): hogy a közigazgatási jog codif icatió ját bátran le lehet venni a napirendről. Legyen előbb minden feladat törvényhozásilag szabályozva, legyen előbb törvényanyag, annak alapján gyakorlat, azt felvilágosító theoriánk, akkor lehet majd a codificatió kérdését szellőztetni.

Consolidált közigazgatási szervezettel, minden feladatot szabályozó törvényekkel, nagy irodalommal, magas tökélyre emelkedett közigazgatási jurisprudentiával bíró népek nem vetették fel e kérdést. Minek akarjuk őket mi megelőzni, kik mindennek az elején vagyunk; kiknél a képviselőház 1871. március 23-iki ülésében két kiváló államférfi között azon csak fogalomzavarból eredhető vita folyt: mire van szükségünk, közigazgatási törvényre-e vagy közigazgatási törvényekre? Mert tulajdonképpen mindakettőre szükség van, ha fogalmukat helyesen meghatározzuk.

Teremtsük meg előbb a közigazgatási hatáskörök azon rendjét, azon világos, egyszerű szerkezetét, melynek hiányát az értekezleten Földváry, Vargics különösen hangsúlyozták; szervezzük a számviteli és pénztári ügyet a közigazgatási ágak valamennyiében; emelkedjünk utóbbi tekintetben legalább oda, ahol nem mondom a pénzintézetek, de legalább a nagyobb uradalmak már régen állanak; ne zavarjuk össze az utalványozó, az intéző hatóságokat a pénzkezelőkkel; ne akarjuk a lehetetlent, hogy a megyei (ős) gyűlések vizsgálják meg a községi számadásokat, hogy a szolgabíró tetszése határozzon a járás székhelye fölött; de főleg tisztázzuk a fogalmakat. Akkor aztán gondolhatunk a közigazgatási codificatióra.

Az értekezlet tagjai egy kérdést illetőleg bizonyos makacsságot tanúsítottak. Sehogysem akartak véleményt mondani a belügyminiszter által komolyan szándékolt úgynevezett közigazgatási tanfolyam fölött, jóllehet az iránt a belügyminiszter ismételve is kért véleményt.

Miféle tanfolyamot akar a miniszter? Ki és minő előkészültséggel vétetik arra fel, mik lesznek tárgyai, meddig fog tartani? Vagy csak ideiglenes, átmeneti rendszabály akar lenni, a mostani, nem qualifikált tisztviselők oktatására, aminő az ötvenes évek elején tartatott? Minderről semmit sem mond a kérdés; feleletet is nehéz volt hát arra adni.

Ügy látszik azonban, hogy a miniszteri tervezet szerint, mely csak a főbb központi tisztviselőktől kívánja az államvizsgát, a szolgabírákat és  segédjeiket illetőleg pedig a jogvégzettséget vagy e helyett a közigazgatási tanfolyam bevégzését tartja elégségesnek, e tanfolyam az egyetemi és jogakadémiai oktatást lenne hivatva pótolni s az érettségi vizsga nem lenne a felvétel előfeltétele. Mindez persze csak gyanítgatás; a miniszteri megállapodások e fontos pontra nézve a tanfolyam nevén s a qualifikatiók különbségén kívül semmi egyéb felvilágosítást nem adnak.

Utóbbi azonban már eléggé aggodalomgerjesztő. Br. Bánffy kifejezést is adott annak megjegyezvén, hogy ily módon a csak alsóbbfokú minősítvényűekre az előmenetel lenne kizárva. Mi pedig hozzá tennők még, hogy a felsőbb hivatalokra mellőzhetővé lesz azáltal minden közszolgálat nélkülözhetetlen előfeltétele az alsóbb fokon megszerzett gyakorlat, a szolgálat különböző fokozatainak teljes ismerete.

A közigazgatás organikus rendezése egyforma elméleti minősítést követel; az elméleti minősítés különbsége azzal homlokegyenest ellenkezik. Az elismert kitűnő közigazgatással bíró Franciaországban, Poroszországban, a jog- és államtudományi tanfolyamon elméleti vizsgákkal képezi a fölvétel feltételét, mely után részint gyakorlati szolgálati vizsga kívántatik meg az előmenetelre; Olaszországban, Ausztriában s a többi német államokban hasonló rendezést találunk. Mi is elfogadtuk alapjában e rendszert a bíróságokra.

Újabban Németországban sokat vitatott kérdés, nem kellene-e a közigazgatási szolgálatra különböző tan- és vizsgálati rendszert felállítani? szükségesek-e külön államtudományi karok? De a legtöbb szózat a jogi és államtudományi oktatás szoros összefüggését hangsúlyozta, s a délnémet államok külön államtudományi fakultásai sem találtak visszhangra.

Franciaországban a Salvandy által 1846-ban összehívott enquệte a politikai és közigazgatási tudományok speciális iskolája mellett nyilatkozott, melybe azonban csak olyanok vétessenek fel, akik a jogi tanfolyamot már bevégezték.

Majd az 1848-iki forradalmi kormány dekratálta, hogy a polytechnikum mintájára közigazgatási iskola állíttassék fel, mely a magasabb, behatóbb kiképzést tegye lehetővé. A terv megbukott. Falloux 1849-ben a Salvandy-féle tervet újította meg siker nélkül, s ma-nap az állam jogi fakultásaiban gondoskodik leendő hivatalnokai kiképzéséről, melyek mellett egy magán közigazgatási iskola (École libre des sciences politiques) áll fenn a közigazgatási ágakba való mélyebb behatolásra.

Oly tanfolyamot azonban, minőt a belügyminiszter, javaslat sejteni enged, nem ismerünk s képzelni sem tudunk. A közigazgatási hivatalnoknak általános jogi előkészületre, arra az általános műveltségre van szüksége, melyet az akadémiai oktatás ad; ez a tanfolyam pedig, miután azt csak a magasabbfokú közigazgatási közegektől kívánja, az oly fontos hivatása szolgabíráknál fölöslegesnek látszik tartatni.

A sebészeti tanintézeteket eltöröltük s manap az összes gyógyszemélyzettől az egyenlő akadémikus szakképzettséget kívánjuk. Nem hasonló tekintetek irányadók-e a közigazgatási szolgálatra?

Az állatorvosi, a patkolási, a bábászati tanfolyamok jutnak az ember eszébe, ha a közigazgatási tanfolyam célját találgatja.

Az értekezlet sokat foglalkozott az ellenőrzés hatályosabbá tételével. Természetesen közhelyesléssel fog törekvése találkozni. De itt, mint az értekezleten is hangsúlyoztatok, minden az ellenőrzés módjától függ. Vannak részei a közigazgatásnak, melyekben az ellenőrzés, a felügyelet szigorú keresztülvitele csak az akarattól függ. Ahol pénzről, anyagról, számszerűleg konstatálható, szemmel látható dolgokról van szó, ott lehetséges az intéző, a kezelő hatóságoktól külön álló ellenőrzési szolgálat, épúgy lehetséges az a közigazgatás oly feladataira nézve is, melyek bizonyos összeredményékben nyilvánulnak, ilyen a hadsereg képzettsége a gyakorlatnál, a tanulóké a vizsgán. Ellenben igen sok feladat van, melyeknél az ellenőrzés majdnem lehetetlen; ahol az egyes polgároknak a hatóság elleni panasza pótolja azt: ahol le kell mondani a különös ellenőrzési szolgálatról. Mert, hogy az hatályos legyen, majdnem annyi ellenőrzőnek kellene lenni, ahány intéző van s ekkor is felmerül a kétely: quis custodiet custodes? Az alispán, a szolgabírák szolgálatának az a része, mely nem pénzre, nem anyagra vonatkozik, ily természetű; ellenőrjeiknek összes ügyintézésüket egyenkint át kellene vizsgálni, ami végre is képtelenség. Ily feladatokra nézve az intéző egyénekben nem a rajtuk kívül álló ellenőrben van az egyedüli biztosíték, hanem helyes kiszemelésükben rejlik az állam részéről az ellenőrzés egyedüli módja.

Ε szempont figyelmen kívül hagyása tette a főispánokat képtelenné a nekik szánt ellenőri szerep betöltésére. Kívül állva az intézésen, annak minden szálait, részleteit nem ismerhették, részleteiben nem is kutathatták, és pedig nemcsak az ily kutatás, felülvizsgálat hosszadalmasságánál fogva, hanem a gyanú miatt is, melyet ily ellenőrzési mód kifejez.

Az ellenőrzés hatályosabbá tételét a nem-pénzbéli kezelésre nézve azt hisszük, helyesen várják az értekezlet kiváló tagjai attól, hogy a főleg csak ellenőrző főispáni hatóság megszüntettetik s a végrehajtó hatalom a megye élén álló intéző közeghez ép azzal a bizalommal lehet, aminővel manap az ellenőri tisztét teljesíteni legjobb akarattal sem képes főispánhoz. Ez közigazgatási szerkezetünk alphája és ómegája, oda azonban csak a kinevezés vezet.

összefoglalva véleményünket az értekezlet eredményéről, azt jelentékenynek egészben véve nem mondhatjuk, némely részekre nézve pedig épen meddőnek kell nyilvánítanunk.

Nem igen konstatált döntő tényeket, mert ilyenekre nézve nem is kérdeztetett meg; a vélemények között pedig az általános jelentőségűek az illetők által nagyrészt már a parlamentben kifejtettek. De mint tanácskozmány is, nem szaktanácskozmány volt; inkább hangulatkifejezőnek lehetne nevezni.

Volt-e ágy amint megtartatott a parlament szakszerű tájékozása végett szükség? Álig hiszem. De mint hangulat jelző a miniszternek jó szolgálatot tehet; a közvéleményben pedig a közigazgatási reformnak annyit ismételt szükségérzetét egy lépéssel előbbre vitte.

A közigazgatási bíráskodás szabályozásánál mely elvek legyenek irányadók a bírói szervezet, a hatáskör és az eljárás tekintetében?[26]

 


 

A közigazgatási bíráskodás alapelve.

I.

A nemzet akarata, a törvény – akár e célra öntudatosan rendelt szervezet hozza létre, minő á törvényhozó hatalom, akár minden szervezet nélkül, mintegy ösztönszerűleg, a nemzet jogi szokásában fejeződjék ki – egyaránt megvalósulásra tör; de a célt két, lényegileg különböző módon éri el.

A nemzeti akarat megvalósul azáltal, hogy ez akaratot az egyesek, benne önlényüket találva fel, önként követik mint saját akaratukat.

A nemzeti akarat végrehajtatik tehát az egyesek, mint ilyenek által, midőn jogügyleteikben a magánjog követelményeihez alkalmazkodnak, midőn az objektív jogrendbeütköző tények (bűntények) elkövetésétől tartózkodnak.

Amennyiben jogi érdek forog fenn, az emberi cselekedetek legnagyobb része a magán- és büntetőjogra vonatkozó nemzeti akarat alá esik; és így méltán állíthatni, hogy a törvények végrehajtása elsősorban az egyes polgárok által történik, és hogy a nemzet egyes tagjaiban nyugvó eme végrehajtási processzus messze túlhaladja ama szervek munkáját, melyek az államban különösen csak arra vannak rendelve, hogy az állam akaratát az egyeseken kívül végrehajtsák.

A legkomplikáltabb végrehajtási és közigazgatási szervezettel bíró állam azon munkája, melyet különösen közegeivel végez a célból, hogy akaratának érvényt szerezzen, eltörpül, ha az egyes polgároknak a magán- és büntetőjoghoz alkalmazkodó tényeivel összevetjük; s bátran állíthatni, hogy nincs oly gazdag, oly hatalmas nemzet, mely az egyesek ez önkéntes törvény végrehajtását nélkülözni, az egyesek nagy munkáját külön közegekkel elvégezni képes volna.

Vannak ellenben törvények, van nemzeti akarat, melynek végrehajtására az egyesek képtelenek és pedig azért, mert a viszonyok, melyekre ez akarat vonatkozik,, túlmennek az ember egyéni életkörén. Mert e viszonyokban a ható, a működő, a teremtő erő nem az egyénben van; nem arról van szó, hogy az egyén hozzon létre csak önmagára vonatkozó állapotokat; hanem az egyén mellett, bár az egyént érdeklő, felemelő új állapotoknak előidézése a cél. Utak építése, közoktatás, közerkölcsiség, közegészségügy, társadalmi érdek-ellentétek kiegyenlítése, az egyes erejét meghaladó közgazdasági alkotások, humanitárius feladatok, mind túl mennek az egyéni életviszonyokon s a közviszonyok új körét képezik az egyéniekkel szemben.

Mind e viszonyokban is sokat tehet az egyesek józan felfogása, önkéntes alkalmazkodása, sőt egyenes ténykedése (p. o. a népszámlálás a katonai és polgári nyilvántartásnál stb.); de az egyesek ereje a közviszonyokban részint elégtelen, részint Önkéntes alkalmazkodásuk, egybevágó működésük bizonytalan lévén, az egyesek mellett különös orgánumok szüksége áll elő, s ezek a közviszonyokban ugyanazon működést végzik, melyet az egyesek az egyéniekben.

Amint az egyes ember földét műveli, másét bérbe veszi, anyagokat feldolgoz, munkaerejét másnak rendelkezésére bocsátja, tanít, gyógyít, birtokán őröket állít, pénzét kezeli, számadást visz, azonképen vannak; a közviszonyoknak is szervei, melyek folyókat szabályoznak, kikötőket építenek, pénzt vernek, iskolákat emelnek, a közoktatást kezelik, városokat csatornáznak, gyárakat, műhelyeket, ipartelepeket egészség, erkölcs, társadalmi béke tekintetéből rendben tartanak, szegényeket ápolnak, ruháznak, újoncokat tanítanak, hadgyakorlatokat tartanak.

Akár az egyeseket, akár a közület szerveit tekintsük, működésük megegyezik abban, hogy mindegyiknek célja valaminek a létrehozása, valami pozitív eredmény. A különbség csak az, hogy az egyik működés alanyai maguk nevében járnak el, a másikéi mint a közület szervei; hogy az egyesek akarata, nem az egyes szerv, nem az egyes közeg önkéntes akarata, hanem a nemzeté, az államé; továbbá, hogy az egyesek működését az állami akarat formájára nézve határozza meg, míg az államiakét, a közületiekét, tárgyára nézve is meghatározza.

Az állami akarat, a törvény, ezek szerint az egyéni viszonyokban azok fölszínén marad, míg a közviszonyokat teljesen áthatja. De azért az egyesek működése, midőn a törvények által szabályozott ügyletet létesítenek és a közületi közegek (állami, megyei, községi) működése megegyeznek abban, hogy mindegyiknek csak az  állami akarat korlátai között van ereje, azzal ellentétbe nem jöhet.

Ha az egyes ember ténye ekként az állami akarat körében marad, ha az egyes   közületi   közeg   intézkedése azzal ellentétbe nem jut, az állami akarat elérte célját megvalósult.

De történhetik az ellenkező eset is. Az egyesnek tényét, mint a legfőbb akarattal ellenkezőt, megtámadja egy másik egyes, vagy, különösen ahol az objektív jogrend forog szóban (bűntény), magának a közületnek közege s a bíráskodás szüksége áll elő a fölött, vajjon az egyesnek ténye az állami akaratnak megfelelő volt-e vagy nem? így lesz a bíró az állami akarat végrehajtásának közegévé a magánviszonyokban.

De az egyes közületi közeg, az egyes köztisztviselő sem maga az állam; az ő cselekvése tekintetében is kétely merülhet fel arra nézve, vajjon az állam akaratával megegyező-e? Ismét bíráskodásra van tehát szükség az iránt, vajjon a köznek, az államnak nevében működött orgánum cselekvősége megfelelt-e az állam akaratának? Az egyes közeg egyes enyémek összevetése az állam akaratával szintén ítéletei tételez fel, mely ítéletben a törvény a főtétel, a közeg cselekvése az altétel, a kettőnek összehasonlításából levont eredmény a következtetés, ép úgy, mint az egyes egyén tény énéi; csakhogy itt az altételt nem közületi közeg ténye, hanem az egyes ember ténye szolgáltatja.

Bármily különbség legyen tehát az egyes ember ténye és a közületi közeg ténye között, abban megegyeznek, hogy az állami akarattal, a törvénnyel ellenkezhetnek s a funkció, mely megállapítja, vajjon az egyén, vagy a közületi közeg ténye és a törvény7 között van-e ellenkezés, mindig egyforma működés, azaz mindig ítélet lesz; de a tény megbírálása mindig különbözni fog magától a ténytől, mely a bírálat tárgyát képezi.

Mert a tény, akár az egyesé, akár a közületi közegé, valami nem létezőnek létrehozására irányul, konstitutív jellegű; a bírálat, az ítélet ellenben észbeli, logikai, deklaratív természetű: következtetést von a tényből és a főtételből, a törvényből. Hogy az ítélet azután végre is hajtatik, sőt már kimondásában arra kötelezi a cselekvő alanyt, hogy tényét, ha törvénnyel ellenkezik, a törvény értelmében megváltoztassa, nem az ítélet természetéből következik, hanem az állami akarat tekintélyéből, céljából; mert ennek uralkodnia kell.

Látszólag a bíró még ezenkívül is hoz ugyan létre új tényeket, s pervezető működése kétségkívül nem pusztán logikai működés, hanem a közigazgatási közeg tényeihez hasonlít. Csakhogy a közigazgatás működésében ily új tények létrehozása a fődolog, holott a bíró pervezető teendői, főteendőjéhez képest, nagyon is alárendeltek, a revizionális és a semmítő fórumon pedig teljesen eltűnnek.            

Ezeknek szem elől tévesztése szülte a nagy zavart, s alapja a közigazgatási bíráskodás körül még mindig tartó kontroverziának.

Szem elől tévesztik, hogy az állami akarat végrehajtásának kétféle alanya van: maguk az egyesek az államban s a közületi különös orgánumok. Szem elől tévesztik, hogy a bíráskodás a törvény végrehajtásának egyenlően, szükséges mozzanata, akár az egyesek, akár a közületi közegek teljesítették a végrehajtást.

Amint az egyesnek előbb cselekednie kell, hogy fölötte bíráskodni lehessen, azonképen az állami, a közületi egyes közegeknek előbb intézkedést kell tenniök, csak azután lehet tényük vitázat tárgya, csak azután lehet fölötte ítélni.

A viszony tehát így alakul. Az állami akaratot végrehajtják egyesek és közületi közegek, de a törvényesség szempontjából mindkettőjük eljárása vitás lehet s e vita eldöntése bíráskodás; úgy, hogy a bíráskodás ép úgy szükséges az egymással vitázó magán-egyének, mint a közületi közegek tényei tekintetében.

Minthogy azonban a legtöbb államban a cselekvő közigazgatási közeg végezte saját tényei felett a bíráskodást; minthogy továbbá a közigazgatási közeg, mini az egyénnél magasabb közületnek képviselője, az egyénnel szemben már ennélfogva is nagyobb cselekvési erővel ruháztatik fel, s az egyesnek engedelmességét egyelőre kell, hogy követelhesse: mindezek folytán a bíráskodási mozzanatról a közigazgatás körében teljesen megfeledkeztek s természetesnek tartották, hogy valamint a magánosok tényeire nézve a bírótól a felsőbb bíróhoz, – azonképen az alsóbb közigazgatási közegtől a felsőbbekhez megy a fellebbezés.

Az állami akarat megvalósulása nélkülözhetlen mozzanatainak szem elől tévesztése által azon nézet fejlett ki, hogy a bíráskodás csak a magán- és büntetőjogra vonatkozik, hogy a bíráskodásnak a közigazgatásban része nincs.

Ez a vélemény természetesen nagy támaszt nyert az államhatalmak   balul    magyarázott     önállóságában   és abban, hogy a modern alkotmányokban a közigazgatás a bíráskodástól elválasztatott, de még inkább elősegítette azon körülmény, hogy míg a bíró szoros formák között, az egyéni diszkrécionárius méltatásnak igen csekély tért engedő logikai funkciót végez, az objektív jogban meghatározott alanyi jogok felett ítél; addig a közigazgatás funkciója szabadabb, diszkrécionárius méltatást nemcsak engedő, de legtöbbször meg is kivánó, s igen gyakran nemcsak jogokkal, hanem érdekekkel foglalkozik.

Mindezeknek eredménye az lett, hogy bíráskodás és közigazgatás egymást kizáró fogalmaknak tekintettek. Ε kizáró ellentét azonban csak annyiban áll, hogy a közigazgatás nem bíráskodhatik a magán- és büntetőjogra nézve, mert célja a közviszonyokbani működés, nem a bíráskodás, és mert e célra az államnak külön közegei vannak; de nem áll az ellentét olyképen, hogy a közigazgatásban bíráskodásra szükség nincs; nem ál! olyképen, hogy a közigazgatásban nem fordul elő a tény és annak megbírálása ép, úgy mint a magánosok tényeire nézve.

Mindezekből azt a következtetést vonták le, hogy a közigazgatás és bíráskodás egymás mellett állanak; holott a bíráskodás, mely a törvény megvalósulásának minden téren végső mozzanata, szükséges komplementuma a közigazgatásnak is. A törvény csak akkor érte célját, midőn nem lehet kétséges, hogy az egyes tények a törvényben kifejezett nemzeti akarattal összhangban vannak; erre nézve pedig szükséges, hogy a cselekvények, megtörténtük után, a törvénnyel egybevettessenek, megbíráltassanak: a törvény végrehajtása csak a bírói ítélettel fejeztetik be.

Még akkor is, ha a közigazgatás közegei maguk bíráskodnak a tényeik fölött a törvény alapján támasztott vitákban, oly annyira szembeszökő az egyszerű, tiszta közigazgatási tény és a megtámadott tény fölött való bíráskodás, vagyis a kontenciózus közigazgatási ügy közötti különbség, hogy azt csak hamis kiinduló pontból okoskodó felfogásmód mellőzheti.

Szembeszökik a különbség, mely p. o. közmunka tartozás kivetése és annak terhelt reklamációja alapján való megbírálása között fennforog. Midőn a közigazgatás kisajátítást engedélyez valamely vasúti vállalatnak olyképen, hogy az p. o. nem a vasút mentén, hanem benn a városban gyártelepet létesíthessen: a közigazgatási, tényt végzett; ellenben, midőn megbíráltatik, hogy a törvény szerint lehet-e a kisajátítást, nemcsak a vasúti vonalon, annak mentén emelendő épületekre, hanem egy. a vasúttesttel összefüggésben nem levő, attól távol eső helyre is igénybe venni: ez már bíráskodási kérdés.

Csak elvont felfogás, mely az államot s az egyént külön-külön világnak tekinti, s mely az egyes és a közület között nem látja az összekötő láncokat, képzelhette, hogy ily esetekben lényegileg más történik, mint midőn az egyes magánember tényeinek jogossága forog szóban. bíráskodás a törvény végrehajtásának mindig végső akár az egyén tényeiben, akár a közület közegeinek tényeiben kelljen a törvénynek, a nemzet akaratának megvalósulni. A nemzet a bíráskodás útján számot ad magának, vajjon az egyesek vagy különös közegei nem jöttek-e ellentétbe legfőbb akaratával?

A fejlettebb közigazgatás időleg megfeledkezhetik a bíráskodás mozzanatáról, egy kézbe teheti a tisztán adminisztratív ügyeket a kontenciózusokkal; de ez állapot hosszan nem tarthat s az aktív közigazgatás mellett külön szervei keletkeznek a kontenciózus közigazgatásnak, a közigazgatás mellett kifejlik a közigazgatási bíráskodás.

Az alsóbb bíró ítélete ellen támasztható fellebbezés és a közigazgatás felsőbb közegeihez való folyamodás között a hasonlatosság nagyon látszólagos. Ugyanis a? alsó közigazgatási közeg maga hozta létre a tényt, mely ellen a folyamodás irányul, mely megvitáztatik: míg a bíró, hacsak perelőkészítő, pervezető tényeit működése lényegének tartani nem akarjuk, a felek – nem saját – tényei felett mond csak bírálatot, kijelentéseket tesz.

De a közigazgatási bíráskodásnak a legtöbb legiszláció szerint jellemző tulajdonsága, hogy az nem a közigazgatás fölött, hanem a közigazgatásban gyakoroltatik.

Mihelyt közigazgatási közegek tényeiről van szó, az államok nagy része megtagadja a jog letéteményeseitől, a magán- és büntetőigazságot szolgáltató rendes bíróságoktól, azon hatóságot, hogy az állami akarat végrehajtását egyes esetekben a jog szempontjából ellenőrizzék, bár elismerik, hogy a bíráskodásra e közegekkel szemben is szükség van.

Az okok, melyeknél fogva az igazság rendes orgánumaitól a közigazgatás tényeit megbíráló hatóság megtagadtatik, következőkép csoportosíthatók:

1.  Az állam fensége veszélyeztetnék meg, ha az egyes polgár a rendes bíró előtt támadhatná meg a közületi közegek tényeinek jogosságát.

2.   Az állam erkölcsi méltósága, tekintélye szenvedne, ha közegeinek bíró előtt kellene tényeik jogosságát igazolni az alattvalóval szemben, kinek parancsolni vannak hivatva.

3.  Az államhatalom, különösen a végrehajtó hatalom önállósága szenvedne csorbát, ha a bíróság az előbbinek tényeibe avatkozhatnék; már pedig a hatalmak önállósága a szabadság biztosítéka.

4.  A bírói hatalom a közigazgatás tényei felett gyakorolt bíráskodása által közigazgatássá válnék, annak önállóságát támadná meg.

5i A közigazgatás működésének sikere, gyorsasága veszélyeztetnék, ha egy annak keretén kívül álló bíróság szólhatna bele menetébe.

6. A közigazgatás tényeiben annyira túlnyomó a diszkréciónárius, a merő célszerűségi elem, a tiszta, a törvény által körül nem írt, nem védett érdek, hogy a bíró, mint egyedül a szorosan meghatározott jogtételek alkalmazására, törvény által körülírt érdekek védelmére hivatott fórum, ha felruháztatnék is ily hatáskörrel, épen azt nem tudná megakadályozni, ami az egyest leginkább sérti, a diszkréciónárius hatalom egyenlőtlen alkalmazását: mert a közigazgatási   intézkedés,   formai   törvényszerűsége dacára, diszkrécionárius,   célszerűségi részeiben a legönkényesebb lehet.

7.  A közigazgatási törvények által nem keletkeznek alanyi jogok, s így a rendes bíróság hatáskörének is k kell zárva lenni, mint amely csak ilyenek védelmére hivatott.

8.   A közigazgatásban, a közviszonyokban nem egyéni jogok fenntartásáról van szó, hanem e jogoknak, bár kíméletes, összeegyeztetéséről a közérdekkel.

9.   A közigazgatási közegek nem egyszerűen az államakarat végrehajtói; ők magának a törvényhozásnak helyettesei mindazon esetekben, midőn a viszonyok bonyolultságánál   fogva,  akaratát  kijelenteni  képtelen.

10.   A célszerűségi, a diszkrécionárius elemeknek a közigazgatásban e nagy fontosságánál fogva sokkal helyesebb, ha a közigazgatási bíráskodás nem a rendes bíróságokra bízatik, hanem a közigazgatás önkormányzati alapra fektettetvén s így az a kormányzatokkal egy érdekű egyének által kezeltetvén, a különös bíráskodás szüksége elesik.

11.  A közigazgatási jogviták eldöntése speciális ismereteket kíván, minőt csak hosszas közigazgatási gyakorlat ad.

12.  A közigazgatási jogviták eldöntésénél nagyobb gyorsaság kívántatik, mint aminőhez a rendes bíróságok szokva vannak.

13.   A rendes bíróságok előtt az eljárás költséges, ügyvédi közbenjárást kíván; a közigazgatási jogviták pedig vagyoni értéküket tekintve, az esetek legnagyobb részében semmi arányban sem állanának e költségekkel.

14.   Mert a közigazgatási közegek eljárásánál már annyi óvatosság, annyi kontrol alkalmaztatik, hogy a rendes bíróság nagy apparátusa teljesen feleslegessé válik.

15.   A közigazgatási közegek iránti bizalmatlanság nem alapos, a részrehajlatlanság nem a bíróságok kiváltsága.

16.  Ha a bírák az adminisztratív ügyekhez szoknának, szellemük teljesen megváltoznék és sajátképi hivatásukra alkalmatlanná válnának.

A felsorolt okok elseje annyira magán hordja a túlzás bélyegét, hogy azzal hosszasabban foglalkozni szükségtelen volna. Az állam fensége megtámadva csak akkor van, ha annak akarata ellenére követel vagy cselekszik az egyes, nem pedig ha ez akaratnak alkalmazását kéri. Az állam fensége mindaddig sértetlenül áll, míg annak nyilvánulásait más állam nem szabályozhatja, vagy amíg az államon belül minden nem-állami hatalom ki van zárva akarata irányzásából. Az állam fensége legfőkép akaratában, törvényében nyilatkozik; ez akarat végrehajtása, a végrehajtás megbírálása, csak az államfenség folyományai, eszközei, melyek egyikéhez való folyamodás nem sértheti azt, aminek megvalósításán, bár különböző módon, mindegyikük dolgozik.

Az állam erkölcsi méltóságának, tekintélyének sérelme, már sokkal bonyolultabb, sokkal fontosabb kérdés.

Az állam, nézetünk szerint, egy nemzet lelkének szellemének megtestesülése lévén, az igaz, a jó, szóval az emberiség legdrágább kincsei pedig másként valósággal nem bírván, mint amennyiben egy nemzet lelkében, szellemében öntudatra jutnak; világos, hogy az állam erkölcsi méltóságának, tekintélyének megtámadása egyenlő értékű az emberiség legfőbb kincseinek veszélyeztetésével.

Ezért irányoztuk a Közigazgatási Bíráskodás című dolgozatunkban (37-51. II.) figyelmünket kiválólag arra a kérdésre, mennyiben folyik az állam természetéből a közigazgatási bíráskodásnak független, a közigazgatáson kívül álló bírák általi gyakorlása nemcsak az egyén jogából, hanem az államnak épen erkölcsi jellegéből; mennyiben követeli, nem pedig csak megtűri azt épen az állam magasabb szellemi színvonala.

Törekvésünk annak kimutatására irányult, hogy noha az állam az egyesnek nem eszköze, sőt annál magasabb való, melyet az egyén a hazaszeretet, a közköte lességek által szolgálni van hivatva, mégis az egyén az államhoz való viszonyában nem szűnik meg önálló lenni: hogy állami vonatkozásában politikai jogaiban, választó, eskiidti, önkormányzati minőségében az egyén akaraturalmának objektive meghatározott tere van, melyet ő bármiként gyakorolhat, mindaddig, míg az akarataraimat rendeltetésével merően ellenkező módon gyakorolni nem akarja. Az egyén szavazata e szerint valódi jognak nevezhető, amíg az egyén politikai célokra akar vele élni s azt bárkire adhatja, csak saját egyéni céljaira ne akarja felhasználni; azért a szavazat szabadsága föltétlen. Ha azonban az egyén pénzért adja le szavazatát, megvesztegetted magát, nemcsak vége akaraturalmának, de az állam mint jogrendellenest, meg is büntetheti e tettél.

Az egyén állása az államban tehát kétségkívül jogi: az egyén nem semmisül meg politikai vonatkozásában. Közjogi és magánjogi állása között a különbség csak az, hogy magánjogi viszonyában az ember akaraturalma, úgy tartalma, mint külterjedelme tekintetében, föltétlen elismerésre talál, míg a közjogiban ez uralom tartalmilag korlátoltatik a cél által, melyért a közjog létezik, az állam iránti kötelesség által. Szavaznom csak annyiban szabad, amennyiben ezzel az állam célja érdekében akarok cselekedni; ellenkezőleg, büntettetem, ha, mint a megvesztegetés esetében, csak saját hasznomból indulok ki szavazásomnál.

És e jogi önállóság az állam erkölcsi jellegét különösen kiemeli; azáltal, hogy az egyesek úgy magán, mint politikai viszonyaikban is teljesen megtartják önállóságukat s mégis oly összhangzó akaratot tudnak létre hozni, mely az emberiség legnemesebb törekvéseinek szolgálatában áll, az állam a tökély legmagasabb fokára jut.

Ahol abszolút fejedelem, vagy, mint Plato respublikájában, a bölcsek létesítik a jó intézményeket, hiányzik az állam erkölcsi jellege, mert az egyesek csak elfogadják a  jót, a helyest, a célszerűt; ellenben szabad nemzeteknél, hol az egyesek politikailag is önállók s az állam akarata létrehozásában és megvalósításában jogi önállósággal részt vesznek, ott nem többé külső hatalmon, nem a bölcsek tekintélyén, hanem az egyesek élő öntudatán, belső szándékán nyugszik az állam.

Ha kétségtelen, hogy az állam csak akkor emelkedik erkölcsi színvonalra, ha az egyesek öntudata, belső szándéka által tartatik fenn, világos, hogy az állameszme erkölcsi elemének követelménye, hogy az egyesek közjogi állásának is meglegyen jogi jellege, s közjogi önállóságuknak bírói védelme. Viszont ha az egyént tekintjük, ez is az államban elérheti az erkölcsi színvonal legmagasabb fokát, mert magánjóság, magánerkölcsösség igen nagy dolgok; de az állami uralmat gyakorolni és azt nem az önhaszon, hanem az általános jó szempontjából gyakorolni tudni, kétségkívül még nagyobb dolog, egyáltalán a legnagyobb, amire az ember képes; mert a közuralom helyes gyakorlásában a magán morál is benne van, annak legnagyobb megfeszítése szükséges, hogy az ember a hatalom csábjai dacára ama sok és nehéz tekintetek között, amaz elvont világban, hol a törvény alkottatik, s ahol az egyesek baja, szenvedése nem áll közvetlenül előttünk, mint mikor a magán egyén embertársával áll közvetlenül szemben, – tántoríthatatlanul megálljon.

Ezért mondottam (1. 100-123. 1.) elégtelennek a felfogást, mely csak az egyéni jogból akarja magyarázni, a közigazgatási bíráskodás függetlenségét; ezért mondottam helytelennek az úgynevezett államjogi felfogást, mely ismét a közviszonyokban egyéni jogokat elismerni nem akar.

Állam és egyén egymástól elválhatatlanok. Amint nincs egyén állam nélkül vagy ha van, az nyomorult, azonképen állam, melyben az egyén úgy a köz- mint a magánjogban elismerésre jut, csak látszata a valódi államnak.

Az állam sohasem jut erkölcsi színvonalra az egyén nélkül, az egyén nem emelkedhetik föl az erkölcs leg magasabb szférájában az egyéni és közjogi Önállóság alapján gyakorolt állami uralom, illetőleg az abban való részvét nélkül.

Ami az államhatalmak önállóságából vett érvet illeti, melynek, mint a szabadság legfőbb biztosítékának, sértetlennek kell maradnia arra nézve csak ismételhetem amit közigazgatási bíráskodásomban (1. 111. 1.) mondottam: „Az állam szerveinek megértésére elkerülhetlen szellemi anatómia, melyet Montesquieu oly remekül végrehajtott, tán kápráztató meggyőző képessége által annyira elragadta honfitársait, hogy elfeledek, miszerint azt az államnál, csak úgy mint az embernél, a holton, de nem az élőn lehet és szabad végrehajtani.”

Nincs állam, mely a hatalmi elválasztást tényleg keresztül vitte volna. Még oly államokban is, hol az el választás s általa a hatalmak legnagyobb önállósága ο lehető legteljesebben keresztül vitetett, mint Észak-Amerikában, a végrehajtó hatalom a törvényhozótól nincs teljesen elválasztva, ennek önállóságát az elnök vétója erősen fenyegeti; viszont a végrehajtóét a kongresszus kéviselőházának vádemelései, a szenátusnak pedig az elnök fölötti bíráskodó hatalma, míg a bírói hatalomra a végrehajtónak van nagy befolyása, amennyiben tagjait, a szövetségi törvényszék bíráit az elnök a szenátus hozzájárulásával nevezi ki, s nem a nép választja, mint az elnököt és a törvényhozás tagjait. A bírák ismét hatalmuk által, mellyel megbírálhatják, vajjon a törvény az alkotmánnyal megegyezik-e, a maguk önállóságát a törvényhozóval szemben ugyan dokumentálják, de egyszersmind a törvényhozást nem kis mérvben csorbítják.

A parlamentáris kormányzatú államok még inkább mutatják, hogy a hatalmak elválasztása nem azoknak konkrét külön testekbe való lokalizálását jelenti, hanem az államélet különböző funkcióinak értelmi absztrakció útján való megkülönböztetését, mely absztrakciónak azonban különös, csak egy-egy funkciót gyakorló orgánum a valóságban nem mindenkor felel meg. Arról igenis lehet szó, hogy p. o. a törvényhozás fő funkciója általános szabályok alkotása, míg a végrehajtásé azok megvalósítása, anélkül, hogy az első teljesen ki lenne zárva a befolyásból a végrehajtásra, ez amarra. A jelen dolgozat egész terjedelmét meghaladó tárgyalás volna szükséges, ha e kérdés tüzetes fejtegetésébe bocsátkoznánk; azért tárgyunkra nézve elégséges lesz, ha annak kiemelésére szorítkozunk, hogy itt nem is alkalmazható a bírói és végrehajtói hatalom ellentéte, mert a közigazgatási bíráskodás kérdésében nem a végrehajtó hatalommal áll szemben a bíróság, hanem a közigazgatási hatósággal; ami pedig már magában nagy különbség.

Nem szükség tán hosszasabban indokolnunk, hogy a végrehajtó hatalom nem az által hatalom, mert egyes esetekben eljár, mert p. o. színházi engedélyeket ad, hajómalmokat a közlekedés érdekében a folyó más pontjára helyeztet, zugiskolákat bezárat, egyesekre adókat vet ki stb.; hisz e funkciókkal oly államokban, hol a centralizáció nem túlzott, a minisztérium egyáltalán nem is foglalkozik, sőt részben nálunk is a törvényhatóságok, az adókivető bizottságok végeznek ily teendőket. A végrehajtó hatalom azáltal hatalom, hogy a törvény foganatosítására általános szabályokat, utasításokat adhat, a törvényeket pótolhatja, sőt felelősség alatt szükség esetn fel is függesztheti. A végrehajtó hatalom azáltal hatalom, hogy kinevezheti az egyéneket, kikre a közigazgatásban, vagy a bírósági szervezetben szükség van, hogy fegyelmi hatalommal bír közegei fölött, s még a bírákra nézve is megilleti a fegyelmi eljárás megindítása; hatalom azonban különösen azon befolyás által, melyet a külügyek vitelére gyakorol, azon jog által, hogy a törvényhozásnak legalább is a tanácskozásaiban részt vesz, s a törvényjavaslatok rendszerint általa terjesztetnek elő. A végrehajtás összes, többi teendői nem hatalmi, –-hanem csak igazgatási teendők, s így az állami végrehajtás helyesen osztatik fel végrehajtó hatalomra és végrehajtó vagyis közigazgatási hatóságokra.

A végrehajtó hatalommal direkt ellentétbe sohasem jöhet   a   közigazgatási   bíróság,   mert   feladata   mindig egyes konkrét esetek eldöntése a törvény szempontjából; legfeljebb indirekte történhetik az, ha valamely közigazgatási közegnek miniszteri utasítás vagy rendelet értelmében tett intézkedése megbírálására van hivatva, amennyiben azt is meg kell vizsgálnia, vajjon a rendelet törvényes-e? Utóbbi elv azonban közjogunk elfogadott elvévé válván – és pedig a végrehajtó hatalom önállóságának sérelme nélkül – nem kell arra terjeszkednünk.

Tény az, hogy a közigazgatási bíráskodás a végrehajtás hatalmi funkcióival direkte összeütközésbe nem jöhet; ezekkel a parlament vagy néhol külön állambíróság foglalkozik. Csak egyes közigazgatási tények bírálatára hivatott. Nem lehet tehát a végrehajtó és bírói hatalom elválasztása elvével – még ha azt mint irányadót minden megszorítás nélkül elfogadnók is – a bíróságok hatáskörének a közigazgatási jogvitákra való kiterjesztése ellen érvelni.

Legfeljebb egy új hatalom, a közigazgatási hatalom felállításával lehetne ennek és a bírói hatalomnak önállósága nevében a bíróságok hatásköre ellen küzdeni, aminthogy ily hatalom mintegy önkéntelenül elő is bukkan az irodalomban. (L. Dareste, Justice admin. 203., 204., 205. 1. – Gautier, Precis des matiéres administr. 78. 1. – Dufour, Traité d. droit adm. I. 97. 1., VII. 578. 1. – Vivien, Étud. administr. I. köt. 5., 16. 1. – Abo-lizione del contenz. amministrat. Minghetti 5., 6. 1. – Mancini 412. 1. – Block, Diet, de Fadmin. II. edit. 531. 1. s általában minden francia írónál.)

Ha azonban a bíróságok hatásköre közigazgatást jogvitákra nézve a közigazgatással mint önálló hatalommal állíttatik szembe, már nem a szokásos hatalmi elválasztással, hanem tulajdonkép azon érvvel van dolgunk, mely szerint a bíróság a közigazgatási jogvitákban ítélő hatalommal felruházva, közigazgatássá válnék s a közigazgatás önállósága támadtatnék meg.

Ezen eszmék hazája Franciaország; bizalom a szuverén népben, bizalmatlanság   minden   ettől   független hatóság, tehát természetesen a bíróságok iránt is, újabb történetének jellemző vonása.

Montesquieu tanának cége alatt, látszólag az államhatalmak elválasztásából indulva ki, mint Dareste (La justice admin, en France-165.. 1.) jól mondja, az 1739-tőt 1799-ig működő nemzetgyűlések és szuverén testületek arra törekedtek, hogy a bírói rendet a szervezés ürügye alatt leverjék, lefejezzék.

Λ szellem, mely a francia népet a közigazgatás fölénye, a bíró ellenőrzés alóli mentesség tekintetében v. nagy forradalom alatt megszállta, egyes ellenhatások dacára uralkodó  maradt napjainkig.

Amit a forradalmi időszak megalapított, azt a restauráció és a júliusi monarchia tudományos dogmává magásította, s a mai nemzedék mint megtámadnatatlan igazságot hiszi; a közigazgatási „hatalom” önállóságának nevében elvették a rendes bírótól azon hatóságot, hogy a jogot a közigazgatás ellenében is oltalmazhassa, és egy úgynevezett adminisztratív justiciát szerveztek a közigazgatás saját keretében.

Portalis formulázta legélesebben az elvet a törvényhozó testhez 1833-ban benyújtott előadványában, mondván: ítélni a közigazgatás felett annyi, mint igazgatni; s mai nap utána mondják az összes tankönyvek, közigazgatási szótárak. (L. Ducrocq. Cours de droit admin. 1869. 124.1., Juger le contentieux administratis eest encore a 1’ministrer; la jurisdiction administrative est le complement nécéssaire de Faction administrative.” Block, Diet, de radministration. Laferriére 1164. 1.: „Disons le done hardiment: le pouvoir dadministrer comporte logique-ment le pouvoir de juger administrativement. Et nous pouvons jusqua un certain point caractériser le pouvoir du gouvernement pourvoyant á lexécution des lois, par ces paroles, qu’lpien appliquait au magistral romáin: Mixtum impérium cui jurisdictio inest.)

A bíróságnak a közigazgatási jogviták körüli hatáskörének csakugyan olyan látszata van, mintha a közigazgatás   vele   szemben   ugyanolyan   helyzetbe, jönne, mint az egyes magánember; tőle független hatóság ítélvén tényei fölött s ítélete előtt meg kellvén hajolnia, miben mutatkozik, hogy a közigazgatás a közhatalom egy része, hogy az állam tekintélye alatt működik, hogy az egyesre nézve hatóságot képez?

Egyszerűen abban, hogy az egyén a másik egyént külső eszközökkel nem kényszerítheti valaminek teljesítésére, hanem e végből a bíróhoz kell folyamodnia s csak ez kötelezheti alperest valaminek tétele vagy abbanhagyására. Ellenkezőleg a közigazgatás, önnön joghatóságánál fogva bezáratja ipartelepemet, átvágatja gátamat, betiltja építkezésemet, karhatalommal állít a sorozóbizottság elé, anélkül, hogy tényei végett a bírósághoz meghatalmazásért kellene folyamodnia; parancsol, s nekem engedelmeskednem kell, engedelmeskednem a büntetőtörvénykönyv tilalmának terhe alatt. Vajjon egyezik-e ezen állás a magánosok egymás irányábani állásával? Csak az elfogultság állíthatná.

De a közigazgatás nemcsak parancsolhat; fegyveres hatalom is áll rendelkezésére s ellenkezésemet annak segélyével le is verheti, anélkül, hogy a karhatalom alkalmazása erőszaknak tekintetnék; a karhatalom alkalmazásában a közigazgatás elmehet végső határig, az egyesek életének esetleg szükséges feláldozásával is kikényszerítheti az engedelmességet, s az engedetlenkedőnek életétől való megfosztása nem esik a gyilkosság, emberölés, életbiztonság elleni kihágás fogalma alá, nem képez szükségképen a hatósági hatalommal való visszaélést, a közigazgatási hatóság gyakorlásának természetes következményének tekintetik.

A közigazgatás hatósága ezek szerint minden kétségen feli áll; a közhatalom nevében, annak erejével, tekintélyével lép föl s parancsainak az egyes engedelmeskedni tartozik. A közigazgatás önállósága mindezek által már eléggé védve van; amit a közigazgatás akar, annak teljesülnie kell s a bíró nincs jogosítva a közigazgatást akarata végrehajtásában akadályozni.

Ebből folyólag az egyes, bármit parancsoljon neki a közigazgatás, nem fordulhat bíróhoz, hogy ez mentse fel az engedelmesség alól; az egyesnek előbb teljesítenie keli a közigazgatás parancsát s csak azután fordulhat a bírósághoz, hogy ez vizsgálja meg, vajjon parancsa nem volt-e törvényellenes.

Ez alapelvtől vannak ugyan eltérések és az állam az egyesnek, a közigazgatással szemben is enged birtokon belül jogorvoslatokat. Midőn a végrehajtás nem sürgős, midőn azt köztekintet nem igényli parancsolólag, elvileg megillető jogát mérsékeltebben használja; mindez azonban nem csorbítja a közigazgatás szükséges erejét, tekintélyét. De az egyén a közigazgatás ellenében a teljesítés után is jogorvoslatok tekintetében megvan szorítva.

Ha magánegyén a másikat birtokában megháborítja, a háborítottnak nem szükség jogát igazolni a háborítóval szemben, elég, ha birtokát igazolja, mert az egyesek egymással az egyenlőség alapján állnak. De a közigazgatás az egyes felett álló hatóság lévén, prosszeszorius jogorvoslatokkal a teljesítés után sem lehet megtámadni.

Az egyes egyén mondhatni, ki van szolgáltatva a közigazgatásnak; mert parancsainak csak bűntény terhe alatt szegülhet ellen; egyedüli menedéke a teljesítés után, a birtokon kívüli jogorvoslat.

Ami már most ez utóbbit illeti, hogyan érintetnék az által a közigazgatás önállósága?

Ha a közigazgatás tényeinek az egyes részéről való ily megtámadhatása s ebből folyólag megváltoztatása, a közigazgatás önállóságát sértené, nem volna sehol, nem volna még Franciaországban sem, önálló közigazgatás.

Azért mondom, hogy Franciaországban sem, mert ezen állam a közigazgatási siker, a közigazgatási fölény, minta-állama, ebben ruháztatott fel a közigazgatás nemcsak önállósággal, hanem szupremáciával a bíróság fölött; ebben védetik a közigazgatás közege különös privilégiumokkal a bűnvádi és polgári per ellen; szóval ez a modern világban annak mintája, hogyan lehet a közigazgatást nemcsak önálló hatósággá,   hanem   mindenhatóvá tenni, az alkotmány fölé állítani, vele az alkotmányt kijátszani.

S mégis mit látunk? A közigazgatás intézkedései ι teljesítés után Franciaországban megtámadhatók, és pedig nemcsak az intéző közegek, a préfet és a miniszter előtt, hanem első folyamodásban a préfekturális tanács, másodikban az államtanács előtt. Igaz ugyan, hogy az elsőnek jog szerint elnöke a préfet, és a bírák egyenlő szavazata esetében döntő szavazata van; igaz, hogy a préfekturális tanács tagjai nem valami kiváló emberek, (L. Migrieret, Examen du pro jet de loi relat. ä la suppression des conseils de prefecture 22. 1. – Milcen, De la réf. d. conseils de prefecture. 3. 1.) nincsenek a bírói függetlenség attribútumaival felruházva; igaz, hogy az államtanács határozata a miniszter megerősítésére szorul. De azért a jogviták előttük nyilvánosan, kontradiktórius eljárás mellett folynak, s így az aktív közigazgatás befolyása dacára is attól különböző, bár tökéletlen bírói fórum vizsgálja meg a közigazgatás intézkedéseit, azokat esetleg megsemmisítvén, megváltoztatván. Ha tehát az aktív közigazgatástól különböző fórum utólagos befolyása a közigazgatás tényeire ennek önállóságát megsemmisítené, még a közigazgatási szuprermácia mintaállamában sem volna önálló a közigazgatás.

Ami pedig az érv másik részét illeti, hogy a közigazgatás feletti törvénykezés által az illető bíró közigazgatássá válnék, ez annyira ellenkezik a dolgok lényegével, hogy csak a franciák dogmatikus észjárása magyarázhatja meg annak közöttük még mindig nagy hitelét.

Bámulatos, hogy akik oly világosan megkülönböztetik a közigazgatásban a határozó, a cselekvő és a bíráskodó részeket (1. Ducrocq. Droit adm. 23. 1.), a tiszta és a kontenciózus közigazgatást, s akiknek jelenlegi adminisztratív szervezetét megalapító 1799. évi (Loi du 28 pluviose an VIII.) törvényét az előadó arra alapítá, hogy a közigazgatásban megkülönböztetendő három szolgálati ág: 1. a tulajdonképi adminisztráció; 2. az adók repartiálás, a 3. a közigazgatás összes ágaiban felmerült kontenciózus ügyek elbírálása; – hogy azok mindezek dacára fenntarthatják Portalis dogmáját: a közigazgatás fölött ítélni annyi, mint közigazgatást gyakorolni.

A közigazgatás felett bíráskodni és tényleg közigazgatást gyakorolni nagyon különböző dolgok. Nem szólok a közigazgatási közegek ellen ezek közigazgatási működéséből eredt kártérítési vagy bűnvádi perekről, pedig a francia felfogás szempontjából ezt is tehetném (ugyanis itt annyira világos, hogy a közeg elmarasztalása kártérítésben vagy elítélése bűnvád miatt a közigazgatással, annak saját menetévek mi összefüggésben sem áll, a közeg alanyi felelőssége forog szóban, a közigazgatás, mint közhatalom érintetlenül működik tovább, bár a tény, mely fölött a bíró ítél, közigazgatási). Amint azonban a közigazgatási közegek alanyi felelőssége esetében nem lehet mondani, hogy a bíró, aki a kártérítést p. o. egy vámhivatalnok ellen megállapítja, mert törvény ellenére vesztegeltette a marhát a vesztegintézetben, adminisztrált volna; amint nem lehet állítani, hogy a bíró, mivel közpénzek sikkasztását konstatálta a közhivatalnok ellen, közpénzkezelővé vált volna: ép oly kevéssé mondhatni, hogy a személytől eltekintve, egy-egy közigazgatási intézkedés megbírálása a törvény szempontjából, jogos vagy jogtalan eldöntése, adminisztrálás lenne.

Nem a szubsztrátum, nem az alzat, melyen az állami funkció gyakoroltatik, hanem a funkció minősége határoz a funkció természete fölött; a tanfelügyelő, a rendőrkapitány, az erdőfelügyelő, a szolgabíró, a pénzügyigazgató, mind közigazgatást végeznék, bármily különböző legyen működésük alzata. A bíró azért, mért ítéletének, tárgya közigazgatási, politikai kérdés, nem lesz sem közigazgatási, sem politikai közeggé, bíró marad; amint a számvevő hatóság azért, mert az igazságügyi vagy a katonai, vagy az iparigazgatási számadásokat vizsgálja s ahol rendszeresen bírói függetlenséggel szervezve van (mint p. ő. épen Franciaországban a Cour des comptes) formális ítéleteket is hoz, számoltató ítélkezése által nem válik sem igazságügyi, sem katonai, sem iparügyi közeggé.

Vajjon ki mondaná, hogy nálunk a kir. kúria, meri országos képviselői választásokra vonatkozó választói névjegyzékek rektifikációja végső folyamodásában eléje tartozik,, közigazgatási, politikai hatóságot gyakorol, bíráskodása által adminisztrál? Ki mondaná, hogy az állami főszámvevőszék nálunk végrehajtó hatalmat gyakorol, mert a végrehajtó hatalom pénzkezelésének törvényszerűsége felett bíráskodik?

S vajjon a magánjogi perekben ítélő bíró, midőn bérleti szerződés felett ítél, bérlő vagy szállító lesz-e?

A funkció, mely által a bíró, a közigazgatási intézkedés törvényszerűségét, illetve a félnek a közigazgatás által állítólag sértett jogát megvizsgálja, nem adminisztratív működés; benyúl ugyan a közigazgatásba, ha annak- intézkedése törvénytelen volt; de célja, működése eredménye formája nem adminisztratív, hanem bírói természetű. Őt a közigazgatásban is csak a jog érdekli, ezt vizsgálja egyedül; de a közigazgatásra nézve a jog csak korlát, melyen belül főcéljára tor, holott a bírónak rajta kívül nincs célja.

Teljesen alaptalan tehát a félelem, hogy a közigazgatásra nézve felmerült jogviták elintézése által a bíró adminisztratív hatósággá válnék, hogy az államhatalmi funkciók összezavarodnának, hogy a bíráskodás és a közigazgatás elválasztása megszüntettetnék. Ellenkezőleg, csak akkor érjük el a közigazgatás és törvénykezés elválasztását igazán, ha a közigazgatásból a bíráskodás legképtelenebb faja, az önbíráskodás, kizáratik.

A közigazgatás vonakodása a rendes bíróságok törvénykezését elismerni, nem tárgyilagos, a bíráskodás és közigazgatás természetén alapuló okok folyománya, s a rendes bíróságok hatóságának elfogadása helyett az úgynevezett adminisztratív juszticia, a közigazgatás keretében szervezett bíráskodás felállításáról  jól mondotta Mancini, hogy az az igazságszolgáltatás álcája, merő alakoskodás, mely az igazságszolgáltatás magasztos nevével takarózva, nem a jog uralomra juttatását, hanem az önkénynek a jog mezébe való öltöztetését akarja.

„Nem lehet tagadni, mondja Dareste (La justice admin. 675. 1.), – ki különben a rendes bíróságok hatáskörét közigazgatási jogviták tekintetében lehetetlennek mondja – hogy az adminisztratív justicia a deszpotizmus találmánya; a római császársággal lép először a világba, a centralizációval támad fel újra Franciaországban és hozzá lehet tenni, hogy a szabad népek, Anglia és Amerika, nevét sem ismerik. A hatalom, mely az adminisztráció bíráskodását teremte, tagadhatatlanul el akarta vonni a független, főleg az elmozdíthatatlan bírótól az államügyekben az ítélkezést, szabadulni akart az ellenőrzéstől, fél és bíró akart lenni egy személyben.”

A fenntebbiekben némileg feleltünk már azon érvre, mely a közigazgatás sikerét, gyorsaságát látja veszélyeztetve, ha a közigazgatáson kívül ]álló bíróság szólhat bele a közigazgatás tényeibe; de az ellenvetés elég fontos lévén, részletesebben kéli vele szembeszállnunk.

„Tegyük fel, mondja Laferriére, a Block-féle dictionnaire-nek még 1877-iki kiadásában is, hogy a természeténél, valamint tagjai elmozdíthatatlanságánál fogva független, testületi befolyások és a bírói gyakorlat uralma alatt álló bíróság csak egy percre, csak az ország egyetlen pontján megállíthassa a közigazgatási akciót: az eredmény az összes szolgálati ágak zűrzavara lesz. „Franciaország, mondta Cormenin, Európa összes államai között az, mely leggyorsabban, legösszefüggőbben, legbiztosabban bír egy adott pontra legtöbb embert, legtöbb pénzt, legtöbb hadiszert vetni. Ugyanabban a pillanatban a kormány akar, a miniszter rendelkezik, a megyefőnök közvetít s a községi bíró foganatosít, az ezredek indulnak, a hadihajók útnak erednek, kong a vészharang, bömböl az ágyú: Franciaország talpon áll.” Mi lesz e hatalmas központosításból, ha a működés pillanatában egy, a közigazgatásra nézve idegen, szuverén hatalom határoz és végez a jurisdictio teljével?”

Nem szükséges a történelmi eseményekre hivatkoznunk, melyek Cormenin korában ugyan ismeretesek-nem voltak, de melyek ma ez egész passzust nagy anakronizmusként tüntetik fel; s egyáltalán csak azért hivatkozunk reá, hogy a francia szellemnek, sok fényes tulajdonsága mellett, erősen dogmatikus irányát újra kiemeljük.

Ugyanis: mit tehetne, mivel gátolhatná egy független bíróság e páratlan jelességű centralizációt? Mivel akadályozhatná meg, hogy a kormány akarjon, a miniszter rendeljen, a megyefőnök közvetítsen, a községi bíró végrehajtson s a legtöbb ember dobassék az ország egy határozott pontjára? Semmivel sem; mert a közigazgatás zászló alá szólító parancsának előbb engedelmeskedni, a kitűzött helyen megjelenni kellene, s csak azután jutna a bíróság azon helyzetbe, hogy a besoroz tatás által magát sértettnek hivő panasza fölött ítéletet hozzon; a mozgósítási parancsnak természetszerűleg előbb végre kellene ha