A M. TUD. AKADÉMIA

JOGTUDOMÁNYI BIZOTTSÁGÁNAK KIADVÁNYSOROZATA 5. SZÁM.

HATVAN ÉV

TUDOMÁNYOS MOZGALMAI

KÖZÖTT

CONCHA GYŐZŐ

IGAZGATÓ ÉS TISZTELETI TAGNAK

ÖSSZEGYŰJTÖTT ÉRTEKEZÉSEI ÉS BÍRÁLATAI

II. KÖTET.

A M. TUD. AKADÉMIA KIADÁSA

BUDAPEST, 1935.

HATVAN ÉV

TUDOMÁNYOS MOZGALMAI

KÖZÖTT

CONCHA GYŐZŐ

IGAZGATÓ ÉS TISZTELETI TAGNAK

ÖSSZEGYŰJTÖTT ÉRTEKEZÉSEI ÉS BÍRÁLATAI

II. KÖTET.

A M. TUD. AKADÉMIA KIADÁSA

BUDAPEST, 1935.

A közigazgatási javaslatról

I.

A kormány a megyék rendezésére vonatkozó javaslattal az alkotmány-reform terére lépett.

Nem egyszerű közigazgatási javaslattal állunk szemben, mert arról van szó, hogy a végrehajtó hatalom főfontosságú része, a politikai köztisztviselők kiszemelése, melyet eddig a polgárok maguk gyakoroltak a megyei bizottságok útján, a polgárokról a minisztériumra ruháatassék, ami eminensen az alkotmányt, a szuverén hatalombani részesedést érinti.

De alkotmányi a javaslat annyiban is, mivel az egyik társadalmi osztály, a nagy és középbirtokosok kezéből kiveszi a hatalmat s bár azt a királyra és minisztériumára ruházza, következményeiben mégis a nem-földbirtokos, a demokratikusabb elemeknek nyit nagyobb érvényesülésre tért, azoknak az elemeknek, amelyek eddig inkább csak a közszolgálatnak bírói, pénzügyi, közlekedési, bányászati ágaiban működhettek.

Alkotmányi végül annyiban is a javaslat, amennyiben a végrehajtó hatalomnak eddigi tagoltságát, melynél fogva abban az általános vezetés, a kormányzás a minisztériumot, a konkrét közigazgatás a törvényhatóságokat illette, megszünteti s Tocqueville terminológiájával élve, nemcsak kormányzati, de adminisztratív centralizációt létesít. Ez adminisztratív centralizációt Tocqueville megkülönböztetésével egyezőleg, nem abban látom, hogy a közhivatalok betöltésének joga a minisztériumra száll, hanem abban, hogy a minisztérium kinevezése alá kerülő hatóságoktól elvétetik az önálló hatáskör, azok elvileg a minisztériumnak az ország egyes vidékeire kihelyezett segédeivé válnak, vagyis a kormányzati és hatósági hatalom egybeolvasztatik, ami az országgyűlés és a minisztériumnak egymáshoz való s a kormányzottaknak a szuverén hatalomhoz való viszonyára döntő fontosságú.

A Szapáry kormány javaslata az 1848-i harmadik törvénycikknek, újabbkori alkotmányunk legsarkalatosabb törvényének s az ugyanezévi tizenhatodik törvénycikk intenciójának, hogy a megyei szerkezet a közszabadsággal összhangba hozassék, egészen új felfogású értelmezése, lényegileg ép oly radikális rendszabály, mint a 48-i harmadik törvénycikk, mely a nem-felelős, nem-független, testületi jellegű magyar kormányszékeket Ausztriától független, tárcáik körében egyénileg is felelős miniszterekkel helyettesítette.

Ha azok a célok, melyeket a javaslat ez indokolása kontemplál, megvalósulnak, alkotmányunk a legnagyobb változások egyikén fog keresztülmenni, melyeket ezeréves életében megért. Amint az 1790. év alkotmányunk nagy határdombja, az lesz e javaslatok által az 1891-i is.

A reformnak azzal az irányzatával, mely a politikai igazgatás közegeinek kinevezését a minisztériumra ruházza és a demokratikusabb elemeknek nagyobb érvényesülésére nyit alkalmat a közszolgálatban, nagyjában egyetértve csakis az adminisztratív centralizációra látom szükségesnek bővebben kiterjeszkedni.

Előttem ugyanis teljesen helyesnek látszik a közvélemény igen tekintélyes részének az a meggyőződése, hogy nemzetünk az önkormányzati hivataloskodást többé nem bírja s így alkotmányunk sokszáz éves, legsarkalatosabb intézményének, a megyei törvényhatóságoknak hatalmi köréből tényleg is ki kell venni, ami 48 óta amúgy is csak névleg volt meg benne, az önkormányzati tisztviselést. Kenyérkeresetből szolgáló, tényleg ki nem választható, nyugdíjra számító tisztviselők nem önkormányzatilag viselik tisztüket, hanem csak mint hivatalnokok, köztük 8 az ország hivatalnokai közt önkormányzati tekintetben semmi különbség nincs, csak az alkalmazásuk más, utóbbiakat az ország nevében a király s miniszterei, a megyeieket az ország polgárainak százados helyi csoportjai, illetőleg az ott irányadó gentry választja. De amint az ország hivatalnokai, bírái nem honpolgári kötelességből, hanem élelfenntartásukért is szolgálnak, épúgy a megyééi is.

Önkormányzatot nálunk csak a megyei polgárok, illetve bizottsági tagok gyakorolnak a megyei képviselő-, illetve a tisztviselő-választásnál s a törvényhatósági bizottságokban, a választottak ellenben hivatalnokai a választóknak s fizetésért szolgálnak.

Bármennyire fájlaljam is, hogy nemzetem erkölcsileg szegényebb lesz a tisztviselő választás jogának megszüntetésével, mert ezzel konstatáltatik, hogy polgárai nem képesek a törvényvégrehajtást maguk biztosítani, bármily aggódva nézzem szabadsága gyakorló iskolájának a megyének épületéből e sarkkövet kivenni, mert az egész önkormányzati épület rombadőltétől tartok, bármennyire kétségtelen legyen is előttem, hogy a szuverén hatalom új megoszlása az egyes polgárok szabadságának hátrányával jár: meg kell nyugodnom a szerintem megváltozhatlan tényben, hogy az önkormányzati tisztviselést nem bírjuk meg.

Társadalmunknak nincsenek többé olyan elemei, melyek akkora elfoglaltsága tisztségek önkormányzati vitelére alkalmasok lennének, aminők alispáni, szolgabírói és egyéb megyei tisztségeink, de azt hiszem, nincs a világ egy nemzetének sem, mert a mi hagyományos megyei hivatalaink oly nagy hatáskörrel bírnak, amely teljesen leköti az illetők minden erejét és idejét.

A közhivatalok önkormányzati viselését csak abba lehet helyezni, hogy vagy ingyen szolgáljanak az illető közegek, vagy ha ingyen nem szolgálnak is, rövid időre választassanak, kiválaszthatók legyenek s hivataluk ne legyen egyedüli kenyerük s ha meg nem választatnak, legyen miből megéljenek.

Sem az egyik, sem a másik eset nálunk fenn nem forog. A megyei hivatal, viselőik legnagyobb részére kenyérkereset, vagy olyan mellékkereset, mely nélkül meg nem élhetnek.

Középbirtokosságunknak sem elég vagyona, sem elég képzettsége nincs többé, hogy nobile officiumokat vagy azokhoz mégis közeljáró tisztségeket viseljen s a közigazgatáshoz mai nap kötött igényeknek megfeleljen.

Ha ez áll, ha közhivatalaink hatáskörét földarabolni, testületekre bízni nem lehet, nem marad egyéb hátra, mint a közhivatalokat jól fizetett, szakszerűleg kiképzett, egyedül a közszolgálatnak élő egyénekkel betölteni, akik azonban csak akkor ítésznek hajlandók közigazgatási pályára lépni, ha ott jövőjük biztosítva lesz s tehetségeiknek megfelelő előmenetelre számíthatnak, mi azonban ismét csak úgy lehetséges, ha nemcsak élethossziglan választatnak, de ha előttük az egész ország hivatalai nyitva állanak s nincsenek egy megye csekély számú hivatalaira szorítva.

Ez nézetem szerint a legfőbb oka annak, hogy önkormányzatunknak tisztviselői részét jelen alakjában nem lehet fenntartani.

Nem hiszem én, hogy a miniszteri kinevezés mindig jó, sőt jobb lesz, mint a választás, egyet azonban biztosan tudok, hogy a közigazgatási pályára több kiváló erő fog jelentkezni, mihelyt tudja, hogy az ország összes közigazgatási hivatalai nyitva vannak előtte.

Már pedig az ország közgazdasági, pénzügyi, közművelődési, rendőri, honvédelmi feladatai oly nehezek, melyeket csak a legkiválóbb erőkkel lehet megoldani.

Az önkormányzati tisztviselés megszüntetésének legfőbb oka, társadalmi átalakulásunk s névszerint nemességünk nagy részének vagyoni pusztulása, az új középosztályú elemeknek pedig a megyékből való távolmaradása, egyrészt a megyei szolgálat bizonytalansága, másrészt a régi nemességnek s kotteriáinak a választásoknál még mindig nagy befolyása miatt.

Nem oszthatom azt a nézetet, hogy némely nemzetiség ellenséges magatartása tenné ezt a átalakulást főképen szükségessé, mert nem hiszem, hogy nemzetiségi bajainkat a kinevezett tisztviselőkkel s a még oly jó közigazgatással is orvosolhassuk.

Megengedem, hogy a nemzetiségi törekvések nagyban táplálták a közvélemény óhajtását a közigazgatási közegek kinevezése iránt, de ez a vágy máshonnan eredt, minek legfőbb bizonysága, hogy a közigazgatási bajok fölötti panasz s a törekvés azokat a kinevezési rendszer útján orvoslani, ott is megvan, ahol ellenséges nemzetiségeknek hírük sincs.

A nemzeti élet egy terén sem mondható a közigazgatás megnyugtatónak, mert nem kapja a kellő erőket, a meglevők pedig kellőleg nem hasznosíthatók sem az ország, sem a megye javára.

Mindezeknél fogva a kormányt csak üdvözölni tudom bátorságáért, hogy a nemzet életével annyira összeforrott, de részben hasznavehetetlen intézmény átalakításába, annyi előítélet leküzdésébe belé fogott. Minthogy azonban javaslatának nem egy szabványa, az átalakítás módja a megye teljes dezorganizálására, az önkormányzat megsemmisítésére a legmerevebb adminisztratív központosításra vezetnek, s az egyéni szabadságot veszélyeztetik: szükségét látom, hogy mindenki tehetsége szerint hozzájáruljon a nagy mű keresztülviteléhez, nehogy az alapirány helyessége ellenére, a nemzet legdrágább kincseit, szabadságát, a nemzeti élet jogi folytonosságát, sőt magát a közigazgatási sikert is kockáztassa.

Bármily rövid legyen azért a rendelkezésemre álló idő, bármily homályban maradjon a nagy reformmű egésze a miatt, hogy a hozzá tartozó javaslatok ismeretlenek, szakomból folyólag kötelességemnek tartom a javaslat főbb pontjaihoz hozzászólni.

II.

A nemzeti élet e nagy átalakítási kísérleténél a főérdek ahhoz fűződik, miképen van abban az átmenet, az önkormányzati igazgatásból a hivatalnokira koncipiálva; rombolással, vagy továbbépítéssel, foldozással vagy átalakítással van-e dolgunk? A javaslatnak mindjárt a címe e részben meglepő. A közigazgatás és önkormányzat rendezéséről szól a vármegyékben, továbbá meglepő a beosztása, amennyiben első része a vármegyei törvényhatóságok közigazgatási tisztviselőiről, hatáskörükről, egymáshoz s a kormányhoz való viszonyukról s a közszolgálat némely főelveiről szól, azután pedig a III. részben a vármegyei önkormányzatról.

Közigazgatás és önkormányzat semmiképen sem ellentétes fogalmak. A közigazgatás a főfogalom, melynek egyik alosztálya az önkormányzati, a másik hivatalnoki. Közigazgatás funkciót jelent, ellenben önkormányzati és hivatalnoki igazgatás a különböző okot, melyből a funkció végeztetik; az elsőnél az ok a polgári kötelesség, a másiknál az életpálya, a különböző hivatás parancsa. Vajjon a törvényhatósági, a közigazgatási bizottságok nem közigazgatást végeznek-e azért, mert testületileg s polgári közérzetből, határozás útján teszik azt? Vagy csak a végrehajtás jogával bíró hatóságok közigazgatásiak, a csupán határozó természetűek nem?

A javaslat címe ki akarja fejezni a törvény tartalmának alapirányát s azt óhajtja jelezni, hogy a hivatalnoki igazgatás életbeléptetése mellett az önkormányzati igazgatás is fenntartatik. De van-e ennek a címbeni kifejezésére szükség? Az angolok, midőn 1888-ban demokratikus alapon választott képviseleteket létesítettek a megyékben a kinevezett és gentry-jellegű békebírák mellett, egyszerűen a helyi kormányzatra vonatkozó törvények módosítására vonatkozó végzeménynek nevezik az illető törvényt (51. és 52. Victoria Ch. 41. An act to amend the Laws relating to Local Government in England and Wales and for other purposes connected therewith). Pedig ez az angol törvény is nagy átalakulást jelent; a megyékben addig uralkodó gentry hatalmának megosztását a néppel. Mi is egyszerűen a vármegyei törvényhatóságok átalakításáról szóló törvénycikknek nevezhetnők.

Egyébként a javaslatra a címe azért sem talál, mert a hivatalnoki és önkormányzati igazgatás a kontemplált rendezés szerint is összefolynak; a vármegyében levő országos közigazgatási közegek, mint a főispán, az alispán az elnökei a vármegyei önkormányzati bizottságoknak, határozataik végrehajtói, amint viszont a helyi önkormányzati bizottságok az országos hivatalnokok által ellátott közigazgatásnak lényeges szervei, részint ellenőrzői, részint fellebbviteli, fegyelmi fórumai, részint közigazgatási bíróságai. Nem a címben, hanem a törvény szabványaiban kell a hivatalnoki és önkormányzati elvet egyaránt érvényre juttatni, ha erre csakugyan komoly törekvés van.

A javaslat címe mögött ez esetben a dolog érdeme rejtőzik és arra a további kérdésre vezet, vajjon tulajdonképen meg akarja-e szüntetni a javaslat a törvényhatóságot mint egységes intézményt és kétféle, t. i. hivatalnoki törvényhatóságot és önkormányzati törvényhatóságot akar-e létesíteni. A 4, 8; 33, 156. szakaszok többi közt szólnak a törvényhatóságokról, a 4. §. mindjárt a jelenleg fennálló törvényhatóságok területét és székhelyeit csak törvénnyel megváltoztathatónak mondja, a 8. §. járásairól szól, a 33. §. megállapítja, hogy a főispáni pecsétnek a törvényhatóság nevét viselő körirata van, a 156. §. törvényhatósági bizottságot, a törvényhatóság egyetemét említi.

Ellenben törvénycímében nincs szó törvényhatóságokról, a 19. §. közigazgatási hatóságokról, a 28. §. a közigazgatási hatósági közegekről, nem törvényhatósági közigazgatási közegekről beszél a vármegyékben.

Vagy összefüggnek tehát a vármegyebeli állami hivatalnokok a vármegyei lakossággal s vele együtt alkotnak törvényhatóságot, a mint az az 1548. 70. t. c. előtti századokban is megvolt, a midőn a király nevezte ki a főispánt, az utóbbi pedig az alispánt, a kik mellett azonban meg volt a megyei lakosság egyetemének is a maga joga, s ekkor a törvénynek úgy kell szólnia, hogy a megye lakóinak a törvények végrehajtására való joga módosíttatik, nevezetesen a megyei törvényhatósági tisztviselőket a király, illetve a minisztérium nevezi ki s azok hatásköre, az ország kormányához, a törvényhatósági bizottsághoz való viszonya újonnan szabályoztatik, valamint másrészt a törvényhatósági bizottság hatásköre ezentúl a törvények végrehajtásába, a törvényhatósági tisztviselők ellenőrzésébe s a tisztán helyi érdekű ügyek ellátásába helyeztetik.

Vagy nem függnek össze s ekkor választani kell, vajjon a megye lakosságánál maradt vagy a kinevezett hivatalnokokra ruházott hatalom neveztetik-e törvényhatóságnak, vagy teljesen kiküszöböltetik-e e fogalom?

Ha már most tekintetbe vesszük, hogy a törvény végrehajtása, az aktív közigazgatás, legnagyobbrészt a kinevezett hivatalnokokra ruháztatik, a kezükbe tett hatalmat lehetetlen törvényhatóságoknak nem nevezni, tekintve azonban, hogy a megyei lakosság a megyei bizottságok útján másod fokban aktív közigazgatási hatalmat gyakorol ugyanazon tárgyakra nézve, melyeket a hivatalnokok intéznek, a nem országos jellegű ügyekre nézve pedig elsőfokú közigazgatási határozó hatalommal ruháztatik föl, az országos közigazgatásban ezenkívül a fegyelmi hatalom és a kontenciozus közigazgatás részesévé tétetik s általános ellenőrizési jog engedtetik neki az országos közigazgatásnak a megyében levő közegei fölött, lehetetlen a törvényhatósági minőséget a megye-lakosságnak bizottságai útján gyakorolt funkcióitól elvitatni.

Nem időztünk volna e látszólag formai értékű megkülönböztetéseknél, ha azokat a reform elvi jelentőségére döntő fontosságúnak nem tartanok. El kell elvileg dönteni: egy megyei törvényhatóság van-e vagy kettő? t. i. egy hivatalnoki és egy önkormányzati? Én az előbbit tartanám helyesnek és a törvényjavaslat fennebb idézett határozmányai e nézetemet támogatják. Helyesnek tartanám pedig azért, mert a fejlett államban az állami végrehajtásnak teljesen önkormányzati végzését lehetetlennek, az önkormányzati elemek közreműködése nélküli hivatalnoki közigazgatást pedig a szabadság, sőt az adminisztratív siker szempontjából is fogyatékosnak tartom.

Ki hiszi, hogy a pénzügyi igazgatást, a mai állam ez első rendű fontosságú ágát nobile officiumokkal lehessen végezni, ki mondja, hogy igazságszolgáltatásunk nem javult az által, hogy a bíráskodás kinevezett hivatalnokokra ruháztatott? De az is kétségtelen, hogy a pénzügyi igazgatásnak mérséklőre van szüksége az adókivető, a felszólalási bizottságok polgári elemeiben, hogy igazságszolgáltatásunk szervezetét mindaddig nem tekinthetjük teljes megnyugvással, amíg az önkormányzat az esküdtszék útján annak szerves kiegészítő része nem lesz.

Ebből az alapgondolatból indul ki a törvényjavaslat is, midőn a hivatalnoki és önkormányzati elemeket oly sokszorosan összefonja, de e gondolatot ki kellene domborítani, még pedig azáltal, hogy az állami közigazgatási tisztviselők hatósága nem helyeztetnék mereven ellentétbe a megyei lakosokat képviselő bizottságok hatóságával, hanem a törvényhatósági intézmény fenntartásával, kimondatnék, hogy annak tisztviselőit a jelen törvény szabványai szerint Ő Felsége, a kormány vagy a főispán nevezi ki s azok hatásköre újra szerveztetik.

A törvényhatóság általános jogkörének meghatározása után, következnék bizottságai hatáskörének megállapítása s azután szabályoztatnék a hivatalnokok hatásköre, vagyis a törvényjavaslat III. része okvetlenül megelőzné a II.-at.

Ez a rendezés csak látszólag változtat a dolgon, hogy azonban mily befolyást gyakorolnak fogalmak, szimbólumok a nemzet életére, elég a szent korona államjogi fogalmára utalnunk. Mi a korona? egyszerű szó, de mögötte a nemzet egysége, szabadsága rejlik. Ez a fogalom óvott meg bennnünket a közhatalom feudalizálásától, ez tartá fenn a nemzeti szuverenitás gondolatát. Hasonló befolyása volt a törvényhatósági fogalomnak a tekintetben, hogy a törvények végrehajtása a nemzet tagjainak aktív közreműködésével történhetik csak. Minek a fogalmat száműzni, mikor az intézményt, melyet e fogalom jelöl, teljesen a javaslat sem száműzi. A törvényhatósági bizottságok ellenőrző, fegyelmi bíráskodó, továbbá másodfokú felülvizsgáló hatósága lényeges kiegészítő része a törvények végrehajtásának, a törvényhatóságnak. A javaslat organikus eszméjét ily csoportosítás, amelyben a megye lakosságának jogai előre tétetnek, jobban kifejezi, mint az, mely a javaslatban található.

Milyen tiszta az 1872. porosz Kreisordnung koncepciója; 2. §-ában azt mondja, minden Kreis testületi jogokkal felruházott kommunitás a maga ügyeinek önkormányzati vitelére a jelen törvény szabványai szerint; a 7. §-ban pedig: a Kreis-beliek a Kreis közigazgatásában és képviseletében való részvételre jogosultak. Pedig e közigazgatás nem a szoros értelemben veti helyi ügyekre vonatkozik, hanem az országosokra is.

De talán ily csoportosítással háttérbe szorulna az államosítás gondolata. Meg kell jegyeznem először is, hogy e fogalmat közigazgatásunk reformjára alkalmazva, valódi rögeszmének tartom, melyet hihetőleg valamelyik német hírlap útján kapott fel a közvélemény. Nem tagadom, hibás benne az 1870. XLII. t. c. is, mely az állami közigazgatás közvetítését kitalálta, mikor pedig az 1827-i országos választmány oly szépen kifejezte, hogy: Congregationes Comitatuum legalia potestatis executivae organa sünt. Mit is jelent az államosítás, azt, hogy ne az államnak vármegyénkint lakó polgárai, hanem az állam kormánya nevezze ki a közhivatalnokokat s nagyobb befolyást nyerjen a törvény végrehajtására? Tulajdonkép a közigazgatás kormányosításáról, vagy mivel a kormányban van az állam központi irányzó ereje, központosításról lehetne szó, de nem államosításáról.

Állampolgárok állami minőségükben, a főispánnak ugyancsak érvényesített kandidácionális hatalma mellett választott tisztviselők útján gyakorolták eddig is a közigazgatást, nem állíthatni hát, hogy közigazgatásunk eddig nem volt állami, legfeljebb azt, hogy szervezetében, közegeiben az állam vidéki tagozatainak lakossága érvényesült, mert egyébként az egyes konkrét közigazgatási ügyek oly mennyiségben kerültek az államkormány végső döntése alá, mint Európa más államában alig.

E szempontból mellőzném, mellesleg szólva, a javaslat első szakaszának azt a kijelentését is, hogy a közigazgatás állami feladatot képez, mert az kimondásra nem szoruló igazság, t. i. hogy az állam ügyeinek igazgatása az állam feladata. E kijelentés hasonlít Popé híres mondásához: On forms of governments let fools contest, what ever is best governed, is best, melyről Kant méltán állítá, hogy ami benne van vagy olyan, mint ami lyukas mogyoróban van, vagy pedig nem igaz; mert nyilván az sem igaz, hogy minden közigazgatás p. o. az egyházi, a társulati, a községi állami feladat.

Teljesen elég lenne annyit mondani, hogy a közigazgatás a vármegyékben a lakosság közreműködése mellett 0 Felségétől vagy kormányától kinevezett közegekre bízatik.

Ami pedig azt illeti, hogy az az állam tekintélyének ártana, ha előbb lenne szó a vármegyebeli állampolgároknak a végrehajtásbani jogairól, mint az állam fejétől és kormányától kinevezett hivatalnokokról, erre az a válaszom, hogy a törvény ily szövegezése nem prejudikál sem a királyi, sem a nemzeti szuverenitásnak, de igen nagy fontosságú arra nézve, vajjon a megyei közigazgatás továbbra is organikus, önerejéből is mozgó, a megyei lakosok együttműködéséből élő intézmény marad-e vagy tisztán mechanikus gépezet, melyet országos feladataiban kívülről, felülről mozgatnak.

A belga province rendezéséről szóló 1836-i törvény így kezdődik: Minden megyében van megyei tanács és kormánybiztos.

S jóllehet a belga megyének annyi hatalma sincs, mint a mennyit a magyarnak a jelen javaslat is enged, mégis előbb szól a törvény a megyei polgárok befolyásáról, a megyei tanács alkatáról, hatásköréről s csak legvégül a kormánybiztosról (főispán) s a járási biztosokról (szolgabírákról). Azt akarva ezzel kifejezni, hogy a megye nem egyszerű terület, mint a járásbíróságé, vagy egy hadosztály parancsnokságé, hanem az államnak ott élő polgárai lelkében élő ereje a törvények végrehajtására csoportosulva.

Vagy ha az 1872-i porosz Kreisordnungot vesszük, jóllehet a Kreisnak azelőtt önkormányzata nem volt s az tisztán bürokratikus közigazgatási területet képezett, a törvény első 5 §-éban megállapítva, hogy a Kreisok területe csak törvény útján változtatható meg, s hogy a nagyobb városok külön Kreisokat képeznek 2, 6-20. §-aiban a Kreis testületi, kommunitási minőségét s a Kreishoz tartozók jogait és kötelességeit sorolja föl.

Amióta 1876-ban közigazgatásunk reformja megkezdődött, az volt a cél, hogy az 1870. 42. tc.-ben a többi közigazgatási ágaktól külön rendezett megye azokkal összefűzessék, illetve azok a megye szervezetébe illesztessenek.

Ezt az irányt a jelenlegi javaslat is követi, mert habár a megyei hivatalnokok kinevezését, a velők való rendelkezést a megye jogköréből kiveszi, s azt az ország kormányára ruházza, a megye lakossága, a megyei bizottságok útján még mindig igen fontos ellenőrző, fegyelmi és bíráskodási jogok birtokában marad az e hivatalnokok vezette országos közigazgatás fölött is.

A megyét, mint lakosainak törvényhatósággá szervezett egyetemét, mint kommunitást nem szabad elejtenünk.

A mint századokon keresztül universités nobilium, nemesek kommunitása, egyeteme volt, úgy ma a megyében lakó állampolgárok egyetemének kell definiáltatni a törvény végrehajtásábani közreműködésre.

Nemzeti életünk jogi folytonossága kívánja, hogy a hivatalnoki rendszer legalább a megye régi törzsébe oltassék be s ne nőhessen annak tradícióitól függetlenül exkluzív bürokráciává. A törvényhatósági intézményt nem szabad tövestül kitépni, meg kell hagyni a gyökerét, hogy jobb időkben, midőn a nemzeti vagyonosodás emelkedik s a régi nemesség az új közép-osztállyal egyesülve, valódi gentryvé alakul át, olyanná, mint a minő az angol, melyhez nem csak a nemesség tartozik, a nemzet folytathassa benne a mainál szélesebbkörű önkormányzatát.

A mennyire helyeselni lehet, hogy a javaslat a hivatalnoki igazgatás életbeléptetése ellenére nem szorította a megyei lakosok részvétét csupán a helyi önkormányzatra, hanem nekik az országos közigazgatásban is jelentékeny befolyást kíván adni, ép oly szükséges, ha ez akarat komoly, hogy az a törvény egész koncepciójában, berendezésében már kifejezve Iegyen-és a hivatalnoki és önkormányzati hatóságok a törvényhatósági intézmény részeiként állíttassanak oda.

Miként képzelem az önkormányzat szervezését, alább részletezem, itt csak annyit jegyzek meg, hogy a törvényhatósági intézmény alapeszméjének fenntartása szempontjából tartanám szükségesnek, hogy a főispán esküjét jövőre is a megye törvényhatósági bizottsága s ne a miniszterelnök előtt tegye le.

III.

A javaslatnak ezen a − másként nem mondhatom − organikus hibáján kívül különösen kihívja a bírálatot az új hivatalnoki szervezet úgy a közigazgatási szakszerű sikeresség, mint a közszabadság szempontjából.

Látszólag decentralizál s úgy a hivatalnokokra, mint az önkormányzati bizottságokra olyan jogokat ruház, melyeket eddig a minisztérium gyakorolt.

Maga a minisztérium beismeri indokolása 19. lapján, hogy jelenleg „a konkrét közigazgatási ügyek oly tömegével foglalkozik, hogy ennek folytán kormányzati és vezetési feladatainak teljesítésétől a szükséges ereje és ideje elvonatik.”

E beismerés rendkívüli fontosságú s az állapot, melyet elítél, csakugyan tarthatatlan.

Ámde biztosít-e bennünket a törvény és a kontemplált szervezet ennek az állapotnak visszatérése ellen, jóllehet a törvény több ügyet kivesz a minisztérium hatásköréből s a megyei hatóságok körébe utal?

Az önkormányzati bizottságokra ruházott ügyeknél megvan a biztosíték, de megvan-e a hivatalnokok hatáskörébe utáltaknál is?

Maga a törvény adja meg a fogantyút arra, hogy a minisztérium utasítások által, jelentések bekívánása által magához ragadja oly ügyek intézését, melyek a hivatalnokok hatáskörébe utaltattak.

Határozottan állíthatni, hogy a javaslat tervezte rendezés szerint a konkrét közigazgatási ügyekre mégis nagyobb lesz a befolyása, mint jelenleg, mert jövőre minisztérium és közigazgatási hatóságok egybefolynak annál fogva, hogy a főispán főnökévé lesz az alispánnak, pénzügyigazgatónak stb., akikkel egyenesen rendelkezhetik, az alispán által pedig közvetett főnöke a szolgabíráknak, a főispán ismét a „kormánynak közvetlenül alárendelt tisztviselő, ki mint az összkormány képviselője a vármegye élén áll.” A főispán csak alárendeltjeivel szemben főnök, csak a törvényhatósági bizottságokkal szemben hatóság, a minisztérium irányában ellenben annak egyszerű közege, mint a francia közigazgatás mondja, agent du gouvernement.

A főispán merőben a kormány delegáltjának van koncipiálva a javaslatban; azt a hatóságot, melyet a törvény reá ruház, a delegáló kormány bármikor vissza vonhatja, amint ezt alább bővebben kimutatni megkísértem.

Eddig érvényes jogunk szerint a megye, mint lakóinak egyeteme s főhatósága, az alispán, a minisztériummal szemben valódi hatóságot, (a francia közigazgatási jog szerint autorité) képez, ami nemcsak a törvényhatósági bizottságnak és az alispánnak reprezentacionalis jogaiban nyilatkozott a kormány törvénytelennek vélt rendeletei ellen, hanem abban, hogy a főispán s a kormány az alispáni hatóságnak csak ellenőrei voltak, vele föltétlenül nem rendelkezhettek, neki parancsokat, utasításokat csak kivételképen, rendkívüli szükség esetén, csak ellenőrzési és felügyeleti hatáskörükön belül (1886. XXI. t. c. 57. §. B. a. i. pont) adhattak s intézkedéseit csak utólag bírálhatták felül és változtathatták meg.

A javaslat a bíróiakon kívül a többi állami feladatok megvalósítására alkotott közegeknek ad ugyan hatáskört, de az alárendelt közegeknek önálló hatóságát a főnökökkel szemben megsemmisíti, pedig, a hivatalnoki rendszerben is lehetséges az egyes közegek önálló hatósága.

A javaslat elvileg minden feladatra nézve a szakminisztert teszi egyetlen hatósággá, amennyiben megadja neki a jogot bármely ügy intézését magához vonni.

A főnökre vonatkozó 20. §. adja meg erre a módot. A javaslatnak nincs ennél fontosabb szakasza. Ez az új hivatalnoki rendszernek valódi kulcsa, a mely a szervezetnek nagy és kis zárait egyaránt kinyitja, a mely technikus közigazgatási, valamint szabadsági szempontból döntő fontosságú.

A mint a főispán mellett alispán, pénzügyigazgató, árvaszéki elnök, tanfelügyelő elvesztik önálló hatósági jellegüket, chef de service-ekké válnak, minden saját hatóság (autorité) nélkül, azonképen a főispán még inkább önálló hatóság-nélküli közege lesz a minisztériumnak, illetve a szakminisztereknek.

A 20. §. szerint minden tisztviselő főnöknek tekintendő, azokra nézve, kik a jelen törvény vagy a szolgálati szabályok szerint, neki alá vannak rendelve … A főnök … hozzájuk illetékessége körében és szakmájukon belül rendeleteket intézhet, őket hivatalos teendők ellátására utasíthatja.”

Minthogy pedig az összes megyei hivatalnokok a főispánnak vannak alárendelve (28. §.), a főispán pedig a kormánynak közvetlenül alárendelt tisztviselő (31. §.) minthogy továbbá nemcsak a közvetlenül, hanem a közvetve alárendelt tisztviselő is utasítható, (20. §. 3. bekezd.) világos, hogy a kormány egyenesen a szolgabírákhoz is adhat ki rendeleteket és utasításokat.

E rendeletek alatt nyilván nem szabályrendeletek értendők, valamint az utasítások alatt sem, hanem a rendelet egyszerűen egy konkrét ügyben adott konkrét parancs, a melyet a tisztviselőnek teljesítenie kell, az utasítások ellenben inkább általános irányításokat tartalmaznak.

A francia közigazgatási jog szerint utasítások (instructions) „a minister gondolatát árulják el (révèlent) alárendeltjei előtt, de bizonyos latitude-ot engednek neki, mennyiben alkalmazkodjék azokhoz. A rendelet (Ordre) ellenben, megkülönböztetésül a szabályrendelettől (Ordonnance, Règlement), parancs, mellyel szemben az alárendelt közegnek nincs más választása, mint a parancsot teljesíteni, vagy lemondani.” (Batbie, Traité III. köt. 213. l).

A főnökről szóló 20. §-nál fogva, a miniszter tehát egyetlen hatósággá válhatik ressortjában bármikor, rendszerint a főispán közvetítésével, a sürgősség cime alatt e nélkül is.

Minthogy ő Felsége a végrehajtó hatalmat kormánya útján gyakorolja, de mivel a miniszter, távol lévén a kormányzottak legnagyobb részétől, nem bírja az ügyek nagy tömegét átpillantani, a kormány végrehajtó hatalmának nagy része a főispánokra, alispánokra bízatik, akik azonban csak a miniszter átruházott hatalmát gyakorolják. Mert csak nem lehet mondani, hogy a minisztérium egész Magyarországra nézve bírja a végrehajtó hatalmat, a főispánok pedig megyéjük határai között, mert ekkor a 63 főispán mindegyike elvenné tőle Magyarországnak egy darabját és semmivé tenné végrehajtó hatalmát, így szól a nagytekintélyű Batbie (id. m. III. k. 210 1.) csak Franciaországot kell tennünk Magyarország, a préfeteket a főispánok helyett s okoskodása teljesen talál a javaslat szerinti Magyarországra.

A főnökre vonatkozó 20. §. által tehát a legegyszerűbben illuzióriussá tehető a decentralizáció, amely a javaslatban foglaltatik, mert ha egyenesen s szabályrendeletileg el nem vonhatja is a miniszter az egyes hivatalnokok hatásköréből az odautalt ügyeket, utasításai és rendeleteivel esetről-esetre kezébe veheti a tényleges elintézést.

A decentralizáció teljesen illuzóriussá tétethetik e szakasz által s minden törvényszegés nélkül be fog állani annak következtében a vészes adminisztratív centralizáció, lehetetlenné téve a kormányzás, a vezetés kellő gyakorlását, a miről indokolásában (19. 1.) a kormány ma is panaszkodik.

IV.

A 20. §. azonban a hivatalnokoknak nemcsak a minisztériumhoz, hanem egymáshoz való viszonyára is döntő.

Minden alárendelt hivatalnoktól a törvény kijelölte hatásköre dacára elveheti főnöke bármely ügy elintézését, illetve egyenes, szoros parancsot adhat neki annak miképeni elintézésére; a központi számvevőség az egyetlen hatóság, amelyet főnöke a 118. §. szerint észrevételei tekintetében utasításokkal meg nem köthet, a melynek tehát, azt hisszük, bár a törvény nem mondja, rendeleteket sem adhat azokra nézve.

Ennélfogva az alispán a szolgabíráktól, a pénzügyigazgató az illetékkiszabó hivataloktól, az árvaszéki elnök az ülnököktől rendeletek és utasítások alakjában elvonhatja az egyes ügy elintézését.

Minthogy pedig a főispán valamennyi hivatalnok főnöke, s ő azt valamennyi irányában gyakorolja: elmondhatni, hogy a 20. §. által a főispánban teljes helyi centralizáció teremtetik. A törvényben körülírt hatáskörök nem föltétlenül, nem kifelé, a polgárok irányában is megszabott határai az egyes közegek működésének, hanem belső, az egyes alárendelt közegeknek egymás irányábani munkakörét megállapító szabványok, melyeket a szakfőnök egyes alárendeltjei, az egyetemes főnök a szakfőnökkel szemben bármikor áttörhet.

Tudom, ez nem fog rendszerint bekövetkezni. Határt vet ennek a főispánra nézve a 25. §., mely a főispán irodáját egy aljegyzőben és egy írnokban állapítja meg. De a lehetőség megvan arra, hogy felügyeleti szerepét nagyban intézővé változtassa, ebből kell hát kiindulni, midőn a hivatalnoki hatásköröket mérlegeljük.

E szerint a főispán lehet a megyében lefelé az egyetlen hatóság, ha nem is in esse, hanem in posse.

Sőt a javaslat némely világos rendelkezése állandón kiveszi az alispán kezéből a hatásköréhez tartozó funkciók egyik legfontosabbikát. A 40. §. egyrészt a főispán közvetlen felügyelete alá helyezi a csendőrséget, másrészt megszabja, hogy a törvényhatóság székhelyén levő csendőrparancsnok köteles a főispánnál az utóbbitól meghatározandó időben megjelenni, tőle szolgálati felhívásokat átvenni. A 42. §. 1. pontja reá ruházza a karhatalom kirendelését, annak o. pontja az egyletek fölötti felügyeletet.

Eddigelé a megyében az alispán volt a legfőbb rendőri közeg, a járásokban a szolgabírák, ezt a hatóságát nyíltan nem veszi ugyan el az alispántól a törvény, de miután viszont expresse, nemcsak a 20. §-ban rejlő főnöki jogainál fogva a főispánra ruházza a hatalmat, hogy a csendőrséghez fölhívásokat intézhet, a karhatalmat kirendelheti, nyilván őt teszi a legfőbb rendőri hatósággá.

A főispán a 20. §-nál fogva közvetve, a 40. és 42. §§-nál fogva egyenesen rendőri főhatósággá, mindenesetre pedig konkurráló rendőri hatósággá lesz.

A 20. szakasszal s a csendőrséget a főispán alá rendelő 40. §-al megnyernők tehát a francia préfet-rendszert újított magyar kiadásban. Szükségesnek látom azért ezzel foglalkozni.

A francia préfet-rendszer abban áll, hogy az egész megye (département) területén, a községi hatóságok kivételével, melyeknek önálló, elvonhatlan hatásköre van, a préfet az egyetlen hatóság; először is maga kezeli a belügyi közigazgatást, és a közbiztonság legfőbb őre, mint ilyen rendelkezik a csendőrséggel, szükség esetén rögtönbíráskodást s ostromállapotot hirdethet, s joga van bármikor a büntető eljárás szerint letartóztatásokat elrendelni. Ezenkívül a département központjában levő különböző szolgálati ágak főnökei, chefs de service, milyenek a főmérnök, az útfelügyelő, a direkt és indirekt adók felügyelője, az illetékkiszabási főnök, a postaigazgató, a tankerületi főigazgató nemcsak szolgálati tekintetben állanak alatta, hanem a hatáskörükbe tartozó intézkedések nagy részére is s azok csak a préfet aláírása által válnak végrehajthatókká. A préfet-ek állanak a megyebeli összes szolgálati ágak élén. A préfet közvetlen befolyást gyakorol, mondja Block, (Dict. de l'admin.) a departement-beli közigazgatási hivatalnokokra. E címen joga van megsemmisíteni, megváltoztatni azokat az intézkedéseket, melyeket a törvényekbe, miniszteri rendeletekbe, elhatározásokba, vagy saját parancsaiba ütközőknek talál. A préfet hatósága a megyében ép úgy, mint az államfőé az egész köztársaság területén általános, ő adja meg a megyebeli összes közszolgálati ágaknak a központi hatalom szándékainak megfelelő irányt. (Batble, Traité III. 287. 1.)

A kültisztviselőknek, a járásokban (arrondissement) levő alpréfeteknek nincs hatósága, rendszerint a préfet intézkedéseinek előkészítői s közvetítői csak (agent d'instruction et de transmission) s egyedül csekélyebb jelentőségű ügyekben (vadászati engedélyek, útlevelek kiadása, jótékony sorsolások engedélyezése, sír-helypénz, mértékhitelesítési díjjegyzékek hitelesítése, a szegényházak költségvetéseinek, községi épületek apróbb tartozási költségeinek jóváhagyása s hasonló 18 esetben) van 1861 óta saját hatáskörük; ezenkívül zendülés, elemi csapások, szóval végszükség esetén helyettesítik ideiglenesen a préfetet. Végül a préfet képezi a bírói hatóságot az intézkedései ellen támasztott közigazgatási perekben, habár e hatóságot a prefekturális tanáccsal, egy úgynevezett közigazgatási bírósággal gyakorolja.

Ez a rendszer szolgált mintául a magyar javaslatnak, melyei Olaszországban, Romániában is utánoztak.

De a magyar utánzat nem szolgai, mert a francia rendszerbeli igazgatási ágak főnökeit egygyel, a belügyi ágat vezető alispánnal szaporítja.

A francia préfet azért áll a többi ágak főnökei fölött, mert egyrészt ő a központi kormány szándékainak letéteményese, másrészt pedig épen a belügyi ágnak egyenes intézője, amely rendőri, politikai teendőivel, a karhatalom fölötti jogaival a kormányzat általános irányára leginkább befoly a megyében.

Ellenben nálunk a belügyi ágnak az alispánban épen oly külön főnöke van, mint p. o. a pénzügyinek a franciában.

A magyar utánzat szerzőségének érdemét azonban nem igényelheti a kormányjavaslat.

Az eszmét, határozottabb körvonalazás nélkül, gr. Péchy Manó és báró Sennyei Pál pengették, teljesen a mostani javaslattal megegyezőleg azonban báró Bánffy Dezső, volt Szolnok-Doboka megyei főispán formulázta az 1880-ban november 21-től november 28-ig tartott belügyminiszteri enquêten, melyek tárgyalásai hivatalosan közzé is tétettek. A mostani javaslat e tárgyalásokra nem reflektál. Már akkor kifejtettem kifogásaimat e koncepció ellen a „Magyar Igazságügyben” s külön is közrebocsájtott észrevételeimben.

Ha a típust vesszük, melynek utánzatát a javaslat hatósági szervezete képezi, annak bizonyos előnyeit nem lehet elvitatni. Alapgondolata az egységes állami akaratnak egységes kivitelét biztosítani s ezt el is éri gyorsan, biztosan. A hadsereg szervezetének átvitele a polgári kormányzatba.

Közbevetőleg szólva ez lebegett a javaslat készítőinek szemei előtt is. A javaslatnak a főnök és alantasai közötti viszonyt szabályozó 20. §-át az 1881-i csendőri utasítás 3. és 7. §-ával egybevetve, mely szerint a csendőr a hatóság szóval vagy írásban kiadott felhívásainak eleget tenni tartozik és a felszólítás bírálatába nem bocsátkozhatik, de a meghagyás vagy felhívás tartalmáért is, mindig a meghagyást kiadó, illetve kiállító hatóság felel: nem lehet kétség, hogy a fegyelemnek az a mértéke céloztatott a megyebeli különböző hatóságok közt érvényre emeltetni, a mely a csendőrségre nézve a közigazgatási hatóságok irányában szentesítve van.

Visszatérve a francia préfet-rendszerre, az az összes végrehajtó közegek akaratának megegyezését biztosítja a végrehajtó hatalom legfőbb parancsnokával azáltal, hogy a legfontosabb állami feladatokat mindössze annyi ember kezébe teszi le, a hány fő területi osztályzata (département) van az államnak, Franciaországban 86-ébe, Magyaroszágon 64-ébe.

Ennyi föltétlenül megbízható s föltétlenül a kormány szellemében eljárni kész magasabb műveltségű embert nem nehéz találni egy sokmillió lakosú államban, ha pedig valamelyik gyanússá lesz, vagy nem elég erélyes, vagy épen engedetlen, könnyű rajta túladni.

Ez volt Napóleon koncepciója, midőn a prèfet-rendszert megalkotta. A mint a hadtest-parancsnok különböző fegyvernemek fölött rendelkezik osztályparancsnokai segélyével, úgy kormányozza egyedül a megyét a préfet a szolgálati ágak főnökei útján.

A prefekturális rendszer igen jól van kigondolva, csak az tévesztetik benne szem elől, hogy a közigazgatási ügyágak működése nem alkot oly tömegjelenségeket, mint az egyes csapatok és fegyvernemeké, hanem egyes külön méltatandó esetek láncolata, továbbá, hogy a hadtestnek ellenséget kell legyőzni, a prefekturális hatalomnak, ha legyőzésről van is szó, polgárokat, igen sokszor nem is legyőzés, hanem gazdasági, szellemi javak emelése a feladat.

A préfet-rendszer túlzása az állami akarategységnek. A szakszerűség, az egyes állami feladatok rovására a külső egy-behangzás biztosítása. A préfet mindenhatósága, kiskirálysága magában Franciaországban sem volt teljesen fenntartható, mely pedig minden áron felülről, Párizsból kíván kormányoztatni, s a préfet hatósága a különböző ügyágak intézésére formalizmussá vált s lényegében csak mint fegyelmi és politikai irányzás maradt fenn, fennmaradt pedig különösen annálfogva, mert a préfet a mi alispánunk és szolgabíráink belügyi feladatát maga látja el, nemcsak fogalmazó személyzete, de a sous-prefetek is, mint láttuk, egyszerű segédei lévén, továbbá, mert a megyének legfőbb rendőri hatóságát képezi s a polgári és a katonai karhatalom rendelkezésére áll. Saját tulajdon ügyköre tehát olyan, melyre a többi ügyágak reá szorulnak, továbbá a melynél fogva az általános politikai irány felvigyázójává lesz.

A préfet csak azáltal válhatott az összes megyei ügyágak (pénzügy, közlekedésügy stb.) főnökévé, mert maga gyakorolja az egész belügyi és legfőbb rendőri hatóságot a departementben.

Képes lesz-e erre a javaslatban kontemplált főispán melléje állított alispánnal és szolga bírákkal?

Csak azáltal lenne erre képes, ha ezek funkcióit is ő végezné, s alispán, szolgabírók pusztán tanácsosaivá, határozatainak előkészítőivé válnának, vagyis, ha a belügyi igazgatás minden ténye a megyében, mely az alispán és szolgabírák hatáskörébe van utalva, az ő nevében történnék és ha pénzügyigazgatói, árvaszéki, tanfelügyelői, közigazgatási ágakban rendszeresen visszatérő funkciókat kellene végeznie.

Enélkül nem fogja igazán ismerni sem a belügyi, sem a többi igazgatási ágak szükségleteit és vagy zavaró lesz beavatkozása, ha buzgón akarja feladatát teljesíteni, vagy egészen felesleges.

Az alispán hatáskörébe tartozó ügyekre nézve még leginkább információt nyerhet, mert vele szemben nemcsak azzal a joggal bír, hogy iktatókönyvébe betekinthet (38. §. b.) és az ügydarabok előzetes bemutatását elrendelheti, hogy a szakfőnököknek a kormányhoz intézett fölterjesztései neki be-mutatandók s azokkal szemben külön véleményt jelenthet (38. §. d.), hogy velők számonkérő széket tarthat, hanem az alispán köteles is neki minden főbb mozzanatról azonnal jelentést tenni, vele a hivatalok vizsgálatáról fölvett jegyzőkönyveket, fegyelmi eljárást rendelő végzéseit, a törvényhatósági bizottság elé terjesztett jelentéseit közölni. Ehhez járul, hogy azok az elemek, a melyekből a főispánok jövőre is ki fognak kerülni, leginkább a belügyi adminisztrációt értik s ez csak akkor fog megváltozni, midőn a közigazgatási hivatalnokoknak nálunk is,, mint Poroszországban, egy-egy évet belügyi, pénzügyi, közgazdasági hatóságnál kell gyakorlaton eltölteni.

Mindezeknélfogva inkább fogja ismerni az alispáni ügyintézést, mint a többi szakfőnökökét. De hogyan szólhat bele a többi ügyágak igazgatási menetébe, a hol ennyi informáló eszköz és előzetes ismeret nem áll rendelkezésére?

Ügy látszik a törvényjavaslat maga is érezte ezt, midőn az alispánnak az 51. §-ban jogot ád, hogy a többi ügyágak főnökeit az igazgatásuk körében észlelt hiányokra figyelmeztetheti (b. pont), sőt intézkedéseik fölött bírálatot enged, fölhatalmazva az alispánt, hogy azok ellen a főispánhoz fölterjesztést tegyen azok végrehajtásának fölfüggesztése végett.

Azt a hivatást, melyet a javaslat a főispánnak szán, csak úgy fogja betölteni, ha az alispán hatáskörét is megnyeri.

Valóban alig bírjuk hinni, hogy a kormány állandóan megakarná tartani a tervezett hatáskörökkel a fő- és alispánt, olyannyira fonáknak tartjuk egymáshozi viszonyukat, s oly nehéznek azt, hogy a főispán a többi ügyágakkal szemben irányzó funkciót teljesíthessen.

Mintha csak átmeneti rendszabályként volna a javaslatnak ez a sarkalatos jellegű szervezeti berendezése tervezve. Mintha csak azért vette volna fel, mert a meglevő alispánokat 1895-ig meg kell tartani, de a főispánoktól sem szabadulhat meg egyszerre.

Amint már fennebb is kiemeltük, a préfetrendszer ellen igen alapos kifogásaink vannak. Egyet azonban nem vitathatunk el tőle; a kormány akaratának legegyöntetűbb s leggyorsabb kivitelét biztosítja.

Nem hihetjük azonban, hogy ezt a kétfejű magyar préfet-rendszertől is várni lehessen.

Ha tehát a préfet-rendszert akarjuk, ne kockáztassuk annak legfőbb előnyét az ily kétfejűséggel. Az alispánt a közigazgatási hivatalnoki szerkezetből teljesen kihagynám, s a neki szánt szerepet a főjegyzőre bíznám, ki eddig sem bírt önálló hatósággal. Ellenben fenntartandó lenne járási hatóságok önállósága s mérséklendő a főispán hatalma a többi szakfőnökökre. Evégből a 20. §-t bizonyos megszorításokkal kellene formulázni, melyeket azonban az egész javaslat részleges bírálata nélkül lehetetlen megtenni, mire időm teljesen hiányzik.

A francia préfeti intézmény alaptörvényét − a VIII. évi 28. pluviose-i törvény − mely kimondotta, hogy a préfet egyedül gyakorolja a közigazgatást a megyében, maga Franciaország lassankint átalakította, de még inkább megtette azt Belgium, a hol a belügyin kívüli ügyágak nem állanak úgy a megyefőnök (gouverneur) hatalma alatt, mint Franciaországban.

Még fontosabb okok szólnak azonban a közszabadság szempontjából a mellett, hogy a préfet-rendszert a maga merevségében el ne fogadjuk.

V.

Fejtegetéseink a javaslat általános berendezésén s annak a törvényhatóság, mint intézmény irányábani határozatlanságán kívül a körül forogtak, hogy a főnökre vonatkozó 20. §-nái fogva egyrészt a minisztérium kezébe van adva a hatalom arra, hogy a legnagyobb adminisztratív centralizációt létesítse, másrészt, hogy ugyanennél a 20. §-nál fogva a megye területén a főispán centralizálhatja a saját kezébe a hatalmat s különösen az alispán állása tarthatatlan mellette.

Áttérek már most a préfet-rendszernek közszabadsági következményeihez és itt újra a 20. §-al kell foglalkoznom.

Ez a szakasz 22. §-al kapcsolatban tárgyalandó, amely kimondja, hogy a tisztviselő oly cselekményért, melyet törvény vagy illetékes felsőbb hatóság tett felelősségévé, sem fegyelmi úton felelősségre nem vonható, sem kártérítési perrel meg nem támadható.

A 20. §. amint láttuk, azt foglalja magában, hogy minden tisztviselő főnöke annak, aki neki a jelen javaslat értelmében alá van rendelve, s hogy a főnök nemcsak ellenőrizheti alantasait, de neki utasítást is adhat s hozzájuk rendeleteket is intézhet, mégpedig nemcsak a közvetlenül, hanem a közvetve alárendeltekhez is, nemcsak írásban, de szóval is.

E két szakasz által egyrészt minden hatalom a miniszterbe, illetve a főispánba egyesíttetik, másrészt minden felelősség reájuk háríttatik, a többi közegek ellenben eszközeikké tétetnek.

A hatalomnak és a felelősségnek a miniszterbe, illetve a főispánokba való ilyfokú összpontosítása a polgároknak szabadságát komolyan fenyegeti.

A polgári szabadságra az a legveszélyesebb, midőn a különböző közhivatalnokok személy szerint és föltétlenül magán- és büntetőjogi felelősségre nem vonhatók, ha feljebbvalójuk parancsára cselekedtek, mert ez végelemzésben a cezarismusra vezet, ahol minden hatalom és minden felelősség egy személyre hárul.

A közszabadság ellenkezőleg a felelősséget számos önálló hatóságokra osztja szét s mentül több egyént tesz a törvény kezesévé.

A 20. és 22. §§. állal azonban épen ez egyéni felelősség semmisíttetik meg az alárendeltek tekintetében, akiket a miniszter, a főispán, vagy más valamely szakfőnök föltétlenül utasíthat, hozzájuk rendeletet intézhet, úgy hogy nehéz átlátni, minek vétetett fel a 18. §., mely szerint a közigazgatási tisztviselő a hatásköréhez tartozó teendőket egyéni felelősség mellett látja el, a mikor főnöke utasítása az alárendeltet föltétlenül fölmenti a felelősségtől a 22. §. szerint.

A 20.és 22.§-ban a közszabadságra nézve a legveszélyesebb csirák rejlenek, melyeket ezért jelen alakjokban, különösen ha az alább tárgyalandó 21. §-al kombináltatunk, elfogadhatatlannak tartok, mert a miniszteri s hivatalnoki önkénynek tág utat nyitnak.

E szakaszoknál fogva a jogaiban sértett polgár az eljáró hatóság ellen orvoslást nem nyerhetne, mihelyt az főnöke utasítására vagy rendeletére járna el.

Fegyelmi panasznak, magánjogi kártérítésnek a 22. §. szerint világosan nincs ily esetekben az alárendelt ellen helye, vajjon a bűnvád megengedhető-e? Kétséges.

Erről e szakasz hallgat, nyíltan a büntető törvény sem rendelkezik a fölebbvaló parancsára elkövetett bűnténybeni részesség büntetéséről, azt tehát a büntető törvény általános elvei szerint kellene megítélni. Ha ezek alkalmaztatnának, a szabadságot félteni nem kellene. Ki mer azonban kezességet vállalni arra nézve, hogy a bíróságok a büntető jog terére nem fogják nagyobb mértékben átvinni azt az elvet, a mely a magánjogi és fegyelmi felelősség tekintetében a 22. §-ban szentesítve van, mint a mennyire a jog és szabadság elvei azt megengedik?

íme egyik jeles kriminalistánknak Werner Rezsőnek (A magyar büntetőjog általános elvei 147. 1.) felfogása. 0, szerintem ugyan ez esetben nem büntető törvényünkkel összhangban, az alantast büntetlennek nyilvánítja, ha cselekvényét „kötelező parancsképen vitte véghez”, aminő cselekvények különösen alárendeltségi viszonyokban fordulnak elő, ahol a hivatali hierarchiánál fogva minden alsóbbrendű tisztviselő tartozik a felsőbbség parancsainak engedelmeskedni. Ameddig a törvényes kötelesség, köteles engedelmesség ér, addig az alantas tisztviselő ment minden jogi felelősségtől … az engedelmeskedő ez esetben idegen akarat végrehajtásának eszközét képezi.

Ehhez járul, hogy büntető törvényünk 480-ik §-a három hónapig terjedő fogházzal bünteti azt a közhivatalnokot, aki hivatali kötelességeinek teljesítését megtagadja: három évi börtönnel, ha a megtagadás két vagy több hivatalnok összebeszélésének következménye.

A hierarchikus alárendeltség elve oly élesen ki van domborítva a javasolt új közigazgatási rendszerben, hogy a bíróságoknak a törvény világos rendelkezése nélkül nehéz lesz annak elvét teljesen mellőzni s a főnököt egyszerű felbujtónak, s az alárendeltet tettesnek tekinteni, mikor a magén és fegyelmi jog terén az alárendelt minden felelősségtől szabadul, ha magát főnöke rendeletével igazolhatja. Annál inkább lehet ettől tartani, mert minden alárendelt közegnek, vagy épen egy egyszerű rendőr-szolgának nem lehet jogot adni, hogy elöljárója parancsát bírálja, de föl sem lehet tenni, hogy arra képes, innét ered több törvényhozásnak az a rendelkezése, amely a legalsóbbrendű közegeket minden büntető-jogi felelősség alól feloldja, ha elöljáróik parancsára járnak el, vajjon nem fog-e a legalsóbbrendű közegekre vonatkozólag igazolt e kivétel bíróságaink által a magasabbrendű közegekre is kiterjesztetni?

A francia code pénal 114. a belga büntető törvény 260. §-a p. o. felmentik a köztisztviselőt a büntetés alól, ha igazolja, hogy elöljárójának oly rendeletére cselekedett, amelyet az a maga illetékességi körébe tartozó ügyben bocsátott ki és hogy elöljárójának engedelmességgel tartozott.

Mindehhez járul az ügyészi monopólium, amely a büntetőjogi feleletrevonást megakaszthatja.

Végül pedig az a körülmény, hogy a csendőrség fegyelmi és bűnügyekben a rendes bíróságok hatásköre alól s a honvéd hadbíróságok alá van helyezve (1881. 3. t.-c).

A főnöki 20. §-ban szentesített hivatali hierarchikus alárendeltség végelemzésben a személyes uralom érvényre-eme-lése a törvények fölé. Nem a törvények, hanem emberek fognak uralkodni. Ami ellen az amerikai államok alkotmányaikba tilalmakat vettek föl, hogy emberek s ne a törvények uralkodjanak (Government of laws and not of men. Massachusett. alkotm. I. rész 30. §), annak mi az ellenkezőjét iktatnók törvényeinkbe, ha a 20, 21, 22 §§-ok elfogadtatnának.

Ha ezeket egybefoglaljuk, azt hiszem, hogy a polgár, a szolgabírónak, az alispánnak felsőbb rendeletre véghezvitt cselekedetéért nehezen kaphatna másként, mint a főispán vagy épen a miniszter feleletrevonása által orvoslást, ami ez orvoslást lényegesen megnehezítené, úgy tényleg, mint jogilag. A hatalmas főispánnal vagy épen a miniszterrel szembeszállni, bizonyára nehezebb, mint az alsóbb köztisztviselővel.

Ami a jogi lehetőséget illeti, megvalljuk, a főispán felelősségét a törvényjavaslatban sem látjuk tisztázva.

A főispán a javaslat szerint tisztviselő, így hát azok magán, büntetőjogi felelőssége terhelné. De ugyancsak a javaslat szerint egészen különleges rendszabályok alatt áll, először is bármikor fegyelmi eljárás nélkül elmozdítható, (46. §.) továbbá intézkedései ellen csak a szakminiszternél tehetni panaszt, (43. §.) minélfogva annyi kétségtelen, hogy tényei fölött a megyei közigazgatási bíróság sem határozhat, kétséges azonban, vajjon a főispán tényei ellen más és minő jogorvoslatok lehetségesek, továbbá, minthogy az összkormány képviselőjeként szerepel, (31. §.) kérdés tárgyát képezheti, vajjon egyáltalán, magán-és büntetőjogi felelősségre vonható-e, s nem kell-e ilyen esetben a minisztérium ellen fordulni, mert mint képviselő, nem a maga, hanem megbízója nevében cselekszik.

P. o. ha a főispán a csendőrparancsnokhoz törvénytelen felhívást intéz, ha a karhatalmat törvénytelenül alkalmazza, ha a 20. §. alapján lefoglaltat egy lapot, elkoboztat a nyomdában egy könyvet, betilt egy iparüzletet, vajjon ezek ellen csak a belügyminiszternél van-e panasznak helye? ki van-e zárva a rendes vagy a közigazgatási bíróságnak közbelépése? Okvetlenül szabályozandó kérdések, s aki aggodalmainkat talán túlzottaknak találja, azt utaljuk Franciaország jelen századbeli történelmére, melynek lapjai telvék a polgári szabadságnak, az obéissance hiérarchique, a közigazgatás külön joga, a kormány szuverén jellege nevében való flagrans megsértéseivel, s minthogy a javaslat nagyon is a francia elvek szerint készült, félni lehet, hogy nálunk hasonló következmények fognak levonatni; a közönséges jog máris háttérbe van tolva a katonai, a csendőri jog által, minden ember felelősségét embertársa iránt meg fogják szüntetni a közszolgálatnak, a közigazgatási rendszernek az alárendeltség nélkül fenn nem tartható ürügye alatt.

Aggodalmainkat a főispán felelősségének most is határozatlan formulázására és a 22. §-nak esetleges büntetőjogi kiterjesztésére alapítjuk, melyszerint a főnöki rendelet felmenti az alantosakat minden felelősség alól, szóval magyarázat, analógia útján következtetjük a 20, 22. §§. veszélyességét a közszabadságra.

A 21. § azonban felment a magyarázat és következtetés alól, mert ebben világosan kimondatik, hogy a kártérítés a rendes bíróság előtt csak akkor követelhető, ha a kártérítést maga után vonó cselekvés vagy mulasztás fegyelmileg, jogerősen megállapítva lett, vagyis a hivatalnokot a rendes bíró előtt beperelni nem lehet, ha a miniszter, a főispán vagy alispán vagy közigazgatási bizottság nem indít fegyelmi eljárást s a fegyelmi fórumok a kártérítés alapját képező tényt nem konstatálják.

Ezzel a 21. §-al, illetőleg annak két sorával, mely által a közhivatalnokok felelősségét szabályozó törvények, többi közt az 1886. XXI. t.-c. 89. §-a megtoldatott, fenti aggodalmaink pozitív megerősítést nyernek s egyszersmind a magyar jogba oly elv vezettetnék be, mely által a magyar embernek százados szabadsága, hogy jogainak a rendes bíró előtti érvényesítésében meg nem gátoltatik, rontatnék le.

A javaslat rövidke indokolása, „hogy a 21. §-nak azon része, melynél fogva a tisztviselő kártérítéssel csak akkor tartozik, ha a kártérítést maga után vonó cselekvés vagy mulasztás fegyelmileg jogerősen megállapítva lett, a régi törvényben elő nem forduló új intézkedés, melyet a tisztviselők jól felfogott jogai és a közszolgálat érdekében fel kellett venni,” minden hosszú fejtegetésnél hangosabban tanúskodik fennebbi aggodalmaink alapossága mellett.

A 21. §-nak ez az új intézkedése elzárt testté teszi a hivatalnoki kert, azt a jog fölé emeli és a polgári szabadság védelmét annak hivatott őreitől, a bíróságoktól elvéve, a közigazgatós diskreciójára bízza.

Mi egyéb ez, mint a francia jognak hírhedt autorisation préalableja, melyet a belga nép szabaddá tétele első percében alkotmánya 24. §-ával száműzött jogrendszeréből s a francia hasonlóképen, amint a Napóleoni igát lerázta magáról, sietett 1870. szept. 19-i decretumával megsemmisíteni.

A javaslatnak a régi törvényben elő nem forduló ez új intézkedése, azt hisszük, nem fog a képviselőház elé kerülni s már a bizottságban eltemettetik.

Vegyük azonban már most azt az esetet is, hogy a főispán sem a maga elhatározásából járt el, sem a miniszternek a 20. §-nál fogva kiadott rendeletére.

A polgár helyzete tényleg még nehezebb lesz, mert még hatalmasabb emberrel áll szemben.

Hogyan áll azonban helyzete jogilag?

Lehet-e a minisztert nem mint fiskust, hanem hatósági tényeiért a közönséges bíróságok előtt kártérítési perbe vonni, ellene hivatali minőségben elkövetett bűntényekért a közönséges bíróság előtt vádat emelni?

Az bizonyos, hogy fegyelmileg csak az országgyűlés vonhatja felelősségre, továbbá az is bizonyos, hogy ha a közigazgatási bíróság létesítettetik és helyesen alkottatik meg, tényei, intézkedései, jogi felülbírálatra fognak találni, és a polgár joga a miniszteri intézkedés ellenében védelemre fog találni.

Nem szabad azonban feledni, hogy a közigazgatási bíráskodás úgynevezett objektív eljárást létesít, a melynél a miniszteri intézkedés az intézkedő miniszter személyének minden érintése nélkül bíráltatik felül s hagyatik helybe vagy változtatik meg, amelynél a miniszter menthető tévedéseiről van szó, de amelynél a miniszter dolusa vagy jó szándéka a bírálat tárgyát nem képezi.

Ennélfogva minden oly esetben, a hol a miniszteri intézkedés által megsértett jog helyrehozhatlan, anyagilag nem kárpótolható, ahol a miniszter dolusáról vagy vétkes mulasztásáról van szó, ott a közigazgatási bíráskodás fölmondja a szolgálatot, ott a jog szentsége, az egyes polgár és az egész nemzet szabadsága megkívánja, hogy nemcsak megszünteltessék a törvénytelen intézkedés, hanem hogy a miniszter e helyrehozhatatlan jognak megsértéséért megtoroltassék, vagy kártérítésre köteleztessék.

Mi azonban az egyes polgár viszonya a miniszterhez? Az 1848. III. t.-c. rövid határozmányai a minisztereknek az országgyűléstől való feleletrevonását rendezi.

A 32. §. a) pontjában kimondatik, hogy a miniszterek feleletre vonathatnak, minden oly tettért vagy rendeletért …. Mely a fennálló törvények rendéletét …. sérti, 36. §. pedig, hogy hivatalos minőségükön kívül elkövetett vétségökre nézve, a miniszterek a köztörvény alatt állanak. Ezekből nem azt kell-e következtetni, hogy a minisztereknek hivatalos minőségben elkövetett tényeiért való feleletre vonásához az alsóháznak, megbüntetéséhez, magánjogi kártérítésben való elmarasztalásához csak a felsőháznak van joga, hogy tehát a polgár a minisztert hivatalos tényeiről be nem perelheti, ellene a királyi ügyész vádat nem emelhet.

Erősíti ezt a magyarázatot a 36. §., mely egyenesen kimondja, hogy csak a hivatalos minőségen kívül elkövetett vétségekre nézve állanak a miniszterek a köztörvény alatt. A vétség szó itt nem szoros büntetőjogi értelemben veendő, hanem alatta magánbűntényt s magánjogi culpát is kell érteni, mert a 34. §. egyenesen mondja, hogy a felső tábla a büntetést a vétséghez aránylag határozandja meg, már pedig az ország függetlenségének megsértése, a rájuk bízott pénz elsikkasztása csak nem vétség.

De erősítik ezt a magyarázatot azok a minták is, melyek után az 1848. III. t. c alkottatott. Az 1791-iki francia alkotmány III. fejez. I. cikke „kizárólag a törvényhozó testre ruházza a miniszterek feleletre vonását az alkotmányi bíróság (Haute Cour) előtt és a II. fejez. IV. cikkely 5. §-a értelmében, mely szerint „a miniszterek felelősek minden vétségért, melyet a nemzeti függetlenség és alkotmány ellen, minden merényletért, melyet az egyéni szabadság és tulajdon ellen, minden sikkasztásért, melyet a kezeikre bízott pénzekkel elkövettek”.

Az 1830-iki francia Charte egyenesen azt mondja: „A képviselőházat illeti a miniszterek vád alá helyezése a Pairek kamrája előtt, melyet egyedül illet meg az ítélkezés fölöttük.”

A belga alkotmány 90. §-a pedig így szól: A képviselőházat illeti a miniszterek vád alá helyezése a semmítőszék előtt, mely egyedül ítélhet fölöttük. E szakaszt kiegészíti a 134 §, melyszerint a képviselőháznak diskrecionális hatalma van à miniszter vád alá helyezésére, a Semmítőszéknek az elítélésére, a vétség minősítésében és a büntetés kiszabásában.

Aki az 1848. III. t.-c. illető szakaszait egymással, még inkább előképeivel egybeveti, annak nem lesz kétsége az iránt, hogy a minisztert hivatalos minőségben elkövetett bűntényeiért vagy kárt okozó tényeiért csak az alsóháznak van joga bevádolni, illetve beperelni. Hisz az egyik minta, a belga szerint, még közönséges, hivatalos minőségükön kívül elkövetett bűntényeikért is csak a parlament helyezheti vád alá.

Ennélfogva az a polgár, akit a miniszter utasítására vagy rendeletére valamely közigazgatási közeg jogaiban megsértett, magánjogi vagy bűnvádi elégtételt csak úgy nyerhet, ha a képviselőház a hozzá intézett kérésre a miniszter ellen az 1848. III. t.-c.-ben meghatározott eljárást folyamatba teszi.

Ily helyzetben lehet-e komolyan szó arról, hogy az egyes polgár szabadsága a törvény védelme alatt áll, mikor ahhoz a parlamenti eljárás nehéz fegyverzete alkalmazandó, mikor azt a pártnak kell a párt egyik vezére ellen mozgásba hozni. Akik tehát azzal vigasztalják magukat, hogy a miniszter föltétlenül feleletre vonható s így a 20. §. a főnökről veszélytelen, nagy illúzióban élnek.

A miniszteri felelősség a nagy államhatalmi konfliktusok megoldására és nagy alkotmánysértések megtorlására való. A miniszter felel, de csak a másik hatalomnak, a törvényhozónak, nem az egyes polgárnak. Az egyes polgár szabadságát a közönséges jog fegyvereivel kell megtoroltatni és lehetővé tenni, hogy a hatóságot gyakorló hivatalnok a törvénytelen parancs végrehajtásáért kártérítésre, illetve büntetésre ítéltethessék.

Az eljáró hivatalnoknak tudnia kell a törvényt, s a felsőbb parancs nem mentheti, ez csak kivételképen statuálható alsóbb rendőri közegekre nézve, akiknek kellő értelme, kellő ítélete ahhoz nincs, hogy önállólag eljárjanak, ezért csak mások parancsainak foganatosítására használtatnak.

De az önálló hatóságot gyakorló hivatalnok egészen más tekintet alá esik s mint Haus, a jeles belga kriminalista kifejti (Traité I. köt. 608-611. §§.) a francia és belga törvények határozott fölmentése dacára is büntetendők azok, akik a parancs kriminalitását ismerve, engedelmeskedtek főnökük parancsának.

Azok is tévedésben vannak, akik a hivatalnoki pragmatika által vélnek a polgári szabadságra biztosítékot nyerhetni, mert a szolgálati pragmatika a hivatali viszony legfőbb elvének alkalmazása a hivatalnok összes jogaira és kötelességeire, ha tehát főelvvé az tétetik, hogy a főnök alárendeltjeivel föltétlenül rendelkezhetik, ha a magán- és büntetőjogi felelősség a főnökre szoríttatik, ha a hivatalnokok elleni kereset vagy vád megindítása fegyelmi hatóság engedélyétől tétetik függővé, a polgári szabadság lényeges biztosítékai föl vannak áldozva, mert a szolgálati pragmatikának, fegyelmi eljárásnak ezzel a főelvvel összhangban kell lennie.

Elismerem a szolgálati pragmatika nagy fontosságát, ha az előzetes engedély a közhivatalnok beperlésére nem kívántatik és ha világosan kimondatik a törvényben, hogy a felső hatóság parancsa nem menti föl az alsóbbat a parancs következtében véghez vitt ténynek büntetőjogi következményei alól.

A magánjogi kártérítési kötelességnek nincs ily nagy fontossága, minthogy arra nézve az állam szavatossága kimondatik a 23. §-ban, ámbár az államra terhessé válhatik e szakasznak következménye.

A választott tisztviselőknek kinevezettekkel való helyettesítése azonnal elveszti félelmességét, ha e hivatalnokok büntető-jogi föltétlen bevádolhatása törvénybe iktattatik, ha a főnök rendelete az alantast a büntető-jogi következményektől nem menti, ha büntető-jogi felelősségük mellett hatósági intézkedéseik fölött független közigazgatási bíróságok ítélhetnek.

Mindezeknél fogva a 22. §-t megtoldandónak vélem annak kijelentésével, hogy a főnök parancsa az alantast a büntetőjogi felelősségtől föl nem menti, mihelyest annak a büntetőtörvénybe ütköző volta felismerhető volt.

A 21. §-ból ellenben kihagyandónak tartom azt a szabályt, amely a kártérítési keresetek megindítását a fegyelmi hatóság ítéletétől teszi függővé.

Ezek által a módosítások által s ha a közigazgatási bíráskodás kellőleg szerveztetik, a javaslatnak az egyén szabadságára veszélyes jellege elvétetnék.

De vajjon a nemzet szabadságára is-e? Nem akarok itt a képviselőválasztások szabadságára s a javaslatnak a választással összefüggő részeire kiterjeszkedni, maradok a nemzet szabadságánál a közigazgatás keretében.

Az egyén szabadsága abban áll, hogy saját körében másoktól függetlenül önelhatározólag cselekedhessek, erre nézve a fennebbi módosításokkal elég biztosíték teremtetnék?

Miben áll a nemzet szabadsága? Hogy lehetőleg összes polgárai által akarjon és cselekedjék.

E tekintetben már fennebb kifejeztem azt a meggyőződésemet, hogy nemzetem, sajnos, erkölcsileg szegényebb lesz az önkormányzati tisztviselés elvének megszüntetésével, de nem a javaslat teszi szegényebbé, ez csak konstatálja a beállott szegénységet.

A nemzet, mely nemcsak királyának, országgyűlésének, kormányának működésében él, hanem polgárai szívében, akaratában és tetteiben, kizárva a nemzeti helyhatósági cselekvés oly fontos részéből, aminő az önkormányzati tisztviselés, vagy, mivel ez nálunk már régen nem volt, legalább a tisztviselők kiszemelésének jogából, capitis diminutiót, erkölcsi lefokozást szenved.

Csak az a kérdés, oly fokúnak kell-e a capitis diminutió-nak lenni, mint a minőnek azt a javaslat tervezi. Erre kísértem meg a feleletet a következőkben, áttérve a javaslatnak önkormányzati részére.

Ez a javaslatnak, tagadhatatlanul,, legnehezebb része.

Azok is, akik a közigazgatási hivataloknak országos, kormány kinevezés útjáni szervezéséről, hivatásszerű hivatalnoki kar teremtésének szükségességéről meg vannak győződve, érzik, hogy egy ilyen mellett az önkormányzatnak a javaslatban tervezett formája nagyon gyenge, hogy a törvényhatósági közgyűlés és annak a bizottságai útján gyakorolható önkormányzat egészen más valami, mint amit a nemzet e fogalom alatt századok óta érteni szokott, szóval a nemzeti érzületet nem kielégítő.

A kérdés tehát az, csak ilynemű önkormányzat lehetséges-e a kinevezési rendszer mellett?

VI.

Amit fennebb a törvényjavaslat berendezésére nézve általában nehezteltem, hogy az újításokat nem hozza szerves kapcsolatba az eddigi állapottal, azt a fő- és alispáni hatóságok jövő állására in concreto ismételhetem.

Mindkettő századok óta kolumnaris hivatala volt a vármegyei intézménynek.

Az új rendezésben, mint az egyéni ügyintézést és végrehajtást gyakorló közigazgatás közegei, egymás mellett, nézetem szerint, jól nem állhatnak meg. De kérdés, vajjon az intéző é& végrehajtó hatóságoknak a főispánra ruházása kizárja-e, hogy az alispáni hivatal, mint a megye bizottságainak elnöke, fenntartassék?

Ha helyes az az elv, hogy a megye lakossága ellenőre legyen a közigazgatásnak, hogy a nem országos ügyekben önkormányzatot gyakoroljon, úgy az elvnek a lakosság önkormányzati szervezetében ki kell fejeztetni.

A törvényhatósági bizottság közgyűlésének, az állandó választmánynak és a közigazgatási bíróságnak elnökségét a felállított rendszerben nem tartom helyesen a kormány képviselőjére bízandónak.

Mind e bizottságok csak határozó, nem pedig egyszersmind végrehajtó hatósággal bírván, semmi elvi nehézség nem forog fenn arranézve, hogy önállóan alakuljanak.

Határozataik foganatba vétele a kinevezett hatóságok jogkörébe tartozván, azok a törvénytelen vagy veszélyes határozatok végrehajtását megakadályozhatják. Ezért viszont nem tartanám megengedhetőnek, hogy a közigazgatási bizottságnak más legyen az elnöke, mint a főispán, mert ez a bizottság fegyelmi hatalmat van hivatva gyakorolni és a közigazgatási ügyintézés rendes kerekeként van kontemplálva.

Ha tehát az önkormányzati bizottságok önálló ténykedését akarjuk, nem lehet őket a főispán pozitív irányzása alá helyezni.

De különösen a közigazgatási bíróság válnék a főispánnak egyszerű tanácsává, ha benne az elnökség az utóbbit illetné meg.

A közigazgatási bíráskodás tekintetében ugyanaz az elvem, hogy azt is a rendes bíróságoknak kell gyakorolniuk, mihelyt jogkérdés válik vitássá, amint ezt „Közigazgatási bi-ráskodás”-omban s az 1882 i jogászgyűlés elé terjesztett véleményemben kifejtettem, de ha az elv el nem fogadtatik, akkor sem járulhatnék ahhoz, hogy a közigazgatási bíróság elnöke az aktív közigazgatás feje, a kormány képviselője legyen. Önállóságénak legfőbb garanciáját ily rendezés mellett csak választott elnökében bírnám találni.

Az alispánt tehát, mint az említett bizottságok elnökét, konzerválnám oly módon, hogy azt a törvényhatósági bizottság válassza, a király pedig megerősítse. Szolgálati tekintetben a közgyűlés s a közigazgatási főtörvényszék fegyelmi hatalma alatt állana s rendszeres fizetés mellett annyi időre választatnék, mint a törvényhatósági bizottság.

A főispán nem lenne tagja azoknak a gyűléseknek, melyeknek az alispán az elnöke, de a közig, bíróságon kívül a többin megjelenhet a neki közvetlenül alárendelt szakfőnökökkel s indítványokat tehet, melyek tárgyalandók, s ha kívánja, meghallgatandó. Viszont a bizottságok, ha szükségesnek látják, fölhívhatják a megjelenésre és fölvilágosítások nyújtására.

Ily viszonyban áll a belga megyefőnök a megyei gyűléshez.

Még a francia megyegyűléseknek sem a préfet többé az elnöke (az 1871-i aug. 10 i törvény óta), hanem azt a gyűlés maga választja, sőt a napóleoni régime alatt is az elnök a gyűlés választott tagjai közül neveztetett ki. Ugyancsak Franciaországban a megyei gyűlés állandó bizottságának, mely némileg a mi közigazgatási bizottságunknak felel meg, nem a megyefőnök az elnöke, hanem mivel választott elnököt nem akart a törvényhozás neki engedni, a megyefőnököt pedig mégsem vélte a bizottságra oktrojálhatni, furcsa expedienshez folyamodott s korelnökséget létesített.

Igaz, a porosz Kreis gyűlésének s közigazgatási bizottságának a kinevezett Landrat az elnöke, nem szabad azonban feledni, hogy a Landrati állásra kandidálási joga van a Kreis-gyűlésnek, mely nem köti ugyan a kormányt, de lehetőleg re-spektáltatik, továbbá, hogy a Landrat helyetteseit a Kreis-gyűlés választja, végül, hogy a Landrati állás a kerületben lakó, illetőleg ott birtokos egyénekkel akkor is betölthető, ha azok nem is bírnak azzal a minősítéssel, mely a landrati állásra álfajában megkívántatik; a Kreisbeli birtokosoknál elég, ha négy év óta valamely önkormányzati tisztet viseltek.

A közgyűlési, állandó választmányi és közigazgatási bírósági elnökség elég fontos, tekintélyes állást fog képezni s az alispán nem degradáltatik annak elfoglalása állal, ellenben igen azáltal a szerep által, mely neki a főispán mellett kijelöltetik, mely, bármint forgassuk, egyszerűen segédévé teszi a főispánnak.

Nem merő kegyeletből a magyar szabadság küzdelmeivel összeforrt alispáni állás iránt tartanám szükségesnek annak a vármegye önkormányzati szervezete élén való megtartását, ámbár a nemzetek szabadsága folytonosságának egyik legerősebb kapcsa a kegyelet érdemes honfiak és nemzeti institúciók iránt.

A gondolat, mely vezérel, az, hogy a mint a közigazgatási enquête alkalmából most tíz éve mondtam: „a kinevezett professionatus hivatalnokokkal átmenet, kapocs nélkül szembeállítani az önkormányzati bizottságokat, bármily jelentékeny hatáskört adjunk is ezeknek, okvetlenül az önkormányzati érzék és képesség kiveszésére, mindenesetre gyengülésére vezetne.”

A javaslat a legmerevebb hivatalnoki rendszert létesíti, midőn nemcsak a megyei, de a községi közegek kinevezését is a kormány, nevezetesen körjegyzőkét a belügyminiszterre, a községi elöljárókét a főispánra ruházza.

Széles Magyarországon nem lesz tehát egyetlen önkormányzati tisztviselő a megyékben és községekben.

Franciaország az 1884-i törvény óta önkormányzati tekintetben magasan fölöttünk álland. Préfet-rendszere mellett áll hatalmas községi önkormányzati rendszere, melyben nemcsak a határozó, hanem a tisztviselői önkormányzat is érvényesül. összes városaiban és községeiben Párizs és Lyon kivételével, a mairek, a községi elöljárók ingyen látják el terhes hivatalukat és választatnak.

Poroszország, mely 1872-ben teremtette önkormányzatát, nemcsak a községek, hanem a községi körök, Amstbezirkek igazgatását is önkormányzati tisztviselőkkel látja el. A községi körök 3000 lakónál nem nagyobb népességű területek s azok főnöke ingyen szolgál s a megyegyűlés jelöltjei közül neveztetik ki a tartományi főnöktől. A kinevezést köteles mindenki elfogadni.

A javaslat ellenben gyökeresen kiírt minden önkormányzati tisztséget, amit jövő fejlődésünkre vészthozónak tartok. Ezért kívánom először is, hogy az alispán, mint az önkormányzati bizottságok elnöke, megtartassék és választassák.

A választott alispánban, mint a közgyűlés, a közigazgatási bíróság elnökében megtalálná a megye lakossága azt a közeget, melynek vezetése alatt önkormányzati jogait érvényesíteni tudná. „Hasztalan tágítjuk az önkormányzati bizottságok hatáskörét, azok nem fogják a nekik adott véleményező, határozó, ellenőrző hatalmat felhasználni tudni, mert nem értik a közigazgatás menetét.”

Azért kívánom az alispánnak az önkormányzati bizottságok élén való fenntartását, hogy megmaradjon legalább a tisztviselői önkormányzat elvi jogfolytonossága. Önkormányzati tisztviselés nélkül pusztán határozó, időszakonkint összegyűlő bizottságokkal nincs, nem lehet önkormányzat.

A javaslat indokolásának azt a reményét, hogy az önkormányzati bizottságok hatáskörének, ellenőrző jogainak némi tágítása által az önkormányzat életképessége emeltetik, a fennebbieknél fogva csalódásnak tartom.

De azért is szükséges a választott alispán a közgyűlés és állandó választmány élén, hogy a kinevezett hivatalnokok ellen ezekben a gyűlésekben felmerülő oppozíció törvényes mederben maradjon. Garanciát nyújt erre nézve az alispán felesküdt tisztviselői minősége, legfelsőbb megerősítése.

Az ekként választott alispán lehetne azután az országgyűlési választásokat vezető központi választmány elnöke, mert különben a választási ügyek vezetésére egészen új szervezetet kellene teremteni.

Az ugyanis szabad államokban sehol elő nem fordul, hogy a polgárok választási jogaikat kinevezett közigazgatási hivatalnokok vezetése alatt gyakorolják.

Azonban a választott alispánnak a mondott bizottságok élére állását nem tartom elégségesnek, főkép, ha a javaslatnak az a terve is megvalósul, hogy a községi elöljáróságok egészen a kormány kinevezése alá kerülnek. Ezáltal eddigi, elvileg legmesszebb menő önkormányzati rendszerünkből egyszerre a legmerevebb, Európában sehol nem található hivatalnoki rendszerre ugranánk át.

De egészen mellőzve az idő rövidsége miatt a községi önkormányzatot és a törvényhatósági önkormányzat kapcsolatát a községivel, még akkor sem tartanám elegendőnek az alispánválasztást a mondott állásokra, ha községi önkormányzatunkban változás nem történnék is.

Mert bármint forgassuk a dolgot, a tisztviselő-választás eltörlésével lényegesen más és több funkciót gyűlésekre, bizottságokra nem lehet ruházni, mint amennyit a javaslatban-azokra átruházva találunk, s mégis azt súgja mindenkinek az ösztöne, hogy néhány száz embernek egybegyűlése kétszer egy évben néhány napra, vagy tíz húsz ember havonkénti foglalkozása a bizottságokban, nem önkormányzat.

Ez az érzet fejeződik ki a kormány javaslatában is a járási tanács intézményének tervezése által. De hogy ez intézmény életképes legyen, ahhoz először is az lenne szükséges, hogy a járás polgárainak választásából, ne pedig a megyei gyűlés akaratából nyerje életét, másodszor fontosabb teendőkkel, önálló adóztatási joggal kellene felruháztatni. Mindez azonban a megyei keretek felbontására vezetne, amit a legnagyobb bajnak tartanék.

A járási tanácsnak csak a 3000 kilométernél nagyobb kiterjedésű megyékben való megengedése nem egyéb, mint annak beismerése, hogy némely megyénk igen nagy s hogy a megyei gyűlések és bizottságok nem nyújtanak elég tért az önkormányzatra.

Részemről önkormányzatunk fenntartására és fejlesztésére a legjobb módnak azt tartanám, ha a körjegyzői köröknek megfelelő területeken bizonyos hatósági hatalommal felruházott s mérsékelt foglalkozást igénylő önkormányzati tisztségek, mondjuk, megyei esküdtségek állíttatnának s azokra a körben lakó birtokosok, tekintélyesebb bérlők, gazdatisztek, s egyéb honoratiorok alkalmaztatnának.

A körjegyzők az adó- és katonai ügyeket s azokat a teendőket látnák el, melyekben az állam közvetlenül érdekelt, vagy amelyeket a községek írástudó segédeiként végeznek, ellenben az esküdteknek a szolgabírák közrendészeti, közgazdasági, közoktatási, közegészségi és közlekedésre vonatkozó hatásköréből lennének bizonyos teendők kiszakítandók. E feladatok nagyrésze közvetlenül érinti a középosztály előkelőbb, intelligensebb elemeit s a teher, mely a velők való foglalkozásból származnék, ellensúlyozva lenne a rend által, melyet ön-működésük által teremthetnének.

Az ily megyei esküdti állásra méltó és alkalmas egyének lajstromát a megyei közgyűlés állítaná egybe és választaná ki abból azokat, kiket alkalmazandónak talál. A lajstromot azonban a belügyminiszternek kellene megerősíteni, így a főispáni-kandidációk elejtetnének.

A megyei esküdtek ingyenes szolgálatot teljesítenének, de készkiadásaik fejében átalányban részesülnének. Ennek megfelelőleg az esküdti tiszt viselése csak 3 évre lenne kötelező s az esküdtet a főispán, vagy akadályoztatása esetén a helyettese iktatná hivatalába.

Fegyelmi hatalmat az egy-járásbeli esküdtek gyakorolnának társuk fölött, végsőfokon pedig a megyei közgyűlés. Gondoskodni kellene továbbá az esküdtek helyettesítéséről.

Ahol pedig az ily teendőkre alkalmas egyének nem találtatnak, ott azokkal vagy a körjegyzők, vagy külön fizetett közegek bízatnának meg.

E rendelkezéssel annak az eddigi államfenntartó nemességnek jutna érvényesülési tér, melynek hatalma és befolyása az új szervezésben csökken s melynek a községi élet nem elég, nem alkalmas. Az úr és paraszt minden tehermentesítés, regale-megváltás, jogegyenlőség daczára idegen elemek, emiatt nem lehet őket a községben összeolvasztani.

A nemesség, a honoratiorok csakhamar átlátnák mennyi érdekök van ily tisztség elvállalásában, a terhet pedig, mely ily tisztviselésből származna, könnyebben viselhetnék, mint azt, amely a tervezettnél szélesebb körű megyei önkormányzat mellett rájuk nehezedne.

Az ily esküdtek nem lennének kizárva a megyei gyűlés virilis és választott tagságából sem, ami által a gyűlés oly elemeket nyerne, akik a közigazgatási intézésben is forogva, több gyakorlati érzékkel bírnának, mint az azon teljesen kívül állók.

Az esküdti tisztnek ily fölelevenítése ellen csak azt lehetne felhozni, hogy nincsenek rá alkalmas elemek. Meglehet, de ekkor mondjunk is le az önkormányzatnak minden szélesebb körű szervezéséről.

Kötelességérzet, közügyekbeni fáradozás nélkül nincs önkormányzat, ha tehát akár gazdasági szegénységünk, akár az értelmi képesség, akár a jóakarat hiánya miatt elemeket nem találunk az önkormányzatra, fogadjuk el alapjában a javaslat nyújtotta önkormányzati érvényesülést, megtoldva azt mindössze az alispánnak a megyei gyűlésekben és bizottságokban juttatott hatáskörrel s közgyűlési választásával.

VII

Közigazgatásunknak úgy a szakszerűség, mint az önkormányzati szabadság tekintetében nagy baja az elszigeteltség, amely a megyei és városi törvényhatóságok közt fennáll.

Maga a javaslat indoklása konstatálja e bajt, s midőn a 161. §-ban megengedi, hogy oly megyei törvényhatóságban, ahol a megyei székhely törvényhatósági joggal felruházott városban van, ott ugyanazon egyén lehet a megyei és városi bizottságnak is tagja, midőn a 202. §-ban a járási tanács körét, ha annak területén rendezett tanácsú város van, föltételesen erre is kiterjeszti, az első lépést teszi annak orvoslására.

Gyökeres orvoslás csak akkor fog azonban bekövetkezni, ha a megyék és városok közt a törvényhatósági várfalak is le omlanak, a mint a kőfalak leomlottak.

Képzelhető-e nagyobb anomália, mint az a közjogi exterritorialités, amelyben a városi törvényhatóságok területén székelő megyei hatóságok állanak.

Van-e rációja a megyei és árvaszék külön szervezetének, a városok kizárásának a megyei útigazgatásból, a városi és megyei közegészségi és közbiztonsági szolgálat teljes elkülönítésének? Van-e valami jogos alapja annak, hogy a megyei törvényhatósági igazgatás költségei az államkincstárból, a városéi a városi pénztárból fedeztetnek. Az egész megyét, vagy több megyét érdeklő költségek, mint a kir. táblák s egyéb állam-hivatalok elhelyezési költségei a városokra hárítvák.

Ez elkülönítés az oka, hogy kórházak, árvaházak, tébolydák, közoktatási, közgazdasági tanintézetek vagy nem jönnek létre, vagy csak az államkincstár útján, ami a kommunizmus egy nemét s az ország egyes vidékeinek, városainak a többiek rovására való pártfogolását eredményezi.

A rendi korszak maradványának, a nemesség és polgárság területenkénti elkülönítésének megszüntetésével mindez megváltoznék, a nemzet szorosabban összeforrna, város és megye nem néznének egymásra csakis a vásárlási és eladási piac szempontjából, a megye ezenkívül a városra még mint művelődési, igazságszolgáltatási központra, hanem fölébredne a közös feladatok, a közös érdekek tudata, melyek regionalis természetűek, melyeket sem a megye, sem a város külön jól meg nem oldhat.

Igaz, hogy ez a városok kormányzó szférájának, mondjuk rangjának kisebbítésével járna, de valódi jólétük, szellemi emelkedésük, belső nyomatékuk annál inkább emelkednék, mert befolyást nyernének annak a környéknek életére, amelyre gazdaságilag támaszkodnak, egyszersmind pedig többet foglalkozhatnak azokkal a szépítési, kényelmi, művelődési, emberbaráti föladatokkal, a melyektől a városok jóléte függ.

A központi kormányzás szempontjából szintén előny volna a vezetésnek ekként beálló egyszerűsítése.

Az emberi egyenlőség és szolidaritás nagy elve amúgy is annyi gátra talál felekezeti, nemzetiségi különbségeinkben, azokat az emberek rendi különbségeinek folytonos ébrentartásával külön városi „és megyei törvényhatóságok fenntartása útján fokozni, valódi anachronizmus, mikor épen a közegészségi, közbiztonsági, közgazdasági érdekek egyformasága a legalkalmasabb volna az érzületi s nem tárgyilagos ellentétek kiegyenlítésére.

Városaink nem kizárólag az ipar és kereskedés központjai, mint más államokban; alig van egy-kettő, amelyben az őstermelés valamely ága, a föld, a szőllőművelés, erdészet épen olyan fontos kereseti ág nem volna, mint az ipar. Pozsony, Debrecen, Szeged, Kolozsvár, Pécs, Szabadka, Sopron, Brassó életében, − hogy csak a nagyobbakat említsem, − az őstermelés valamely ágát, mint elsőrendű kereset-forrást látjuk szerepelni. Hol tehát a tárgyilagos érdek-ellentét köztük és az illető megyék között?

Önkormányzati tekintetben nem kevésbbé becses volna a városi elemek bevonása a megyébe. Kezdetben tán súrlódás, idegenkedés lenne tapasztalható, de állandóan csak az önkormányzat életképessége nyerne a városi és megyei elemek egybeolvadása állal.

A javaslat nagy hiányának tekintem, hogy az „állami” közigazgatást ily egységes szempontból nem tekintette s megállott a városok sorompóinál.

A javaslat az „államosítást” csak a közegek kinevezésében látja, holott az államosítás az egyes közfeladatoknak az állam egész területén összefüggő, országos szempontok szerinti kezelését, a polgárok erejének mentül nagyobb tömörítését, a a közigazgatási területnek e feladatok legjobb, legkönnyebb megoldásához mérését, s a közigazgatás költségeinek az állampolgárok közti egyenlő felosztását is jelenti.

Az indokolás ugyanis csak azt emeli ki (6. 1.), hogy a törvényhatósági városokban a választott tisztviselők a hatósági teendők egy részére megmaradhatnak továbbra is. Ezen szervezeti kérdésen kívül azonban, úgy látszik, helyesnek találja a városok és megyék egymáshozi viszonyát, a városoknak az egész közigazgatási rendszerben elfoglalt állását.

Említtetik ugyan, hogy egyes ágakat, mint a közrendészetet, a közegészséget, az állami közigazgatás;; tárgyai közé kellend sorozni. Mi lesz ennek a következése? A közegek kinevezése csak, vagy fizetésüknek is az államkincstár terhére való átvétele? Hisz a kinevezés már megvan a főkapitányokra nézve, tehát csak a főorvosokra kell azt kiterjeszteni.

De vajjon a rendőri hatalmat kezelő megyei közeg mellett lesz-e jogosultsága a kinevezett városi rendőrkapitánynak, a kinevezett megyei főorvos mellett a városinak? Nem fog-e a városok és megyék bizonyos fokú egybeolvasztása szükségessé válni, ha a közrendészetet és közegészséget, mint az indokolás mondja, az állami közigazgatás feladatai közé kell sorolni?

Én azt hiszem, igen. Csak a rendi tagoltság, csak a városi és megyei elemek ellentéte indokolhatná nálunk, a mi kis-népességű városainkban külön rendőri, külön közegészségügyi főtisztviselő lételét az ugyanott levő megyei főorvos s a központi főszolgabíró mellett.

A törvényhatósági városok állásának rendezése nélkül a megyék átalakítása be nem fejezhető s az 1891-ben alkotandó törvényt a közigazgatásról, néhány év múlva meg kellend változtatni, hogy a törvényhatósági városok azoknak az ügyeknek egy részére, melyek tekintetében a megyei központi hatóságokkal, közgyűléssel s bizottságokkal egyforma hatáskörük van, a megyékkel egybeolvasztassanak.

Pedig nem mindnyájan azt várjuk-e a mostani rendezéstől, hogy az gyökeres és végleges leend? 1848. óta a nemzet életének egyik része sem bolygattatott annyit, mint a közigazgatás.

Az 1848. XVI. XVII. XXIII-XXIX. törvénycikkeket 10 évi abszolút közigazgatási rendszer követte, az 1860-61. átmeneti állapotokat a nem alkotmányos 6 évi 1867-ig és a 3 évi alkotmányos provizórium 1870-ig.

Az 1870. XLH. t. c. látszott a 30 évi vajúdást befejezni, de 1876-ban már lényegesen átalakítottuk törvényhatóságaink szervezetét, 10 év leforgása pedig meghozta az 1886. XXI- XXIII. t. cikkeket, melyeken már az 1889. XXVIII. t. c. a pénzügyi közigazgatás szervezetének változtatásáról nevezetes rést ütött, de melyet a jelen javaslat egészen halomra dönt, a nélkül, hogy a végleges megállapodás biztos kilátását nyújtaná, minthogy közigazgatási szervezetünknek oly lényeges részeit, aminők a törvényhatósági városok, érintetlenül hagyja.

A jelzett változások a közigazgatási szervezet alapjaira vonatkoznak csak, pedig egyes ágazatainak újra meg újra való toldozásai nem kevésbbé életbevágók.

Nem terjeszkedhetem ki itt e folytonos ingadozás okainak kutatására, nevezetesen arra, mennyiben tulajdonítható az pártviszonyainknak, vagy hagyományos önkormányzatunkhoz való ragaszkodásnak, vagy a megyei gentry hatalmi törekvéseinek, vagy annak a törvényszerkesztési gyarlóságnak, amely a kormányzattal és közigazgatással már túlon túl elfoglalt miniszteri bureau-k törvényalkotásait, szabályrendeleteit jellemzi, melyek az 1848. III. t.-cikk 19. §-ban kontemplált, de életbe nem lépett, álladalmi tanács hiányában hevenyészve, csak egy minisztérium szempontjából, nem a többi közigazgatási ágak szükségleteire való tekintettel készülnek s melyeknek e hiányosságát a minisztertanácsi felülvizsgálatok orvosolni nem képesek.

Szorítkozom tehát annak ismétlésére, hogy a törvényhatósági városoknak egyidejű rendezése nélkül a megyei rendezés sem lehet állandó, organikus, önkormányzatunk pedig életképes.

VIII.

A még rendelkezésemre álló időt a javaslat egyes főbb szabványainak bírálatára használom föl, az idő rövidsége miatt nem terjeszkedhetve ki fontos részletekre.

A javaslatnak a már tárgyaltakon kívül legfontosabb részei a közigazgatási bizottságra vonatkozók.

Már 1876-ban kifejeztem az akkori még csak javaslat stádiumában levő reformok fölött abbeli meggyőződésemet.

(Néhány szó Grünwald B. Közigazgatásunk és a szabadság röpiratához 22. 1.), hogy a hivatalnoki és önkormányzati elemeknek a közigazgatási bizottságban való összekapcsolása, előbbieknek egyenlő befolyása az ügyintézésre, a megye lassú halálának előpostái.

Az 1880-i közigazgatási enquête alkalmából közzétett iratomban pedig részletesen elemezve a közigazgatási bizottságok szervezetét, arra az eredményre jutottam, hogy azok 1) a különböző ügyágak centralizációjára, vagy mint a törvény mondja, arra, hogy „a közigazgatás összhangzatosan eszközöltessék”, „a kinevezett és választott közegek egymást támogassák, teendőiket összevágólag teljesítsék,” részint nem szükségesek, részint nem alkalmasak; 2) helytelenítettem a legkülönbözőbb szolgálati ágak közegeinek és a választott elemeknek együttműködését, ami nem valódi megértés és megfontolás, hanem merő majorizálás útján való határozatokat eredményezhet; 3) helytelenítettem a vezető, a fegyelmi, az intéző, a fellebbezési, a közigazgatási bírósági teendőknek egy ily teljesen disparat elemekből álló testületre bízását; 4) helytelenítettem a munka- és időpazarlást, melyet a bizottságok ügyköre és tagjainak természete maga után von; 5) végül pedig a közigazgatási bizottságokat csak is mint az adminisztrálásra nem alkalmas törvényhatósági bizottságok helyettesítőit hittem az aktív közigazgatásban fenntarthatóknak.

A közigazgatási bizottságnak a javaslat tervezte új szervezete hasonló szempontokból indul ki, midőn azt 5 külön hatóságra tagolja és a nagyon heterogén feladatú közegek rendszeres együttműködését nem kívánja. E tekintetben azonban kelleténél tovább is megy, mert a pénzügyi szakosztálynak, ha külön közigazgatási bíróság állíttatik, nincs a közigazgatás mellett létalapja. Nem hihetem ugyanis, hogy azoknak az ügyeknek nagy része, amelyekben a közigazgatási bizottság, jelenleg mint a pénzügyigazgatóság felebbezési fóruma működik s amelyek jogilag kontenciósus természetűek, a közigazgatási bíróságtól elvonatnának; hisz a világon mindenütt a pénzügyigazgatás intézkedései szolgáltatják a közigazgatási bíróságok Ítélkezésére a legtöbb anyagot. Ha tehát ezek a pénzügyi kontenciósus ügyek a közigazgatási bíróság elé kerülnek, a pénzügyi szakosztálynak az aktív és diskrecionarius pénzügyi igazgatás körében megmaradó teendői bízvást a közigazgatási szakosztállyal egyesíthetők.

Ellenben teljesen elkülönítendőnek tartom, amint már fennebb kifejtem a választott alispán elnöklete alatt a közigazgatási bíróságot. Ez ugyanis amint látszik, a főispánon kívül egyetlen állandó alkalmazású hivatalnokból, a főispánnak alárendelt jogtanácsosból s néhány választott tagból állónak terveztetik. Ily bíróságban csak a francia conseil de prefecture-öknak megint nem javított kiadását láthatom, mert a conseil de prefecture-ök bírái sem függetlenek ugyan, hanem legalább szakemberek, remélhetjük-e azonban ezt a jogtanácsostól, akire a javaslat nemcsak azt a kötelességet hárítja, hogy a közigazgatási és pénzügyi jogban szakember legyen, hanem az összes magán- és büntető jogi kérdésekben is, mert hiszen tiszti-ügyészeket csak kivételesen, nyilván a nagyobb megyékben, rendel melléje a javaslat, ami pedig alakítandó közigazgatási bíróságaink függetlenségét illeti, vajjon a választott tagok, akár egy lesz, akár három, bírnak-e majd a főispán és jogtanácsos nagyobb jártasságával szemben kellőképen megállani?

A jogtanácsos nemcsak nevénél, de funkcióinál fogva is a részvénytársasági eszmekörből van”, kölcsönözve; nevével együtt törölném, visszaállítva a tiszti ügyészt, a közigazgatási bíróságnak pedig állandóan kinevezett ülnököt adnék, aki esetleg az árvaszéknél is lenne használható. A porosz Kreis-ausschussnak is lehet jogtanácsosa (syndikus), de nincs határozó, csak tanácsadó szavazata.

Ekként a közigazgatási bizottság három szakosztályra oszlanék: a közigazgatási, a közgazdasági és a fegyelmire.

Utóbbit önállóságában fenntartanám a főispán elnöklete alatt. A fegyelmi hatalom gyakorlásából az örökké nagyobb személyes függést igénylő közigazgatásban nem lehet teljesen kizárni az aktív közigazgatás vezetőjét, ezért nem tartom a fegyelmi szakosztályt a közigazgatási bírósággal összeolvaszthatónak. A közigazgatási bizottság tagjainak számára nézve teljesen elegendőnek vélem, ha a főispán, a pénzügyigazgató, a tanfelügyelő, tiszti ügyész és a gazdasági felügyelő ruháztatnak fel határozó szavazattal, ellenben a főorvos, a főmérnök, a királyi ügyész csak indítványozási joggal és tanácsadó szavazattal láttatnának el, a két első technikus szakértői minőségénél, a kir. ügyész pedig annálfogva nem igényelhetvén szavazatot, mert a megyei közigazgatásnak kiegészítő részét nem képezi.

Az állandó választmánynak megvan a teljes jogosultsága a közigazgatási bizottság mellett, mint a megye helyi ügyei előkészítőjének, részben intézőjének, elnökségét ebből a szempontból nem tartom a főispánra ruházhatónak s a kapcsolatot a főispánnal csak oly módon látom szükségesnek, hogy vele a napirend mindenkor előzetesen közlendő, hogy a tárgyalásokon jelen lehessen vagy a választmánytól a megjelenésre fölhívathassék.

Nem hagyhatom itt említetlenül törvényhatósági gyűléseink nomenklatúráját, mely a legfonákabb. Ma ugyanis van törvényhatósági bizottságunk, van a törvényhatósági bizottságnak közigazgatási bizottsága, ennek lenne a javaslat szerint közigazgatási szakosztálya. Ily elnevezések mégsem tarthatók fenn.

A törvényhatósági bizottság sokkal helyesebben lenne törvényhatósági közgyűlésnek, a közigazgatási bizottság ellenben közigazgatási széknek, a fegyelmi szakosztály fegyelmi széknek, a közigazgatási bíróság közigazgatási törvényszéknek nevezhető, a még szervezendő két szakosztály közül a közigazgatási, már annálfogva is, mert a pénzügyinek nem kontenciozus részei is belé olvadnának, bel- és pénzügyinek, ha pedig a pénzügyi szakosztály fenntartatnék is, az esetben sem helyes a közigazgatási bizottság közigazgatási szakosztálya-féle elnevezés, mert megjelölendő, a közigazgatásnak melyik ágával foglalkozik, s minthogy ez esetben a belügyi feladatok képeznék a szakosztályi teendők nagyobb részét, a potiore fit denominatio elve szerint a belügyiről kell elnevezni. Az állandó választmány neve ellenben megmaradhatna.

Nem hallgathatom el végül a törvényhatósági közgyűlések tagjainak számára nézve a javaslattól eltérő véleményemet.

Miért tartja meg a javaslat a bizottsági tagok eddigi nagy számát? Van-e abban önkormányzat, hogy egy-egy megye közgyűlése névleg 600 tagból, mert hisz tényleg nincsen olyan megyei gyûlésterem sem, ahol ennyi ember elférne; e részben ugyan vigasztalhatnók magunkat azzal, hogy az angol parlamentbe sem fér be egyszerre annak 670 tagja. Ámde valójában a törvényhatósági bizottság tagjainak fele is csak rendkívüli esetekben gyűjthető össze.

Neveli-e az állam a maga polgárainak hazafias kötelességérzetét, ha szankcionálja, hogy azok önkormányzati jogaikat ekként semmibe se vegyék, fejleszti-e az önkormányzati érzést, ha meghagyatnak olyan jogok, amelyeket a jogosultak törpe kisebbsége vesz csak igénybe, ellenkezőleg nem épen az vinné-e be inkább az embereket a megyegyűlésekbe, ha a gyűlési tagság kevesebbek kitüntető kiváltsága és így kívánság, ambíció tárgya lenne, nem az keltené-e fel a nagyobb felelősség érzetét, ha az egyes tag tudná, hogy elmaradása a közügy tényleges hátrányával jár, amit 300-400 emberből álló gyűlésnél nem lehet állítani.

A pár napi gyűléseken minő szerep jut a tagok nagy részének? egyszerű szavazás, mert tanácskozni ennyi, egy évben egyszer-kétszer összeverődő ember közül ily rövid idő alatt egy ketlőnek lehet csak. Az ügyek nem vitattatnak meg, hanem egyszerűen leszavaztatnak.

A nagy megyék gyűlései lényegileg inkább római comitiák, a hol a nép a magistratus rogatiojára igennel, vagy nemmel felel, vagy modern plebiscitaris conventek, mint képviseleti jellegű, debattáló közigazgatási kollégiumok, pedig nyilván ezeknek tervezi őket a törvényhozás első sorban.

A megyék közjogi, alkotmányi, vitatkozási joga se állhat ellent annak, hogy a tagok száma a mai törvényes maximumról a minimumra szállíttassék, mert ha 17 millió polgárnak országos képviseletére elegendő 453 képviselő, a legnagyobb 500,000-en felüli népességű megyék sem panaszkodhatnának, ha 120 megyei képviselőjük lenne.

Még ekkor is mennyivel több képviselője lenne a megyei lakosságnak, mint a republikánus Franciaországban van, a hol a megyék túlnyomó részében a lakosság fölül jár az 500,000-en s a megyei gyűlés mégis 30 tagból áll csak, akik pedig a mi megyéinknél sokkal eminensebb politikai jogot gyakorolnak, értem a francia szenátor választását.

Már az 1881. közigazgatási enquête majdnem egyértelműleg hangsúlyozta e bajt s hogy ahhoz a javaslat nem nyúl, nem tulajdoníthatom másnak, mint bátortalanságnak, nehogy önkormányzat-ellenesnek lássék.

Sajnálom, hogy észrevételeimmel akkor állhatok csak elő, midőn a legilletékesebb forum, a képviselőház közigazgatási bizottsága a javaslatokat általában már tárgyalta.

Észrevételeim közzétételében, különösen pedig abban, hogy a fölvetett eszméket törvényszakaszok alakjában formulázzam, az gátolt meg, hogy a javaslat benyújtásától a bizottsági tárgyalásig nézeteimet ennyire is kifejteni és megokolni lehetetlen volt.

Az 1848-i és az 1861-i törvények óta nem volt parlamentünk előtt a nemzet életére a mostaninál állandóbban kiható javaslat. Mint polgárt, mint szakembert egyaránt megragadott az, s nem tehettem, hogy a rendelkezésre álló idő engedte határok közt, szaktudományom szempontjából, bírálat alá ne vegyem.

Közjog és magyar közjog

I.

Nagy Ernő tanár úr szerfölött indignálódva felel bírálatomra; állításainak tendenciózus összeállításával, indokolás nélküli ócsárlással, sőt egyenes ráfogásokkal vádol.

A kedvezőtlen bírálatnak, ha még oly tárgyilagos is, rendszerint ez a sorsa, ezért nem is reflektálnék a válasznak szubjektív részeire, nem annak hangjára. Van azonban szubjektív jellegű pontjai között néhány olyan, amelyet megjegyzés nélkül nem hagyhatok.

Egy ilyen pont az, amely a válasz kezdetén, a tulajdonképeni választól csillaggal elkülönítve, egész általánosságban s a későbbi szövegre vagy személyemre való egyenes vonatkozás nélkül, de a sorok közt mégis rám célozva, a következő passzust tartalmazza: „Míg ellenben az a bírálat, amely szubjektív indokokból keletkezik s a közérdek leple alatt magáncélokat kerget, ahelyett, hogy komoly búvárlatokat tenne, vagy ezek iránt érdeklődnék, guerilla-harcot folytat és hitelre az avatatlanoknál számít: ez a bírálat annyira jogosulatlan, hogy a fejlődő irodalmak keblökből ki is lökik.”

A gyanúsításokat, melyek ebben a passzusban személyemre vonatkoznak vagy vonatkozhatnak, elégnek tartom egyszerűen visszautasítani.

Ami pedig azt a tulajdonképeni válaszban tett kérdést illeti, hogy miért álltam elő az akadémiai választás küszöbén bírálatommal, ezt ebben magában megmondottam; azt akartam elérni, hogy az a testület, amelynek magam is tagja vagyok, amely iránt tehát kötelességeim is vannak, ne szankcionálja Nagy Ernő „közjogának” se irányát, se botlásait.

Hogy ezt gyöngéden nem tehettem, világos; én szerzővel szemben gyöngédségemet akkor gyakoroltam, midőn az ő 1890 december 11-i levelével s már előbb más úton kikért ítéletemet munkája második kiadásáról közzé nem teltem, hanem neki f. évi január 4-én intézett hosszabb magánlevelemben mondottam el, amely levelemre január 9-ről adott válasza kezemben van.

E gyengédséget indokolva hittem szerzőnek méltánylandó törekvése által, mellyel közjogunk tárgyalásában a dogmatikus irányt törekedett meghonosítani.

Hogy az első kiadásról miért nem írtam, annak oka az volt, hogy az előbb elfogyott, mintsem én megkaphattam volna, de meg a szerző egyenesen megkért egy közös jó ismerősünk útján, hogy várjam meg a javított második kiadást.

Január elején nem tudhattam, hogy szerző munkáját akadémiai babérra is érdemesnek tartják. Amint azonban erről április elején értesültem, nem állott rendelkezésemre más szaklap, mely munkájáról bírálatot nem közölt, mint a Magyar Igazságügy, amely hogy a hó elején jelenik meg, nevezetesen az akkor következő szám május hóban, továbbá, hogy az Akadémia nagy gyűlése is május 5-ére esett, annak én oka nem voltam.

Kritikám tárgyilagos értékét egyébként nem az én állítólagos indokaim, sem ezen indokok létének megcáfolása el nem döntheti, hanem a belső igazság, amely belőle szól. Én csak örülni fogok, ha irodalmunk fejlődése bírálataimat mentől elébb fölöslegessé teszi, s így áttérhetnék magára a dologra, előbb azonban még felelnem kell szerzőnek arra a vádjára, hogy állításait 1848-i törvényhozásunkról felforgalom s arra a kérdésre, mi jogon teszem ezt? minő jogon állíthatom nevezetesen, hogy ő az 1848-i törvényhozás politikai célzatait jogi szabályokká alakítja át? mi jogon mondom, hogy szerinte a 48-i törvények megszüntették a nemességet, később pedig azt állítja, hogy a főnemesség és nemesség között csak fokozati különbség van?

Feleletem: szerző könyvének 87. lapja, ahol ez áll:

„Az állam tagjai közt 1848 előtt úgy magánjogi, mint közjogi szempontból lényeges különbség volt aszerint, amint a nemesi rendhez, a polgársághoz vagy a parasztsághoz tartoztak. E különbséget az 1848-ki törvényhozás nagyban-egészben megszüntette, midőn megszüntette a közjogi rendeket. További munkájának 93. lapja, a hol ezt mondja:

„A nemességnek még fenn levő jogait a következőkben lehet összefoglalni: 5.) pont. Élvezik a rang-elsőbbséget. Találkozunk ugyan azzal a felfogással is, hogy csak a főnemesség képez rangot, a köznemesség nem. A dolog pedig úgy áll. hogy a főnemesség rangja magasabb, míg a köznemességé jobban elmosódik, de azért jogilag létezik.”

Végül munkájának 220. lapja, ahol a főnemes családoknak főrendiházi tagságra való jogosultságát írja le.

Szerző szerint ugyan a főnemesség nem képez közjogi rendet, s amint magát nagyobb nyomaték végett kifejezi, nem és százszor nem; és azt állítja, hogy annak sejtelme sincs közjogi rendről, aki főnemességünket a mai államéletben még annak képzeli. Ez lehetséges; de miután szerző állításaiban érv nem foglaltatik, kénytelen vagyok felfogásom mellett maradni.

Azt hiszem, a fennebbiekből világos, hogy szerző állításait legkevésbbé sem forgatom föl s jogot állításaimhoz semmiben másban nem kerestem, mint a tárgyilagos igazságban.

Szerző azt kérdi: talán a magas állás súlyával indokolom állításainak felforgatását? Ez a szubjektív irányú kérdése főleg az, amely válaszra kényszerít.

Én a tudomány köztársaságában magas állást nem ismerek el, amidőn az igazság megállapításáról van szó; én is jogtanár vagyok, szerző is az; állításaink annyit érnek, amennyit szellemileg nyomnak, nem aszerint nyomnak, amint hatodik vagy hetedik díjosztályba tartozó, az irodalomban régebben vagy újabban működő tanártól származnak.

II.

Szerzőről azt állítá bírálatom, hogy helyesen kitűzött célját, melynélfogva közjogunkat megtisztítva a fölösleges történelmi sallangtól, jogi szakmaként tárgyalja, teljességgel nem érte el, de meg sem közelítette.

Ezzel szemben szerző azt törekszik válaszában kimutatni, hogy ez állításom meggondolatlanul odavetett szólam, mert nem ez az én kifogásom, hanem épp az ellenkező, hogy midőn közjogunkat a történelmi sallang mellőzésével jogi szakmaként tárgyalja, zavart hoz be jogi alapfogalmainkba és annak a célnak, hogy közjogunkat mentől modernebbé, jogászibbá tegye, áldozatul esik a magyar közjog specifikus jellege.

A dolog azonban nem így áll, mert én bírálatomban azt állítottam s most is fenntartom, hogy szerző a helyes célt, mely közjogunknak mai érvényében és tiszta jogi szakmaként való tárgyalásából áll, teljességgel nem érte el, de meg sem közelítette.

Ugyancsak az állítottam, hogy e cél elérése helyett „zavart hozott be jogi alapfogalmainkba s tárgyalásának áldozatul esett a magyar közjog specifikus jellege.”

Nézzük hát meg részletesebben, mint ahogy bírálatomban tettem, mindenekelőtt jogászi-e szerző tárgyalása, azután pedig feltüntette-e a magyar közjog pozitív, specifikus jellegét?

S vegyük rendre az első alapfogalmakat. Az államról azt mondja, hogy „az valamely jogéletre fejlődött és állandóan megtelepedett népnek személyiséggé történt szerveződése. Alkotó elemei: a terület, a nép és közerőre támaszkodó közhatalom.” Ez a meghatározás mindjárt nem jogi, hanem politikai, nem emeli ki a jogviszonyt, nem annak alanyait, nem a jognak specifikus elemét, az uralmat, mely az állam létele állal keletkezik.

Az államterület fogalmának tárgyalása sem jogászias, amint az a 15. §-ban adva van: „Államterület alatt a föld bizonyos határolt részét értjük, mely (jogilag) valamely állam kizárólagos főhatalmának alá van vetve.” Az állam fogalmában az uralkodás, amint láttuk, nem lévén kiemelve, a területnek alávetettsége a főhatalom alá az államfogalomnak tulajdonkép egy új meghatározása. De nem tudjuk meg e meghatározásból, vajjon tárgya-e a terület az állami uralomnak, avagy csak a térbeli kört jelenti, amelyen belül uralma a személyek fölött érvényesül, avagy a területi jogviszony az állam és a személyek közt áll-e fenn, a mennyiben a területen tartózkodnak, avagy miután a terület az államnak szerző szerint alkateleme, a jogviszony talán az állam s ezen alap alkateleme s nem mint külső tárgy közt áll fenn.

Gerber, Fricker, Preuss, amint a szerző tudja, képviselik e különböző irányokat a német irodalomban, s ma már ha jogászilag akarunk beszélni, nem elég azt mondani, hogy a terület oly földrész, mely az állam kizárólagos főhatalmának van alávetve, hanem az is meghatározandó, miképen van alávetve, miből áll ez alávetettség; nem elég azt mondani, amint a szerző a 31. lapon jegyzetben teszi, hogy a területre vonatkozó felség-jog közjog és így össze nem tévesztendő a magánjogi tulajdonnal; ezt nálunk, mellékesen megjegyzem, nem is tették, de igen a közjogi fejlődés patrimoniális korszakában Németországban; hanem világosan meg kell mondani, közjogi jellegű dologi jog-e? különösen, mikor azt is mondja a szerző u. o.: „Pozitív részét pedig az képezi, hogy a főhatalom e területen levő minden dologgal és személlyel szemben érvényesülhet és így magát a területet céljaira szabadon felhasználhatja, vagyis ebben korlátokat csak maga állíthat föl.” Mert ekkor méltán merülhet föl a kérdés: miben különbözik az államnak területi felség-joga az államnak földbirtokára vonatkozó jogaitól.

De minő jogászi magyarázat az, midőn szerző az államterületet ekként határozván meg: „az államterület alatt a föld bizonyos határolt részét értjük, amely jogilag valamely állam kizárólagos főhatalmának van alávetve,” így folytatja: „a terület az állam fogalmával annyira összenő, hogy amint az állam «egy. úgy területe is általában egynek és oszthatlannak vétetik, amit az alkotmányok rendszerint hangsúlyoznak is.” E meghatározásból az következnék, hogy az államterület azért egy és oszthatatlan, mert az állam egy, amelynek kizárólagos hatalma alá van (jogilag) vetve a föld meghatározott része; vagyis abból, hogy valami az állam kizárólagos hatalmának alá van vetve, az következnék, hogy az ilyen alávetett valamire, személyre vagy dologra, átszáll a fölötte uralkodó állam tulajdonsága.

De vajjon az államnak egységén − helyesebben egységes személyiségén − kívül átszáll-e többi tulajdonsága is, p. o. külsőleg korlátlan szuverenitása, felelőtlensége, akár a földre, akár a személyekre, akik főhatalmának szintén alá vetvék?

Ezzel a nem szabatos terület-fogalommal indul útra szerző s 19 szakaszon keresztül tárgyalva a magyar államterület történelmi változásait, rátér a 34. §-ban a magyar állam mai területére, annak közjogilag megkülönböztetett részeire, és a szövegnek apróbb betűkkel szedett részében újra rátér a terület egységére és oszthatatlanságára, azt mondván: „Alkotmányunkban előforduló tétel, mely egyébiránt majd minden alkotmányban ki van fejezve, hogy az állam területe egy és oszthatatlan, már az állam személyi egységéből következik.” Itt tehát nem abból vezettetik le a terület egysége, hogy a terület az állam főhatalmának alá van vetve, hanem abból, hogy az állam személy.

Szerző itt nyilván Gerberre gondolt, aki azt mondja (Grundzüge II. kiad. 64. lap.):

„Überall wo die Bedeutung des Staats als persönlichen Organismus zur Anerkennung gekommen und dos Territórium in diese Verbindung mit eingetrelen ist, muss folgeweise das Letztere an der ganzen Rechtstellung theilnehmen, welche jenem eigenthümlicji ist. Sowie daher der Staat selbst, weil eine Persönlichkeit untheilbar ist, so ist auch sein Territórium.”

E magyarázatban a terület egysége és oszthatatlansága nyilván abból vezettetik le, hogy a terület az állam személyiségének föltétlen alkotó eleme, vagy Gerberrel szólva, mivel „das Recht an dem bestimmten Staatsgebiete zu einem Momente in der Bestimmung eines individuellen Staats, geworden ist” következik, hogy az állam területe egy és oszthatatlan.

Egyébként a magyar alkotmány az ország területi épségét ismeri, nem egységét, úgy a koronázási hitlevélben, mint a koronázási esküben.

Vajjon jogászi-e a meghatározás, vagy van-e egyáltalán meghatározás abban, amit szerző az állampolgárságról a 48. §-ban mond:

„Állampolgárság alatt valamely államhoz való tartozást s az ebből folyó jogokat és kötelességeket értjük. Az egyén állampolgárnak neveztetik, a viszony pedig állampolgári jogviszonynak. Az állampolgárok együtt, mint az állam tagjainak, alattvalóinak összessége alkotja az állam népét.”

Ha ugyanis az állampolgárságot államhoztartozásnak definiáljuk, melyből jogok és kötelességek származnak, meg kell mondani, minő ez a hozzátartozás.

Először is az állampolgárság valamely embernek bizonyos államhoz való tartozása, másodszor szabály szerint oszthatlan, csakis egy államhoz való olyan tartozása, mely által annak az állam hatalmának az állam területén kívül is jogilag nagy mértékben alávetve marad és amely hozzátartozás által úgy magán, mint közjogi jogi minőségét, úgynevezett jogi állását (statusát) nyeri. Mindezt szerzőnél jelezve sem látjuk, ellenben meghatározásának következő része: „az egyén állampolgárnak neveztetik, a viszony pedig állampolgárinak”, − az előbbi résszel semmi összefüggésben nincs s csak ily szövegezésben volna értelme: az egyén, amennyiben ily módon tartozik az államhoz, állampolgárnak neveztetik.

A meghatározás további része: „Az állampolgárok együtt, mint az állam tagjainak, alattvalóinak összessége, alkotja az állam népét”, már áttér egy új fogalomra, a nép fogalmára s azt a munkában még nem ismertetett két fogalommal akarja meghatározni, t. i. az államtag és az alattvaló fogalmával; már pedig sehol még szó nem volt sem az államtagról, sem az alattvalóról. De talán később fogja a munka e két fogalmat magyarázni? Csakugyan az állampolgárság fogalmát adó szakasznak apró betűs részében, a második kikezdésben ez mondatik: „Régente a közjogi nyelvezet a ma ú. n. állampolgárok jelölésére az alattvaló kifejezést átalában elfogadta, jelenleg ez csak kevéssé népszerű s használatát az alkotmányok mintegy szándékosan kerülik… De misem gátolja, hogy az alattvaló kifejezés új értelemben ne használtassék, amely az állam és tagja közötti viszonyra ma is jellemző, hogy t. i. alatta áll, alattvalója a törvénynek, alárendeltje az államhatalomnak, habár ennek gyakorlásában maga is részt vesz és állását a kormányhatóságokkal szemben az erős jog oltalmazza. Az angolok ily értelemben vallják magukat büszkén a nagybritanniai Felség, az angol királynő alattvalóinak, ily … értelemben használjuk mi is.” Vagyis szerző meghatározása, mely szerint az állampolgárok együtt, mint az állam tagjainak összessége, az alattvalónak imént adott értelmezése szerint, egyszerű tautológia, mert államtag, alattvaló, annyi, mint állampolgár.

Ezután áttér szerző az apróbetűs részben a magyar nép, a nemzet és nép fogalmainak politikai, nem jogászi fejtegetésére s így folytatja:

„Az állampolgárok az államhoz tartoznak, tagjaivá lesznek s személyiségükre úgy, mint vagyonukra az állami hatalom (uralom) alatt állanak, a meddig csak az állami élet szférája kiterjed. Ebből következik, hogy az egyén rendszerint csak egy államnak lehet tagja, vagyis a több államhoz tartozás az államélet természetérő] már fölvilágosodott gondolkodásnak ellenmond.”

Itt szerző abbahagyva az államhoz tartozás kizárólagosságának kérdését, áttér az alattvaló és állampolgár fogalmainak magyarázatára s a többes állampolgárságra többé vissza nem tér abban a további három szakaszban, amely még az állampolgárságnak van szentelve s egyszerűen regisztrálja, ami az állampolgárság megszerzéséről szóló törvényben van, tehát azt is, hogy a magyar törvény a többes állampolgárságot igenis megengedi.

Ha szerző jogászilag tárgyalná az állampolgárság intézményét, ki kellene fejtenie, hogy a magyar törvény „az államélet természetéről felvilágosodott gondolkodásnak ellenmondva”, megengedi, hogy valaki honosítás által magyar állampolgárrá lehet, anélkül, hogy megszűnt vorna más állam polgára lenni (1879. 50. t.-c. 8. 15. 17. §.); megengedi azt is, hogy a magyar állampolgár a magyar állam engedélyével vagy anélkül más állam szolgálatában álljon s csak akkor szűnik meg magyar állampolgár lenni, ha felszólításra meghatározott idő alatt ezen szolgálatból ki nem lép (1879. 50. t.-c. 30. §.); sőt a 36. §. világosan kimondja, hogy azon magyar állampolgár, a ki egyszersmind más állam polgára, mindaddig magyar állampolgárnak tekintendő, amíg magyar állampolgárságát a jelen törvény értelmében el nem vesztette; ellenben kizárja azt,, hogy a magyar főrendiházi tag más állam törvényhozásának tagja lehessen.

Szerzőnek ki kellene fejteni e kivételek jogi horderejét, jogtörténelmi alapját, nemzetközi okát, mert ezek a határozmányok egyrészt a régi magyar jogi felfogással függnek össze” melynél fogva „pátriám nemo exuere potest” s amelyből ki folyólag a külföldivel házasságra lépett magyar nő, ha özvegységre jutott, ipso jure visszanyerte állampolgárságát, másrészt összefüggnek a nemzetközi viszonyokkal, valamint Ausztriához való viszonyunkkal.

Ha jogászilag tárgyalná szerző témáját, meg kellene magyaráznia, miért mondja ki a 35. §., hogy nem veszíti el magyar állampolgárságát az a külföldi nő, aki magyar állampolgárhoz férjhez megy s utóbb özvegységre jut, mikor ez magától értetődő lenne, ha előbbi jogunk szerint a külföldihöz nőül ment magyar nőre nézve az ellenkező nem állott volna.

Egyébként szerző tétele, hogy a több államhoz tartozás az államélet természetéről már fölvilágosodott gondolkozásnak ellenmond, olyan tétel, mely nemcsak jogi, de politikai szempontból sem áll a maga teljességében, s a nemzetközi viszonyoktól, azoktól az elvektől függ, amelyeket más államok az állampolgárság tekintetében irányadónak tartanak. így a német birodalmi törvény is megengedi külföldi állampolgárság megszerzését a német mellett, sőt engedi a francia code civil 17. §-a is, amely a francia állampolgárságot ipso jure megszűntnek nyilvánítja, mihelyt a francia külföldön honosíttatott, módosulást szenvedett a hadkötelezettségi viszonyban állókra az 1889. június 29-i törvény által.

Végre szerző áttér az állampolgárság fogalmát tárgyaló bevezető szakaszában a honosság és állampolgárság fogalmainak fejtegetésére. Szerzőnek általában szokása ily bevezető szakaszokat előre bocsátani, amelyek rendszerint politikai fejtegetésekből állanak, s azután tér át a pozitív anyag előadására, ami azonban nagyrészt nyersen és a bevezető szakasszal kellőleg össze nem kapcsolva történik. Hiszen amint láttuk, még a bírálatomra adott válaszhoz is írt általános bevezetést.

Szerző elítéli azokat, − itt nyilván Fésűs Gy. közigazgatási jogára céloz, melyben ez a vélemény kifejeztetik, ámbár egyenesen nem mondja − akik az állampolgárságból két külön jogi fogalmat alkotnak, amint t. i. valaki az állampolgárt megillető teljes jogkört bírja és így részt vesz az államhatalom gyakorlásában vagy nem, az elsőt nevezve állampolgárságnak, a másikat honosságnak. Azt mondja, hogy e megkülönböztetés a német birodalomból szivárgott át hozzánk, nálunk azonban a honossággal járó jogok, már mint a községi illetőségből eredő jogosítványok élvezete szerepelnek azoknál, akik a honosság és állampolgárság közt különbséget tesznek. Szerző szerint törvényeink nem ismerik ezt a megkülönböztetést. Nem tudjuk ugyan, melyiket érti szerző, a német birodalmit-e, vagy a hazait? de úgy létszik, a német birodalmit érti, mert érvelését főleg annak bizonyítására alkalmazza, hogy az állampolgárság a képességet jelenti mind ama jogok megszerezhetésére, amelyeket az állam tagjai részére biztosít, ellenben az, vajjon bírja-e az állampolgár a politikai jogokat egészen vagy részben, oly különböző alanyi jogcsoportosulásokat mutat, amelyeket egy összfogalomba egybekapcsolni nem lehet.

Nem igaz az, mondja továbbá, hogy az 1879: 50. t.-c. a honosságot szabályozza s az állampolgárságra azok a törvények vonatkoznának, melyek a politikai jogok feltételeit tartalmazzák. Ebben az állításban szószerinti értelmére nézve szerzőnek igaza van. De, így folytatja, nemcsak törvényeink nem ismerik e két fogalmat, hanem mint a tudomány általi felismerés sem állhatnak meg, s erre kifejti, hogy az állampolgárság a képességet jelenti mindama jogok megszerzésére, melyeket az állam tagjai részére biztosít, s nem reflektálva arra, hogy a honosság és a községi illetőség között van-e összeköttetés, azt állítja, hogy a tényleg megszerzett jogok mennyisége közti különbség nem szolgáltat arra alapot, hogy az állampolgárságot és a honosságot megkülönböztessük, s egyszerre így folytatja:

„Láthatjuk tehát, hogy a honosság ténye jogi jelentőségében túlterjed a községi illetőségen, pedig nem is említettük az állam tagjainak nemzetközi ótalomra való jogát, valamint az ú. n. polgári jogok nagy körét. A honos és honosság kifejezésének megvan a maga jelentősége a községi illetőségnél, sőt nálunk még nagyobb szerepe is juthat a horvát és szlavon tartományok külön állása folytán. A horvát honos és magyar honos kifejezést jogi szempontból szabatosnak, sőt szükségesnek tartják a horvát-szlavon területen és a szűkebb értelemben vett magyar területen illetékes magyar állampolgárok megkülönböztetésére. Szívesen elismerem, hogy a honosság benne van az állampolgárság fogaiméban, mint annak alapvető része, de nem képezhet mellette külön kategóriát.”

Végül megemlíti, hogy törvényeink a két kifejezést, honosság és állampolgárság, vagylagosan is használják.

Szerző fejtegetései szerint tehát: I. állampolgárság és honosság nem külön jogi fogalmak, 2. a honosság benne van az elsőben, mint annak alapvető része, 3. a honosság nem jelenti a községi illetőségekből eredő jogok élvezetét, 4. a honosság jogi jelentőségében túlterjed a községi illetőségen, 5. megvan a maga jelentősége az illetőségnél, 6. szükséges a horvát és a magyar területen illetékes állampolgárok megkülönböztetésére.

E kifejezések részint egymásnak ellenmondó tételekből állanak, amit bővebben elemeznem, úgy hiszem, nem szükséges, részint ellenkeznek úgy pozitív törvényeinkkel, mint a tudomány felismerésével.

Nézzük először a tudomány felismerését arra nézve, vajjon külön jogfogalmak-e a honosság és az állampolgárság?

A tudomány a rómaiak 3 statusában (status libertatis, civitatis, familiae) egymással ép úgy összefüggő, de azért megkülönböztetett jogképességi fokot, statust ismert, mint aminőt az egyszerű államhoz tartozást jelző honosságban és a szélesebb jogképességet kifejező honpolgárság, illetve állampolgárságban jelzünk.

Aki mind a három statussal fel volt ruházva, annak teljes caput-ja volt, ha azonban valaki a jogképesség legkisebb fokát, a status libertatist elveszte, ezzel szükségkép elveszte a többit is, caput-ja egyszerre megsemmisült, capitis diminutio maximát szenvedett; ellenben a legmagasabbfokú jogképesség, a status familiae elvesztése nem vonta maga után a status civitatis és libertatis elvesztését.

A magyar jog Incola-i és Regnicola-iban hasonló összefüggő, de jogilag megkülönböztetett fogalmak állanak előttünk:

„Pro Incolis latissimo sensu habentur, quiqui intra limites territorii degund, ne exfraneis exceptis, strictiore sensu membra duntaxat societatis civilis, et priores illi per tempus suae commarationis tantum, isti, constanter Regni legibus legitimoque Imperio, cujus Patrocinio gaudent, subjiciuntur …. Qui poëdria Nobilitatis gaubent, indeque suffragio in Comitiis utebantur, generáli Regnicolarum, interdum Statuum nomine jam olim designati fuerunt.” (Cziráky, Consp. 151. és 152. §.)

Ezt a megkülönböztetést tette az 1879. dec. 22-i francia törvény első cikkének második pontja:

„Hogy valaki aktív állampolgár (citoyen actif) lehessen, megkívántatik, hogy francia legyen vagy franciává legyen.”

A „francia” itt honost, incolát jelent s a franciák ma is nem állampolgárság megszerzéséről, hanem a francia jelleg (nationalité) megszerzéséről szólnak:

„Tous ceux qui nés hors du royaume, des parents étrangers, sont établis en France, seront réputés Français et admis en prêtant le sermet civique à l'exercice de citoyen actif.”

A régibb magyar jog is a honosság kifejezésére egyszerűen a Hungari szót használta. A német megkülönböztetés analógiája a Staatsangehöriger, honos, és Staatsbürger, állampolgár között, meg van tehát úgy a római, mint a magyar jogban s a franciában is.

Mindezen jogrendszerekben van az államhoz tartozásnak egy olyan lazább foka, mely által egyszerűen kifejeztetik, hogy az ember bizonyos állam hatalmának, bárhol tartózkodjék, alávetve marad, jogi alapminőségét, statusát ettől nyeri s e köteléknél fogva ipso jure vannak bizonyos jogai az állam irányában; de van ez államhoz tartozásnak oly erősebb foka is, melynél fogva az állam szuverén hatalmában részesedik, a mi azonban csak különös feltételek beállta esetében következik be.

Ami pozitív törvényeinket illeti, a honos szót, amint a törvény tárgyalásaiból látszik (L. Löw, Anyaggyűjt. I. kötet 198. I.) következetesen és tudatosan a büntető törvény használta először. A miniszteri javaslatban „belföldi” állott s e helyett tétetett a honos szó, s minthogy a büntető törvény szempontjából az államhoz tartozásnak leginkább az a része jön tekintetbe, melynél fogva az ember az állam hatalmának leginkább alá van vetve, nyilvánvaló, hogy a honos szóval az incolát akarták kifejezni. Ugyancsak a honos szó használtatik túlnyomólag, nem mondom kivétel nélkül, 1879 után, a midőn az állampolgárságról szóló törvény már meghozatott, mindazon nemzetközi szerződésekben, amelyeket Ausztria és Magyarország a külfölddel kötött, s ha honos szó ezekben a szerződésekben megfelel a francia nationaux-nak, nem citoyen-nek, az olasz nazionalinak, nem cittadino-nak, a német Staats-angehörigernek, nem Staatsbürgernek.

Ha ezzel szemben az államhoz-tartozás jogi alapjainak szabályozásakor mégis nem a honosság kifejezés használtatott, hanem az állampolgárság, annak okát nem nehéz kitalálni. Magyarország államiságának dokumentálása, az államhoz tartozók politikai szabadságának jelzése volt a cél.

Mindannak dacára azonban, hogy a honos és állampolgár fölváltva használtatik, hogy az államhoz tartozás legáltalánosabb fogalma szerint állampolgárság szóval jelöltetik, az a magyar törvényben is két abszolúte különböző kategóriára válik szét, melyek egyikét magyar jog szerint is nem alap nélkül honosságnak, a másikat állampolgárságnak lehet nevezni, vagy pedig állampolgárságról szűkebb és tágabb értelemben szólani. A honosság épen a tágabb értelemben vett állampolgárságot akarja kifejezni.

Ugyanis az államhoz tartozás beálltával nálunk is ipso jure beáll az államhoz tartozóra bizonyos status és bizonyos jogok és kötelességek az állam irányában, nevezetesen az az államhoz tartozó jogi alap minősége a Magyarországban érvényes jogtól függ, alá van vetve a magyar büntető törvénynek a külföldön is, hűséggel, engedelmességgel tartozik az államnak, viszont az államtól, úgy bel-, mint külföldön védelmet s az állam nyújtotta előnyöknek reája alkalmazását követelheti tekintet nélkül a nemre, korra, képességre.

Az államhoz tartozással ipso jure beálló ezt a jogállást, fejezi ki a honosság, az állampolgárság szűkebb értelemben.

Ellenben vannak jogok és kötelességek, melyek nem ipso jure folynak az államhoz tartozásból, az államhoz tartozónak, a honosnak csak akkor van e jogokra igénye, az állam csak akkor követelheti az ilyen kötelességek teljesítését, ha azok a különös előfeltételek jelen vannak, amelyek az ily jogok és kötelességekre nézve meghatároznák, p. o. nem, kor, az állambani lakás, vagyon, bizonyos értelmi és erkölcsi képesség, az államhoz tartozás beállása után lefolyó ide.

Az államhoz tartozás tényén kívül megkívánt előföltételek beálltával következik be a szűkebb értelemben vett állampolgárság, vagy ha a tágabb értelemben vett állampolgárságot honosságnak nevezzük, mondhatjuk az állampolgárság. Ezek. a jogok mind az állam akarata és cselekvése létrehozásában való közreműködésre vonatkoznak és a politikai jogok nev^e alatt egyesíttetnek. Ily előföltételek Magyarországon legalább is bizonyos kor, a nem és az erkölcsi kifogástalanság, de vannak ezenkívül Magyarországon még más előföltételek is, minők a vagyon, bizonyos értelmi képesség, lakhely stb. így a honosított állampolgár csak 10 év múlva lehet a törvényhozás tagja, csak a törvényhozási tény után ruházható föl a főrendiházi tagsággal, míg ellenben az államhoz tartozással beálló jogoknak sem nem, sem kor, sem erkölcsi képesség tekintetében ily előfeltételei nincsenek: méltán lehet tehát az államhoz tartozást honosságra és állampolgárságra, vagy ha az 1879: 50. t.-c. terminológiáját megakarjuk tartani, szűkebb és tágabb értelemben vett állampolgárságra felosztani.

Azt mondja a szerző, hogy a politikai jogok gyakorlására általában nem kívántatik előföltétel, csak e jogok egyes nemeire, p. o. a választójogra, ellenben a miniszterelnökségnek, a főrendiházi tagságnak nincs egyéb előfeltétele, mint a honosság.

Ilyet jogászilag állítani nem lehet. Megkívántatik a férfinem, az erkölcsi kifogástalanság, különösen, hogy az illetők politikai jogai felfüggesztve ne legyenek, a főrendiházi tagoknál érdem stb., míg ellenben a honosság joga a csecsemőt, elítéltet egyaránt megilleti.

Nem kevésbbé esik latba arra nézve, hogy a honosság és állampolgárság a fentebbi értelemben megkülönböztessék, az a körülmény, hogy a magyar jogászvilág közmeggyőződése szól mellette; ugyanis a honosság kifejezése használtatik, midőn arról van szó, hogy a személyeknek jogi jelentőségű alaptulajdonsága az államhoz tartozás alapján megállapíttassék, amint használatát kiváló jogászunk, Biermann Mihály a Magyar Jogászgyűlés 1885-i évkönyvében oly meggyőzőleg indokolta.

Ami pedig a honosságnak a községi illetőséggel való összefüggését illeti, szerző határozatlan, nem jogászi észrevételeivel szemben úgy áll a dolog, hogy 1871 óta törvény szerint (1866. 22. t.-c. 5. §.) minden honpolgárnak valamely község kötelékébe kellvén tartozni, s a külföldi is csak úgy honosíttathatván, ha részére valamely belföldi községbe való fölvétele kilátásba helyeztetett, vagy pedig a 17. §. esetében ideiglenesen Budapesten tekintendő illetékesnek, a honossággal ipso jure megszereztetik valamely községben az illetékesség.

A községi illetőség által szerzi meg az ember a legszomorúbb, de a legfontosabb jogot, amely az államhoz tartozásból ipso jure szintén beáll, t. i. hogy ha magáról többé gondoskodni nem bír, az állam, illetve annak községi tagozata tartozik róla gondoskodni és pedig tekintet nélkül minden előfeltételre az államhoz, illetve a községhez tartozáson kívül.

Nem jogászi a szerző érvelése, midőn külön magyar és külön horvát honosság tételét vitatja, annál is inkább, mert szerző a honosság és állampolgárság megkülönböztethetlenségét állítja. Azt mondja, hogy a honosság nálunk a Horvát-Szlavon tartomány részbeni különállásánál fogva, a horvát és a szűkebb értelemben vett magyar területen illetékes polgárok megkülönböztetésére használható. Ámde ha a honosság egyértelmű az államhoz tartozással, az állampolgársággal, akkor egy állam valamely területrészéhez való tartozás nem fejezhető ki ugyanazzal a szóval, amellyel az egész állam területéhez való tartozás kifejeztetik, s így a horvát honosság kétféle államhoz tartozásra volna magyarázható.

A horvát honos kifejezés semmiképpen sem helyes, mert csak magyar honos van, horvát, erdélyi vagy legszorosabb értelemben vett magyarországi illetőséggel, ami azt jelenti, hogy az állam egy oly terület részében bír községi illetőséggel, a-hol külön partikuláris jog van érvényben. A büntető törvény miniszteri javaslatában (7. §.) ez állott: „Belföldi vagy magyar honos alatt Horvát-Szlavonország lakosai is értetnek;” ezt azonban az ig. bizottság a mostani szövegre javította, mely ekként hangzik: „Magyar honos alatt mindazok értendők, a-kik a magyar állam területén honossággal bírnak.” s akként indokolta a változtatást, hogy Horvát-Szlavonországnak lehetnek oly lakosai is, akik nem bírnak ott honossággal. Ezzel nyíltan ki van fejezve, hogy magyar honos és horvát honos közt különbség nem tehető.

Már is hosszúra nyúlt fejtegetésem annak bizonyítására, hogy szerző célját nem érte el, de meg sem közelítette abban az irányban, hogy a közjogot jogi szakmaként tárgyalja, pedig munkájának csak első szakaszaival foglalkoztam.

Számos példával illusztrálhatnám tételemet, elég legyen azonban itt egyet különösen kiemelni; viszonválaszom rendjén más vonatkozásban úgy is kínálkozik még több példa.

Az állampolgárok honvédelmi kötelességét tárgyalva a 73. §-ban, annak végére függeszti, még pedig a történelmi fejlődéssel kapcsolatban, az országgyűlésnek a hadi létszám meghatározására s az évi újonc-megajánlására vonatkozó jogait.

Csakis a parlament e legeminensebb joga jelentőségének, természetének félreismerésével lehet azt az állampolgárok honvédelmi kötelességével egybekapcsolni. Hiszen a parlament ezek által a jogai által lesz a királlyal szemben a szuverenitás egyik osztályosa, míg a honvédelmi kötelességben az egyes polgároknak a szuverén hatalom alá vetettsége nyilatkozik.

III.

Áttérek már most arra az állításomra, hogy idegen írókkal és idegen jogi fogalmakkal akarja szerző a magyar közjogot magyarázni, hogy két olyan ellentétes irányú író, mint Montesquieu és Laband irányozván felfogását, nem bírja a magyar alkotmány szövedékét kibontani, hanem azt még inkább összekuszálja.

Szerzőnek válaszában tett kijelentése, amellyel az idegen irodalmak felhasználását védelmezi, magában véve igaz, mint p. o. az, „hogy az államjog körében is vannak alapfogalmak, állam, államhatalom, ennek alanya stb., melyek, hogy úgy mondjam, nemzetköziek, miután tartalmuknál fogva az általánosban mozognak, s csak akkor jók, ha pl. Kínára épp úgy illenek, mint Magyarországra.

Csakhogy a jog pozitív lévén, a jogász feladata épen az, hogy ez elvont alapfogalmak fényét a konkrét élet prizmáján áteresztve, azt a maga való módosulataiban tüntesse föl s ne színtelenítse e módosulatokat az elvont fogalom általánosságába való beerőszakolással.

A tulajdon fogalma bizonyosan egy, de aki azt hiszi, hogy annak általános fogalmából az angol ingatlan-tulajdont és az osztrákot is megérti, nagyon csalódik, épúgy, mint aki a képviseleti köztársaság elvont fogalmával akarna a francia parlamentáris s az amerikai prezidentális köztársaság lényegére nézve eligazodni. Nézzük hát először is, mennyire igaz, hogy szerző a magyar alkotmány szövedékét nem deríti föl, hanem inkább összekuszálja.

A magyar közjogi felfogás szerint a szuverenitás alanya a magyar szent korona; a király azáltal lesz a szuverenitás legfőbb részese, hogy annak a koronának külső jelképével fel-ruháztatik, a polgárok azáltal, hogy annak tagjaivá válnak, régente a nemesség, ma a választói jogok által.

Amit a külföldi közjogok, kivetkezve a sok százados patrimoniális felfogásból, ma végre, Grotius után majdnem háromszáz év múlva úgy fejeznek ki, hogy a szuverenitás alanya sem a fejedelem, sem a nép, hanem az állam: azt a magyar közjogi felfogás sok század óta a korona fogalmával fejezte ki.[1] Ezzel a felfogással állott ellen a magyar nemzeti szellem úgy a király, mint az uralkodó osztályok törekvésének, hogy a szuverén hatalmat tulajdonuknak, patrimoniumuknak tekintsék.

Ebből folyólag nem lehet mondani, mint szerző, hogy a szuverén hatalom egyedüli birtokosa a király, mert a főhatalomnak Magyarországon az országgyűlésben szervezett polgárok is részesei; ha tehát a birtokos kifejezéssel jelöljük meg, hogy kiket illet a szuverenitás, úgy a fejedelem és az országgyűlés annak közös birtokosai.

A szuverenitásban való osztályosság az országgyűlésileg szervezett államtagokat már a törvényhozási részvétüknél fogva megilleti.

A törvényhozás Magyarországon nem a királyt illeti, hanem a királyt és az országgyűlést közösen; a magyar király nem az országgyűlés meghallgatásával alkotja a törvényt, hanem ketten együtt. Kitűnik az a százados felfogásból, az országgyűlési tárgyalásokból, a törvényszentesítés formulájából, s ha ez így van, a királyt nem lehet a szuverenitás egyedüli birtoklójának állítani, mint szerző.

Hisz a németországi államok is különböznek e tekintetben; azok egy részében, mint a belga mintájú alkotmánnyal bíró Poroszországban, a törvényhozó hatalmat a király és a két kamara közösen gyakorolja (porosz alkotm. 62. §), míg ellenben a jelen század elején alakult német alkotmányok nagy részében a törvényhozás a fejedelmet illeti, a parlamentek közreműködése pedig, mint Hanel mondja (Studien II. köt. 150.1.), csak mint külső, a fejedelmi törvényhozási joghoz hozzájáruló korlát jelentkezik.

S a német Hanel az, aki igen nyomatékosan kiemeli, mennyire helytelen ilyen jellemző különbségeket elhanyagolni, mennyire ellenkeznek a pozitív jogi szabványok azzal az állami metafizikával, mely az állami működés egységessége érdekében az összes állami működésnek jogi összeolvasztását kívánja egy orgánumban.

Mennyivel inkább szükséges ez nálunk, kitűnik abból, hogy a király hatalmát a maga teljességében csak a koronázás által éri el. Szerző ugyan azt állítja válaszában a 445. lapon, hogy én ide vonatkozó fejtegetéseimmel megtámadom a trónörökösödési rendet, a pragmatica sanctiól, nevezetesen midőn azt állítom, hogy a teljes királyi hatalom átszállásához az államtagoknak országgyűlésileg nyilatkozó koronázása szükséges s nem áll be ipso jure a trónörökösre nézve.

Ha szerző érvelése állana, kevés híve lenne a királyi család trónörökösödési jogának, a pragmatica sanctiónak. Ily szertelenségek magoktól összedőlnek. Akkor nem csak én támadom meg a pragmatica sanctiót, hanem Deák F. is, aki azt mondja remek Adalékában (165. 1.) „A magyar alkotmány szerint a koronázás nem ünnepélyes szertartás, hanem mint a teljes királyi hatalom alapja, közjogilag lényeges.”

Nem kell egyéb annak bebizonyítására, hogy szerző nem fogja föl, nem magyarázza meg a magyar közjog specifikus jellegét, mint az az érvelése, hogy a trónörökös a király halála pillanatában magyar király lesz. Mert ebből az következnék, hogy annak jogait épúgy gyakorolhatja, mint más európai fejedelmek, ha trónra jutnak, továbbá az, hogy a koronázás, a hitlevél, az eskü merő formalitások.

Hisz szerző is ismerni fogja az 1741. 4. t.-c.-nek 5. §-át, mely Mária Terézia kormányzótársának állásáról rendelkezve mondja:

„Regia sua Serenitas Regni negotia Regiminisque Pondus in Contormitate Legum Regni coadministrabit, Suprema lamen et praesertim Titulis 4. et 9 Part. 1. Oper. Dec. Tripartiti declarata Potestas, Privilegiorum item Col-latio et alia Jura Majestatice velut de lege Regni, solis legitimé coronatis Regibus competentis, pênes solam coronatam Regiam Majestatem rémanent.

Aki tehát ily világos törvényszöveggel a sok százados szokással ellentétben azt állítja, hogy a király halálával a trónörökös ipso jure magyar király, az sem jogilag szabatosan nem beszél, sem a magyar közjog specificus vonásait ki nem emeli. Nem magyar király lesz egyszerűen, hanem Magyarország örökös királya (hereditarius Rex Hungáriáé), ellentétben a koronás királlyal, mint ezt a törvények s azok alapján az 1861. országgyűlési felirat mondja (L. Deák beszédei III. köt. 194.1.). Csak annyit állíthatott volna szerző, hogy a trónörökös, mint Cziráky mondja: ipso facto succedit in omnia Antecessoris Jura Majestatica eorundemque exercitium, legibus attamen, delatisque Imperii conditionibus consentaneum.

Azt mondja szerző: hisz ő is kiemeli a koronázás közjogi jelentőségét, a baj csak az, hogy nem tudja megállapítani, miben áll e jelentőség, már pedig a jog sohasem foglalkozik jelentőségekkel általában, hanem határozott, megmérhető jelentőségekkel.

A koronázás jogilag véve először azon tény, mely által az állami szuverenitás egyik főorganuma, az országgyűlés, a szuverenitás másik főorganumának, a királynak, jogosultságát hatalma gyakorlására elismeri; másodszor azon tény, mely által a szuverenitás két főszervének megegyezése az alkotmánynak a királyi hitlevélben foglalt s az egyes uralkodásváltozás alkalmával részben módosítható vagy világosabban meghatározható legfőbb elveire nézve megállapíttatik; harmadszor azon feltétel beállta, melyhez az alkotmány a teljes királyi hatalom gyakorlását köti s minthogy e feltétel beállta az országgyűlés hozzájárulásától függ, az országgyűlés a legfőbb hatalom átszállásának ép oly lényeges tényezője, mint a törvényhozásnak, amely alkotmányunk szerint szintén csak a koronás király és az országgyűlés megegyezésével történhetik; negyedszer a koronázás ennél fogva az országgyűlést a szuverén hatalom átszállásánál is a szuverenitás részesének s amennyiben a királyt a szuverenitás birtokosának nevezzük, a szuverenitás birtokos társának mutatja; végül a koronázás a királyi esküben a király erkölcsi lekötelezése, hogy hatalmát az alkotmány értelmében használandja.

A magyar alkotmány a teljes királyi hatalom átszállását a trónörökösre tehát nem egyedül a király halálához köti, hanem abban a szuverenitás országgyűlési szervének önálló ténykedést biztosít elannyira, hogy habár a koronázási hitlevél lényegében századokon keresztül változatlan, nincs kizárva annak lehetősége, hogy a fejedelem és az országgyűlés közös egyetértésével módosíttassék, felvilágosíttassék, amint alkotmányunk történelme több fontos közjogi elveket módosító, felvilágosító hitlevélváltoztatási esetet mutat. Az ellen azonban, hogy akár a fejedelem, akár az országgyűlés a koronázási hitlevél pontjainak megállapításánál egymásra jogosulatlan nyomást gyakorolhasson, elég biztosíték rejlik abban, hogy úgy a fejedelem, mint az országgyűlés megfosztja magát s így az államot a legfőbb hatalom gyakorlásától, ha a megegyezés létre nem jön, lehetetlen lévén ily esetben a törvényhozás. Ezért tűzte ki a törvény a koronázás végső határidejéül az uralkodó halálától számított félévet.

A magyar alkotmány szerint tehát az örökös királyság elve, mely szerint a királyi hatalom egyedül a születés természeti rendje szerint száll át, mérsékelve, szellemiebbé van téve az országgyűlésnek cselekvő közreműködése által, az interregnum veszélyeinek kikerülésére pedig egyrészt fenn vannak tartva a polgároknak eidem Regi debitis homogialis fidei obligationibus, másrészt az örökös királyt a legfőbb hatalmon kívül megillető, ad publicam Constitutionique conformem Regni administrationem vonatkozó jogok az interregnum alatt s ezek, mint a törvény mondja, intermedio tempore érintetlenek.

A koronázás mindezeknél fogva azt tanúsítja, hogy a magyar király legfőbb joga, hatalmának örökletessége dacára, a szuverenitás másik orgánumának az országgyűlésnek lényegében az alkotmány szabványai által, valamint az állampolgári hűség által megkötött, de ezen határok közt szabad ténykedés által száll csak át, amely jog a királyi hatalom örökletességét sokkal kevésbbé támadja meg, mint az angol alkotmánynak elismert elve, hogy a szuverén hatalom a trónörökösödés rendjétől nemcsak általában, de egyes konkrét esetre is kivételt állíthat föl, amely elvet a magyar közjog nem ismeri. (L. újkori alkotmányok című művem II. köt. 195-202. 1.)

A szent korona egysége, részeinek, a fejedelemnek és a tagoknak az a kölcsönössége és kapcsolata nyilatkozik a koronázásban, amelyet a hajdani időkre nézve, midőn a szent korona a fejedelemből s a nemesség egyeteméből állott, Werbőczy akként fejezett ki (I. r. 3. cím,) hogy a fejedelem és a nemesség per quandam translationem reciprocam, reflexibilemque connexionem, ita mutuo dependet, ut sejungi segregarique nequeat, et altér sine altero fieri non potest. Nec enim Princeps nisi per nobiles eligitur, regni nobilis nisi per Principem ereatur atque dignitate nobilitatur. Amit ma úgy fejezhetünk ki, hogy bár a koronázás nem egyedüli alapja a teljes királyi hatalomnak (Deák Ferenc idézett helyen megszorítás nélkül mondja, hogy a teljes királyi hatalomnak a koronázás az alapja), hanem lényeges előfeltétele, amelynek teljesítése az országgyűléstől is függ, másrészt az országgyűlés a maga teljes hatalmát egyáltalán nem gyakorolhatja, mielőtt a koronázás által a királyra a teljes hatalmat át nem szállította.

Minthogy szerző a magyar közjognak lényeges jellemvonásait a legfontosabb intézménynél nem emelte ki, de másutt is, amint ez a továbbiakból még eléggé ki fog tűnni, a magyar sajátságokat elmosta és az európai általánosságokra fektette a súlyt, ezért azt hiszem, joggal mondhattam azt is, hogy nem bírja a magyar közjog szövedékét kimagyarázni, sőt idegen fogalmaival még inkább összekuszálja.

IV.

Vegyük ezek után a szerző szerint internacionálisabb jellegű kérdéseket, mint teszem az állam személyiségét.

Azt mondtam szerzőről e részben, hogy „munkája élére állítja a Laband-használta alapfogalmat, hogy az állam személyiség, hogy az államnak egységes főhatalma van, annak jogi következéseit azonban, hogy az állam személyiség, nem látjuk a munkában.”

Hogy egy munka alapfogalma, alapelve rajta végig vonuljon, ennél természetesebb kívánságot támasztani nem lehet. Mert mi a fogalom? Valamely tárgy lényeges tulajdonságainak gondolata; ha ez: a tárgy részletes kifejtésében folyton mutatkozni kell e lényeges tulajdonságok hatásának, okozatának. Mi az elv? Az az ok, melyből okozatok sora származik. Az elvben a lényeges tulajdonságok, melyek a fogalmat alkották, mint ható okok jelentkeznek, a fogalom az elvben, mint ok szerepel, melynek meg kell az okozatának lenni.

Szerző azonban komikusnak találja a föntebbi kívánságomat, ezt mondva: „Ha a közjogi irodalomban kellő tájékozottsággal rendelkezik (bíráló), lehetetlen, hogy észre ne vegye e mondás komikumát. Mit szólnánk u. i ahhoz, ha pl. valaki egy természettudományi munkáról így nyilatkoznék: a munka élére van állítva a Humboldt használta kifejezés, hogy a föld forog? Hiszen azt, hogy az államhatalom egységes, a jogi írók közül ki tagadja? Az állam személyisége pedig elenyésző csekély kivétellel ugyancsak kiindulási pont mindazokra, akik az államot jogilag megmagyarázni törekednek”.

A vitatkozásban a másik fél tudományát általában kétségbe vonni, anélkül, hogy az concrète bebizonyíttatnék, rossz ízlésre mutat, azért nem reflektálok a fentebbi invektívára, hanem azt felelem, ha valaki a föld forgását állítaná munkája élére, azt kívánnók tőle, hogy az e tételből levont következtetésekkel magyarázza meg munkája többi tételeit. Megvallom különben, nem vagyok képes szerző fennebbi gondolatmenetét követni, nem bírom belátni, miben van a komikum, abban-e, hogy a személyiség tanát, mint Laband-használtat állítom oda, holott az a szerző szerint oly általánosan el van fogadva, mint a föld forgása, vagy abban-e, hogy azt kívánom, hogy a személyiség fogalmának vonja le a következményeit? Úgy látszik, a komikumot szerző abban látja, hogy a személyiség fogalmát nála Labandtól-vettnek állítom, holott ez ma elenyésző csekély kivétellel általánosan elfogadott. Utóbbit tagadnom kell ugyan, mert nemcsak Angliában, Északamerikában és Franciaországban nem általános, de Németországban sem, mert itt az Albrechtnek 1837-ben közzétett értekezése, de különösen Gerbernek rendszere óta dívó személyiségi elmélet a Gierke-féle organikus elmélettel s a Seydel-Gumplovicz-féle uralmi elmélettel küzd a fölényért; ami pedig azt illeti, hogy a személyiségi theoriát Laband nevével kapcsoltam egybe, ennek igen egyszerű oka az a kiváló előszeretet, mellyel szerző e német író iránt viseltetik.

A lényeg azonban az itten, keresztül viszi-e szerző a személyiség tanát munkájában? Azt mondja, igen, de én látni nem akarom, csakhogy vigyáznom kellett volna, hogy mindjárt, amint megtagadtam, hogy a személyiség fogalmát keresztül viszi, a következő mondatomból ki ne tűnjék, hogy ő a legfontosabb tannál, az államhatalmak viszonyánál, az állam személyiségéből indul ki.

Én a kérdéses helyen azt állítom, hogy szerző szerint, mivel az állam nem fizikai személy, ezért teremt magának törvényhozó, kormányzó, bírói orgánumokat; ámde ebből csak az következik, hogy az állam szervezetet teremt magának, szervezet és személyiség pedig mégis két különböző dolog.

De bírálatom helyessége szerzőnek a maga védelmére felhozott állításaiból még világosabban kitűnik, mint munkájából. Egyedül azt tudja itt is felhozni az állam személyi színvonalának biztosítására, hogy ha az állam alkatot cserél is, az államhatalom megmarad, ez azonban, úgy hiszem, minden költött, úgynevezett jogi személyre áll, névszerint, hogy tagjainak, szerveinek változása magát a jogi személyt nem változtatja, s ezt a felfogást a magyar alkotmányban a személyiség tana nélkül is állandóan követték s a választott és az örökös királyságban mindig azt az egy magyar államot látták.

Amit pedig munkájában határozottan állít s válaszában is ismétel, hogy t. i. „az állami funkció-körök (törvényhozás,, kormányzás, bíráskodás) első sorban nem az államszemélyiségből, hanem az államiságból következnek, mert hisz épen abban különbözik az állam minden egyéb személyiségtől, hogy állami célokért is kell fáradnia, továbbá, hogy ez állami célokat foglalják magukban az említett körök, melyekben mindegyiknél megtalálhatjuk az állam akarását és cselekvését”, mind ez az államhatalomnak nem a személyiségéből, hanem az államcélból származtatása.

Vizsgáljuk ugyanis, mit jelent imént idézett mondása? Nyilván csak úgy felelhetünk e kérdésre, ha tudjuk, mi a személyiség és mi az állami cél.

Személy alatt oly lényt értünk, amely külön létének tudatával bírva, szabad akarattal és cselekvéssel tartja fenn létét s fejleszti azt eszméi szerint. Öntudat, szabad akarat és szabad cselekvés tehát a személyiség fogalmának lényeges jegyei; a személyiségnek bármily különböző nemei legyenek is, ezekben a lényeges tulajdonságokban megegyeznek; különbséget tehet köztük 1. a természeti substratum, amely lehet férfi, nő, lehet fajilag vagy helyileg vagy mindkét irányban összekapcsolt emberösszesség, azaz nomád törzs, megtelepült község, nemzet; különbséget tehet köztük 2. a cél, e szerint lesz magán személy, lesz község vagy állam, végre 3. a lényeges tulajdonságoknak különböző foka, így az öntudat köre, az akarati és cselekvési erő mértéke.

A személyiség lényeges tulajdonságai mind lelki, pszichikus jelenségek.

Ellenben mi az államcél, vagy szerző szerint mik az állami célok? Jelen alkalomra elég azt mondanom: az állam védelme külerő ellen, jog, jólét, egészség, műveltség biztosítása. Ezek pedig részint természeti, részint erkölcsi, részint értelmi jók, szóval nem többé pszichikus, hanem etikus jelenségek, vagy még átalánosabban szólva, nehogy valaki az egészség, a jólét etikus minősítésén, bár alaptalanul, megütközzék: értékek.

Ha tehát valaki azt állítja, mint szerző, hogy az állami funkció-körök, a törvényhozás, kormányzás, bíráskodás első sorban nem az állam személyiségéből erednek, hanem az állami célokból, az nyilván nem a személyiségre, nem annak lényeges tulajdonságaira építi az államfunkcio köreit, nem abból származtatja le azokat, hogy az állam személy és így öntudata, akarata van, hanem abból, hogy az államnak ilyen-amolyan céljai vannak, ami mellesleg szólva lehetetlen is,, mert az államnak gondolkodó, akaró, cselekvő erővel kell bírnia, hogy céljait kitűzze, akarja, megvalósítsa, azaz törvényt hozzon, kormányozzon, bíráskodjék.

Az államcélok kétségkívül indítói az állami akaratnak és cselekvésnek, nem egyebek azok, mint a szükségletek, melyeket az állam érez, de amelyeknek öntudatos akarás, cselekvés általi kielégítése teszi az államot személlyé. Magok e szükségletek egyszerű természeti tények; a személyi élet lényeivé csak a törvényhozás, a kormányzás, a bíráskodás által válnak.

Állam csak ott van, ahol törvényhozás, kormányzás, bíráskodás van, de hogy minő célokra, minő tárgyakra vonatkoznak, az nagyon különböző lehet.

Az állami funkció-körök meghatározott számúak, az állam létével advák, lényegéhez tartoznak, ellenben az állami célok bizonytalan számúak; mindentől eltekintve, már ennél fogva sem lehet az állami funkció-köröket belőlük levezetni és állandóan fixírozni. Az állami funkció-körök az államnak, mint pszichikus lénynek, lényeges életnyilvánulásai, az államcélok ellenben a tárgyak, amelyekre a pszychikus nyilvánulások vonatkoznak.

Ugyancsak szerző szolgáltatja az újabb bizonyítékot, hogy a személyiség fogalmát nem viszi keresztül az államhatalmak tanában; ugyanis válaszában arra az ellenvetésemre, hogy az államhatalmak, a funkció-körök az állam személyiségéből, azaz akaró és cselekvő képességéből erednek, egyenesen ezt mondja: „Hisz mi személyek vagyunk mindnyájan, bírunk öntudatos akaró és cselekvő képességgel, mért nincs törvényhozó kormányzó, bírói hatalmunk? Mert − mondja − nem vagyunk állami személyek, vajjon tehát − kérdi − az állami személynél nem az államon nyugszik-e a súly?”

Erre igen egyszerű a felelet. Van bizony nekünk egyes személyeknek is törvényhozó, kormányzó hatalmunk, csakhogy egyéni személyünkre, nem embertársunkat nézve is; minden eszes ember szabályokat állít föl magának, végrehajtja őket s megbírálja cselekvését, vajjon elveivel megegyező volté? Mennyi ereje van öntörvényhozásunknak. ez más kérdés s a személyiség lényeges tulajdonságainak, erőfokára vonatkozik.

De arra is maga szerző szolgáltat válaszában bizonyítékot, amit bírálatomban kifogásoltam, hogy a funkció-köröknek, az államhatalmaknak anyagi és alaki szempontból való igen régi feloszlását összezavarja, hiszen válaszában maga újra lenyomatja az imént idézett tételt, hogy „az állami funkciók első sorban nem az állam személyiségből, hanem az államiságból folynak, hisz épen abban különbözik, így folytatja, az állam egyéb személyiségtől, hogy állami célokért kell fáradnia. Ez állami célokat foglalják magukban az említett funkció-körök s mindegyikben megtalálható az állam akarása és cselekvése”.

Ha e tételt elemezzük, miután az állami célok: a jogszolgáltatás, a honvédelem, a közművelődés, gazdasági jólét előmozdítása, a funkció-körök tehát ezekből állanak, vagyis itt az úgynevezett anyagi felségjogról akar szerző beszélni, amit pedig hozzá tesz, hogy mindegyikben megtalálható az állam akarása és cselekvése, ez nem egyéb, mint amit alaki felségjognak neveznek, vagyis a törvényhozás, kormányzás, bíráskodás. Ami Karvasy régi kézi könyvecskéjében oly világos, midőn mondja: „Alaki szempontból véve az államhatalom magában foglalja a törvényhozói, bírói, végrehajtási és kormányzati hatalmat. Anyagilag véve, azaz tekintve azon tárgyakat, amelyekre az államhatalomnak külön feladata van, az államhatalom igazságügyi, míveltségi, közrendészeti, közgazdászati, hadügyi hatalomra oszlik.” Mindez szerzőnél homályossá, zavarttá lesz.

V.

Az állam személyi mivoltával kapcsolatos vitapontra, az államhatalmakra vonatkozólag azt állítottam, hogy szerzőnek e részbeni tana az általános elmélet szempontjából is zavaros s a különös magyar közjog szempontjából sem igaz, nevezetesen, hogy nem tud különbséget tenni a szuverenitás orgánumai és funkciói között.

Szerző ugyanis azt állítja: 1. a 150. lapon, hogy „az államnak, mint jogi személynek, organizációra van szüksége, ezt maga adja magának és fizikai léttel bíró orgánumokat szervez”.

Azt mondja 2. a 160. lapon: hogy „három ilyen orgánuma van: a törvényhozó, a kormányzó, a bíráskodó”.

3. A 164. lap szerint: „Azokban az államokban tehát, amelyekben az államhatalom több külön orgánum által valósul meg, az állami szuverenitás kezelője csak az egyik orgánum lehet. A mai alkotmányos államban ez az orgánum a törvényhozói, míg a másik két orgánum (szerző szerint a bíráskodó és kormányzó) államhatalmat kezel ugyan, de nincs hivatva szuverenitást kifejezésre hozni”.

Erre azt mondja szerző 4. a 165. lapon: „Magyarország alkotmányos állam is keletkezésétől fogva” s a 166. lapon így folytatja: „Jelenleg az az uralkodási alkat az úgynevezett népképviseleti monarchia. E meghatározás azt jelenti: hogy a főhatalom természetes egysége nálunk is a királyi hatalomkörben tükröződik vissza, ahol a kölönböző hatalmi ágak összetalálkoznak amellett, hogy a polgárok jogköre is alkotmányilag biztosíttatik. „A főhatalom egy fizikai személy által kezeltetik, de a nép az államhatalom mind a három ágának részese”.

A 166. lapon pedig végül 5. a király jogköréről általában egy külön fejezet szól, s annak 95. §-ában ez mondatik: „A koronázott király a magyar állam feje, saját jogából a főhatatalom birtoklója”.

Ez egymás mellett álló tételek a legnagyobb mértékben zavarosok.

Nem tudjuk meg belőlük ugyanis, vajjon a főhatalomnak, a szuverenitásnak külön orgánuma-e a király? azt kell azonban hinnünk, hogy nem, mert hisz szerző maga mondta, hogy a főhatalomnak három ilyen orgánuma van, törvényhozási, kormányzási és bíráskodási orgánum, de nem említett sehol királyi orgánumot, ha pedig nem külön orgánum, miért kell a király jogköréről általában beszélni, mint ezt szerző a második fejezetben teszi, miért kell a királyi hatalom szervezetéről t. i. megszerzési és megszűnési módjáról, szüneteléséről kiskorúság esetében külön szólani, ha a király az államnak nem önálló külön szerve? Akkor szerző szempontjából a királyi hatalom szervezetét vagy a törvényhozó hatalom szervezeténél kellene előadni, mint amelynek a király csak úgy kiegészítő része, mint a főrendiház vagy a képviselőház, avagy a végrehajtó hatalom szervezeténél, amelyben jogai más-más tényezők által kevésbbé korlátoltak, mint a törvényhozásban.

Szerző felfogásának ellenmondásos voltát mi sem világítja meg jobban, mint az a pongyola, teljességgel nem jogászi meghatározás, amelyet a képviseleti monarchiáról ad, mely szerint abban a főhatalom természetes egysége a királyi hatalomkörben tükröződik vissza, ahol a különböző hatalmi ágak összetalálkoznak, mert e szerint a királyi hatalomkör különböző az államhatalmi ágaktól, hisz azok másként nem találkozhatnának benne stb. A szíves olvasó maga le fogja vonni e tétel következményeit.

A szerző nyilván érezte, hogy a királyt nem lehet az ő három úgy vélt orgánumába beszorítani, mert azok tulajdonképen funkciók, melyeket bizonyos alkotmányos orgánumok gyakorolnak s így kapott a királyi hatalom, a királyi jogkör, külön fejezetet.

Ugyanis mit értünk orgánum alatt? Valamely növényi vagy állati testnek egyéb részeitől elkülönült olyan részét, amelynek a test életében bizonyos különös teendő jut, még ha e mellett a különös teendő mellett más funkciót is elősegít vagy esetleg pótol, s minthogy a király külön fizikai léttel is bír s az államtest többi részeitől személyes jogállása által ugyancsak meg van különböztetve, de külön teendőket is végez, talán mégis orgánum is? S ebben szerző is megerősít, midőn azt mondja a 4.) alatti szerint, hogy a főhatalom egy fizikai személy által kezeltetik, ami persze ellenkezik azzal, ami a 3.) alattiban állított, hogy a főhatalom kezelője nem fizikai személy, hanem a törvényhozás, ez pedig Magyarországon, akár hozzávesszük az országgyűléshez a királyt, mint annak integráns részét, akár nem, mindig nem természeti személy lesz, hanem, ha a törvényhozó testet személynek nevezni lehet, mindenesetre jogi személy.

Meg van tehát a zavar a funkciók és az orgánumok között, de meg van arra nézve is, hogy egyszer azt mondja szerző 3.) alatt, hogy ahol a külön orgánumok által valósul meg az államhatalom, ott az állami szuverenitás kezelője ezek egyike lehet csak s ez a törvényhozás, holott a 4.) alatti szerint azt mondja, hogy az csak természetes személy, a király lehet, de meg van a tekintetben is, hogy a király 5.) alatt a főhatalom birtoklójának neveztetik, míg fönnebb a törvényhozás mondatott a főhatalom kezelőjének.

Ha a birtokló és kezelő szóval szerző által kifejezni akart fogalmat keressük, arra kell jutnunk, hogy e két szó egy fogalmat takar, szerző ugyanis kimondja a 150. lapon, hogy az állami szuverenitás alanya az állam maga s hogy az államhatalom alanyának sem a fejedelmet, sem a népet, sem valamely orgánumot nem lehet tekinteni. Ezzel, hogy a szuverenitás alanya az állam nyilván azt akarta szerző mondani, hogy a szuverenitás az állam, tulajdona, vagy modernebb, kevésbbé magánjogias kifejezéssel szólva, az államot illeti; midőn pedig azt állítá, hogy a fejedelem annak birtoklója, ezzel úgy hisszük azt akarta kifejezni, hogy a fejedelemnek a szuverenitás nem tulajdona, nem patrimoniuma, mint a Maurenbre-cherek tanították, azt akarta kifejezni, hogy a fejedelem a szuverenitást nem mint sajátját, hanem mint az állam szuverenitását detineálja, birtokolja s mikor pedig azt monda, hogy annak kezelője, megint azt akarta kifejezni, amit a jogi nyelvezet kifejez, midőn p. o. a püspökségi javak alanyának, tulajdonosának a püspökséget, haszonélvezőjének, kezelőjének a püspököt mondja.

Ezekből, úgy hiszem, elég világos ítéletem, hogy szerző alany, birtokos és kezelő, funkció és orgánum közt kellő különböztetést nem tesz, hogy a szuverenitást majd a királynak,. majd a törvényhozásnak tulajdonítja.

Ezzel szemben azt állítom, hogy Magyarországon a király, az országgyűlés és a minisztérium a szuverenitás főorgánumai, bírói hatalom annak az előbbiekkel nem egyenlő jogú s nem főorgánuma, valamint a törvényhatóságok is csak a a király, illetve a minisztérium ellenőrzése mellett azok.

Ez a három orgánum: király, országgyűlés, minisztérium gyakorolja szerintem a szuverenitást, ezek hozzák törvényeit, intézik külügyeit, ezek szereznek érvényt a szuverén akaratnak önálló közreműködésükkel, ezek kormányozzák életét, vagyis a szuverenitás e három orgánuma imént említett funkciókkal létesítik az állam szuverén uralmát.

Ezek az orgánumak és ezek a funkciók nem esnek össze, egyik orgánum főfunkciója mellett a másikéba is befoly, illetve együtt végzi azt, p. o. a király az országgyűléssel s a minisztériummal a törvényhozást, a minisztérium a királlyal a végrehajtást és a külügyeket, míg az országgyűlés befoly a külügyekre és a végrehajtásra, anélkül, hogy azt úgy együtt intéznék, mint a törvényhozást.

A bíráskodási és közigazgatási funkcióknak mellőzését indokolni nem láttam szükségesnek, mert a szuverenitás funkcióiról van szó, már pedig mind a két funkció a szuverén akaratnak, vele szemben önállóság nélküli érvényre emelése és mindegyiknek a hatalma csak egyes esetre vonatkozó, nem általános szabályt teremtő. Most sincs okom tételem bővebb kifejtésére, mert szerző maga kizárta a vitából ezt a részt és fentebbi elméletnek csak azzal a két tételével foglalkozott, amelyben azt állítottam, hogy a minisztérium a szuverenitás orgánuma, s hogy a törvényhatóságok csak a király, illetve a minisztérium ellenőrzése mellett gyakorolják a szuverenitás egy részét. Erre a két tételemre azt mondja szerző: képtelenség és lehetetlen, hogy tévedésemet be ne lássam, ha jogi intézményeinket tanulmányozom, ahelyett, hogy politikai impressziót visszasugárzó tanokból dedukálnék.

Nem reflektálok szerző mondására, melyet itt is a képtelenségféle kifejezéssel, másutt is más hasonló kitételekkel a vitatkozásban alkalmazni illőnek talál s csak azt jegyzem meg, hogy a külföldön, ahonnan jövő jót szerző szerint nem szabad megvetnünk, igen illedelmesen így szokták a képtelenség fogalmát kifejezni: „Eine unvollziehbare Vorstellung,” amit jeles filozófusunk, Böhm Károly így ad vissza: „Megfoghatatlan és végére mehetetlen gondolat.”

Ha tekintélyekkel akarnék takarózni, egyszerűen hivatkozhatnám Gladslonera, aki már 1878-ban a North-American Reviewban közzétett értekezésével: Our Kinsmen beyond the Sea kétségen felül helyezte, „hogy a régi teóriák, melyek szerint:

Aux murs de Westminster on voit paraître ensemble

Trois pouvoirs étonnés du noeud qui les rassemble,

Les députés de peuple, les grands et le roi

Diviséy d'intérêt, réunis par la loi.”

(Magyarul: Westminster falainál három hatalom tűnik föl, melyek csodálkozva látják az őket egybefűző kapcsot: a nép képviselői, a főrendek, a király; az érdek elválasztja őket, a törvény egyesíti). Csalódásba ejtenek, meg nem emésztettek, elégtelenek a parlamenti kormányzatú államok alkotmányainak megmagyarázására. Van ugyanis egy negyedik hatalom (ha t. i. a parlamentet két részénél fogva két orgánumnak vesszük), az az amalgamáló, az az egyeztető hatalom, a politikai erők clearing house-a, amely mindent magához von, mindent egyensúlyba hoz, amelybe minden más hatalom beleütődik, amely a többi hatalmakat egymás által neutralizálja, ez az angol kabinet, s mivel a magyar minisztérium a parlamentarizmus elvei szerint működik, Gladstone Ítéletét döntőnek lehetne venni, annál is inkább, mert az egész modern fejlődés és a parlamentáris kormányzatú állam teóriája támogatja (Lásd Wilson, Congressional government).

Tekintély helyett azonban érvekkel szolgálok a képtelenség megokolására. A király szuverén funkcióinak egyik legfőbbike a külügy, s minthogy azt a magyar miniszterelnök akarata ellen a fejedelem nem gyakorolhatja, nem lesz-e a miniszter szuverenitás orgánumává, ha ellenkezése esetén a fejedelem csak a miniszter elbocsáttatása vagy nézetének elfogadása között választhat; hasonló szuverén funkciók: egy törvényjavaslat beterjesztése, a honvédség és népfelkelésnek az ország határain kívül való alkalmazása, ámde mind e funkciókat a király csak a minisztérium hozzájárulásával gyakorolhatja. Vajjon a királyi szabályrendeletek, amelyekben jogelvek állapíttatnak meg, kiadhatók-e miniszteri ellenjegyzés nélkül, avagy az újabban szokásba jött miniszteri szabályrendeletek nem tartalmazhatnak-e szuverén akaratnyilvánításokat, azaz kötelező legfőbb szabályokat?

Azt kérdi szerző, miként lehetne a minisztérium a szuverenitás orgánuma, mikor felelős? s állításom tarthatatlanságát akarva jelezni, a felelős szót vastag betűkkel írja. Nyilván azért kérdi ezt, mert a szuverenitásnak a felelőtlenség az attribútuma?

Megmondom, hogyan lehet az felelőssége dacára.

A minisztérium csak feltételesen felelős, először, ha hatáskörét átlépi, másodszor, ha bűntényt követ el, harmadszor, ha hanyagságával az országnak kárt okoz.

Amíg ez esetek egyike sem forog fenn, részes a fejedelemmel a legfőbb külügyi hatalom, részes törvényfelfüggesztés, a szabályrendeletalkotás hatalmának gyakorlásában. Nem azért felel tehát, hogy e szuverén ténykedéseknél a fejedelmi határozatokat helyeselte, vagy saját maga szabályrendeleteket alkotott, hanem azért, ha ily tényeivel a törvényhozás, vagy a fejedelem hatáskörébe nyúlt, ha általuk bűntényt követett el, ha általuk az országnak kárt okozott.

A minisztérium a szuverenitásnak megszabott határok közti orgánuma, ezért válhatik felelőssé, mihelyt a határokon túl lép, e határok közt azonban jog szerint felelősségre nem vonható.

De egy orgánum felelőssége nem bizonyít az ellen, hogy az szuverén funkciót gyakorol-e. így vannak alkotmányok, amelyek megengedik, hogy a fejedelem szuverén funkciói gyakorlására helyettest nevezzen ki, ha rövidebb távollét vagy betegség által gátolva van jogai gyakorlásában, az ily helyettes szuverén funkciókat fog végezni s érettök mégis felelősségre fog vonathatni, nem úgy, mint a régens.

Azt is fogja tudni szerző, hogy a köztársasági elnök felelős, pedig funkciói közt elég szuverén természetű van, így vétója, kegyelmezési, békekötési joga.

A parlamentáris kormányzatú monarchia teljesen érthetetlen, ha a felelős minisztereket nem ismerjük el szuverén funkciók orgánumainak, a királyi hatalom részeseinek, hisz a miniszteri felelősség életbeléptetésének szubjektív indoka a nemzeteknél mi volt egyéb, mint a szuverén funkciók annak a részének a törvényesség és az állam java állal megszabott határok közé szorítása, amely részeket a király a parlamentek nélkül gyakorolt.

A másik képtelenség, melyet szerző szerint állítottam, abban állana, hogy a törvényhatóság részben, t. i. a király és minisztériumok ellenőrzése mellett, a szuverenitás orgánuma lenne, amihez szerinte az kívántatnék, hogy lennének olyan pillanatok, amelyekben akaratának minden hódol az államban.

Ha erisztikus fogással akarnék élni, könnyű volna szerzőnek erre az ellenvetésére, melyet válasza 442. lapján tesz, eléje tartani azt, amit a 444. lapon állít, mondván: „Bírálónak, ha igazságos akarna lenni, engemet idéznie kellett volna, mert tudtommal irodalmunkban én fejtettem ki először, hogy a régi megyék államjogunk értelmében a szuverenitás részesei voltak.”

De nem teszem, mert célom az igazság tisztázása, már pedig nem tudhatom, hogyan értette szerző azt, hogy a megyék a szuverenitás részesei voltak; könyvének illető helyén (286. lap) ugyanis egyenesen nem mondja azt, amit válaszában, és így kétséges, vajjon a megyéket utasítási joguk vagy végrehajtás teréni vis inertiae-juk vagy tisztviselőválasztási vagy statu-tárius joguknál fogva tekintette-e a szuverenitás részeseinek. Arra sem teszek reflexiót, hogy szerző kizártnak hiszi a szuverenitás fogalma által, hogy csak az államtagok egy részére nézve nyilatkozzék kötelezőleg.”

Én egyenesen azzal a megszorítással mondtam a törvényhatóságokat a szuverenitás részeseinek, hogy hatalmukat csak a király, illetőleg a minisztérium ellenőrzése mellett gyakorolhatják. De e megszorítás mellett statutarius és tisztválasztó jogukkal, megyei adót létesítő hatalmukkal, saját területükön csak úgy a szuverenitást gyakorolják, mint a királyt és az országgyűlést azért nevezzük többi közt a szuverenitás gyakorlóinak, mert akár az egész országra, akár annak részeire nézve kötelező szabályokat állíthatnak föl, mert az adólétesítő jog által a tulajdont korlátolhatják s bizonyára azért is a szuverenitás gyakorlójának kell a királyt tekintenünk, mert a végrehajtó hatalom közegeinek kiszemelése őt illeti.

Nem hagyhatom azonban szó nélkül szerzőnek idevonatkozó azt az állítását, hogy tudtával irodalmunkban ő fejtette ki először, hogy a megyék a szuverenitás részesei voltak.

Aki azt hiszi, mint szerző, hogy ezt a közkeletű igazságot ő fedezte fel 1887-ben, midőn „Közjoga” először megjelent, az nyilván tanúságot tesz arról, hogy 48 előtti publicisztikai irodalmunkat nem ismeri, amelynek egyik fő vitapontját képezte, vajjon helyes-e, hogy a megyék a közigazgatáson kívül a törvényhozásban a végrehajtó hatalom gyakorlásában, illetve ellenőrzésében is részesedjenek; az Eötvös-Szalay-féle centralista párt éppen utóbbit ostromolta; de ez volt az alkotmány helyreállítása után is publicisztikánk egyik főtémája.

Hasonló tévedésben van szerző, midőn azt hívén, hogy a szerénység ellen nem vét, kijelenti, hogy az államhatalmak egymáshozi viszonyára új tant állít föl. Válasza után újra átolvastam könyvének az államhatalmi ágak egymáshozi viszonyáról szóló 93. §-át s nem bírtam abban fölfedezni semmi újat, az apró betűkkel szedett rész azonban azt mondván: „Az állami szuverenitás teljének a törvényhozásban való nyilatkozása sokáig nincs a maga jelentőségében fölismerve s részben ez okozza, hogy a hármas felosztással boldogulni nem tudnak”, − azt kell hinnem, tanának újságát abba helyezi, hogy a szuverenitás csak a hatalmi ágak egyikében, a törvényhozásban nyilatkozik és ennek akarata érvényesül minden más akarat fölött az államban.

Legyen elég szerző ama téves hitének elosztására, hogy a szuverenitásnak törvényhozásában való megnyilatkozását eddig nem ismerték volna, csak a magyar irodalomból Karvasy-nak még a 40-es években megjelent kis Alkotmányi Politikájára hivatkozni, aki ezt mondja a 2. §-ban: „A törvényhozó hatalom kétségkívül a hatalomrészek között a legfelsőbb helyen áll, mert ez a kútfeje minden többi hatalomnak és mert ez minden más hatalom gyakorlására nézve szabályokat állít föl.” Továbbá újkori alkotmányok című, 1884-ben megjelent munkám I. köt. 284. lapján előadtam az amerikaiak felfogását, amint az száz évvel ezelőtt az újkori államjogi tudomány kincsestárában, vagy Hanellel szólva „a jogi és politikai publicisztika utói nem ért remekében,” a Federalist című gyűjteményben exponálva van, és idézve Hamilton mondását, hogy republikánus alkotmányban a törvényhozó hatalom szükségképen uralkodó, ekként adtam vissza az amerikaiak felfogását:

„Az amerikaiak igen tisztán látták, hogy ez egy forrásból, a nép akaratából eredő törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalom megosztása majdnem semmi jelentőséggel sem bír, ha a törvényhozó hatalom elé korlátokat nem tesznek, ez lévén az irányadó, a vezető, a legfőbb hatalom, mellyel szemben a másik kettő, különösen az ő republikánus alkotmányukban csak másodrendű funkciót végez.”

Száz éve föl van tehát fedezve az államhatalmi ágak egymáshozi viszonyának az a tana, amelyről szerző hiszi, hogy ő állítja föl, és Montesquieu tana ugyanennyi ideje van csiszolva az 1788-ban megjelent Federalistban.

VI.

Legfőbb elvi kifogásaimat megokolva, vegyük elő szerző egyes állításait, így mindenekelőtt azt, amely szerint azokra az alapfogalmakra és tanokra, melyeket könyvében kifejt (állam, tartomány jogi fogalma, államhatalom és alanya, államhatalmak egymáshozi viszonya jogi szempontból, törvény, kormányrendelet, nemzetközi szerződés jogi természete, az államterület és állampolgárság jogi fogalma, Ausztria és Magyarország, az állam és a horvát részek egymáshozi viszonya) egyáltalán nem voltak megállapodásaink, sőt legnagyobb részük irodalmunkban kifejtve sem lett.

Hogy ez az állítás milyfokú túlzás, elég a fogalmakra utalni, melyekről szerző azt állítja, hogy azokra nézve nem voltak megállapodásaink, sőt, hogy legnagyobb részük kifejtve sem lett irodalmunkban.

Ami pedig fejtegetései értékét illeti, az állam, a terület, az állampolgárság, államhatalom és alanya, az államhatalomnak egymáshozi viszonya tekintetében a föntebb mondottak nyújtanak tájékozást.

Azt elismerem, hogy Magyarország és Ausztriának egymáshozi, valamint Magyarországnak Horvát-Szlavon részeihez való viszonyára nézve szerző fejtegetései helyesek, amennyiben a gazdag külföldi irodalomra támaszkodnak.

De hogy e részben is megint túlságosan a külföldi közjogi tudomány hatása alatt áll, mutatja pl, Horvátországról Jellinek után adott meghatározása, melyet úgy formuláz, hogy az a magyar államnak széleskörű autonómiával fölruházott tartománya. Jellinek-nél „Die Lehre von den Staatenverbindungen 76. lap: Croatien und Slavonien ist eine wenn auch mit sehr weiter gehender und überhaupt nur mit seiner Einwilligung abzuandernder Autonomie ausgerüstete ungarische Provinz.” Ugyanezt mutatja az autonómiáról adott, Labandtól vett fogalma, kit azonban nem említ. Ennek a fogalomnak segélyével Horvátországot autonóm tartománynak nevezi el,

Szerző ezt mondja az 59. lapon: „Autonómia szoros jogi értelemben öntörvényhozást jelent és így az autonómiát csak akkor lehet valamely politikai közület különösen jellemző tulajdonságaként említeni, ha feltehető, hogy a törvényhozás jogát részére más gyakorolja. Az államnak fogalmában rejlik már (mint legfőbb hatalom), hogy kötelező akarattal, törvényhozói joggal bír s így trivialitás nélkül nem mondható autonómikus vagyis, öntörvényhatással bíró állam.”

Labandnál (Staatsr. I. köt. 108. lap, első kiad.) így hangzik e hely: „Autonomie ist im juristischen Sinne immer eine gesetzgebende Gewalt. Aber sie steht im Gegensatz zur Souve-ranitát. Selbstgesetzgebung kann man nur demjenigen Ge-meinwesen als besondere Eigenschaft zuschreiben, dem die Gesetze auch von einer über ihm stehenden Gewalt gégében werden könnten; die wahrhaft souverane Gewalt kann keine Gesetze von aussen erhalten, es würde daher eine Trivialitat sein, von ihr zu sagen, dass sie die Befungniss habé, sich selbst Gesetze zu gebén.”

Bármily rosszul legyen Labandnak ez a helye a szerző könyvében fordítva, kétségtelen, hogy az ő gondolatát adta vissza a szerző; Laband azonban, midőn ezt a fogalmat alkotta, Poroszország, Szászország közjogi viszonyát akarta a német birodalomhoz jellemezni, amelynek helyzete mégis csak más a birodalomhoz, mint Horvátországé Magyarországhoz.

Egyrészt tehát igen sok, másrészt igen kevés, amit Horvátországnak koncedál; igen sok, mert olyfokú törvényhozása nincs, mint a német birodalom egyes államainak, igen kevés, mert Horvátország több mint tartomány, ha nem is állam. A ma már diplomatikus társország vagy ország kifejezést mellőzhetőnek nem találom, mert ha az ország szónak nincs is szoros jogi értelme, a tartománynak még kevésbbé van, és amannak a horvát részekre alkalmazásával sem a törvényen, sem a nyelvszokáson erőszakot nem teszünk.

Habár tehát egészben helyes is a szerző ide vonatkozó fejtegetése, túlságos függése a külföldi jogtudománytól itt is világos.

Már is hosszúra nyúlt fejtegetéseim nem engedik, hogy a szerző válaszának minden egyes pontjára az eddigiekhez hasonló bőséggel kiterjeszkedjem; de nem is szükséges azokra hosszabb viszonválasz, a közönség ítélhet szerző munkájának, válaszának és az én bírálatomnak egyszerű egybevetése után. Amit még elmondanom kell, az a következő:

A katolikus vallás uralkodó, vagy nem uralkodó volna a 100. és 101. lapon oly határozatlan módon, oly kitétetek alkalmazásával tárgyaltatik, hogy legalább is nyílt kérdésnek látszik a szerzőnél, uralkodó-e, vagy nem.

Szerző érdemül tudja be magának, hogy a törvényhozás jogkörét körül nem írta, a budgetjogot nem tárgyalta; ily felfogást azonban, amely ellentétben áll a mai bel- és külföldi tudomány álláspontjával, legalább indokolni kellene, épúgy azt, hogy az alkotmány létét megtámadó törvény felfüggesztéséről, melyre régibb és újabb törvényeink, közjogi gyakorlatunk, de közjogi irodalmunk is nyújt elég anyagot, hogyan lehetett pár sorban elintézni és pedig megint egy német intézmény irodalmi recepciójával, a Korbuly által közjogi irodalmunkba becsempészett, úgynevezett szükségrendeletnél?

Szerző odaveti, hogy a szükségrendelet miatt már Korbulyval volt polémiám, hogy e részbeni kifogásaim az utolsó 25 év egész közjogi irodalma ellen irányulnak, de felfogásomnak nem tudtam érvényt szerezni. Ebben csakugyan igaza van; a magyar törvényekben ismeretlen, a magyar alkotmány szellemével ellenkező ez a „Notverordnung” ugyancsak virágzik közjogi tankönyveinkben s egyik bizonysága annak, mennyire elvesztette irodalmunk is a magyar jogfejlés fonalát. De vajjon joggal, helyesen virágzik-e, erre a szerző pozitív, jogunk szempontjából semmit sem tud mondani, hanem arra hivatkozik, hogy ő azt az állam természetéből vezette le. Ez épen a baj, mert a magyar államnak megvan e tekintetben a maga sajátságos természete, mint arra bírálatomban utaltam.

A törvényhozási és rendeleti szabályozás alá tartozó ügyek kérdésére nézve azt kifogásolom, hogy a szerző ezt a főfontosságú alkotmányjogi kérdést nem is tárgyalja, illetőleg rosszul tárgyalja. Állításom első része, mondja a szerző, nyilván valótlan. Szerző, dacára, hogy Montesquieu követőjének vallja magát, nem vette eléggé szívére annak híres mondását a 'törvények szellemének XI. könyvéből s 22. fejezetéből: „Soha sem szabad a tárgyat annyira kimeríteni, hogy az olvasónak semmi tenni valója ne maradjon. Nem az a cél, hogy olvassanak, hanem, hogy gondolkozzanak.” De az sem, ami élőbeszédében van: „Ki mondhatna el mindent, hogy halálra ne untasson.” Mert tárgyalás-e az, midőn ily alkotmányi főelv egy pár soros jegyzetben érintetik. Ami pedig ebben a pár sorban levő rossz tárgyalást illeti, az abban áll, hogy szerző szerint nálunk anyagi válaszfal a törvény és rendelet közt a múltban majdnem teljesen ismeretlen volt.

Szerző szerint meg sem kísérlem igazolni, hogy ez rosszul van kifejtve, már pedig contumelia non est argumentum.

Vannak azonban hibák, melyekre elég rámutatni, hogy felismerni lehessen, mert prima facie evidensek: így, ha valaki azt állítaná, kétszer kettő öt, kellene-e ennek a hibának fennforgását be is bizonyítani?

Ilyen hibát követ el az, aki, mint szerző, azt állítja, hogy az anyagi válaszfal törvény és rendelet között nálunk a múltban majdnem teljesen ismeretlen volt.

Én azonban bírálatomban még indokoltam is állításomat s hivatkoztam Werbőczyre, aki (II. r. 3. cím) határozottan megjelölte, mire nézve nem alkothatni rendeletet s a későbbi jogfejlés, úgy a törvényhozás, mint a szokásjog terén az ő nyomdokain haladva, ugyancsak absolute megállapította, mit nem lehet rendelettel szabályozni. Vajjon hiszi-e a szerző, hogy e királynak, vagy kormányának jogosan lehetett rendeletek útján intézkedni az országgyűléseni részvét, a polgári szabadságjogok, az adózás, a katonáskodás, a tulajdon tekintetében?

Volt ingadozás e téren kétségkívül, de nem abban az irányban, amelyben szerző állítja, hanem abban, hogy a rendelet-alkotás alatt álló tárgyak némelyike nem tartozik-e törvényhozási szabályozás alá? Az föltétlenül el volt döntve, mit nem lehet rendelettel szabályozni, feltétlenül és világosabban, mint Angliában, ahol a Magna Charta dacára az adóztatás bizonyos nemeire nézve, mindaddig kételyek állottak fönn, míg a hajópénz iránt a parlament a 17. század elején nem döntött.

A fekete-sárga szín s a kétfejű sas tekintetében azt állítanám, hogy a szerző fejtegetéseiből azt fogja a jogtanuló következtetni, hogy az a hadseregnél és más közös intézményeknél törvényes.

E részbeni kifogásaimat azzal törekszik szerző megerősíteni, hogy ő azt a tényt, melyszerint a kétfejű sas és a fekete-sárga lobogó használtatik, csak fölemlítette, de meg sem kísérletté a magyar alkotmány szabályaival összefűzni, mert ennyire még csak vitatásban lévő és ily kényes ügynél a döntést nem tartja egy szűk keretű kézikönyvbe valónak.

A jogtanár hivatásáról furcsa felfogás nyilatkozik e sorokban. Kitérni egy kérdés elől, ez-e annak a feladata, aki másokat tanítani akar? Hisz egy jogásznak szánt tankönyvtől nem azt várjuk, hogy csak a matematikai bizonyosságú tételeket közölje, p. o. hogy a képviselők 5 évre választatnak, hogy a király és az országgyűlés együtt alkotják a törvényt, mert efféléket a leányiskolák alkotmánytanából is megtanulhatni, hanem éppen azt, hogy a kételyek, a kényes kérdések iránt adjon útbaigazítást. A közjognak majdnem minden tétele kényes, mert a királynak, a polgároknak, felekezeteknek, és nemzetiségeknek állását érinti, így mindenütt ki lehetne térni a „tényeknek az alkotmány tételeivel való összefűzése elől.”

Szerző válaszában érdemül tulajdonítja magának annak, kiemelését, hogy a fekete-sárga színek használata nem mint az osztrák császárság, hanem mint az uralkodó család színei tekintetnek jogosoknak.

Ámde szerző ezáltal újabb jogi hibába esik, mert ebben az indokolásban az foglaltatik, hogy a hadsereg, a közös intézmények az uralkodó család magántulajdonát képezik, melyekre nézve az uralkodónak autonómiája van s annálfogva. a nemzeti színekre vonatkozó törvénnyel ellenkező rendelkezéseket is tehet.

Ezt szerző maga sem fogná állítani, sőt nem is állította abban az értekezésben, amelyet erről a tárgyról a Jogi Szemle 1990. okt. 23-i számában közrebocsátott, s amely később került kezembe. Ebben az értekezésben, melyről nem tudhatni előbb vagy utóbb iratolt-e mint az október havi előszóval megjelent tankönyv s amelyről válaszában csodálatomra nem emlékszik meg, mondom, ebben az értekezésben maga kimondja, hogy a hadsereg nem a király tulajdona s a családi színek jogosan csak olt használtatnak, ahol a fejedelem magánminősége lép előtérbe, tehát tartózkodási helyén, de itt is úgy, ha mellette a nemzeti lobogó is kitűzetik, ellenben a hadseregnél a családi lobogó használata − azt ugyan magyarán itt sem mondja ki, hogy jogosulatlan − inkább csak hagyományokkal indokolható.

Annak egybevetése, amit szerző a magyar ifjúságnak szánt tankönyvben mond, azzal amit a Jogi Szemlében a jogászvilág előtt a nemzeti színekre nézve kifejt, azt hiszem igazolni fogja, hogy ítéletem igenis enyhe volt, midőn azt állítottam, hogy tankönyve csak zavarba ejtheti a tanuló jogi érzékét.

Mert bár, amint láttuk, a Jogi Szemle sem mondja egyenesen, hogy a fekete-sárga szín s a kétfejű sas jogosulatlan, mégis az érvelés egész menetéből logikailag más következtetés nem vonható le, s így a szerző saját, másutt megjelent fejtegetését is felhasználhatom annak bebizonyítására, mennyire hibás tankönyvének ide vonatkozó része, ahol nemcsak ennyi nincs mondva, hanem a fekete-sárga színek, mint családi színek jogosult alkalmazása említtetik.

Ezekután nem szükséges tán a sokban hasontermészetű udvartartási kérdésre kiterjeszkednem, hanem átmehetek arra, ami a mai szabadságjogok tekintetében bírálatomban foglaltatott.

En egészen nyílt kérdésnek hagytam bírálatomban,[2] helyes-e a német teória, amely a szabadság-jogoknak alanyi-jogi minőségét megtagadja, hiszen a német irodalomban is vannak (L. Georg Meyer Lehrb. d. Deutschen Staatsrechts III. Auflg. 217. §.). akik azoknak ily minőségét vitatják. A kérdésnek ezen a függőben hagyásán szerző válaszában megbotránkozik, pedig érvelése az, hogy akár alanyi jognak konstruáljuk e jogokat, akár objektív jogtételeknek, melyek csak az államhatalmat kötik, mégis siralmas marad a képük szerző előadásában, mivel a magyar személyes szabadság fogalmát nem írja körül, annak leglényegesebb jegyét, az önkényes elfogatásoktól való mentséget nem emeli ki, s az Aranybulla, az I. r. 9. c. az 1869. IV. t.-c. helyett a cselédek és gazdák, a tanoncok és mesterekre vonatkozó törvényeket idézi annak forrásaként.

Labandra való hivatkozásom e pontnál szerző szerint nem szerencsés, mert ő e szabadságjogokkal csak mellékesen foglalkozik. Meglehet, ez ízlés dolga; de az már bizonyos, hogy a németeknek ez a mai közjogi tekintélye e jogok alanyi-jogi minősége ellen a legélesebben nyilatkozik s ugyancsak kiönti gúnyját azokra, akik e jogok alanyiságának hívei. (Staats-recht d. deutsch. Reichs I. B. 149. 15. 1. I. Aufl.).

Utoljára hagyom a könyvnek a rezervált királyi felségjogokra vonatkozó állítását, melyről azt állítám, hogy abban van a könyvnek legnagyobb botlása.

Szerző könyvének 1887-i kiadásában egy jegyzetben ezt mondta: „Minden felségjogban a kötelező államakarat felállítása és annak végrehajtása foglaltatik. Egyes felségjogokat a király maga gyakorol, némelyeket mások részesedésével. Innen némely közjogi műben fenntartott és fenn nem tartott felségjogok megkülönböztetése.”

Ha jogászilag nem is korrekt ez a magyarázat, mert a király ma minden felségjogát valakinek részesedésével gyakorolja, − mert nem minden felségjogban foglaltatik állami akarat felállítása s a korrekt meghatározás a hagyományos régi lenne, hogy némely jogokat az országgyűlés részesedésével gyakorol, némelyeket anélkül, amint ez a megkülönböztetés a régi német birodalmi jogban is megtétetett, − mindazáltal némileg a helyes fogalom körül jár az, ami az 1887-i kiadásban olvasható.

Az 1890-i kiadásban azonban már csak ezt olvassuk: „Az 1848. III. t.-c. bizonyos felségjogok gyakorlására a nádort hatalmazza föl, ha a király az országon kívül tartózkodik, míg másodikat ez esetre is a királynak tart fönn (ország zászlósainak, főpapjainak kinevezését, a kegyelmezést stb.). Ebből keletkezett a felségjogoknak fenntartottak és fenn nem tartottakra való felosztása. Az 1848. III. t.-c. ezen intézkedését azonban az 1867. VII. t.-c. megszüntette és így a belőle folyó felosztás is elvesztette jogosultságát.” Az 1887-i kiadásbeli meghatározásról egy szó említés sem tétetik.

Erre én bírálatomban hivatkoztam az éppen kezemügyében levő Rosenmannra, aki már 1792-i közjogában megteszi a különböztetést a fenntartott és fenn nem tartott királyi felségjogok között és szerzőnek fentebbi leszármaztatását oly súlyos botlásnak mondottam, amely miatt az egész könyv fölött pálcát kell törni.

Szerző válaszában először is azt állítja ezzel szemben, hogy az egész kérdés nem tartozik az élő jog körébe s azért neki, még ha hibázott volna is, nem lehet különös szemrehányást tenni, hiszen ő nem jogtörténetet ír, de meg egyik bírálójától figyelmeztetve, hogy a rezervált kir. felségjogok megkülönböztetése egészen a történelemé, azt csak annyiban tartaná fölveendőnek, amennyiben az az 1848-i törvények alapján, bár más értelemben újra használtatik.

Igaz ugyan, mondja a szerző, hogy a nádori hivatalt felfüggesztő 1867. VII. t.-c. ezt a megkülönböztetést is történetivé tette, de mégis reflektált reá, mert a 48-i alkotások mai államéletünk alapjai. Nehogy azonban valakit félrevezessen, hónapokkal az én támadásom előtt s erre szószerint így folytatja: „Midőn a sajtóhibák gyűjteményét más okból is újra nyomattuk, e léteihez szintén egy „ismét” szócskát bevettünk,” úgy, hogy ma a szöveg így szól: „Az 1848. III. t.-c. bizonyos felségjogok gyakorlására a nádort hatalmazza föl, ha a király az országon kívül tartózkodik, míg másokat ez esetre is a királynak tart fenn. Ebből keletkezett ismét a felségjogoknak fenntartottak és fenn nem tartottakra való felosztása.”

Nem akarok a nyomdahibával foglalkozni, csak azt jegyzem meg rája, hogy az „ismét” szócska beiktatásának a második kiadásban csak úgy van értelme, ha abba az első kiadás ide vonatkozó szövege, továbbá az is bevétetik, amit szerző válaszában elmond arra nézve, miért hagyta el azt, amit az elsőben a fenntartott és fenn nem tartott kir. felségjogokról mondott, miről az olvasó a fennebb pontosan közölt szövegek összevetése által könnyen meggyőződhetik.

E nyomdahiba elemzése helyett annak bizonyítására térek át, hogy a fenntartott és fenn nem tartott kir. felségjogok megkülönböztetése ma is meg van az élő jogban, csak helyesen kell meghatározni. Hogy csak néhány ily rezervált felségjogot említsek: ilyen a főkegyúri jog. Ha a régi kontroverziát vesszük, vajjon a kat. vallási és tanulmányi alapok jövedelmei az állami költségvetésbe felveendők-e? min alapszik árinak megtagadása, nem azon-e, hogy az alapok a király főkegyúri, azaz fenntartott jogai közé tartozik?

Ilyen sok részben a külügyek intézése.

És mi volt a legutóbbi véderővitának egyik főpontja? A királyt a hadsereg vezérlete és belszervezetére megillető, személyére ruházott, neki fenntartott jognak a természete.

Hosszas fejtegetés helyett előadom saját felfogásomat a kir. rezervált felségjogokra nézve.

A fenntartott kir. felségjogok alatt azok a felségjogok értetnek, amelyeket, a király nem az országgyűléssel együtt gyakorol; minthogy azonban az 1848. III. t.-c.-nél fogva a király semmiféle állami tényt nem gyakorolhat minisztériuma nélkül, valamely kir. felségjognak fenntartott minősége nem jelenti, hogy azt egyedül maga, a minisztérium nélkül is gyakorolhassa, hogy arra nézve a miniszterek ma is csak oly segédei, mint 1848 előtt voltak az országgyűlésnek nem felelős kormányzati közegek.

De továbbá azt sem jelenti a fenntartott kir. felségjog, hogy annak mikénti gyakorlására nézve is egyedül a királyt illesse a szabályozó, a törvényhozó hatalom. Ily felfogás 1848 előtt sem volt uralkodó, s habár akkor meg is volt a törekvés az országgyűlés közreműködéséi a szuverén hatalomban mentől szűkebb térre szorítani, számos törvény bizonyítja, hogy az országgyűlés a rezervált felségjogok gyakorlásának szabályozására ép úgy befolyt, mint egyéb tárgyakra vonatkozó törvények hozására. Elég legyen e tekintetben az ugyancsak konzervatív irányú Czirákyra hivatkozni, aki (Conspectus Jur. Publ. 323 és 324 §) így szól: Nuspiam Jura Coronae, Regisve, nuspiam Regnicolarum Jura spécifiée recensentur … Circa quaedam controversa … per authenticam interpretationem … nuspiam conventum fuit. Ad haec, quoniam Juribus etiam iis, quae reservatis indubie accenaenda veniunt, Regi ex mente legum utendum est: haud infrequenter responsa Principis reddita ad Regnico-larum petitionem … ad postulata et gravamina Regni ibi quoque légi ex mutuo consensu ferendae matériám subministrant, ubi secus intégra, solutoque a Comitiali consensu fuisset Regis potestas. Magno itaque in errore versantur, qui objectum qualecunque ideo unice, quia aliquando ob specificam causam ad diaetalem tractatum venit, legisque sanctionem tulerat, eo ipso inter Jura communicata promiscue connumerant…

Mégkevésbbé lehetne ma a királyi rezervált felségjogokat úgy értelmezni, hogy azok szabályozásából az országgyűlés ki lenne zárva, hisz, amint épen fejtegettem, még a 48 előtti alkotmányos gyakorlat is ellenkezőt mutat, ámbár akkor a szent korona egysége nagyban meg volt ingatva, amennyiben a király és az országgyűlés sok tekintetben mint két külön főhatalom álltak szemben.

A szent korona teljes egysége helyreállt az 1848-i törvényhozással s az abban rejlő elvek keresztülvitelével, s ma nincs a szuverén hatalomnak olyan tárgya, melyre az országgyűlés törvényhozó hatalma ki ne terjedne, s így annak alája esik a királynak bármely rezervált felségjoga is.

A királyi rezervált felségjogok a királynak oly jogait jelentik tehát, amelyeknek szabályozása, azaz terjedelmének, tartalmának, módjának általános elvek általi körülírása, mint bármely törvényhozási tény, a király és országgyűlés együttes közreműködése alá tartozik ugyan, az ilyen rezervált felségjog gyakorlása azonban egyes esetekben a királyt az országgyűlés nélkül, csakis minisztériuma közreműködésével illeti.

Van-e szükség a meglevő rezervált felségjogok szabályozására és melyekre, elérhető-e arra nézve a szuverenitás két főorgánumának, a királynak és országgyűlésnek megegyezése, ez már nem a jog, hanem a közetika által irányzott célszerűség kérdése.

Hogy mennyire az élő jog körébe tartozik a kir. rezervált felségjogok kérdése, arra a legutóbbi véderővita alkalmával Fabiny igazságügyminiszter esete szolgáltatott példát, akinek hibája abból állott, hogy a kir. rezervált felségjogoknak az országgyűlés szabályozása általi érintetlenségét vitatta és Cziráky figyelmeztetése ellenére (lásd az előbb idézett helyet) „a praecatoriis, ad Regiam Maiestatem direclis, legis cuiusdam formulis, inde meritum illie occurens pro reservato Iure et mera Principis liberalitate” nyilvánította. Ellenben az országgyűlés nem azt az álláspontot foglalta el, mintha e jogokat a királytól elvonni és azok esetről-esetre való gyakorlását akarta volna megosztani, hanem azt, hogy azoknak általános szabályozására ép-oly befolyása van, mint az alkotmány egyéb részeire.

Diplomatikus bizonyítékot arra, hogy az országgyűlés kir. rezervált felségjogokat elismer 1848 után is, és pedig nem a kir. jogoknak a király és nádor közötti megosztása tekintetéből, hanem a szónak százados értelmében, az 1861. országgyűlés felirata szolgáltat, amidőn így szól: „Vannak hazánkban is oly fejedelmi jogok, miket magára a király személyére ruházott az alkotmány” (L. Deák F. beszédei III. köt. 158. 1.), arra nézve pedig, hogy az országgyűlés ezek alatt a király személyére ruházott jogok alatt a fentartott jogokat értette, maga a felirat szerzője, Deák Ferenc tesz tanúságot, aki „Adalék a magyar közjoghoz” című remekében (69. lap) így szól: „ő (Lustkandl) t. i. a systema in politicis kifejezés alatt egyenesen és egyedül a külpolitikai ügyeket értette, pedig ki van fejtve az 1861. országgyűlésnek második feliratában, hogy Magyarországban a külügyek vezetése a királynak fenntartott jogok közé tartozik, s el is fogjuk mi ezt mondani bővebben jelen értekezésünk utolsó részében”, s ugyanezt valamivel bővebben ismétli a 151. lapon.

A törvények, a törvényhozás egyéb tényei elválnak ugyan a törvényhozótól 8 objektív létre jutnak, azokat tehát nem szabad a törvényhozó szándéka, hanem objektív akarata szerint magyarázni, itt azonban az objektivált akarat s az abba Deák Ferenc által belemagyarázott intenció teljesen egyeznek. A kir. rezervált felségjogokkal úgy vagyunk alkotmányunkban, mint az angolok a kir. praerogativával; soká az a nézet uralkodott arra nézve is, mint a rezervált kir. felségjogokra nézve nálunk, hogy azokat nemcsak a király gyakorolja, hanem hogy azok a parlamentre noli me tangere-t képeznek és csak a király egyedül, parlament nélkül szabályozhatja is.

Ahogy azonban Angliában a királyság isteni jogának, emberi törvénytőli mentességének tana megszűnt és a királyi praerogativa, mint mondják, a nemzet praerogativájává vált, melyet ennek orgánumaként gyakorol csak a király, de amely, mint minden egyéb tárgy, a nemzet szuverén szervei közreműködésével alkotott törvényben nyeri meg legfőbb szabályát, azon-képen a rezervált kir. felségjogok nálunk ma kétségtelenül a magyar szent korona jogává váltak s habár a király az országgyűlés nélkül gyakorolja is, de azon szabályok szerint, amelyek rájuk nézve király és országgyűlés közmegegyezésével megállapíttattak, vagy jövőre megállapíttatni fognak. Mert a százados jogelv, amelyet az 186l-i válaszfölirat kimond: „Magyarországban a királynak minden joga szintúgy törvényen alapszik, mint a nemzet jogai, s a legfőbb hatalmat is a törvény adta a királynak” (Deák F. beszédei Ili. köt. 458. lap), meg nem engedné, hogy a rezervált kir. felségjogoknak ne csak gyakorlása, hanem terjedelme, módja, változása az állam összes szuverén orgánumainak befolyása alól kivétessék.

Olyan világosan ki van fejezve az 1861-i feliratban, hogy vannak a király személyére ruházott felségjogok, vagy ami azzal Deák F. szerint is egy, rezervált kir. felségjogok, hogy ha régibb és újabb törvényeink, valamint alkotmányos gyakorlatunk e részben a kételynek helyet engednének, azt ezzel a felirattal eldöntöttnek kell tekintenünk.

Az „ismét” szócskának belejavítása szerző szövegébe s e javítás indokolása, nem javítás tehát, hanem rontás és a rezervált kir. felségjognak az élő jogból való kiküszöbölése az alkotmányos állapotnak erőszakos megváltoztatása, mert fennálló jogoknak nem alkotmányos úton való eltörlése lenne.

Ezek után ítéljen a szakközönség, igazságtalan volt-e ítéletem, mely szerint szerző munkája akadémiai babérra nem érdemes s a benne foglalt tanokat az Akadémia nem szentesítheti.

A kolozsvári Ferenc József-Tudományegyetem joghallgatóihoz intézett búcsúlevél 1892.

Tisztelt Joghallgató urak!

Midőn 20 évi tanári működésem után a kolozsvári Alma Matert családi körülmények által indítva, nem könnyű szívvel elhagyom, búcsút kell vennem Önöktől s e búcsú − mondhatom − nehezen esik lelkemnek.

Távozásom a szünidő alatt következvén be, nincs más utam Önökhöz, mint a holt betű útja, mely mögött azonban, legyenek meggyőződve, eleven érzés lakozik.

Egy egyetem, egy kar hallgatósága folytonos hullámzásban van, volt hallgatóim rég elszéledtek, újak ezen az egyetemen már nem lesznek, kikhez is forduljak hát?

S mégis van, akihez búcsúszómat intézzem. A távozók szelleme nyomokat hagyva a megmaradók és ezek által az utánok jövőkben, állandó egyéniséget teremt az egyetemi polgárok egymást felváltó soraiból.

Hadd szóljak hát a kolozsvári jogászság e szellemi egyediségéhez, melyet nagyra becsültem és igazán szerettem, mert komolyság, szorgalom a tudományokban, lelkesedés a nemzeti célokért, szerénység és tisztesség a társas föllépésben volt alapvonása.

Őrizzék meg, Uraim, e nemes tulajdonokat jövőre is s fejlesszék lelkükben tovább.

Örizzék meg mindenekfölött testük, lelkük üdeségét, ifjúságát!

Ne iparkodjanak az érettebb kor jogait és örömeit előlegezni, mert ettől függ, ha már önjavukra, önméltóságukra nem gondolnának is, nemzetünk épsége testben és lélekben.

A nemzet, mint faj, csak úgy lehet erős, ha tagjai testileg épek, edzettek, a nemzet mint személy, ha fiai hinni bírnak az önérdeknél fensőbben, az áldozatkészség magasztosságát ban, az önmegtartóztatás szükségességében.

Ámde az időelőtti élnivágyás nemcsak nem edz, hanem csenevésszé tesz testet, lelket; a kiábrándult önző vének kicsinyes okosságának utánzása megöli a szellemet, a fertály-mágnásos előkelősködés és különszakadás az ifjúság zömétől, csúfság a 48-as évek vérrel szerzett magasztos vívmányai után.

Nincs a véges világban fenségesebb látvány, mint a magát önszellemével, önerejével alakító ember; ilyet azonban csak az élet nehézségein, saját kényelmeskedő, élvezni vágya hajlamain diadalra jutott hős lélek mutat.

Nagy dolog az életet másért, családért, hazáért, felebarátért feláldozni, de még nagyobb elviselni szenvedéseivel, s ezekből önalkotta egyéniségű lényül lépni ki akár az érettebb kor nyugalmasabb pályájára, akár a sír csendjébe.

Őrizzék meg, Uraim 1 lelkesedésüket a szabadságért és annak minden formájáért. Szabadsága emeli az embert az állat fölé.

Önök előtt a szabadság tiszta formájában jelentkezik, abban a formában, amelyhez a tudás vezet s amelyet a társadalmi és állami szabadság véres küzdelmei nélkül, a hitbeli szabadságnak fensőbb malaszttól való függősége nélkül, tisztán saját iparkodásukkal hódíthatnak meg.

A tudás által a sötétség vermeiből kiszabadult embernek céljához jutása, okossá válása nem áll hátrább annak a célnak megvalósulásánál, amelyhez a hitbeli, a társadalmi és-politikai szabadság vezet, sőt a nemzetre, mint egészre, ezeknek szükséges előfeltétele.

Önök, Uraim, kedves egyetemi polgárok, a nemzet tagjai közt tényleges kiváltság részesei, mert a tudásadta szabadság a maga teljes fényében csak önökre mosolyog, mint akik a tudomány közvetlen forrásánál olthatják szomjukat, míg a nemzet nagy részének a tudomány halvány visszfényével kell beérnie. Minő helytelen lenne, megvetve az emberi szabadságból elérhető többet, már most a társadalmi és politikai szabadság terén keresni érvényesülést.

A tudományegyetem a tudásadta szabadság temploma, aki ifjú korában közönnyel jár bele, vagy éppen mellette, visszahozhatatlanul elveszti emberi méltóságát jelző szabadsági koronájának legszebb ékességét: fényét és világosságát.

Őrizzék meg − s itt különösen Önökhöz szólok, magyar származású t. egyetemi polgárok − azt a higgadtságot és előzékenységet más származású polgártársaik irányában, amelyet 20 éven át örömmel tapasztaltam Kolozsvárott. Önök ösztönszerűleg érezték, hogy a magyarnak e hazában más nemzetiségekkel szemben a Gondviselés-juttatta fölény nagy kötelezettségekkel jár s ne hagyják magukat gyűlölködés által e helyes útról elterelni, mert az emberiség mai korában egy faj fölénye a másik fölött csak az összemberiség érdekében s a nem uralkodó nemzetiséggel való emberséges bánásmód, mindenekfölött pedig nagy erkölcsi és szellemi felsőbbség áltál tartható fenn.

Önök pedig, nem magyar származású t. hallgatóim, legyenek meggyőződve, hogy amint az Önökkel való személyes érintkezésben a tanár és hallgató természetes viszonyából iparkodtam kiindulni, mely a tanár gondosságát és szeretetét hozza magával hallgatója iránt, azonképen tanom a nemzetiséget illetőleg nem hullámzó napi irányok eredménye, hanem láncszeme csak annak a gondolatmenetnek s belőle ki nem szakítható, amely az államot az összemberiség javából s az egyes külön népek egyéniségéből alkotja meg, amennyiben az egyéniségnek az egész emberiségre értéke van, s amely gondolatmenet az államban az emberinek legmagasabb nyilvánulását látja a véges világot illetőleg.

A mai nemzetiségi gyűlölködésnek vagy legalább féltékenységnek, lehet véres küzdelmek árán, melyeket elkerülhettünk volna, meg kell szűnniök s Önök uraim, ugyan tán csak vénségökre, be fogják látni, hogy a magyar faj állami hegemóniája nem semmisíti meg nemzetiségök társadalmi érvényesülését, sőt hatalmas támasza lesz annak, hogy egyéniségűk a magyar szent korona területén kívül államilag is teljes erővel fejlődhessék, amint hogy p. o. a román állam nemzetközi függetlenségének útját először és hatalmasan a nagy magyar államférfi: gróf Andrássy Gyula egyengette.

El fog következni az idő, mikor világosság leend, hogy a magyar faj csak úgy mondhatna le politikai fölényéről, ha arról a vele élő nemzetiségek nemcsak a szent korona területén, hanem azon kívül is szintén lemondanának s aztán mindannyian együtt inkább a társadalmi, mint állami szövetség egy nemét alkotnák Svájc mintájára − Európa gondnoksága alatt.

Szilárd, mert a tudomány igazságain alapuló hittel a magyar faj uralkodó állásában, biztos reménnyel a külön fajú tagjai közt levő ellentétek kiegyenlítése iránt, igaz szeretettel mondok Önöknek, mindnyájoknak, tisztelt uraim, szíves Isten-hozzádot, s megköszönve irántam tapasztalt vonzalmukat fölajánlom készségemet, ha valamiben új működésem terén hasznukra lehetek, s kedves emlékükbe ajánltan maradok igaz hívők.

A budapesti egyetemen elhangzott megnyitó beszéd. 1892.

Tisztelt Uraim!

Midőn ma először van szerencsém a budapesti egyetemen tanításomat megkezdeni, szívélyesen köszöntve Önöket, mindenekelőtt arra kérem, legyenek hozzám azzal a bizalommal, amely a tanár és hallgatósága közti kapcsolatnak, ha helyes akar lenni, fő alapja.

Húsz évi tanárkodásom alatt nagyon a szívemhez nőtt az egyetemi hallgatóság s így részemről a bizalmat ígérnem tán elég, az önökét Uraim a tárgyunk iránti kérdezősködés, tudakozódásból fogom következtetni.

Feladatom sem az, hogy Önöknek az államról kész tan-tételeket véssek emlékezetökbe, vagy ilyenek iránt önökben ékesszólás által lelkesedést keltsek, hanem igenis, hogy szellemi közreműködésüket biztosítsam az államtan tételeinek megállapításában. A passzív hallgatásnál, a függő lelkesedésnél, a merő elfogadásnál sokkal többet várok Önöktől.

Várom az elmélyedést a tárgyba, annak módszereibe, s tanításom sikerét nem abban fogom keresni, hogy előadásaim végeredményeit elsajátították, hanem abban, bírják-e az ellenkező tudományos felfogásokat védni, vagy cáfolni.

A tudományban nincsenek eretnekségek, benne minden vitatható, mihelyt a vitatás tényekre s helyesen alkalmazott módszerre támaszkodik, mert a tudomány nem tekintélyen, hanem evidencián alapszik.

Feladatom megoldásának nehézsége nagy, és sokkal könnyebb lenne, ha egyszerűen bizonyos fokú mai nap uralkodó államtudományi ismeretek közlésére, Önök részérőli elsajátítására törekedném, amivel azonban nem tennék eleget az egyeterni intézmény szellemének, mely a tudományos terjesztést, annak művelésével kapcsolatban tanártól, tanítványtól egyaránt kívánja.

E nehézséget fokozza annak meggondolása, ki volt az a férfiú, akinek tudományos örökébe lépek.

A magyar tudomány világában nálánál alig volt átfogóbb s élesebb gondolkozási erejű fő.

A való világ legapróbb, legalantosabb részletei iránt ugyanolyan érzékenységgel felruházva, mint aminő könnyűséggel járt a gondolat szédítő magaslatain, a részletkutató aprólékosságig menő pontossága egyesült benne a rendszer-alkotók magas röptével.

Történelem, földirat, etnográfia, egyházjog, közgazdaság, pénzügy, logika, metafizika, államtan egyaránt gazdagodtak szellemi munkája által.

Világtörténelme 1859-ben, a főbb ázsiai népek rajzával, akadémiai székfoglalója „A világtörténelem és az emberiség fajkülönbségei” az emberi fajok küzdelmeinek törvényéről, protestáns egyházalkotmánya, mely a vallási és állami bölcseletbe vág, 1869-i „Publicisztikai dolgozatában” szétszórt állam-tani, közgazdasági, pénzügyi fejtegetései, melyekhez hozzá kell adnunk a Telepítésről, az Iparszervezésről írt értekezéseit. Tiszta Észtana nagy szellemének egyformán méltó bizonyságai.

Pedig Kerkapoly Károly irodalmilag csak árnyéka annak, ami a katedrán volt.

Nemzetünk, összéletének hatalmas föllendülése következtében, egyszerre igen sok fia iránt igényt formált politikai szervezete kiegészítéséhez. E nagy szükséglet sodorta magával s el arról a talajról Kerkapolyt, amelyen legjobban virágozhatott volna: a tudomány és tanítás mezejéről.

Kerkapoly Károly hírét, nevét első sorban dialektikus tehetségének köszönhette. Igaz, dialektikája páratlan erejű volt. De a dialektika egymagában bölcseket, tudósokat sem teremt, hisz sophisták sem voltak híjával.

Az ő szellemi nagy jelentősége, melynek úgynevezett dialektikája csakis egyik segéd eszköze volt, abban állott, hogy az élet bármily parányi részletét annak egészével tüstént egybe foglalni, hogy tényeinek, adatainak rengeteg halmazát, mint ez egész részeit bírta egybeilleszteni.

Kerkapoly K. folyton a legszélesebb alapon, rendszerben gondolkozott. Az egyes jelenségeket e rendszer mozzanataiként tartotta eszében. Innét volt akár élő, akár írott szavának leverő hatalma.

Bármily különleges üggyel foglalkozott, annak mérlegelésénél a háttérben akár nyilván, akár következtethetőleg volt az általános erő, amely a különleges jelenségnek életet adott.

Kerkapoly átfogó nagy szelleme igen jól bírta értékesíteni a más gondolat-irányok napvilágra hozta tudományos eredményeket. Hű maradt végig nagy tanítójához, Hegelhez, akinek szellemét tükrözi vissza különösen Világtörténelme és Tiszta Észtana, de azért elismerte az újabb pozitivisztikus és szociologikus kutatások jogosultságát − azzal a fenntartással, hogy amit ez irányok feltárnak, csak a szellem természetének ismerete által nyeri meg igazi értelmét.

Államtudományi tanítása, noha alapelveiben tiszta hegeli, nem egy részletében, így a törzs, a nemzetiség, a tartományok és megyék tekintetében szociologikus kutatásokkal van támogatva, de amelyek előtte genetikus tények sorozatai csak és végelemzésben az öntudatlan szellem nyilvánulásának módjai.

Sokan csodálkoztak azon, hogy Kerkapoly tipikus magyar egyénisége, eszejárása, hogyan társulhatott a kiválókép németnek tartott hegelizmussal.

A hegeli gondolkodás a szellemet a való világban is látja, nemcsak attól külön, mint tiszta elvont gondolati dolgot, ennélfogva előtte a természet és embervilág tényei, nem egyszerű holt, külső anyag értékével bírnak, s azok felfogása, megbecsülése, értelmük kitudása épp oly fontos, mint az alanyi lelki élet jelenségeinek, a mindenség értelmének felismerése. A hegeli rendszer a tárgyilagos valót és az alanyi gondolatot nem szakítja szét. egyiket a másikból törekszik megismerni és ha szemére hányták Hegelnek túlságos szellemelviségét, a valóságnak, a ténylegesnek vak imádásáért nem kevésbbé vádoltatott. Nagyon méltatlanul. A hegeli rendszer ideálizmusa az eszményit nem a valósággal ellentétben, hanem annak határai között, annak eszközei útján keresi s abban van találkozó pontja a magyar észjárással, amelyet a józanság és lelki emelkedettség együttessége jellemez.

S itt van a kulcsa az összefüggésnek, amely Kerkapoly hegelizmusa s magyaros észjárása közt fennforog.

Az igazt, a jót, a szépet a tárgyilagos élet világából kikutatni, az eszményit a ténylegessel összefűzni, erre alapítani: ez volt Kerkapoly szelleme s e fő iránypontra nézve szerencsésnek érzem magamat, hogy vele egy úton haladhatok s amily nyomasztó rám nagy szellemének elgondolása, biztató, hogy kutatásom és tanításomban hasonló irányban haladhatok.

Lehetetlennek tartom ugyanis, hogy a mai szociologikus és pozitivisztikus irányok, bár sokat várhatunk tőlük, az eléjök tűzött feladatokat megoldhassák s a tárgyilagos ideálizmust fölöslegessé tegyék.

Ez irányok a történelem adataiból, valamint az összes művelt és vad népek jelen állapotainak egybevetéséből iparkodnak azokat a törvényeket megállapítani, amelyek szerint az emberiség fejlődik s amelyek segélyével jövő fejlődésének megítélésére nézve is biztos támpontokat remélnek.

Ki ne helyeselné e törekvéseket? Az emberiség, amióta önéletének fölfogására törekszik, mindig sikerrel használta e módszereket, aminthogy a szociologikus kutatások az ember életére tényleg több irányban világot derítettek.

S mégis a kutatások elégtelensége nyilvánvaló, mert az érzéki tapasztalat kivételével lemondanak az emberi szellem minden egyéb eszközéről, mellyel magát a világban tájékozhatná, mert a különböző jelenségek, népek, gazdasági rendszer-alkotmányok összehasonlítása a különbségek és hasonlóságok kiemelésére alkalmas ugyan, de az esetlegesnek, a mellékesnek a lényegestől, az állandótól való megkülönböztetésére el nem vezet.

A tapasztalással tényékig, az összehasonlítással tények rokonságáig vagy különbözőségéig jutunk, de a szükség képének, a normálisnak meghatározására képesek nem vagyunk.

A pozitivisztikus felfogás lemond arról, hogy a dolgok lényegét feltárja. A célt mint gondolkodási eszközt el nem ismeri, de még kevésbbé mint a lét alap határozmányát. Azt kívánja az embertől, szorítkozzék ismeretében a dolgok jelenségeinek, puszta egymásutánjának felfogására, ellenben mindazt, ami ezen túl van, szerinte az ismerhetlennek világát, az alanyi sejdítés, a hit birodalmába utalja s legfőbb elvül az alkalmazkodás, az egybeilleszkedés törvényét állítja föl.

A pozitivisztikus felfogás e szerint egyrészt merő opportunizmusra, ez emberi rendeltetést illetőleg pedig a szubjektív felfogás önkényességére vezet.

Nem ismerve a dolgok lényegét, a mindenségben nem találva célt, a természeti és emberi erők mechanikus küzdelme folytán beállott alkalmazkodás relatív eredményeiben látja az igazságot s így mindent igazolnia kell, amit az erők időleges egyensúlya előhozott.

Elvek, igazságok abban az értelemben, amelyet e szóknak az emberiség eddig tulajdonított, szerinte nincsenek, és az emberiséget mozgató eszméknek úgy esetleges külső körülményei, mint magva és veleje egyaránt viszonylagosak.

Amíg a pozitivizmus az emberiséget ekként múltjára nézve a kényszerű okozatiság törvénye alá helyezi, jövő fejlődését illetőleg helyet ád eszményeknek, amelyeket az ember tisztán szubjektivitásából merít.

A kényszerű fejlődés s az eszményeknek egyének szerint változó ez ingatag természete elméletileg megfoghatlan, gyakorlatilag pedig igen veszedelmes következményekre vezet.

Az emberi életet nem lehet egyrészt kényszerű természeti törvények, másrészt önkényes alanyi fantazmák uralma alatt állónak oda állítani, az előbbiek lehetetlenné tennék az utóbbiakat s mégis nem történelmi tény-e? hogy a legtúlfeszítettebb eszmények, rajongó tervezetek az emberiség életére gátlólag vagy serkentőleg befolytak.

A kényszerű természeti törvények felismerése, amivel a pozitivizmus kecsegtet, látszólag fékezné a szenvedélyeket, ámde az emberi lélek kiolthatatlan szabadságvágya, teremtő ösztöne nem engedi magát bármily okos elméletekkel megköttetni, ha ezek az emberi természet lényegével ellentétben állanak, s minthogy a pozitivizmus semmi irányt sem jelöl meg a jövőben létesítendő újra nézve, mert hisz csak azt tudhatja^ amit tapasztalt, azt engedheti meg, ami okként a múltban s jelenben már megvan: ez ember teremtési, haladási vágya annál féktelenebbül fog előre iramodni s a múlt fejlődési törvényei tekintetében egynézetű pozitív iskola a jövő céljaira nézve annál ellentétesebb felekezetekre fog szakadni.

Amily kevéssé bírta Kant tana a noumenon és phenomenon világának szétválasztásával az emberi szellemet megnyugtatni, éppoly kevéssé fogja a pozitivizmus az emberi szellemet az ismerhetőnek és ismerhetlennek országai közt vont határok közt megtartani.

A tudomány csak akkor érdemes e névre, ha minden létezőnek, kézzel s ésszel foghatónak, legalább törekszik magyarázatát adni, de előre megvonni a tudomány határait s az e határok közt felismert igazságokat ilyenekül hirdetni annyi, mint a kijelölt határon túl levők folytonos berohanását megengedni.

Az államot illető fejtegetéseimben s magyarázataimban a puszta tapasztalati adatokon, a merő összehasonlításon − a-nélkül, hogy őket kicsinyelném vagy kizárnám, − túl fogok hát menni s oly magyarázatokat fogok megkísérelni, amelyek öntudatunknak ugyan szintén tapasztalatinak vehető tényeiből indulnak ki, de amelyeknek kiinduló pontul való fölvétele már nem a tapasztalatból, hanem az észnek érzékileg nem afficiált önnön működéséből ered. E kiinduló pontnak, a föltevésnek helyessége abból lesz megítélhető, mennyiben lehet általa az állami lét jelenségeit tisztábban felfogni, megmagyarázni.

Különös gondom lesz arra, hogy Önöket a magyar politikai gondolkodásnak akár irodalmilag, akár intézményileg nyilatkozó különböző árnyalataival megismertessem. Ennek sokkal több a haszna, mintha elsősorban tőlünk távol eső, más viszonyok közt élő nemzetek gondolkodóinak eszmemenetével foglalkoznánk. A külföldi irodalomnak tömeges idézetek általi bevonása a fejtegetésekbe, inkább az emlékezet anyagát gyarapítja, mint a gondolkodás erejét. Ellenben a magyar gondolkodás irányainak ismerete föltétlenül szükséges, már csak azért is, hogy egymást megérthessük.

A magyar tudomány izmosodása, virágzása attól függ, hogy a keblében felmerült gondolatirányok egymással foglalkozzanak, egymást áthatni, vagy legyőzni törekedjenek. Nyelvünk elszigeteltségénél fogva egyelőre úgy sem várhatjuk, hogy a külföldi tudományra, amennyiben a miénknél magasabb fejlettségű, hatást gyakorolhassunk, viszont a külföldi tudomány bármely újabb gondolat irányának fölkapása, ismétlése csak saját gondolkodó erőnk rovására lehet.

Az a felfogás pedig, mely bennünket magyarokat tudományos téren merő recepcióra utal, egyenlő jelentőségű a nemzet szellemi kiskorúságának megalázó szentesítésével.

A magyar tudomány önállósága azonban e magasabb erkölcsi elven kívül azért is szükséges, mert a magyar fajnak az emberiség körében különleges az állása és különleges feladat megoldása jutott osztályrészéül.

Viszonyai, hogy csak a nemzetiségieket, törvényhatósági szervezetét Ausztriával való unióját említsem, nagyon sajátosak és önálló magyar jog-és államtudományt parancsolólag követelnek. Hiába várjuk, hogy akár Stuart Millnél, akár Gneist-nél, akár Spencernél feleletet kapjunk nemzetiségi kérdéseinkre, törvényhatósági szervezetünk értelmére. S amint magyar fejben fogamzott meg az osztrák-magyar szövetség jelen alakja, a magyar tudomány elemezheti azt csak a maga egész, minden oldalú jelentőségében, mert a magyar a szövetségnek nép-számban és vagyonban tényleg gyöngébb fele, s fajrokonok nélkül állva az európai népek családjában, egészen más lelki állapotban van e szövetséget illetőleg, mint osztrák társa. Határozottan szükséges, hogy a magyar államtudomány függő helyzetéből a külföldi tudomány irányában kibontakozzék.

Föl kell szednünk a magyar politikai gondolkodás összes irodalmi porszemeit, föl kell dolgoznunk nagy politikai gondolkodóink remekeit, s egymás irodalmi termékeivel kell elsősorban foglalkoznunk, ez az egyik módja a magyar államtudomány önállósulásának. A tanszéken mindig ez irányban hatottam, irodalmilag pedig a „90-es évek reformeszméi” című, a múlt század magyar politikai irodalmát méltató dolgozatomban és más kritikai irataimban iparkodtam e szükségletnek eleget tenni.

Lehet-e azt egészséges állapotnak nevezni, hogy Eötvös remek munkája a XIX. század uralkodó eszméi, megjelenése után 40 év múlva nem talált beható magyar méltatást, sőt újabban éppen a feledésnek adatik át. Német nyelven is megjelenvén, a külföld behatólag foglalkozott vele, mindjárt hozzá szóltak Cherbuliez, Schmidt Julián, de különösen Fallmerayer, később pedig Bluntschli és Laboulaye, utóbbi különösen behatólag méltatta Mill Stuarttal és Humboldt Vilmossal összefüggésben s azóta, − üssük föl az olasz, az amerikai irodalmat, − Eötvös nevével a politikai tudomány első csillagai között találkozunk.

Mi pedig a nagy szellem iránti kegyeletből-e, vagy a külföldi után való kapkodásunkban azt mondhatnám halványként piedesztálra emeltük ugyan Eötvöst, de a vele való kritikus foglalkozás által nem közeledünk hozzá az őt megillető tisztelettel.

A magyar politikai tudomány önállósulásának másik módját inkább az összviszonyok általános alakulása fogja létrehozni.

Nemzetünk napról-napra izmosodik, társadalmának munkafelosztása szépen halad előbbre s azt hiszem, nincs messze az idő, midőn politikai szervezetének munkásait kizárólag azon életpályáktól fogja kérni, amelyek az elméleti kutatás világán kívül állva, tisztán gyakorlati célokkal foglalkoznak, minek következtében a tudomány emberei háborítlanul élhetnek majd szakuk művelésének.

Igen, tudományunknak önálló világként kell megalakulnia, hogy teljes erejét kifejthesse.

Saját körében kell tagjai részére a legmagasabb állást nyújtania. Azoknak más életkörből vett állásokkal, címekkel való úgy vélt kitüntetése, ha a dolog velejére megyünk, tulajdonkép a tudomány kisebbítése.

A tudomány önálló társadalmi szervezkedésével általánosan elismert igazsággá leend a tudomány öncélúsága azon oknál fogva, mert a tudomány elég magas cél arra, hogy az ember minden erejét, egész lényét, életét neki szentelje.

A tudománynak ezt az önmagába zártságát abban az értelemben is szükségesnek tartom az államtant illetőleg, hogy a politikai napi kérdések bírálatától tartózkodjék. Ha vannak kérdések, melyek az embert elfogulttá teszik, úgy a vallásiak és politikaiak azok. De ezenkívül minden napi kérdésnek lényeges tulajdonsága, hogy az emberi életnek valamely még csak alakulásban levő tenyéré vonatkozik, amelynek ténnyé válását elősegíteni az államférfiúi ügyesség, mondjuk, művészet dolga, de nem a katedráé.

A tudomány elfogulatlanságának, a kontárkodástól való megóvásának érdekében egyaránt szükségesnek tartom a napi kérdések távoltartását a katedrától. Az államtudományokban a tudomány és annak alkalmazása, művészete közt szoros választó vonal, határozott munkafelosztás képződött, melyet megbolygatni végzetesnek tartanék. E munkafelosztás megszüntetése a tudományt a napi áramlatoknak úgy is nehezen kikerülhető befolyása alá hajtaná, az állami gyakorlatot pedig a közvetlen szükségesnek szemmel tartásában zavarná.

Sorakozzanak hát tisztelt Uraim, teljes bizalommal s ügyszeretettel tanszékem körül, s legyenek meggyőződve, hogy amit arról hirdetni fogok, azt annak a fogadalomnak lelkiismeretes szemmel tartásával teendem, melynélfogva magam a tudomány szolgálatára egész életemre lekötöttem, azon tudományra, melynek hirdetését örökké állandó 48-as törvényhozásunk visszavonhatatlanul szabaddá tette.

Szabaddá abban az értelemben, hogy minden külső nyomástól, állami, társadalmi, osztály- és pártbefolyástól menten, s egyedül az emberi elme ítélőképességétől vezetve, állíthatja föl érveit igazságai megállapítására, de egyszersmind nem a kedély megindításával, hanem a hideg értelem erejével hasson az értelemre.

A tudomány e legfőbb vezérelvének, szabadságának szellemében, fogadalmamhoz hűségesen ragaszkodva kezdek hát munkámhoz, kérve Önöket, legyenek abban oly szorgos munkatársaim, mint aminőket kolozsvári kedves hallgatóimban tisztelni, szeretni feledhetetlen osztályrészemül jutott.

A közigazgatási bíróság 88. számú elvi jelentőségű határozata.[3]

Közigazgatási bíróságunk, habár a közjognak csak szűken kipécézett szigeteit illetőleg, döntő bírálatra hivatott a közigazgatási hatóságok, sőt minisztériumok intézkedései felett.

Elvi kijelentései ennélfogva még a Kúria ilynemű határozatainál is magasabb érdekűek, mert ezek egyenesen főleg csak a magánosok viszonyait érintik, ellenben a közigazgatási bíróság határozatai egyenesen a nemzet közviszonyaival foglalkoznak s a legmagasabb alkotmányi elvek tekintetbe vételét igénylik.

A fentebbi döntvény egy nem egészen komolynak, mókaszerűnek látszó panasz következtében keletkezett. Mókaszerűnek látszik a panasz, mert a jogelv, melyet érvényre emelni akar, 15 év óta törvényhatóságaink választásainál érvényben levőnek sehol- sem tekintetett s azok mindig a jogelvből indultak ki, amelyet a közigazgatási bíróság fentebbi határozatában, bár nézetünk szerint nem szabatosan formulázva, kijelent.

Lehet, hogy a panasznak ez a természete volt az ok, mely a közigazgatási bíróságot arra bírta, hogy azzal oly röviden végezzen s elvi kijelentésének megokolására gondot nem fordított.

Ámde ha ez okból menthető is eljárása, azt helyeselni nem lehet.

A bírónak felül kell állania azokon a tekinteteken, amelyek a peres feleket vezetik s különösen a Kúriával rangban egyenlő, közjogilag nála elvileg fontosabb fórumtól, aminő a közigazgatási bíróság, túlkövetelés nélkül meg lehet kívánni, hogy ha jogelveket kijelent és alkalmaz, állásfoglalását behatóan megokolja.

A fenti elvi határozat megokolása azonban felette rövid és ki nem elégítő, közjogi érzés nélkül szűkölködik, a kérdésbe vágó alkotmányi elvek kimondásától annyira fél, hogy elemzésre és bírálatra érdemesnek tartottuk, bár magának a kijelentésnek gyakorlati jelentősége nincs, mert az ország jogi meggyőződése úgy is azt a jogtételt tartotta érvényben levőnek, amely a fenti határozatban kijelentetik.

De lássuk az esetet.

A köztisztviselők minősítéséről szóló 1883. évi I. t.-c. 23. §-a úgy a minisztériumok, mint a törvényhatóságok magasabb tisztviselőinek alkalmaztatását, az elméleti képzettségen kívül, a gyakorlati képzettség kimutatásától is függővé teszi.

E gyakorlati képzettség bebizonyítása végett a törvény külön gyakorlati közigazgatási vizsga létesítésének szándékát fejezi ki, de annak létesítését, nevezetesen tárgyainak szabályozását, a vizsgáló-bizottságok összeállítását a minisztériumra bízza, vagyis azt a gyakorlati vizsga tekintetében a továbbiakat illetőleg a törvényhozásra felhatalmazza.

A vizsgát szervező rendelet, tudjuk, máig sem jelent meg; de nem jelent meg a törvény 30. §-ában megkívánt törvényjavaslat sem, s a törvény sem. Fátyolt borított rá a minősítési törvény után három évre keletkezett törvényhatósági törvény 0886: XXI. t.-c), melynek 82. §-a hivatkozik az 1883: I. t.-c-re, de a gyakorlati vizsga életbeléptetésének elmaradását ignorálva, mondhatni hallgatag indemnityt foglal magában, a gyakorlati vizsgát életbeléptetni kellett rendelet ki nem adása s a törvényjavaslat be nem nyújtása miatt.

Az 1893: XXX. t.-c. 5. §-a a fővárosi kerületi elöljáróktól már kifejezetten csak az 1883. évi I. t.-c. 1. és 3. §-aiban megszabott minősítést követeli.

A dolgok ily állásában a köztisztviselők minősítésére nézve 14 éven át az 1883: I. t.-c.-nek csak azon szakaszai alkalmaztattak, melyeket a törvényhozó hatalom véglegesen megállapított.

Ellenben nemlétezőnek vétettek azon szakaszai, amelyekkel a törvény csak kilátásba helyezte egy alapelveiben körvonalazott gyakorlati vizsga szervezését.

A múlt év október 6-án U. vármegyében törvényhatósági bizottságának közgyűlésén gróf L. Ádám főjegyzővé választatván, T, Antal törvényhatósági bizottsági tag a közgyűlés határozata ellen panaszt tett a közigazgatási bíróságnál azon a jogalapon, hogy a megválasztott főjegyző sem az 1883. évi I. t.-c. 23. §-ában megkívánt gyakorlati vizsgát le nem tette, sem a törvény 31., 34., 35. §-aiban nyújtott kivételes mentességre minősítés tekintetében igényt nem tarthat. A közigazgatási bíróság f. évi március hó 1-i ítéletével a panaszt elutasította s ítéletét következőleg okolta meg: Gróf L. Ádám kimutatta a tárgyiratokhoz mellékelt bizonyítványokkal, hogy a vármegyei főjegyzői álláshoz az 1883: I. t.-c. 3. és 5. §-ai IV. pontja szerint megkívántató elméleti képzettséggel bír. Ezenfelül őt az ugyanazon törvény 23. §-ában előírt gyakorlati képzettség, vagy a 31., illetőleg 34. és 35. §-okban megállapított valamely kivételes, vagy átmeneti kedvezmény bírásának igazolására, kötelezni, miként ezt panaszló panasziratában kívánja, jog szerint nem lehet; mert amíg a szóban levő gyakorlati vizsgálat tényleg életbeléptetve nincsen, addig egyrészt egyáltalában nem juthat senki gyakorlati vizsga kiállásáról tanúskodó bizonyítványhoz, másrészt a törvény 31., illetőleg 34. és 35. §-ainak kivételes intézkedései sem vehetők nevezett gróf L. Ádám irányában alkalmazásba azon elvnél fogva, hogy valamely kivétel csak a tényleg életbelépett szabállyal szemben állhat meg, átmeneti kedvezményre pedig a törvényes elméleti képzettség mellett a gyakorlati vizsga tényleges behozataláig szükség nincsen. Minthogy pedig a panasziratban szintén felvetett ama kérdés elbírálása, hogy a kormány a törvény 24. §-ában kitűzött záros határidő alatt miért nem léptette életbe a gyakorlati vizsgálatot, jelen ügy keretén és e bíróság hatáskörén kívül esik, a panaszt el kellett utasítani.

A fentebbi ítéletével egyidejűleg a közigazgatási bíróság a következő elvi kijelentést tette: (L. a m. kir. közigazgatási bíróság általános közigazgatási osztályának döntvényei és elvi jelentőségű határozatai II. évfolyam 30. 1.)

Addig, míg az 1883: I. t.-c. 23. §-ában előírt gyakorlati közigazgatási vizsga tényleg életbe léptetve nincs, senkit sem lehet az idézett §-ban megkívánt gyakorlati képzettség, vagy a 31., illetőleg 34. és 35. §§-ban megállapított valamely kivételes, vagy átmeneti kedvezmény bírásának igazolására kötelezni.

A közigazgatási bíróság elutasító ítélete azt hisszük egyhangú helyesléssel találkozott.

Nem mondhatjuk ugyanezt sem az ítélet megokolására, sem az elvi kijelentésre, amely a vonatkozó jogtételt formulázza.

Nézzük először az utóbbit.

A jogtétel helyesen úgy állíttatik fel, ha a törvényhez, melynek magyarázatából van levonva, alkalmazkodik.

A jelen esetben tehát a jogtételt ilyenformán lehetett volna helyesen formulázni: Közhivatalok elnyerését, vagy közhivatalokra való választhatást nem lehet az 1883: I. t.-c. 23. §-ában említett gyakorlati képzettség kimutatásától, vagy a 31., 34., 35. §-ban foglalt kivételes körülmények fennforgásától függővé tenni, amíg a törvény által tervezett gyakorlati vizsga szabályozva és életbe léptetve nincs.

A jogtételnek ilyetén formulázása mellett a bíróság nem terelte volna el a jogvitát tulajdonképi mezejéről, amely nem az állampolgárok kötelezettségeinek, hanem a köztisztviselők minősítésének körében van.

Ugyanis a konkrét esetben a jogvita nem a köztisztségekre pályázóknak, nem tudom ki iránybani kötelezettségei körül forog. A pályázók oly kötelezettségeiről jogászilag nem is szólhatni, aminőket az elvi kijelentés felvesz. A bíróság furcsa helyzetbe jut vala, ha esetleg a perben elismeri gr. L. Á. kötelezettségeit, azzal a kérdéssel, hogyan szorítsa kötelezettségei teljesítésére. Jelen esetben a jogvita egy törvényhatósági tisztviselő választásának minősültség hiánya miatt megtámadott érvényével, vagyis a jogtételnek a minősültségre, nem pedig pályázóknak nem létező kötelezettségeire vonatkozó szabályt kellett volna kijelenteni.

A döntvény megokolására térve, az nem jogászi, hanem egyszerű logikai megokolás. Azt mondja ugyanis: Amíg a gyakorlati vizsga életbeléptetve nincs, addig nem juthat senki a gyakorlati vizsga kiállásáról tanúskodó bizonyítványhoz.

Ez bizonyára igen világos, logikai, mondhatnók magától értetődő megokolása egy ténynek, gyakorlati közigazgatási vizsga kiállásáról tanúskodó bizonyítvány felmutatása lehetetlenségének, de nem e tény ama jogi következményének, amelyet a bíróság ítéletében bevont.

Az ítélet nem okolja meg jogászilag a megtámadott választás érvényét, midőn maga elismeri, hogy a választottnak nincs meg a törvényes minősültsége, az pedig, hogy a pályázóknak lehetetlen a törvény kívánalmainak megfelelni, nem azt a következményt vonja maga után, hogy a választásuk érvényes, ellenkezőleg, hogy nem érvényes. A jogi megokolás az lenne, ha a bíróság megmondaná, miért rontja le a vizsga életbe nem léptetése az 1883: I. t.-c. 23. §-ának állítólagos kívánalmát.

A minisztérium nem adván ki a gyakorlati vizsga szabályzatát, s nem szervezvén a vizsgáló bizottságokat, a pályázóknak lehetetlen a törvényes minősítést megszerezni. Ezen lehetetlenség következtében érvényesek a választások a törvényes minősítés nélkül is, ez a közigazgatási bíróság megokolásának jogászi nyelvre fordítása.

Tulajdonít-e a jog a lehetetlenségnek ily erőt? Fennállhatna-e a jogrend a közhatóságok alakulására vonatkozó ilyen elv alkalmazása mellett? Tények leronthatnak-e jogszabályokat?

A jog uralma alatt, ha a jog-kívánta tények beállta lehetetlen, a jog célozta hatások sem állhatnak be.

A jog uralma mellett, a jogszabályok ellenére keletkezett tényeknek jogi ereje nem lehet.

A közigazgatási bíróság pedig látszólag az ellenkező tételt szentesíti, midőn kimondja, hogy a gyakorlati közigazgatási vizsga életbe nem lépése miatt, az 1883: I. t.-c. 23. §-a ellenére történt választások is érvényesek, vagyis az a tény, hogy minisztérium a közigazgatási vizsgát nem szervezte, lerontja az 1883: I. t.-c. 23. §-át, amely a magasabb törvényhatósági tisztségekre csak olyanokat minősít választhatóknak, akik gyakorlati képzettségüket igazolták.

Ez a megokolás nem megnyugtató, sőt a jogi érzéket sérti. A gyakorlati képzettség igazolása nélkül megválasztott törvényhatósági tisztviselők választása, ha egyébként törvényes minősültségük megvan, csakugyan érvényes, de nem azért, mert nekik lehetetlen volt a törvény által kívánt gyakorlati képzettséget kimutatni, hanem mert oly jogtétel, mely bizonyos törvényhatósági tisztségekre a gyakorlati képzettség kimutatását megkívánná, nem is létezik.

Jogtételnek ugyanis csak a törvényhozónak oly akaratnyilvánítását tekinthetni, amely ennek akaratát föltétlenül és végleg tartalmazza. A törvényhozó puszta szándékának kijelentése, amíg konkrét alakban véglegesítve nincs, csak a törvényhozóra bír − erre is csak erkölcsi − kötelező erővel, de sem az alattvalókra, sem a hatóságokra.

A törvényhozó az 1883. évi I. t.-c. 23. §-ában a gyakorlati vizsga létesítésének csak szándékát fejezte ki s szándékának ideiglenes megvalósítására a minisztériumot hatalmazta föl, erre bízva a vizsga szabályozását s a vizsgáló-bizottságok felállítását.

A minisztérium nem élt a törvényhozási felhatalmazással, de a törvényhozó maga sem vette át a 30. §-ban kifejezett szándékához képest a vizsga végleges rendezését, szóval a vizsga a törvényhozó jámbor szándéka maradt, amely a közigazgatási és bírói hatóságok működését nem irányozhatja. Hogy a gyakorlati vizsga a törvényhozónak valóban csak szándéka volt s nem elhatározott akarata, erre nézve legyen elég a megbeszélésem elején mondottakra hivatkozni. A törvény szövegének, ha nem törvényhozói meghatalmazást akart volna adni a minisztériumnak, egészen másként kellene szerkesztve lenni.

A törvényhozás merő szándékai, elvi kijelentései nem szülnek érvényesíthető jogokat. Az 1848. évi XX. t.-c.-nek 3. §-ában kifejezett szándéka, hogy minden bevett vallásfelekezetek egyházi és iskolai szükségei közállodalmi költségek által fedeztessenek, 50 esztendeig szándék maradt, melynek alapján bíróság konkrét jogokat és kötelességeket meg nem állapíthatott.

A közigazgatási bíróságról szóló 1896. évi XXVI. t.-c. 6. §-a reája nézve is fenntartotta az 1869: IV. t.-c. 19. §-ának rendelkezését, mely szerint a bíró a törvények, a törvény alapján keletkezett s kihirdetett rendeletek, a törvényerejű szokás szerint ítél.

A bírónak nem feladata a maga teendőjét az államcélból a mutatkozó szükség szerint alanyi belátás szerint levezetni, sőt neki nem szabad az államcélból, a közjóból, a közszükségből ítélete irányzóját meríteni, ha arra jogszabály, vagy jogi analógia fel nem hatalmazza, ha jogszabály az államcélt, a közjót konkrété körül nem írja. A bírót csak a törvények, törvényes rendeletek, törvényerejű szokásban gyökerező jogszabály-megállapítottá államcél, az ez által körvonalazott közjó és közszükség vezetheti ítéletében.

Esetünkben a bíró előtt azonban a köztisztviselőket illető államcél elérésére nézve nincs más zsinórmérték, mint az 1883. évi I. t.-c.-nek végleges kifejezett rendelkezései, ellenben a gyakorlati vizsgára nézve nem létezik semminemű jogszabály, nem létezhetik hát legis ratio sem, amelyet ítélete alapjául vehetett volna.

Végül kijelenti a bíróság, hogy annak a kérdésnek az elbírálása, hogy a kormány a törvénynek 24. §-ában kitűzött záros határidő alatt miért nem léptette életbe a gyakorlati vizsgálatot, jelen ügy keretén és e bíróság hatáskörén kívül esik.

A bíróság gondolatmenetében annak is helye lehetett volna, hogy az sem tartozik hozzá, miért nem terjesztett be a kormány 30. §-ban kitűzött záros határidőben törvényjavaslatot.

Ha a bíróság kiinduló pontja helyes, úgy éppen ennek a kérdésnek elbírálása lett volna szükséges. Természetesen nem egészében, hanem csak a konkrét üggyel való kapcsolatában, továbbá csak jogi szempontból, vagyis arra nézve, jogosítva volt-e a minisztérium a rendeletet ki nem adni, nem a tekintetben is, minő, a jogtól különböző egyéb okoknál fogva nem adta ki.

Ha ugyanis törvényhozási felhatalmazásról van szó a 24. §-ban, ha tehát ez esetben a minisztérium jogosítva volt a rendeletet ki nem is adni, akkor a gyakorlati vizsgát illetőleg, a bíróságok és a polgárokra nézve nem létezik jogszabály, mert a törvényhozásra jogosított ilyet nem alkotott és a bíróság a törvényt a gyakorlati képzettségre vonatkozó részeinek mellőzésével alkalmazhatja csak, mert azok a részek föltételesek, a kiadandó miniszteri rendelettől függnek, a törvényhozónak meg nem valósított szándékai.

Ha ellenben a 24. §-ban nem törvényhozási felhatalmazásról van szó, hanem a minisztérium rendeletalkotó kötelességéről, amelynek teljesítése itt egy évi záros határidőhöz van kötve, amely a törvények záradékaiban, a jelen törvény 36. §-ában gyökerezik, melyért az 1848. III. t.-c. 32. §-ának c) pontja értelmében (A miniszterek feleletre vonathatnak …. a törvények végrehajtásában elkövetett mulasztásokért.) az országgyűlés által feleletre is vonathatnak, akkor a bíróság a választásokat érvényeseknek el nem ismerheti, mert a pályázóknak nincs meg a törvényhozó által egy év leforgása után föltétlenül megkívánt minősége, az pedig a bíróságra nem tartozik, kinek a hibájából lehetetlen e minőségnek a kimutatása.

Az országgyűlés tagjainak tanúskodási kötelezettsége.[4]

Nem lehet célom a mentelmi jog elvi alapjainak fejtegetésébe mélyebben belé bocsátkoznom, csak annyit tartok szükségesnek előre bocsátani, midőn a fentebbi kérdéshez, mely e lapok hasábjain többszörös megbeszélés, és V. S. úr felszólalása által kontroverzia tárgya lett, (I. a Jogtudományi Közlöny 1898, évi 40., 43,, 45. és 46. számokat), hozzászólok, hogy nézetem szerint a mentelmi jog a parlamentek kiváltságai közé, nem pedig rendes hatásköréhez tartozik és hogy e kiváltságok célja a parlament hatáskörét a többi államhatalmakkal szemben megvédeni. (L. Sz. Politika I. köt. 466-472. 1.)

A parlamentek alkotmányos hatáskörébe eső hatalomnak kifejtése nyilván tagjainak a parlamentek működésében való háborítatlan részvételétől függ és mivel a parlamentek a királlyal egyenlő, a többi államhatalmaknál pedig magasabb szervei a nemzetnek, ebből vonatik a következtetés, hogy a többi államhatalmaknak nem szabad a parlamenti tagok működését zavarni és a parlamentnek joga van ennek megakadályozására a többi államhatalmak irányában előzetes ellenőrzést kifejteni.

De mivel zavarhatják a többi államhatalmak a parlamentek működését? Erre az egyes államok mai alkotmányai igen különbözőleg felelnek, ami természetes, mert az egyes államok intézményeinek összeségéből vonhatni csak következtetést arra, mikor, honnan lehet félni a parlament tagjának működésében való zavartatásáról, hol van szüksége védelemre zaklatás ellen, vagy amint az angolok enyhébben kifejezik, hol kell az országgyűlési tagok szabadságát a molesztálás ellen (freedom from… molestation) magának a parlamentnek védelmezni.

De azonegy állam alkotmánya is az idők folyamában lényegesen más körülményekben találta a molesztálási s amiben előbb a parlamentek kiváltságának föltétlen megsértését látták, azt később a közönséges jog természetes követelményének ismerték el.

Így Angliában soká a parlament működésének zavartatását nemcsak a parlamenti tag, hanem hozzátartozói, cselédei ellen irányzott bírói működésekben, sőt egyszerű polgári perekkel való megtámadásban is látták. Ma mindez megváltozott s molesztálásnak csak a parlamenti tag személye ellen irányuló, a magánjogi alapon nyugvó, adósság miatti fogságravetés tekintetik.

Viszont már 1429 óta áll a jogtétel, hogy senkit sem véd parlamenti tagsága a bűntett miatti jogszolgáltatásnak rendes menete ellen.

Angliában a parlamenti tag ellen akadálytalanul folyik a büntető eljárás, letartóztatható, vád alá helyezhető[5] a parlament tudta nélkül. A parlament kiváltsága semmiféle mentelmet nem nyújt a parlament tagjának, mihelyt ellene bűntény miatt (treason, felony, breach of the peace) folyik az eljárás, mert minden- bűntény (contra pacem domini régis) megzavarja a király békéjét, ez az angol okoskodás. (L. Blackstone I. köt. I. könyv, 2. fej.)

Homlokegyenest ellenkező a miénkkel és más európai államokéval. Okát könnyű kitalálni. Mint fentebb megjegyzem, csak az egyes államok intézményeinek összeségéből vonhatni következtetést arra, mikor, honnan lehet félni a parlament tagjának molesztálásától?

A letartóztatások ellen véd Angliában a Habeas Corpus parancs, az alaptalan vád és ítélet ellen a vád és ítélő esküdtszék, a büntető eljárás vádelve stb.

Másrészt Angliában oly nagy a törvénytisztelet és a bizalom a bírói intézmények helyes működésében, hogy a parlament szükségtelennek látta tagjai büntető-ügyének előzetes vizsgálatába belemenni és mindössze annyit kíván a bíróságoktól, hogy tagjainak letartóztatásáról és elítéltetéséről utólag értesítessék. Van még egy nyomós ok. Ha a parlamentet valaki akár egészében, akár egyes tagjában megsérti, a parlament sem kénytelen a bírósághoz fordulni, hanem saját közegeivel elfogatja és megbünteti.

A parlament kiváltsága tagjainak bűnvádi zaklatása tekintetében tehát a minimumra száll, mindenesetre csak utólag nyújt e kiváltság arra módot, hogy a parlament a tagja személyében megtámadott hatalmának védelmére keljen, mire az angol jog nyújt is eszközöket.

Az angol jogérzet a büntető pereknek feltétlen folyását kívánja és amint egy híres esetben 1815-ben történt,[6] nem látta kiváltsága megsértését abban, hogy a bíróság (Kings bench.) küldötte a parlament saját palotájából hurcolt el egy parlamenti tagot, mert még „a parlament saját falainak szentélye sem védheti a parlament tagját a büntető törvénykezés folyása ellen”.

Ellenkezőleg az angol magánjogi per rendkívüli szigorúsága abban a hivatásos bírák túlnyomó hatalma az esküdti elem felett, a hivatásos bíráknak a pervezetés tekintetében adott drákói eszközök magyarázzák egyrészt, hogy a parlament kiváltsága a magánjogi perek irányában sokkal tovább fennmaradt.

De a főmagyarázat talán mégis abban rejlik, hogy magánjogi sértések miatt nem szükséges a parlamenti tag személye ellen fordulni, őt törvényhozói működésben gátolni, hiszen javaiból is nyerhet a sértett fél kielégítést.

Angliában ma már csakugyan egyedül az adósság miatti fogság ellen védi a parlamenti tagot a parlamenti kiváltság, ellenben nem áll fenn többé a parlamenti tag mentelmi joga sem a tanúzási kötelezettség tekintetében, sem a pervezető bíró rendbüntetési hatalma ellenében.

Az angol per bonyolult technikájának némi ismerete nélkül nehéz fogalmat alkotni az angol bíró pervezető rendbüntetési hatalmáról. Elég legyen e tekintetben kiemelni, hogy a bíró a Sub poena parancs kiadása által magánjogi perben is elmehet az illető személy elzárásáig, továbbá, hogy a pervezető bírói intézkedések figyelmen kívül hagyása az illetőt a bíróság megvetésének (Contempt of Court) vétségébe bonyolítja és így a parlamenti tag polgári perben is ki van téve annak, hogy mint tanú, Sub poena eljárás alá esik, vagy a bíróság megvetése miatt a pervezető bíró által elzáratik. Ez a két eljárás következményeiben hasonlít némileg a mi bíróságainknak adott hatalomhoz, mellyel a tanúkat tanúskodásra kényszeríthetik.

Ezen okoknál fogva tartották fenn soká a parlament kiváltságát a tanúzási kötelezettség, s ettől függetlenül a Sub poena eljárás s a bíróság megvetése tekintetében.

Ma azonban el van ismerve, hogy a parlamenti tag a ház engedelme nélkül tanúskodni köteles, „mert az igazságszolgáltatás fennakadhatna, ha valamely tanú elvonatnék a pertől”. (May Treatise on the Law, Privilège… de parliament 1893. 111. 1.)

A parlamenti tagnak a Sub poena eljárás, valamint a bíróság megvetése (Contempt of Court) eseteiben bekövetkezhető elzárásáról azonban a parlament épúgy értesíttetik, mint bűnvádi alapon történt elfogatásáról, anélkül, hogy a bíróságnak az eljárás megindítását előzőleg be kellene jelentenie.

A különbség ezen két eset és a tanúzási kötelezettség tekintetében a parlament kiváltságára nézve abban áll, hogy tagjainak tanúzási kötelezettsége tekintetében teljesen feladta* kiváltságát, ellenben ahol a Sub poena eljárás és a bíróság megvetése miatti eljárás a parlamenti tagnak nem tanúskodási kötelezettsége következtében vezet annak elzárására, ott fennáll ma is a parlament kiváltsága, hogy az ily elzárás ellen utólag, mint kiváltsága megsértése ellen, fellépjen s tagja kiszabadítására a kiváltságához tartozó eszközöket alkalmazza.

Nem lehet mindezeket megfontolva, nézetem szerint kétség, hogy a parlamenti kiváltság határai nagyon viszonylagosak és azokat csakis az egyes államok összes intézményeinek, a bennök uralkodó legfőbb elveknek tekintetbe vételével lehet helyesen megvonni.

Eredményként annyit azonban állíthatni, hogy a parlamenti kiváltság túlterjesztése, nevezetesen a bírói hatalom működésének kivétel nélküli előzetes parlamenti ellenőrzése, mihelyt az a parlament tagjaira vonatkozik, az államszervezet betegségének jele, akár legyen e betegség oka a parlament hatalmaskodási törekvése, akár a bírói hatalom megbízhatatlansága. Továbbá, hogy a parlament kiváltsága abban az arányban szorul természetes határai közé, amelyben az összes államhatalmak megfelelően végzik funkcióikat. A köz- és egyéni szabadság élvezetében élő, fejlődő államok parlamentjei sokkal kevesebb kiváltsággal bírnak, mint ahol a köz- vagy egyéni szabadságért elvi küzdelmek folynak.

A parlamenti tagok tanúskodási kötelezettségének konkrét kérdésére reá térve, teljesen egy nézeten vagyok X. Y.-nak és Balogh Arthurnak végkövetkeztetéseivel.

A parlamenti tagoknak az ellenük bűnvádi alapon indítandó eljárás tekintetébeni kiváltsága, azt hiszem bőven elég az országgyűlés „hatalmának, függetlenségének és méltóságának fenntartására”.

Ehhez a tanúskodási kötelezettség tekintetében is kiváltságot adni, egészen fölösleges.

Ugyanis a tanúskodási kötelezettség, mely az igazságszolgáltatás rendes folyásának érdekében általános polgári kötelezettség, az országgyűlés tagját szabadságában, jó hírnevében nem érinti úgy, mint a bűnvádi eljárás.

Ha az állam lemond az országgyűlés tagjaira nézve bűnvádi hatalmának feltétlen érvényesítéséről s az eljárás megindítását az országgyűlés előzetes beleegyezésétől teszi függővé, illetőleg amennyiben az országgyűlési tagok parlamenti beszédeiről és szavazatairól van szó, az országgyűlés fegyelmi hatalma körébe utalja, akkor a megalakult parlamentnek hatalma, függetlensége, méltósága eléggé körül van bástyázva.

A nagy kivétel, amelyet az európai szabad államok jogrendükben a parlamentek javára tesznek, csak akkor lenne tanúskodási kötelezettség alóli kiváltsággal megtoldható, ha ennek valamely különös okát lehetne adni.

A jogrendszerek ilyen kivételeinek mindig meg van a logikája, így Angliában a parlament engedélye nélkül szabad bűnvádi perbefogni, annak folytán börtönre vetni a parlamenti tagot, mert másrészt van a parlamentnek saját rendőri és büntető hatalma azok ellen, akik hatalmát, méltóságát megsértenék s nem kénytelen ily sérelmek miatt a bíróságoktól kérni orvoslást

De mi a logikája a parlamenti tagok kiváltságának, hogy a tanúskodási kötelezettség alól felmentessenek?

Az egyik ok, amellyel e kivételt igazolni vélik s a tanúskodást az országgyűlés előzetes beleegyezésétől kívánják függővé tenni az, hogy az országgyűlés tagja, ha nem tanúskodnék, elzárathatik. Ámde megóvja-e ettől az országgyűlés előzetes engedelme? Van-e értelme ily előzetes engedelemnek a tanúskodás tekintetében? hacsak azt nem akarjuk követelni, hogy a tanú elleni összes bírói határozatokhoz a parlament engedélye szükséges, amit a bűnvádi eljárás egyes stádiumaira sem kíván semmi alkotmány.

A bűnvádi eljárás megindításának korlátozása a parlament előzetes engedélye által érthető, mert anélkül az országgyűlés tagját a bíróság, a rendőrség a saját belátása szerint, az országgyűlési tag magatartásától függetlenül, úgynevezett alapos gyanú, a szökés gyanúja stb. alapján letartóztathatja. Ellenben a tanúskodás miatti letartóztatás nem függ egyoldalúlag a bíróságtól, hanem a parlamenti tagtól is. Ha a parlamenti tag tanúskodik, a bíró nem zárhatja el hivatalos hatalommal való visszaélés nélkül, ha nem tanúskodik, akkor igen, de ily esetekre nézve egészen mindegy, vajjon az országgyűlés előzetes engedélyével, avagy anélkül kerül-e ily helyzetbe? Ha az országgyűlés megadja az engedélyt a tanúzásra, ezzel nem nyújt tagjának salvus conductust az esetre, ha tanúskodási kötelezettségének meg nem felelne.

Az első ok tehát nagyon is gyengén okolja meg a kiváltságot. A másik ok abban állana, hogy a parlamenti tag a tanúskodási kötelezettség által elvonatnék a parlamenti működéstől.

Egy híres amerikai közjogász, Story 1833-ban megjelent munkájában ekként magyarázza a tanúskodási és esküdti kötelezettségből való mentesség szükségét. „Az adóssági fogságtól való mentesség tehát minden más bírói eljárás ellen is védi őket, amely eljárás folyamán a fél engedetlensége személyének letartóztatásával járhat, aminő a Sub poena ad testificandum aut respondendum vagy az esküdti szolgálatra való idézés, és méltán, mert a parlamenti tagnak másutt magasabb kötelességeket kell teljesítenie. Ha egy képviselőt bírói idézés elvonja a törvényhozói székéből, a nép elveszti szavazatét a. vitában és a szavazásnál. Ha egy szenátor vonatik el a szenátusból, akkor egy egész állam szavazatának fele esik el.[7] A bajnak rengeteg egyenlőtlensége (t. i. a tanúzás elmaradása vagy a képviselő és szenátor távolléte a parlamentből) oly nagy, hogy össze sem lehet hasonlítani.”

Az egész érvelésben egy igazság van, az, amely a parlamenti tagoknak esküdti szolgálati kötelességére vonatkozik. Ezt az igazságot szentesítette is az alkotmányos államok joga” midőn a törvényhozó test tagjait az esküdti szolgálat alól felmentette.

Ellenben az érvelésnek az a része, amely a parlament minden egyes tagjának, minden egyes ülésbeni jelenlétének szükségességéből van vonva, az összes alkotmányok rendelkezésében megtalálja a maga cáfolatát.

Az összes alkotmányok ugyanis határozatképesnek mondják a parlamenteket, midőn azok tagjainak tekintélyes része hiányzik, így az amerikai Unió alkotmánya a kongresszus mindkét házában a tagok felénél eggyel többnek jelenlétét kívánja. Angolországban a főrendiház 575, a képviselőház 670 tagból áll, az első 3 tag, az utóbbi 40 tag, sőt bizonyos ügyekben kevesebb tag jelenlétében határozatképes.

Ki mondhatja az alkotmányok ily rendelkezése mellett, hogy egyik vagy másik képviselőnek tanúskodás miatti távolléte azok magasabb kötelességével ellenkezik? Ki beszélhet a két bajnak, a tanúskodás vagy a parlamentbőli elmaradás bajának hasonlíthatatlan egyenlőtlenségéről? Csak az, aki a parlamenteket egyes tagjaikból összetákolt gépezeteknek, nem pedig eleven testté egybeolvadt szellemi egészeknek nézi.

Különben maga Story érvel legjobban az ellen, hogy a parlamentet egyes tagjaiból ily gépiesen összerakott valaminek vegyük, midőn bölcsnek mondja az amerikai alkotmány határozmányát a határozatképességhez szükséges tagok számára nézve. Ha az alkotmány, így szól, a tagok felénél nagyobb számot kívánt volna a határozatképességhez, a kisebbséget tette volna igen sok esetben a helyzet urává.

Minden alkotmány előre abból a feltevésből indul ki, hogy a parlamentek tagjai mind nem lesznek jelen az összes ülésekben. Ily föltevés mellett nem lehet komolynak venni azt az érvet sem, amely a tagok tanúskodása által a parlament működését látja megakasztva.

Az országgyűlési tagok tanúskodási kötelezettségét ezek szerint a mi alkotmányunk keretében is fenntartandónak vélem, annak egész ökonómiájában sem látok okot ily kiváltságra, sőt ily kiváltsághoz való ragaszkodást csak a törvényhozó hatalom túltengésének, az igazságszolgáltatás nagy érdekei mellőzésének, a bíróságok lenézésének tekinthetem.

Igaz, akár fenntartatik, akár nem a tanúskodási kötelezettség a parlamenti tagokra nézve, egyik esetben a törvényhozó, a másikban a bírói hatalom működése szenvedhet esetleg zavart, de ez nem bizonyít a fenti állásfoglalás ellen, hanem, hogy a parlamenti tagok tanúskodási kötelezettségének elve részletes szabályozást kíván, ilyenre példa a német perrendtartás, amely kimondja, hogy a parlamenti tagot, ha a parlamentben működik, csak ennek helyén, ha másutt tartózkodik, itt is ki lehet hallgatni. Szükséges-e még további szabályozás, p. o. hogy a parlamenti tag a tanúskodástól való távolmaradását parlamenti elfoglaltatásával igazolhatja, hogy tanúskodása ideje parlamenti elfoglaltatására való tekintettel állapíttassék meg, részletkérdések, melyekbe nem bocsátkozom, de az elv, a tanúskodási kötelesség, nemcsak a jogkeresők, nemcsak a jogszolgáltató állam érdeke, hanem egyszersmind a bírói kar iránti tiszteletnek követelménye, már pedig utóbbi nélkül amaz érdekek kielégítését sem várhatni.

A rendőrség természete és állása szabad államban.[8]

Nincs az állami és társadalmi jelenségek között még egy, melynek természete iránt annyira eltérne a tudományban és életben a felfogás, mint a rendőri működésé iránt. Ez a nagy eltérés a rendőrség mivoltára nézve, magával hozza az állása, az emberi életben teljesítendő szolgálata, értéke iránt is a felfogások nagy különbségét.

S mi sem bizonyosabb, mint hogy a rendőri működés helyes beillesztésétől az állami és társadalmi szervezetbe függ az emberré nélkülözhetetlen javaknak, s minden javak legbecsesebbikének: a szabadságnak sorsa.

Ezért láttam szükségesnek, hogy a gyakorlatilag oly fontos tevékenységnek természetét minden idegen tekintettől menten, a tudomány eszközeivel vizsgálat alá vegyem s mérő serpenyőjére helyezzem, meg lévén győződve, hogy a tudománynak elvont, egyedül a tárgyilagos igazság szempontjától vezetett kutatás vethet csak világot a gyakorlatnak már különböző érdekekből származó szükségleteire.

A rendőrség természetének megállapítása a rend, és különösen azon rend iránti eligazodást kíván, amelyet közrendnek nevezünk.

Mi a közrend?

A közrend és a rendőrség fogalma.

Az állam és társadalom rendje együtt alkotják a közrendet.

Rend alatt a közfelfogás szerint több külön dolognak, lénynek, erőnek oly összefüggése értetik, amelynél fogva az ily összefüggésben levők helyöket, működésöket az egészre való tekintet nélkül meg nem változtathatják, avagy ha így változtatják, az összefüggés megszakad s a cél, amely miatt az egyes elemek ily összefüggésbe hozattak, elérhetetlen lesz.[9]

A közrend is az emberi erőknek, emberek dolgainak javainak ily összefüggésében áll. Ez összefüggés mikéntjét, név-szerint az egyes által kifejthető működést, az egyest illető javakat részint a törvényben, részint a szokásban nyilatkozó közakarat, részint az egyesek önként találkozó szükséglete határozza meg.

A közrend egyrészt az emberi tevékenységnek, röviden a munkának, másrészt a különböző javaknak (vagyon, műveltség, erkölcs, becsület, hatalom) megosztása és összefüggése, személyek, helyek, idő szerint.

Az emberi erőknek, a munkának a meghatározott összefüggés szerinti folyása, a javaknak ugyané szerinti élvezhetése adja a nemzetnek a béke állapotát, a rendet, mely e szerint nem holt állapotot, hanem eleven, ható erőknek összhangzó együttműködését jelenti.

A közrendet a nemzeti összlét és az egyéni társadalmi lét tényezőinek összeműködése s a különböző javaknak e tényezők közti megosztása és általuk való élvezése alkotja.

A közrend, a béke fenntartói eszerint egyrészt a nemzetnek összes országló szervei, másrészt a csak társadalmi életet folytató,, egyes magánszemélyek.

Tágabb értelemben a közrend elemeihez számítjuk a természet rendjét is.

Konkrétebben szólva közrend alatt az emberi szükségleteknek állami szervek és magánosok összeműködése általi kielégítését értjük az általános és közös jó tekintetei szerint a jog és a természeti erők korlátai között.

A közrend eszerint embereknek közös célra való együttműködése, melyet a jog és a természet határol, de amely működés a jogi és természeti határok közt, nemcsak az állami szerveknél, de a magánosoknál is szabad.

1. Állami rend. Ami először is az országlás, az állam rendjét illeti, az a fejedelem, az országgyűlés, a kormány, a bírói és közigazgatási hatóságok munkájának, (gondolkodásának, akaratának és cselekvésének) közelismerésre jutott szabályok szerint lefolyó egymásutánja, összefüggése.

Ez összefüggést, az állam rendjét, az államot alkotó szervek tartják fenn az illetők részére kijelölt munka elvégzése által: a király midőn országgyűlést tart, a sereget a hadba vezényli, törvényt szentesít, hivatalnokokat nevez, a választó polgárok, midőn az országgyűlés tagjait meghatározzák, − a választók passzivitása esetén felbomlik az állami rend, − a hatóságok midőn újoncoznak, utat, iskolát csinálnak, a bíróságok midőn ez eléjök vitt ügyekben az ítélkezést meg nem tagadják.

Mindezen ténykedések az állami rendnek alkotó elemei. de se a király, se az országgyűlés, se a közigazgatás, se a bíróság, midőn ekként ténykednek, s ténykedésökben egymásutánt követnek, rendet tartanak, nyilván nem végzik azt, amit rendőri működésnek nevezünk, pedig az állam rendjének ők a tulajdonképi létrehozói és fenntartói, a jog szabályaival együtt, melyek által önakaratukat megkötötték, valamint azon célok szolgálata által, amelyekre jogilag meg nem kötve törekszenek.

A jog ugyanis, mint a legáltalánosabb, kötelező akarat, meghatározva, melyek legyenek ez országló nemzeti összlétnek a tényezői, mi mindenik tényezőnek a munkaköre, a hatalma, a feladata, az állami rendnek ép oly alkotó eleme, ép oly mozgatója, ösztönzője, mint a szervek, s munkájok, amelyeket meghatároz.

Ép ily pozitív alkotó eleme, ösztönzője az állami rendnek az állam céljából az is, amit általános szabállyal előre meg nem állapítottak, p. o. miként változtatandó a jog az állam céljából kifolyólag, mit kíván az állam becsülete, érdeke külügyi tekintetben, mit kíván belügyekben egyes esetekben a közgazdaság (szénakiviteli tilalom), a közerkölcs (korcsmák száma), a közegészség (népfürdő, vízvezeték).

A közjog fenntartása, vagy magokat az illető tényezőket illeti, akikre vonatkozik, p. o. a király, az országgyűlés jogainak megvédése, avagy az egyes állami tényezők (miniszterek, hatóságok) működését szabályozó közjog fenntartása külön szervekre, bíróságokra van ruházva.

Az állami rendnek eszerint a közjog s a közjogi bíróságok, továbbá az államcélnak jog által meg nem határozott része, ép oly pozitív alkatelemei, mint az állami szervek és azok működése.

Mi bontja ugyanis föl az állam rendjét gyökerestől? Ha az állam szervei nem végzik a jog által s a jogilag meg nem határozott államcél által kívánt munkájokat, nem tartják meg munkájok mértékét, körét, egymásutánját. Ha a király nem hívja össze az országgyűlést, nem vezényli a sereget, ha az országgyűlés nem tud vagy nem akar törvényt hozni, törvényes költséget megszavazni, ha a bíróságok nem alkalmazzák a törvényt, hanem saját akaratukat, ha király, parlament és kormány képtelenek az állam erejét kifelé, a megélhetést, a szociális békét befelé fenntartani, felbomlott az állam rendje; mert akik az állami rendnek alaptényezői, igazi teremtői és fenntartói, nem akarják az ahhoz szükséges tevékenységet kifejteni, külön tényezők és tevékenységek nélkül pedig rend sincs.

2. Társadalmi rend. Az egyes magánosok tevékenységének, munkálkodásának pontos egybefonódása és szoros egymásutánja, a gazdasági, a szellemi javaknak és az ezek alapján képződő egyéni tekintélyének és egyéni hatalomnak viszonylag biztos eloszlása, az egyesek között teszik a társadalmi rendet.

Ilyen összeműködésre az egyesek, minden felsőbb kényszerítő hatalom parancsa nélkül hajlandók s arra szükségleteik, avagy egymás iránti (atyafiságos, testületi, általános emberséges) rokonszenvük kielégítése végett ösztönöztetnek.

Nyilvánvaló azonban, hogy önrendelkezéssel bíró, független egyesek között a munkálkodás, a tevékenység pontos egy-befonódása és szoros egymásutánja, a javaknak biztos eloszlása, szóval a társadalmi rend szilárdsága azon fordul meg, ha az összefüggő munkában azok a vezetők és azok a vezetettek, a javak osztályánál, azok az előnyben vagy hátrányban levők, tehát azok a becsültek, hatalmasak és azok az alábbvalók és gyengék, azok a gazdagok és szegények, akik belső értéköknél, szolgálataik, munkájok becsénél, elért sikereiknél fogva azok, más szóval, ha a munkának és javaknak megosztása és összefüggése a bizonyos időben lehetséges emberi életszínvonal fenntartására s emelésére a legalkalmasabb.

Minden társadalmi rendet, amely önrendelkezéssel bíró egyénekből alakult, eszerint először is maguknak az egyeseknek akarata, az összefüggés kívánta munkának mindenki által való elvégzése, s a javak megosztásának tisztelete tartja fenn.

A magánosok nagy többségének attól a meggyőződéstől kell áthatva lenni, hogy társadalmilag egybefont munkájokkal kölcsönösen elősegítik egymás érdekeit; továbbá, hogy a javak megosztása nagyban véve helyes. A felebaráti érzésnek pedig ki kell egyenlíteni a legélesebb érdekellentéteket, s a javak megosztásának nyilvánvaló hiányait.

Az 1) önkéntes együttműködés; a 2) javak helyes megosztása; s 3) a felebaráti érzés a társadalmi rendnek fenntartói, valódi sarkkövei, alaposzlopai.

A társadalmi rend sem jelent e szerint valami holt állapotot, hanem szabad lényeknek, erőknek folyton folyó, összevágó mozgását. A társadalmi rend főtényezőit csak oly értelemben nevezzük sarkköveknek, oszlopoknak, mint egy hadsereg hadoszlopait.

E tényezők érvényesülésében, hatásában semmi oly elem nincs, aminő a rendőri tevékenységnek fővonását teszi.

De nincs abban a tényezőben sem, amely negyedikként a társadalmi rendhez járul: a jogban és jogszolgáltatásban.

Mivel ugyanis az egyesek egymásnak természetes súlyára, értékére, érdekeik, szolgálataik kölcsönösségére, a javak megoszlására nézve konkrét esetben eltérő alanyi véleményben lehetnek, szükség van a társadalomban olyan tudatos, elismert tárgyilagos szabályra, a jogra s ezen nyugvó jogérzületre, amely az egyeseket életök, javaik, működéseik (a tulajdonost rendelkezési hatalma, a felnőttet hite, pályája, házastársa megválasztása stb.) tekintetében elismeri, továbbá egymásra gyakorolni kívánt befolyásuknak, együttműködéseiknek módjait, határait nagy körvonalakban megállapítja.

Amennyiben pedig az elismert jog és általános jogérzet dacára a társadalom rendje mégis megzavartatnék, az egyesek életének javainak összeműködési módjainak megsértése által, a társadalom fenntartásához az előbbi állapotnak helyreállítása jogszolgáltatás útján szükséges.

A jog és jogszolgáltatás nyilván magának a társadalmi rendnek alkotó eleme. Épúgy, mint az előbbi három tényező, a jog és jogszolgáltatás sem nevezhető rendőri ténykedésnek, csakúgy nem, mint a meggyőződés a társadalmi kapocs hasznosságáról, szükségességéről, avagy a hit, amely a jognak a hasznossági meggyőződésen túl a végső szentesítést adja.

Mivel ezek szerint a társadalom rendje sokkal több tényezőnek véletlen, önkéntes, szabad közreműködésén nyugszik, mivel ezek működése sokkal kevésbbé van a jog által meghatározva, mint az állami tényezőké, mivel az egyesek súlya, értéke s ehhez képesti sorakozása a társadalmi rendben a jogi rendezés alól magát igen nagy részben kivonja, mivel az egyeseket olyan egységes cél, aminő az embereket nemzetié, országló személyiséggé egyesíti, társadalommá össze nem fűzi, hanem csakis az egyeseknek egyforma, egymást kiegészítő, de mindig külön célja, külön érdeke: ezért nem lehet a társadalom rendje olyan szoros, olyan előre meghatározott s biztosan egybefüggő, mint az állam (közjogi) rendje.

Az állami rend tényezői nem külön célú személyek, hanem a nemzeti össz-személyiségnek részei, akik állami működéseikre nemcsak jogosítva, hanem kötelezve is vannak.

Ezért nyugszik az állam rendje kényszerítő, a társadalomé engedélyező törvényeken. Az állam életrendje előre meg van törvényekkel szabva, az állam szerveinek alakulását, működési körét, módjait megállapító közjogi szabályokkal. A törvény ad trónt, főrendiséget, képviselői, választói jogot, hivatalt.

Innét a látszat, mintha a társadalom rendje is az arra vonatkozó jogszabályokból állana, holott a társadalmi rend legfőbb tényezői kívül állanak minden jogi rendezésen. Az egyesek kezdeményező munkája fizikai ereje, szépsége, ügyessége, híre, tekintélye, vagyonának mennyisége, felebaráti érzése, meggyőződése, hite fölött nem határoz a jog, pedig a társadalom rendje ily tényezőkön fordul meg.

A jog e rendet csak elismeri, a társadalom tényezőinek működési szabadságát, módjait csak nagy körvonalakban s akként határozza meg, hogy azoknak engedélyt ad, vagy őket eltiltja valaminek tevésétől, de nem kényszerít, mint a közjog a jogosítványok felhasználására. Ez által lesz a társadalmi rend, s abban az egyesek elhelyezkedése, kapcsolata folyton változó, egyensúlya labilis, és úgy tetszik, mintha e mozgó, ingó rendet csak a jog és jogszolgáltatás tenné biztossá, óvná meg a felbomlástól, ez volna fenntartója.

Valójában pedig a társadalmi rendet a jogon és jogszolgáltatáson túl: 1) az egyesek szabad együttműködése, 2) a javak helyes megoszlása, 3) a felebaráti érzés, és 4) az egyesek hite, meggyőződése tartják fenn.

Ha aratáskor a mezei munkások, városokban gázgyári munkások a kellő időben munkára nem vállalkoznak, ha a gyárosok, földbirtokosok munkát nem adnak, midőn adhatnának, ha a hitelintézetek bőséges készletek mellett hitelt nem nyújtanak, ha a földbirtok, az iparjog, a szellemi életpályák megszerzéséből a társadalom arravaló elemei tényleg ki vannak zárva, ha a felebaráti érzés nem enyhíti a verseny kérlelhetetlen eredményeit, a jog szigorát, a társadalom rendje ép úgy felbomlik, mintha a jogszolgáltatás nem bírja a jogellenes cselekedeteket megszüntetni s a jogot helyreállítani.

A társadalmi rendnek fenntartói eszerint első sorban az egyesek, illetőleg azok a hasznossági tekintetek, azok az erkölcsi, vallási erők, amelyek bennök hatnak, s csak másodsorban az egyesek akaratán felül álló jog és jogszolgáltatás.

Az állami és társadalmi rendnek alkotó, fenntartó éleméit okvetlen szükséges tisztázni, hogy a rendőrség természetét, helyét az emberi közületben megállapítani lehessen, mivel a rendőrség fogalmának a leggyakrabban kiemelt, kidomborított jegye a rendfenntartás.

Az eddigi fejtegetésekből pedig azt hisszük világos, hogy úgy az állami, mint a társadalmi rendnek a fenntartói egészen más tényezők, mint amelyeket a rendőrség nevével szoktunk jelölni.

Különösen a társadalmi rendnek automatikus a jellege, magától áll be nagy részben az emberi összeműködés és a javak megoszlása, az egyesek spontán tevékenysége által tartja fenn magát a társadalmi rend. Kívánatos, hogy az állam rendje is ily automatikus legyen, de egészben sohasem lehet az, mert egységes akaraton nyugszik, amelynek impulzusa szerint kell az egyeseknek összeműködniök, így benne az egyeseknek az az önkéntelen, automatikus összeműködése, ami a társadalomban a szükségletek kölcsönösségéből beáll, csak kivételképen, nagy nemzeti veszedelem alkalmával mutatkozik.

A rendőri működés ellenkezőleg, mint alább látni fogjuk, örökké idegen, külső erőként hat az egyesekre, az automatikus összeműködés hiányát időleg átmenetileg pótolja, az egyesnek akarata ellenére parancsol vagy tilt.

3. A természet, az elemek rendje. A természeti világ rendje a természeti erőknek, az elemeknek bizonyos ismétlődő egymásutánján, azoknak szokásos mértékén, kapcsolatán s egymásra gyakorolt hatásán alapszik.

Az éjjel és a nappal, a szelek, a vizek, a villamosság, a tűz jelenségei, a hegyek és a völgyek helyzete, élet és halál, az állatok száma, természete, a természeti rendnek a tényezői s állam úgymint társadalom e természeti jelenségek kapcsolatát és egymásutánját kell, hogy kiinduló pontul vegyék, midőn saját életüket berendezik, melynek előfeltételét a természet bizonyos szokásos rendje alkotja.

A természet rendjének megbomlása (tűzvész, árvíz, hegyomlás, pestis) megbontja az állam és társadalom rendjét is.

A természet rendjénél még világosabb, hogy annak fenntartója nem a természeten kívül álló rendőrség, hanem a természet maga.

4. A rendőrség. Úgy az állam, mint a társadalom rendjének fennállása attól függ, ha tényezőik, a nekik szánt működést kifejthetik s a javak megoszlása, használata háborítatlanul folyik a jog szabályai s az államcélnak alattomban értetődő követelményei szerint.

A rendőrség feladata ez alaptényezők mellett, az állam és társadalom rendjének előfeltételeit létesíteni, biztosítani, a társadalmi rendnek érvényesülését lehetségessé tenni, nem magát a rendet.

Az állami rend előfeltétele, hogy a király, a parlament, a hatóságok működhessenek. A rendőrség feladata épen abban áll az állami rendel illetőleg, hogy az állami szervek működése ne háboríttassék, hogy azok működését tényleg, esetleg külső erővel is lehetségessé tegye egyesek vagy tömegek gonosz szándékú támadása és az elemi erők (tűz, víz) hatalma ellenében.

Nehezebb a társadalom rendjének előfeltételeit ily egyszerűen megjelölni, amennyiben a társadalom millió egyén működéséből áll, akik működése, munkája, szórakozása nem látszik a társadalmi rendnek oly lényeges alkotó eleme lenni, mint aminő az állami rendben, az állami szerveké; továbbá, mert épen a társadalmi rend alkotó elemei, az egyesek többnyire a rend megbontói s csak kivétel, hogy maga az államhatalom és szervei zavarják meg.

A társadalmi rend előfeltételének is megvan mindazáltal világos fogalma. Az egyes társadalmi tagok működésének szabadsága s javainak élvezhetése, továbbá az emberi szükségleteknek a meglevő társadalmi kapcsolatban való kielégítése elé torlódó akadályok elhárítása képezi az előföltételt.

A rendőrség elsősorban azáltal állítja elő a társadalmi rend feltételeit, ha 1) az egyeseknek a jog által engedett szabad működését és javait állandó őrködéssel védelmezi másoknak valószínű vagy tényleges támadása ellen; 2) ha az ily támadásokat tényleg megakadályozza; 3) a támadásokkal megzavart rendet helyreállítja a támadásnak, a jogtalan állapotnak tényleges megszüntetése és a jogrend helyreállításában való segédkezés által. Mindezen pontok az állami rendre is állanak.

Másodszor azáltal állítja elő a társadalmi rend feltétételeit, ha az egyeseknek szabad működését, midőn abban egyenes jogsérelem nincs is, megakadályozza, őket valaminek tevésére szorítja, mivel szabad működésök mások sértésére, szabadságuk korlátozására vezethet, azoknak alkalmatlanságot, hátrányt, megbotránkozást, félelmet okozhat, őket szabad működésökben, javaik élvezetében zavarhatja. (Állatok elzárása, kocsikon lámpa, dörzsfék alkalmazása, út melletti telken kerítés állítása, víznek a padláson tartása, szabad ég alatti gyűlés eltiltása.)

Akár a bűntetteknek, akár az alkalmatlan, hátrányos vagy épen veszélyes tetteknek eltiltása, meggátlása vagy bizonyos pozitív berendezés létesítése csak föltétele a társadalmi rendnek, mely a tevékenység szabad kifejtésében s a javak használatában áll.

A rendőri megakadályozás avagy a rendőri kényszerítés valaminek létesítésére azonban csak tényleges, időleges megnyugtatást ad. A bűntett, a kihágás meggátlását követnie kell a büntetésnek, ezekhez, valamint a rendőri pozitív létesítményekhez (víztartó a padláson, dörzsfék) a társadalmi rend valamely más intézményének is kell járulnia, mely a társadalmi együttműködést magát lehetségesíti. Az elbocsátott bűntettesek segélyzése, munkanélküliekről való gondoskodás, az utcák szélesbítése, a meredek utak helyett alkalmasabbak készítése a példái a közrend és a rendőrség viszonyának. A bűncselekmények meggátlása, szerzőik följelentése, a társadalmi rendet nem tartja fenn, hanem a büntetés. A rendőri korlátozások, p. o. bizonyos építési anyaggal való építés, a pincelakások eltiltása, nem biztosítják a helyes rendet, ha az emberek képtelenek azt az anyagot megszerezni, avagy a pincelakásokat másokkal pótolni.

A rendőrség ugyancsak ily feltételt teremtő működést fejt ki akkor is, ha bevégzett bűntettek kinyomásában, a tettesek kézrekerítésében közreműködik. Mind e ténykedései csak feltétele annak, hogy a társadalmi rendnek formai fenntartója, a jog és a bíróság működését végezhesse.

Harmadszor az elemi, a természeti erők rendkívüli kitöréseinek megfékezésében rejlenek a társadalmi rend előfeltételei. Robbanások, árvíz, pestis, állatok úgy a társadalom mindennapi közönséges életének rendjét, mint magát az állam alkotmányos életének rendjét megakaszthatják. Az ilyen természeti erők megfékezése, eltávolítása nyilván nem a társadalmi vagy állami rend, hanem annak előfeltétele. Az utcán lövöldöző, sebesen hajtó emberek között, nagyforgalmú városban szabadon eresztett szarvasmarhák között, árvízkor, tűzvészkor, a súlyosabb ragályok alkalmával megszűnik a társadalmi, sőt a természeti erők egyes rendkívüli kitöréseikor még az állami rend is, mert tényezőik működésre majdnem képtelenekké válnak.

A földmívelés, az ipar, a tudományos foglalkozások között levő kapcsolatok, az emberek lelki épülésére, egészsége érdekében, avagy szórakozására létesített társas berendezések, s mindezeknek összefüggése az állam intézményeivel teszik a közrendet s ennek csak előfeltétele az elemi erők rendkívüli kitöréseinek megakadályozása, a tűz, a víz, a robbanások, stb. elemi erők rendészete.

Ha a közrend az emberi szükségleteknek állami szervek és magánosok összeműködése általi kielégítése az általános és közös jó tekintetei szerint, a jog és természeti erők korlátai között, úgy a rendőri működés a közhatalomnak az a ténykedése, amely ez összeműködésnek, valamint a szükségletek kielégítésének előfeltételeit, amennyiben emberi akarattól vagy természeti erőktől függ, állandó ügyeléssel és széleskörű diszkrécionárius hatalommal, fizikai erőnek is rögtöni alkalmazhatásával létrehozza és fenntartja.

A közrend egyik része az embereknek a jogrend által meghatározott, a másik része a jogrend által nem érintett összeműködése, illetőleg a javaknak elosztása.

Adva lévén a büntető jog, a rendőrség szerepe e jog érvényének és kiszolgáltatásának előfeltételeiről való gondoskodásban, a bűntettek megakadályozásában és a bűntettesek kézrekerítésében fog állani.

Hasonlóképen ha a köz- és közigazgatási jog az emberi működés célját, tartalmát pozitíve megszabja, az ily működésnek megvannak természetszerű, logikai előfeltételei.

A közrend előbbi részének előfeltételei könnyen meghatározhatók. Ha a gyógyítás külön orvosi karnak kiváltsága, ebből következik a kuruzslók megakadályozása, másrészt a gyógy-személyzet kényszerítése, hogy működését végezze is. (Kih. bfk. 92-96. §.) Ahol a járványok megelőzését, elnyomását a jogrend elfogadja, ott ennek előfeltétele, orvosok, a családfők, az ipari, neveidei főnökök különös följelentési és gyógyítási kötelessége. A hatósági húsvizsgálat előfeltétele a marháknak vagy a közvágóhídoni levágása, vagy pedig a magánhelyen történő vágásnak előzetes bejelentése. Ha a mérgek forgalmának korlátozását a jogrend szentesíti, minthogy a mérgeknek gyógyszerekben, ipari készítményekben való alkalmazása nélkülözhetetlen, a korlátozásnak szükséges előfeltételei könnyen megállapíthatók. (Kih. btk. 108. §. 2., 3.. 4.)

Ellenben a közrend azon részének előfeltételei, amely rész az emberek működését, vagy összeműködését szabadra ereszti, azt tetszésöktől teszi függővé, sokkal nehezebben határozhatók meg.

Mikor tartozik az egyes jogilag szabad működését másokéhoz alkalmaztatni? Kössenek-e egyezményt szabad emberek? gazda és aratók, gyáros és munkások, utas és szállító? mekkora legyen valaminek az ára, minő legyen a bér? Mind a szabad összeműködésnek vagy az egyéni elszigetelt működésnek és a javak megoszlásának esetei.

A legegyszerűbb eset, a vásárok, a népünnepek, körmenetek, népgyűlések, csoportosulások alkalmával az egyes magatartásának kérdése. Az egyesnek alá kell rendelnie a maga szabad mozoghatását a hatóság belátásának, hogy mások hasonló szabadsága lehetséges legyen (Kih. btk. 42. és 78. §§.). A lovaglás, a hajtás, a közúti vasút menetének sebessége hasonló alapon s a hatóság belátása szerint korlátoztatik. (120. §.) Lövöldözni, robbantani szabad, de az mások szabad működését vagy összeműködését, azaz a társadalmi rendet tenné lehetetlenné, úgy kell tehát végeztetniök, hogy e rend fennállhasson. E módot a hatóság belátása fogja megszabni. Ugyanilyen előfeltétel jellegével bír a természeti erők, anyagok (tűz, gőz, villany, mérgek) használatának mások szabad működéséhez alkalmazandó módja.

Az állam elvontan meghatározhatja bizonyos szokásos szabad működéseknek mások, vagy akár az állam működésére való feltételszerű természetét, p. o. hogy várak tervének lerajzolása, bizonyos ellenséges irányzatú jelvények használata, nagyobb mennyiségű fegyverek szerzése, büntetéspénzeknek az elmarasztaltak részére közgyűjtés általi beszerzése, a tiszteletnyilvánítások az elítéltek mellett, az állam működési szabadságára akadályozók s azokat büntetéssel sújthatja.

Marad azonban a polgárok szabad tetszésére bízott viszonyokban igen sok oly helyzet, mely mások működési szabadságát a legerősebben gátolhatja, a nélkül, hogy általában meghatározni lehetne. A terrorizmus, melyet munkások egymásra vagy a munkaadókra gyakorolhatnak, az osztályok, felekezetek, politikai, vagy szociális célú gyülekezetek izgatottsága a társadalmi rend békés folyását megakaszthatják. Vajjon ennek ily előfeltételéről gondoskodhatik-e a közhatalom? Meggátolhatja-e a jogrendbe nem ütköző, de másokat megfélemítő ily szabad nézet-, érzület-nyilvánításokat, kényszerítheti-e az egyest ilyen szabadon hagyott cselekvényekben is bizonyos magatartásra? Ezek a rendőri működésnek legkényesebb kérdései, melyekre az érdemleges feleletet csak a rendőri működés egész természetének és az állami életben elfoglalt szerepének meghatározása után adhatni, itt azonban formailag fölvetni okvetlen szükséges volt.

A rendőri működés természetének megállapításához mindenesetre az első követelmény, hogy a szükséglet, amely kielégítendő és a kielégítés módja, alanya egymástól elkülönítve gondoltassék.

A szükséglet a közrendet az emberi szabadságtól és természeti erőktől függő előfeltételekkel ellátni.

A rendőri működés a szükséglet szempontjából, amelyet kielégít, abban különbözik tehát először is más állami működésektől, hogy míg ezek magát az állam célját, illetőleg ennek egyes részeit: a nemzeti függetlenséget, a jogot, a közvagyonosodást, műveltséget, erkölcsöt ápolják, addig a rendőrség csak mindezeknek előfeltételét, azt a külső, azt az időleges biztonságot, amely a tulajdonképeni célok érdekében való működésnek pozitív kifejthetésében és háborítlanságában áll.

A rendőri működés olyan viszonyban van az állam többi feladataihoz, aminőben a pénzügyi. Mindenik közvetve járul csak az állam céljához; ezért nehezebb megérteni szükségességüket, ezért sohasem lehetnek népszerűek a rendőr és a finánc. A pénzügyi közegek sem az állam céljait valósítják, hanem azoknak csak gazdasági, pénzbeli feltételeit.

A nemzeti függetlenség, a jog szentsége, a közvagyonosság, a kultúra és szociális összhang mellett a rendőri és pénzügyi célok csak föltételszerűek, eszközjellegűek, alárendelt szetepűek, melyet csak akkor tölthetnek be jól, ha magukat amazok feltételének, kiegészítőjének ismerik föl, s nem akarnak az állam, vagy társadalom fenntartói lenni. Nem a pénzügyi igazgatás látja el az államot pénzzel, hanem a közgazdaság, melynek a pénzügyi igazgatás csak ügyvivője vagy partnere.

Hasonlókép nem a rendőrség tartja fenn az állam és társadalom rendjét, hanem a nem-rendőri alkotmányos és a társadalmi tényezők; a rendőrség ezeknek csak segéde, működésüknek részint pozitív feltételeiről gondoskodik, részint az akadályokat hárítja el útjokból.

Vége ott az állami és társadalmi rendnek, ahol azt csak a rendőri működésben rejlő különleges erők, ú. m. az őrködés, kémkedés, diszkrécionárius hatalom s a fizikai erő tartja egybe.

Másodszor abban különbözik a rendőrség által kielégített szükséglet más állami szükséglettől, hogy folytonos gondozást, őrködést, az emberi életnek percről-percre való megfigyelését, s legegyénibb alakulataiba való rögtönös, karhatalmi beavatkozást kíván az illető hatóságnak alanyi belátása, diszkrécionárius hatalma szerint. Az államnak egységes személyként, egységes akarat útján való hatása a rendőri működés terén szűnik meg leginkább s kezdődik az esetről-esetre helyesnek, célszerűnek, szükségesnek az a változatossága, melyet az állam részéről egyforma elbánáshoz szokott jogérzet − nem ritkán helyesen − rendőri önkénynek nevez.

Aki tagadja egy ilyen, az életnek minden pontján és percében működő közhatalom szükségét, aki azt különösen előre szabályozható hatalomnak állítja, az szemet huny a legmindennapibb szükségletek előtt, amint ezt alább részletesen igazolandjuk.

A rendőri szükséglet kielégítésének módja vagy szabályok által meghatározni ez előfeltételeket, vagy esetről esetre.

Az alany, a személy, mely a szükséglet kielégítéséről gondoskodik vagy a törvényhozás, vagy a végrehajtó hatalom.

A rendőri működést végezheti a törvényhozó szerv, midőn a közrendnek ez előfeltételeit szabályokkal meghatározza, p. o. népgyűléseknek a parlamenttől bizonyos távolságban való tartását eltiltja, a rendőrségnek a büntető perbeni szerepét, a társadalmi élet bizonyos előfeltételeit a közcsend, a közillem, az elemi erők tekintetébeni biztosság körül általában megállapítja. De végezheti esetről-esetre tett intézkedésekkel is. Erre a rendes példa, midőn a törvényhozó test elnöke esetről-esetre intézkedik a törvényhozó szerv működésének az emberi szabad akarattól, avagy az elemektől függő előfeltételeiről.

A rendőri működés azonban diszkrécionárius és ügyelő, őrködő természeténél fogva, továbbá mivel az állami, társadalmi életnek, s a természeti világnak óráról-órára változó körülményeihez kell alkalmazkodnia, inkább a kormány és közigazgatás működési körébe esik, mint a törvényhozáséba. A kormány alkalmasabb rögtön szabályokat létesíteni, a közigazgatás pedig egyes esetekben a közrend előfeltételeit meghatározni. Azonban a kormány szabályalkotó hatalma is csak részben felelhet meg a közrend feltételeinek s a rögtöni beavatkozás szüksége miatt a rendőri működés súlypontja az egyes közigazgatási hatóságokba esik.

A rendőrség fajai.

A rendőri működés természetének konkrét meghatározása csak úgy lehetséges, ha a rendőrség egyes fajai vétetnek tekintetbe és a rendőrségnek mindenik faja külön hasonlíttatik össze más állami működéssel.

A közrend a fennebbiek szerint az emberek összműködésén, a jogon és más nem jogi erőkön nyugszik. A jogon kívül, tényleges fizikai, értelmi, gazdasági, erkölcsi erők, érzelmek, a hit tartják fenn a közrendet.

A rendőrség is tehát részint a jog, részint a közrendhez szükséges egyéb, nem jogi erők érvényesülésének feltételeit nyújtja, amennyiben e feltételek emberi szabad működésétől avagy elemi természeti erőktől függnek.

A közrendnek jogi összetartó, rendező ereje gyakorlatilag legfőképen a jogszolgáltató bíróságok útján nyilatkozik, így még az alkotmány legfőbb tényezőinek érvényesülését, király, parlament, hatóságok működését is végelemzésben a (közjogi, közigazgatási, büntető) bíróságok biztosítják. Még inkább tartja össze az egyes magánosok működését a jogszolgáltatás.

Ellenben a közrendnek fizikai, értelmi, gazdasági, erkölcsi, érzelmi, hitbeli erői nincsenek oly határozott szervbe egyesítve, aminő a jogra nézve a bíróság, hanem ez erők a legkülönbözőbb forrásokból fakadnak. Két főcsoportra oszthatók e források, az egyik csoportba tartoznak a közigazgatásban összpontosított, a másik csoportba tartoznak az egyes magánosokban és ezek kapcsolataiban (rendek, osztályok, társulatok, egyletek) működő erők.

A rendőrség tehát aszerint lesz különböző, amint a bíróságok, avagy a közigazgatás és a magánosok működésének előfeltételeiről gondoskodik. Névszerint jogi, bírói lesz a rendőrség, amennyiben a jog, a bíróság érvényesülésének feltételeit hozza létre, közigazgatási, amennyiben a közigazgatás működését teszi lehetségessé, továbbá ugyancsak közigazgatási, a-mennyiben a közigazgatás egyik feladata az egyes magánosok működésének bizonyos előfeltételeiről gondoskodni.

A jog uralma, melyet végső esetben a bíróság tart fenn, adja az egyesnek, valamint az államhatalomnak azt az érzést, amelyet biztonságnak nevezünk. Ezért neveztetik a jognak, a bírói működésnek előfeltételeit megteremtő rendőrség biztonsági rendőrségnek.

A közigazgatás vagy az egyes magánosok működése ellenben a legkülönbözőbb emberi szükségletek (egészség, vagyonosság, értelmi képzettség, vallásosság, nemzeti erőfokozás) kielégítésére vonatkozik.

A rendőrségnek tehát, amennyiben nem a jogvédelem körül nyilatkozik, nem lehet a tevékenységét oly egyetemes jelzővel kifejezni, aminő a biztonsági, a jogvédő rendőrségre nézve. Hanem a rendőrségnek nem biztonsági részét közigazgatásinak nevezik, amennyiben a közigazgatás működésének feltételeit nyújtja, amennyiben pedig a magánosok működésének feltételeiről gondoskodik, azért nevezzük közigazgatásinak, mert e feltételek nem jogiak és mert nem bírói, hanem közigazgatási működés által lehet őket előállítani.

A rendőri működésnek ez a két ágra válása, nevezetesen az egyik ágnak a bírói, a másiknak a közigazgatási működéshez kapcsolódása azért nem szökik szembe, mert a rendőrség szervezetileg sem a bírósági szervezettől, sem a rendészetin kívül létező többi közigazgatási feladatok szervezetétől elválasztva nincs.

Így az ügyészség, a vizsgálóbíróságok, a bírói szervezethez vannak kapcsolva, már pedig ezek, sőt maga az ítélőbíróság is számos rendőri teendőre, p. o. bűnjelek lefoglalása, ház, iratok kutatására, letartóztatásokra jogosult.

Másrészt a bírói rendészetnek túlnyomó teendője a nyomozás, a tettes szökésének, a bűnjelek megsemmisítésének megakadályozása, a közigazgatási szervezet közegeire tartozik.

Viszont a közigazgatás egyes ágainak szervei ép úgy végeznek egyenes közigazgatási működést, mint kiegészítő rendőrit. A közlekedési igazgatás utakat, vasutakat épít s útrendészetet gyakorol, a forgalmi mértékeket tart és hitelesít, s azok használatát biztosítja, a közegészségi talajt, vizet, levegőt egészségesbít s azok megrontását akadályozza, a közoktatási iskolákat állít s iskolarendészetet gyakorol.

A rendőri működés természetét ezek szerint másként tisztázni nem lehet, mintha azoktól a szervektől eltekintve elemezzük, amelyek annak végzésére hivatvák. A vizsgálóbíró, a rendőrkapitány, a szolgabíró, a tanfelügyelő, a bányakapitány nemcsak rendőri, hanem a legkülönbözőbb bírói és közigazgatási működésre hivatvák.

így szétválasztva a rendőri működést a különböző szervektől, melyek végzik, állapíthatjuk csak meg, miben különbözik az az államnak jogi, bírói működésétől, s mennyiben egyezik közigazgatási működésével, végül miben különbözik ez a hatalom a közigazgatásnak nem rendőri működésétől.

a) Biztonsági rendőrség. A bírói működéstől abban különbözik a biztonsági rendőrség, hogy 1) a jognak nemcsak eszményi uralmát biztosítja, mint a bíróság, amely a jogellenes tényt megtorolja, hanem a jogvédte állapotokat tényleg külső hatalommal is fenntartja, azok jogellenes megzavarását, folytonos éber őrködés által megakadályozva, a bűntettre való előkészületeket, a bűnkísérleteket eredménytelenné téve; 2) hogy a jog eszményi uralmának fenntartását, ú. m. a bűntevők sértéseinek megtorlását, illetőleg ártalmatlanná tételét lehetségessé teszi a tettesek, a bűnjelek kézrekerítése által, 3) hogy e két feladatának betölthetése végett nemcsak tények, hanem valószínűségek alapján is megszoríthatja a személyes szabadságot.

Nyilvánvaló ezekből, hogy a biztonsági rendőri működés alapkülönbsége a bíróitól nem abban áll, hogy ez utólagos, a rendőri pedig megelőző, mert ez csakis a bűntettek megakadályozására nézve igaz, ellenben annak lehetővé tételében, hogy a megtörtént bűntettek szerzői megbüntettessenek, ártalmatlanná tétessenek, a rendőri működés ép oly utólagos, represszív természetű, mint a bírósági.

A biztonsági rendőri működés lényege a jogrendnek minden módon való lehetségessé tétele, a bírói működés kiegészítése. Ezért őrködik folyton, ezért kutat a bűntettek, a tettesek, a bűnjelek után, ezért hatalmát nemcsak bizonyítékok, hanem valószínűség alapján is gyakorolhatja, ezért alkalmazhat karhatalmat, mielőtt intézkedésének ténybeli alapja iránt a teljes jogi bizonyosság meglenne.

A biztonsági rendőrség működésének lényege állandó őrködésben, a valószínűség, a gyanú alapjáni intézkedhetésben, sőt a karhatalomnak ténybeli bizonyosság nélküli alkalmaztatásában rejlik.[10]

b) Közigazgatási rendőrség- A közigazgatási rendőrség működését magától a közigazgatástól pedig az különbözteti meg, hogy amíg a közigazgatás valami állapotot (folyópartot, medret, erdőt), vagy intézményt (várat, utat, vasutat, iskolát), vagy műveletet (katona-, adószedést, mozgósítást) létesít vagy folyamatot (közlekedést, vasúti szállítást, állatállomány-szapororodást és javítást) tervez, addig a közigazgatási rendőrség mindezen állapotok, intézmények, műveletek, folyamatok előfeltételeit nyújtja, őrködés és az emberi szabadságnak világos kötelességek megszabása vagy valószínűség alapján, esetleg karhatalmi megszorítása által.

A gát- és folyam-, az erdőrendőri ténykedéseknek, a véd-kötelezettek, az adózók bizonyos jelentkezéseinek, az utak, hidak használati szabályainak mind ilyen előfeltétel-teremtő, ilyen óvó, védő fenntartó jellege van a közigazgatás alkotásaira vagy az általok célzott folyamatokra.

De miben egyezik minden rendőri működés a közigazgatásival? S mi választja el mindkettőt a bíróitól?

A rendőri működés is mint a közigazgatási, alkotó, kezdeményező; míg a bírói csak ellenőrző, rendező. A rendőrség valami újat létesít, míg a bíró csak a más által létesítettél szentesíti vagy a jogszabályhoz képest rendbehozza. A rendőrség a való életnek, az emberi cselekvésnek ép oly részese, mint magok az egyes emberek, vagy mint az építő, a tanító, a pénzverő, a bankjegy-kiadó, a húsvizsgáló közigazgatás. A bíró ellenben kívül áll az emberek cselekvő életén, abba csak ez élet egyes cselekményeinek lefolyása után nyúl be s akkor is nem az emberi élet összes erői, érzelmei, szenvedélyei és érdekeivel, hanem csak a jognak, az igazságosságnak, a szenvedélytől ment észnek szellemi fegyverével.

A rendőrség és közigazgatás megegyeznek tehát abban, hogy mindegyik alkotó működést végez, a különbség közöttük az, hogy a közigazgatás alkotása elsődleges, derekas, az elérni kívánt célra egyenesen irányuló, a rendőrségé másodlagos, közvetett, kiegészítő, mellékes. Az iskola, a vasút, a hadsereg által elsődleges cél éretik el, az iskolai, a higiéniai, a vasúti rendőrség, a hadkötelesek jelentkezési kötelessége által csak e célnak előfeltétele létesül.

A közigazgatási rendőrség működése úgy viszonylik a közigazgatáséhoz, mint a gazdaságban bizonyos cikkek létrehozása ezek megóvásához. A fazsindely, a fakaró s kátrányozásuk, a gyümölcsös, a veteményes és körülkerítésük, egyaránt alkotó működések, de a fő, a derekas, a direkt alkotás a karó, a gyümölcsös, a veteményes, a másodlagos, a kiegészítő a kátrányozás, a kerítés.

Ily előfeltételt teremtő, ily óvó működést a közigazgatási rendőrség azonban nemcsak a közigazgatás működése, alkotásai tekintetében fejt ki, hanem az egyesek működései, alkotásai, bizonyos természetes állapotok és folyamatok körül is.

A mezei, az erdei, az állategészségi, a vadászati és halászati rendőrség, az iparüzem, a közcsend és közillem, a tűz, a víz, s a többi elemi erők (villany, gőz, gáz, nehézkedés, esés stb.) rendészete a közigazgatási rendészetnek olyan ága, mely nem a közigazgatás működésének és alkotásainak, hanem a magán és társadalmi működések állapotok rendjének föltételeit nyújtja.

Mezei, erdei gazdálkodás, állattenyésztés, iparűzés, társadalmi működések, tűznek, víznek, bányának, épületeknek, a hal- és vadtenyészetnek, csendnek és illedelemnek állapotai társadalmi és természeti állapotok, amelyeket az állam rendező, jogi és direkt, alkotó közigazgatási működésével csak egyrészben érint, (az oktatás, kísérleti állomások, múzeumok állítása, vetőmag, apaállatokról való gondoskodás, kiállítások rendezése által) másrészben pedig egészen magára hagy.

De nem hagyja magára e működések folytathatása, ez állapotoknak az emberi szükségletekkel összhangzó volta tekintetében.

Az állam e működéseknek, ez állapotoknak az emberi szükségletekre kedvező feltételeiről gondoskodik. Ebbeli működése részben jogi is, midőn a mezei, az erdei gazdálkodás, az állattenyésztés, az állatforgalom bizonyos módjait jogszabályokkal körülírja, az elemi erők, a tűz, víz, gőz, nehézkedés hatásait, emberekre, javakra jogilag minősíti.

Működésének súlypontja azonban nem a jogi és bírói ténykedésbe, hanem a rendőribe esik. Mert mindezeken a tereken attól függ az emberi fáradozások sikere, az állapotoknak az emberi szükségletekre kedvező volta, ha van az emberi életnek olyan tényezője, mely nemcsak a jognak elvont szabályaival, a bíróságoknak eszmei és utólagos segítségével, hanem az emberi előrelátásnak, gondosságnak, leleményességnek s tényleges hatalomnak fegyvereivel állandóan őrködik s kezdeményezőleg gondoskodik az emberi működéseknek, a társadalmi és természeti rendnek legkonkrétebb, rögtön felmerülő előfeltételeiről.

A közigazgatási rendőrség működésének egy nagy része tehát nem a közigazgatási működésnek és alkotásoknak, hanem magának a társadalmi rendnek, mint az egyesek szabad működésén alapuló kapcsolatnak s a természeti rendnek előfeltételeire vonatkozik.

A közigazgatási rendőrség működését ezen a téren sem jellemezhetni kiválólag megelőző természetével. Tűznek, víznek, sáskának, filloxérának, hernyónak, marhavésznek pusztításait nemcsak megelőzni, de elnyomni, a beomlások, robbanásoknál elszerencsétlenedetteket gondozni, a halászati, vadászati, közcsend és közillemi tilalmak áthágóit meg is kell akadályozni.

De jellemző a közigazgatási rendőrségre, hogy feladatainak megoldására diszkrécionárius kényszerhatalma van az egyéni szabadsággal szemben, különösen pedig, hogy állandó Őrködésre, kezdeményezésre, önálló új állapotok létesítésére hivatott s a társadalmi összműködésben más társadalmi elemekhez hasonló működést fejthet ki. így rögtöni baleset, árvíz, 1űz, marhavész esetén, valakinek a tömeg részéről megtámadásakor, ismeretlen egyén eltemetésekor. A jellemző itt nyilván az, hogy a rendőrség új állapotokat létesíthet a magánosok helyett, hogy velők egészen egyenlő tevékenységet foghat, tüzet olt, roskadozó épületet megtámaszt, beteget fölszed, temet, talált gyermeket táplál stb., szóval a magánosok működését kiegészíti, kipótolja, hogy a társadalmi rendnek szokásos folyása fennmaradjon, szóval a társadalmi rend föltételeit állítja helyre.

A közigazgatási rendőrségnek az a része, amely az elemi erők elleni küzdelemből áll, mint a tűz, a víz, a robbanások, beomlások, vadállatok elleni védekezés, hasonló érzést van hivatva biztosítani, csakhogy a természet irányában, mint aminőt a biztonsági rendészet a jogellenes törekvések irányában s így sorozzák a biztonsági rendészet körébe az elemi bajok elleni védelmet, annál is inkább, mert az emberek bűntevő törekvései s az elemi erők pusztításai a legáltalánosabbak s szervezetileg is legcélszerűbb a küzdelmet a jogellenes s az elemi erők ellen összekapcsolni, míg a mezőgazdaság, az ipar, a közlekedés, a bányarendészet az illető külön közigazgatási ághoz marad kapcsolva.

A biztonsági rendészet tehát a legtöbb államban nemcsak a jogrendellenes cselekedeteknek, hanem az elemi erőknek rendészetét is magában foglalja.

A rendőri működés határai.

A rendőri működés természetének konkrét meghatározása − az eddigieken kívül − csak úgy lehetséges, ha a közrendet valami látható jellel el bírjuk határolni; mert a rendőri működésnek nyilván határt szab a közrend.

A rendőri működés az állam és a társadalom rendjének előfeltételeiről való gondoskodásban állván, amennyiben ezek az emberek szabad magatartásától vagy a természeti erők hatalmától függnek, − a rendőri működésnek határa, amelyet nem szabad átlépnie, magában az állam és társadalom állandó rendjében rejlik. Mivel pedig e rendet, vagyis az emberek működését és javaik elosztását, élvezhetését, láthatólag és tárgyilagosan a jog határozza meg, anélkül, hogy a jogrenddel egy lenne, a rendőri működésnek határát először is a jogrend képezi, amelyet a rendőrség át nem léphet, s amely által vont körön belül fejtheti csak ki tevékenységét.

Az állam és társadalom célja, amennyiben a jog annak valamely kívánalmát nem szabatosította, nem nyújt a rendőrségnek alapot, hogy reá támaszkodva, az állami vagy társadalmi célnak a jog által kifejezett valamely részével magát ellentétbe helyezze s nevökben a jogrendet mellőzze. A rendőrség nem helyezkedhetik a jog fölé.

A rendőri működés ily elhatárolásának szükségképi előzménye az állam és a társadalom rendjének tárgyilagos jog általi szabályozása, szóval a köz- és magánéletnek tárgyilagos jogszabályok alárendelése.

A köz- és magánélet jogi rendezése azonban, minthogy a rendőri működés is közéleti működés, magában foglalja a rendőri működés jogi rendezését is. Ügy látszik ennélfogva, mintha a rendőri működés határát nem lehetne a jogrendben keresni, miután a rendőrség működése is a jogrendnek kiegészítő része s így a jog önmagának nem lehet határa, nem választhatja szét a rendőri és a nem-rendőri életjelenségeket. Úgy látszik, a rendőri működésnek a jog csak úgy képezhetné határát, ha a rendőrség nem állana a tárgyilagos jog alatt.

Csakugyan a rendőri működés másként is van a jognak alávetve, mint a többi köz- és magánéleti jelenségek, van különös rendőri jog. A nem-rendőri viszonyokat a jog egész tartalmúkra nézve objektív szabályok alá helyezi, a rendőri tevékenységnek ellenben csak külső határait írja körül, amelyeken belül a rendőrségnek szabad méltatása van.

Vajjon a rendőrségnek fenntebb adott fogalma nyújt-e e-lég támpontot arra, hogy a szoros jogrendnek s a rendőrségre vonatkozó különös jogrendnek területeit elvileg kijelölni lehessen? A rendőrség fenntebbi fogalma az emberi erők felosztásának szükségén alapszik.

Minden nemzet kétfelé osztja erőit, azok főrészét céljainak egyenes megvalósítására fordítja, a másik kisebb részét egyenesen nem céljai megvalósítására, hanem maguknak a működő erőknek fenntartására, megóvására alkalmazza. így a nemzeti erők egyenesen a nemzet céljaira működnek, midőn p. o. a nemzet országló minőségben sereget tart, jogot alkot, iskolákat, közgazdasági intézményeket létesít, vagy midőn társadalmi minőségében az egyesek szabad munkájával mezőgazdaságot, ipart, tudományt űz, ezek áhítatával, hite fenntartására, egyházzá alakul. Ellenben a nemzeti erők másik része csak közvetve szolgál a nemzeti célok elérésére, mert feladatuk abból áll. hogy a nemzet országló tevékenységét s az egyesek társadalmi munkáját óvják, lehetségessé tegyék.

A nemzet annyit bír törekvéseiből megvalósítani, amennyihez ereje van s amennyire alkatelemeinek erőit arányosan elosztani, összefoglalni, működtetni bírja.

A nemzetnek azokat az erőit, melyek egyenesen az államcélra irányulnak, pozitív munkára hivatottak, nem pótolhatják a rendőri óvó, előfeltételt teremtő működésre kijelölt erők. Semmiféle rendőrség meg nem óvhat oly alkotmányt, amelynek működő erői képtelenek a nemzeti szükségletek kielégítésére, fenn nem tarthat olyan társadalmi rendet, amelynek vezető, a gazdasági és szellemi javak birtokában levő elemei gátul szolgálnak a társadalom többi tagjainak szükségleteik tekintetében. Képtelen alkotmányt, embertelen büntetőjogot, helytelen birtokmegosztást, oktalan vám-, iparrendszert se fejedelmek, se parlamentek nem bírnak rendőri eszközökkel fenntartani.

A jogrend körébe mindaz tartozik tehát, ami az állami és társadalmi rend állandó alkotó elemeit, ezeknek direkt emberi célok létesítésére vonatkozó működését, pozitív javait illeti, a rendőrség jogrendjének körébe pedig csak az, ami az állami és társadalmi rendre csak a körülmények szerint különböző, változó előfeltétel jellegével bír.

A rendőrség működésének határát ennélfogva a jogrend alkotja.

A jogrend ekként az emberi életnek állandó, egyúttal legmagasabb külső szabálya. A jogrendben a rendőrség jogrendje egy különös, a közrend előfeltételeinek meghatározására vonatkozó, alárendelt jogvidék.

De azért is szükségképen a jogrend a rendőri működésnek a határa, mert a jogrendben a megállapodott, mondhatni tárgyilagossá vált ész, a rendőrség részleges jogrendjében pedig az esetről esetre változó, alanyi belátás, a diszkrécionális méltatás uralkodik.

Ebből folyólag a rendőrség, még ha a kormány kezeli is, nem lehet jogalkotó vagy jogváltoztató hatalom, s hatáskörét eszközeit a jogalkotó hatalomtól nyeri, akár egyenesen olyképen, hogy a jogalkotó hatalom állapítja meg, melyek a közrend előfeltételei s mily eszközök használhatók az előfeltételek létrehozására, akár közvetve, midőn a jogalkotó hatalom a rendőrséget a közrend bizonyos feltételei tekintetében szabályalkotó, büntetéseket statuáló hatalommal ruházza fel, avagy szabályalkotó hatalom engedélyezése nélkül megengedi neki, hogy esetről esetre kisebb, néhány koronányi bírsággal, vagy néhány napi elzárással fenyegethessen, illetőleg ilyen büntetéseket kiróhasson.

Bármennyire a törvényhozás körébe vonassék is azonban a rendőri működés szabályozása, a törvényhozó hatalom mégis csonka fog mindig maradni a rendőri működés tartalmára nézve.

Nevezetesen szabályozása a legtöbbször csak annak körülírására terjedhet ki, mi tartozik a rendőri működés körébe, minő eszközöket használhat, minő, mekkora egyenes kényszert vagy büntetéseket alkalmazhat, de a legtöbbször a törvény nem írhatja körül a tényállást, amely a kényszer vagy a büntetés alkalmazásának szükségképi előzménye.

A tényállás meghatározása, mely a közrend feltételének tekintetik, akár általános szabály útján, akár egyes esetre vonatkozó intézkedéssel, az esetek igen nagy részében a kormányt, illetőleg az egyes rendőri hatóságot fogja illetni. A kihágásokról szóló büntetőtörvényünk telve van oly büntetésekkel, amelyeknek előzménye, a kihágás tényálladéka a kormány vagy a törvényhatóságok szabályrendeletén alapszik, amelyeknek szükségességét, vagy célszerűségét a bíróság (1879: XL. t.-c. 10. §-a) bírálat tárgyává sem teheti. P. o. minő zászló, jelvény jelent ellenséges irányzatot az állam és intézményei iránt (36. §), minő gép, mozdony, vaspálya veszélyes az életbiztonság, az egészség szempontjából, (111. §) rendeletileg állapíttatik meg. De nemcsak rendelet, hanem egyes hatósági intézkedés is megállapíthatja a kihágást, p. o. csoportosulás (42., 78. §), roskadozó épület (117. §) esetében. A vaspályákra nézve a biztonság szempontjából szükséges előfeltételeknek, tehát a rendőri kihágásnak megállapítását (112. §) úgy rendelet, mint intézkedés által lehetségesnek nyilvánítja, midőn így szól: Aki vaspályán … a biztonság szempontjából kiadott rendeletet vagy intézkedést … megszegi.

A rendőrség ekként önálló hatalommá válik, amely a közrendnek a jog által nem szabályozott tényezőit, erőit irányítja a közrendnek a jogrenden túl fekvő terére lép.

A rendőri működés határaira nézve az alapelvek a következőkben foglalhatók össze.

A rendőri működés természete kívánja, 1) hogy törvényhozó, szabályozó hatalma a legszűkebb körre szorítassék, különösen pedig, hogy hatáskört szabályozó hatalma ne legyen.

Ebből folyik, 2) hogy a közrendnek csak kiegészítője lehet, annak és tényezőinek helyére nem léphet, azok működését át nem veheti, csakis kivételesen és időleg pótolhatja (mikor és mennyiben? külön és részleges tárgyalást kíván); 3) hogy a rendőri működést meg kell előznie, vagy követnie az elsődleges állami vagy társadalmi működésnek; 4) hogy rendőri működéssel, járulékos, előfeltélelszerű természeténél fogva, egymagában semmiféle állami vagy társadalmi szükségletet kielégíteni nem lehet.

Ahol a rendőri működésnek ezek a határai meg nem tar-tatnak, ott először is az egész jogrend s így a közrend, amennyiben a jogrenden alapszik, bizonytalanná válik. Másodszor járulékos természete magyarázza sikertelenségét, ha pusztán rendőri működés által törekszenek a közrend bajait orvosolni. Ahol magának a közrendnek tényezői hibásak, ahol a munka és a javak megoszlása helytelen, ahol tehát csak az állami és társadalmi ható erőknek változtatása, más érvényesülése által lehet segíteni, ott a járulékos rendőri eszközök nem segíthetnek.

A rendőri működés határainak e kijelölése, kiegészítő, járulékos természetének megállapítása azonban nem jelenti a rendőrség kicsinylését.

A rendőri működés a közrend előfeltételeinek előállításában állván, nyilván ép oly szükséges, mint a közrend maga. Igaz ereje csak kiegészítő, óvó, időleg védő, csillapító, nem orvosló. Ahol azonban a közrend tényezői gyors ténykedésre képtelenek, ahol a közrend időleg a maga erejéből fennállani nem tud, ahol bajait rögtön orvosolni nem lehet, ott a rendőri működésnek a becse nem kisebb, mint az állami és társadalmi tényezők pozitív, alkotó munkájának.

A bíró működése p. o. nehézkes, a rendőr egészíti ki, a munkaadó és a munkások egyenetlenségéből munkaszünet áll be, a rendőrség a legkülönbözőbb eszközökkel gátolja meg, hogy az egyenetlenség a társadalmi rend felbontására, erőszakosságra vezessen. A törvényhozó p. o. nem bír az alkotandó törvényekre nézve azonnal megállapodni, a rendőr biztosítja munkássága szabadságát a reformot várók türelmetlensége ellen.

A rendőrség szerepe ilyen nagy politikai vagy társadalmi válságok alkalmával, alkotmányreformok, felekezeti, nemzetiségi, szociális izgalmak idejében, időleges rendszabályai, (statárium, kivételes állapot) mutatják egyúttal, mennyire helytelen a közrendet csak a törvények által megállapított renddel azonosítani.

A rendőri működés különleges eszközei.

A rendőri működés természetét végül leginkább az eszközök világítják meg, amelyekkel feladatát betölti; ami természetes, mert minden összetettebb dolog vagy cél az eszközei által az, ami. A lámpa s célja: a világítás, az olaj, a gáz, az izzófény s a hozzá szükséges többi rész által lesz ilyen, vagy amolyan.

A rendőrség természetét sem lehet csak céljából, eszközeinek mellőzése nélkül teljesen meghatározni. Mert ha céljának helyes kijelölése által a többi emberi erőkifejtésektől el is tudjuk különíteni, teljes jelentőségét, konkrét, gyakorlati fontosságát csak eszközei magyarázzák meg.

így a rendőrség célját a közrend feltételeinek megteremtésébe, nem pedig, mint az elméletek nagy része a veszélyek leküzdésébe helyezve, kikerüljük azt az ellenmondást, amelybe a veszélyelmélet jut, midőn a nem jogsértő, hanem a súlyosabb veszélyeztető tényeket is bűntényekké tenni kénytelen, avagy midőn a rossz törvények fenntartásából, a polgárok képzésének elhanyagolásából, a vallástalanság, erkölcstelenségből eredhető veszélyekre való tekintettel magát a jó törvényhozást, az iskoláztatást, a hit és erkölcs ápolását következetesen rendőri működésnek kellene mondani.

A közigazgatástan német nagymestere, Stein Lőrinc s a nyomán indult német elmélet sem kerülhették ki a következetlenségeket.[11]

Csakugyan az eszközök megjelölése nélkül, melyekkel a közrend feltétele előállíttatnak, a rendőri működésnek az életben legfontosabb, az emberi szabadságra, jólétre leginkább kiható eleme mellőztetik.

Telekkönyv, keresk. cégjegyzék, elítéltek lajstroma, anyakönyv, községi bejelentési intézet is rendőri természetű intézmények, mert a közrend előfeltételeit adják, ép így rendőri természetű a felhívási per, a biztosítási végrehajtás ítélet előtt, az építési szabály, mely a tűz kiütésének meggátlására céloz, az utcák, a közlekedési utakon támadt gödrök megvilágítása, bizonyos iskolapadok, gyári üzemmódok életbeléptetése.

Mégis e felsorolt rendőri természetű intézményekben, rendszabályokban hiányzik az, ami a rendőri működésnek legsajátosabb eleme, ami ezt a szabadság szempontjából annyira aggályossá, a többi emberi szükségletek tekintetében annyira nélkülözhetetlenné teszi. Hiányzik az, ami a rendőri tevékenységet a jogalkotó hatalom alól kivonja s az államban mintegy jog, törvény fölött állóvá leszi.[12]

Csak utóbbi esetben lehet szó rendzavarásról, az előbbi esetekben engedetlenségről a rend feltételeinek teljesítésében.

A közrendnek ugyanis kétféle föltétele van, viszonylagos és abszolút. A viszonylagos föltételek csak megkönnyítik a közrend fenntartását, az abszolút föltételek nélkül nincs közrend. Anyakönyvek, telekkönyvek nélkül évezredeken át élt az emberiség, s fenntartotta a jogrendet. Kereskedelmi cégjegyzékek ma sem léteznek Angliában, Franciaországban, Olaszországban s a kereskedelmi jogrend fennáll. Mindezen intézmények a jogrendnek csak viszonylagos föltételei, megkönnyítik fenntartását.

Abszolút föltétel ellenben, hogy a közrend fenntartásának tényezői, a közrend, az emberi javak bizonyos állapota ne zavartassanak, rendellenesség ne történjék.

A rend abszolút föltétele a zavarástól való tartózkodás; mert minden zavarás, a legkisebb is, egy helyen, egyidőre megbontja a rendet, ellenben a viszonylagos föltétel elmaradása még nem. A születést, a halált, a tulajdont, a házasságot rendőri jellegű intézmények nélkül is lehet bizonyítani s a jogrendet fenntartani.

A rendőri működés természetellenesen megszoríttatik, ha a zavarás meggátlásába helyeztetik, s a pozitív közreműködés, pozitív szolgáltatás a rendőrinek köréből kizáratik, avagy a legmesterkéltebb magyarázatokra van szükség.

A rendőri működésnek ez eleme: 1) az emberi élet, állami, úgy mint társadalmi élet folyásának, e folyamat minden mozzanatának szakadatlan szemmeltartása, kivéve ami az egyén, a család, a ház, a levél megközelíthetetlen szentélyében történik; 2) az alanyi belátás, a diszkrécionárius hatalom minden rendőri közegnél vagy legalább is minden rendőri hatóságnál annak megtételére, amit a közrend előfeltételének tart.

Az állandó őrködés és diszkrécionárius hatalom teszik a rendőri működésnek legsajátosabb eszközeit.[13]

Az őrködésnek számtalan módja és közege nélkül teljes lehetetlen az élet, a diszkrécionánus hatalom nélkül, merev szabályok uralma alatt pedig nehézkessé, gyámoltalanná válik.

Kiegészíti e két alapelemet a kényszerhatalom, különösen annak legmagasabb foka, a karhatalom, s adja meg a rendőri működésnek teljes erejét, a személyes szabadságot fenyegető természeté!.

A diszkrécionárius kényszerhatalommal ugyanis a legkisebb rendőri közeg is fel van ruházva, s azt alanyi belátásának fogyatékosságánál fogva a legjog- és oktalanabbul használhatja s ellene szegülni fizikailag, de legtöbbször jogilag is lehetetlen lesz.

Egészen téves azonban a rendőri működés jellemző elemét, akár külön-külön, akár együttvéve, a kényszerhatalommal való intézés jogába és az egyéni szabadság korlátoztatásába helyezni,

A karhatalom ugyanis minden hatósággal felruházott közigazgatási szervet megillet: a bírói, a katonai, a pénzügyi hatóság rendelkezik karhatalommal, hasonlóképen a nem rendőri közigazgatás a maga határozatait, intézkedéseit karhatalommal foganatosíthatja, kisajátít, himlőt olt, iskolába kényszeríti az elemi tanulót, megállapítja a községi földek művelési, legeltetési módját, részint a közigazgatási szabályokban a polgárokra rótt konkrét kötelességek alapján, részint általános kötelességénél és a közérdeknél fogva, mint a kisajátítás esetében.

Az egyéni szabadság megszorítása szintén nem jellemző a rendőri működésre. A közigazgatás, nagy részében, az egyéni szabadság megszorításával képzelhető csak. Ki fogja azonban az ügyvédi, az orvosi hivatásnak, az ipar egyes ágainak csak bizonyos személyek általi gyakorolhatását, kötelező mértéknek, törvényes pénznek létesítését és használhatását, iparosoknak, kereskedőknek kötelezőleg megszabott tartozását bizonyos testületekbe rendőri természetűnek minősíteni.

Az egyéni szabadságnak ezen megszorításai nem azért nem rendőriek, mert a legfőbb jogalkotó hatalom létesítette, de tartalmilag sera. E megszorítások az emberi összeműködésnek módjait, magát a társadalmi rendet létesítik, nem annak őrségét, védelmét.

A rendőrségnek az az elmélete, amely annak jellemző vonását az egyéni szabadság megszorításába helyezi kényszerhatalommal,[14] abból a föltevésből indul ki, hogy rendőri jellegű ténykedést csak a közigazgatás végez; másodszor, hogy az egyéni szabadságnak csak praeter legem megszorításairól lehet szó a rendőri működésben.

Az első föltevéssel azonban szemben áll a tény, hogy rendőri tartalmú szabályokat a törvényhozó hatalom is állíthat, ha tehát az egyéni szabadságnak megszorítása kényszerhatalommal rendőri természetű, úgy minden törvény rendőri, − avagy egy pozitív jogrend alapjára helyezkedve, minden új törvény, mely az eddig, egyéni szabadsága bizonyos részében nem korlátolt polgárt valamitől eltiltja vagy valamire kötelezi: rendőri törvény lenne, p. o. a dohánytermesztést eltiltó, vagy a tűzoltó-szolgálatra, a betegsegélyző-pénztárba lépésre kötelező törvény. Kell tehát a rendőri jellegben az egyéni szabadság megszorításán kívül más jegynek is lenni.

A második föltevés ugyan igaz, hogy az egyéni szabadságnak közigazgatási megszorítása csak praeter legem történhetik, de azért annak nem minden megszorítása lesz rendőri természetű, mely nem a törvényhozótól, hanem a közigazgatástól származik.

Amennyiben t. i. közigazgatás alatt a szabályalkotást is értik, vagyis nem tesznek különbséget kormányzó és igazgató hatalom között, nyilvánvaló, hogy a törvényhozás felhatalmazása alapján, avagy a kormánynak saját jogán kiadott törvénypótló rendeletekkel, az önkormányzati testek szabályrendeleteivel az egyéni szabadságot nemcsak rendőri, hanem más célból is meg lehet szorítani.

Az építési szabályrendeleteknek szépészeti megszorításai, a járdák fenntartására vonatkozó kötelességek, a vásárrendtartásnak sok határozmánya stb., az egyéni szabadság korlátozásai a nélkül, hogy rendőri természetűek lennének, mert a közrendre magára, nem megóvására, nem feltételeire vonatkoznak. Hogy ezen határozmányok kényszerhatalommaí foganatosíthatók, ép úgy nem teszi őket rendőrivé, mint az adóvégrehajtás, a kisajátítás nem lesz rendőri jellegűvé a karhatalmi végrehajtás által.

A közhatalomnak az egyéni szabadságot kényszerhatalommal a törvényeken, szabályokon felül megszorító tényei lesznek teljes rendőri jellegűek, amelyek azonkívül, hogy a közrendnek előfeltételül szolgálnak, egyszersmind egyes, konkrét esetekre vonatkoznak.

Tiszta rendőri természetű számos intézkedés, melyet a büntető perrendtartás a bűncselekmények nyomozása és vizsgálata érdekében a hatóságoknak enged.

Különösen az előzetes letartóztatás. A bprdts. 141. §-ának 2. pontjában megengedtetik többi között az előzetes letartóztatás akkor is, ha „az alkalmazandó büntetésnek előrelátható nagyságánál fogva alaposan lehet tartani”, hogy az esetleg; legjobb hírű személy megszökik.

Itt az illető hatóságnak az alanyi felfogása dönt teljesen az egyéni szabadságnak egy bizonyos esetben szükséges, legsúlyosabb megszorításáról. Arra nézve ugyanis szabályt felállítani, hogy mikor tartani „a büntetés előrelátható nagyságánál fogva” alaposan a szökéstől, lehetetlen s az az esetnek legkonkrétebb viszonyaitól függ, amelyeknek mérlegelése és eldöntése az intézkedésre hivatott hatóság alanyi belátására, helyes kitalálására bízatik.

A rendőri jelleg tehát abban a mértékben domborodik ki, amint az államhatalomnak új, váratlan, különösen pedig egyes konkrét, személyi körülményekkel kell számolnia, mert ezekre nézve általános szabályok nem alkothatók s a közérzület méltán tekinti rendőriének különösen azokat a közhatósági tényeket, melyek kivételesek, egyes ellen irányulnak, az intéző közeg alanyi belátásától, döntésétől függnek. Mivel pedig a bűntettesek kinyomozása s a bíróság elé állíttatása végett ily hatósági intézkedések elkerülhetetlenek, a rendőri tény tipikus esetének a közfelfogás bűntett miatti előzetes letartóztatást veszi.

Nem az egyéni szabadságnak kényszerhatalommal való korlátozása tehát, hanem ha az egyszersmind diszkrécionárius módon történhetik, adja meg valami ténynek rendőri természetét. Ha a célt nem tekintjük, melyet valamely tény elérni akar és a kényszerhatalmat, mely fölölt a rendőrség rendelkezik, a diszkrécionárius hatalom a rendőrivel egyértelmű lesz az önkénynek kisebb nagyobb foka által, amely mindenikben foglaltatik. Valakinek értelmi, erkölcsi minősültsége fölött dönteni, ha nem a képesség vagy képtelenségnek végletei állnak a döntő-előtt, mennyiben fog beválni egy ki nem próbált termelési mód bizonyos vidéken? ép oly diszkrécionárius eldöntést kíván, mint a rendőri intézkedések.

A rendőri jelleg meghatározásához aziránt szükséges tehát tisztába jönni, miben áll a diszkrécionárius hatalom? A diszkrécionárius hatalom természete legjobban kitűnik, ha azt a joggal szembeállítjuk.

A jog az államnak értelmi megfontoláson, hasznossági, erkölcsi érzeten nyugvó állandó akarata, mely a saját és tagjainak életét mint legfőbb szabály mindaddig irányozza, amíg az állam értelmi meggyőződése, erkölcsi, hasznossági érzete annyira meg nem változik, hogy akaratát, általában meg nem változtatja, át nem alakítja.

A diszkrécionárius hatalom ellenben az államnak nem szoros értelmi megfontoláson, világos hasznosságon, kétségtelen erkölcsi követelményen, különösen pedig nem kétségtelen tényeken nyugvó, hanem felmerült különös helyzet kényszere folytán a homályos közérdekből, államcélból következtetett, valószínűségekre alapított hozzávetőleges, esetről-esetre különböző és rögtönzött akarata.

A tények bizonytalansága, a bekövetkező hatások kiszámíthatatlansága teszik különösen szükségessé a diszkrécionárius akaratot. Ténybeli és hatásbeli valószínűségek alapján is kell határozni és cselekedni.

Az állam ilyen rögtönzött, hozzávetőleges akarat nélkül el nem lehet. Az élet nem ugyanazon jelenségeknek és nem egyforma módoni ismétlődése. Az életnek váratlan, sajátságos, különös, nemükben egyetlen dolgai, személyei, fordulatai vannak.

Emberi erőt meghaladó feladat az élet összes eshetőségeire előzetesen, biztos erkölcsi, hasznossági szabályokat feállítani. Az állam sem képes erre életének bizonyos köreiben. így a külügyekben főleg. De belügyeiben is számos téren oly bonyolultak a viszonyok, hogy azokat előre elvont szabállyal rendezni annyit jelentene, mint az élet való szükségleteinek kielégítése helyett egy elvont, képzelt szükségletnek, sablonnak eleget tenni. Mikor legyen helye kegyelmezésnek, minő legyen egy vasút iránya, minő képességei legyenek egy vállalkozónak? ilyen és hasonló kérdések esnek e körbe.

Leginkább kiszámíthatlanok azonban a mindennapi életnek ezerszeres változatai, az emberi gonosz szándék, könnyelműség, a szabadon hagyott ember ötletei, a természeti erők váratlan kitörései által keletkező helyzetek, amelyekkel szemben az államnak rögtön állást kell foglalnia és pedig azon a helyen, abban az időben s azon különleges körülmények szerint, amelyek között e helyzetek előállottak.

A törvényhozó hatalom a maga körébe vonhatja ugyan az oly szabályozhatlan ügyekben az esetről-esetre való akaratelhatározást, amelyek az államot egészben, egyszerre érintik, alkothat egyes esetekre törvényeket. Helyes-e ez? más kérdés.

Képtelen azonban területének minden vidékére, minden községére nézve az ott számtalan egyéni változatban mutatkozó ily helyzetekkel megküzdeni.

Ebből a lehetetlenségből származik a közigazgatásnak rendőri hatalma is, úgy a rendeletalkotó, mint az intéző rendőri hatalom. A törvényhozó hatalom részint rendőri büntetőtörvénykönyveiben, részint külön törvényekben arra szorítkozik, hogy az országban meglehetősen egyforma rendőri érdekű ténykörülményeket, helyzeteket kiemelje s azokban a gyakorolható kényszerhatalom eszközeit (pénzbüntetés, elzárás, rendőri direkt kényszer) meghatározza, a rendőri beavatkozás előzményének, a kihágás tényálladékának meghatározását azonban az országos vagy a helyi kormányzatra bízza.

A törvény állandóságával, általánosságával ellenkezik, hogy kivételes, egyéni, változó ténykörülményeket a maga szabályozási körébe vonjon.

Amíg a közrend csak akkor biztos, ha állandó jogszabályokon, állandó értelmi, erkölcsi erőkön, állandó és általános érdekeken alapszik, addig előfeltételei folyton változnak, egyéniek, sokfélék.

Ha a nemzet közrendjének ez előfeltételeit biztosítani kívánja, erre a célra mozgékony, változó, mindenütt ügyelő, folyton jelenlevő akarattal kell bírnia, amely a legsajátságosabb, különös ténykörülményeket, váratlan eseményeket, kivételes, időleges követelményeket méltatni, hiányzó rendes erkölcsi erőket p. o. nemzeti érzület (kih. btk. 36. §.), jogérzet (kih. btk. 39. §.), szeméremérzet tekintetében pótolni tud, szóval diszkrécionárius közhatalommal rendelkezik.

A rendőrség legsajátabb eszközei ezek szerint az állandó őrködésben és az egyéni szabadságnak diszkrécionárius hatalommal való korlátozásában állanak.

Magas vagy politikai rendőrség.

A diszkrécionárius hatalom különösen a politikai rendőrségben nyilatkozik. A rendőrségnek az a feladata, amely az államnak vagy a társadalomnak egészbeni biztonságával foglalkozik és legfőképen a tömegjelenségek ellen irányul: magas rendőrségnek, politikai rendőrségnek neveztetik.

A politikai rendőrség gyakorlatilag a rendőri működésnek legfontosabb, de egyúttal az az ága is, amelyben a rendőrség természete iránt való eligazodás magára az alkotmány egészére kihatással van.

A rendőrség természetét a fennebbiekben, főleg diszkrécionárius hatalma által láttuk jellemezve.

Ha feladatát, a közrend előfeltételei biztosítását diszkrécionárius hatalommal végezheti, közel fekszik a politikai, a magas rendőrségre a kísértés, hogy magát honmentőnek, állammentőnek tekintse és a diszkrécionárius hatalomnak különös eszközeit igényelje.

Annál is inkább, mert az állam és társadalom rendjének rögtönös, közvetlen fel forgatására csak tömegeknek van ereje, a tömegjelenségekkel szemben pedig csakugyan más eszközökre van szükség, mint a büntető szándékú egyessel foglalkozó köz-rendészetnek.

Változik-e diszkrécionárius hatalma, midőn a közrend egész-beni védelmére van hívatva? Állanak-e a politikai, a magas rendőrségre nézve is a rendőrség működésének határaira nézve fennebb mondottak, névszerint, hogy határait a jogrend alkotja.

A rendőrség diszkrécionárius hatalma a politikai rendőrség feladataiban tényleg a legnagyobb, itt áll be az az eset, amidőn időleg a rendőrség lesz magának az állami és társadalmi rendnek s nem csupán feltételeinek fenntartója.

A politikai rendőrség ugyanis elmehet a jogrend egy részének felfüggesztéséig is, midőn magát a társadalmi, az állami rendet nem többé a jog, hanem a diszkrécionárius. fizikai halom s az ettől való félelem tartja fenn.

Innét a látszat, mintha a magas rendőri működésnek, névszerint diszkrécionárius hatalmának a jogrend nem képezné határát.

Ámde a jogrend maga számolhat rendkívüli körülmények beállásával, melyekben a közrend tényezői, ú. m. a közhatalom rendes szervei, az egyesek szabad ténykedése, továbbá a közönséges jog, valamint az egyesekben az érdekek kölcsönösségé, az egyesek természetes súlya elégtelenek a közrend fenntartására.

A jogalkotó hatalom ily eshetőségekre megállapíthatja mikor, mily esetekben, mily eszközökkel, az eljárás minő módja szerint használhatja a rendőrség diszkrécionárius hatalmát a közrend egészbeni fenntartása, biztosítása végett.

A politikai, magas rendőrség diszkrécionárius hatalma sem kell tehát, hogy határtalan, a jog fölött álló legyen s annak alanyi belátásra hagyott része a bekövetkezhető eshetőségek, valószínűségek szabad mérlegelésénél tovább nem szabad terjednie.

A politikai rendőrség a maga működésében ekként alap és közönséges törvények által megkötve, alkotmányos intézménnyé válik s ha a törvények az állam és társadalom tényleges fennállását, a jogrend szentségét, az egyeseknek a közben is megóvandó feltétlen értékességét és szabad érvényesülését kellőképen egybefűzni bírják s a magas rendőrség hatalmának fokát, körét, módjait ezeknek megfelelőleg határozzák meg, a magas rendőrség nemcsak formailag, hanem belsőleg az emberi szabadságnak ép oly szükséges intézménye, mint a bíróság, mint a vélemény, az egyesülési, a cselekvési, a személyes szabadság.

A magas rendőrséget ezen alkotmányos, jogos értelméből kiforgatni nemcsak gyakorlatban lehet, ha kezelői a diszkrécionárius hatalmat rosszhiszeműleg használják és az ellenőrzésökre hivatott államfő, parlament e használatára rosszhiszeműleg szemet hunynak, az eshetőségek, a valószínűségek mérlegelésében a legjózanabb és előrelátóbb embernél is nélkülözhetlen szabadság helyett a vaktában, tetszés szerint dúló önkényt szentesítik s a durva tévedéseket, sőt a nyilvánvaló gonosz szándékot is felmentik. Ily gyakorlattól a nemzeteket semmi nem óvhatja meg, ha hatalmának letéteményeseiben, államfőben és parlamentben az igazérzet hiányzik.

De lehet a magas rendőrség értelmét elvileg is meghamisítani, az által, ha a jog és a diszkrécionárius hatalom működését az államban helytelenül állapítják meg, ami nem ritkán meg is történik.

Magas rendőrség (haute police) alatt t. i. oly állami működést értenek és tartanak igazoltnak, amely az állam üdve, java, megmentése érdekében magát a közönséges jog, az alkotmány fölé helyezi s a jog által egyáltalán nem ismert eszközöket alkalmaz főleg egyesek, de az állampolgárok kisebb nagyobb csoportja ellen is. így ha valamely állam joga egyáltalán nem ismeri sem a törvényhozó hatalom útjáni proszkripciót, sem bírói eljárás alapján a számkivetést nem ismeri, a vagyonkobzást bírói eljárás nélkül szabadságvesztésre vagy épen halálra ítélést, a kínvallatást, ha föl tétlennek ismeri a közigazgatással szemben a levéltitkot, a bírósággal szemben a gyónási titkot, stb. mindazonáltal adott alkalommal akár a törvényhozó, akár a végrehajtó hatalom ily eszközökhöz folyamodik.

A magas rendőrségnek ilyen minden jog fölé helyezett diszkrécionárius hatalma az állam üdvével, az állam az alkotmányforma, a társadalmi rend fenntartásának szükségével hozatik kapcsolatba.

Nyilvánvaló azonban, hogy az állam, ha a diszkrécionárius hatalomnak ily mértékét elismeri, ezzel létalapját a forradalom és államcsíny közös alapjára, az erőszakra fekteti.

Az állam, a nemzet üdve, az államforma, a társadalmi rend igaz néha csak forradalom vagy államcsíny által létesíthető vagy óvható meg, de sem a forradalom, sem az államcsíny az államnak intézményévé nem tehető, mert mindegyik az állami tekintélynek, az állam szellemi, erkölcsi fölényének, jogi alapjának tagadása, a nemzetnek a nyers erőre állítása és biztosságának folytonos fenyegetése.

Már pedig a magas rendőrség abban az értelemben, hogy állammentő, nemzetmentő feladatánál fogva szabad neki a diszkrécionárius hatalmat a jog fölé helyezni, semmi egyéb mint az államcsínyhez való jognak szentesítése, az állam életében örökössé, állandóvá tétele. S ép ebben különbözik az ily hamis értelmű magas rendőrség az ókori diktatúrától vagy az új világ alkotmányos államainak kivételes állapotaitól (polgári vagy katonai ostrom állapotaitól).

A diktatúra lázongás esetében a különböző szervektől gyakorolt összes államhatalomnak egy szervre ruházása volt s a többi szervek működésének felfüggesztése határozott időre. Az újkori alkotmányos állam kivételes állapota pedig épen csak a végrehajtó hatalom jogainak fokozása, de nem az összes államhatalomnak reáruházása s még fokozott hatalmának is a jog általi határolása.

A hamis értelemben vett magas rendőrség ezzel szemben az állam részére állandóan igényli a hatalmat, hogy az államüdve, a társadalom megmentése érdekében, akár törvényhozó akár végrehajtó hatalma útján, magát önalkotta joga fölé helyezhesse, azaz cselekvéseiben fennálló jogával ellenkező szabályt követhessen, visszaható erejű törvényeket hozhasson, s törvényeit, bár maga a törvényhozó hatalom, egyesekre, egyes csoportokra belső jogszerűség nélkül, az állam üdve érdekében tetszés szerint felfüggeszthesse.

Ami az államnak jogos, magas rendőri hatalma megkülönböztetését annak elfajulásától, torzképétől megnehezíti, abban áll, hogy a jognak kritériumai formaiak, külsők s belső elemei ú. m. az értelmi megfontolás az erkölcsi helyesség, a hasznosság a legkülönbözőbb alanyi megítélés alá esnek.

Különösen nehéz lesz e megkülönböztetés, ha a magas rendőri rendszabályt a törvényhozó hatalom létesíti, mert ez esetben a formai jogosság kétségtelen, a belső jogosság eldöntésére nézve pedig csak az utókor illetékes. Vannak ugyan esetek, amidőn a formai jogosság mellett is első tekintetre világos a visszaélés, ú. m. az állam diszkrécionárius hatalmának a jog fölé helyezése, a törvényhozó ténynek államcsínyszerű jellege.

így az angol alkotmány ismeri a király és a parlament együttes jogát, mely a mi országgyűléseink által is gyakorolt proskribáláshoz hasonlít, hogy bárkit, ha távol van s bíróság elé nem állítható, a törvényalkotás szabályai szerint élet, szabadság-, becsület- vagy vagyon-büntetésekkel sújthasson és pedig nem már hozott, hanem az illetőre, pro re nata, hozandó szabályok szerint. (Bili of attainder, of pains and penalties.) A parlamentnek ez a formailag elismert joga nyilván az önkény tehetőségének szentesítése, a diszkrécionárius hatalomnak a jog fölé helyezése, mert a jog alapelveivel (nulla poena sine lege), intézményeivel (bírói eljárás) ellenkezik és ha a parlament e jogával él, az rendszerint államcsínyt burkol.

De a törvényhozó hatalom létesítette magas rendőri szabály vagy intézkedés nem mindig viseli ennyire magán államcsínyszerű jellegét, összeütközése a jog elveivel nem ily szembeötlő s mivel arra a törvényhozó hatalom formailag jogosult, a tételes jog szempontjából való megállapításnál az állami diszkrécionárius hatalomnak túlterjesztését nehéz lesz kimutatni.

Mi hozhat hát világosságot a magas rendőrség értelmébe, mi által lehet az államnak magas rendőri hatalmát, az igazságosság, a teljes, nemcsak formai, hanem belső jogosság alapjára fektetni, a jognak, az állami, a társadalmi rendnek folyományává, azzal belső kapcsolatúvá tenni?

Erre különösen a törvényhozó hatalom létesítette magas rendőri szabályok, vagy egyes esetbeni intézkedések irányában van szükség, mert arra, hogy a végrehajtó hatalomnak magas rendőri működése el ne fajuljon, az alkotmány egészében, a törvényhozó hatalom jó szerkezetében, a végrehajtó hatalom felelősségében van biztosíték.

A törvényhozó hatalom irányában az nyújt biztosítékot, 1) ha maga nem tesz magas rendőri intézkedéseket egyes esetek, időkre vonatkozólag, 2) ha szabályokat is csak annyiban alkot, amennyiben a kivételes állapotok létesítésére vagy más magas rendőri intézkedésre okot szolgáltató körülményeket általában meghatározza, a rendőrség eszközeit, eljárási módjait, beavatkozása határait általában körülírja,[15] 3) ha szabályai általánosak, mindenkire kiterjedők, nem egyesek, osztályok ellen irányulnak.

Ilyen módon a legfőbb jogalkotó hatalom is korlátozza önmagát a rendőri diszkrécionárius hatalom gyakorlásában, a-mi lényegesen csökkenti a diszkrécionárius hatalom félelmességét, a jogrendet zavarni bíró erejét.

Erős biztosíték rejlik abban, 4) ha a politikai rendőrség legerősebb, legdiszkrécionáriusabb eszköze, a kivételes állapot létesítése élesen elhatároltatik a rendes jogállapottól, kezdetének és megszűnésének különös megjelölése, kihirdetése által. Ezt a biztosítékot már a római alkotmány ismerte, midőn a diktatúrát a jog uralmától életbeléptetésének módja által úgy megkülönböztette. Erre céloznak egyes újabbkori alkotmányok, midőn a hadi állapotnak, továbbá az angoloknál szokásos Habeas corpus törvény felfüggesztésének, a francia alkotmányfejlés szülte polgári ostromállapotnak, avagy nálunk a statáriumnak életbeléptetését, megszűnését különös módon hirdetik, ez által annak lényeges különbségét a közönséges jogállapottól feltűnővé teszik. Az ily magas rendőri rendszabálynak ilyetén módon való életbeléptetése ugyanis azt jelzi, hogy abban az állam a diszkrécionárius hatalomnak időleg fölényt enged a jog szokott szabályai fölött, hogy tehát a törvényhozó hatalomnak ezen kivételes állapotokon kívül, más rendes állapotok közt diszkrécionárius hatalmat kifejtenie nem szabad.

De vajjon a politikai rendőrség működésének ilyen szabályozása nem fosztja-e meg azt a hatékonyságtól, sikerességtől? Bír-e az egyes események kiszámíthatlan esélyeihez alkalmazkodni? Nem szűnik-e meg diszkrécionárius hatalma egészen?

Diszkrécionárius hatalma egészen csak a tekintetben szűnik meg, hogy hatalmát a jogrendnek csak bizonyos részeire terjesztheti ki, ellenben annak más részei p. o. a parlament összetételére, működésére vonatkozók érinthetetlenek, hogy eljárásainak a jog által meghatározott módjait, eszközeit meg nem változtathatja.

Ellenben megmarad diszkrécionárius hatalma annak megítélésében, mikor jött el az ideje, a szüksége a magas rendőri rendszabályok alkalmazásának, különösen a kivételes állapotok életbeléptetésének? Erre nézve a rendőrségtől nem követelhetni, hogy rendszabályainak szükségességét exakt bizonyossággal igazolja, hanem csak hogy valószínűvé tegye. Megmarad diszkrécionárius hatalma annak megítélésében is, minő eszközök arányosak a veszély nagyságával, amelyet leküzdeni kell?

Szóval a politikai rendőrség, csak úgy, mint a közrendészet, a legszabadabb államban sem nélkülözhet nagyfokú diszkrécionárius hatalmat. Az alkotmányos, a szabad államnak is megvan a maga politikai rendőrsége, bár egészen más jogkörrel, más eszközökkel van felruházva, mint a nem szabad államoké.

A politikai rendőrségnek diszkrécionárius hatalma különösen az alkotmányi és társadalmi reformok tekintetében határozandó meg. Nevezetesen mit kelljen az állam és társadalom egészbeni rendjének feltételéül tekinteni?

A rendnek, mint valami holt, nyugvó állapotnak hamis képzeletéből az látszik következni, hogy minden törekvés, mely az állam és társadalom rendjének átalakítására irányul, ha nem a törvényes hatalmaktól indul ki, okvetlen megakadályozandó. Minden változtatás a közrenden a politikai vagy társadalmi elemeknek más elhelyezését jelenti, aminek úgy előkészítése, mint véghezvitele a rendnek megbomlását is okozhatja. Ebből ered az alkotmányok, a társadalmi rend változhatlanságának hamis tana. Mert nyilvánvaló, hogy a változó szükségletek más közrendet kívánnak. Ennélfogva a közrend változhatlansága helyett az a tan emelkedik uralomra, hogy a változtatásra való törekvés csak a jogosultak kis körére szorítandó. Mert, így okoskodnak, ha a döntő tényezőktől (fejedelem, törvényhozó test.), különböző forrásból, a választóktól, vagy választó joggal nem is bíró polgároktól is származhatnék, e döntésre nem jogosult elemek amazok szabad működésére zavaró, megfélemítő hatást gyakorolhatnának.

Mivel pedig a rendőrség arra hivatott, hogy az állami rend döntő tényezőinek szabad működését tényleg biztosítsa, a rendőrség belátására kell bízni, megtűr-e és mennyiben ily törekvéseket.

A rendőrségnek ily hatalma azonban nyilván már beléütközik az államtagoknak szabad államokban elfoglalt jogállásába.

Az állampolgár, még a szavazati jog nélkül levő is, a vélemény, a sajtó, a kérvényezés, a gyülekezés, az egyesülés szabadsága által az állami életben, a közvéleménynek részese és közakaratnak, a döntő szervek mellett, a közremunkálója, a társadalmi életben pedig a társadalmi érdekközpontoknak, a testületi, kari és osztálytagozatoknak épen mozgatója lett.

Az egyes polgárnak adott e politikai és társadalmi szabadság teljesen elvesztené értelmét, ha vele a polgárnak az alkotmány, a társadalmi rend alakulására, a döntő alkotmányos hatalmak mellett hatnia, befolynia nem lehetne. Már pedig e szabadságok nem az egyén anarchikus hajlamának kinövései, hanem a nemzeti élet öntudatos, erkölcsi szakának követelményei, a nemzetnek mint egésznek is érdekei, mert általok nyeri meg a nemzeti akarat legbiztosabb forrását, az egyének belátását, szeretetét.

Ebből következik, hogy az alkotmány, a társadalmi rend változtatására irányuló s az egyeseknek kezdeményezéséből származó törekvések megengedhetősége nem függhet a rendőrség belátásától, hanem hogy ennek tárgyilagos ismertető jelének kell lenni szabad államban.

Ilyen rejlik a törekvések eszközeinek törvényességében, vagyis abban, ha a változtatásra törekvők ezt a jog-engedte módon akarják eszközölni.

Ennélfogva a közrend reformjára irányuló törekvéseket a rendőrség szabadra kell, hogy eressze, 1) ha annak hívei a változtatást az alkotmánynak erre kijelölt szervei, avagy a társadalomra nézve (egyházi, gazdasági szervezetek körében) az illető jogosult társadalmi tényezők útján akarják létesíteni, 2) ha e szervekre, illetőleg társadalmi tényezőkre sem külső, sem oly fokú lélektani kényszert nem gyakorolnak, mely azoknak szabad elhatározását kizárná.

Az alkotmánynak, a társadalmi rendnek élőszóval, avagy a sajtó, avagy békés fölvonulásból álló tüntetés útjáni bírálata a törekvés, az alkotmányos tényezőket tömeges kérvények, népgyűlések vitatkozásai által meggyőzni a közrend változtatásának szükségességéről, föltétlenül szabad kell, hogy legyen s a rendőrség ilynemű mozgalmakat el nem fojthat.

Pedig minden ily törekvés nyilván a fennálló törvényes állapot sérthetetlenségét támadja meg, p. o. a király, vagy a parlament hatalmi körének, a létező választói jognak, az egyéni tulajdon által véghezmenő vagyonmegoszlásnak helyességét és igazságosságát s mégis szabadnak kell lenni, amennyiben ez a támadás jogos eszközökkel, vagyis a szellemi meggyőzés fegyvereivel folytattatik a szenvedélyek s azok bűnös kitöréseinek fölkeltése nélkül.

A nehézség itt két irányban rejlik, névszerint abban, 1) mikor lehet a közrend elleni támadást a szellemi meggyőzés fegyverével folytatottnak tekinteni, s mikor mondhatni, hogy e szellemi meggyőzés a módja (izgatás, lázítás) által lélektani kényszerré vált, amely valószínűleg a jogrendet megbontó cselekményekre vezet. A másik irányban 2) azt lesz nehéz eldönteni, mikor számíthatni biztosan arra, hogy a jogos eszköz (tömeges kérvények, fölvonulás, népgyűlés) rögtön jogtalanná válik s a tömeg a meggyőzés helyett törvénytelen tettlegesség terére ragadtatik.

Az első szempontból eddigelé nem sikerült a jogos, a tisztán értelmi okokra alapított bírálatot az érzelmekre számító gyűlölet- és megvetés-keltéstől, az izgatástól, avagy a gyűlöletkeltést a legerősebb eszközökkel folytatott támadástól, a lazítástól tárgyilagos szabályok által elkülöníteni. Ami természetes. Hisz izgatás, lázítás, az eredménytelen felbujtás büntethetőségének alapja a veszély, a jogrend megsértésének valószínűsége, a veszély és valószínűség tényálladékát azonban tárgyilagos szabállyal úgy körülírni, hogy az konkrét esetben a cselekvőt vagy ítélőt megkösse, lehetetlen. Az izgatás veszélyességének ugyanis nincsenek oly tárgyilagos alapjai, mint az egészségre ártalmas élelmiszerek, a tűz veszélyességének.

A diszkrécionárius hatalomnak e szerint igen nagy foka marad a politikai rendőrségnél annak meghatározásában, vajjon p. o. egy fölvonulás, egy népgyűlés alkalmával a közrend fölött kifejtett bírálat, egy egyletnek erre vonatkozó nyilatkozatai mikor vesztik el törvényességöket s mikor csapnak át a terrorizmus terére. Sőt amíg az izgatás és lázítás a büntető törvénykönyvekből ki nem töröltetnek, a bíróságok igazságos ítélkezése tekintetében sincs jogszabályul alapult biztosíték, ilyet csak általános jogérzetük s az az elfogulatlanság nyújt, mellyel a másnak tényét bírálják, mellyel a cselekvő s a közrend fenntartásáért felelős rendőrség természetesen nem bírhat.

Amidőn a politikai rendőrség a közrend tényleges megbontásának valószínűsége miatt, egy gyűlést, egy szabad ég alatti fölvonulást karhatalommal feloszlat, diszkrécionárius hatalma még nagyobb, mert itt nemcsak az izgatást, hanem az összegyűltek izgatottságát is meg kell ítélnie. Ily feloszlatási hatalom pedig okvetlen szükséges, a legszabadabb államokban is megvan, a felizgatott tömegen kívül állók szabadsága, élete, javai biztosítása végett. S itt rejlik a 2. pont alatt kiemelt akadály arra nézve, hogy a polgárok véleménynyilvánítási, bírálati, gyülekezési joga a rendőri diszkréció ellen objektív szabályokkal körülvétessék. Mert ha általában nem lehet az izgatás és izgatottság tényálladékát körülírni s azt meghatározni, mely jelekből ítélhetni meg, hogy valamely gyűlés, csoport törvénytelen tényekre fog vetemedni, egyes esetekben is nehéz lesz eldönteni, mennyiben volt az ily föltevés a rendőrség részéről jogosult.

A bíróság utólagos ellenőrzése mindenesetre fontos biztosíték az ellen, hogy a rendőrség diszkrécionárius hatalmával nem rejteget-e menthetlen tévedést vagy épen gonosz szándékot, amely a diszkrécionárius hatalom alkalmazását hivatalos hatalommal való visszaéléssé teszi. De a bírói ellenőrzés is nem szoros jogszabályokon, hanem a tényeknek alanyi belátástól függő szabad méltatásán nyugszik.

Végül a rendőri diszkrécionárius hatalom legnagyobb fokát a jogrend egy részének felfüggesztésében éri el. A statárium, a polgári ostromállapot életbeléptetésének szüksége tárgyilag meg nem határozható s a legnagyobb fokú diszkrécionárius megítéléstől függ, mely ellen csak a legmagasabb alkotmányos ellenőrzés, a parlament vádjoga nyújthat orvoslást.

A rendőri működés legmagasabb régiójában, a politikaiban is megtartja tehát alaptermészetét hatalmának diszkrécionárius jellegét s ettől megfosztani, hacsak a közrendet feláldozni nem akarjuk, lehetetlen.

De megtartja feltételszerű természetét is. A politikai rendőrség sem a közrendet, hanem csak annak előfeltételét: az állami hatalmak és a magánosok szabad érvényesülését, erőik kifejtését teszi lehetségessé. Az erő, melyet a közrendnek kölcsönöz, csak pillanatnyi, időleges, külső erő s a közrend nem ezen, hanem az állandó belső erők a jog érvényesülésén, tárgyilagos, természetes szükségességén nyugszik. Úgy látszik, mintha a jogrend egyes részeinek felfüggesztése, statárium, polgári ostromállapot esetében a rendőrség mégis nem a rend feltételeit, hanem magát a rendet tartja fenn diszkrécionárius karhatalmával. E látszat azonban hamis, mert igaz, hogy ily esetben a jog helyére igen nagy részben a diszkrécionárius hatalomtól való félelem és a karhatalom lép, mint a közrend fenntartója.

Ámde a rendőrségre nézve ilyenkor is sérthetetlenek maradnak a jogrend legfőbb intézményei, az alkotmány alaptételei, az állami főszervek, az államfő, a parlament joga. Úgy, hogy a jogrend bizonyos részeinek p. o. rendes bíróságok rendes eljárás szerinti működésének, a rendőri hatóságok működése korlátainak felfüggesztése csak feltétel, hogy a jogrend mielőbb helyreállhasson, s a közrend tényezői működésüket mielőbb zavartalanul folytathassák.

Mert ha a politikai rendőrség nem ebből a célból cselekszik, működése már elveszti rendőri jellegét s az államcsíny természetét ölti magéra.

A politikai rendőrség legerősebb, eszköze, a kivételes állapot létesítésének, a jogrend részleges fölfüggesztésének hatalma végül időleges; addig tart csak, amíg a közrend tényezőinek erőkifejtése újból lehetségessé válik. A rendőri működésnek ez az időleges jellege is bizonyítja feltételszerű voltát. A kivételes állapot létesítésének hatalmával a rendőrség nem az emberi együttműködésnek állandó egymásutánját állapítja meg, nem alkot legmagasabb, maradandó szabályt, hanem csak átmeneti, időleges megélhetési módot teremt addig, amíg az állami és társadalmi tényezők, vagy újból kifejthetik a jogrend elismerte erőiket, avagy amíg a közrend tényezőinek új erőmegosztása, a javaknak új kimérése, szóval a politikai vagy társadalmi reform az illetékes, törvényes tényezők által végrehajtatik.

A politikai rendőrség feltételszerű természetének félreismeréséből származnak a téves vállalkozások, a helytelen eszközök, amelyekkel gyakran dolgozik. A politikai rendőrség nem képes a közrend alaptényezőjének, a közhangulatnak megváltoztatására, befolyásolására, sőt ott, ahol vélemény, sajtószabadság nincs, kikémlelésére sem. Politikai szerepet vivő személyeknek, a sajtónak megvesztegetése, a politikai irányok ki-kémlelése a levéltitok megsértésével, a titkos feladás rendszerének, a társadalom fertőjéből toborzott kémseregnek alkalmazásával a történelemben mind sikerteleneknek bizonyultak. Mert a rendőrség a maga eszközeivel nem csinálhat közhangulatot, amely mi egyéb, mint az egyesek többségének hajlandósága vagy kedvetlensége, ellenszenve az összeműködésre, a javak megoszlásával való elégedettség vagy elégedetlenség, szóval a közrend alaptényezője. Ez alaptényezőt a rendőrség nem pótolhatja.

Hasonlóképen nem bírja a rendőrség a politikai irányok, hangulatoknak a közrendre veszélyes minden árnyalatát kikémlelni s így a politikai összeesküvéseket, merényleteket meggátolni.

Nincs nemzet, amelynek erejét felül ne múlná oly kémrendszer fenntartása, amely ezt véghezvinni bírná, mert ehhez erőinek egyforma elosztása kívántatnék azok között, akik e közrendben életének direkt céljaival és azok között, akik ennek feltételeivel foglalkoznak: a rendőrség között. Minden polgár, vagy legalább is a fennálló közrenddel elégedetlen polgárok mellé külön rendőr lenne szükséges, a közrend automatikus ereje helyett, amely gyűlések, sajtó, személyes érintkezés útján hozza napvilágra a nézeteket, irányokat, mesterséges s az államnak a pozitív céljaira szükséges erőket felemésztő roppant szerkezetet kellene állítani.

A rendőrség sehol, tehát az alkotmány, az államforma, a társadalmi szerkezet terén sem bírja a rendet magát, csak annak feltételeit biztosítani.

A rend az emberi erőknek, javaknak, tevékenységnek belső összefüggése, a rendőrség pedig e belső folyamatnak csak időleges külső támogatója őrködő szolgálatával, hozzávetőleges, hamaros eszközeivel. Mint a jó orvos óvhatja, támogathatja, időleg helyettesítheti az organizmus működéseit, de nem teremtheti.

A Társadalomtudományi Társaság ülésén 1901, február 15-én tartott beszéd.[16]

Tisztelt Uraim!

A múltkori, „Demokrácia és nemzetiség” című felolvasás mindjárt kezdetén a szociológiából és a szociológiának alaptörvényeiből indult ki. Nekem egyáltalában az a kifogásom a szociológia ellen, hogy a szociológia egyszerűen a természet törvényeivel akarja nekünk megmagyarázni az emberi életet, de sohasem mondja meg, hogy miféle természeti törvénnyel. Már pedig azt nagyon jól tudjuk, hogy a természetben uralkodó törvényeket egy törvényre redukálni nem lehet. Mi a természetben mechanikai törvényekkel dolgozunk, mi a természetben mechanikai, kémiai, biológiai törvényeket ismerünk és még senkinek sem sikerült ezeket a kémiai, biológiai törvényeket egyszerű mechanikai, törvényekre visszavezetni. Ennek a társulatnak t. alelnöke tulajdonképen nagy haerezisbe esett, midőn azt a biológusok által exkommunikált életerőt tulajdonképen újra feltámasztotta az ő „Grundproblem ailes neuropsychischen Lebens” című legújabb munkájában. Mikor a szociológia a természeti törvényekre hivatkozik, akkor neki meg kellene mondani, hogy miféle természeti törvényekre, mechanikai, kémiai, vagy biológiai törvényekre hivatkozik-e? Az egész szociológiai kutatásban az exaktságnak nagy hiányát látom én. Innen ered az, hogy a szociológia egy tenger, amelynek partjait sohasem látni, amelyen nincsenek szigetek, amelyen iránytű nélkül járunk. A természettudományok mindenesetre sokkal exaktabbak, tudjuk, a természettudomány a biológiai jelenségek körében is meglehetős éles válaszfalat von a növény és az állal között. A biológia megállapítja pontosan azokat a különbségeket, amelyek a növény és állat között fennforognak, habár mindannyit élőlénynek és élő jelenségnek minősíti. Már most amint a növény és állat, úgy az ember és állat között is vannak oly különbségek, amelyek fenntartandók, fixírozandók és azt hiszem, az állat és ember között sokkal nagyobbak a különbségek, mint azok, amelyek a növényi az állattól elválasztják. Mert hisz nem is tudjuk megjelölni némely élőlényeknél, hogy növény-e, állat-e? azt azonban, hogy az emberi állat és a közönséges állat miben különböznek egymástól, meg tudjuk jelölni, hacsak éppen a korcsokat nem akarjuk kivenni ezen általános szabály alól. Én tehát ezt, a természeti törvényből való következtetést a szociológiában exaktnak nem ismerhetem el.

A második kifogásom az előadó úrnak fejtegetése ellen, amiből azt hiszem, az egész előadásnak bizonyos homályossága származik, az az, hogy ő a demokráciát megkülönbözteti, mint társadalmi formát, vagy amint ő nevezi, társadalmi áramlatokat és megkülönbözteti, mint kormányformát. Nem tudom azonban, hogy ez a szociológiának alapfelfogásával, mely szerint az állam nem egyéb, mint az uralkodó társadalom, hogyan egyeztethető össze. Mert mikor mondjuk, hogy egy állam demokratikus? Egy társadalom demokratikus akkor, amikor túlsúlyban vannak abban a társadalomban az emberi élet színvonalára, az emberi javaknak megoszlására nézve az egyenlőségi elvek. Ez csak akkor lehet, ha a demokratikus elem az uralkodó. Ha tehát a demokratikus elem az uralkodó, akkor az állam is az övé, akkor okvetlenül neki kell az uralkodó hatalmat is a kezében tartani. Éppen ezen megkülönböztetések, fenntartások, amelyeket folyton tesz, hogy ebben az államban igenis erős demokratikus társadalom, erős demokratikus áramlatok voltak, de nem volt demokratikus kormányforma, ez mutatja legjobban előttem az államnak és társadalomnak lényeges különbségét, hogy t. i. nem lehet az államban mint a t. előadó úr mondta, egyedül valamely uralkodó társadalmi osztálynak külső hatalmát látni.

A további nehézségek, amelyek a t. előadó úr fejtegetéseinek elfogadása elé tolulnak, onnan erednek, hogy ő a demokráciát legfőképpen mint egyeseknek a közhatalommal szemben való egyenlő jogosultságát emeli ki. De azt az életérdeket, azt a fő törekvési pontot, amelyre a demokrácia irányul, mellékesnek veszi és a demokráciának fő elveként azt a külső jegyet emeli ki, hogy abban az egyenlőség uralkodik, hogy abban akár a társadalmi javak, akár a politikai jogokra nézve az egyenlőségnek elve van keresztül vive. Nem emeli ki azonban a demokráciának azt a belső motívumát, azt az indító okát, amelyet ő maga éppen 16 esztendő előtt, 1885-ben midőn vele 3-4 ívre terjedő polémiát folytattam a „Magyar Igazságügyiben, maga lényegesnek ismert el, azt a jegecedési pontot, amely körül az emberek állama és társadalma csoportosul. Holott világos, hogy akár egy primitív nép demokráciája, mint pl. a honfoglaló magyaroké, amely hódításra törekedett, akár, amint épp a t. felolvasó úr megnevezte, a nagy gazdasági társadalmak állama, aminőnek ő minősíti a mai Északamerikai Egyesült-Államokat, a hódításra irányulhat, ellenben az amerikai gyarmatok demokráciája a 17. században micsoda érdek körül csoportosult? A reformált protestantizmusnak életbeléptetése körül. A florenzi „Arte Minori” demokrácia szintén az egyenlőség elvét vallotta, de a kisiparos mesterek érdekében Franciaország, Svájc az egyenlőség mellett a szabadságra törekszenek, a szociáldemokrácia pedig a legalsóbb néposztály életszínvonalának a felemelésére.

Ha tehát mi a demokráciából ezt a belső magot elhagyjuk, ezt az érdeket, amely mozgatja, akkor azt hiszem, nem lehet a demokráciát megérteni. Mert a munkásosztály emelésére, uralmára törekvő vagy a puritán vallási elvek biztosítására alakult massachusetti demokrácia életérdekeik által annyira különböznek, hogy őket csak a külső formális, jogegyenlőségre való törekvésben nevezhetjük egyeknek és egyformáknak. Es innen származik a nemzetiség és demokrácia közötti kapcsolatnak megítélésében is az a szerintem a tényekkel meg nem egyező álláspont, amelyet a t. előadó úr kifejtett.

Szerinte ugyanis a nemzetiség szükségképpen demokratikus alakulásának a kezdetén, később ez változhatik ellenható és más tényezők következtében. Ennek először is történelmi tények mondanak ellen. Azt hiszem, hogy Lengyelországot határozottan nemzeti jellegű országnak kell tekintenünk, mégis a legarisztokratikusabb állam volt. Magyarország ha nem is faji értelemben, de igenis a maga egyénisége által mindig nemzeti jellegű állam volt, szinte a legarisztokratikusabb; vajjon Oroszország, amely a nemzeti típust jobban kidomborítja, mint akármelyik állam, mely mindent, ami nem orosz, kizár és mindent, ami orosz emel, úgy a gazdasági életben, mint a jogban, vallásban, művészetben, irodalomban, − mondható-e demokratikusnak? vajjon Poroszország a demokráciához tartozott-e? Pedig mi volt Poroszország? A német nemzeti államnak tulajdonképpeni megalapítója, amint Vilmos császár mondotta: „Mi a német állam, ein verlângertes Preussen”, ez a Poroszország pedig sohasem volt demokratikus sem társadalmára, sem kormányformájára nézve. De nem is érthető, hogy minő összefüggés legyen egy bizonyos életérdek és ennek az életérdeknek monarchikus, arisztokratikus, vagy demokratikus úton való létesítése, elérése között. Ezek között nincs feltétlen, természetes, lényegbeli összefüggés, ha különösen a nemzetit nézzük.

Mi az a nemzeti egyáltalában? Mikor Zrinyi Miklós, a költő azt mondja, hogy egy nemzetnél sem vagyunk alábbvaló, csak azt mondja, amit Eötvös mondott, hogy t. i. a nemzeti a különbségnek, a kiválóságnak, a másnál jelesebbnek az érzete. Az angolnak pl. az újabb időben sokáig, éppúgy, mint a görögnek, mindenki alábbvaló volt, csak ő a különb, ő a mindenek felett kiváló. A nemzeti érzés tehát alapjában véve nem egyéb, mint az arisztokratikus kiválóságnak, kitűnőségnek, a másoknál előkelőbbségnek az érzete. Éppen ezért a demokrácia és nemzetiség között a leghatározottabb ellentét van és pedig két irányban: az egész emberiséget illetőleg és az emberiségen belül az egyes nemzeteket illetőleg.

Az egész emberiségre vonatkozólag a különbséget mi teszi? Éppen a nemzeti különérzet. Az a halványarcú európai annak a sárga arcú kínainak úgy tűnik fel, mint egy alábbvaló ember. Ép így van ez nemcsak a legnagyobb emberiségi különbségeknél: a fajkülönbségeknél, hanem áll ez a fajokon belül a nemzeti különbségekre nézve is. Ép ezért egészen elhibázottnak tartom azt, hogy mi a nemzetit és az egyenlőséget rokonnak és egyezőnek tekintjük. Amit itt az általános emberiségre nézve kifejteni, jobban mondva érinteni megkísérlettem, ugyanaz áll az egyes államokon belül is, amelyekben az uralkodó, hegemón nemzet mellett még másféle elemek is vannak.

Ezt a t. előadó úr is teljesen méltányolta, de az egész emberiségre nézve már nem méltányolta a nemzetinek ezt az arisztokratikus, ezt a kiválósági, ezt a különbségi vonását, sőt továbbmenve, a demokráciát a kozmopolitizmussal is azonosította. Igaz, a demokrácia és a kozmopolitizmus természetes, benső összefüggésben vannak egymással, de a demokrácia és a nacionalizmus nem lehetnek egymással ilyen benső összefüggésben; mert mit jelent a kozmopolitizmus? A nemzeti különbségnek tagadását és az egyenlőség elvének nemcsak egy nemzeten belül annak tagjaira, hanem az emberiség minden tagjára kivétel nélküli alkalmazását. íme, tehát egyrészt a demokrácia a nemzetiséggel mondatott azonosnak, másrészt a demokrácia a kozmopolitizmus természetes kifolyásának állíttatott. A kettő közül csak az egyik állhat. Mivel indokolta azt a t. felolvasó úr, hogy a nemzeti törekvések, a nemzeti állam és a demokrácia között benső kapcsolat van, különösen a keletkezésnek idejében? Azzal indokolta, hogy a nemzeti az összes emberi erőknek mentől teljesebb kifejtésében áll, hogy a nemzeti az összeseknek önsorsukról egy bizonyos nemzeti géniusz szerinti gondoskodásában gyökeredzik.

Hát, t. teljes ülés, a nemzeti egyáltalán a szociológiának az a vidéke, melyet igazán kevéssé érintett még a szociologikus tudományok ásója. A nemzetinek, vagyis a szép különös formájának, az erkölcs és jog sajátságos módjainak, a szó, a dal különös ritmusának, a szabadság bizonyos intézményeinek lényegében olyasvalami rejlik, aminek mi semmiféle analógiáját a természeti világban meg nem találjuk. Ezeket a sajátságokat, amelyek, mondom a dalban, a szépnek formáiban, az erkölcsnek, a jognak, a szabadságnak bizonyos módjaiban jelentkeznek, hiába keressük a természetben, hiába keressük ezeknek analógonjait.

A szociológusok között tulajdonképen az egyetlen Nowikoff az, aki állandóan foglalkozik a nemzetinek a természetével; de a többiek mindössze bizonyos közérzést, bizonyos erőgyűjtést, bizonyos múlthoz, a tradícióhoz való ragaszkodást látnak csak a nemzetiben, holott az az emberi élet individualizációjának végső forrása; mert éppen csak így, mert ekként, mert csak ily formában szeretem a szabadságot, a szépet, a nyelvel, ebben a legrészletesebb sajátosságában az összes emberinek rejlik a nemzeti. Ezért, mivel ilyen sajátságokat a természeti életben nem talál a szociológia, ezért nem vesz arról tudomást és innen kerülnek ki a nemzetire nézve azok a felfogások, amelyeket a szociológusoknál egyáltalában találunk, hogy az inkább csak egy olyan mellékes kohéziót teremtő tényező, de hogy az emberiség szerkezetének, összefüggésének, tagosulásának az volna a legfőbb oka, ezt sehol meg nem találjuk. És innen van az is, már most a t. felolvasó úrnál, hogy ő a nemzetinek megszűnésében, a nemzetinek letűnésében hisz és azt állítja, hogy az emberiséget fejlődésében nem ezek a szellemi, ezek az esztétikai, ezek az erkölcsi, ezek a jogi különbségek fogják tagozni, hanem a nagy gazdasági érdekek. Amerikát leszállítja már a nemzeti államnak színvonaláról és a nagy gazdasági érdekek társadalmának az államává teszi.

Hát, t. teljes ülés, hogy vajjon ez a ténybeli megítélés mennyiben helyes, abba nem bocsátkozhatunk; hiszen nagyon rövid az ideje annak, hogy Amerika az imperializmusnak, a hódításnak az útjaira lépett. Egyáltalában jósolni, ez a szociológiának egy olyan kedvtelése, amelyben én azt követni nem tudom. A szociológiának egyik alaphibája az, hogy nem látja az egymásmelletti viszonyokat, hanem mindig az egymásutániakat keresi, nem az emberek egymásmelletti megférhetésének, hanem az emberi viszonyok, alakulatok egymásutánjának a fürkészésére fordítja a főfigyelmet. Ezért helyez súlyt mindig a fejlődésre, de az együttlétre nem.

A jóslás terére nem követem a t. felolvasó urat; tudjuk, hogy ezek a jóslások nagyon sokszor rosszul sikerültek; Gladstone pl. 1863-ban, mikor a déli államok az északiak ellen az ő harcukat oly nagy erővel folytatták, azt mondta, hogy a déli államok elnöke, Davis, már nem csak egy sereget, de egy nemzetet tudott teremteni: az angol világ megvolt győződve, hogy III. Napóleon dinasztiát alapított: Gladstonet már egy év megcáfolta és az angol világ közvéleményét rövid 18-20 esztendő.

De habár nem akarom a szociológiát abban a jövőt mindenképen vázolni szerető hajlamában követni, maga a t. felolvasó úr mit kénytelen elismerni? A néger és a fehér problémának a felmerülését abban a nagy gazdasági érdekek államában: Amerikában. Én azt hiszem, még sokkal inkább fenyeget ez a probléma a sárga és a fehér ember között, úgy, hogy az a nemzeti, ha még abban a mértékben, amelyben ma a szerbet a horváttól, a bulgárt a szerbtől elválasztja, veszíteni is fog a maga jelentőségéből a jövőt illetőleg, szóval: ha mi nagy államok alakulásának nézhetünk is eléje, de valami alakban, tehát szerinte is a fajoknak, az emberi fajok ellentéteinek az alakjában fogjuk az emberiség individualizációjának a folyamatát a jövőre is látni.

Ami már most a végeredményt illeti, abban a tekintetben, hogy t. i. a demokrácia lesz a jövő emberiségnek, ha nem is kormányformája, de mindenesetre társadalmi formája, abban vele teljesen egyetértek. Azonban ez az eredmény, amelyre a t. felolvasó úr jutott, ellenkezik azokkal a természeti törvényekkel, amelyre a szociológia támaszkodik. A demokrácia, mint a magasabb emberi életszínvonalnak, az egyenlő emberi rendeltetésnek a megvalósulása egyezik a kereszténységgel, egyezik a humanizmussal, de nem egyezik a naturalizmussal, mert a naturalizmusban, vagyis a természeti világban az erősebb uralkodik. Ott a létérti küzdés folytán egyenlőség nem lehet, ott az erősebbek válnak ki s a gyengébbeket megsemmisítik; a természetben van a legnagyobb arisztokrácia, amint ezt a szociológusoknak is igen nagy része elismeri.

Az eredményt tehát én természettudományi alapon megindokolva nem tudom elfogadni, hajlandó erre csakis az emberi, a természetinél magasabb alapokon vagyok; ezt a jóslatot nemcsak elfogadom, de melegen üdvözlöm is. (Élénk éljenzés és taps.)

Tisztelt előttem szóló kollegám aposztrofált és erre igen röviden felelnem kell.

Azt mondotta ő, hogy minden tudomány az egységre törekszik a felfogásban. Törekedni erre és elérni az egységet: az kétféle dolog. A filozófia törekszik az egységre vagy a vallás törekszik az egységre; a tudományokban azonban, nevezetesen a természettudományokban, ma még nem sikerült a természeti törvénynek az egységét kimutatni. Azt nem fogja a t. kollégám eltagadni, hogy ismerünk mechanikai törvényeket, ismerünk kémiaiakat és ismerünk biológiaiakat; a természettudomány nem volt képes ezt a háromféle törvényt egyre redukálni. (Pikler Gyula: Az energia megmaradásának törvényére!)

Kérem, ezt úgy hiszem, nem fogja semmiféle fizikus, kémikus vagy biológus elfogadni. (Pikler Gyula: Ostwald) Ez pretenzió. Ostwald azt mondta: Nem sikerült mechanikára redukálni ezt a háromféle természeti törvényt, még a kémiaiakat sem, próbáljuk meg az energetikával.

A másik, amit feltett nekem, az a kérdés, hogy mondjam meg, mi a különbség az állat és az ember között. Állat és ember között az a különbség, hogy az állat él, táplálkozik és párosodik, az ember pedig nem csak táplálkozik és párosodik, hanem az ember teremt, az ember alkot, költeményeket, szobrokat, tudományos munkákat és teremt népeket, institúciókat, államokat. Az állat ilyet nem teremt. Ebben van a különbség. Az ember kreatív erő és az állat vegetatív erő. Az állat célokat nem tud elképzelni, nem tud magának kitűzni, nem tud új dolgokat létesíteni, hanem leéli a maga életét a párosodás és a táplálkozás folyamatain keresztül.

A harmadik kérdés, amire különösen szükséges, hogy feleljek, az, hogy ő a nemzetit lényegesnek egyáltalán nem akarja elismerni és ezt azzal törekszik nekem bebizonyítani, hogy a nemzeti az emberek közti bizonyos kooperáció következtében keletkezik. Ebben tökéletesen igaza van. A nemzetek nem pottyannak le az égből, hanem a nemzetek az embereknek egymással való közreműködéséből, az ő közvetlen szükségleteik kielégítésére irányuló működés alapján keletkeznek; de nem maradnak meg csupán e színvonalon, hanem ezen túlmenve keletkezik bennök a szépnek, a jónak az a sajátossága, az az érdek nélküli gyönyör valamiben, ami az ő különös létükhöz, állapotukhoz tartozik, amelyet nemzetinek nevezünk. A mi életünktől ez elválhatatlan, mert nekünk ez csak így kell, mert minekünk a létnek ebben a különös formájában telik örömünk; pedig ennek sem a táplálkozásunkra, sem a párosodásunkra semmiféle befolyása nincs. Annak az elzászinak a párosodás, a táplálkozás tekintetében ugyanaz a sorsa ma, mint amikor francia uralom alatt volt. És miért folyt Európának a második legnagyobb harca? Nem a párosodásért és nem a táplálkozásért, hanem a szépnek, a szabadságnak, a jognak, az erkölcsnek azokért a különös módjaiért, amelyekbe az életnek a gyönyörét, az életnek a boldogságot a német vagy a francia helyeztet. Miért vérzett az a lengyel? Ezekér a bizonyos módjaiért az életnek! Pedig a párosodás és a táplálkozás tekintetében tulajdonképen ma jobban ki van elégítve (Derültség), mint ahogy volt, amikor külön lengyel államot alkotott. Igenis, az a nemzeti nem oly durva kézzel fogható valami, hanem, amint Nowikoff mondta, éppen a szellemi életnek az élite-je az, amelyben ez a nemzeti leginkább kifejeződik: az a Goethe, az a Shakespeare, az a Petőfi, azok nem redukálhatok egyik a másikra; azoknak olyan bája van, amely mindegyikben valami különös, nemzeti.

Végül még csak egyet. Azt mondja a t. előttem szóló, hogy azt ő a létért való harcból is meg tudja magyarázni, hogy az egyenlőség be fog következni. Hát ő nagyon jól tudja, hogy ebben a tekintetben a szociológusok között „subjudice lis est,” úgy-e bár? Gondoljunk csak vissza (Piersonra, National Life und Character) és a többiekre, Weissmann és az ő sejtteóriájára; itt mindenütt ez a kérdés. Ez tehát nem olyan egyszerű kérdés, hogy ezt egy ilyen kis estélyen el lehetne dönteni; hanem egyben igazat adok neki: t. i. abban, amidőn ő az emberi önzésre az egyenlőség kivívásában olyan nagy súlyt helyez. Csak abban téved, amidőn azt hiszi, hogy a kereszténység az önszeretetet teljességgel kizárja. A keresztény tannak, igenis az önzés egyik része; szeresd felebarátodat, mint magadat, nem kíván tőlünk teljes önzetlenséget, legalább nem parancsolja, legfölebb tanácsolja. Önszeretetünket, azt, amit jogos önzésnek nevezünk, szintén megengedi. Az önzés az egyes egyénnek önfenntartására való törekvése egyik leghathatósabb eszköze lesz az egyenlőség kivívásának; hanem hogy tisztán csak az önzés segélyével legyen az emberi egyenlőség kivívható, tagadom: ez csak akkor következhetnék be, ha az emberek valóban erejökre nézve is egyenlőek volnának; de minthogy az egyik rész gyengébb, itt jön a szerepe a kereszténységnek és azt nem fogja eltagadni, nem fogja elvitathatni senki, hogy a történelem folyamán a kereszténység hirdetői a gyengébbek mellett foglaltak állást.

Közjog és obstrukció.[17]

Ha visszatekintek az időre, mely 1871 óta lefolyt, midőn a Jogtudományi Közlönyben (169. 1.) első közleményem megjelent Korbuly közjogáról, s az érveléseket hallom, melyek a nemzet egész valóját fölkavaró képviselőházi házszabályváltoztatásra nézve pro és kontra fölhozatnak, azt kell mondjam, hogy a közjog tudományát illetőleg a kezdet kezdetén állunk.

Megkísértem a fölmerült ellentéteket azáltal megvilágítani, hogy a közjogi fogalmak bizonytalanságának okára visszamegyek, másrészt pedig azáltal, hogy a házszabálysértést a közjog legfőbb tételei mellé állítva, kutatom, adnak-e azok − őket a nemzetszemélyiség jogrendjének egésze szempontjából tekintve − oly megoldást, aminőt a házszábálysértésnek akár védői, akár elítélői jogilag megnyugtatónak mondanak.

A kedélyek mai izgalmában kétszeres kötelesség a vitakérdést teljes elvontsággal tárgyalni. Ezért is, valamint a jubiláris szám terjedelmére tekintettel, lemondok minden tudományos, történelmi, összehasonlító segédkészülékről, mellőzöm a vitázást s a november 18-i erőszakos házszabály változtatást, valamint az általa előidézett jogállapotot a maga teljes egyszerűségében, meztelenségében akarom a közjog szempontjából vizsgálni s úgy, amint azt elgondolni, magamnak a közjogi logika szerint értelmezni tudom, előadni.

Ami először is a közjogi fogalmak bizonytalanságát illeti, annak oka ott rejlik, hogy az a jogterület, melyei a szokás a közjog neve alá foglal, több különböző jogrendszert foglal magában.

A közjognak az a része ugyanis, mely 1. a nemzet szuverén hatalmát e hatalom jogosult részesei: államfő, felső-, alsóház, miniszterek, önkormányzati testek, választópolgárok közt elosztja, lényegesen különbözik a közjognak attól a részétől, mely 2. a nemzetnek és hatalma imént említett letéteményeseinek viszonyát egy másik államhoz, ha azzal bensőbb szövetségi viszonyban áll, szabályozza.

Mind a két rész pedig újra lényegesen különbözik, 3. a közjognak attól a részétől, amely az állam végrehajtó hatalmának jogát az egyes alattvalóhoz s ennek az államhoz tartalmazza.

Alkotmányjog, szövetségi (nemzetközi) jog, közigazgatási jog egyaránt a közjoghoz tartoznak, mégis mindegyikben a jog alkotó elemeinek másika domborodik ki. Ugyanis az alkotmányjogban egy államnak szuverén funkciók végzésére jogosult közegei, szervei állanak egymással egy állam joga szerint viszonyban, amely szervek legmagasabbjai, a király és a parlament, kiknek a többi szervek az állam saját jogának szabályai szerint mind alárendelvék, magok fölött és egymás irányában semmiféle, se törvényhozó, se bírói hatalmat el nem ismernek. Ellenben a szövetségi jogban, két vagy több államnak egymás irányában és egymás fölött hasonlóképpen felsőbb hatalmat el nem ismerő szervei állanak viszonyban, amely viszonyt nem egy állam joga, hanem a szövetkezett államok között keletkezett megegyezésben vállalt s több állam jogán alapuló kötelmek határozzák meg.

Egészen más végül a közigazgatási jog, ahol az állam végrehajtó hatalmának jogai és kötelességei az alattvaló irányában s az alattvaló igényei a közhatalom irányában teszik a jogviszony tartalmát, amely a magánjogihoz elvben rokon jogterület annyiban különösen, hogy a benne előforduló jogviszonyok az állam bírói hatalmának védelme alatt állanak.

A közjog mind a három nagy területének minőségét a tudomány sem különbözteti meg eléggé, részleteiben semmiesetre sem fejtette ki.

A legfőbb nehézség az alkotmányjog minőségére nézve áll fönn.

Először abban az irányban, állanak-e szuverén funkciókat végző legfőbb közegek, pontosan megmondva, király, képviselőház, főrendek egyáltalán jog alatt? másodszor király, képviselőház, főrendiház jogalanyok-e? ha igen, harmadszor jogalanyiságuk általános minőségét tekintve és jogaik tartalmától elvonatkozva, olyan-e jogalanyiságuk, mint p. o. a tulajdonos és bérlő, a kölcsönadó és vevő, a meghatalmazó és meghatalmazott magánjogi jogalanyisága?

Az első kérdést illetőleg király és országgyűlés arra nézve, mit akarnak joggá emelni, azaz, mint törvényhozók nem állanak a jog alatt, mert ők alkotják, változtatják, hitelesen magyarázzák a jogot. Az államnak, azaz a nemzet személyiség országló hatalmának e legfőbb alanyai jogalkotó működésükre nézve csak az erkölcs, a nem pozitív igazságosság eszméjének szabályai alatt állanak. A nemzeti életnek legmagasabb csúcsain a legfőbb irányzó szabály nem a jog, hanem a nemzet eszméjéből levont erkölcs. Ellenben e jogalanyok, mint a jogalkotásban működők, vagyis az országgyűlési tagok, mint együtt tanácskozók, indítványozók, szavazók igen, mert erre nézve a tagok működése akár a törvény, akár autonóm házszabály által előre meg van határozva, le van kötve. Arra nézve azonban, megtartja-e mindenik ház eljárásának törvényi vagy autonóm szabályát, épp oly kevéssé ismer el egyik is magán kívül és fölött bírót, mint a király a maga tényeire.

A második kérdést illetőleg: király, képviselőház, főrendiház jogalanyok ugyan, de jogalanyiságuk a magánjog alanyaiétól abban különbözik, hogy amíg ezek teljesen öncélúak, addig király, képviselőház, főrendiház az öncélú nemzet-személyiségnek (a régi magyar közjogi gondolkodás képleges, de a nemzet lényét a legjobban szemléltető felfogása szerint a szent koronának) csak tagjai, részei, azaz nem öncélúak, hanem az öncélú nemzet országlásának s ez országlás céljának eszközei, szolgái. A király a láthatatlan nemzet első, látható, legfőbb szolgája, mert a régi axióma szerint: singulis major, universis minor; a képviselőház és főrendiház a nemzet ez első szolgájának nélkülözhetetlen munkatársai, akiknek hozzájárulása nélkül a király a nemzetnek legfőbb, önjavát célzó akaratát el nem döntheti.

Király, képviselőház, főrendiház tehát jogalanyok, de jogalanyiságuk tagsági, azaz a nemzetszemélyiség szuverén akarata egyik mozzanatának létrehozására irányuló. Ezért jogalanyiságuk egymástól függő, és pedig nem tetszésszerinti akaratunknál, hanem a nemzetszemélyiség osztatlan lelki egységénél és a nemzet javának öncélúságánál fogva.

A bérlő és bérbeadó jogalanyisága is függésbe kerül egymástól a tetszésük szerint vállalt kötelmek által; király, képviselőház, főrendiház ellenben függnek egymástól, mert a nemzeti akarat kimunkálásának szükséges alkotó elemei.

Mint ilyen tagsági jogalanyisággal bíró testületek, jogi személyek, az országgyűlés mindkét háza újra egyes meghatározott jogokkal bíró természetes személyekből állanak. A képviselők és a főrendek ezen minőségükben egyenkint is jogalanyok, de ez újra tagsági jogalanyiság, mely őket csak arra jogosítja, hogy nem saját céljaikat, hanem annak a háznak, melynek tagjai, célját a törvényhozást és kormányellenőrzést szolgálják eszükkel és akaratukkal. Képviselő- és főrendiházi tag a nemzet szolgája, akinek a nemzet javát a maga értelme, beszéde, akarata által előmozdítani törvényhozói tiszte, de mivel az, mi szolgál a nemzet javára, bizonytalan, s nagyrészt a királynak, valamint a képviselőház és főrendiház tagjainak lelkiismeretére, belátására bízatik a képviseleti rendszerben, a parlament két házának tagjai a királyhoz hasonló jogosultságúak lesznek.

A tagsági jogalanyiság tehát, mely az országgyűlés mindkét házának tagjait megilleti, nekik összességükben a királyéhoz hasonló jogokat ád. És ezek a jogok bármily nagy hatalmat adjanak, jogi erejük tekintetében még sem oly erős jogok, mint a tulajdonos vagy bérlő jogai. A király, az országgyűlés jogai, valamint az országgyűlés mindkét házának tagjait megillető jogok, jogi minőségük tekintetében ugyanis először azáltal különböznek a tulajdonos és bérlő jogától, hogy a tulajdonos joga a bérösszegre, a bérlőé a bérlemény használatára nem függ az ily viszonyban álló két fél akaratától, ellenben a király joga törvényszentesítésre függ attól, hogy az országgyűlés a jogát valamely törvénytervezet elfogadására és a király elé terjesztésére nézve gyakorolja, vagy az országgyűlés joga valamely törvényjavaslat előterjesztése és elfogadására függ a király jogától, hogy az országgyűlést fel ne oszlassa.

Másodszor a király s az országgyűlés jogaikat nem gyakorolhatják azzal a rendelkezési szabadsággal, mellyel a tulajdonos saját egyéni tetszése szerint a bérösszeget el is engedheti, vagy a bérlő a bérleményt a tulajdonos kérésére vissza is adhatja. Nekik kötelességük ugyanazt a cselekményt, amire jogosultak, véghez is vinni, joguk gyakorlásáról le nem mondhatnak, amíg királyi, parlamenti tisztüket viselik. Ha jogukat nem gyakorolják, először kötelességsértést követnek el a nemzet iránt, melynek szolgálatára adattak e jogok, másodszor jogsértést a másik alkotmányos főtényező iránt, melynek jogát gyakorolni nem engedik.

Kötelesek továbbá jogaikat a nemzet célja, java, nem egyéni céljuk, javuk érdekében, nem is szeszély szerint gyakorolni.

E kötelesség természetesen legnagyobbrészt csak erkölcsi, nem jogi bizonyossággal lesz megállapítható, továbbá nemcsak a király, de az országgyűlés sem lesz arra egyenes jogi eszközökkel kényszeríthető. Ez teszi az alkotmányjog adta jogosítványokat és kötelezettségeket a magánjogiaktól annyira különbözővé, nyúlóssá, ruganyossá. A királynak joga van a szentesítést megtagadni, de ha a megtagadást nem lehet a nemzet vava szempontjából megokolni, a szentesítés megtagadása a nemzet iránti kötelességének megszegése, az országgyűlés jogának, hogy a nemzet érdekében határozzon, megsértése. Hasonlóképpen az országgyűlés joga valamiféle költségvetés megállapítására egyszersmind kötelesség, melynek nem teljesítése sérti a fejedelem jogát azon fennálló törvények végrehajtására, amelyek költség nélkül végre nem hajthatók.

Ha mindezekhez hozzávesszük, hogy a király és országgyűlés, mint külön jogalanyok, bár csak tagsági jogalanyok, jogaik felett egyenesen ítélő, azokat egyenesen megvédő bíróság nem létezik, eléggé szembetűnő lesz az alkotmányos tényezők alanyi jogának különbsége a magánjogi viszonyban állók alanyi jogától.

Az országgyűlés egyes házainak tagjait megillető ez alanyi jogoknak a magánosok alanyi jogaitól való különbsége, névszerint az illető ház többi tagjainak jogaitól való föltétele-zettsége, kötelességszerűsége, az illető házon kívül álló bírótól való mentessége következtében még feltűnőbb.

Azt mondhatni, hogy nem az egyes képviselő vagy főrendi, hanem az illető ház az igazi jogosult, az egyes tag ellenben a ház jogának csak gyakorlója. A háznak van csak akaratelhatározásra hatályos joga, az egyes tagnak ellenben nincs, mert az egyes joga csak arra irányul, hogy ez elhatá rozást lehetővé tegye. Ugyanis az igennel szavazónak jogát? megsemmisíti a nemmel szavazó, az egyes jogának hatálya tehát a számszerű aránytól függ, melyben az mások ellenkezőt akaró jogához áll. Az egyesnek nincs szólásszabadsága, hanem csak a háznak, mely meg is vonhatja a szól tagjától, megró-hatja p. o. illetlen, erkölcstelen, rágalmazó, nemzetáruló szavaiért, csak a ház tárgyalásainak, nem az egyes tag beszédének hű közlését illeti a büntetőjogi mentesség. A ház joga a sérthetetlenség, nem az egyes tagjáé. Szóval, amint a királytól, országgyűléstől lefelé haladunk az egyes országgyűlési tagság, ennek alanyi közjogában a kötelességszerűség, a föltételezettség egyre nagyobb lesz, s e kötelességszerűséget a ház bizonyos fokig egyenesen ki is kényszerítheti, p. o. megsemmisítheti a választást s új választást rendel, ha a választott megbízó levelét be nem mutatja, képviselői tiszte végzésére meg nem jelenik, hosszabb időre kizárhatja, díjait elvonhatja stb.

Mindazáltal az országgyűlési tagságban a kötelességszerűség mellett igen nagyfokú alanyi jog rejlik szólásra, indítványozás és szavazásra. S mivel a tagsággal járó kötelesség tárgyilagos jog, a házszabály útján csak külső kereteire nézve állapítható meg, lényegére nézve ellenben az egyes tag lelkiismeretére bízatik, − nehogy az egyes tag lelkiismeretes közreműködésében formák által gátoltassék s a testület az egyes tag hasznos szolgálatától megfosztassák, − megeshetik, hogy az többekkel egyetértve, a házszabály-adta szólási, indítványozási jogát a többiek, sőt a testület joga használatának megakadályozására, obstruálására, értéktelenné tételére használhatja. A többieknek is van ugyanis joga nemcsak szólani, de szavazni is, mert szólás, indítványozás, szavazás okozati kapcsolatban állanak és kétségtelen, hogy a többiek a házszabály, a törvény vagy éppen alaptörvény szerint a testület akaratának kifejezésére megkívánt számban vannak, mondhatni, a testületnek legalább is virluális joga van szavazni. Mégpedig, mivel a jognak időben, nem időn kívül, nem az örökkévalóság világában kell érvényesülni, nem bármikor, nem különösen csak akkor, amikor a szólani, de szavazni nem kívánók jónak látják, hanem a testület által alkalmasnak, vagy éppen sürgősnek tartott időben. Nyilvánvaló tehát, hogy a tagok szólási,, indítványozási jogának időhatárokat nem tevő házszabály azon tagok virtuális jogának, akik s általuk esetleg magának a testület jogának, amely határozatot akar hozni, megsértésére, aktuálissá válásának meggátlására vezet.

Mivel pedig az országgyűlés valamely házának virtuális „joga határozásra, nem az illető ház tulajdona, hanem a nemzeté, mely a jog gyakorlását a házra bízta, az egyes tagoknak a házszabályadta joga, mely a testület határozatának megakadályozására alkalmaztatik, a nemzet virtuális határozási jogának aktuálissá válását nem engedi.

Vagyis jogok összeütközése van jelen. A magánjogból vett axióma: „qui jure suo utitur neminem laedit” elveszti igazságát, mert más területen, nem az egyenlő jogalanyok magán-és büntetőjogi területén, hanem az egymástól függő, egymásnak fölé- és alárendelt jogalanyoknak legmagasabb alkotmányjogi területén állunk. A jog, mint az együttműködő emberek viselkedését ezeknek előre föltételezett, s ehhez képest meghatározott értéke, készsége szerint megszabó zsinórmérték, felmondja a szolgálatot. A jog ellenkező célnak is szolgál, mint amelyre keletkezett. S ami fő, kétely merül föl értelme, alkalmazhatósága fölött. Az emberi érzés és gondolkodás a jog biztos, de adott esetben nyilvánvaló céljával ellenkező irányba tévedt útjáról a morál magasabb, de sikamlósabb terére so-dortatik. Az obstrukció is a nemzet javára hivatkozik, az ob-strukció ellen küzdő, határozni akaró része a háznak szintén. Vita támad a fölött, van-e jogok összeütközése tényleg? kívánhatja-e a testület, hogy tagjai jogaikat a testület jogára való tekintettel korlátolják? A vita e kérdések fölött kétségtelenül jogvita is, pör is. A nemzet képviselőháza szétfelekezik, meghasonlik önmagában, önmagával folytat port, nem magánjogit, de közjogit, nem is a közjognak szövetségi területén, nem egy más állam, nem szövetségese, Ausztria, hanem önmaga ellen, tisztán saját alkotmányjoga területén. S ezen a területen mindenik ház, ha egyes tagjának mentessége vagy sérthetetlensége tekintetében is önmagának tartja fönn a döntést, még kevésb-bé fogadhat el egész eljárása jogszerűsége fölött kívül levő bírót.[18]

Visszatérek tehát oda, hogy az országgyűlés valamelyik háza virtuális jogát a határozásra aktuálissá akarja tenni. À kérdés az lesz, van-e erre föltétlen szükség? Ha van szükség, de a jogszerű mód hiányzik a határozathozatalra, szabad-e a jogszerű módot mellőzni? S itt merül föl a további kérdés. Csak a jog-e az országgyűlés viselkedésének a legfőbb szabálya? Ha föltétlenül szükséges, hogy az országgyűlés határozzon, és jogszerű módon nem határozhat, a vitás kérdés már kisiklott a jog szabályai szerint való megoldás köréből s átso-dortatik az életnek a jog által körül nem írt, csak erkölcsi mérlegelés alatt álló terére. Azt ugyanis az alkotmányjog előre általában meg nem szabhatja, minő események és különösen mikor fognak a jövőben beállani s ehhez képest azt sem, kell-e és mikor ily előre nem látható eseményekkel szemben az országgyűlésnek határoznia. Törvényeink között csakis az 1715: VIII. t-c.-nek 3. §-a s az ezt határozottan megerősítő 1/41: XXII. t.-c. rendelkeznek ily előre nem látható esemény tekintetében, midőn kimondják, hogy az ellenségnek az országba ütése, vagy kitört háború okából az országgyűlés helyett az úgynevezett „Concursus regni”, vagyis hamar összegyűjtheti országgyűlési tagok is megajánlhatják a háborúra szükséges adót.

Nyilvánvaló azonban, hogy nemcsak ilyen, de más váratlan eseményekkel is kell a törvényes országgyűlésnek foglalkoznia, és lehet, hogy föltétlenül szükséges azok iránt határozni. Az obstrukció által e őidézett jogok összeütközése szintén váratlan esemény; előfordulhat egyszer, többször; fölléphet mint a ház krónikus baja, pedig bizonyos ügyek, p. o. a nemzet anyagi kára, vagy jogi oknál fogva halasztást nem tűrnek.

Ha ilyenkor a ház határozatképes része a törvényes házpaktum útján megnyerni. A testületi tagok egy része s a többi részek, pars-ok közötti egyezmény a testület, a ház, az országgyűlés halála, mert minden pars külön jogalannyá tétetik, hogy a paktumnak jogi ereje legyen; a paktumok következtében beáll az „itio in partes ”, mint a régi birodalmi gyűlésen, s mivel az országgyűlés a nemzet akaratának szerve, a pars-ok pactu-ma által beáll a nemzet vagy legalább alkotmányának halála.

Nem bonyolítom a kérdést azzal sem. hogy a jogok összeütközését a. ház feloszlatása által nem lehet-e elkerülni? Ha a ház feloszlatását tiltja az alkotmányjog, a bonyodalmat újból csak jogsértéssel szüntethetni meg.

A szabály félre tételével, erőszakos módon helyezi magát határo-zási joga birtokába, kétségtelenül önbíráskodást gyakorolt, aminőt kivételes alkalmakkor még a magánjog is enged. Az ily önbíráskodás nagyon veszélyes ugyan, mert általa éppen a jogalkotó sérti meg a magára kötelezőnek elismert tárgyalási jogot, de az ily tény épp oly kevéssé bírálható el csupán a tárgyilagos jog szempontjából, mint p. o. a költségvetési törvény ellenére tett kiadás, mint p. o. váratlan lázadási, forradalmi mozgalmak esetében a büntető perrendtartás azon szakaszainak kormányrendelettel való felfüggesztése, melyek a rendőri letartóztatásra vonatkoznak.

Aki az ily szükség fenforgása fölött ítél, legyen a ház tagja, legyen a nemzet választó polgára, a meglevő tárgyilagos jogban nem kap szükséges irányítást, hanem csak lelkiismeretének a jog fölött ítéletet hozó szózatában, mert úgy az, aki a házszabályszerű jognak föltétlen fenntartását a nemzet határozás- és cselekvésképességénél magasabbra helyezi, mint az, aki a nemzetet cselekvésképesség nélkül a pusztulástól félti, többé nem a jogból, hanem a jog alkalmazhatósága iránt támadt kétely fölött ítélő lelkiismeretből, a nemzeti életnek törvényekbe nem foglalt és nem is foglalható etikájából meríti döntése indító okait.

Amint egyszer a nemzet önmagával, nem egy más nemzettel száll alkotmányjogi perbe, a jog nem állíthatja vissza egységét, mert a jog alaptermészete szerint, mely legtisztábban a magánjogban mutatkozik, elkülönít, a külön személyek, tagok akaratának kiszabja sérthetetlen határait, akik e határokból engedni jogilag nem kötelesek. Csak a külön jogokat egybefoglaló, egymásnak alárendelő szent korona gondolata, melyhez a nemzet Kölcsey[19] szerint „a legszentebbnek gondolatát fűzte, gondolatát a szabad nemzet egy testbe foglalásának, gondolatát az egyesült néperőnek, mely ne csak idegen bitorló, de egyes honfiak féktelensége és hatalomvágya ellen is bánthatatlan gátat emeljen”, nem a többség és kisebbség pőrének formaszerű eldöntése teheti a tagjaira szétesett nemzettestet újra eggyé, élővé, akarni, cselekedni bíróvá.

Pulszky Ágost l. t. emlékezete.

Fáklyát gyújtva, hogy a magyar tudomány ritka erejű munkásának, az alkotmány 67-es szaka után föltűnt új nemzedék legfényesebb elmebeli tehetségének, Pulszky Ágostnak pályáját, annak eredményeit bevilágítsam, emlékét fölújítsam, elfogultan fogok az Akadémiától nyert megtisztelő megbízatásomhoz.

Ifjúkorunkban fűződő barátság kapcsolt hozzá a sírig, soha nem szűnő ellentét a világfelfogásban, választott el tőle kezdettől fogva.

Az első elnézésre, túlbecsülésre vihet, az utóbbi a helyes megértésnek állhat útjában.

A túlbecsülés és a félreértésnek keletkezhető útvesztőjéből talán mégis kivezet az a fonál, amelyből baráti kötelékünk sodródott: az igazság keresésének mind a kettőnkben kiolthatatlan vágya s az ebből folyó kölcsönös tisztelet az ellenkező oldal működése és ennek eredménye iránt.

Megnyugtathatnának e részben saját sorai is, melyekkel főművéről írt terjedelmes tanulmányomat (Magyar Igazságügy 1885. XIV. köt. 3. és 4. füzet) annak idején olyannak minősítette, mely „igen részrehajlatlanul van azon álláspontról írva, mely meggyőződéseidnek megfelel, és teljesen megfelelő ismertetését tartalmazza úgy a bölcsészeti alapoknak, melyekről kiindultam, valamint tanaimnak, kivévén a társadalmak egymáshozi viszonyát illetőleg…”

S mégis érzem más oldalról is támadó elfogultságomat. Pulszky Ágost a magyar tudományban és közéletben oly szokatlan utakon haladt, ismeretlen harcmodorral oly célpontokra irányozta küzdelmeit, melyeket a tudományos és a politikai világban igen külőnbözőleg ítéltek meg. Kevesen, s teljesen csak azok értették Pulszkyt a tudományt illetőleg, akik nem röstelték a nagyobb készültséget is igénylő fáradságot, őt mélyen járó vizsgálataiban és érveléseiben követni, a közéletre nézve pedig, akik működésének nem színét, látszatát, hanem célját, eszközeit együttvéve, szóval lényegét mérlegelték, általában csak azok, akik Pulszky-t, az egész embert ismerték a személyek iránti jóságos, nemes lelkével, viszont meggyőződésének más meggyőződések irányában alkut nem tűrő kérlelhetetlenségével, de egyszersmind saját, haszonlesést nem ismerő személyének készséges odadobásával, ha azt a meggyőződése szerinti tárgyilagos igazság az emberi közélet bármely körében követelte.

Az én feladatom azonban Pulszky Ágostra nézve, a ki jelentékeny politikai működése mellet! sem viselt politikai vezérszerepet, csak abból állhat itt a magyar tudomány első templomában, hogy Pulszky Ágostnak mint tudósnak hű képét adjam, hatását a magyar tudományra meghatározzam. Vajjon bírom-e ezt elérni és ezáltal egész emberi egyéniségét, a tudósét is, abból a ködből, melybe társaséleti, politikai működése burkolta, kiemelni és minden tekintetben érthetővé tenni? ez az, amit ugyan remélek, mert amennyire egész életfolyását megítélni bírom, úgy látom, Pulszky Ágost, a tudós adja a megfejtését Pulszky Ágostnak, a politikusnak is, mert életének kora ifjúságától fogva megfigyelt folyama azt a meggyőződést érlelte meg bennem, hogy nem politikai működése hatott alakítólag tudományos elméletére, ellenkezőleg.

De teljesülni fog-e reményem? Helyes-e módszerem Pulszky Ágost valódi képmásának megfestésére, ez az, ami, mint a festőt, midőn képe közszemlére kerül, elfogulttá teszi.

Pulszky Ágost helyét a magyar társadalmi tudományban csak úgy határozhatni meg, ha annak állapotát a múlt század hatvanas éveiben tekintjük, mert ez adta neki a lökést tudományos búvárlata irányára.

A legelvontabb, örök érvényű igazságokból kiinduló alanyi idealizmus és a fennálló törvény betűjén túl nem menő jogpozitivizmus irányai az uralkodók akkor. Amannak a tüneményes tanári tehetség, Pauler Tivadar a pesti katedrán, Eötvös az irodalomban a megtestesítői, ennek az összes pozitívjogi írók, akik az 1861-ben beállott s a régi magyar, az osztrák, » az új magyar rétegekből alakult tarka jogállapottal szemben majdnem kizárólag a leírás álláspontjára helyezkednek.

Hasonlókép áthidalatlanul állanak a publicistáknál, valamint a gyakorlati államférfiaknál a szubjektív idealizmus sugallta szabadságok, velünk született emberjogok s ezek alapjára helyezett újítási törekvések az egyik oldalon, a legitim, a történeti pozitív jogok hangoztatása a másikon.

A tényleges viszonyoktól eltekintő, az emberi intelligibilis lényegéből levezetett észjog követelményeinek egyenlő szentség tulajdoníttatik, mint annak a történelmi, érvényes legitim jognak, mely az előbbinek követelményeit nem egyszer elvetve, ezekkel ellentétes állami és társadalmi rendezést létesített.

Ez uralkodó irányok ellenében a hegeli bölcselet tárgyilagos idealizmusa, melynek egyes protestáns főiskolán akadnak szóbeli hirdetői, nyomtalanul tűnik el az intézetek csekély számú hallgatósága következtében, de a hirdetőkben rejlő okok miatt is. Minden önállóság, a nemzet történelmi alakulásaira való alkalmazás, a kellő jogi és politikai képzettség nélkül e szóbeli előadások szűk körükön túl nem hathattak.

A Wenczel kezdeményezte jogtörténeti irány, melyet Hoffmann a német iskola szellemében és keretei között folytat. Kautz állásfoglalása a gazdasági élet jelenségeinek történelmi, relativisztikus magyarázata mellett útját egyengetik ugyan annak, hogy a jog, a társadalom lényege és annak időbeli, történelmi jelenségei érthetőbbekké váljanak, de nem elég hatalmasak arra, hogy a jog, az állam jelenségeinek megértéséhez egyetemes magyarázatul szolgáljanak, az örök érvényű bölcseleti jog s a pozitív törvény közötti ürt betöltsék.

A magyar jog- és államtudománynak ebben az állapotában kezdte Pulszky egyetemi tanulmányait.

Az egyetemi ifjúság akkoriban bensőbb, egységesebb, eszményibb életet élt, öntengelye körül forgott s mindenek előtt külön világának ügyeivel foglalkozott. Kevesebben voltunk, egészben egynemű, legalább rokon társadalmi elemekből álltunk s mint a nemzetet, az egyetemi ifjúságot is a nyomasztó jelenből való kiemelkedés vágya, az a remény töltötte el, hogy a szabadtalanság napjai meg vannak számlálva, új korszak közeledik, melyre komolyan kell neki is készülnie. Figyelme önmagára irányult, törekvése komoly és eszményi volt.

Pulszky Ágostot, a nagy emigráns fiát, a londoni és tudni középiskoláknak rendkívül általános műveltségű növendékét, a fesztelen, sajátságos modorú, nagy szorgalmú és tudvágyó ifjút ily körülmények között a tanárok és tanulók kíváncsi érdeklődése kísérte. Az előttünk legendaszerű szabadságharcnak élő hagyományaként tűnt föl. Külföldi viszonyokról adott közlései, a különböző ismeretlen szokások, gondolatirányok, melyeket a mieink mellett követett, valami egészen különösnek, a maga nemében egyetlennek mutatták. Tehetségével bámulatott keltett, mindenkinek személyválogatás nélküli megbecsülésével, de egyszersmind különös tekinteteket nem ismerő, fontoskodás nélküli viselkedésével rokonszenvet ébresztett, azoknak pedig, akik a tanulóktól kívánt tudás mértékét meghaladó okulásra törekedtek, vagy épen a tudományos búvárlat első lépéseit próbálgatták, irányadó ébresztője, készséges útmutatója lett.

Társai ítéletét rendkívüli tehetségeiről megerősítette a tanári kar, Pasquich-jutalommal koszorúzva 1866-ban, mint legjelesebbel, a pályamunkát: A börtönügy múltja, elmélete, jelen állása, különös tekintettel Magyarországra (megjelent 1872-ben), melyet a hazai börtönügy körül kiváló érdemeket szerzett Tauffer Emillel együtt írt. Ugyané pályázat alkalmával a Pauler-jutalomban Bozóky Alajosnak, dicséretben Friedmann Bernátnak börtönügyi munkája részesült.

A jövő Pulszky-ját azonban e pályamunka még nem mutatja, nagytehetségű kezdő tanulómunkája, az emberi közület jelenségeinek egyik körével foglalkozó tudomány körülírt határai között. „A jog- és állambölcselet alaptanaidnak írója, a későbbi jogbölcsész azonban e részlet-munka után csakhamar föltűnik.

Az Akadémia 1868 október 5-i ülésében olvassa föl Hoffmann Pál Pulszkynak „A római jog és az újabbkori jogfejlődés” című értekezését, mely a jogi búvárlat legfőbb kérdéseivel, a jogi megismerés alapjaival, módszerével, a jog egyes vidékeinek összefüggésével foglalkozik.

Az értekezés igénytelen címe alatt ugyanis állásfoglalás rejlik a hazánkban akkor egymással küzdő észjogi és történeti jogiskolák felfogásával szemben. A két jogi iskola kiindulása, búvárlati módszere kerül benne bírálat alá, egy kétezer éves jogfejlés lényeinek világánál.

Amiről itt szó van, tudja minden szakember, a jogtudománynak legnehezebb problémáihoz tartozik.

Az emberi közülettel, közelebbről a jogi szerkezetévei foglalkozó különböző tudományágaknak egységes alapját, módszereit megérteni, összefüggésüket fölismerni a jogtudomány legkiválóbbjainak kiváltsága, mely ezeknek is hosszas búvárlat jutalmaképen jut, akkor sem mindig tudatos ismeret, hanem inkább gyakorlati érzék alakjában.

Kezdőnek a jogtudomány ezen részeivel foglalkozni a megismerendő anyag nagyságánál, a benne levő anyag bonyolultságánál, a nehézségeknél fogva, mellyel a búvárlati módszerek helyességének eldöntése jár, szinte lehetetlennek látszik.

Ha a kezdő az egész vizsgálati anyagot értelmileg fölvenni, bonyodalmaiba belátni képes is, − ami egymagában már a legritkább esetekben fog előfordulni, − ezzel csak a kész anyagot sajátította el. De honnan merítse az anyagnak búvárlati módjára, mondhatni, a joganyag alakításának leghelyesebb módszerére nézve tudását? Mint kezdőnek módszerbeli gyakorlati tapasztalata sem lehet. Az induktív és deduktív logika szabályainak elvont, fictív esetek fölvétele melletti használatára van utalva, vagyis az értelmi elvonás legnehezebb műveletére.

A 22 éves Pulszky e nehéz munkát bámulatos készültséggel és formai sikerrel oldotta meg. Formai sikerrel, amennyiben rámutatott azokra a forrásokra és módszerekre, amelyekkel a jogtudomány egyáltalában dolgozhat s azoknak az elégtelenségére, amelyeket a szembenálló két iskola az egyedülieknek gondolt. Mennyiben voltak érdemileg, tartalmilag is a kijelölte források az egyedül helyesek? nyílt kérdés, de hogy az akkor nálunk szemben álló iskolák alaphibáját tisztán látta, előttem kétségtelen. Értekezésének veleje ugyanis abban foglalható össze, hogy a hadakozó két iskola egyikének sincs igaza, sem az észjoginak, mely tiszta metafizikai alapon akar az élet mindennapi szükségletei részére rendező elveket állítani, a történetinek sem, mert ez ugyan a való élet talajában keresi azokat, de a való életet, annak jogi rendezését egyoldalúan egy nemzethez, ennek jogához, különösen a római joghoz kötöttnek hiszi.

A római és egyházi jognak évezredekre szóló viszontagságait, az újabbkori nemzeti jogok, a legújabbkori kodifikációk, a természetjogi felfogás hatása alatt keletkezett forradalmi jogok sorsát egy gyűjtőlencsébe egyesítve, vonja le Pulszky a fennebbi következtetést.

A jövő jogtudományának, így foglalhatni egybe eredményeit, a római jogénál egyetemesebb alapra kell helyezkedni. Megkívánja ezt a közgazdaságnak az az átalakulása is, amely az emberek gazdasági együttműködésében teljesen új viszonylatokat, új termelési, forgalmi, hiteli berendezéseket hozott létre, sőt a szocialisztikus törekvésekben a jogi megoldás elé teljesen új problémákat állított.

De nem helyezkedhetik a bölcseleti iskolák egyikének álláspontjára sem, mert „minden jogbölcseleti rendszerben Leibnitzétől Kantéig és Hegeléig a felállított alapeszmék metafizikai természetűek, ennélfogva … elmosódottak voltak.”

Az egyetemes haszonra törekvésnek nem metafizikus elve, vagyis Bentham alapgondolata lehet csak az iránytű, mely a jogtudományt jövendő utain vezetheti. E végből fel kell tehát á tudománynak hagyni a jognak elvont, kizárólagos, metafizikai elvével, amint felhagy az egyéni önzés rideg gondolatával is. S a római jog, mely ennek mindvégig megtestesülését képezé, kénytelen a szerepből kiesni, melyet két ezredévig viselt; mint a jogi fejlődés és rendezés útmutató anyaga meg fog maradni, de más alakító elv hatalma alá kerül.

Az itt jellemzett megoldásnak tartalmi helyességét különbözőleg ítélhetni meg, így különösen a Bentham egyetemes haszonelvének állítólag nem metafizikai jellegét kifogásolhatni: a római jog egyoldalú uralma alóli fölszabadulás követelményét negatív értéke miatt elégtelennek állíthatni, tény mindazáltal, hogy irodalmunkban sem azelőtt, sem azután ily behatóan, a teendők ily világos tudatával senki sem tárgyalta a jogtudomány művelésének lehető módjait.

Ez az akadémiai értekezés higgadt megfontolásával, tárgyilagos, a történelmi fejlődés alapjára helyezkedő modorával egyszersmind szakítást jelentett. Pulszky ugyanis az 1867-ben megjelenő rövid életű, 1867 március 3-ától július 17-ig megjelenő „1848” című lapnak rendes főmunkatársa volt. Az a demokratikus felfogás és egyházpolitikai álláspont, melyet az „1848” elfoglalt, a kormányzati központosítás, melyet a megyei autonómiával szemben dicsőített, éles ellentétben állott úgy a történelmi hagyományokkal, valamint az akkori tényleges állapotokkal, különösen nem volt időszerű. Hisz a nemzetre akkor módosított alkotmányának életbe léptetése, megvédése az osztrák részről s a honi ellenzéktől jövő támadás ellen, a hétköznapi szükségletekre való berendezkedés, közigazgatásának és jogszolgáltatásának szervezése bírt gyakorlati jelentőséggel; a demokrácia, a radikális egyházpolitika érdekei ellenben a nemzet zömére közömbösek, magyar jellegét zavarók, mindenesetre a távolabbi jövő problémái voltak, a lap pedig különösen ezeket tárgyalta előszeretettel.

Pulszky egy ideig élénk részt vett a lapnak kíméletlen csatározásaiban, habár saját neve alatt csak két cikket írt. Mazzini műveit tanuló-éveiben előszeretettel olvasta, ennek a pozitív vallások dogmái és kultusza nélküli humanitárius theismusa különösen megragadta, köztársasági eszményéből pedig a demokratikus elemeknek minden államformában szükséges érvényesülését megdönthetetlen igazságnak tekintette. Részvételét az „1848” szerkesztésében ebből a gondolatvilágból eredt hajlamai magyarázzák. Szélesebb körű, beható tanulmányai mellett e gondolatvilág ki nem elégíthette. Szakított is a lappal még megszűnte előtt, s teljesen tanulmányainak élt. Ezek gyümölcse volt a fenti akadémiai értekezés, mellyel életpályáját is, a búvárlót és tanárit kijelölte.

Amíg erre a szükséges elméleti tanulmányok és irodalmi munkálatok alapján eljuthatni remélt, a kormányzati és parlamenti pályán gyűjtötte a jog- és állambölcselethez a gyakorlati tapasztalukat. Mert a kutató és tanító pálya lebegett előtte egyetemi hallgató korában, ez foglalkoztatta egyéves önkéntesi szolgálata alatt, melyet Bécsben 1869-ben teljesített s hadnagyként végzett be; de elérésére csak évek multával gondolhatott,

Ezek alatt Nógrád megyében, 1870 óta a pénzügyminisztériumban mint tisztviselőnek, 1871 óta, mint képviselőnek bő alkalma nyílt elméleti tanulmányait a való élet menetében, való észleletekkel kiegészíteni.

Pulszky lelki világára, mióta a Mazzini-féle elvont idealizmus nyűgeitől megszabadult és pozitív történelmi alapra helyezkedett, életszükségletté vált az aktualitásokkal, a gyakorlattal való foglalkozás.

A legnagyobb bölcseséget, a teljes igazságot a lettből, a megtörténtből vélte felismerhetőnek s mivel a bizonyos időben lett valóság azt másnak mutatja, mint az előbb vagy később lett, az egyes történelmi valóságokban az igazságnak csak részét, csak viszonylagos igazságot látott.

A jelen élettel, mint folyó történettel való gyakorlati foglalkozást ennélfogva a megismerés, a búvárlat legkiválóbb -eszközének kellett tekintenie.

Igaz, a gyakorlati élettel való foglalkozásra lelki alkotása is ösztönözte. Az emberi élet minden jelenségének megértése iránti rendkívüli értelmi érdeklődése, egész értelmi valójának legmagasabb fokú érzékenysége, ez értelmiségnek csodás külterjességével párosulva az embervilág minden részét illetőleg, a mindennapi életbe való avatkozásra csábították. De Pulszky lelki alkotásának ez értelmi eleméből folyó hajlamát a gyakorlati életre nagyban segítette annak emotionalis, indulati oldalba is.

Értelem és kedély, gondolat és érzés egyaránt tettrevágyók, tettrekészek voltak jellemében. Fizikai és lelki izgékony-sága, ingerlékenysége, a velők járó bátorság, a lelkiismerete-javalta általános eszmék, célok egyes személyek iránti föltétlen odaadása, egyéniségének teljes semmibe vétele, vagy erős hátratétele, ha e célokról, e személyekről volt szó exisztenciájának függetlensége nem engedték se tudvágyát, se tettvágyát ellenlétbe jutni, a gondolkodót a cselekvőtől elszakadni.

Amint a gondolkodás világában befogadó, bíráló és alkotó tehetségei egyenletesen fejlődtek, és irodalmi alkotások, irodalmi tettekben végződtek, azonképen végződött gondolkodása, ültette át gondolati tényeit a gyakorlati világ ténybirodalmába.

Hivataloskodása, mielőtt a katedrát elnyerte, képviselősködése azután, búvárlati értékük mellett, mellyel Pulszky szemében; mondhatni, tudatosan bírtak, ebben a lelki természetben, jellemben lelik önkéntelen, szükségképi tényekkénti magyarázatukat.

A személyes tapasztalásra, az állami és társadalmi események átélésére fektetett súly, a személyes tapasztalásnak alá nem vethetőknél, az elmultaknál, a távollevőknél pedig az induktív, történelmi módszernek, a pozitivizmusnak kegyelése jellemzik ezután Pulszky egész szellemi pályáját.

Pozivitizmusa azonban nem a Comte-éra támaszkodik kezdetben, a távolabbi múltba nyúl vissza s abban különösen arra a gondolkodóra, aki „a tudást, a tüneményeknek és okaiknak ismeretét s a bölcsészetet, mint a tudás elméletét egységesnek és egyetemesnek fogja föl”, Hobbesre. Mellette Bacon, az induktív gondolkodás előharcosa és Locke, annak Hobbes-nél Pulszky szerint helyesebb alkalmazója, az újkori angol szabadság bölcselmi megokolója azok, akikre mint a pozitivizmus előfutárai fontosságot helyez.

Magántanárrá képesítése céljából (1872. febr. 16. 307. sz. a.) beadott értekezése „Adalékok az angol jogbölcsészet történetéhez”, mely később a Budapesti Szemlében (VII. köt. új évf.) megjelent, Hobbes pozitív, empirikus módszerét a jelenben is fölülmúlhatatlannak állítja. „Ha e tekintetben haladást tettünk, így szól, csak annyi az, hogy sejtelmével bírunk egy általános fejlődési törvénynek, amelyre a szabadságnak terjedtebb mérvű követelményeit alapítjuk, mint aminőnek Hobbes helyt engedni kívánatosnak tartotta.” (Id. m. 139. I.)

Nem ijed meg a Hobbes-féle empirizmusnak, pozitivizmusnak azon szertelen következményeitől, melyeket e pozitivizmus az alapítójának műveiben az ember legfőbbnek nyilvánított életérdeke, a béke, az ember fizikai létének fenntartása, valamint a szuverenitás korlátlansága, s az egyénnek nem politikai, de egyszerű emberi szabadsága tekintetében mutat.

Azzal vigasztalja magát, − vajjon kellő alappal-e, most nem vizsgáljuk, − hogy Hobbes a szuverenitás „e föltétlenségét sem állítja korlátlannak s ha ki is terjeszti a vallásra és sajtóra, másrészt még oly téren is határozottan megtagadja, melyet úgy a legújabb államelméletben, valamint a gyakorlatban napjainkban elfoglalt, nevezetesen a katona kötelezettségét, melyet Hobbes igazolhatatlannak tart”. (Id. h. 142. 1.)

Hobbes pozitivizmusából nem következik tehát Pulszky szemében a szabadság teljes megsemmisülése, különösen ha azt helyesebben alkalmazzuk, amint Lockénak, az alkotmányos szabadság első nagy bölcselőjének Hobbes módszerével alkotott elmélete tanúsítja.

Pulszkynak e hajlandóságát a gyakorlati, az induktív, a genetikus módszer iránt véglegesen megerősíti Maine-nek korszakot alkotó munkája: „A jog őskora” 1875., melyet lefordított jegyzetekkel kísért.

Maine-ben az ragadja meg Pulszky-1, hogy a jognak különböző nemzeteknél lefolyt történetéből a jog változásainak általános törvényeit származtatja s ezeknek érvényét konkrét példákon feltünteti. Maine a jog intézményeinek keletkezése és érlelődésében sem pusztán önkényes, sem egyedül célszerűségi erők, vagy nemzeti különlegességek vagy a jogi logika kényszerének hatását látja. A társadalom szerkezetének, az egymásra ható civilizációknak tulajdonít ezek mellett döntő szerepet. Maine ekként nemcsak sok jogrendszer összehasonlításával dolgozó jogtörténész, hanem jogbölcsésszé is lesz, nevezetesen megmagyarázza nemcsak 6 jogtételeknek, de a jogróli bölcselkedésnek is az előzményeit és indokait.

A jogbölcselet és a pozitív jog története Maine szemeiben nem ellenfelek, hanem hű, megbízható szövetségesek.

A jogbölcseletnek ez az összekapcsolása a történeti pozitív joggal s a fontos új eredmények, melyeket „A jog őskora” ez által fölmutatni bír, annyira megfeleltek a Pulszky addigi két dolgozatában kifejtett iránynak, amelytől a jogtudomány, a jogbölcselet fejlődését várta, hogy nem csodálkozhatni lelkesedésén, mellyel a tekervényes észjárású angol műnek fordítását végezte, helyét az angol és más népek irodalmában egy szellemes bevezetéssel meghatározta.

Sőt Pulszky lelkesedése tovább megy, a munka egyes fejezeteit egy hozzá csatolt függelékben a fennálló és érvényüket vesztett jogrendszerekben nagy jártasságról tanúskodó jegyzetekkel látja el, hogy a magyar olvasónak a felhozott angol példákat és hivatkozásokat érthetőbbé, másrészt, hogy Maine elméleteit más elméletekkel összevetve, világosabbá tegye.

E nagybecsű jegyzetek a munkának több mint egynegyed részét teszik s Pulszkyt a pozitív jog széleskörű területén a jogi technikának, a jogbölcseleti kontroverziának kezelésében virtuóznak, a különböző népek különböző korbeli jogának értékelésében történetbölcseleti tehetségnek mutatják,

Az 1875 június havában a jogbölcselet rendes tanárává kinevezett Pulszkynak méltó beköszöntője volt e munka, melyet Maine magyarításával és magyarázásával véghez vitt.

II.

Az a tettvágy, mely Pulszkynak jellemző tulajdonsága, természetesen érvényesül most már a közhivatásban, melyre mint a jogbölcselet rendes tanára, az államtól elhivatott.

Mint magántanár is nagy kedvvel és buzgalommal tanított és tanult, egy-egy félévben 5-8 órás kollégiumot is tartott. A hallgatóságnak eleinte csekély száma nem zavarja tárgyszeretetét. Az 1873-i téli félévben írja nekem: „Előadásaimat megkezdtem hat darab hallgatónak, de inkább magamnak, aki mostani tárgyamban − a társadalmi céljogokról (jogi személyek) beszélt, − igazán gyönyörködöm.” Ez a buzgalom természetesen fokozódott nála, mint fontos tárgyának közmegbízatású, hivatalos képviselőjénél.

A széles látkör, mellyel tárgyát kezelte, a jogbölcseletnek nem az eddigi megszokott, elvont, hanem inkább történetbölcseleti tárgyalása, az új megvilágítás, melyet a jogelveknek relativitása által a jogbölcseleti vitakérdéseknek adott, fölkeltette a hallgatóság jobb részének érdeklődését, erre eszméltetőleg hatott, ellenben a nagy készültség, melyet megértése általános műveltség és jogi szakismeret oldaláról kívánt, a gyengébbekre nagy akadályokat, nehézségeket támasztott s Pulszky-t a vizsgán a félelmes professzorok közé sorozta.

Tanári pályájának irodalmi gyümölcsei az első évtized végén érlelődtek csak. Képviselői elfoglaltságán, bokros családi teendőin, a boszniai háborún kívül, melyben ritka vitézséggel részt vett, az innen hozott, egész életére kiható csúzos bántalom késleltették belterjesebb irodalmi munkásságát. De készséges természete is, mely mindjárt rávette, más helyett dolgozni, ha magasabb, bár tőle távolabb eső cél vagy a felebaráti érzés úgy kívánta.

A Kisfaludy-Társaság a pozitivista krédójú nagy angol regényírónak, Eliot Györgynek négykötetes munkáját, Middlemarch-ot tette közzé, a fordítást igen nehezítette a finom árnyalatú eredeti kifeiezési móddal színezett irályon kívül „a regényben előforduló számtalan vonatkozás az angol élet különféle sajátságaira”. E nehézségek eloszlatására Patterson Arthur Londonban és itthon Pulszky vállalkoztak, átnézve a fordítást s a fordítót észrevételeikkel felvilágosítva. (L. Middlemarch, Greguss Ág. bevezetését.)

Ugyanígy szakadt reája a nagy család hátrahagyásával 1876-ban elhunyt Korbuly Imre Közjogának harmadik, átdolgozott kiadása. A Lechnerrel és Kautz-zal megosztott e munka jelentékeny része neki jutott. Ez időben hiányzott minden közjogi kézikönyv, a hallgatóság szükségletét fedezni kellett, Pulszky nem habozott.

Kétségtelen azonban, hogy a rendes tanárrá neveztetését követő években, 1875-től 1880-ig, főleg az izgalmas bel- és külpolitikai mozgalmak, a korszakos jelentőségű fúzió, az orosztörök háború kihatása közéletünkre, a boszniai hadjárat csökkentették Pulszky irodalmi munkásságát. Képviselői teendői, majd a hadjárat csak annyi időt engedtek neki, hogy a tudomány haladását figyelemmel kísérje, nem annyit, hogy − mint lelke sugallta, − behatóan művelje is.

Pulszky mégis ekkor sem érte be, mint az időbeli nagynevű barátja, tanár- és képviselőtársa, Szilágyi Dezső, azzal, hogy mások rendszerének, fölfogásának hirdetője legyen és saját, már elért tudományos eredményein túlmenni ne iparkodjon. Búvárló ösztöne a kutatásra sarkalta az izzó politikai és kockázatos hadjárati küzdelmek között is s éber figyelmével észrevette, megállapította már akkor, ami sokak előtt az azóta lefolyt majd harminc év után sem világos.

„A pártkormányzat és korkérdések” című (Budapesti Szemle 1878. XVIII. köt.) rövid értekezésben a parlamentáris kormányzás nehézségeit, jövőjét fejtegeti.

A parlamenti kormányzásnak előfeltétele: két nagy pártnak váltakozása az állam vezetésében, Pulszky szerint, csak arisztokratikus jellegű társadalom mellett nehézség nélküli és üdvös. lit a pártok összhangzó világfelfogást, egyenlő hagyományokat követnek, bizonyos fokig közös alapon állnak, kobzos célra, csak más módon törekszenek, nem a fő elvekben, inkább ezek árnyalatában, eltérő irányában különböznek.

Az államhatalomnak kiterjesztése, abban névszerint a társadalom demokratikus elemeinek az osztozása megfosztja a parlamentáris kormányzást a lét föltételeitől, mert a pártok között nincs meg többé a hagyományoknak, az érzületnek, s a legfőbb elveknek az a közössége, ami a pártok váltakozását könnyűvé, a hatalom viselőinek változását simává teszi.

Az állam és társadalom demokratizálódása azonban csak egyik oka a parlamenti kormányzás nehézzé válásának.

További okai. ha e demokratizálódás megkezdődik vagy éppen véghez megy: 1. a nemzetiségi, 2. a szocialista, 3. a felekezeti ellentét. Ezek az embereket oly csoportokba sodor ják, amelyek között hiányzik minden kapocs, amelyek ennél-fogva egymást az állam vezetésében föl sem válthatják. Az ily alapokon való pártalakulás a parlamentáris kormányzás szempontjából egészségtelen, sőt azt egyenesen kizárja. Egy párt lesz kormányképes. így az egység ellenségei Olaszországban épp oly kormányképtelenek, mint a 67-es kiegyezéséi: az ó-konzervatívok és a függetlenségiek nálunk. A szocialisták a bourgeois-pártiakat bourgeois-társadalomban épp oly kevéssé válthatják föl, amint a vallási pártok a laikus pártokat nem oly államban, mely felekezet nélküli.

Vagy az ellentétek oly erősek, hogy a pártok teljesen szétforgácsolódnak, s egyik sem lesz magában kormányképes. A vallási ellentétek, a társadalomnak szocialista vagy individualista irányú rendezésére törekvő irányok bontották meg a német birodalom pártkereteit.

A demokratikus fejlődés, ha egyszersmind vallási, nemzeti, szocialisztikus ellentétekkel kapcsolatos, a pártalakulásnak egészen más csoportjait hozza létre, mint amelyeken a parlamentáris kormányzás nyugodott.

Bármennyire egészségtelen legyen utóbbinak szempontjából ily csoportosulás az a jelzett fejlemények esetében kimaradhatatlan. E helyzettel a nemzeteknek számolniok kell s abban találhatunk megnyugvást, hogy a parlamentáris kormányzás nem az egyedüli forma, amelyben akár a képviseleti rendszer, akár a népfenség elvei megtestesíthetők.

Pulszky tudós életének ez epizódjára következik annak fő jelensége, jog- és állambölcselete alaptanainak közététele 1885-ben.

Amit ez alaptanok a magyar szellemvilágban hirdetnek, ha az emberiség gondolkodásának alapiránya szempontjából tekintjük, az abból az újabban lábrakapott felfogásból indul ki, mely a világban állandónak csak a változást, a levest, nem a létet, a viszonylagost, nem a föltétlent veszi, amelynek gondolkodási módja, gondolkodási eszköze nem a dolog, nem az állapot, hanem a viszonyítás, melyet a gondolkodásnak előbb uralkodott lénytani (ontologikus) módjával szemben fejlődéstani (evolúciós) gondolkodási módnak nevezhetni. Az emberiség ugyanis, amint ezt tagtársunk, Stein Lajos (Der Neo-idealismus unserer Tage. Archiv f. System. Philosophie IX. Bd. 3. Heft 1903.) egyik bölcsészettörténeti szemléjében világosan feltüntette, koronkint az emberi gondolkodásnak kiválóképen egyik eszközéhez, majd a tárgy, majd a tulajdonság, majd az állapot, majd a viszonyítás kategóriáihoz fordul a a világ megértése végett. Ha belefáradt az egyik kategóriával való dolgozásba, ha ezzel végzett, munkája nem nyújt többé megnyugvást, a jobb siker reményében egy más gondolkodási eszközzel folytatja.

A fejlődéstani, a viszonylagos gondolkodási mód, amidőn Pulszky annak alapján elméletével föllépett, a bölcselkedés terén az egész világon nagy túlsúlyra tett szert. Nálunk is nemcsak a Buckle, Taine, Lewes-féle művek fordításai nyitottak neki utat, Pauler Gyula méltatása, mellyel Comte-ot a Századokban (1873-iki folyam) bemutatta, Beöthy Leo társadalmi, Böhm Károly bölcsészeti munkái ennek kedveztek.

Pulszky jog- és állambölcseletével korának uralkodó gondolatáramlata alatt áll tehát, de azt a megismerésnek oly vidékére tereli, amelyen, mondhatni, még sehol nem kutatott ily irányban az emberi elme, s amely vidék búvárlása a viszonylagosságnak gondolkodási eszközét teljesen kizárni látszik: a jogtudomány vidékére.

A jog fogalmától ugyanis elválhatatlan a tapasztalat tanúsága szerint az emberi cselekvést, viselkedést föltétlenül megkötő s egyszersmind állandó erőnek képzete. Ez az állandóság lehet időleg viszonylagos, több vagy kevesebb emberöltőre terjedő, de e véges állandóság ideje alatt az emberi viselkedést megkötő erőt mégis csak akkor tekintjük jognak, ha ez az erő nem viszonylagos, hanem föltétlen.

Hasonlóképen nem bírjuk a jogot az emberi szabadság, az emberi kötelesség, szóval az ember életcélja nélkül képzelni. Az, ami végett a jog létezik, valami föltétlen, nem viszonylagos, s ez a föltétlen valami az öncélú ember a maga életével, javaival, öncélú akaratának érvényesítésével. A viszonylagosság csak arra vonatkozhatik, vajjon az emberi ön célúság, az emberi lényeknek teljes vagy csak szűkebb körében bír-e föltétlen erővel érvényesülni? Ahol, akikben, bármily keretekben ez öncélúság megvan, ahol az emberiség lelki tüneménye, a szabadság érzete előáll, ott az ily lények, viselkedését meghatározó, megkötő erő is föltétlenné válik. A jognak minden változandósága, azok körének viszonylagossága dacára, akiket megköt, van tehát föltétlen lényege, amely az emberi öncélúság, szabadság fenntartásában sarkal.

Végül minden, még oly viszonylagos jognak van oly logikai eleme, amely független az időtől, az emberek körétől, akikre vonatkozik.

Pulszky nem osztja a jognak e föltétlenségéről, állandóságáról, változhatlan lényegéről az addigi közfelfogást, jobban mondva lehetetlennek tartja, hogy a tudomány a jogra, a társadalomra bármi részben örökérvényű, feltétlen igazságokat megállapíthasson. Pulszky életének főmunkája abban állott: a viszonylagosság gondolkodási eszközével, „az összes ismeretes jogszabályok és államszervezetek(nek), a közönségek minden képzelhető feltételé(nek), alkatá(nak) kapcsolata és neméinek) áttekintésével, az emberi cselekvőség valamennyi tényezőjének számbavételével állapítani meg az emberiség mindennemű jogának, mindennemű társadalmának, alakulásának származását, hatását, vázolni a jog, a társadalom mibenlétét vagy mint ő nevezte, „a társiasság teljének feltételeit, a tökéletes közösségi szervezet vonásait”, (Jog- és állambölcselet. 43, 1.), anélkül, hogy a jog- és államnak „eszméi és eszményei egyszer s mindenkorra, mint feltétlen érvényűek lennének megállapítva”.

A jogot, a társadalmat − így okoskodik P. − az emberiség körében folyton változni látjuk, a bölcselet e ténnyel-szemben nem hunyhat szemet, s mivel az emberi ész a dolgok lényegét nem ismerheti meg, hanem csak a jelenségeket, a tüneményeket, ennélfogva a jognak, a társadalmaknak sem kereshetjük a tudomány útján a lényegét, hanem csak jelenségeit.

A jog- és állambölcseletnek feladata is ennélfogva a jog, a társadalom változó tüneményeinek, e változó tünemények okainak kutatására irányulhat. E tüneményeket a tapasztalat segélyével megállapíthatjuk, változásaik egymásutánját megérthetjük, ekként a jogról, a társadalomról világosabb képzetek nyerünk az által, ami bennük változó, − mert ezt láthatjuk, tapasztalhatjuk, − mint az által, ha azt keresnők bennük, ami állandó, változhatlan, mert ez meghaladja értelmünket.

Pulszky tehát a jog- és állam bölcselet által éppen annak ellenkezőjét törekszik elérni, amire minden jog- és állambölcselet előtte törekedett. A jognak, az államnak lényege, örökérvényű határozmányai helyett azok örökké változó tartalmának céljára, nyitjára találni, földeríteni azokat a jogrendszerekben és államalakulásokban ható erőknél hatalmasabb természeti, lelki, erkölcsi tényezőket, amelyek amazokat rendes menetükből kimozdítják: ez lehet Pulszky szerint a bölcselet célja.

Pulszky jogbölcselete agnosztikus álláspontjával ekként a jog viszonylagosságának, változásának tudományává lesz a jog föltétlenségének, állandóságának tudománya helyett.

Módszerében hasonlókép eltér a jogbölcselet addigi kutatási módjaitól. A tapasztalat segélyével, az összes ismert jog-és államrendszerek áttekintésével, nem valamely egyes emberi szükséglet deduktív kísérletével törekszik vizsgálati terére világot vetni.

Bármint gondolkodjék valaki Pulszky céljának helyességéről vagy módszerének kivihetőségéről, ez eredményt, mely munkájában előttünk áll, nem fogja kicsinyelhetni.

Ez az eredmény abban a kísérletben áll előttünk, amellyel Pulszky a jognak, az államnak és változásaiknak végső szülő okait az embervilágra nézve meghatározta.

E kísérletet némelyek tán korainak találják, amennyiben igazságait induktív alapra fekteti, pedig a jog- és államalakulásokra nézve nem rendelkezünk az induktív anyag teljességével. Bizonyos azonban, hogy Pulszkyt a kísérlethez szükséges szakkészültségre nézve a világirodalomban senki sem múlta fölül.

Ami az embervilágban a jog, a társadalom, az állam tekintetében elvileg nevezetes létrejött s amit a jogról, államról, társadalomról gondoltak, egyaránt rendelkezésére állott Pulszkynak jogbölcselete fölépítésénél. A pozitív jog tudósainak tárgyi ismeretét a bölcsészek magyarázó, elmélkedő megfejtéseivel kapcsolatosan alkalmazta, hogy a jogot, a társadalmat, az államot végső elemeire bontsa és történelmi jelenségeiket érthetővé tegye.

Amit Pauler Gyula mondott Pulszky jogbölcseletéről (Bud. Szemle. 1885. 42. köt. 481. I.), hogy a világirodalomban alig van munka, mely magának a feladatot oly kiterjedésben, mint P. Á. kitűzte s oly módon megoldotta volna, azt ismételték az angol folyóiratok, midőn Pulszky munkája angol nyelven megjelent.

Az angolokat, akiknél a jogtudomány leginkább kívül áll az általános bölcselet körén, kétszeresen meglepte Pulszky jogbölcselete, mely egyik bírálója szerint, hogy csak némelyeket említsek, mélység és tartalmasság tekintetében ritkítja párját s melynek Oxfordban Bluntschlinak zavaros és homályos munkája helyére kellene lépni (Westminster Rev. 1888 márc. füz. 381. 1.), a másik, az ismert bölcsész, (English hist. Review 761-767. 1.) Sidgwick „a magas célú munkát, mely a tárgy teljes áttanulmányozásának eredményeit tartalmazza, az önálló gondolkodásnak minden részében kitartó erejéért” dicséri, a harmadik pedig (a Pollock szerkesztette Law Quarterly 1888. köt. 454. 1.), kiemelve, hogy a jogbölcseletnek általános angol és kontinentális eredményeit minden eddigi kísérletet meghaladó teljességgel és világossággal nyújtja, értékét a nagy tudás mellett látköre szélességében találja.

Az angolok véleményéhez járul a fejlettebb német jogtudomány részéről Stoerk (Archiv f. öff. Recht 1889. IV. köt. 234. I.), midőn azt hasonló német munkák fölé helyezi s óhaját fejezi ki, hogy a tartalmas megoldásokban gazdag, a tudományilag szuggesztív, gondolatkeltő munka ültettessék át a német irodalomba, ahol tiszteletreméltó helyet töltene be.

De van-e? megáll-e? Pulszky kísérletének pozitív eredménye.

Pulszky eredményeinek a külföldi pozitivistáké fölött a jog- és állambölcselet terén nagy a fölénye. Comte és Spencer, valamint más pozitivisták a tételes jog- és államrendszerek, valamint a különböző jog- és állambölcseleti elméleteket csak hézagosan ismerik, ide vonatkozó magyarázataik ennélfogva éppen nem oldják meg a problémákat, meg se közelítik a megoldást. Pulszky ellenben a jog- és állami jelenségeknek egész nagy világterületén uralkodik s vizsgálataival be bír azoknak épp úgy közelfekvő, mint végső rejtekeibe hatolni, tudja az életnek e különleges jelenségeiben azt, ami a világ más jelenségeiben nem található, ezektől megkülönböztetni s velük egy általánosabb erő útján összekötni, magyarázni.

A pozitivista bölcsészek, nem ismerve a pozitív jogot, nem az állami és társadalmi rend különleges erőit, a jogi és állami jelenségeket nem bírják se minősíteni, se értékelni, minélfogva világképükbe se tudják beolvasztani, a szakjogászok és politikusok érdeklődését, tudvágyát pedig kielégítetlenül hagyják. Pulszky ellenben a jogot, az államot a világegyetem láncolatába helyezve, az általános bölcselőnek épp úgy új világot nyit, mint ahogy megkönnyíti a jog, az állam mindennapi összefüggéseinek kimutatása által a külön szakbúvárnak belátását saját különleges részvilágába.

Pulszky munkájának legbecsesebb eredménye a társaság és társadalomról szóló 6., de különösen a társadalmak egymásközti viszonyát tárgyaló 7., a történelmi társadalmakról szóló 8. fejezet. Maga írja szerényen munkájának angol előszavában, hogy a hatodik, hetedik, nyolcadik fejezetek új anyagot tartalmaznak.

A történelmi társadalmakról szóló fejezetben „tulajdonkép a történelem bölcseletét kapjuk dióhéjba szorítva”, „melyet nemcsak időrendi elsőségéért, de mélységéért is említeni fognak ez eszmekör történetében.” (L. szerző bírálatát a Magyar Igazságügy XXVI. köt. 233.!.).

Pauler Gyula, kinek legfőbb becsvágya volt, ha a világ történetét pár száz 16-rét oldalra megírhatná, lelkesedve kiáltott föl e fejezetről szólva: „Hatvan lapon világtörténetet ír, nevek nélkül.” (B. Szemle. 42. köt. 482. 1.)

Bármi kifogásunk legyen egy vagy más tekintetben Pulszkyt művének ezen része ellen, amint volt hazai és külföldi bírálóinak (L. B. Szemle 42. köt. − Magyar Igazságügy XIV. köt. − Pollock, Law Quarterly 1888.), azokban oly igazságok kerültek napfényre, melyek megmaradnak. Társadalom, állam, különböző alakulásaik, ezek egymásra következése, amennyire ez egyáltalán lehetséges, ki vannak emelve a szubjektív vélekedés ingoványaiból s kézzelfogható, tárgyilagos, szükségképi jelenségekként, tényékként bizonyíttatnak.

Ugyanezt kísérli meg bár kevesebb sikerrel Pulszky a jogra, ennek alapjára, főelvére, a jogosnak és jogtalannak mértékére nézve kimutatni. A közületi létet, társadalmat, államot ugyanis lehet minden erkölcsi, jogossági alap nélkül, mint az emberiség történelmének kikerülhetlen okvetlen bekövetkező tényeit is megfejteni. Ily puszta, ténybeli alapon vezette le őket Pulszky, midőn arra hivatkozott, hogy „minden, ami okvetlenül szükséges, ezen okvetlen szükség alapján mint öncélú jelentkezik, azaz alakulásának igazolását saját lételében és fennállásában bírja. .. úgy az állam is észleges okvetlenséggel_t tehát öncélúsággal bír… mint az emberi együttlétnek múlhatatlan alakja … mint minden különleges célnak általános és így múlhatatlan föltétele.” (Id. m. 212. 1.)

Ilyen ténybeli szükségességen alapszik, ily puszta tény, mint a társadalom, a jog is, P. szerint, melynek fenntartására szolgál. Ámde a társadalom egy össztény, a jogrend megint az, az egyes egyén pedig annyi millió külön tény, ahány egyén van. Az emberi viselkedésnek azok a jogi szabályai» melyeket egy társadalom, egy állam tényleg fenntart, ténylegességük miatt nem lesznek a számtalan külön egyénre igazságosak. Pulszky maga is különbséget tesz tökéletes és tökéletlen, igazságos és igazságtalan jog között, midőn az elsőt abba helyezi, hogy legkisebb állami cselekvőség, azaz kényszer árán lehessen lehetőségét mentől nagyobb egyéni cselekvőségnek megszerezni.

Ha a jog ebben áll, ha tökéletes és nem tökéletes jog is van, ha utóbbi az egyéni cselekvőség mentől nagyobb lehetőségében áll, akkor a jog már nemcsak tény, épp úgy, mint a sok millió emberi egyén ellentétes céljaival, érdekeivel, akiknek együttlétét lehetségesíti, már több mint tény, már érték is.

A jog, mint a viselkedés igazságos szabálya, csak akkor volna okvetlen szükségességű, természetszerű tény, ha az emberi egyén is csak egyféle értelmezést engedő lény, az emberfajnak olyan példánya lenne, mint az ásvány-alakok, a növény- és állatfajok, ha az ember lényege a léthez való ragaszkodással s a lét kellemes érzetek biztosítására vagy ellenkezők elkerülésére irányzott törekvésekkel kimerítve s ez érzések az egyéneknél biológiai, gazdasági, értelmi, művészi tekintetben egyenlők, vagy legalább összemérhetők lennének. Avagy akkor, ha a jog a különböző emberi egyének és cselekedeteikre nézve egyszerűen az erősebb hatalmát jelentené.

Szóval a jogot, úgy amint azt az emberi gondolkodás és az emberiség évezredes gyakorlata értelmezte, vagyis mint az emberi viselkedésnek igazságos szabályát az embervilág tényleges tömegmozgásaiból levezetni lehetetlenség. E részben az életnek viszonylagos jelenségei, akár a tárgyilagos világ, akár az alanyi világ puszta fenomenológiája nem nyújtanak az ily igazságos szabályok iránytűjére fölvilágosítást. Nálunk Eszterházy Sándornak (A bölcseleti tudomány kézikönyve. 1897 avatott küzdelme jól megjelölte a pozitivista jogbölcseletnek ez alapgyöngéjét.

Ha Pulszky jogi felfogása pozitivisztikus elméleti alapjának e gyöngesége dacára végeredményben olyan, amely a metafizikus jogbölcselet eredményeivel sokban találkozik, sőt Pauler Gyula szerint Pulszkynál „a jog és állam, mint az emberi természet szükségképi fejleménye” olyan, amelynek „tartalma körülbelül megfelel a keresztény morál postulátumainak”, ez csak onnét magyarázható, mert Pulszky pozitivizmusa, a tudománynak a jelenségek megismerésére való korlátolása, más szóval fenomenalizmusa nem egyoldalú, nem korlátolt, nem szorítkozik a biológiai jelenségekre, a lelki jelenségeket, az érzelmeket, a szellemi vágyakat, várakozásokat és reményeket, hitbeli és észbeli spekulációt, mint a biológiaiaktól különbözőket s tapasztalati úton csak részben megfejthetőket épp oly pozitív jelenségeknek tekinti, mint a kézzel fogható, fizikailag mérhető idegtüneményeket.

S habár ezeket, amennyiben tapasztalati úton meg nem fejthetők, nem elemezhetők, a tudomány köréből kizárja is, hatásukat az emberi cselekvésre nyomatékosan kiemeli.

Az, amit Kant „intelligible Welf-nek nevez, mondja Pulszky, az isteni tulajdonoknak, a lélek halhatatlanságának, az erkölcsi szabadságnak, a föltétlen és közvetlen észparancsnak … birodalma, habár elemezve át sem érthető, mégis eszményi, vagyis megfelel… az emberi ösztön, az öntudat és hagyomány táplálta várakozásoknak. (Id. m. 5. 1.)

Sőt egyenesen ezzel a mondattal kezdi munkáját: „A jog- és állambölcselet, az emberi társas együttlét alakzatainak és szabályainak elmélete, vagyis azon tudomány, mely az emberi közönségek intézményeinek természetét, jelentőségét és rendszerét, eredetük, összefüggésük és eszményeik törvényeit tünteti elő.”

Az eszmények, Pulszky szerint, különösen fontosak a társadalmi jelenségek megfejtésére. Míg ugyanis a természettudományok tárgya mindig egy és ugyanaz, mert az ember fokozódó tudása nem teremt a dolgokban új tulajdonokat „addig a társadalmi tudományok foglalatába illeszkedő jelenségek, mint az emberi gondolkodás és cselekvés mozzanatai, maguk is módosulnak minden oly tényező befolyása alatt, mely az emberi felfogásra és vágyakra hatást gyakorol. Az emberi tudat minden fejlődése nemcsak a tapasztalat kibővítésére szolgál, hanem egyszersmind ösztönül a cselekvés kiterjesztésére s forrásul új kívánságokra és törekvésekre.” (Id. m. 24. I.)

Az emberiség történelme tehát, ez Pulszky gondolata, bár törvényszerű, az emberi értelem, a vágyak, az érzelmek, a törekvések, a célok változása következtében oly új meg új alakulatokat mutat történelmi időkben, aminőket a természeti világ csak geológiai korszakokban. Az emberi törekvések, a célok története a legfontosabb a jog és társadalom megértésére, a történelmi érzék a változások iránt, amelyek e célok tekintetében bekövetkeztek, hasonlíthatlanul fontosabbak, mint bármiféle akár fizikai, akár lélektani monizmus, vagy bármily deduktív elv, melyekkel az emberi történet gazdagságát kimagyarázni lehetetetlen.

„Az egyes közvetlen céloknál, így folytatja Pulszky, feljebb emelkedhetünk. Összefoglalhatjuk, általánosíthatjuk őket az egyéni életcélok, az államcélok, az emberi célok, sőt a hit álláspontján, a mindent átölelő világcél és világterv egyetemes fogalmába.” (Az angol kiadás 53. 1.)

A tudás és a tárgyul szolgáló társadalmi viszonyok e kölcsönhatása, annak öntudatba jutása, hogy az ember a felismert erők és viszonyok segélyével cselekvésének irányt adhat, célt tűzhet ki, eredményezi, hogy az ember képzelő tehetsége által felidézheti magában azon állapotot, mely lehetséges céljainak teljes megvalósulásával fog beállani.

Az emberi vágyakat, képzeletet, akaratot, az embernek értelmi oldala mellett affektív oldalát s a rajtok sarkaló eszményeket az emberiség evolúciójának a naturalisztikusokkal egyenlő fontosságú tényezőiként felismerve, juthatott el Pulszky tudományilag megnyugtató eredményekhez, menekült meg átlói, hogy pozitivizmusa ne egyoldalú naturalizmus, vagy Spenceri változatú schellingianizmus legyen, hanem az alapító Comte értelmébeni, igazi pozitivizmus.

Feladatának megoldási módjára, vagyis azon tényezők számbavételére nézve, amelyeknek az emberiség társadalmi evolúciójában döntő szerepe van, Pulszky határozottan Comte Ágost híve; maga is említi ezt előszavában.

Az eszményekről alkotott elmélete, melyre méltán oly nagy súlyt helyez, eredetisége mellett is Comtéval azonos nyomokon halad s tartalmilag is találkozik a Comte-i gondolatokkal, „a szívnek, az affektív, a felebaráti hajlamoknak a szellem fölötti túlsúlyáról.”

„A cselekvő életből fakadt s az elmélkedő világ minden részére egymásután kiterjesztett pozitivista irány teljes érettségére jutva, kikerülhetlenül meg kell, hogy ragadja az affektív életet s egyedül ebbe helyezi a végső rendezés központját.” (Polit, positive I. köt. 17. 1.)

Comte-nak e szavai, az a tétele, hogy az ész csak világosságot ad a cselekvéshez, de hogy ennek a lökést máshonnan kell kapnia, többi közt a szívtől, a felebaráti érzelmektől, a képzelettől is, egyenes elismerésre jutnak Pulszkynál, midőn vizsgálja a társadalomtudományi megismerés forrásait, névszerint az eszményekről alkotott elméletében.

De magában elméletének érdemleges kifejtésében nevezetes részt tulajdonított az érzelmi elemeknek a társadalom, az állam, a jog jelenségeiben, amint tisztában volt azzal is, hogy e jelenségek miképeni meghatározásánál az egyes elméletekben mily nagy szerep jut az elméletkészítők alanyi érzésvilágának, metafizikai szükségletének. Ugyanis a tapasztalatra épített tudomány, bárcsak jelenségekkel foglalkozik, még sem kerülheti ki teljesen a metafizikai képzeteket, mert a jelenségek, a fizikaiak, a biológiaiak, a lelkiek, a társadalmiak külön csoportokra bomolva jelentkeznek, s e csoportok között a kapcsok, az átmenetek csak hypothezisekkel deríthetők fel s ezeknél csúsznak be a tudós alanyi érzései, metafizikai fogalmai.

Erre való tekintettel jut Pulszky ahhoz az eredményhez, hogy „az emberi tudat véges volta következtében, teljes egész tudomány, mely a világegyetem végtelen jelenségeit felölelné és így valóban egységes volna, nem létezhet” (Id. m. 9. 1.) s minden társadalmi tudományos elmélet bizonyos fokig szubjektív érzelmi alapon áll, viszonylagos.

Ha Pulszky helyét a tudomány, a bölcselet világbirodalmában megjelölni akarjuk, Comteistának kell őt neveznünk, aki azonban a jog- és állambölcseletben tovább viszi a pozitivisták álláspontjáról a megismerést s megmutatta a határt, a meddig ez álláspontról eljutni lehet.

Bölcsészetét bevégzett alakban csak az alaptanokra nézve hagyta reánk, a jog- és állambölcsészet részleteit illető elméletei csak azokból a kőnyomatú jegyzetekből ismeretesek, melyek előadásai után készültek.

A múlt és jelen jogát, a társadalom, az emberiség jövő alakulását bámulatos szakismerettel és bölcsészeti ítélő erővel tárgyalta az előadásokon. A gyakorlati életben érvényesülni, a jelenen túl menni nem akaró jogásznak épp oly hasznára vált a bölcseleti kezelés, amelyben a magán- és büntető-, valamint a nemzetközi jog leggyakoribb, legnehezebb részletkérdéseit részesítette, mint ahogy világot vetett a jövő problémáira azoknál, akiknek bölcselkedő, tudvágyó ösztöne ezek után sóvárgott. Szabadság vagy szociálizmusé-e, − szocializmust „A munkás kérdés”. 1890. 86. 1. irodalmilag külön is tárgyalta, − nemzeti vagy gazdasági államé-e például a jövő? épp oly gondos elbánásban részesülnek, mint a nemzetközi magánjog kemény problémái, a zálog-, a szerződési, a testületi jog finomságai. Ez előadásoknak nem volna szabad kiadatlanul, csak a gyarló kőnyomatos följegyzésekre bízva, maradni.

III.

Pulszky lendületteljes irodalmi és tanári munkássága erősen megmozgatta szellemi világunkat, fölkeltette a társadalmi bölcselet iránti érdeket, tudományos életet, valóságos irodalmat teremtett.

Több volt azonban támadója, mint követője, sőt akik követték, vagy inkább csak követni látszottak, a természettudományi szociológia hívei, nagy fenntartásokkal, értelmezésekkel, szinte csak negatíve, azaz annyiban követték, hogy a Pulszky által támadott metafizikus észjog ellen foglaltak állást.

Tanával, hogy a jogot csak mint viszonylagost bírjuk megismerni, hogy végső elvét tudományosan nem magyarázhatni, maga ellen zúdította a vallási alapon bölcselkedőket,[20] akik munkájában csak elítélni valót találtak, akik nem vették észre, mily erős lépcsőket épít a jog fejlődésének törvényszerűségét kutató pozitív bölcselet a vallásos hitnek azon általános és inkább erkölcsi tételéhez, mely az igazságosnak és igazságtalannak örök ellentétét hirdeti, anélkül, hogy egy bizonyos történelmi korszakban arra nézve, mi akkor igazságos? feleletet adna.

Amily igaz a vallási alapú jogbölcselet követelése (Hertling: Über Ziel und Méthode d. Rechtsphil. Jahrb. d. Görres-Ges. 1895.), hogy a jogtan az erkölcsi eszmékkel összefüggésben maradjon, ami nélkül, a jognak igazságosságát vagy igazságtalanságát nem is tekintve, a jog általános tanait sem lehet helyesen meghatározni, épp oly jogosulatlan a tényleges, pozitív viszonyok lélektani elemzését s a belőlük következtethető okulást a létesíthető jogra kicsinyelni, elvetni.

A természet joga, mint vallási igazság, sem kerülheti ki a hely és időkörülmények tekintetbevételét, ezek szerinti részletezését, amint ezt dr. Notter Antal „A természetjog” (Szent István-Társ. tud. és irod. oszt. kiadv.) című avatott értekezésében szintén elismeri.

Meglepő tehát ez ellenszenv Pulszky pozitivizmusa iránt, mely csak a megismerés viszonylagosságát állítja, a lét, a valóság kérdését ellenben nyitva hagyja. Nem tagadja az az emberi tapasztalat körén túl eső titokzatos homály birodalmát; egyik értekezésében (A felekezetek szerepe az állami életben. 1891. 4. I.) egyenesen kijelenti, hogy az, ami a hitben tulajdonkép becses, nem látszólagosan közetlen tárgya, hanem éppen amaz indulat és indokok, melyek az ismertről és kézzelfoghatóról a végtelen és ismeretlen sejtelmére juttatnak el.” Sőt bevallja, hogy „az emberi sors rejtélyei nagyobb érdeket keltenek, mint a puszta igazság problémái”, hogy a megismerhetetlennek birodalma, habár elemezve át nem érthető, a maga képzeleteivel, minők Isten, szabadság, örök igazság, megfelel „az emberi ösztön, öntudat és hagyománytáplálta várakozásoknak.” (Id. m. 5. 1.)

Ez érdeklődés a tapasztalatilag megismerhetetlen iránt, az emberi ösztön e várakozásai, Pulszky szerint, tények, melyeknek ilyekül elismerése, ha nem is egyezik azon szereppel, tehetséggel, melyet a vallási ismeretelmélet a föltétlen, a végtelen tekintetében a természetes emberi észnek tulajdonít, nevezetesen, hogy Istent az ember természetes eszével felfoghatja» valójában hidat ver a valláshoz, a metafizikához. A történelmi pozitív vallások mindig tovább nem elemezhető tényeken nyugosznak, nem az abszolút eszméből való levezetések, okoskodások. Tények szülik a hitet, a tényeket a megértés legfőbb forrásául tekintő pozitivizmussal nem kell hát szükségképen elvi ellentétbe helyezkednie a vallási alapú bölcseletnek, sőt felhasználhatja a tények értelmezésére, amint ezt újabban Brunetière teszi. (Sur les chemins de la Croyance.)

A spiritualista alapon bölcselő Eszterházy Sándor (A bölcs, jogtudomány kézikönyve. 1897.) elismerve a jogi és állami élet fejlődési törvényszerűségének kutatását hasznos tudománynak, a pozitivista módszert támadja, mint olyat, mely lehetetlenre vállalkozik, mert a jog lényegéről, annak puszta külső jelenségeiből fölvilágosítást nem adhat, mert mértéket nem ád a történelmileg lett jognak megítélésére. Amiben igaza van, de egyben feledi, hogy e mérték meghatározásában a lett, a történelmileg fejlett jog is útmutató. Magam is mindjárt megjelenésekor (Magyar Igazságügy XXIV. köt. 3. és 4. füzet, különösen 234. 1.) kiemeltem, hogy fennkölt, de egyszersmind a való élettel összhangzó eredményeit egyedül á természeti kauzalitás és fenomenalizmus módszerével következetesen el nem érhette volna, ezt csak az eszmények segélyével tehette, amelyekben az ember nemcsak mint a környező világtól meghatározott okozat, hanem esze, vágyai, képzelete, céljai által okká válik s áttöri a fizikai és biológiai okláncolatokat.

Pulszky abban hibázott, hogy a természeti kauzalitás, a determinizmus, a phoenomenalizmus, a tudomány egységének értelmét erősebben nem szabatosította, másrészt meg őket jobban előtérbe állította, mint ahogy tényleg célozta, és hogy aki a lelki, értelmi, affektív, akarati tényezőknek oly nagy és önálló helyet jelölt meg a jog, a társadalom alakulása és változásában, ezen jelszavak által tápot nyújtott annak a felfogásnak, mintha bölcselete természettudományi monizmus, simplista determinizmus volna. Holott éppen az ellenkezőre, a pozitivista jelszó szerint az emberi tapasztalat totalizálására („totalisation de l'expérience humaine”) törekedett, a tapasztalat körébe eső összes, úgy anyagi, mint szellemi tények egymásra hatását kereste, hogy általuk a jognak mibenlétét megtalálja.

Ezért támadták legjobban hajdani tanítványai. Azt hitték, pozitivizmusa, melyért egykor mint tanítványai lelkesedtek, nem az emberiség tapasztalatának totalizálásában, hanem csak a természeti törvényszerűséggel rokon okozati magyarázataiban, metafizikaellenes kitételeiben, azon végcél hangoztatásában és tényleges elérésében rejlik, melynélfogva a pozitív tudomány a mindenség törvényeit egy egyszerű világtörvényre vezeti vissza.

Csak így érthetjük, hogy egyik tanítványa, akivel bölcseletét sokszor összeköttetésbe hozzák, Pikler Gyula, a Társadalomtudományi Társaság 1902. ápr. 13. ünnepélyes ülésen mondott emlékbeszédében (Pulszky Á. emlékezete. Kiadja a Társ. tud. Társ. 1902.) kiemelve Pulszky nagy érdemeit a társadalmi tudományok körül, nevezetesen, hogy 1. a jogot valóban tudományosan fogta föl, amennyiben a mindenség egyéb jelenségeitől függőnek tekintette; 2. hogy a mindenkori jogot a mindenkori technikából magyarázta; 3. végül a jognak folytonos és óriási, időben és mértékre határnélküli fejlődését hirdette, s meghajolva Pulszky Ágostnak, mint embernek, ritka nemesszívű jelleme előtt, munkásságát eklektikusnak, a monisztikus természettudományi felfogáshoz hűtelennek, a tudományban kétkedőnek, inkább leírónak, mint bölcselőnek, polihisztorinak minősítette. (L. id. m. 28-38, 1.)

Ha Pulszky eklektikus, úgy az volt Kant is, mert a Kritik der reinen Vernunft mellett a Kritik der praktischen Vernunftot írta, az volt Comte Ágost is, akinek Philosophie positive-je mellett van Politique positive-je. A nagy gondolkodók közül csak Hobbes, Spinoza, Hegel kerülnék ki az eklekticizmus vádját.

Pulszky nem lett hűtlen a természettudományi monizmushoz, mert annak soha hívei közé nem tartozott, pozitivista volt, nem szimplista, aminők a természettudományi igényű szociológusok.

Mint pozitivista, mint tárgyának lehető teljességű ismerője, látta az embervilág, a történelem gazdagságát társadalmi tényekben, látta e világnak parallel fizikai, biológiai, lelki, társadalmi jelenségsorozatait, melyeket egységes, általános törvényre, különösen természeti törvényre, eddigelé a tudomány vissza nem vezetett s melyeket csakis a spinozai és hegeli metafizikának sikerült egyetlen eszme gúzsába kötni. Ezért tiltakozott már tudományos pályája kezdetén a monisztikus jelszavak ellen, ezért tett különbséget tudós kutatása delén a kész és a fejlődő tudomány között, ezért vette számba az emberi élet közületi jelenségeinek megfejtésénél mint igazi pozitivista a fiziológiai tények mellett az emberiség gondolati tényeit, az összes elméleteket és eszményeket.

Tudós pályája kezdetén, 1875-ben, tudta már, hogy „a tökélynek emberileg elérhető mértékét megütő, tehát kész tudományos elvek a szám, a tér és mozgás tanait illetők”. „A képződő, a fejlődő tudomány ellenben még elvein is a körülmények elkölcsönzött színét viseli.” (Az angol jogbölcs, történetéhez. B. Szemle VII. 126, 127. 1.). Ezen tudat erősödött benne az idővel s főmunkájában ismételte, hogy „az emberi tudat véges volta következtében teljes, egész tudomány, mely a világegyetem végtelen jelenségeit felölelné és így valóban egységes volna, nem létezhet.” (Jog- és államb. alapt. 9. 1.)

Pulszkyt tiszta, tárgyilagos látása és tárgyismerete óvta meg a szenvedélyes kezdők merész általánosításaitól, a tudomány egyszerűségének ködképébeni bizakodástól.

Tudta, hogy minden kornak szüksége van külön közhelyekre, jelszavakra, melyekkel a kutatásnak akkori iránya hosszabb körülírások nélkül jeleztetik. „A jelen szükségeinek, − így írt 1876-ban Beöthy Leó könyvét bírálva − (B. Szemle XI. köt. 182. 1.) a fokozatos fejlődés, a körülményekhez simuló átalakulás, a létküzdelem egymással összefüggő eszméinek divata felel meg leginkább… A Darwin-féle tanok bizonyára századunk gondolkodása és búvárlata javának gyümölcsei s termékenyítő hatásuk… az erkölcsi elméletek mezején is kétségbe vonhatlan. De csakis úgy, ha mint tudományos hipotézisek … vétetnek tekintetbe. Ha ellenben mint korlátlan érvényű dogmák szerepelnék, mintegy az igazság birodalmának kulcsai, melyekkel kezében bárki előkészület nélkül bárminő feladat megoldásához foghat, éppen oly vakhit eszközeivé aljasodnak, mint akármelyik metafizikai spekuláció és pedig annál veszélyesebbekké, minél inkább bízik a népszerű közvéleményt tudományos kérdésekben is követni igyekvő dilettáns, hogy gondolatmenete értékét egyes tanainak föltétlen belbecse, nem pedig összetartozásuktól s alkalmazásuktól függő viszonylagos igazságuk szabja meg.”

Pulszky nagyon is bízott a tudományban, de tudta, hogy csak évezredek munkájával bír az új igazságokhoz jutni, tudta, hogy „az elméleti gyönyör a mindenséget egy öleléssel átkarolni” (Pikler, Pulszky Á. eml. 24. 1.) a tapasztalatlan kezdő illúziója, tudta, hogy az igazság birodalmának nincs generális kulcsa, hogy abba, még ha ilyen volna is, csak az bírna bemenni, akinek előkészülete, induktíve szerzett tárgyismerete van.

De nem hitte, hogy a tudomány, bár célja szerint egyszerűnek kell lennie, az is, nem hitte, hogy a tények sokaságával, különféleségével, változatosságával, szóval anyagával nem kell számolnia, nem hitte, mint Pikler (Pulszky Á. emlékezete. 32. l.), hogy ez „anyagnak azon edénybe, melyet az ész ad és cselekvőségünk követel, belegyúrhatónak kell lennie.”

Pulszky igazi tudós volt, önhitt gőg nélkül, a Newtonok, a Pasteurök, a Hermite-k szerénységével, nem utópiák költője, nem fanatikus.

Pulszky tudományos egyéniségének legnemesebb vonása a szerénység, mellyel a tudományos elméletek viszonylagosságát, fokozatos fejlődését a társadalmi elméletek körében, bevallja. „A szerepet, melyet a tudós szerénysége, az értelmi fő-erényeknek ez alaptétele a tudomány körében betölt, így szól Pulszky, méltán párhuzamba helyezhetjük azzal, melyet a teológiai erkölcstan a maga terén joggal a hívő alázatosságának ítél oda.” (Jog- és államb. alapt. 27. I.)

Úgynevezett tanítványai, akik a biológiai alapon nyugvó jogtudományt vélnek művelni anélkül, hogy a biológiában szakértők s a létező jogban otthon lennének, rossznéven vették Pulszkytól, hogy nemcsak a történelem folyamán létezett, valamint a manap érvényes jogot, hanem mindazt, amit tárgyáról írtak, munkájában tekintetbe vette, feldolgozta.

Erészben elismerik, „hogy Pulszky kivételesen, csodálatraméltóén nagy alak”, de az elismerés értékének becslésére hozzáteszik, „valódi polihisztor volt.”

Aki tárgyát minden részében ismeri, aki ismeri annak jelen és elmúlt tényeit, egykori és mostani elméleteit, eszerint polihisztor, vagyis egy letűnt tudományos korszaknak jelenleg értéktelen alakja.

A természettudomány, melyet e természettudományi szociológusok a jog, a társadalom alapjává kívánnak tenni, különösen az a természettudomány, mely az evolúció föltevésével kutat, csodálkoznék a tudománynak ily felfogásán. A természettudomány ma el nem ismeri zoológusnak, botanikusnak azt a búvárt, aki az állatnak, a növénynek az embernél sokkal régibb történelmét, paleontológikus korszakait nem ismeri, aki a világtestek, a földön lévő élő lények evolúcióját számba nem veszi s egy deduktív elvvel, evolúció nélkül, akarná a természeti világot, mint egy örökké egyformán, változás nélkül járó gépezetet felfogni.

Pulszkynak állítólagos polihisztorsága nem egyéb, mint teljes tudományos készültsége tudománykörének elmúlt és létező tényei ismeretében. Mások elméleteinek számbavétele − és nem átvétele − pedig Pulszkynál mi más, mint az evolúció elvének alkalmazása a gondolatok világára. Mert hogy különböző elméletek voltak, természettudományilag is kétségtelen tény, s ha az evolúció világtörvény, annak az elméletekben előttünk fekvő tények létrejötténél is valamikép hatnia kell. Az elméleteknek is megvan az evolúciója, s ennek ismerete, ha mástól nem, rég lejárt elméletek feltalálásától óvná meg úgy a feltalálót, mint az emberiséget.

A tények, úgy a fizikai, mint az elmebeli és akarati tények teljességének ismerete nélküli búvárkodást a társadalmi tudomány körében azonban, bár polihisztorságnak nem, de tudománynak sem fogja senki sem tekinteni, aki a tudomány természetével tisztában van.

Pulszkynak lehet módszerét támadni, lehet a vele elért következtetések helyességét kétségbe vonni, csak azt nem, hogy igazi tudós és valódi bölcselő volt, még pedig a javából.

Tudományos világunkban korszakot alkot, akinek a jog-és állambölcseletben hasztalan keresem párját azok között a most már elköltözöttek között, akik a tudománynak hasonló vidékét, a jog- és állambölcseletet művelték.

Pauler Tivadar tárgyismeret nagyságában hasonló volt hozzá, amennyiben a jognak, különösen a hazai jognak minden részét alaposan ismerte, a jogbölcseletnek óriási irodalmát éles szemmel áttekintette, sőt felülmúlta Pulszkyt abban, hogy nagy tudását nemcsak mint bűvös erejű s egyszersmind a legérthetőbb előadású tanár, hanem irodalmilag is bámulatos mértékben közvetítette, s a tételes jog büntető részének korszakalkotó művelője volt.

Mint jogbölcsész azonban Pulszky Pauler fölött áll, aki merőben Kant tanának hirdetésére szorítkozott.

Kerkapoly-t éppen messze maga mögött hagyja Pulszky.

Kerkapolynál a magyar tudomány világában alig volt nagyobb gondolkozási erővel felruházott fej. A való világ, a pozitívum legapróbb, legalantasabb részletei iránt ugyanoly érzékenységgel felruházva, mint aminő könnyűséggel járt a gondolat szédítő magaslatain, a részletkutató aprólékosságig «menő pontossága egyesült benne a rendszeralkotók, az egységességre törekvők lendületével. A mindenséget, mint a szellem evolúcióját magyarázni, az életnek bármely parányi részletét annak egészével tüstént egybekötni tudni, a jelenségek végtelen sokaságát egy egyszerű végerőből, a szellemből levezetni, szóval az egységre törekvés Kerkapoly tudományos jellemvonása.

De Kerkapoly a mindenségnek e magyarázatában sohasem ment túl a Hegelen és ennek főtanítványán, Rosenkranzon, még annyira sem, mint Pauler Kanton, aki Kant elméletét összemérte más elméletekkel s amannak védelmezésében, igazolásában nagy bölcselmi erőt tanúsított.

Kerkapoly ellenben Hegel rendszerét az igazság végmegnyilatkozásának tartva, annak igazolását, védelmét, fejlesztését mintegy fölöslegesnek tekintette s a bölcselet hivatását abban látta, hogy e rendszert a jelen világ új tényeinek magyarázatánál alkalmazza. Kerkapoly nagy elme, de alkotó elme nem volt.

Azok között, akiknek működése az állambölcselet vidékét érintette, s akit Pulszkyval kapcsolatban szokás említeni. Szilágyi Dezső, egyáltalán nem volt se tudós búvár, még kevésbbé bölcselő. Az ő nagy tehetségét a közéletnek csak időleges, aktuális tényei, feladatai ingerelték, végső alapjainak tudományos búvárlata hidegen hagyta. Megelégedett e tekintetben a korában uralkodó elméleteknek előadásával s a meglevő állam-intézményeknek összehasonlító bírálatával. Szilágyi az államban nem búvárlati problémát, nem a tudvágy, hanem a tettvágy tárgyát látta s rendkívüli elméje az állambani alkotásnak, nem az állam teljesebb megértésének világában érvényesült.

Pulszky és Szilágyi párhuzamba-állítása a tudomány, a bölcselet terén lehetetlen, mert itt Szilágyi egyáltalán nem jöhet számba.

A tudomány történelmének egyik különös találkozása az; mely Pulszkyt Eötvös Józseffel összehozza.

Midőn Pulszkynak állambölcseleti irodalmunkban helyéi keresem, nem bocsátkozhatom e találkozás okának elemzésébe.

A vizsgálatra igen érdemes tárgy lenne ez, melynek elébb-utóbb meg kell ejtetni, itt az összehasonlításra kell szorítkoznom.

Eötvös is a tapasztalattól várja ugyan az állam, a társad-dalom rendezésében irányadó szabályok fölismerésének eszközét, mint Pulszky, azonban az eszméknek, melyek az embereket kell hogy vezessék, abszolút, plátói értelemben való öröklétet tulajdonít, míg Pulszky a megismerhetlennek, a feltétlennek birodalmába utalja őket, mint tudományosan meg-ismerhetőket, csak az ember jövő szükségleteit, jövő céljait kifejező, múló létű, változó terveknek, objektív léttel nem bíró képzeteknek, nem eszméknek, hanem eszményeknek tekinti.

Eötvös szellemének járása azonban az eszmék föltétlenségének föltevése következtében, mely minden gondolatát vezeti, tapasztalati módszere dacára metafizikai színezetet nyer s az egyéni szabadság föltétlenségének apoteózisában s az állam feladatának ez egyéni szabadság biztosítására szorításában végződik.

Pulszky viszont tapasztalatilag fölismerhető igazságnak-csak a viszonylagost ismerve el, tapasztalati módszerével lépésről-lépésre jut el hasonló apoteózishoz, midőn a legtökéletesebb államnak azt nyilvánítja, „amely az egyéni erők legnagyobb tömegének enged szabadságot”, a legtökéletesebb jognak pedig azt, „amely mellett a legnagyobb egyéni cselekvőség a legkisebb állami cselekvőség árán érvényesíthető. (Jog- és áll. 297. 1.)

A magyar bölcselkedésnek legbecsesebb kincsei közé tartozik Eötvös „Uralkodó eszméinek” utolsó könyve, melyben a haladás általános törvényeinek befolyását vizsgálja az állam szerkezetére s a fejlődés világtörvényével foglalkozik. Ehhez a mélyenjáró történetbölcseleti remekhez, melynek, sajnos, oly kevés hatását éreztük irodalmunkban, méltó párként csak Pulszkynak a társadalmak egymáshozi viszonyát és a történelmi társadalmakat tárgyaló fejezeteit állíthatjuk. Utóbbinak keretei még nagyobbak s ha előbbi általános tételeinek világosságával s a melegséggel emel föl, melyek okfejtésében alkalmaz, Pulszky a pozitív tények láncolatának feltüntetésében bilincseli le nemcsak értelmünket, de kedélyünket is.

Azt hiszem, Pulszky Jog- és állambölcseletének leginkább Eötvös Uralkodó eszméi mellett van helye, ha az értelmi energiának azt a fokát, méretét keressük, mely megalkotásukhoz kívántatott, egyébként külső és belső tulajdonokban nagyon is különböznek.

Eötvös munkája „nem oly szorosan tudományos, mint Pulszkyé, hisz célja egészen gyakorlati: az európai emberiség körében 1848 után beállott nyomasztó állapot orvoslásának eszközeit a tudomány segélyével megmagyarázni. Pulszky ellenben a társadalom, a jog, az állam természetével, egészen elvonatkozva korának különös bajaitól, általában, az emberiség egész életfolyására kiterjedő jelenségekkel foglalkozik, ezenkívül pedig a tudományos megismerés lehetőségének, a tudományos búvárlat logikájának magával tárgyával egyenlő jelentőséget tulajdonít.

Viszont Eötvös számos részletkérdést felölel, melyek Pulszkynak maga elé tűzött tudományos célja keretén kívül esnek, s azokat nagy részletességgel tárgyalja, míg Pulszky a tények, az elméleteknek mentül tömörebb előadására fekteti a súlyt.

Csak egyben találkoztak: a legnemesebb érzelmekből fakadó liberalizmusban.

A tudomány történelmének másik különös jelentősége, hogy Pulszky Eötvöshöz való viszonyáról nem számolt be könyvében. A búvárkodó előtt megmagyarázhatatlan e jelenség, hacsak nem a gyöngédségből, mellyel az oly nagyra tartott Eötvössel, az atyai baráttal szemben a saját módszerét, felfogását bírálólag védelmezni ildomtalannak találta.

IV.

Pulszkynak „Jog- és állambölcseleté”-vel lezáródik jelentősebb alkotó tevékenysége a tudományban.

Dolgozatai, melyek ezután megjelennek (többi közt Pázmány Péter 1887. − Egyetemi kérdések Magyarországon. 1889. − A munkáskérdés. 1890. − Hungary. A „National life and thought of the various nations of the world. London 1891. Fisher Unwin.” című gyűjteményében. − Demokrácia és nemzetiség. Huszadik Század II. évf. − s különböző bírálatai a B. Szemlében), szellemi éberségének, átfogó elméjének főmunkájához méltó, de szorosan körülírt határokra szorítkozó megnyilatkozásai. Céljuk nem általános igazságok, hanem tények megállapítása, és amazoknak e tényekre alkalmazása.

Maga akadémiai székfoglalója (A jog- és állambölcselet feladatai. 1887.), mely főmunkájára csakhamar következik, sem tesz e részben kivételt, ez is egy áttekintés mellett, amelyben a jogbölcselet kétezer éves sorsa vagy tíz oldalon bámulatos egyszerűséggel s világossággal tárul a hallgató elé, csakis annak az útnak igazolásával foglalkozik, melyet bölcseletében követett.

Mindenesetre szükség volt bölcselete továbbfejtéséhez a pihenésre s természetesnek látszik, hogy a rendszeralkotás nagy munkájának folytatását későbbre kívánta hagyni. Alaptanainak angol fordítását (The theory of Iaw and civil society. 1888. 443. 1.), melyet maga végzett, szintén lekötötte idejét és munkaerejét.

Azonban mindenekfölött a politikai élet harcai vonták el a tudománytól s bénították abban alkotó erejének további termékenységét. Pulszky oly hévvel, oly teljes odaadással szentelte magát, különösen 1885 után, a parlamenti életnek, mint parlamenti férfiaink közül alig valaki. A legveszélyesebb helyzeteket választotta, a legmerészebb küzdelmeket kereste.

Sokáig pártonkívüli állást foglalva, egymaga kérlelhetlen kritikát gyakorolt a különböző pártok fölött; majd 1889 óta a szabadelvű párthoz csatlakozva, mint ennek fáradhatlan és rettenthetlen hajnoka, valósággal lázas tevékenységet fejt ki.

Nem tartozik az emlékbeszéd keretébe, mely Pulszkynak, a tudósnak van szentelve, az ő politikai működését méltatni; ennek kifáraszthatlan élénksége, csodálatos hevessége, tárgyi tartalmassága s meglepő szellemessége annyira belevéste magát a politikai köztudatba, hogy elég reá hivatkozni, mint tudományos, alkotó működését bénító okra, mint egyik hatalmas bizonyítékra az összeférhetlenség mellett, amely a tudós és a parlamenti hivatás között fennáll.

Az erős akaratot, tettvágyat megkívánó politikai élet szenvedélyessége, a benne elért vagy elérni vélt siker állandó kábultsága, mámora nem engednek helyet annak a látszólag izgalom nélkül lefolyó, a politikaitól mindenesetre különböző, de a maga nemében nem kevésbbé erős szenvedélynek, a tud-vágynak, mellyel az ész a maga elzárt világában nem akarati, hanem elmebeli tényeket végez s az igazság világának új területeket hódít.

Miért kereste Pulszky a politikai élet izgalmait, mámorát? egyéni becsvágya vitte-e oda, avagy felebarátait ott hathatósabban vélte szolgálni?

Kezdetben a politikai tér reá nézve a tudományos indukció tere is volt. „Míg a természeti tüneményeket illetőleg az elmélet, így szól 1878-ban (B. Szemle XVIII. köt. 169. I.), megelőzi a gyakorlatot s utat tör számára, addig mindenben, ami az emberi szellemet illeti, tapasztalataink s azokon közvetlenül, ösztönszerűen alapuló eljárás rendszerint sokkal tökéletesebbek az elméletnél. Innen van, hogy amíg az elmélet kicsinylése régen megszűnt ott, ahol a természeti erőkkel és tényezőkkel állunk szemben, annak még mindig igen elterjedt fennmaradását észleljük azok között, akik államférfiúi szerepet játszanak.” Sőt akadémiai székfoglalója 1887-ben is hirdeti, hogy az emberi közületekre vonatkozó igazságok tekintetében az elmélet nem előzte meg a tapasztalatot; «ellenkezőleg e téren gyakran megtörténik még, hogy az élet alakulataiban, öntudatlan vagy sejtelemszerű tevékenységben korábban következik be valamely tan érvényesülése, mint ahogy elvont kifejezése vagy tüzetes bizonyítása sikerül.” (id. h. 3. 1.)

Tisztában volt Pulszky azzal is, hogy az elmélet emberei a parlamentáris kormányzatban nem játszhatnak vezérszerepet. Említi (B. Szemle XVIII. köt. 171. 1.) erre példaképen Bürke, Brougham, Macaulay esetét.

Vajjon e belátása ellenére, nagy tehetségeinek igazolt érzete vitte-e hát a parlamenti pályára s szakította el a további tudományos alkotástól, melyhez talán hosszabb gyakorlati tapasztalatok után visszatérni készült s vissza is tért volna, ha a halál élte fonalát idő előtt meg nem szakítja? Hisz kőnyomatokban fennmaradt előadásai, illetőleg a róluk készült jegyzetek a jog- és állambölcsészet összes vidékeiről magas szempontból gyűjtött kincsek, melyek teljes fölhasználása és rendezése nem kívánt volna túlnagy munkát.

Ki tudná biztosan eldönteni? Akik ismerték, megegyeznek élte fogytáig nem szűnő tudvágyának. tudományszomjának elismerésében. Honnét magyarázható hát, hogy Pulszky, akinek a parlamenti élet nem hozott kivételes nagy tehetségéhez mért sikert, aki abban messze elmaradt olyanok mögött, akik őt tehetségben nemcsak meg nem közelítették, de tehetségének méreteit felfogni sem bírták, mégis szakított tudományos pályájával s teljesen a parlamenti életre adta magát?

Bármint forgassam a rejtélyt, annak nyitját másban, mint a tudománynak hazai helyzetében találni nem tudom.

E helyzet alatt nemcsak azt a szomorú állapotot értem, hogy a tudománynak nem egy hazai jelese a külföldön volt kénytelen tehetségeinek megfelelő alkalmazást keresni.

A baj másutt, mélyebben gyökerezik. Az a kor, amidőn a tudomány az egyháznak, majd később az egyházaknak ancillája, az államnak hivatalnokokat képző intézete, nagy uraknak oktatója és pártfogoltja, nálunk még ma sem tűnt le teljesen. A tudomány, mint művelőinek önálló, külön kara, erős szervezete nálunk nem bírt megalakulni. Az emberi munka megosztásának társadalomképző nagy elve a tudvágy kielégítése tekintetében nálunk még nem elég hatékony.

A közvélemény nálunk nem tud a tudománnyal s művelőjével, a tudóssal szemben állást foglalni, nem tudja, hová tegye, mit várhat, mit kívánhat tőle. Teljességgel nem ismeri mibenlétét, létföltételeit, eszközeit. Majd úgy nézi, mint a középkor: bűbájos asztrológusnak, majd értelmi szertelenségnek, csodának, mely azonban épp oly értéktelen, mint a természet szörnyszülöttei, a kétfejű varjú vagy hatlábú emlős, majd legtöbbször gondolati fellegvárak alkotójának. A közvélemény tudatában önálló tudományos búvárlat és egyszerű tanultság, bölcsészet, szaktudomány és ezek népszerűsítése, tudomány és műveltség összefolynak, teljesen azonosak.

Így állhat be azután az az általános jelenség, hogy a parlament, a bírói és ügyvédi világ, az egyház, a napisajtó, a szépirodalom átlagembere, ha a tudományos munkálkodás természetét nem is ismeri, annak megítéléséhez szükséges mérték teljes híjával van is, jogcímet formál a tudomány különleges munkájához hozzászólni, fölötte ítélni.

Művelőit föl sem venni, kicsinyelni, gúnyolni, irigyelni mindenesetre általánosabb divat, mint elismerni, megbecsülni, vagy épen kegyelni.

Mentül távolabb esik a tudomány munkálkodásának területe azon körtől, amely iránt az általános műveltség érdeklődik, annál tévesebb követeléseket támasztanak irányában, annál tájékozatlanabb ítéletet hoznak fölötte. Ha viszont a gyakorlati élettel érintkezik egyes ágaiban, vagy gyakorlati pályákra képesítő vizsgákon is részt vesz s a művelt emberiség színvonalának megfelelő igényekkel lép föl, a közvélemény az elmélet embereinek kizárását hangoztatja, mint akik a gyakorlati élet' követelményeit nem méltányolják.

De legfőkép azt nem tudta a közvélemény, hogy a tudomány gyöngéd alkatú plánta, melyet nem lehet, mint egy vasúti hálózatot teremteni, mint egy állatfajt néhány évtized alatt megnemesíteni, hanem amely kíméletes gondozást igényel s csakis évszázadok nemzedékeinek verejtékéből nőhet nagyra.

Közvéleményünknek helytelen álláspontja, melyet a tudomány iránt elfoglal, nem egyszer türelmetlensége, lenézése, vagy hideg közönye, izgékonyabb természetekben kedvetlenséget, keserűséget kelthet s mindazokból bőven kijutott Pulszkynak.

Nagy alkotása, melynek irodalmunkban méltó párját csak Eötvös XIX. század uralkodó eszméiben tudom találni, csak gúnyt, nevetséget hozott reá a szoros tudományos világon kívül.

Ez az avatatlan, illetéktelen elbánás Pulszkyval tetőpontlát a képiselőháznak 1889. máj. 24-i ülésében érte el (1. 1887-92-i orsz. gyűl. irom. képvis. napló XII. köt. 178-182.1.), amikor az egyik tudományos és oktatási ügyekben parlamenti és sajtóbeli javaslatokkal fontoskodó képviselő a magyar ifjúság agyveleje és józan eszének kifejlődhetése érdekében mutatta be Pulszky munkáját, s annak, ha nem is bevallottan, de a munka jellemzéséből következtethetőleg eltiltását sugalmazta.

A ház pedig mulatott a napló négy oldalát eltöltő tudatlan, a parlament hatáskörébe nem is tartozó bírálaton s utcai élceken, melyek egyike szerint Pulszky definícióját a jogról „a jogászok nemcsak azért tanulják meg, hogy meg ne bukjanak, hanem azért is, hogy mint bolondgombát a kioszkban mutogassák a tudós világnak.”

Pulszky röviden, 14 sorban helyreigazítja a felszólaló elferdítette tényállást, az avatatlan bírálatra érdemileg megfelelni azonban tiltja tudományos önérzete, céltalannak tünteti föl meggyőződése, melyet közönségünknek képességéről, minő állást tud és szabad elfoglalnia tudományos szakkérdésekben, magának régen alkotott.

Midőn 1885-ben hosszú bírálati tanulmányomat Jogbölcseletéről a „Magyar Igazságügyiben közzétettem, s magánlevélben óhajomat kifejeztem előtte, hogy arra ellenbírálattal feleljen, elismerve, hogy álláspontját híven adtam vissza s részrehajlatlanul ítéltem meg, ily nyilványos, irodalmi vitatkozást a jog- és történetbölcselet végproblémái fölött még egy magas színvonalú jogi szakfolyóiratban is, aminő a Magyar Igazságügy volt, lehetetlennek mondott, annyit tenne ez, − ezek szavai: „mintha a színházban görög nyelven adnának elő egy darabot.”

A parlamentet természetesen még kevésbbé tartotta illetékesnek jogbölcseleti kérdések megítélésére, mint egy jogi szakfolyóirat közönségét. Sehol a világon parlamentek erre nem illetékesek, a különbség köztük és a mi parlamentünk képviselőháza között azonban igen nagy. Másutt diszkrét tartózkodással viseltetnek ily kérdések iránt, nálunk a parlament, egyházi körök, a napisajtó, valamint egyéb, nem tudományos intézetek nemcsak foglalkoznak velük, de ítélnek is bennük.

Az emberi lélek végső indító okai kikutathatlanok, nem is akarom eldönteni, tettvágya került-e tudvágya fölé, a tudós ambícióját a politikusé ölte-e meg, ha azonban azt az erős búvárló ösztönt, azt a hatalmas tettvágyat tekintem, mely Pulszky egész lényét átjárta s élte fogytáig kísérte, szakítását az alkotó tudományos munkával s teljesen a parlamenti élethez térését, tudományos ambíciójának időleges elcsendesedését másból magyarázni nem tudom, mint a keserűségből, a félreismerésből, a gúnyból, melyet neki tudományos működése hozott.

S a gyakorlati politika izzó arénája előbb megőrölte, mintsem ott szerzett tapasztalatait jog- és állambölcseletében tovább értékesíthette volna. A magyar politika molochja áldozatot kívánt a tudománytól, elvitte annak azt a munkását, akihez eredeti, maradandó alkotásban kevés hasonlót mutat a magyar jog- és állambölcsészet története.

Elmondhatjuk róla is, akit a gyengéd lelkű, férjéhez-méltó hitves, a gondos atya szerető keze alatt felnőtt, szellemében részes gyermekek siratnak, akit érzelgéstől ment, szinte rideg külső alatt rejtőző jó szívéért annyian áldanak, akit a magyar tudomány hálatelten magasztal elvégzett munkájáért s őszintén gyászol a félbenmaradtért, elmondhatjuk róla is, aki nemzetének legfőbb életszféráiban: a harcmezőn, a tudományos búvárkodásban, a nemzet tanácsában kifejtett önzetlen, lázas munkálkodásával emésztette föl életerőit, amit az ifjabb Pittről mondott a herold, midőn Westminsterben sírba tették: Non sibi, sed patriae vixit.[21]

Az állam mint öncél[22]

A Religio május 26-i számában egy „Doctor Juris” szerint „legelterjedtebb egyetemi tankönyvünk is olyan elméletet hirdet az államról, mely sehogysem egyezik a keresztény felfogással. Az állam, mondja könyvünk − öncél.

Minthogy itt, bár megnevezve nem vagyok, res mea agitur, lehetetlen hallgatnom.

„Doctor Juris” ahelyett, hogy előadná, mi van Politikámban a célfogalomról általában, mi az államcélról különösen, mi az értelme, mi a következménye az állam öncélúságának, pedig ezeket bőven tárgyalom a 201-225. lapon, kikapja az egyik szakaszom fölírását, a 61. §-ét: Az állam öncél s ebbe belemagyarázza a saját felfogását, az enyimet előadni feleslegesnek tartja.

Olyanformán jár el, mint a tanulatlan ember, aki hallva iskolába járt társától, hogy a nap nem kel és nem nyugszik, hanem a föld, hahotára fakad.

A cél ugyanis kétféle. „A cél mint távoli, még nem valósított gondolat, amelynek valaki létesítésére törekszik, merő alanyi cél.”[23]

„A cél tárgyilag, belsőleg véve egészen más: több egyes dolognak, erőnek, ténykedésnek eggyéválását jelenti, hogy általuk valami új gondolat, eszme valósuljon. E gondolat az egymással ellenkező részeket egymásért levőkké teszi, őket erőként összetartja.”

A természeti világban a szem különösen alkalmas a célfogalom feltüntetésére. A dolgok színe, alakja s a szem alkotása oly különböző és ellentett dolgok, amelyeket a cél kapcsol egybe. Nem a világosság alkotta úgy a szemet, hogy az felvehesse, se a szem anyaga nem alkalmazta, kényszerítette a világosságot, hogy benne visszatükröződjék; hisz a világosság nem hatolhatott be az anyaméhbe, ahol a szem képződött, a test anyaga a világosságról mit sem tudott, tehát nem alakulhatott úgy, hogy a látásra alkalmas legyen” (Politika I. köt. 201. 1. II. kiad.).

„Doctor Juris”-nak az alanyi és tárgyi célról, a dologban és az ember vágyaiban rejlő célnak a különbségéről sejtelme sincs. Ha Prunner vagy Wetzer és Welte Lexikonát, tehát csak ily popularizáló munkát jól elolvas, megtalálta volna a finis operis és a finis operantis nagy különbségét, sejtelme lett volna arról, hogy a célnak, az intenciónak alanyi értelmén, morális jelentőségén túl úgy az erkölcsi,, mint a természeti világrendben tárgyi értelme is van, hogy a gombában, a polypban, az állati, az emberi testben csakúgy, mint az egész emberben is van cél, amelynél fogva a gombacsirából valóságos gomba lesz, melynél fogva a polyp levágott tagja, a testnek széttört csontjai összeforradnak, az egyes emberekből nép lesz.

A fizikai, sőt az erkölcsi világnak ezen tárgyilagos céljairól nem mondhatjuk, hogy azok azt jelentik, amiért cselekszünk, mert a gomba, a polyp, az eltört lábcsontok egyáltalán nem cselekszenek, az emberek pedig nem tudatosan, nem szándékosan lesznek néppé.

Szóval van fizikai és etikai teológia a természeti és emberi világban, objektív célszerűség, amelyből épen egy bölcs Teremtőre következtetünk, ki ez objektív célokat, a finis operis-t, a finis operantium, az emberek oktalansága, gonoszsága ellen is fenntartja.

„Doctor Juris” nem tudja, hogy az objektív célt leginkább a kereszténység ellenségei vetik el. Lucrec, Bacon, Spinoza, a materialisták egyedül az alanyi célt, „das, um was gehandelt wird” ismerik el. „Doctor Juris” előtt csak az a cél létezik, amelyet Madách „Az ember tragédiájában” (XIII. szín) oly találóan bemutat: „A cél voltakép mi is? A cél megszűnte a dicső csatának, a cél; halál, az élet: küzdelem s az ember célja: a küzdés maga.”

„A cél tehát nem valami távoli jövő, csak lenni kellő, a cél valósulásban levő, aminek megvan az eszméje, amihez megvannak, készülnek a szükséges elemek, még pedig az eszme erejénél fogva. A cél oly gondolat, melynek lenni, megvalósulni kell, mert megvalósulásának előfeltételei léteznek vagy megteremthetők.”

„Mentül messzebb hat egy eszme ereje, mentül több dolgot bír megvalósulása feltételévé tenni, annál inkább cél, annál inkább öncél lesz.

„Ami az egyetemes, a feltétlen jó megvalósulásának előfeltétele, az, habár eszköz is errenézve, viszonylag öncél is, amint másrészt az öncélú magasabb is lehet eszköze az alacsonyabbnak, mint önlénye részének, megvalósulása előfeltételének” (Politika I. köt. 202. 1. II. kiadás).

A célfogalom ily meghatározása után térek át az állam céljára. így kezdem munkámat. „A politika a nemzetekkel, mint életüket irányzó személyekkel foglalkozik” (Politika I. köt. I. 1. II. kiad.). „Az állam az ember egyetemes eszméjének megvalósulása, öntudatos személyiséget alkotó nemzetnek irányzó, országló tevékenysége által” (Politika I. kötet 196 1.).

„Az állam célja ezek szerint az embernek végtelen lényegét a véges világon belül az egyének és közületek irányzása által különös nemzeti alakban megvalósítani, a jót általánossá tenni” (Politika 205. 1.).

„Az ember eszméje abban áll, hogy végtelen lényegét,¹ azaz szellemiségét a végesség határai között öntevékenységgel s egyetemes tekintetek szerint valósággá tegye” (Politika 331.).

„Az ember egész eszméje az a legfőbb gondolat, mely az emberi világ számtalan jelenségét egybefoglalja, a véges világot magának aláveti s az emberi élet részszerű nyilvánulásainak, a meghódított természet erőinek segélyével külső, tárgyilagos létre jut. Mint ilyen gondolat, az emberi eszme öncél, mert semmi másnak önmagán, azaz a végtelenen kívül, melynek földi megvalósulása, nem szolgál, s minthogy az állam az a közület, minthogy az állam a nemzetnek az a tevékenysége[24] amelyben és amely által az emberi eszmének minden oldala leginkább megvalósul, az állam is öncél.”

„Az állam, vagy más szóval a nemzet összéletét irányzó, országló tevékenységében nem az egyén eszköze, hanem önmagának célja.”

„Jog, erkölcs, gazdasági, értelmi, vallási műveltség, felebaráti szeretet az emberi eszmének alkatelemei, melyek összeségükben képezik a teljes embert, a legfőbb célt, amely az emberi világban megvalósul” (Politika 208. 1.).

Mit mondok tehát e rövid vázlat szerint, hogy a nemzet léte öncél, amennyiben a nemzet az ember eszméjét vagyis végtelenségét itt a földön önmagát irányzó, országló, vagyis állami tevékenysége által sajátos alakban valósítja, hogy tehát a nemzetnek önirányzó tevékenysége, állami léte is öncél.

Miért éppen a nemzet, illetőleg a nemzetek, miért nem az emberiség? Mert az ember eszméje különös nemzeti egyéniségekben az emberi rendeltetésnek (a végesbőli kiemelkedésnek) az emberre jónak, hasznosnak, szépnek azokban a sajátos összképzeteiben létezik csak konkrété, melyek az emberiség szervesen összefüggő részeit, a nemzeteket cselekvésükben vezérlik (V. ö. Politika I. köt. 228. 1.).

De mi lesz a vallásból az állam öncélúsága mellett? Erre is határozottan megfelelek.

„Vallást, tudományt az állam önnönlényének részeiül is tekint, mivel az állam legegyetemesebb céljában ezek részleges célja is bennfoglaltatik, tehát őket meg nem semmisítheti hanem mint az egyént irányzó működése körébe vonja, a nemzet életrendjébe, mely a véges világ követelményeit nem mellőzheti, berendezi, e berendezés természetszerűleg alárendelés is.”

„Az alárendelés határát az ember eszméje vonja meg; ebből folyólag köteles a vallás az állam irányzását elfogadni, viszont azon túl teljes önállósága van, sőt az állam lényegileg a keblében élő vallási meggyőződések szerint formulázza a maga célját.”

„A vallásnak az állam alá rendelése első látszatra a végtelennek, a szelleminek a külerő előtti meghajlását jelenti.”

„A vallás, amely legmagasabbra bírja az emberi lelket emelni, mely legjobban acélozza az emberi erőket, hogyan legyen alárendelve az államnak, melyet a mindennapi élet békói vonnak le?”

„A végtelennel való egyesülésnek az a biztos közvetlen tudata,[25] melyből a vallás áll, magasabbra emeli, szabadabbá teszi ugyan az embert, mint az állam, ahol végtelenségét, szabadságát nem érheti el ily egyenesen, hanem csak a külső élet alkotta lépcsők megjárása után, de minthogy a vallásos ember sem menekülhet a véges lét követelményeitől, s azokhoz a pusztába vonuló remetének is alkalmazkodnia kell, vagyis mivel az ember a végességben keresi a végtelent, ezért a külvilágban magasabban áll az állam mint a vallás.”

„Ugyanis államával, országló tevékenységével győzi le az ember a végest, ennek részletes meghódítása az állam és a társadalom munkája. A vallás e munkában az erősítő; a hajlamot, a tehetséget tartja fenn az emberben, hogy eszméjéért, a végesnek legyőzéséért küzdeni bírjon.”

„Habár azonban ekként a vallás, mivel benne az emberi természetnek csak egyik oldala nyilvánul, az egyetemesebb célú államnál alább áll a véges világban, e viszony köztük nem állandó.”

„Az állam öncélúsága az egyén, a társadalom, a vallás irányában … az állam egyetemesebb eszméjében rejlik; mihelyt ez az eszméje működni megszűnik, megszűnik az állam felsőbbsége is. Egy bizonyos: ilyen állam helyére más állam lép, vagy ha az államok egyáltalán nem bírják eszméjüket valósítani, az emberi életet társadalmi, vallási közületek irányozandják állami szervezet helyett.”

„A vallásnak az állam irányában való alárendeltsége, elemeire bontva, miből áll?”

„Azt jelenti, hogy a véges világban a vallás nem lehet egyedüli irányzója az emberi életnek, hanem hozzá kell alkalmazkodnia a véges világ oly követelményeihez, amelyek az emberi eszme valósulására nélkülözhetetlenek. Azt fejezi ki a vallásnak az államba való beillesztése, hogy az államot a vallás céljain kívül még más célok is vezérlik.”

„Az ember élete hosszabb szakain át nem nélkülözheti a vallási és állami célok összhangját, egy végső célból kell kiindulniuk, melyet a vallás jelöl meg, az állam pedig az élet külső viszonyaihoz alkalmaztat.”

„Amíg az állam a vallás-megjelölte cél érdekében működik, magasabb, fensőbb lesz a vallásnál,[26] mert annak a célnak teljes megvalósulása csak az államban van.” (Csak gondoljunk vissza XIV. Lajosnak erősen katolikus célzatú országlására s államában a gallikán egyháznak szertelen alárendelésére, melybe az állam irányában jutott.)[27]

„Amint ellenben a vallás és állam között a végcélra nézve ellentét áll be, amidőn a nemzet vallásos érzete s állami, országló öntudata egymást kizárják, viszonyuk megváltozik s közöttük az alá- és fölérendeltség fölött az fog határozni, melyikben él tisztábban az ember eszméje.” (Politika I. köt. 209- 213. lap.) Gondoljunk újból Franciaországra, ennek a francia nemzetet dechristianizálni akaró mai országló tevékenységére; ez lelel-e meg inkább az ember eszméjének vagy a katolikus vallás?

Az állam, illetőleg az állam alanyának, a nemzetnek öncélúsága rendszeremben tehát egészen viszonylagos, attól függ, vajjon ami külsőleg államnak, nemzetnek tűnik föl: a legfőbb külső hatalom, magában foglalja-e az emberit s ennek sajátos értékes nemzeti kialakulását vagy sem? Csak olyan legfőbb külső hatalomra, melynek összetartója az emberi eszme, vélem a „Non est potestas, nisi a Deo” tételt alkalmazhatni.

Nem írtam apológiát tanom mellett, csak leírtam munkámból tételeket, melyek az állam öncélúságának kérdését megvilágítják − természetesen a legrövidebbre fogva válaszomat − hogy az olvasó már ezekből is láthassa, mit jelent rendszeremben az öncél a nemzetek országló életét az államot illetőleg s már e rövid töredékemből sejthesse, ellenkezik-e rendszerem a keresztény felfogással?

Nem theo- csak anthropologikus politikát írtam. Hisz ha a vatikáni zsinat II. kánona szerint hitcikkely, hogy az egy igaz Istent, Teremtőnket, Urunkat az emberi ész természetes világosságánál, a teremtett dolgokból biztosan megismerhetjük, menynyivel inkább lehet a nemzetek országló életét az ész világánál keresni.

S azt hiszem Politikám, nem-teologikus alapja dacára, inkább megfelel a keresztény felfogásnak, mint a gallikán Bossuet teologikus alapú politikája: Politique tirée de l'Écriture.[28]

I.

(Válasz Concha Győző úr cikkére.)

Concha Győző dr., egyetemi tanár, a „Religio” május 26-iki számában megjelent „Gondolatok az államról” c. cikkemre a lap június 2-iki számában válaszolt. Legyen szabad elmondanom rövid válaszomat.

Szükségesnek tartom, hogy elöljáróul kijelentsem a következőket: Sokkal jobban tisztelem Őméltósága működését, semhogy távolról is szándékom lehetett volna, hogy őt vagy munkásságát általánosságban megtámadjam, ezért nem is neveztem meg sem őt, sem könyvét. Ennek a tiszteletnek most azzal a-karom ismét jelét adni, hogy cikkének személyeskedő hangjára nem reflektálok.

Áttérek a kérdés meritumára. A tanár úr sokat idéz könyvéből, de ezek az idézetek nem ellenem, hanem mellettem bizonyítanak. Május 26-iki cikkemben nem ismertettem per longum et latum azokat az előzményeket, amelyekből Őméltósága − amint cikkében mondja, − arra a következtetésre jut, hogy az állam öncél. Nem fejtegetem továbbá hosszadalmasan a cél fogalmára vonatkozó tanokat sem. Mert egyik sem szükséges, t. i. ha megtettem volna is, kontroverziánk lényege akkor sem változott volna.

Kifogásoltam, hogy az államot öncélnak tartja. Ez így van. Ezen mit sem változtat, hogy „Doctor Juris”-nak az alanyi és tárgyi célról, a dologban és az ember vágyaiban rejlő célnak a különbségéről sejtelme sincs. (Hátha talán mégis!)

Bátorkodom ismét „kiragadni” a június 2-i cikk egy mondását: „Mit mondok tehát e rövid vázlat szerint, hogy a nemzet léte öncél, amennyiben a nemzet az ember eszméjét, vagyis végtelenségét itt a földön önmagát irányzó, országló, vagyis állami tevékenysége által sajátos alakban valósítja, hogy tehát a nemzetnek önirányzó tevékenysége, állami léte is öncél.”

Kérdem tisztelt olvasóimat, nem azt ismétli-e itt a tanár úr, amit május 26-i cikkemben könyvéből „kiragadtam”? Kérdem továbbá, változtat-e a dolgon, ha akármilyen éles különbséget teszünk is a finis operis és operantis, vagy ha úgy tetszik, tárgyi és alanyi, belső és külső cél között? Döntsék el a kérdést azok, akiknek a cél fogalmáról „van sejtelmük.”

Nem tettem különbséget ebben a tekintetben cikkemben, mert akármilyen értelemben és tudományos értelmezésben vesszük is a célt: az öncél nem lehet más, mint az Isten. Sem a nemzet, sem annak „országló tevékenysége”, az állam, sem az ember eszméje, „hogy végtelen lényegét, azaz szellemiségét a végesség határai között öntevékenységével s egyetemes tekintetek szerint valósággá tegye” − nem öncél. Állítom most is, azok után is, hogy Őméltósága szigorlati cenzori határozottsággal kijelentette: hogy ezekről sejtelmem sincs.

Végül csak ennyit. A Kirchenlexikont citáltam, mint mindig ezt a művet használom, valahányszor bizonyos pillanatban rövid, szabatos és korrekt kifejezésre, definícióra van szükségem. Azért, elhiheti Őméltósága, mást is citálhattam volna. A vagy a tudósok is csak azokat a könyveket olvassák, amelyekből idéznek?

Különben kár a Kirchenlexikonról mint „csak ilyen popularizáló munkáról” beszélni. Adja Isten, hogy a magyar tudományos világ is mielőbb képes legyen ilyet önállóan megírni.

A magam részéről ezt a vitát befejeztem.

Dodor Juris.

II.

(Concha Győző dr. válaszai)

Válaszomat, mellyel „az állam mint öncél”-féle tételemnek állítólagos keresztény ellenességét cáfolni törekedtem, egy és más pontjában a t. szerkesztő úr észrevételekkel kísérte csillag alatt.

A fölvetett kérdések sokkal mélyebbek, hogysem azokat érdemleges tárgyalás nélkül megoldani lehessen s az ily csillagozások a megoldást előbbre vinnék. Mivel t. szerkesztő úr mégis ezt az utat látta jónak, engedje meg, hogy csillagos észrevételeire hasonló rövidséggel feleljek.

„Az ember eszménye abban áll, hogy végtelen lényegét, azaz szellemiségét a végesség határai között öntevékenységgel s egyetemes tekintetek szerint valósággá tegye.”

E tétel ellen csillag alatt felhozatik: véges lénynél végtelen lényegről bajos beszélni.

Ámde mi egy templom? Véges kőrakás, melynek végtelen lényegét a benne véghezvitt örök áldozat, Krisztus urunk? eucharisztikus jelenléte teszi. E rendeltetés által válik a kőrakásból szentegyház.

A templom magában, mint küljelenség, véges dolog, ellenben lényege, a gondolat, mely emelte, e gondolatnak állandó ismétlődése az isteni tiszteletben, végtelen.

Az ember maga is a végesnek és végtelennek ily összekapcsolása. Végtelensége véges, állati alzathoz kötött, ezen az alzaton, ezzel az alzattal szemben kell végtelen lényegét kiküzdenie, mert a szent Terézek, kiket az Eucharistia testileg is táplál, csodák.

A keresztény aszkézis mi más? mint a nagyon is véges lénynek, az embernek fáradozása, maga-gyakorlása, hogy végtelen lényegét mentül teljesebben kiképezze, ennek uralmát testének, lelkének véges ösztönei fölött fenntartsa.[29]

„A végtelennel való egyesülésnek az a biztos, közvetlen; tudata, melyből a vallás áll”, ez a tételem szerkesztő urat már egyenesen ily csillagozásra ragadtatja: Pantheista-ízű.

Érteném, ha azt veti ellene, hogy a vallást misztikussá teszi, amennyiben a súlypont a vallás lényegét illetőleg a „végtelennel való egyesülésnek közvetlen tudatára” van fektetve,[30] vagyis arra, hogy a vallásos embernek nem kell a teológiai kontroverziák útvesztőjén átgázolni, hogy a végtelennek, ezek. közvetítése nélkül is, közvetlenül biztos, rendíthetetlen tudatához jusson.

A tételben semmi egyéb nincs, minthogy a hívő annak; sejtelme nélkül, vajjon a szentmise-áldozatnak Vasquez, Lessins, Suarez, avagy Lugo-féle értelmezése-e a helyes, vajjon a szentmise mennyiben commemorativum, mennyiben repraesentativum sacrificium, mennyiben aktíva, mennyiben passzíva az immolatio, Krisztus jelenlétének, illetőleg érettünk való föláldoztatásának, lelki táplálásunknak teljes tudatával borulhat térdre az Úrfelmutatáskor s a Communiokor.[31]

Érteném, ha tételem ellen a kifogás augusztinus-jellege miatt tétetik.

„Crede ut intelligas.” „Fides profieit ad credenda quaeintelligat.” Ágostonnak ezeket a hitmagyarázatait, aquinoi Tamásnak „cogitare cum assensu”-ját; azt a mondását: „intellectus credentis determinatur ad unum, non per rationem, sed per voluntatem”, szóval a vallásnak nem racionalisztikus, hanem a-karati elemét emeli ki meghatározásom;[32] ennyiben bizonyos fokig egyoldalú, de miért lenne pantheistikus,⁶ megérteni nem bírom.

Ha a nagy teológus, Newman bíbornok pantheismus íze nélkül mondhatta: „Mit tesz hinni egyebet, mint elfogadni láthatatlan dolgokat, nem az okoskodások vagy tapasztalatok miatt, melyek bennünket létezésünkről biztosítanak, hanem mert szeretjük őket. A hit túl megy a syllogismusokon … nem kérdezi, mennyire valószínű egy dolog. Föltéve, hogy megfelelő valószínűség (probabilité convenable) utalja Isten akaratára, aláveti magát.” (L. Brémond, Newman, Psychologie de la Foi. 313. 1.)[33] Ha Newman mondhatott ilyet a pantheismus vádja nélkül, akkor az én, teológus előtt talán male sonans tételem sem érdemel ily elnevezést.[34]

„Amíg az állam a vallás-megjelölte cél érdekében működik, magasabb, íensőbb lesz a vallásnál, mert annak a célnak megvalósulása csak az államban van.

Erre t. szerkesztő úr megjegyzi, hogy ez az összehasonlítás, mintha nem egyneműek közt vonna párhuzamot. Tökéletesen igaz; de nem is a teljesen különneműek között. Vallás és állam a lelki világban, bár különneműek, a botanikusok nyelvén szólva, egy családhoz is tartoznak; ellentét van közöttük, de nem kizáró, mert akármelyik szempontjából nézzük őket, egymást kiegészítik.[35]

„Az állam nem a tiszta szellemvilág nyilvánulása, mint a vallás, a művészet, a tudomány, hanem egy vegyes elemekből alakult világé, melyben az ember legszentebb céljait a végesség határai közt valósítja. Az állam célja az embernek végtelen lényegét a véges világon belül nemzeti alakban létrehozni;[36] ezt azonban másként nem teheti, mintha maga el van telve a végtelennek érzetétől, maga határozza meg annak a végetlen lehetséges mértékét és módját.” (Politika I. köt. 205. l.)

Íme itt van a különneműség és az egy családhoz tartozás feltüntetve.

Utolsó szavamra, hogy politikám, nem teologikus alapja dacára, inkább megfelel a keresztény felfogásnak, mint Bossuet-é, t. szerkesztő úr azt jegyzi meg csillag alatt, hogy Bossuet politikája nem a tiszta keresztény fölfogás terméke. Ez a nyilatkozat megnyugtat. Ha Bossuetnek az „Exposition de la doctrie de l'Eglise catholique”, a „Hist. des variations des églises protestantes” egyházatyai (már amiben! Szerk.) tekintélyű szerzőjének „Politique tirée de l'Écriture” című munkája ily értékelésre talál, én a katolikus laikus sem akarhatok hibátlanabb lenni.[37]

Jelentés a Bródy pályázatról[38] (1901

Tekintetes Akadémia 1 Az idei nagygyűlésen odaítélendő Bródy-jutalom iránt javaslattételre kiküldött bizottság, mely az alapítványi szabályzat szerint a II. osztály ezidei elnökéből, Thaly Kálmán tiszteletbeli tagból és az I. és II. osztály két-két választottjából, név szerint Bérezik Árpád és Rákosi Jenő, továbbá Asbóth János és Concha Győző rendes, illetőleg levelező tagokból állott, a következőkben teszi meg tiszteletteljes jelentését.

Az alapító rendelkezésének megfelelően, mind enekelőtt szemlét tartottunk a publicisztikai munkák fölött, melyek az utolsó három év alatt, 1906-tól 1908-ig megjelentek, amivel már jeleztük, hogy figyelmünk nemcsak arra a 8 munkára terjedt ki, mely a pályázatra jelentkezett, hanem a lefolyt három év összes irodalmi termésére.

E termést elég gazdagnak és változatosnak mondhatni. Nem csoda! Legbensejében és minden részében felzaklatott állami és társadalmi létünk bőven osztotta a problémákat mindazoknak, akik irodalmi úton kívántak ténybeli adatok fölkutatása, kibontakozási tervek előterjesztése által e problémák megoldásához járulni.

A nemzeti életnek minden oldalán megvilágítást nyert ez irodalomban, s annak nem egy terméke, − mit csak helyeslőleg említhetünk, a publicisztikai érdeklődést belügyeinken, Ausztriához való viszonyainkon túl a nagy nemzetközi vonatkozások felé is fordította, amelyeknek számbavétele nélkül csakugyan egy nemzet sem irányozhatja életét.

Márffy-Mantuano „Ködképek és valóság a Balkánon”, s az ennél értékesebb „Külügyeink közössége Ausztriával” kiemeli a magyar olvasót abból a tartományias gondolkodásból, melybe Ausztriával való kapcsolatunk bonyodalmai beleszorítanak. Még inkább teszi ezt Ajtay József munkája „Harc a hegemóniá”-ért, mely a magyarnemzet függetlenségének világállási vonatkozásait úgy történelmi evolúciójában, mint jelenlegi állapotában és tényleges föltételeiben kísérti megvilágítani.

Jelentékeny helyet foglalnak el a három év körében a szociálpolitikai iratok.

Bernát István „Socialista Programmok”, Gaal Jenő „Tanulmányok és beszédek”, szerzőik kipróbált tehetségét mutatják.

Szeberényi Lajos munkái; „A parasztok helyzete Magyarországon”, „A parasztkérdés külföldön és hazánkban”, sok tanulságos és helyes megfigyelés mellett nemzeti, alkotmányi, felekezeti és szociális tekintetben elfogult irányzatot mutatnak és határozott elvi álláspont nélkül szűkölködnek, habár utóbbi munkája minden tekintetben javulást jelent.

Inkább szenvedélyes támadás Magyarország szociális múltja és jelene ellen, továbbá tudományos színezetű jövendőmondás a leendő Magyarországról, mint tudományos alapra épített publicisztikai mű Jászi Oszkár könyve: „Új Magyarország felé”. Annak az iránynak terméke, mely e haza földjén, ettől külön kerített várba vonulva, nem kisszámú híveivel más nemzetek társadalmi helyzetére alapított elméletekkel lövöldöz a váron kívül állókra.

Pásztor Mihály „Eladósodott Budapest”, ifj. Weszprémy Kálmán „A Magyarországi zsidóságról” című munkái tulajdonkép a szociális statisztika körébe esnek, habár mindegyiknek erősen publicisztikai, vagyis a közélet átalakítására célzó irányzata van; ez irányzat ugyan Pásztor Mihálynál leplezett, Weszprémynél ellenben gúnyos szenvedélyességgel nyíltan kifejezett. Mivel azonban az első irányzatának megvalósulását egyedül azzal jelzi, hogy az új generáció „olyan socialis forradalmat támaszt, mely elsöpri a múlt bűneit és a régi társadalom romjain talán egészségesebb társadalmat épít”, a második pedig l-es jel alatt a könyvnek „A magyarországi zsidók statisztikája”, alcímet ad és előszavában egyenesen mondja, hogy annak „célja a maga meztelenségében bemutatni a valót”, névszerint a magyarságnak nemzeti jellemvonásából főleg a beözönlő külföldi zsidóság általi kivetkeztetését, statisztikájából azonban gyakorlati következtetéseket szintén nem von: e két munkát a jutalom odaítélésénél tekintetbe venni nem lehetett. Az alapítványi szabályzat 2. pontja ugyanis a statisztikai irodalom termékeit egyenesen kizárja a pályázatból, és mivel e két munkát a fennebbiekhez képest publicisztikai irányzatuk mellett is statisztikai jellegűnek kell minősíteni, e jellegüknél fogva esnek el a pályázás lehetőségétől.

Ellenben idetartoznak: Rácz Lajosnak szorgalmas dolgozata „Az ipari béke megvalósítása kollektív munka-egyezmények által”, valamint Forster Gézának „Javaslatok az alföldi gazdálkodás javítására” című irata, melyben nemcsak rámutat a magyar alföld gazdasági és szociális bajainak forrására, hanem azok orvosszerét is megjelöli a tanya-rendszernek törvényhozási úton leendő átalakításában.

Nevezetes munka Giesswein Sándornak „Társadalmi problémák és keresztény világnézetbe, mely tartalmánál fogva bírálatunk körébe esnék, de célzata egészen ment az aktualitástól, és utóbbi szerint a társadalmi és vallási bölcselet körébe esik.

Ferenczi Imre nagyszabású munkája: „Sztrájk és Szociálpolitika.” I. köt. 529 nagy nyolcadrét lap, a tiszta tudományt szolgálja s már terjedelménél, vizsgálati módszerénél, de főleg annálfogva esik ki a publicisztika köréből, mert csak propyleum a II. kötethez, amelyben, mint szerző mondja (5. 1.) „a magyar viszonyokra alkalmazzuk, illetőleg a magyar törvényhozás és a magyar társadalom feladatai szempontjából fejtjük ki mindazon eredményeket, amelyeket tanulmányunkban az egész társadalmi rendnek a sztrájkok ellen való biztosítása szempontjából nyertünk”.

Amily elismerésre méltók Porzsolt Kálmánnak „Reform Politika”-jának egyes megállapításai melyekkel politikánk ellenmondásaira éles világot vet, valamint amiket p. o. a családra, a közerkölcsök s a kultúrpolitika némely részére nézve mond, oly kiforratlanok politikai tervei, oly jogi lehetetlenségeket hirdetők jogászi javaslatai és kritikái, oly bizonytalanok szociálpolitikai gondolatai. Emellett föltűnő, hogy amíg a tűzzel-vassal, magyarosítást hirdeti, folyton „műveletlenségünk”, „parasztságunk”, „kultúrálatlanságunk”, „erkölcstelenségünk”, „panamistaságunk”, „sok gazemberünk”, szóval minden lehető fogyatékosságunkról panaszkodik és bírálataiban, megjegyzéseiben néha oly köznapias hangot használ, amelyeket a magasabb színvonalú publicisztika gondosan kerül. A munka hazafias, nemes intenciói, az erős erkölcsi érzés, mely áthatja, néni ellensúlyozhatják a kiemelt nagy hiányokat.

Nem kevesebb a politikai és közjogi irányú munka a lefolyt három évben, mint amennyit a szociálpolitika fölszínre hozott.

Szivák Imre tartalmas munkájában „Az alkotmánybiztosítékokról „ törvényjavaslattal járult az égető kérdés megoldásához. Tillmann Béla pedig alkotmánytörténelmünk gondos kutatójának mutatja magát arra a kérdésre nézve, vajjon csak parlamentáris kormány lehet-e törvényes? amit ily cím alatt tárgyal: „Elrendelte-e az 1848. 3. t.-c. a parlamentáris kormányt?”

Csetényi Józsefet, ki a „Vámszövetség és bankközösség problémájáéról nem szellem nélkül ír, bár gondolatait kellőkép szabatosítani nem mindig tudja, szintén a jogi írok közt kell említenünk, amennyiben a jogi függetlenségben látja a gazdasági függetlenséget.

„A választói jogi problémái” -val foglalkozik Nagy Olivér; nemzetünk való érdekeit aggódva mérlegelő, terjedelmes munkája azonban nem mutatja sem a teljes tudományos kiforrottságot, sem a gyakorlati alkalmazhatóságot, melyet ily nagy cél megkíván.

A magyarság uralmának, hegemóniájának gondolata vezeti a többi számottevő írót is, akik a választójog problémájával foglalkoznak.

Ez uralom biztosítását más oldalról veszi tekintetbe Baloghy Ernő „A magyar cultura és a nemzetiségek” című, kellőleg meg nem alapozott adatú és kihívó hangú munkájában, melyet az a csalódás vezet, hogy „a sovinista szó minden nemzet politikai szótárában a legelső helyen áll”, továbbá, hogy a magyarnak legfőbb kötelessége megindítani a kultúrharcot a nemmagyar nemzetiségek ellen, kultúráját állami hatalom szóval rajok erőltetni s „mindenkit arra kényszeríteni, hogy egyformán őszinte szívvel szeresse a hazát.”

Baloghy Ernő harcias irányával szemben Argus-nak „Nemzetiségi politikánk hibái és bűnei” című munkájában, mely nyilván nemzetiségi táborból származik, a sok jóakarat, nyugodtság és tárgyismeret kellemesen érint, még ha céljai és eszközei több irányban nem is nyerhetik meg a tudományos kritika helyeslését.

A választójog problémájának van szentelve Ajtay Józsefnek „A választási reform” című munkája. Behatóan, adatokkal kezében, a külföldi állapotok összehasonlító tekintetbe vételével tárgyalja témáját, elvi alapját erős logikával védi és a választójogban részesítendők meghatározása mellett a választókerületek, sőt a megyék új területi beosztásának meghatározásába, az önkormányzati és nemzetiségi ügyek tárgyalásába is belebocsátkozik. S ebben, valamint sokhelyt kitörő, szenvedélyes hangjában van a dolgozat gyengéje. Mert a választói kerületek, vagy éppen a megyék területi beosztása, a nemzetiségek viszonyainak rendezése sokkal bonyolultabb tárgyak, hogysem róluk mást mint megokolás nélküli ítéleteket azon a 30 oldalon mondani lehetne, ahol szerző őket tárgyalja habár ez ítéletek, népesség-statisztikai adataiknál fogva, mint ilyenek sem értéktelenek.

Ugyancsak a választójog rendezésével foglalkozik Réz Mihály „Magyarság és demokrácia”, valamint „Nemzeti politika” című dolgozataiban. Csak ezekről kívánunk megemlékezni, mert az ugyancsak tőle való „Széchenyi problémák” a publicisztika körén túl, az országlás művészetének általános elméletébe vágnak.

A két dolgozatot rokon gondolatok töltik meg, azonban attól a bizonyos középúttól, melyet az elsőben az államkormány erősítése és a megyei autonómia hatalma közt járni megkísértett, határozottan eltér és elsőben még tapogatózó keresése már határozott tervre talál a másodikban.

Réz Mihály gondolata a demokrácia s a magyar nemzeturalma állami léte körül jár. Mérlegeli minő demokráciának vannak meg a létföltételei közöttünk, mint viszonylik az általános szavazati jog s a magyar hegemóniának e szavazati jog útján megdőlése, a nemzetiségek felülkerekedése oly demokrácia kiformálódásához, amely általános emberi szempontból úgy megállja helyét, az emberiség kultúráját biztosítani abban a mértékben képes legyen, amint azt a magyar nemzet képes volt.

A szavazatjog válható kiterjedésével kapcsolatban azután a magyar hegemónia biztosításának eszközeire, mindenekfölött a közigazgatás államosításának elodázhatatlan szükségességére tér, mert a nemzet hatalmának, fölényének erősítése befelé a széthúzó faji, felekezeti, szociális törekvések ellenében az az út, mely kifelé, Ausztriával szemben is legbiztosabban vezet győzelemre.

E gondolatot teljes tudományos vértezettél, a tények alapos ismeretével, mondandóinak világossságával, nyelvezetének előkelőségével terjeszti az olvasó elé, akit vezérgondolatának tartalmáról a részletek tömegében sem enged megfeledkezni, mert gondolatát a tények természetes láncolatában tudja bemutatni.

Amint ez, csakis a figyelemre legméltóbb munkákat felölelő szemlénkből látszik, az elmúlt hármas évkor több érdemes publicisztikai terméket hozott. Mindazáltal nem véltük azok egyikét sem a jutalomra ajánlani. Az alapító ugyanis azáltal, hogy a jutalmat vagylagosan egy műnek − legyen az bár esetleg csak röpirat, cikksorozat − vagy a hírlapíró általános működésének, tehát legtöbbször egy egész élet munkájának kívánta juttatni, ezáltal megadta á publicisztikai mű értékéhez a mértéket. Az ily műnek rendkívüli értékűnek kell lenni. Mert hogy nem is egy könyv, hanem égy röpirat, egy cikksorozat, egy tanulmány fölérjen a magyar hírlapirodalom legkiválóbb munkásainak egész pályája értékével, ehhez abban kivételes érték, honmentő gondolat, a tollnak előbb el nem ért mesteri kezelése, szóval valami rendkívüli kívántatnék.

S mivel ilyesmit az elmúlt hármas évkor műveiben nem találtunk, fordultunk a napi sajtó munkásai felé s azok karán végigtekintve, báró Kaas Ivort egyértelműleg ajánljuk a Bródy-jutalommal való kitüntetésre.

Br. Kaas Ivor negyven évnél régebben szolgálja a sajtóban nemzete ügyét.

Kevés oldala van a nemzet életének, melyet működése nem érintett volna s habár erejét főleg a nemzeti élet általános irányzása, az általános politika körül érvényesítette, szellemi, művészi, erkölcsi szükségletei hírlapírói gondosságának állandó tárgyát alkották.

Közéletünk előzményeinek alapos ismeretével, nagy nemzetközi tájékozottsággal teljes közjogi és államtudományi fegyverzettel folytatta publicisztikai működését. Dolgozatai megleptek szakszerűségekkel, ténybeli alapjaik felőli pontos tájékozottságukkal, írójuk előkelőségével, szerkezetük könnyűségevel.

Báró Kaas Ivor a vezércikk mai formájának egyik megteremtője. Ami cikkeinek a legfőbb értéket adja, az az ellenfél iránti lovagiasság a leghevesebb csatározások közben, a meggyőződés bátorsága, az érzés heve, mellyel ügyéért síkra száll.

Cikkei a nemzeti élet fontos pillanataiban az igazságért halni kész harcos lelkének kitörései.

A teljes odaadás az ügy iránt, melyet igazságosnak tart, az alkut nem ismerő állhatatosság, az egyéni meggyőződés bátorsága teszik föl Kaas Ivor publicisztikai működésére a koronát.

S az utóbbi, kisebb nemzeteknél, minő a magyar, különös érdem. A baráti, a felekezeti, a testületi tekintetek, az osztály-és pártkapcsok kis nemzeteknél sokkal jobban békóba verik az egyest, mint nagyoknál s könnyebben elnyomják az egyéni meggyőződés bátorságát.

Báró Kaas Ivort nagy értelmi tulajdonain, dolgozatainak művészi értékén, tiszta jellemén fülül különösen meggyőződésének bátorságáért, külbefolyásoktól való függetlenségéért ajánljuk a Bródy-jutalomra.

Az Akadémia elismerése, ha javaslatunk elfogadtatik, nem jelenti természetesen, hogy azzal magát báró Kaas Ivor irányzatával, melyet működése folyamán követett, érdemileg is azonosítja.

Az Akadémia a Bródy-jutalom odaítélésekor a publicisztikai irányok tartalmi helyessége fölött nem dönt, azoktól, amennyiben ezt az erkölcsnek, a nemzeti életnek legáltalánosabb törvényei megengedik, elvonatkozik és magát egyedül a publiciszta etikai és intellektuális értéke által vezetteti.

Így jelen esetben is a pálma, melyet a bizottság egyértelműleg báró Kaas Ivornak nyújtani javasol, tekintetnélkül politikai pártállására, publicisztikai pályáján kifejtett értelmi erejének, művészi tehetségének magas fokát, publicisztikai működésének szubjektív etikai értékét illeti. De egyben arról is meg van győződve a bizottság, hogy az Akadémia a maga pálmáját ezúttal báró Kaas Ivornál érdemesebbnek nem adhatja.

E javaslat alapján a Bródy-jutalom báró Kaas Ivornak ítéltetett oda.

Jelentés a Bródy-pályázatról?[39] (1915.)

A fenti jutalom odaítélésére kiküldött bizottság (elnök Concha Győző osztályelnök, tagjai Beöthy Zsolt, Ferenczi Zoltán, Gaal Jenő, Angyal Dávid) 1915 jan. 25-én megalakulván, előadójává a bizottság elnökét választotta meg és az 1912-14. évi ciklusban megjelent művek, valamint a tekintetbe jövő hírlapíró-publicisták fölött szemlét tartva, megbízta az előadót a jelentés megszerkesztésével.

Előadó a jelentés javaslatát április 12-én előterjesztvén, ahhoz a bizottság egyhangúlag hozzájárult.

Az előadó jelentése a következő:

Az 1912-14. évi ciklusbeli Bródy jutalomra szabályos időben beérkeztek a következő pályázatok: 1. sz. a. Kövér György. „Kié legyen a magyar föld?” Az előszó szerint megjelent 1914 április hó után. 72 lap. − 2. sz. a. Steier Lajos. „A tót nemzetiségi mozgalom fejlődésének története.” Az előszó szerint megjelent 1912 november hó után. 354 1. − 4. sz. dr. Képes Ernő. „A magyar politika jövendő útjai. A diadalmas Balkán és a magyarság jövője.” 1913. 26 lap. Csatolmánya egy bizalmas írásbeli előterjesztés, mint a pályamunka lényeges kiegészítő része, továbbá a munka Syllabusa, végül az Esti Újság egy száma, mely Hajdú megyének a pályamunka gondolatmenetét magáévá tevő felirati javaslatát ismerteti.

A határidő lejárta után március 5-én érkezett 4. sz. a. Boross László beadványa, melyben a Huszadik század, a Nyugat, az Új nemzedék, a Világ, Magyarország és a Frankfurter Zeitung lapjain megjelent cikkeit könnyebb áttekinthetőség céljából bocsájtja a bizottság rendelkezésére.

A jelentkező pályázatok között Kövér György irata sok kiforratlan gondolat mellett nem egy helyen igen jó megfigyeléseket tartalmaz. Dr. Képes Ernő kis füzete merész külpolitikai konjektúrákat kockáztat s Magyarország jövőjét a holtkézi birtoknak, továbbá Dunántúl és az Alföldön minden latifundumnak a parasztság kezére jutásában látja. Boross László cikkeit sokoldalúságuk mellett tartalmi gazdagságra törekvés jellemzi. A négy pályázó közül figyelemre legméltóbb Steier Lajos munkája, mely a tót nemzetiségi törekvéseknek 1718-ig visszamenő, eredeti tót, cseh forrásokra támaszkodó rajzával a hazai publicisztikának igazi szolgálatot tett s a tót nemzetiségi mozgalom megértéséhez szükséges adatok ismeretének hiányát a magyar közvéleményre nézve pótolta. A pozitív javaslatokat ígérő második kötet megjelenése igen kívánatos.

A jelentkező pályázók iratai után a bizottság az alapítvány 3. feltételének a) pontja értelmében az 1912-14. évek során megjelent publicisztikai munkák fölött tartott szemlét.

A három év termését különösen gazdagnak mondhatni szám és értékre nézve egyaránt. Publicisztikai irodalmunk növekvését legjobban szemlélteti a tény, hogy míg 1897-ben a három évi ciklus alatt 33 publicisztikai termékkel számolt el a bizottság, 1915-ben 130-al állt szemben.

Államférfiaink legkiválóbbjaival találkozunk e ciklus publicisztikai irodalmában. Gr. Apponyi Albert (Magyar közjog osztrák megvilágításban. 1912.), Gr. Andrássy Gyula (A közigazgatás reformja. 1913. − Bosznia okkupációjáról 1914.), Wlassics Gyula (Önkormányzat és felügyeleti jog) kisebb írásaikkal, Hieronymi Károly halála után közzétett, széleskörű előtanulmányával (A választói jogról. 1912. 254. 1.) kötik le érdeklődésünket.

Az egész irodalmat az alapító szándéka szerint legkönnyebben két nagy csoportban lehet áttekinteni. Termékei ugyanis vagy a közélet aktuális feladataira való egyenes hatás célzata nélkül, a tudomány elvont, tárgyi érdeke szerint kezelik közéleti anyagukat azon tudományágak köréből, melynek az alapító a díjat juttatni kívánta, vagy ellenkezőleg bár e tudományágak eszközeivel és eredményeivel, a közélet feladatainak aktuális megoldására fektetik a súlyt.

Az elsők csupán anyaguknál fogva publicisztikaiak, de nem azok célzatuknál fogva, mely a tudomány elvont, megismerési érdekében áll. Az utóbbiakat éppen célzatuk teszi publicisztikaiakká, mert ez a közélet alakítására, küszöbön levő feladatainak megoldására való hatásgyakorlásban összpontosul, az elvont, megismerési érdek ellenben háttérbe szorul, egyik vagy másik irányban már eldöntöttnek tekintetik.

Ez elvi határvonalat az egyes művek jellegénél megvonni nem lévén könnyű, a tárgyilagos bírálat lehetővé tétele végett legmegfelelőbb a két csoport összes termékeit szemügyre venni.

Az első csoport nagyszámú termékeiből kiemeljük Boér Elek „Magyar közig, és pénzügyi jogát”, mely e szak tudományos mélyítésére törekszik; Búza László, „Bosznia és Hercegovina államjogi helyzetét”; Tihanyi Lajos-nak, hasonlótárgyú „Boszniát és Hercegovinát érintő viszonyaink jogi természete”, valamint „A magyar Országgyűlés költségvetési joga” című gondos iratait.

Wittmann Ernő-nek, „A nemzetközi viszályok békés elintézésének eszközeiről” írt dolgozata a nemzetközi magánjogról írt munkájának s angol magánjogi tanulmányainak értékes kiegészítése. Viczián István, „A magyar közigazg. eljárás alapvonalaival” tett jó szolgálatot. Tomcsányi Móricz „A közigazgatási jogviszony” gondos vizsgálata által a jogterületnek ez elhanyagolt részére derített világot.

Jelentékeny szociálpszihológiai vizsgálódás értékes gyümölcse Leopold Lajos terjedelmes munkája „A presztízs.” Vetélkedik vele Ecseri Lajos-nak a földműves munkás nép lelkébe mélyen betekintő, nyelvét, életmódját, lelkületét szeretettel figyelő, nehéz sorsát megértő részletes rajza. Mellettük is figyelmet kelt Farkas Géza, „Az úri rend”-ről adott finom rajzával.

A szociálpolitika körében Giesswein Sándor-nak „Keresztény szociális törekvések”, „A szociális kérdés és a keresztényszocializmus,” Szeberényi Lajos-nak, „Tömegmozgalmak az alföldi parasztvárosokben” című iratait, Rácz Lajos-nak, a M.T. Akadémia által kitüntetett munkáját „Kereskedelmi szociálpolitika” 278 1. kell említeni.

A közjog mezején úttörő munkát végzett Pál Alfréd „Bosznia-Hercegovina politikai szervezetét” tárgyaló könyvével, mely súlypontját a bonyolult állapotnak a magyar érdeklődő általi megismerésébe helyezte, emellett azonban a távolabbi elvi vonatkozásokra is kiterjeszkedett, melyek ez országok s a magyar állam, illetőleg a magyar és az osztrák monarchiák közt fennállanak.

Irodalmunkra haladást jelent Márffy-Mantuano munkája: „Horvát-Szlavon és Dalmátországok autonómiája s a magyar államiság”, úgy gondos elemzései, mint különösen a horvát-nyelvű közjogi irodalommal való elszámolás által. Tudományos életünk egyik nagy hiánya ugyanis, hogy nemzetiségeink irodalmáról nem veszünk eléggé tudomást s másod, harmadkézből nyerünk róla rendszerint értesülést.

Mellettük ki kell emelni a boszniai illetőség, a nemzetközi szerződések körül tett tanulmányai által a szakvilág előtt előnyösen ismert Királyfi Árpád-ot, aki „A magyar állampolgárság kizárólagossága” című nagyobb dolgozatában, úgy lelkiismeretes gondosságával, mint éles analitikus erejével tisztázza a fontos kérdést.

Meglepte a szakvilágot Molnár Kálmán „Kormányrendeletek” (185 1.) című közjogi tanulmányával. A magyar közjognak a rendeletek tekintetében legbizonytalanabb területén nagy határozottsággal, tisztalátással, imponáló következetességgel mutatja az utat. Munkája nyereség az irodalomra.

Ugyanezt mondhatni Tetétleni Ármin-nak eredeti koncepciójú könyvéről, „Az országgyűlési képviselőválasztás jogrendje”. Az éleselméjű szerző a kommentárnak egy új, magasabb-rendű módját mutatja be e munkájával.

Ereky István „Jogtörténeti és közigazgatásjogi tanulmányainak” egyik, nagyobb részében a közigazgatás jogforrásainak az alkotmány szempontjából oly fontos ügyét a tőle megszokott kritikai erővel tárgyalja. Sokatígérő munkájának befejezéséhez nagy érdek fűződik.

A puclicisztika terén tartalmas cikkeivel s államtudományi komoly munkáival előkelő állást kivívott Réz Mihály a magyar közjog mezején jelenik meg avval az öt értekezéssel, melyet „Közjogi tanulmányok” cím alatt egybegyűjtött. Fölvetett kérdései: A magyar parlamentarizmus, A jogfolytonosság, A királyi házi törvények stb. bő alkalmat adnak neki jogászi erejét hasonló fölénnyel kifejteni, mint aminőt tőle a másik téren megszoktunk.

Figyelemreméltó jelenség Szandtner Pál munkája, melyet „Az alattvalói engedelmesség problémája” cím alatt közrebocsátott, mert az állami lét e részletjelenségének kapcsán az állami lét összes főelvei és főtényezőire nézve állást foglal s nem kis virtuozitással iparkodik az egésznek és a résznek viszonyát magyarázni.

E nagyrészt elvont tudományos jellegű irodalmi csoport mellett a kifejezetten aktuális publicisztikai csoportban Bernát István „Az általános választójog eredményei”, „A demokrácia védelme”, Burján Károly „A kereszténység és a magyarság védelme”, Miklósy István „Keresztény magyar népünk gazdasági romlása”, Ráhel László „A vármegyei igazgatás újjászervezése”, Ajtay József „Nemzetiségi kérdés” című irataikkal keltenek figyelmet.

Kérészy Zoltán megfontolt „Néhány szava a katholikus autonómia jogköréről”, báró Forster Gyula alapos áttekintése „A katholikus autonómia törvényhozási rendezéséről” értékes adalékok a még vajúdó ügy természetének földerítéséhez.

Nadányi Emil „Parlamenti küzdelmeink” című könyvében 267 lapra terjedő, erősen pártszínezetű krónikáját adja 1904-től 1913-ig terjedő viszonyainknak.

Jászi Oszkár a materialista történetbölcselet alapján a nagy gazdasági területekre való törekvésből magyarázza „A nemzeti államok kialakulása”-t. Vaskos kötete Krisztics Sándornak előkelő oldalról kitüntetően méltatott, szintén terjedelmes (342 1.) munkájában találta meg indirekt cáfolatát.

Fontos szolgálatot tett gróf Bethlen István „A magyar birtokpolitika feladatai Erdélyben” című fáradságos adatgyűjtésével birtokpolitikánk helyes irányításának.

Nagy készültséggel, komoly állambölcseleti alapon, pártjaink részletes történelmi rajzával, az angol viszonyok szembeállításával tárgyalja Deák Aí6erf-nek „A parlamenti kormányrendszer Magyarországon” című 383 lapra terjedő munkája alkotmányunk aggasztó bajait.

Dániel Arnold „Több termelés”, Fellner Frigyes „Ausztria-Magyarország nemzeti vagyona”, Földes Béla „Közgazdasági Értekezések , Hantos Elemér „A monarchia pénzügyi harckészültsége, mozgósítása és hadviselése”, Hegedűs Lóránt „Pénz-ügyeink és az adóreform reformja”, Matlekovits Sándor „Vám- és kereskedelmi politika” című, a ciklus alatt megjelent értékes munkáit a bizottság közéleti vonatkozásuk ellenére sem vette figyelembe, egyrészt nem lévén kifejezett publicisztikai jellegük, másrészt mivel az Akadémiának más módja is van a közgazdasági irodalom termékeit jutalmazni.

Végig tekintve ciklusunknak igen értékes műveket felmutató irodalmán, fel kellett vetnünk a kérdést, mely elé az alapító vagylagos rendelkezése, − hogy a jutalom vagy a ciklus legjobb munkájának, vagy egy publicista egész élete munkájának jusson, − a mindenkori ítélőbizottságot állítja, van-e közöttük olyan, mely egy publicista egész hírlapírói működésével fölér, vagy azzal vetekedhetik?

A bizottság a kérdésre egyhangúlag tagadó feleletet adott s ugyancsak egyhangúlag Rákosi Jenőt ítélte pályatársai közt az Akadémia Bródy-koszorújára a legméltóbbnak.

Rákosi Jenő az alkotmányát visszaszerzett Magyarországnak legnagyobb publicistája, akár eszközeit nézzük, melyekkel hivatását betölti, akár a nemzeti élet területeit tekintsük, melyeken munkálkodását folytatja, akár a hatást mérlegeljük melyet elért.

Klasszikus képzettséggel, költői érrel, de az emberi élet összes reális helyzetei iránt való nagy fogékonysággal is lép pályájára, melyen csakhamar megszerzi annak szakszerű, publicisztikai és technikai fegyverzetét.

Publicistái egyéniségének eredetiségét sajátosságát, szinte kivételességét az teszi, hogy lelkét a nemzet közélete a maga egészében ragadta meg s nagy tehetségével ennek mondhatni minden oldalát bírta és bírja lankadatlanul, egyenletesen, senkitől sem kölcsönzött egyéni eredetiséggel szolgálni.

A publicisztika rá nézve nem az állami hatalom irányzásának eszköze csak. E hatalom forrásaira: a faji, a gazdasági, az értelmi, a művészi, a vallási, az erkölcsi erőkre hatni, a fajnak egyik alaptényezőjét, nyelvét védni, tökéletesíteni, előtte az elsővel egyenrangú cél volt és maradt.

Rákosi nagy hatásának titka abban áll, hogy van hozzá ereje a nemzeti élet mindezen részeiben egyéni erejével ébresztőleg, példaadással, ha kell fékezőleg, ha kell korholólag nemcsak föllépni, az igét hirdetni, hanem a mindenkori helyzetben .azt ami a közönség lelkében szunnyad, ami a közérzésben, a közgondolkodásban alaktalanul forrong, egyéni dívinációjával életre ébreszteni is.

A Budapesti Hírlap a magyar kultúrának így vált valóságos iskolájává, templomává, melyben a nemzetnek önkormányzó politikai szükségletei mellett annak gazdasági, értelmi, erkölcsi, alkotó, produktív^ szükségletei is minden irányban kielégítésre találtak.

Ily templommá, a nemzet összes szükségleteinek kultuszhelyévé a költő Rákosi avatta, segítve írásainak formája, temperamentumának heve, eleven szellemének ötletes frissesége által. Hasznos iskolává pedig hirdetett tanainak a józan okosság-sugallta tartalmával tette.

Rákosi ily univerzális hatásának titkát egyéni geniején kívül azoknak az időknek körülményeiben is kell keresni, melyekben ifjúvá nőtt, midőn nemzetének egész életét, a nyelvit, a gazdaságit, a szellemit, a politikait részben lerontva, részben erősen megtámadva látta maga körül. A nemzeti élet újraébredésének első szakában, a 60-as évek elején, minden magyar így egészében látta a jövőt, de Rákosinak volt meg a kivételes ereje, hogy egy félszázadon keresztül e nagy összefüggéseket necsak soha szem elől ne tévessze, magát a nemzeti élet egyik oldalának kultuszába belé ne temesse, de mint költő, mint színházalapító, mint esztétikus, mint nyelvész, mint új tehetségeket felfedező, mint szociális együttműködéseket létrehozó, támogató, mint politikus a nemzeti élet összes irányait aktív, egyéni erejével szolgálja.

A nemzeti élet egészének az akció lehetőségét, a teljes kibontakozás útját Deák műve nyitotta meg.

Rákosi teljes lélekkel állott be e mű harcosai közé s elkeseredetten küzdött azok ellen, akik létrejöttét, s amikor világra jött is, megszilárdulását a mai nemzedékre érthetetlen kicsinyes akadékoskodással meggátolni akarták, mert az általa elért eredményt szegényesnek, a nemzet jövőjét feladónak tekintették.

Rákosit a pályája első (tizedében folytatott e harca egész életére erősen hozzáfűzte Deák gondolatához s magyarázza annak későbbi szakában néha kíméletlen élességét Deák művének egykori támadói ellen.

Deák műve a magyar népet visszahelyezve a nemzeti lét fokára, melyről Világosnál lehanyatlott, mi volt természetesebb, mint a magyarság szellemének az emberi élet minden szférájában való fölfegyverzésére törekedni. A magyar sajátosságnak erősítése, teljes kifejtése, kiterjesztése nyelvben, gazdálkodásban, irodalomban művészetben, a jogi és politikai intézményekben, egyszóval a magyar faj mint öncél lebegett Rákosi lelke előtt, mert érezte, hogy nemzete nem bármilyen kultúráért, nem bármilyen szabadságért, hanem a magyar szellem, a magyar szabadságért vívta százados harcait. S ő a magyarság ez öncélúságának lelkes eszközévé vált egész életén át. De azt is akarta, hogy a nemzet nem-magyar fajú tagjai is hozzá hasonló eszközei legyenek. Dunántúlról való származása, ahol e készség a nem magyar fajúak részéről is megvolt, elhomályosították tiszta látását s forró nemzeti érzése lángjából egyaránt lelkes és okos pályáján néha-néha chauvinista füst is csapott ki.

Rákosi publicistái tehetségének − értelmi nagy fényoldalai, hazafiúi motívumai mellett − utoljára hagytuk legimponálóbb megnyilatkozását.

A maga emberségéből, tőke nélkül tudott a Budapesti Hírlapban nemzeti ideáljainak a nemzet hatalmas rétegeit irányító, pártoktól, gazdasági konzorciumoktól független, mondhatni tribuni orgánumot teremteni s egy emberöltőn keresztül állandó erőben fenntartani.

A tetterő hasonló példáját nemcsak a mi kis világunk nem mutatja, de a nagyvilágban is ily siker csak többszörös milliomosnak, nem is üzleti érdektől menten, jut osztályrészül.

Innen-onnan 50 esztendeje, hogy Rákosi publicista hivatásának él s pályáján folyton emelkedik. Őt a kor nem tudta megelőzni, még mindig előtte jár. Az Aesopus mesemondó naív-sága és ötletessége, Endre és Johanna tüze, szenvedelme a mai világrendítő harc méreteihez illő arányban törnek elő mai megnyilatkozásaiban is, melyekkel nemzete jövőjébe vetett tántoríthatatlan bizalmát árasztja maga körül.

Az Akadémia koszorúja magától hull Rákosi Jenő fejére.

Jelentés a Bródy-díjról.[40] (1918.

Ügyrendünk értelmében az 1915-17. évkörben megjelent müvekről tesszük meg előterjesztésünket, mivel ennek 94. §-a 3. a) pontja szerint elsősorban ily publicisztikai mű (könyv, röpirat, tanulmány, cikksorozat) jutalmazandó.

Ezek közül mindenekelőtt azokról számolunk be, melyeket szerzőik a pályázati hirdetés alapján maguk küldöttek be az Akadémia főtitkári hivatalához.

Ügyrendünk 94. §-ának 1. pontja szerint egyáltalán nem foglalkozhattunk Podhradszky Györgynek 5-9. sz. alatti etnografikus és történelmi tárgyú cikkeivel és tanulmányaival, az etnográfia körébe tartozó művek ki lévén zárva a pályázatból.

Részben hasonló tekintet alá esik Bartók Györgynek „Háború, közművelődés, nemzetnevelés” című 90 lapra terjedő 10. sz. alatt beérkezett munkája, melynek központját a pedagógia alkotja. Ami pedig a munka publicisztikai részét, vagyis a nemzet állami létének a közművelődéssel és a közneveléssel kapcsolatos viszonyait, a nemzet mint összlény önakaratának és jellemének formálását illeti, e tekintetben a munka az államtan terén teljes tájékozatlanságot mutat. Csak ebből magyarázhatni azt a tételét, hogy „az egész államtudománynak és politikának át kell alakulnia, mely eddig az államnak csak jogi jellegével foglalkozott és nem vette észre, vagy ha észrevette, nem hangsúlyozta, hogy az államnak a gyökereit a nép lelkében kell keresnünk és elsősorban pszichológiai alkatát kell vizsgálat tárgyává tennünk.” (49.1.) Csak ebből magyarázhatni, hogy nóvumot lát Menzelnek 1915-iki bécsi rektori beszédében Kolozsvárt, ahol a hazai tudományban rég dívó pszichológiai elméletnek Kuncz Ignácz 1893-tól 1903-ig a kolozsvári katedráról, 1888 óta pedig már „A nemzetállam tankönyvé”-ben a lelkek mélyéig ható erővel, országosan ismert hirdetője lett és utóbbi jelentős munkája 1900-ban éppen Kolozsvárt, második kiadásában editio princips-ének kétszeresére bővült.

Betetézik Bartók dolgozatának állam tani fogyatékosságát publicisztikai javaslatai. A publicisztika az állam egy konkrét időben adott viszonyainak alakításán, a toll fegyverével, az ál-lamtan igazságainak nevében s ezek alkalmazásának követelésével dolgozik. Bartók a nemzet létezését, jövőjét helyesen az eredeti, sajátos magyar kultúrától teszi függővé. Ámde úgy találja, hogy a magyar szellem „eredeti jellemvonásait” csak Schneller igyekezett először (Athenaeum, 1902-iki évfolyam) megállapítani, azóta azonban irodalmunk ezirányban semmit sem tett. „Amíg tehát a magyar népszellem előttünk olyan ismeretlen, amilyen ismeretlen most, addig kénytelenek leszünk nevelésünkben és közművelődésünkben … idegen klisék szerint magyarítani és kölcsönvett portékákkal tengetni életünket.”

Napjaink szellemi állapotainak ily méltatása minden realitástól megfosztja pályázó adott publicisztikai indításait és tanácsait.

A pályázók harmadikának, dr. Pályi Edének munkáit sem találtuk a Bródy-alapítványból jutalmazhatónak.

Pályázó munkáihoz csatolta több német birodalmi lap illető számát, mely munkáival foglalkozik. Naumann Fr. levelét, melyben ez köszönetet mond Pályinak gr. Andrássy Gyulához és gr. Apponyi Alberthez való beajánlásáért s átadott érdekes emlékiratáért. Ezenkívül mellékelve vannak a német császári nagykövetségnek s a bajor királyi kabinetnek levelei, Pályinak fejedelmeikhez küldött iratai elfogadásáról s az értök nyilvánított köszönetről. Végül Budapest főpolgármester-helyettesének levele, melyben közli, hogy Pályi Ede „Magyarország a háború után” című, gróf Berchtold L. főkamarásnak ajánlott munkája „tartalmának legkegyelmesebb tudomásulvétele iránt legfelsőbb helyen benyújtott felségfolyamodványára a főkamarási hivatal a legmagasabb köszönetet azzal a hozzáadással hozza folyamodó tudomására, hogy a főkamarás úr a munkáról Ő Felségének behatóbban is fog szólni.”

A munkák közül az első számú „Az új ember erkölcstana. Időszerű államregény” 1916.2071., mint címe is jelzi, nem tartozik a publicisztika körébe s ennélfogva kiesik az alapítvány értelmében a jutalmazható munkák sorából. Ami a munka érdemleges tartalmát illeti, ennek bírálatra, illetőleg kiadásra beküldött kéziratával az Akadémia II. osztálya egyébként már az 1916. év folyamán foglalkozott s a Bródy-bizottság még ha az alapítvány szabályait másként értelmezhetné is, abban a fellebbezésben, melyet dr. Pályi Ede ezután; az akadémiai bírálat után kiadott a munkája függelékében (202-207.1.), az Akadémia ítélete ellen előterjesztett, nem talál semmi olyan bizonyítékot, ami az ügy újrafelvételét megokolná.

Második számú munkája „Magyarország a háború után.” Budapest, 1917. 1791. átveszi az előbbi munka több részletét s mivel az oláhkérdést a magáénál hozzáértőbb kézzel óhajtja megfesteni, az „Orsz. Közművelődési Tanács”-hoz fordul s titkárának, Szilágyi Sándornak a tanács megbízásából írt munkáját iktatja be (101-122. 1.) könyvébe.

Ami ezen részeken kívül e munkában a közgazdaság, az államháztartás, a népesedés tekintetében tárgyaltatik, vagy a közismert bajokat és ezeknek szintén közismert orvosszereit illeti, vagy ha eredeti, új, meglepő eszközöket, megoldási módokat hoz javaslatba, s igen sok ilyennel találkozunk a munkában, megelégszik azok fölvetésével anélkül, hogy kivihetőségük bizonyításával törődnék, amint erről a Wahrmann-díjbizottság, mely díjért dr. Pályi Ede egyidejűleg pályázott, bővebben nyilatkozik.

A harmadik számú „Deutschland und Ungarn” 1915, Leipzig, 70 1., a negyedik számú „Das mitteleurop. Weltreichbünd-niss” 1916, München u. Leipzig, 1916. 251., című munkák érveit a bizottság nem találja alkalmasaknak az aggályok eloszlatására, melyek a középeurópai vámunió ellenében az elmélet és gyakorlat oldaláról fölmerültek.

A bizottságnak ennélfogva az 1915-17. évkörben megjelent, pályázatra nem jelentkezett irodalmi termékek felett kellett az alapítványi szabályzat szerint szemlét tartani.

Feladata nem volt könnyű. A nemzetnek élet-halálharca^ belügyi bonyodalmai igen gazdag publicistái termést adtak. Másfélszázat meghaladja az évkörbeli ilynemű munkák, röpiratok, cikksorozatok, nagyobb cikkek száma. S a termés minőségre nézve is elsőrendű.

Tartalmilag értékes, bevégzett, tökéletes formájú iratok jelentékeny számával találkozunk.

Gróf Andrássy Gyulának, Fraknói Vilmosnak világpolitikai cikkei és nagyobb iratai, báró Wlassics Gyulának a nemzetközi jog, az osztrák közjogi irodalom kritikájának területén mozgó írásai hazai publicisztikánk és tudományunk biztos nyereségei.

Réz Mihály az államférfiúi lélektannak Széchenyivel megkezdett s évek óta végzett búvárlatát Bismarck jellemzésében új adalékokkal gazdagította s a politikai művészet elveit iparkodott Macchiavelli tanulmányával tisztázni,

A választójog égető kérdésében Ulain Ferencnek (A választójogról) a közvádló támadó élességével, rohamozó szoros logikájával, ifj. Mikszáth Kálmánnak a tudomány alaposságával, a történetbölcselet mérlegével készített munkája (Az ált. szavazatjog) keltenek figyelmet. Révai Mór a nemzeti lét föltétlen igényeit helyezve előtérbe, ennek szempontjából az adatok nagy bőségével, egyszerű, tiszta logikával, könnyed, finom irályával emelkedik ki a választó jogirodalomban (Választójog és magyar demokrácia). De ezenkívül is „A magyarság ügye külföldön” című gondos utánjárás szülte munkájával tett a nemzet ügyének szolgálatot.

A választójog vidékét érinti Szegedy Miklós a „Magyar Holnapunk”-ban. Röpirata mégis a maga egészében a magyarság jövőjének szélesebb mezején tekint szét, ahol Hegedűs Ló-rántnak és Altenburger Gyulának egy évvel előbb megjelent munkáival találkozik. Hegedűs Lóránt brilliáns fegyverzetű, meg” kapó eredetiségű, nagy távlatú, erőktől duzzadó iratában (A magyarság jövője a háború után) jövőnk archimedesi pontját életünk gazdasági rétegzetében látja. Szegedy Miklós lejjebb száll s szépen írt könyvében nyugodt, bár a hamu alatt izzó parázs tüzétől áthevített, a múltat jövőnktől elszakítni irtózó, Árpád népét a mai magyarsággal egynek tudó elméjével e pontot a magyar lélek centrális erejében, a nemzettest minden porcikáját átjáró magyar vérkeringés biztosításában látja. Altenburger Gyula, a matematikai statisztikus, belső élményéből született iratában ennek a magyar léleknek mondhatni leglelkét keresi (Magyar politika a háború után) s rajongva hivatásáért, bízva erejében, értékes sajátosságát az egyetemes emberi kötelességgel és vallási érzettel kívánja a nemzeti élet összes vidékein fokozni. Részletes javaslataival gondolatébresztő munkájában (Birtokpolitika) e csoportba sorakozik Polónyi Géza.

Végül Hanvay Zoltánnak hazafiasságtól buzogó, józansággal teljes „Falusi levelei”-t sem hagyhatjuk említetlenül.

A bizottságnak nehéz lett volna a sok kiváló jeles író között választani.

Ily helyzetben az időszaki sajtó munkásai között tekintett szét s köztük oly publicistát talált, akinek egy félszázadon át kifejtett hírlapírói munkásságát az Akadémia már előbb is méltatta, nevezetesen 1906-ban a Bródy-jutalom alkalmával Andrássy Gyula, Balogh Pál, Falk Miksa, Gajáry Ödön, Hegedűs Sándor, Kenedi Géza, Kaas Ivor, Rákosi Jenő, Tóth Bélával együtt említette, akik között nehéz eldönteni, ki érdemli meg a Bródy-alapítvány koszorúját.

Moldován azóta nem szerzett újabb, másnemű döntő érdemeket a Bródy-jutalomra, bármily értékesek legyenek későbbi publicisztikai fáradozásai, különösen a háború alatt megjelent „Ságuna András”-a, „Az orosz kéz Romániában”, 1915, Kolozsvár, „I. Károly király s a román nemzeti ideál” (Bp. Szemle okt.-nov.-dec. számok).

De a háború előtti és háború alatti érdemeinek értékét erősen növelte a fényes igazolás, melyet a háború igazságszolgáltató mérlege Moldován élte munkájának adott.

Intelmei, tanácsai, jóslatai, melyeket egy emberöltőn keresztül Romániához s hazai román véreihez annyi bátorsággal, kitartással, önmegtagadással, a fejére hányt szitkoknak, az árulás vádjának férfias tűrésével, egyben nagy publicisztikai készséggel intézett, fényesen beváltak. A Moldován-hirdette s a magyar külpolitika vezéreszméjét is alkotó magyar-román barátságnak ellenkezője csakugyan a román állam megalázására, letörésére s a hazai románság meg nem tévedett része iránt is mélységes bizalmatlanságra, helyzetének alapos megromlására vezetett.

Moldován Gergely magyar nemzete s román népe iránt egyenlően érzett szeretettel kezdte meg írói pályáját. Az elsőt a kolozsvári lelkes és tudós piaristáktól, a matuzsálemi kort ért Motusik Jánostól, továbbá Vass Józseftől és Bolgár Mihály-tól, a másikat anyatejjel szívta magába s 1867-ben, mint 21 éves, csak imént érettségizett fiatalember, a Vadnai K. szerkesztette „Fővárosi Lapok” 244. számában román népdalokat mutatva be fordításban, a hozzájuk csatolt levélben fejezte ki élete célját, melyhez napjainkig tántorítatlanul hű maradt.

„Igen sajnos, így írt, hogy e kedves hazában lakó két nemzet között annyira feszes a viszony, hogy egymásnak irodalmi kincseit sem akarják megismerni, de annak dacára, hogy a román nemzet néhány corypheusának tapasztalható egyoldalúsága eme viszonyt még feszesebbé tette, eljön az idő, melyben a román át fogja látni, hogy a „holló dögre vezet”, s megvetve az „északi besúgó” ábrándos szavait, barátságos kezet fog nyújtani ama nemzetnek, mellyel ezredév óta együtt szenvedett és örült s melytől megválni a természet maga sem akarja. Akkor boldog lesz e nemzet, addig soha.”

Levelének jutalma kiközösítése volt a román nyelvművelő társaság s a Vulcanu József szerkesztette „Família” által, az első megvonta tőle egyetemi ösztöndíját, utóbbi renegát-nak bélyegezte, s lapja munkatársai közül kirekesztette.

A saját népének vezető köreitől ellökött fiatal Moldován annak ellenére megmaradt románnak s hűséges magyar hazafinak s a faját jellemző szívóssággal küzdött tovább „Fővárosi Lapok”-béli ideáljáért.

Magyar-román környezetétől támogatott ösztöne megsúgta neki − a gimnáziumot alig elhagyott ifjúnak a nemzeti elv államképző határairól értelmi tisztalátása nem lehetett akkor, midőn az a tudományban is hiányzott még -, hogy meglevő, államot alkotott nemzetek nagy emberiségi értékek, melyeket a közéjük ékelt más, náluk hátrább maradt népek miatt felbontani, a geográfiai helyzet alkotta várak, melynek falait ezek kedvéért a faji különbség egyszerű természeti ténye miatt lerombolni se nem lehet, se nem szabad. Ez ösztön megértette vele, hogy egy adott világállásban, a nemzetek akkori elhelyezkedésében egy-egy népre, ennek saját léte és fejlődése érdekében is jobb, ha egy nagyobb nemzetbe olvadva, abban csak népi életet folytat. Jobb főleg akkor, ha e népnek többi részei a világban másutt állami létre jutottak, de melyet a nemzetközi viszonylatok miatt csak ügy tarthatnak fenn s ez által külön géniuszok erőteljes kibontakozását csak úgy biztosíthatják, ha jó szomszédságban, szövetségben maradnak oly nemzeti állammal, melyben fajuk többi része csak népi egyéniségként fejtheti ki külön valóját.

Moldován hű maradt a nemzeteknek és államaiknak objektív összemberiségi érdekek parancsolta ily viszonyából levonható álláspontjához s nem követte a román intelligenciát, mely a turini olasz próféta, Mancini nyers nemzeti elmélete értelmében döngette a magyar nemzeti államot. Ellenkezőleg az erdélyi részek vezérlapjában, a „Magyar Polgár”-ban és a „Honban”, majd 1892-ben alapított román, később magyar-román folyóiratában az „Ungaria”-ban fölényes értelmi fegyverzettel, rettenthetetlen bátorsággal, magyar hazafias hűséggel védi a magyar nemzeti egységet s abban saját fajának javát azok ellen, akik az elsőt elismerni nem akarják s Moldován meggyőződése szerint az utóbbit is kockáztatják úgy itt, mint a Kárpátokon túl.

A bukaresti liga, a hazai román memorandisták ellen az Ungáriá-ban folytatott emlékezetes harcának ez időben megjelent termékei: Válaszirat a bukaresti román ifjak memorandumára. 1892. Politikai szédelgés. 1893. Magyarok, románok. 1894. Nyílt levelek Urechia Lászlóhoz.

Moldován publicisztikai tevékenységének jellegét legjobban visszatükrözik zárószavai az Ungaria 1895. szeptemberi számában, melyekkel az elítélt román memorandisták megkegyelmezését s fogságukból való kiszabadulását kíséri. „A nagylelkű magyarok megbocsáthattak, a király kegyelmet adhatott nekik s megnyithatta tömlöceik ajtajait, − jól tette. Mi azonban, akik a vérükből valók vagyunk, most, mikor szabadok, nem adunk nekik kegyelmet, mert sokat vétettek a román nép jóhíre, a haza, a törvények s a közrend ellen. Sokat kell ten-niök, hogy felejtsünk, sok jót, hogy nekik megbocsássunk.” (Ungaria. Anul IV. Nro 10. 310. 1.)

A magyar-román megértést szolgáló jelentékeny nyelvtani, irodalmi, néprajzi szakadatlan munkálkodása mellett nem szünetelt soha Moldován hasoncélú publicisztikai fáradozása a legeslegújabb időkig.

A háború előtt nem sokkal írta (Budapesti Hírlap 1912. 87., 90. sz.) lendületes hangon, az élemedett ember bölcseségével: „Mi román ajkú polgárai a magyar nemzetnek egész faji kultúránkat, minden egyházi intézményünket, minden vagyoni boldogulásunkat és szabadságunkat a magyar nemzetnek köszönhetjük. Minden nemzeti államban csak nemzeti ideál bír jogosultsággal, az ami a nemzet történelmi múltján, nemzeti intézményein épült föl, ami a haza talajából él és táplálkozik, abból a talajból, amit száguldó harci paripák patái az ősök vérével és csontjaival összegyúrtak.” Es a magasból széttekintő gondolkozó széles perspektívájával ilykép zárta hazafias, meleg, okos szavait: „Román ajkú polgár vagyok … Meg vagyok győződve, hogy ez állam csak mint a magyar nemzeti állam képes az emberiség javára szolgálni… Nekünk itt nem lehetnek nemzeti jogaink, csak nemzetiségi, faji érdekeink oly mértékben, hogy azok a magyar nemzeti államot, annak kereteit és érdekeit ne háborgassák. Minden más nemzeti ideált össze kell törni.”

Ifjúkori ideáljának, fő irányának a magyar-román barátságnak folyton érzett támasztó pontjait tudatos világossággal emelte ki „Az orosz kéz Romániában.” 1915. 126. 1. című röpiratában, midőn a Nagy Románia lehetetlen koncepcióját (53. 1.) a magyarországi románoknak a magyar szent korona alatti boldogulását (84., 106. I.), a román állam fennmaradására, üdvére, szabadságára a magyar állam nemzetközi támogatásának elkerülhetetlen voltát (124. 1.) állította oda azokkal a törekvésekkel szemben, melyek Romániát Oroszország karjaiba kergették, szerződésszegésre, megrohanásunkra, testünk erős megcsonkítására uszították.

Ritkán juttatja a sors publicistának a szerencsét, hogy élete törekvéseinek teljes beválását, jövendöléseinek szinte betűszerinti teljesülését megérhesse.

Moldován Gergely elmondhatja ezt magáról.

A bizottság annál nyugodtabban ajánlja Moldován Gergelynek a Bródy-pályadíjjal való jutalmazását, mert az ő személyének kitüntetésével és publicista-működésének elismerésével nem kell tartania, hogy bármi tekintetben is valamely úgynevezett politikai szempont befolyásolta.

Mert a politikai szempont, a politikai tekintet, szóval, a mit a mindennapi élet politikának tart, a közhatalom tényezőinek, a királynak, az országgyűlésnek, a kormánynak erőviszonyaikban való változtatására, a pártoknak egymás irányában támadt külön létérdekeire vonatkozik.

A nemzeti lét, az állam fenntartása kívül esik, felül áll az ily értelemben vett politikán s Moldován Gergely ennek a pártok, az államhatalmi tényezők erőviszonyaiból kiemelkedő, azoknál magasabb értékű magyar nemzeti létnek föltétlen szükségét hirdette a nagyzási hóbort által a Kárpártokon innen és túl elvakított románoknak.

Hirdette a románoknak, a magyaroknak, hirdette az egész emberiségnek érdekében, melynek földünk legtávolabb fekvő területeit lakó népei is megérzik civilizatorius munkájukban, kik, milyen nemzetek őrködnek, dolgoznak itt a kelet és nyugat határain, a Kárpátok körül, a Duna mentén és a tengerbe torkolásánál annak az általános célnak megvalósításán, Széchenyivel szólva az emberiség földicsőítésén, melynek, saját szellemi egyéniségüket mint ereklyét megőrizve, szeplőtlen minőségében kifejtve, nemesítve, ők itten az emberiség többi része iránt felelősséggel tartozó, velők szolidáris munkásai.

Hirdette ritka férfias bátorsággal s a mit román írónál különösen nem feledhetünk, hirdette magyartól is irigyelhető tiszta, zamatos, erőteljes, erdélyies akcentusú magyar nyelven.

Ajánljuk Moldován Gergelyt a Bródy-jutalomra.

Jelentés a Sztrokay-jutalomról.[41]

Az 1910 szeptember 30-án lejárt Sztrokay-pályázatra, mely báró Eötvös József „A XIX. század uralkodó eszméi” című művében foglalt állambölcseleti rendszernek feltüntetését és méltatását tűzte ki célul, két pályamunka érkezett.

Az 1. számú ily cím alatt: Báró Eötvös József „A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az álladalomra” című művének államtani gondolatai. 281 nagy negyedrét oldalra terjed. Jeligéje: A tudás hatalom.

Pályázó helyesen fogta fel a pályatétel célját. Az Akadémia azt remélte annak kitűzésével elérhetni, hogy Eötvös művének pozitív jellege tisztábban kidomborodjék, hogy kritikai, polemikus oldalai helyett azok az alaptételek foglaltassanak össze, még pedig rendszeresen, melyeken a kritikai és polemikus érvelés nyugszik.

Eötvös munkájának megértését ugyanis főleg az nehezíti, hogy az a saját felfogásának összefüggő előadása helyett az ellenkező álláspont tarthatatlanságának kimutatására fekteti a súlyt, abból a legsebezhetőbb részeket kiragadja. Ez az oka, hogy az olvasó a mű alapgondolatát, logikai következtetéseit, a fejtegetéshez megkívánt sok általános tétel és történelmi tény között könnyen elveszti.

Az Akadémia célja a pályakérdés kitűzésével az volt, hogy Eötvös műve oly átdolgozásban részesüljön, mely állam-és történetbölcseletét átlátszó, összefüggő, rendszeres egészben nyújtja. „Könnyen használható államtudományi bibliának” helyesen jelöli meg az 1. sz. pályamunka szerzője a kitűzött célt és helyes a 2. sz. pályamunka szerzőjének is a kívánsága (387. 1.), hogy Eötvös műve a nagyközönség számára tájékoztató átdolgozásban részesüljön.

Az 1. számú pályamunka szerzője e kívánalom egyik részének eleget tett, egy elfogadható rendszernek 125 szakaszában 281 lapon állítja az olvasó elé Eötvös gondolatait; de csak gondolatait, nem azoknak láncolatait is. Ennélfogva munkája politikai aforizmák gyűjteménye, az Eötvös-féle „Gondolatok” hasonmása, mely gyűjtemény azonban az állam életének jelenségeire szorítkozik; ám itt az aforizmáknak nincs oly értéke és használhatósága, mint az emberi léleknek azokra az érzelmi, erkölcsi megnyilatkozásaira nézve, amelyekkel az Eötvösi „Gondolatok” foglalkoznak.

Ezek ugyanis bizonyos fokig elkülöníthetők egymástól; az emberi léleknek az államban jelentkező érzelmi, erkölcsi megnyilatkozásai ellenben igen bonyolult, messze elágazó egészet alkotnak; ezekről részletenkint, töredékes gondolatokat bemutatni, alig ér többet egy könyv jó tárgymutatójánál, mely eligazít, hol keressünk, hol olvassunk valamit.

A gondolatok összefüggésének keresése azonban teljesen hiányzik a pályamunkában; a rendszerezés tisztán külső, névleges. Az a külső méltatás pedig, melyet a 41. lapig előrebocsát, némi bibliográfiai, irodalomtörténeti egybeállításnál nem egyéb.

Ami Eötvösnek, a pályázó által a saját rendszerébe beiktatott tételeit illeti, azok néhol igen logikátlanul vannak egymás mellé sorozva (44. lap), néhol egymást teljesen lerontó két állítást találunk (55. lap), majd Eötvös tételeként olyat, ami éppen nem az övé (57. 1.), mert pályázó nem olvas elég figyelemmel; így Eötvös összes műveinek kiadásából a III. kötetnek csak 40. lapját nézi, nem a 41-et, ahol láthatta volna, hogy az idézet nem Eötvös tétele.

Néha egészen eltorzul az idézés által Eötvös gondolata, így a 225. lapon, ahol Eötvös összes műveinek 178. lapjáról mást közöl, mint ami ott van. Hasonló hiba fordul elő a 61. lapon; ami ellen Eötvös beszél, vagy amiről legfeljebb hipotetice szól, azt Eötvös állításaként veszi fel.

Majd ismét félbenhagyja Eötvös okfejtését s annak csak egy részét adja (69., 88., 92., 115., 116. lap), vagy meg az elejét mellőzi (112., 113. lap) és általános tételként illeszti be, ami a munkában csak egy népre állíttatott (77. lap).

Bajos megérteni, miért van széthányva a központosításra vonatkozó anyag,. melyet a 102. lapon elvégez, hogy a 142. és 203-on újra fölvegye. Ugyanez áll az önkormányzatra is: először a 103-111. lapon, majd a 204-en tárgyalja. S amit itt nyújt is, merő széttört tükördarab, melyből sokkal nehezebb a tárgyat megérteni, mint az eredetiből. Avagy minő elvi jelentősége van Eötvös állambölcseleti rendszerére annak megállapítása, hogy Eötvös műve megírásakor az államok pénzügyei nem a legfényesebb állapotban voltak (159. lap).

A szocialista törekvésekkel Eötvös behatóan foglalkozik; pályázó igen mostohán bánik el e tárggyal, sovány kivonatokkal megelégszik, (219., 220.1.) s csak nagy időköz után (260. lap) veszi fel újra.

Mégis nem a részletekben található hibák, hanem főleg a feldolgozás hiánya nem engedi, hogy szerző helyes tervét és elismerésreméltó fáradozását az Akadémia jutalmára ajánljuk.

A jól választott terv szerint megindult munkának a kivitele nem megfelelő. A terv szerint összehordott anyag nyers maradt, egybe nem illesztetett; a tételeket egybekapcsoló szellem feltüntetése hiányzik s Eötvös tana sem korának politikai és tudományos állapotával, sem a jelen időszak hasonló törekvéseivel nincs viszonyba hozva.

A 2. számú pályamunka ily cím alatt „Br. Eötvös József állambölcseleti rendszere. 388 rendes negyedrét lapra terjed. Jeligéje: Il y a beaucoup de gens qui discutent très bien, et agissent très mal.

Pályázó előszavában magyarázza, mint fogja fel célját s ezzel ki is mutatja, hogy ahhoz hiányzott a szükséges készülete.

A pályakérdés felteszi a pályázóban azokat az állam- és társadalomtani, azokat a történelmi ismereteket, melyek Eötvös munkájának „A XIX. század uralkodó eszméinek” „szociális, politikai és történetbölcseleti szempontból” való kritikai méltatásához és e munka egész anyagának felhasználásával, annak „a rendszernek feltüntetéséhez” kívántatik, „amely Eötvös tanában bennrejlik.”

Pályázó ellenben megijedve kérdi, hol fogja Guizot, Tocqueville, Montesquieu, Bentham, Smith Á. munkáit megszerezni, hogyan fog bennük eligazodni? Ez lehetetlen vállalkozás lenne, mondja, e munkák egyrésze meg sem szerezhető, némelyike elavult.

Alaposan kell azonban ismernie, így szól, az 1789-tőt 1850-ig terjedő idő történelmét s tanulmányozni az alapvető „politikai”, társadalomtudományi és államtudományi munkákat.

Erre bemutatja „forrástanulmányait”. Az „Eötvös-irodalom” cím alatt említtetik: Vojnovich életrajza, Concha Gy. munkái, Várady Zsigmond „Martinovich Ignácz”-a, Bernát István Észak-Amerika című műve, mint amely Tocqueville-t méltatja, Ferenczi Zoltán életrajza Eötvösről.

Források a politikai történethez: Mangold Lajos és Marczali Henrik Világtörténete. Wilhelm Bios: A francia forradalom. Kari Marx: A februári forradalom. Schwarz Gyula: Görög történelem.

Források a társadalomtudományhoz: Kuncz Ignác, Réz Mihály, Beksics Gusztáv, Wolfner Pál, akinek „Vázlatok a szabadelvűség történetéből”, „Osztályharcok” és a „A szocializmus története” című dolgozatai a 109-196. lapokon tárgyaltatnak.

Források az államtudományhoz. Itt az 1. alatt említi a történetbölcseletre nézve: Pulszky: Eszmék Magyarország történetfilozófiájához. Beöthy Ákos: A magyar államiság fejlődése. Gr. Andrássy Gyula: A magyar nemzet fennmaradásának … Grünwald Béla: Régi Magyarország. Acsády I.: A jobbágyság története. Benedek: A magyar köznép oknyomozó története.

Mint az állambölcselet forrásai 2. alatt foglaltatnak: Dr. Illés József: Az újkori alkotmányfejlődés elemei.

A jogbölcselet forrásaként 3. alatt Werner Rudolfnak „A bölcseleti jogtudomány történelme” fejezi be pályázó forrásait. A pályamunkának 388 lapjából 235 lapot, annak majd ²/₃ részét foglalja el a „forrásokkal” való foglalkozás. E forrásokat helyesebben kivonatoknak nevezhette volna el apályázó, mert hisz azokban jórészt nincs egyéb, mint az idézett történelmi, állam- vagy társadalomtani művek tartalmának rövid visszaadása.

Bemutatva ekként hiányos tudományos készletét, szerző a 236. lapon áttér Eötvös rendszerének méltatására; de itt is a forrásokkal kezdi, csakhogy nem a saját, hanem Eötvös forrásaival s hosszasan tárgyalja a francia doctrinaire-ket, jobban mondva bírálgatja Beksicsnek rólok s Eötvösre való befolyásukról adott jellemzését. Majd Marczali Henriknek Pallas Lexikon-beli 8 Werner Rudolfnak jogbölcseiet-történelmi cikkeit, Tainenek a francia klasszikus filozófusokról írt kritikáját véve alapul, tagadásba veszi a doctrinaire-k hatását Eötvösre.

A francia romantikusoknak, Veszerle pesti egyetemi történelmi előadásainak hatása, a Montalembert-el való összeköttetés alkotják tárgyát a vázlatos leírásnak, mellyel Eötvös forrásainak méltatása zárul.

Sajátságos itt, hogy amidőn a források általános fejezetcíme után c) pont szerint a történetírók és politikusok következnének, akik Eötvösben gondolatokat ébresztettek, ezeknek igen egyenetlen s vázlatos említése után, nagyobb részben Eötvös bel- és külföldi kritikusai kerülnek tárgyalásra.

Pályázó tudományos készletének bemutatása nem hagy kétséget jószándéka, komolysága iránt, mellyel feladatát felfogta, de az e készlet elégtelenségének is nyilvánvaló bizonysága.

Végül a 275. lapon fog a pályázó a munka méltatásába, először is azt iparkodva bizonyítani, hogy nem publicisztikai, hanem valóságos bölcseleti mű.

Csak a 282. lapon kezdődik annak érdemleges méltatása: a nemzetiségi eszmére nézve, de inkább filologizáló irodalom-és élettörténeti, mint bölcseleti alapon, elkalandozva, mint maga is (288. 1.) beismeri ehhez, az utóbbi tárgyhoz nem tartozó vidékekre. Ugyanilyen természetű a szabadság és egyenlőségre vonatkozó rész.

Az érdemleges bölcseleti tárgyalást a nemzetiségi egyenjogúságnak a gazdasági liberalizmussal való szembeállítása nyitja meg, melyet pályázó alapgondolatának kifejtése követ. Csakhogy itt is, nem ragaszkodva a pályatételhez, mely egyedül „A XIX. század uralkodó eszméinek” és pedig egész, mindennemű anyagának tekintetbevételével véghezvitt méltatását s az ebben rejlő rendszernek, mint Eötvös személyes életviszonyaitól mentesített tárgyi tannak feltüntetését kívánta, nagyban filologizál, biografizál, historizál.

Pályázó alapgondolata szerint Eötvös nagyban tévedt, midőn azt hitte, hogy az egyéni szabadsággal a keresztény eszmét szolgálja, mert az egyéni szabadság pogány, egoista eszméje a gazdasági liberalizmusnak, az osztályuralomnak, az osztályállamnak az alapja. Nem a keresztény civilizáció és a pogány állam hagyományai küzdenek egymással a XIX. században, hanem a burzsoázia s a dolgozó nép.

Pályázótól nem vitathatni el az ügyességet alapgondolata védelmében. Ha annak bizonyítására nem 60-70, hanem 275 lapot fordít, amennyin forráskészletét bemutatta, Eötvös kritikai méltatása új szempontból, a történelemnek materialisztikus, szocialista felfogása szempontjából gyarapodott volna; így azonban, ahogy azt keresztülvitte, munkája nagyon féleges.

Még inkább ilyen Eötvös történetbölcseletének méltatása és rendszere egészének feltüntetése. Az előbbivel igen keveset, az utóbbival vajmi szakadozottan, ötletesen foglalkozik. Amit a másik pályázónál helyeslőleg kiemeltünk, hogy az uralkodó eszmék anyagát 281 lapon szoros rendszerbe foglalja, az e csekély anyagra nézve is teljesen hiányzik.

Ily helyzetben a 2. számú pályamunkával sem láthatjuk: a pályakérdést megoldottnak, tekintve azonban az érdeklődést melyet keltett s a pályázók fáradozását, a kérdés újból való kitűzését javasoljuk.

Jelentés a Sztrokay-jutalomról[42]

Tekintetes Akadémia! Méltóztatott 1911-ben a báró Eötvös József „A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása” című művében foglalt állam- és történetbölcseleti rendszer feltüntetését és méltatását célzó pályakérdést másodszor kitűzni.

A kérdés élénk mozgalmat keltett, a pályázati szabályoknak megfelelő időben négy pályamunka érkezett, közöttük kettő tekintélyes külső terjedelemmel.

Az 1. számú „Il y a beaucoup de gens qui discutent très bien…” jeligével három nagy negyedrét kötetből áll, I. köt. 220. 1., II. köt. 362 1., III. 196 1.

A 2. számú „Sursum corda” jeligével 157 negyedrét lapot foglal el.

A 3. számú „Eszméim győzedelme legyen emlékjelem” jeligével 438 nagy negyedrét lapon, a 4. számú „A szabadság legfőbb jó” jeligével 188 negyedrét lapon foglalkozik a kérdéssel.

Az első számú, három vaskos kötetre terjedő munkával alulírt bírálók az első pályázatnál már találkoztak. Pályázó először benyújtott munkájára vonatkozó bírálatunknak (L. Akad. Értesítő 257. füz., 1911 május, 233-237. 1.) tőle telhetőleg eleget tenni iparkodott, amennyiben Eötvös munkájának érdemleges méltatása a legvaskosabb, a 362 lapra terjedő kötetet betölti, a rendszer egészének feltüntetésére pedig az egész 3. kötet 196 lapját fordítja, s csakis a 220 lapos I. kötetben számol be tudásának forrásairól, amelyekből történelmi, szociális, jogi, politikai, bölcseleti tudását Eötvös megítéléséhez merítette. A kötetnek nagy részét, (147 lapot) foglalja el e bemutatás; a többi Eötvös saját forrásaira és kritikusaira vonatkozik. Ezáltal a munkaelosztással elkerülte első kísérletének hibáztatott aránytalanságát és fáradozásának mondhatni teljességét Eötvös méltatására, rendszerének feltüntetésére összpontosította, amint ezt a pályakérdés kívánta. Most is maradt ugyan a munkában felesleges rész, a saját forrásairól való számadás. Nem követte e részben eléggé Kazinczynak magaidézte mondását: „Tűzbe felét! Vetem.” Mit maga is érez, midőn mondja: „A forrástanulmány, előkészület, talán így is terjengőnek fog tetszeni.” Nem értette meg eléggé első bírálatunknak kíméletes szavait, midőn jeleztük, hogy az Akadémia „felteszi a pályázóban azokat az állam- és társadalomtani, azokat a történelmi ismereteket, melyek Eötvös munkájának méltatásához kívántatnak s hogy maga elé tűzött céljához hiányzottba szükséges készlete.” A bírálók nem kívánták a buzgó, fáradozó pályázót kemény kritikájukkal elriasztani, de minden szakértő megértette, hogy aki oly forráskészlettel akarja Eötvöst méltatni, mint aminőről a pályázó tiszteletreméltó őszinteséggel beszámolt, s amelyet részletesen felsoroltunk, az e céltól igen távol áll.

Erről pályázó újabb bizonyságot szolgáltatott mostani munkájával, melynek érdemleges része 558 oldalt foglal el. Nem áll sem a történettudomány-, sem a jog-, sem az állam- és társadalom-, sem a közgazdaságtudomány, sem a bölcselet azon magaslatán, mely Eötvös méltatásához szükséges.

Maga mondja „közgazdasági, megvallom, fogyatékos ismereteimet kellett első sorban kiegészítenem”, (I. köt., VII. 1.) s mégis egész kritikáját arra fekteti, hogy Eötvös munkája sem egyéb, mint gazdasági liberalizmus, a polgáruralom panegyrise. E részbeni tájékozottságát jellemzi, hogy Eötvös szellemi előzőit ily filiációban mutatja be: (I. I. k., 172. 1.) „Bentham Smith Ádám tanítványa: Benthamé pedig Mill Stuart, aki Eötvös barátja volt. (L. hozzá intézett levelét Eötvösnek 1869-ből az Uraik. Eszm. megküldése alkalmából.)”

Jogtudományi színvonalát megítélhetjük, ha olvassuk, hogy a jogbölcseleti méltatáshoz Werner Rudolfnak csupán rövid előadási vezérfonalul készített Jogbölcselettörténetét elégségesnek véli, (I. kötet, 153. 1.) vagy abból az érveléséből, mellyel Eötvös szabadságfogalmát Vécseynek ugyancsak a római jog elemeit közlő tanításával (institúcióval) kívánja magyarázni (II. k., 33.1.).

Történelmi színvonala nem igen emelkedik feljebb a népszerűsítő, a középiskolai kézikönyveken; mértéke, mellyel az eseményeket méri, kicsinyes, mint pl. Nagy Károly, Hunyadi Jánosra nézve, (I. köt., 151. 1.) vagy midőn mondja, „mégis csak jobb az uralkodás bár sokvallású, mint az egyvallású népen (II. k., 269. 1.). A francia forradalomnak, a XIX. század első felének eredeti forrásokon nyugvó nagy történeti irodalmát semmiesetre sem ismeri, s például bizonyos fölényes, de őszinte nyugalommal konstatálja: „Gervinus cáfolására kár volt annyi sok adatot felhozni… Elvégre ő csak azt mondja, − Eötvös idézete szerint, mert nem olvastam Gervinust” (II. köt., 291. 1.). Még kevésbbé ismeri a XVI. és XVII. századi abszolút királyságok viszonyait. Csak így érthetni meg ilyes megjegyzéseit a „Lapsus lehet (t. i. Eötvösnél) nem elfogultság, az a kijelentés, hogy Angliában protestáns hittudósok támogatták a fejedelem korlátlanságát; Hobbes, a Leviathán szerzője, a katolikus Stuartok pártján állott” (II. köt., 311. 1.). Pályázó nyilván nem ismeri Ranke-t, Macaulay-t, Hallam-ot, különben tudná, hogy az angol király törvényfelfüggesztő hatalmát az anglikán püspökök elismerték s irányában a feltétlen engedelmességet hirdették és törvényfelfüggesztő proklamációit a templomokban felolvasták. Wandal, Masius dán teológusokról, nem csodálhatni ezután, ha még kevésbbé tud. Állami és társadalomtani, történetbölcseleti tekintetben csak Marx társadalomtanát és materialista történetbölcseletét veszi tekintetbe. Legalább másféle irányok ismeretének nincs nyoma fejtegetéseiben.

Ebből a tájékozatlanságból érthetni meg, hogy Rousseau-t, az általa ostromlott polgáruralom evangéliumának szerzőjét St. Simonnal, Fourier-vel, Proudhonnal, Marx-szal egy elméletűnek állítja oda (I. köt., 157. I., II. köt., 197. L, 221. 1.), sőt Calvin is egybekerül velők. Ez magyarázza ilyenféle állításait: „Eötvös állama az eszményített militarizmus” (II. köt., 140. 1.). „Genfből, Calvinusból merített mind a kettő” (t. i. Voltaire és Rousseau) „Milyen az a prezidenciális alkotmány, melyet a franciák 1789-ben átvettek” (I. köt., 14. 1.).

Különösen nehéz pályázónak Eötvös haladási elméletét, a keresztény civilizációnak Eötvös-féle felfogását átérteni.

„De hát olyan tökéletesen bizonyos, hogy az emberi nem rendeltetése örök haladás?… Hiszen aki mindig halad, mindig szalad, soha veszteg nem marad, annak magaviseletét józanul meg se tudjuk érteni” (II. köt., 70. I.).

Eötvös haladási elmélete, melyszerint az ember fokon-kint a természet ura lesz, ilyféle cáfolatra talál: „Balgák vagyunk mi is, ha azt hisszük, hogy az ember a természet ura; … olyan mintha egy pár jól trainírozott atléta megmérkőzik s a győztest megteszik világbajnoknak. Kerüljön ilyen világbajnok valami ismeretlen faluba, úgy odateremti a földhöz egy izmos kocsis vagy béres legény, hogy megemlegeti a falu becsületét!” (L. Munkácsi Mihály képét: „Falu hőse.”) (II. köt., 296. 1.)

De főleg Eötvös vallásbölcseleti álláspontjáig nem bír felemelkedni s amíg egyrészt általában nem ismeri a vallási fejlődést, másrészt Eötvösnek a keresztény művelődésre vonatkozó tételei ellen kezd kicsinyes felekezeti polémiát.

A genfi egyházból kiközösített Rousseaunak, a „Lettres écrites de la montagne” szerzőjének polgári vallását (profession de foi purement civile) az evangélium szellemében szövegezettnek mondja, (II. köt., 25. 1.) mikor ez a vallás egyházat el sem ismer s a vallást épp oly állami teendőnek tekinti, mint a rendőri vagy bírói teendőt. Mikor meg Rousseau fanatikus híve, Robespierre ezt a polgári vallást törvénybe iktatja, Isten létét törvénycikkben dekretálja, hogy a párisi község által gyakorolt s a Notre Dame-ban ismert módon személyesített Észvallást lehetetlenné tegye, pályázó úgy találja: − mert a tényeket s az Észvallás és Rousseau polgári vallása között a különbséget nem ismeri, − „Az az oktalanság, amit Robespierre elkövetett az Észvallásnak kultuszával, köznevetségbe fulladt.” (II. kötet, 228. 1.)

A keresztény művelődés értékelésére jellemzők a következő helyek: „Mivel pedig a római művelődést a barbárok megsemmisítették, leszámítva azt a kis mázat, amit belőle magukra kentek, a műveltség általában le is szállott, nem emelkedett a kereszténység feltételével.” (II. köt., 150. 1.)

„A kereszténység államvallássá lett Rómában, elfogadták Európa népei,… de azért azok az uralkodók, próféták, nemzetek, mint Mohamed, az arabok, perzsák, törökök itt Európában se voltak barbárok, pogányok, a civilizáció konok ellenségei, hátráltatói, hanem igen sokszor megmentői, zászlótartói. Azt akarom mondani, hogy az emberiség műveltsége nem csak keresztény”. (II. köt., 268. I.)

„Elfogultságában a római egyház kebelébe tartozott népek, szerinte keresztény, szerintünk tisztára római, tehát pogány társadalma iránt, nem vesz Eötvös tudomást az arabok hatásáról az európai, tehát eminenter keresztény népek művelődésére”. (II. k., 30.1.)

„Imádandó naívsággal beszél (Eötvös) a közös eredet, bűnbeesés, megváltás, népek testvérisége, keresztény közösség stb. hitbeli dogmájáról, mint politikai sarkigazságról… Nagyszerű egy eszme,… hogy a kereszténység az egész emberiség vallása”, állapítja meg Eötvös kevély önérzettel. (2. k., 266., 267. 1.)

Eötvös felfogásának meg nem értéséről a vallás állami helyzete tekintetében a legcsattanóbb bizonyságot pályázónak következő tétele szolgáltatja: „Látnivaló, mennyire bajos dolog mindenképen a vallást állítani be állami intézménynek” (2. k., 72. 1.), mikor ez ellen a legerősebb Eötvös művében a tiltakozás.

Ily szellemi légkörben fog pályázó munkájához, melynek feladatát abban látja, hogy Eötvöst a tudomány újabb vívmányai alapján megcáfolja és állam- és társadalomrendszerének elmaradottságát, az egyéni tulajdonra alapított bourgeois szabadságának a militarizmussal való összefüggését, keresztényellenes, pogány voltát, az emberi haladásnak biztosítását az egyéni szabadság kizárása, az államnak hatalmi szervezet helyett gazdasági munkaszervezetté alakulása, egy szóval a történelmi materializmus útján bebizonyítsa.

A Marx gazdasági, és társadalmi, állami tanait dogmákként elfogadva, kezdi velők Eötvöst alapelveiben s részletes érveléseiben, számtalan kitéréssel idegen mezőkre, jelentéktelen napi események tárgyalásával ostromolni. Eötvös érvelésével minden távoli kapcsolatban levő részletet, de sőt Eötvös korának és vezető személyeinek ilyen kapcsolatnélküli viszonyait is behatóan tárgyalja s Eötvösnek általa úgy vélt emberi jelleméből von következtetéseket munkájának tudományos értékére.

Eötvösnek a nemzet közérzetében élő lelki képét a munkában érő sértő megítélések, a munkában nem egy helyt illetlen, triviális, szinte pórias, máshelyt mocskolódó hangja (I. k..VI. 1., 167.!.. 192.1., II. k., 50. 1., 57.58.1., 83. 1., 85. 1., 178. 1., 219.l.. 266. 1., 276. 1., 283. 1., 323. 1.) s amely hangot visszhangozni, amely megítéléseket Eötvösnek éppen a folyó évben ünnepelt centenáriumára tekintettel szószerint idézni különösen tilt a kegyelet, bizonyára visszatetszők oly dolgozatban, mely Eötvös élete munkájának főalkotását volt hivatva, ha nem is dicsőíteni, de kritikailag méltatni.

Ezek az illetlen, mocskolódó kitételek azonban könnyen kihagyhatok lennének a munkából, ha annak más alaphibája nem lenne.

Ez a hiba abban áll, hogy pályázó Eötvöst nem kritikailag méltatni, hanem cáfolni kívánja. A tudomány korlátlan szabadsága világában erre mindenkinek joga van, de nem annak, aki egy pályakérdést akar megoldani, melyet az Akadémia nem Eötvös cáfolására, hanem nagy műve rendszerének bemutatására és kritikai méltatására tűzött ki. A kritikai méltatás nyilván azt akarta jelenteni, mennyiben állanak meg Eötvösnek a munkájában elfogadott tények, alaptételekhez fűzött következtetései, eredményei, mennyiben mutatkoznak hiányok a tények és a következtetésekben, nem pedig azt, hogy azokkal teljesen ellenkező tények, tételek vonassanak le s állíttassanak fel ellenkező eredmények. A pályázat célja volt Eötvösnek saját alapjára reá állva, arról elindulva, abból következtetve, azt kiegészítve, helyesbítve, korlátozva, de mindig gondolatvilágában megmaradva, művét új világításban a gondolkodó elé állítani. Az irodalom-, a tantörténet célja nem a különböző alapú, vagy kivitelű költői és bölcselmi alkotások kivégzése egy más alapon, más módszerű irány Ítélőszéke által, hanem azok megértése s az emberi eszmélés fejlődésének láncolatában megfelelő helyhez juttatása.

Ugyanoly nagy fáradságot fordított pályázó pályamunkájának 196 lapos III. kötetében Eötvös rendszerének a pályázat kívánta feltüntetésére, aminőt a II. kötetben kifejtett annak cáfolására. Azonban itt is félreértette feladatát, mely a pályatétel kívánalma szerint Eötvös munkájának kritikai méltatása s annak a rendszernek feltüntetése volt, mely abban bennrejlik. Ezt a kívánalmat még világosabban megmagyarázta a bírálat, mely a tételnek első kitűzése következtében érkezett pályamunkákkal foglalkozott, mint ezt pályázó előszavában (I. köt., 3. I.) maga is beismeri.

Rendszer alatt pályázó ugyanis Eötvös munkájának lehetőleg megrövidített, az erdélyi könyvek, fejezetek szerinti beosztását szigorúan követő kivonatát értette, amiről a III. kötetnek már tartalomjegyzéke is tanúskodik, természetesen még inkább annak olvasása és pályázó előszava. Fődolognak vélte a terjedelmes munkát rövidre szabni, mert annak 1000 lapja elriasztja a nagy közönséget s rövidítő eljárását a libri Sibyllini analógiájával hosszabban védelmezi, bár többet áldozott fel, mint a Sibylla Eötvös művéből; annak ⁴/₅-ét, hogy a megmaradó ¹/₅-öt megmentse, illetőleg mindenki számára hozzáférhetővé tegye.

Így jött létre a III. kötet, mely még kevésbbé tájékoztat Eötvös rendszeréről, mint az eredeti. Az eredetinek a főhiánya az áttekintés szempontjából gazdag adattárában, polemikus természetében s ezzel összefüggő rendszertelenségében rejlik, a pályázó rövidlete ragaszkodik az eredetinek egymásutánjához, de kivonatolása által még érthetetlenebbé teszi, egyenesen eltorzítja, így senki sem fogja megérteni, mint érvel Eötvös a természet és az ember világában egyaránt észlelhető fejlődésről a VI. könyv II. fejezetében, ha pályázónak idevonatkozó kivonatát olvassa. „Geológiai petrográfia tökéletesedést mutat, (kétszikűek, emlősök, ember), állatok domestikáció által, a domestikáló ember is tökéletesedik. Az ember a természet ura, fizikuma is erősödött; nem lehet két akkora a világ.” (III. köt., 174. 1.)

Mikor pedig Eötvös vitatja, hogy az emberiség a középkor óta nem ment visszafelé az erkölcsiség tekintetében, s hogy dacára mindannak, amit egyes kormányok demoralizációja, a birtokosok szívtelensége, a nép nyersesége ellen feltárnak, korunkban a legócsároltabb miniszter, bankár vagy pénzember, de maga a nép is kiállja az egybehasonlítást a XV. és XIX. század államférfiaival, rablólovagjaival, a középkor és reformáció idejebeli néppel. Eötvösnek ez érvelését pályázó imígy adja vissza: „A XIV-XV. század rablólovagjai a mai gyárosok, miniszterek; tökély (boldogság) nem a múltban, de a jövőben” (III. k., 174. 1.).

A második számú, „Sursum corda” jeligéjű munka szerzője a szakképzettség jeleivel fog munkájához. Eötvös rendszerének feltüntetése, kritikai méltatása helyesen indul, biztos alapokra van fektetve, megjegyzéseiben önállóság is nyilatkozik s a mű jelentőségének érzetétől áthatva van az egész tanulmány megírva. A dolgozat mégis vázlatnak marad, mely se Eötvös munkájának jelentőségét visszatükrözni, se a rendszerét teljességében felépíteni nem bírja.

A harmadik szám, „Eszméim győzedelme legyen emlékjelem” jeligéjű, a pályakérdés egyik részére egészen megfelelt, amennyiben Eötvös művének pozitív jellegét kidomborította, azokat az alaptételeket összefoglalta, melyeken Eötvös kritikai és polemikus érvelése nyugszik s felépítette belőlök állam- és történetbölcseletének logikai és tartalmi rendszerét.

A munkának legtávolabbi helyeiről, apró jegyzeteiből állapította meg azt a tant, melytől áthatva az 1789-i forradalmat, az annak alapul szolgált elméleteket ostromolta s a pályamunkának az a majd 400 oldala, melyen Eötvös állam- és társadalomtana, történetbölcselete összefoglaltatik, egészen átlátszó képét adja Eötvös gondolatépületének. A polemista, a támadó, a bíráló Eötvös helyett, az intuícióban-lévő, a megalapító, az alkotó, az építő Eötvös áll előttünk.

A pályázó által rendszerbe hozott tételek szövege majdnem szószerint egyezik magának Eötvösnek szövegével s ahol eltérés van is bizonyos kötőszók kihagyása, az igealakok módosítása következtében, ez csupán az Eötvös illető tételének az eredeti szövegben elfoglalt helyzete miatt válik szükségessé, a pályázó által neki a rendszerben adott új helyzete által. Eötvös gondolatát ez a csekély irályi módosítás nem homályosítja el, nem változtatja meg.

A pályamunkának ezt a részét jól sikerültnek mondhatjuk, pályázó teljesen megértette, amit munkájában első ízbeni pályázásakor kifogásoltunk. (Akad. Ért. 257. f. 1911 május 234. 235. 1.) Ha van munkájának ebben a részében kívánni való, az abban áll, illessze be a rendszerbe Eötvösnek a történelmi jogról táplált álláspontját. Az a nem vörös, nem rikító, csak szürke fonál, melyre Eötvös gondolatait fűzi, a történeti jog, ezzel függ össze nála a fejlődés útjáni változás gondolata, s a forradalomnak mint ezzel ellenkező, vulkánikus változási módnak Bürke hevére emlékeztető éles támadása; tulajdonkép csak ebből érthetjük meg, hogy Eötvös annyira erősködik az államtudománynak induktív jellege, módszere mellett.

Kevésbbé sikerült pályázó felelete a pályakérdés másik részére, Eötvös kritikai méltatására. Nem mintha tévesek, értéktelenek volnának kritikai megállapításai, hanem mert mozaikszerűek, eklektikusok, egységes átfogó szempont nélkül szűkölködők. Árnyoldala az is, hogy csaknem teljesen hiányzik kritikai méltatásában az összehasonlító módszer alkalmazása, melyre pedig bő alkalom volna. Kár, hogy Rousseau, Montesquieu, Stuart Mill és mások tanaival nem hozza mélyebb kapcsolatba bírálati méltatását, de még így is az imént bírált és sikerült rendszerezésnek bevezetéseként jó szolgálatot tehetnek az Eötvös iránti érdeklődés felkeltéséhez és megértéséhez.

A negyedik számú, „A szabadság a legfőbb jó” jeligéjű munka, éppen ellenkezőleg, kritikai méltatásával kelt figyelmet. Kiemelve Eötvösnek kiindulópontját, a keresztény civilizációt s az államnak a mindenkori civilizációval való kapcsolatát, különös súlyt helyez Eötvösnek az ókori pogány s a reá következő keresztény állam közt felállított ellentétére, mely az „Uralkodó eszmék” fordulópontjain mindig felbukkan s Eötvösnél a keresztény civilizáció alapelvei melletti állásfoglalással, az államnak ez alapelvek szerinti berendezését kívánó következtetésekkel végződik. Ezen főszempont mellett Eötvös részletes fejtegetéseit átfogó, egységes kritikai méltatás foglalkozik Eötvösnek alapvető tanaival. E méltatás mutat ugyan itt-ott hiányokat, így pl. midőn a köztársasági formáról beszél (79. 1.), vagy midőn az egyenlőség eszméjének eötvösi magyarázatát ugyan joggal hibáztatja, mint aki azt keresztényellenesnek, pusztán a népfelségre való törekvés eredményének minősíti, de viszont túlságba esik (177. 1.), midőn egyes egyházatyák mondására támaszkodva magát ily kijelentésekre ragadtatja: „a kereszténység még a vagyonközösséget is világosan hirdeti” (177. 1.).

Egészében azonban a méltatás a mű sarkelveit kellő, tiszta világításba helyezi s kritikájának érveit magából Eötvösből, korának körülményeiből meríti.

. Választékos nyelv, a tárgynak lendületes, meleg kezelése, a magyar tudományos törekvések iránti élénk érzék jellemzi az egész pályamunkát, mely kerek egészként áll az olvasó előtt.

Nagy hiánya, hogy a rendszer feltüntetése, mely a harmadik számnál 400 oldalt foglalt el, azon a negyven lapon, mely neki szentelve van, igen vázlatos maradt és belőle annak értékes részei, gyöngyei hiányoznak s ami közölve van is, nem eredeti formájában, hanem pályázó átírásában kerül olvasó elé.

Előterjesztésünkhöz képest a következőket javasoljuk a tekintetes Akadémiának.

Először adja ki a jutalmat a harmadik számú, „Eszméim győzedelme legyen emlékjelem” jeligéjű pályamunkának, másodszor dicsérje meg a negyedik számút, melynek jeligéje: „A szabadság legfőbb jó.”

Sajnálatunkra a háromkötetes nagy munkát „Il y a beaucoup de gens…” jeligével nemcsak jutalomban, de − habár több helyütt észjárásának eredetisége és komoly tudásra törekvése szembetűnő − dicséretben sem részesíthetjük. Nehezünkre esik ez ítéletünket kimondanunk, mert pályázó nagy fáradozásától, buzgalmától elismerésünket meg nem tagadhatjuk. Vegye elismerésünk jelének a részletes bírálatot, melyben munkáját részesítettük, de az előterjesztésünkben határozottan megjelölt okokból nem ajánlhattuk, hogy az Akadémia megdicsérje.

A gentry.[43]

I.

Nemesség és főnemesség egy törzsnek kétféle hajtása.

Az elsőnek igen számos, de egészben apró az ágazata; valóságos bozóttá lett, melyből csak itt-ott emelkedik ki egy-egy szép szál fa. A másik zömében csupa hatalmas, terebélyes, impozáns fapéldányból áll, melyek egymástól is messze, külön állnak, a bozóttá lett nemességtől pedig annyira eltávolodtak, hogy közös törzsük, gyökerük tudata is elhomályosult, sőt valami közös néven sem említtetnek.

A főnemességből főrend, a nagyok rendje, latinosan a mágnásság lett, mely nemcsak mai közjogi helyzeténél, de vagyoni körülményei, címeinél fogva is, jellemére nézve régóta egészen másnak tekintetik, mint a jogállásában nagyon megfogyatkozott, vagyoni erejében meggyengült, nemesi nevét részben elhagyó, részben megváltoztató nemesség.

Ez ugyanis a negyvennyolcas nagy átalakulás után középosztálynak kezdi magát nevezni, az utolsó 30 év óta pedig előkelőbb része egészen idegen, angol nevet vesz föl s gentry-nek szereti magát hívatni.

A „fonetikus” írás magyar fanatikusai gondoskodnak azután róla, hogy az angol társadalomnak egyik legkülönlegesb jelenségét megjelölő gentry szónak idegen eredetét ne is sejtse a jámbor magyar. Sőt újabb szépirodalmunk gyakran előforduló alakjainak nevei: dzsentri fiú, dzsentri asszony, pusztuló dzsentri, zsidó dzsentri, Dsingiskánra emlékeztető hangzásukkal, a magyarnak „soviniszta” tudósaink által is kegyelt ázsiai bölcsőjével látszanak összekapcsolni a gentry-séget s benne a köztudomásúlag germán eredetű hercegi, grófi, bárói címeket viselő mágnásságnak ősmagyar ellentétét sejtetik.

A mágnásság és nemesség összetartozásának érzete már a negyvennyolcas átalakulás előtt is erősen meggyengült. A magyar jog (Werbőczy I. r. 2. cím) hasztalan állította föl alaptételét, melynél fogva a „főpap urak és országzászlósok és Magyarország egyéb mágnásai, nemesei és előkelői, nemességük és világi javaik tekintetében, a szabadságnak, kiváltságnak és sértetlenségnek azon egy előjogát élvezik,” és vonta le belőle következtetését, „hogy az Urak közül (értsd mágnásokat) senkit sem illet több, a nemesek közül senkit kevesebb a szabadságból.”

A birtokmegoszlás, a vagyonnak különböző nagysága, tényleges osztályokal teremtett az egyenlőjogú nemesség között s e vagyonkülönbség okozta, hogy a nemesség vagyonosabb része a királyhoz közelebb juthatott, őt s általa az országot békében és háborúban inkább szolgálhatta, amiben még Werbőczy is az egyenlő nemesi jog mellett a főpapok és országzászlósok, mondhatni, tiszteleti elsőbbségének igazolását látta, azzal vigasztalva magát, hogy ez elsőbbség nem rendi jogkülönbségnél, hanem különös személyi érdemességnél és ehhez kötött hivatalnál fogva illethet csak valakit.

Werbőczy után azonban már száz év múlva megkezdődik az egységes nemesi renden belül a nemesi osztályoknak jogi kialakulása azáltal, hogy az örökös főrendű nemesek külön testületben és személyesen részesülnek az ország törvényhozó hatalmában, míg a köznemesek csak követeik útján. Ehhez járul az országzászlósokon kívül a főispáni hivatal viselőinek hasonló joga és egyúttal a főispánságoknak az örökös főrendiek s a leggazdagabb köznemesség köréből való betöltése. Vagyis létrejön a nemesség felső osztálya.

A nemességnek jogilag is némileg körülírt középosztályát az alispáni, országgyűlési követi, szolgabírói tisztségre vagyonuknál fogva alkalmas nemesek, a nobiles bene possessionati alkotják, közelebbről az olyanok, akik törvényes birsaggal kényszeríthetők a megyei tisztségek elvállalására.

A címeres, a kurta, a bocskoros nemeseknek igen tarka, különböző vagyoni erejű, részben a középosztályba benyúló csoportja teszi a nemesség alsó osztályát.

Ez osztálykülönbség a nemesi renden belül élessé csak az örökös főrendű s a közrendű nemesség közt válik. Mivel azonban a főrendű nemesség jogának lényege a törvényhozói személyes kötelezettségben áll s vagyoni előnnyel nem jár, egyébként pedig a főrendű nemes személyes és vagyoni szabadság tekintetében a köznemessel egyenlő, a köz- és főnemesi birtok egyenlő jog alatt áll, a nemesség különböző osztályai között a házasodásnak semmi akadálya nincs, szóval kommercium és konnubium korlátlan a nemesség összes osztályai között, a főnemesség törvényhozói kiváltságát a nemesség ép úgy tűri, mint a megyei főtisztségeknek lefoglalását a jómódú nemesség által.

Tárgyilag tekintve azonban mégis élesnek kell venni a mágnásságnak és a nemességnek ez elválását annak következtében, mivel a főnemesi kiváltságot az illető személyes érdem, az összeség hozzájárulása nélkül szerzi, míg az oszlopos megyei tisztségekhez akár öröklött vagyon megtartása, akár újnak szerzése, tehát erkölcsi erő kimutatása s a nemesi közönség bizalma kívántatik.

A főnemesség külön törvényhozói joga tekintetében mint elzárt kaszt áll csakugyan szemben a nemesség egészével, mely a nemzet egészéhez viszonyítva kasztszerű, az új nemesítések az egész rendben kevés változást okozván s a nemesi rend legtöbbje csak úgy születés által jutva közhatalmi és magán jogokhoz, mint a főnemesség a maga különös törvényhozói jogához.

S épen ez az ok hidalja át és egyenlíti ki érzületileg az ellentétet a fő- és a köznemesség közt. Sőt az egész nemességnek egyéb tekintetben, ú. m. az összeházasodás lehetőségére, a birtokjogra, a személyes szabadságra vonatkozó egyenlősége, a törvényhozási «s kormányzati jogokban ugyan nem ily egyenlő, de a köznemesség adott helyzetének megfelelő részesedése büszkévé tette a köznemességet rendiének e felső osztályára s annak hatalmában a maga emelkedésének lehetőségét is bámulta. Mindez a főnemesség és köznemesség között érdek-szolidaritást szül, csak úgy, mint a mai bourgeois-társadalom kis- és nagybirtokosai kezetfogva küzdenek a kollektivista munkásság ellen.

Bizonyára még nagyobb lett volna a szolidaritás a fő-és köznemesség között, ha az elsőnek jelentékeny része nem szakad el a XVIII. század folyamán műveltségileg a nemzet testétől s királyhűségében nem feledkezik meg arról, hogy azzal Magyarország fejének, nem pedig annak tartozik, aki a magyar szent korona mellett egy mást is viselt.

Fő- és köznemességnek minden szolidaritása végetér azonban a nemesség birtok- és adójogi-, hivatali- és törvényhozási közös kiváltságainak megszüntetésével.

A nemesség megszűnik politikailag és magán jogilag külön rend lenni és csekély kivételes jogokon kívül, − minők p. o. a nemesi testőrségbe, alapítványi helyekhez juthatás, a hitbizomány-állíthatás kiváltsága, némely örökjogi különbség, a volt nemesi birtokkal kapcsolatos egyes vagyoni jogok, s időleg a cenzus-nélküli választójog, − tiszta érdemrenddé válik, mely egyéb érdemrendektől csakis azáltal különbözik, hogy a hozzátartozás a tagok túlnyomó részére születés, s azoknak csak eltűnő csekély számára, az új nemesekére szereztetik személyes érdem által.

Ellenben a főnemességnek sértetlenül fennmarad törvényhozói kiváltsága, de az most már nem többé a nemesség felső osztálya, hanem attól politikai jogai által teljesen elkülönítve, az új Magyarországnak egészen új politikai és társadalmi rendjévé, a főrenddé válik, hogy az alkotmány egyik főintézményének, az országgyűlésnek anyagául szolgáljon, s amelyből az országgyűlésnek a választó-polgárok alakította háza mellett,, annak nem választott háza képződjék.

Az új Magyarország ez új főrendjének a régi főnemességtől még inkább elütő típust adott az 1885*i törvényhozás, midőn egyfelől az örökösjogú főrendeket két osztályba sorozta, másrészt midőn a valóságos főrendűek mellett címzetes főrendűeket teremtett, akiknek nincs a törvényhozásban személyes része, végül midőn azokon kívül, akik hivataluknál fogva tartoznak a főrendhez, „érdemek alapján s a főrendek tekintélye öregbítésére” csak életfogytig tartó joggal felruházott személyeket sorozott a főrendűek közé.

Ha ugyanis a címzetes főrendűektől elvonatkozunk, akiknek nincsen a főrendiházban szavazati joguk s akik, mint a nemesség, puszta születési, bár a nemességnél magasabb érdemrendet alkotnak, s akik abban egyenlők, hogy lényeges politikai és magánjogok nélkül szűkölködnek, a mostani valóságos magyar főrend az állampolgároknak oly csoportjából alakul, akiknél a törvényhozó nem elégedett meg, mint a nemességnél, az első szerző jelességével, kiváltságos jogainak gyakorlására való alkalmasságával, hanem azt a főrend mindenkori tagjától megköveteli, ha a főrendűt megillető nagy hatalomban valósággal részesedni kíván.

Így osztja a valóságos, nem címzetes főrendűeket három csoportba, melynek mindegyikénél biztosítékot, bár különbözőt, követel azok alkalmasságára nézve.

Az örökös főrendűeknél a törvényhozó ezt az illetők nagyobb vagyoni erejében, akik hivataluknál fogva s ennek tartama alatt azok, a hivatalukhoz nélkülözhetetlen magas képességben, az 50 életfogytiglani főrendűnél pedig különös kiszemelésükben s a közvélemény ellenőrzésében vélte megtalálni.

Az új főrendbe-tartozás lényegesen más föltételektől függ tehát, mint amely által hajdan a nemesi és főnemesi rendbe jutni lehetett, mely az elsőben bejutottakon kívül az összesekre nézve a születés volt.

E különbség legfeltűnőbb az örökös főrendűeknél, akik a főrendűséggel járó jogaikkal nem élhetnek, ha földadójuk a törvényes minimum alá száll s ez idő alatt majdnem a címzetes főrendekkel lesznek egyenlők, jogilag mindenesetre azzal a lényeges különbséggel, hogy az előbbiek joga csak szünetel, utóbbiaknak pedig főrendű címükön kívül főrendi joguk nincs.

Az új főrend már 1848 még inkább 1885 után teljesen állami célra és állami tekintetek szerint elkülönített része a nemzetnek, míg a nemesi rend jogilag már csak a családi hagyomány és becsület fenntartásának, a társadalmi megkülönböztetés maradandó értékelésének vágyától áthatottak tömörülésére nyújt lehetőséget.

Az új főrend a nagy köz-funkció által, melyre törvény szerint hivatott, nagyfontosságú külön joga által erősen egybekapcsolja mindazokat, akik hozzátartoznak. Ellenben a nemesi rend mint egész, jog szerint megszűnvén minden különös közéleti működése, nem levén a társadalom egyéb csoportjaidtól különböző feladata, joga és érdeke, csak lazán függ össze. -tengődik, helyi életet él megyénkint, ott is nem-nemes elemekkel kapcsolatosan, külön pedig legfölebb a társas érintkezésben, mert a családi hagyományok megőrzésének, a társadalmi megkülönböztetés biztosításának a nemességhez tartozáson-kívül vannak más eszközei is. A nemesség cél- és tanácstalanul áll társadalmunkban.

II.

Ha az ember életének csak környezete tárgyilagos alkotó elemei volnának mozgatói és azt egyedül a jog kijegecesedett tételei szabályoznák, a nemesség és főnemesség − mai nevén a főrend − működése, súlya, helye a nemzet politikai és társadalmi szerkezetében tisztán állana előttünk.

Bizonyos azonban, hogy az embert remény és emlékezet, a tárgyilag létező világon túlfekvő, új célok keltette vágyak,, érzelmek épúgy cselekvésre késztetik, másrészt pedig a jog: tételei mellett a létfenntartás érdekei s a becsület, a tisztesség; a morál parancsai is szabályozzák.

A nemességet történelmi alapjaiban megingató új gazdálkodási, társadalmi és politikai környezetbe helyező 48-as^ reform e tényezők egyikét sem tépte ki a nemzet életéből, de nem is semlegesítette annyira, hogy hatásuknak előbb-utóbb mutatkozniuk ne kellett volna.

De sem az abszolút osztrák uralom 17 éve, sem az alkotmány visszaállításának s vele a 48-ban kezdett új nemzeti élet folytatásának, elrendezésének első tizede, összesen egy negyed század, nem voltak kedvezők arra, hogy a politikai-és társadalmi kapitis diminuciót szenvedett nemességben az önhelyzetére való eszmélést, a nemzet átalakult társadalmában? hozzáillő új hely, új tevékenység fölötti gondolkozást élesszék.

Negyvennyolc utáni új helyzetének szokatlanságát, bajait az osztrák uralom rovására írta, 1867-ben annak javulását, illővé válását a beköszöntött alkotmányos szabadságtól várta.

A 70-es évek vége hozza meg ez utóbbi tekintetben a kiábrándulást.

A nemzet alkotmányos életének új szaka a nemesség egyes tagjainak nevezetes politikai emelkedést enged, államban és közgazdaságban jövedelmező állásokat szerez, sokakat a választási, képviselői költekezés által, igaz, vagyonilag tönkre is tesz, de egészben véve a nemesség − annak természetesen felső, jómódú rétegét értem, mely országban, megyében századokon át tényező volt − nem tud az új életben elhelyezkedni.

Megélhetése a földbirtokon s a hivatali pályán nyugszik. Az elsőre nem kedvezők a 70-es évek rossz termései s a 80-asok hanyatló gabonaárai, sem az alkotmányos, új Magyarországnak szabad kereskedelmi, szabad ipari, vasútépítő, vízszabályozó, pénzgazdaság teremtésére egyoldalúan, szinte fanatikusan törekvő, a földet is más árúk módjára kezelő, annak különös természetét nem méltató iránya.

A hivatali pálya nem nyújt a nagyszámú nemességnek megélhetést, a megyein kívül pedig a többit, a katonait, a bíróit, a pénzügyit nem tudja kihasználni.

A jobbmódú birtokosnemességen kívül a paraszt-birtok is érzi az új idők kedvezőtlen járását, A megélhetés nehézsége, az uzsora akkora lesz a felső vidéken, hogy az élelmes ügynökök megmozdítják annak türelmes népét.

Pisztóry 1884-ben (Az osztr.-magyar monarchia statisztikája 153-156. I.) álmélkodva állapítja meg, hogy 1873 óta évenkint átlag 1000 ember érkezik tőlünk New-Yorkba s hogy e szám 1880-ban már a 4000-et meghaladja, amely számítás mai adataink szerint pedig a valóságon messze alul maradt, mert a kivándorlók száma már akkor a 7000 felé járt s 1882 óta állandóan túlment a 10,000-en. A 70-es évek vége, melyekben pénzes emberek millióit fújta el a 73-iki krach, egész társadalmunkra határkő. Ekkor lép föl máig tartó betegségének első kézzelfogható szimptomája, a népünk számával, földterületünk terjedelmével semmi arányban nem levő kivándorlás.

Kevésbbé szembetűnő volt a nemesség baja társadalmi? elrendezkedésünkben. Inkább csak maga érezte és e kényelmetlen helyzetben kezdődik föleszmélése. Elvesztett társadalmi állásának emlékei támadnak föl lelkében, hajdani földesúri tekintélyének romjai fölött kesereg, nem tud egészen belenyugodni, hogy csak földbirtokos gazda, s nem egyszersmind földesúr. A szomszéd új birtokosnál magát különbnek érzi, mert hisz ennek a föld csak pénzszerzési eszköz, neki alkotmánya, szabadsága, egyháza, nemzeti kultúrája fenntartásának biztosítéka, megőrzője, a legszentebb javak létrehozásának forrása.

A múlt hagyományainak nyomása alatt érzi, hogy a földbirtoknak, ha nem a nagyobbakhoz tartozik is, vannak természetes előjogai, melyektől elválhatatlanok bizonyos úri kötelességei. A javaknak újabb korlátlan forgalmi joga, nevezetesen a gyermekek egyenlő örökösödése, a váltó- és hiteltörvények mellett azonban nemcsak e kötelességeknek nem tud megfelelni, hanem megélhetését is fenyegetettnek látja.

Az alkotmányért, szabadságért való lelkesedést a birtokos nemességben a csalódás érzete váltja föl. Hisz gazdasági bajai, így okoskodik, azoknak a szabadelvű törvényeknek logikai következményei, melyekért romantikus lelkesedéssel, − nem tudva a 48-as mozgalomnak magyar nemzeti és szociális, a nemesség vagyoni érdekeit megrendítő oldalai közt különbséget tenni − 25 évvel azelőtt vérét ontotta. Arra nem gondol, hogy e törvényekből az adott ténykörülmények között lehetett volna a tények s nemcsak az elvont fogalmak logikája szerint is következtetést vonni. A szabadelvűség s a vele egybekapcsolt jogegyenlőség elveszti előtte varázsát, annak általános áramlatával szembehelyezkedik s régi nemesi különállásának, vagy legalább is mezőgazdasági külön érdekének valamelyes elismerését, maga sem tudja milyet, óhajtja.

Egyébként a nemesség nem áll egyedül a csalódásban a szabad kereseti társadalomnak általában remélt, de be nem teljesedett áldásaira nézve.

A hetvenes évek végén kezdődik Közép-Európában Bismarck vezetése alatt a szabad kereseti társadalom két nagy irányelvének, a nemzetközi szabad kereskedésnek és a belföldi szabad iparnak korlátozása, s alapjának, az egyéni érvényesülésnek szűkebb térre szorítása, kezdődik egy új szociálpolitikai irány, melyet a vagyonos osztály helyeslése kísér, s a kormányok hatalma támogat.

A katedra, az állam szocializmusa, melyek ezidőben támadtak Németországban, ugyanabból a forrásból fakadnak, melyből nálunk a nemesség, a földbirtokosság is óhajtásait, igényeit merítette: a társadalomban az egyén mellett a külön csoportok, a szövetségek, a testületek létjogosultságának, sőt szükségességének hitéből.

Midőn ez óhajok, ez igények a váltóképesség megszorítását, az uzsora büntetésének visszaállítását, otthont mentesítő, a földbirtok külön örökösödési jogát létesítő törvények hozása iránt nálunk nyilatkozni kezdenek, a dogmatikus szabadelvűek azonnal a reakció vádját emelik.

S e vádhoz a nemességnek egy igen tekintélyes része is csatlakozik. Elsőben is az a rész, mely a takarékpénztárakban s a közgazdaság más vállalataiban, vagy a politikai élet homokján keres kárpótlást földbirtoka rossz jövedelmezőségéért s nemesi nimbusza elhomályosodásáért. Másodszor és főleg a magyar politikai életnek azok a nem kisszámú rajongói, akik a tények és írott törvények előtt egyformán szemet hunyva, a negyvennyolcas nagy reformba mindazt beleolvassák, amit arról alkalmi célokból egyes vezető politikusok, publicisták, befolyásosabb hírlapok könnyen kezelhető, jólhangzó jelszó a lakjában kiadtak.

Utóbbiak előtt a 48-as reform a nemzetnek állami függetlensége és állami alkotmánya, valamint társadalmának szerkezete tekintetében a politikai múlttal, az előbbi társadalom minden intézményével, legfőkép pedig a nemességgel való szakítást jelentett.

Holott a 48-i törvények a jogegyenlőséget elvi általánosságban − az erdélyi uniót rendező törvényen kívül ugyanitt is csak (6. §.) közbevetőleg − sehol sem proklamálják; a nemesség intézményét − igaz, meg nem jelölve jövő célját − fenntartják, a nemesek választói jogát, minden egyéb, a nemnemesektől megkívánt kellék nélkül is, meghagyják.

A múlt század első felének reformerei mindig csak annak szükségét hangoztatták, hogy a nem-nemeseket be kell venni az alkotmány sáncai, tehát a nemesek közé, ami ugyan szószerint véve képtelenség, csakúgy, minta 48-as fölbuzdulás áradozása az egész magyar népnek megnemesítéséről a népképviseleti, a közteherviselési, az egyéni és szabad tulajdont mindenkire nézve megengedő törvények által.

A gondolatoknak e zavaros homályába pedig teles világot vet, annak, aki látni akar, maga a 48-as törvényhozó, midőn e szavakkal: „Politikai jogélvezetet azoktól, kik annak eddig gyakorlatában voltak, elvenni, a jelen országgyűlés hivatásának nem erezhetvén,” indokolja a nemesek választójogának minden más kellék-nélküli fönntartását.

A földesuraságból egyszerű földbirtokossá lett nemesség az ilyen különböző ellenhatások következtében teljesen zavarba jő társadalmi állására nézve.

Érzi külön valóját, gazdasági helyzetének, jogos érdekeinek polgártársaitól elütő természetét, a nemzetre sajátos értékét, látja a megyei törvényhatósági bizottságban birtoka által jogilag kijelölt szerepét, birtoka által továbbra is fönntartott, ha többé nem is nemesi, legalább földbirtokosi, ugyancsak közjogi természetű, virilis kiváltságát.

Ez ellenhatások okozta zavarnak, a nemesi kiváltság megszűnte által támadt új társadalomban való elhelyezkedési törekvéseknek folyománya volt az a homályos mozgalom, mely a hetvenes években egy idegen angol szót, a gentry-t honosítja meg nyelvünkben, hogy vele a régi nemesség s az új középosztály, a műveltebb és vagyonosabb földbirtokosok s a jómódú szellemi foglalkozásúak egybetartozását jelezze.

Mert a gentry szóval három egészen különböző embercsoport vélte a maga külön csoportérdekét jelölni s nem habozott, amennyiben e külön csoportok érdekei között kapcsolatot látott, a közös elnevezést elfogadni.

E három csoport: a régi nemesség, a földbirtokosság, a nem földbirtokból élő szellemi foglalkozásoknak oly sokféle pályájú embert egyesítő tarka világa, akiket egy névvel megjelölni bajos, s akiket, ha nemesek nem voltak, a régi idő honorácioroknak, az újabb, a maga alkotó tehetetlenségével, lateinereknek, a legújabb, igen tökéletlenül, művelt osztálynak nevez, mert hisz nem egyedül foglalja magában a társadalom magasabb műveltségű elemeit.

A gentry szó csakugyan három különböző törekvést takar: a nemesit, a földbirtokosit, tetszetősb néven az agráriust és végül a szellemi munkáét.

Egy név alá foglalásukat érthetővé teszi a 48 előtti ma~ gyár társadalom uralkodó rendjének egységes nemesi jellege, e rend megélhetésének, gazdasági létezésének a földbirtokon nyugvása a nemesek nagy részénél, viszont a nem földbirtokból, hanem a magasabbrendű műveltséget igénylő munkájuk után élők jelentékeny részénél, ú. m. a katonatiszteknél, a központi kormányszékek, felsőbb bíróságok, a kincstári hivatalok tisztségeinél a nemesi származás szüksége, mint előfeltétel.

A birtokszerzés, a hivatalviselés lehetőségének kiterjesztése a nem-nemesekre nem fosztotta meg a régi nemességet birtokától s nem zárta ki a közhivatalokból: így társulhatott a nemesi érdek a földbirtok érdekével, így érezhette magát a nemesi családi múlttal dicsekvő magasabb műveltségű közhivatalnok rokonnak a földbirtokos nemessel s csatlakozhatott hozzájuk gazdasági érdekénél fogva a nem-nemes új földbirtokos, magasabb műveltségénél fogva pedig a szellemi munkájából élő, szintén nem-nemes ügyed, orvos, technikus, író, tudós, hivatalnok.

Ellenben idegen maradt újabb társadalmunknak a gentry név alá sorakozó csoportosulásától az az elem, mely más társadalmak középosztályának színét-javát teszi, ú. m. a középosztálynak az ipari, kereskedelmi és pénzárúk nagyobb mennyiségével s egyben magas szellemi kultúrával megáldottak felső rétege.

Ez a réteg 1848 előtti társadalmunkban igen vékony volt, az uralkodó nemesirenden egészen kívül terült el, mint a polgári rendnek patriciátusa és német jellegénél fogva a magyar társadalom egészével laza kapcsolatban állott.

Új társadalmunkban sem emelkedett az ipari, kereskedelmi és pénzvagyon s vele a polgári középosztály kultúrája-eléggé, hogy annak színe a gentry mozgalomhoz rokonszenvvel csatlakozzék, illetőleg, amennyiben mindkettő mégis emelkedett, felekezeti ellentét gátolta a csatlakozást. Iparunk, kereskedelmünk, pénzünk a zsidóság kezében összpontosult, de szellemi kultúránkban is jelentékeny tényezővé vált a zsidóság, anélkül, hogy a vallási ellentét, a gazdasági érdekközösség, az észjárás, az ízlés, az erkölcsi értékelés egyenlősége által kiegyenlíttetett volna.

És ez az ellentét a zsidósággal a földbirtok körében sem egyenlítődött ki.

Hasonló okokból álltak távolabb e mozgalomtól azok a magasabb értelmiséget, felsőbb műveltséget, kívánó gyár-, bank-, technikai hivatalokban foglalkozók, aminőket vállalataink fokonkénti emelkedése szükségelt és létrehozott.

Ha ekként a gentry-mozgalomban, a régi nemesi s az új földbirtok s a magasabb szellemi munka tömörülésében, valamint a régi középnemesség vezetőállásának megőrzésére való törekvésben régi társadalmunk utóhatásának fő fontosságot tulajdonítunk, érthetővé teszi azt másrészt a magyar társadalom nemesi múltján kívül minden társadalom elemeinek, így hát mai jogegyenlőségi szabad kereseti társadalmunkénak is, természetes elhelyezkedési együttműködési törvénye.

E törvény szerint azok kerülnek az egyesek közös céljai megvalósításának, közös szükségletei kielégítésének munkájában, vagyis a társadalomban a vezető helyre, vezető munkához, akik a többieknél erre alkalmasabbak. A nemesség erre örökölt képességeinél, a tekintélyesb földbirtok a birtoka jövedelmeztetéséhez nélkülözhetlen mezőgazdasági tehetségeinél, a magasabb szellemi foglalkozás annál a szélesebb látkörnél fogva tarthat igényt, melyet neki szakműveltségén túl általános műveltsége nyújt.

Hogy e mozgalomból a régi német patriciátus utódai s a zsidóság magasabb gazdasági és szellemi kultúrelemei kimaradtak, e jelenséget az előbbinek teljesen át nem alakult német jellege, az utóbbinak, a régi polgárságnál gyorsabb külső megmagyarosodása ellenére is, társadalmunkban nagyon is újdon állásfoglalása, világnézetének, modorának idegenszerűsége magyarázza.

Az egész mozgalom megértéséhez azonban az a futólagos vázlat, melyet fennebb nyújtottam, nyilván nem elégséges. De magyarázatra szorul a mozgalom elnevezésének megfelelősége, valamint az új név alá sorakozó társadalmi csoport hasonlósága ahhoz az angol csoporthoz, a gentryhez, melynek nevét fölvette.

III.

Mi teszi eredeti hazájában, Angliában a gentryt? A legfogósabb kérdések egyike, melyre az angolok is különbözőképen felelnek.

Eredeti értelme szerint nemesi rendet jelent. A szónak gyöke, a „gént”, nemzetséget, nemességet fejez ki, ragja a „ry” pedig rendet. A ry ragot az angol máskor is használja a társadalom valamely rendjének megjelölésére, így mondja prelatry, midőn a praelatusok, a főpapok, yeomanry, midőn a szabad kisebb birtokosok, peasantry, midőn a jobbágyok, a chivalry, midőn a lovagok rendjét akarja érteni.

Ámde a nemességet a nobility szóval is jelzi az angol, sőt a nobility szót használja a tulajdonképi nemesség jelzésére, hogy azt a gentrytől megkülönböztesse. Nobleman (nemesember) és gentleman (úri ember) sokszor szembe állított alakjai az angol közéletnek.

Ez az angol nemesség, mely a XI. században keletkezik, teljesen elüt az európai nemességtől s ez elütő természete teszi érthetővé az angol gentryt is, mely etymologiai értelme szerint szintén nemességet jelentene.

Angliában ugyanis a nemességet, nobilityt, csak az a néhány száz főrendű család, vagy még szabatosabban szólva, ennek a néhány száz családnak elsőszülöttje alkotja, akikből a parlament főrendiháza áll, mert a másod-harmad-szülöttek s leszármazóik nem tartoznak a főrendhez, nem részesei családjuk hercegi, marquesi, earli, viscounti, bárói méltóságának, még a főrendi nevét is csak kivételképen viselik. A főrendű családok nem elsőszülött tagjainak leszármazói nem számíttatnak a nemességhez, hanem a gentryhez.

A nemesség királyi adományon, mint első szerzési címen kívül első-szülöttségi örökösödés útján szereztetik. Hivatása az országot a királynak a parlamentben adandó tanáccsal szolgálni, mely hivatási kötelesség alól a királyi engedelem sem mentheti föl. A nemesség minden tagja, bár méltóságuknak fokára nézve különböznek s a főrendi méltóság magasabb fokán állókat szertartásos elsőbbség illeti az alantabb fokon állók fölött, törvényhozói hivatásuk s a vele járó kiváltságok tekintetében egyenrangúak, latinosan inter se pares, angolosan peer-ek.

Az angol nemesség ezek szerint a nemzet igen kis töredékének, vagy 600 személynek törvényhozói kiváltságát, az ily kiváltságoltaknak egymásközti jogi egyenlőségét jelenti. A nemesi, főrendi jog, mint aktuális jog, egy családnak csak elsőszülöttét illeti, ,az illető hercegi, marques-i, stb. család többi tagjai nem tartoznak a nemességhez, hanem a közrendhez s nem viselik a főrendi nevet. Az angol nemesség eszerint a nemzet törvényhozó hatalma gyakorlására alakított állami hivatali testület, melynek tagjai nem választás, hanem születés által azok és csak időnként szemeltetnek ki királyi kinevezés által. Ennélfogva sokan helytelennek is tartják az angol nemességet e csekély számú testületben látni, miután az ősiség, a régiség nem tartoznak a mai angol nemesség jellemző vonásai közé. Csak négy nemesi család nyúlik vissza a XIII., öt a XIV. és hét a XV. századba, ellenben a nemesi családoknak majd kétharmada a XIX. században nemesíttetett. (Dodd, Pee-rage: Statesmann Yearbook.)

És mint fennebb említem, a gentry szó gyöke is nemességre utal. Csakugyan, a közfelfogás a gentryben alsóbbrendű nemességet, lesser notibily-t is lát.

Lát pedig annálfogva, mert a főrendű családok másod-, harmad-szülött stb. fiai, nem lévén főrendű neveik, címeik és jogaik s családjuknak eredeti nemzetség-nevét, nem főrendi nevét viselvén, különböző társadalmi pályákon forogván, mint a gentry tagjai, ehhez számíttatnak.

Ezeken kívül és legfőképen a gentryhez számítja a köz-rendűeknek azt a felső osztályát, mely a középkori lovagrend utódaiból, továbbá a társadalomnak azon elemeiből áll, akik a lovagokhoz hasonló módon különös szellemi képesség kimutatása által jutottak társadalmi állásukhoz, mint a papok, az egyetemi fokokkal bírók.

Ez utóbbi csoport zömét a lovagok utódai, a földbirtokosok alkotják, nem oly értelemben, mintha a lovagi jelleg, cím örökletessé vált volna. Angliában se a lovagi minőség, se a lovagi birtok nem vált örökletes, elidegeníthetlen, ősi joggá.

Angliában a fegyverforgatási, vitézi képesség kimutatása, nem születés által lehetett csak a lovagi rendbe jutni s ennek mintegy diplomájaként lovagi jelvényeket, aranysarkantyút, címert szerezni. A lovagi rend mint testület, de egyes lovag is, még inkább a király vizsgálhatta meg s avathatta föl azt, aki a lovagságra igényt tartott, épúgy, amint az egyház, az egyetemek avattak pappá, doktorrá s adták a papi jelvényeket, a doktori kalapot.

Aki a vitézi mesterség ismeretéről a vizsgán tanúságot tett, lovaggá, seniorrá, angolul Sir-ré avattatott, akik ellenben arra készültek, a seniorok mellett paizshordozók, scutarii, angolul squirek voltak s a lovagi méltóságra még csak jelöltettek, esquireknek hívattak.

Miután azonban a hűbérbirtok után teljesítendő honvédelmi szolgálatot már a középkorban meg lehet váltani, II. Károly alatt 1661-ben pedig az ily birtokokra nehezedő honvédelmi kötelességet jogilag megszüntették, a lovagi intézmény teljesen elveszti létjogát, megszűnik mint [különös jogú intézmény, megszűnik a neve is, mint egyszerű lovagi név és személyes érdemrenddé válik, minő a térdszalag-, a fürdő- stb. rend.

Ámde az angol törvényhozó az intézmény megszüntetésével nem akarta annak a családokban élő emlékét s ez emléknek jelét, a lovagi címert és annak viseléséhez való jogot is megszüntetni. Valamely családnak címeréhez való joga meghagyatott. Az udvarnagyi hivatalhoz tartozik a címelnöki hivatal (heralds office), mely a címerekről hivatalos bizonylatokat állít ki, továbbá vagyonos és érdemes embereknek címeket engedélyez. A címerek tartása egyúttal adó alá esik, melyet 30.000-nél több személy fizetett a múlt század második felében.

Így állott elő a XVII. század vége óta a társadalomnak egy rétege, melyet lovagi rendnek tekinteni többé nem lehetett, minthogy a lovagi honvédelmi intézmény s a hűbéri lovagbirtok megszűntek, de mely a közrendűek közül azáltal vált ki, hogy a lovagi múltú családok címereiket megtartották, viselték. Az ilyeneket lovagoknak többé nevezni tehát nem lehetett s azon lovagrendekhez sem tartoztak, melyek minden társadalmi vagy állami külön hivatás nélkül, az illetők szerzett érdemeik kitüntetéseként álltak fenn, mint a térdszalag-, a fürdő-rend, akik a Sir címet viselhették. Alkalmazták hát rájuk a régi lovagi .rend második fokozatának, a jelölteknek, a junioroknak esquire nevét s egyben az illetők nemzetségének múltjára való tekintettel a gentleman nevet, amire az illetőknek kiváló nemzetségből származását, mintegy nemességét a gens generosa-t jelezték. Amint a középkorban is a miles, a lovag”(angolul knight), az armiger, a lovagi jelölt (paizshordó, angolul esquire), az egyszerű lovagi tanonc (generosus) alkották a főrend után jövő közrendnek felső rétegét, együtt a gentryt.

Ez időben határozzák meg a gentryt akként, hogy a gentry olyanokból áll, vagy más fordulattal gentleman az, akinek címere van, qui arma gerit, akinek címerhez joga van, aki esquire.

E címereket Angliában nem kis becsben tartják. Köztudomású ugyanis, hogy „az angol családok legrégibbjeit, amelyek eredetüket a normann hódítás és a keresztes háborúk idejére bírják visszavinni, ezek közt az egyszerű címeres családok, a gentry körében inkább találni, mint a főrendek, a peerek között, akiknek sorait méltán árasztják el az államnak a polgári és katonai téren az újabb időkben kiváló szolgálatokat tett férfiak.” (Montalembert: De l'avenir politique de l'Angleterre. 88.1.)

Mint már fönnebb kiemeltük, a főrendek között tizenhatnak eredete nyúlik csak a XV. századon túli időbe, míg Sir Bemard Bürke vaskos kötete, az angol gentry gothai almanachja (A genealogical and heraldic history of the landed gentry, 1906.) számos ilyen családot mutat.

Másrészt azonban az esquirek, a lovagi rend második fokozatához már régóta nemcsak azokat számították, akiknek címere van, hanem a szellemi mesterségeket a vitéziekkel egyformán értékelve, azokat is, akik a papi rendbe, az egyetemeken a tudósok közé, az ügyvédi karban jogvédőkké felvétettek, szellemi képzettségük alapján szakjukban mestereknek elismertettek, diplomát nyertek, mintegy lovaggá üttettek.

Ez a folyamat már Erzsébet királynő idejében kezdődik, amidőn egy akkori író, Sir Thomas Smith szerint „minden törvénytudó, minden egyetemet végzett, szabad művészetet gyakorló, szóval aki testi munka nélkül élhet, szabad idővel rendelkezik, a gentleman állásával, tekintélyével és kötelességével bír, master-nek (magister) hívandó és gentlemannak tekintendő”.

A magasabb képzettségnél fogva kerültek természetesen a gentry körébe a fontosabb hivatalok viselői, a hadsereg tisztjei.

A nagyobb vagyon szabad időt, magasabb műveltség lehetőségét engedvén, a társas érintkezés finomságét megkönnyítvén, birtokosát a közvélemény szerint kényesebb erkölcsi kötelezettségek terhelvén, mint azokat, akik foglalkozásukhoz hozzá vannak láncolva, a gentry még inkább kiszélesbült mindazon gazdasági foglalkozásúak által, akik nagy vagyon, vagy jövedelem mellett magas szellemi színvonaluk, jónevelésük, erkölcsi kifogástalanságuk által egyenlővé lettek a gentry többi elemeivel s mindazon politikai és társadalmi kötelezettségeket elvállalják, melyekre a társadalomnak e rétege a maga fölényes állását alapítja.

Így egyesül tehát a gentryben bizonyos nemesi elem, a régóta címert viselők családjai útján, a szellemi tudományokban tudós testületek által ismert tanultságú, továbbá a gazdasági élet vezető polcain álló magas műveltségű elemekkel.

Mindannyinál a vagyonnak, a jólétnek magasabb foka van jelen, mely túlnyomólag földbirtokon nyugszik, de az egész társadalmi csoportnak jellegét megadó földbirtokos-gentry (landed gentry) mellett van más gazdasági alapon álló város-(town) gentry is.

E különböző elemek egyesülését lehetővé tette földbirtokos, lovagi és tudós elemek sok százados egyenjogú együttműködése az iparos és kereskedő elemmel a parlamentben, ahol tulajdonkép utóbbinak volt számszerű túlsúlya, továbbá a megyékben, melyek az iparos elemektől nem voltak zárt városi szervezet által úgy elkülönítve, mint nálunk a múltban, sőt még a jelenben is. Városok, mezővárosok, ahol az iparosok, kereskedők éltek, ha nem is kivétel nélkül, a megyék kiegészítő részei voltak.

Mi teszi mindezen elemeket eggyé, mi által határolódnak el a társadalom más tagozataitól? meg lehet-e a gentryt határozni? Gneist azt hiszi, nem.

A gentryt alkotó esquirek és gentlemanek oly önálló emberek, így szól Gneist (Adél u. Ritterschaft in England, 1853. 7. 1.), akik a járadékokból vagy tekintélyes (respectable), foglalkozásból élnek, többet róluk mondani nem lehet, nincs történész, nincs jogász, aki a gentryt meghatározni tudná.

Amiben Gneistnak teljesen igaza van; a történészt illetőleg azért, mivel ez az örökké változónak megállapításával foglalkozik. Érdeklődésünk pedig épen arra vonatkozik, mi a gentry állandóan, mi ma? és a gentryről már Erzsébet idejében az volt a nézet, hogy az a társadalomnak vajmi bizonytalan, szorosan körül nem határolt tagozata.

De igaza van a jogászt illetőleg is; mert a jogász Blackstone mást nem tud a gentryről mondani, minthogy gentleman az, akinek címere van, ami családjának előkelőséget (gentility) kölcsönöz. Olyan csakugyan a gentrység, mint aminő Rómában az ősi patriciátus mellett a vagyonosság folytán kifejlett, Blackstone szerint „polgári nemesség” volt. Ez ugyanis a jus imaginum által különböztette meg magát, melynélfogva az, akinek legalább egy őse magas, curulisi hivatalt viselt, házában ennek képmását, szobrát fölállíthatta.

De ki hinné, hogy az angol gentryt a címere, ami minden tagjának nincs is, a római optimatest, nobilist az ősök képtárának joga által megértette, meghatározta?

Csakhogy a történészen és jogászon kívül más is hozzászólhat ahhoz, mi teszi a társadalmi szerkezet valamely tagozatának lényegét.

Ehhez nem szükséges egyéb, mint annak a tevékenységnek, munkának, melyet egy ilyen tagozathoz tartozók a társadalom többi tagjai mellett végeznek s annak a megbecsülésnek meghatározása, mérlegelése, melyben ezek amannak tevékenységét részesítik.

Hiszen van a csak normatív elveket kereső jogász, a csak okozati kapcsolatokat kutató történész mellett az emberek alkotó, produktív munkájával foglalkozó psychologia, van társadalombúvárlat, van célokkal, értékekkel foglalkozó erkölcstan is, melyektől feleletet várhatni.

A jog egyenesen nem vonja szabályozása körébe azt a munkát, azt a tevékenységet, melyet a gentryhez tartozók kifejtenek, hisz ez mindegyiknél különböző is, és a gentry különböző elemei épen azáltal egyesülhettek külön munkájuk mellett közös munkára is, mert a jogkülönbségek szétválasztó korlátai közöttük leomlottak.

A gentry ép az által lehetséges, hogy a jog nem szabályozza társadalmi és állami hivatását, munkáját, s létezése fölött a jognál is erősebb hatalom, a gazdasági és szellemi vagyon képződésének és megőrzésének törvénye dönt, ez a törvény a nagyobb gazdasági s a nagyobb szellemi vagyontól, a vagyonilag, értelmileg magasabban állótól, az erkölcsileg embertársaik fölött nagyobb hatalommal rendelkezőktől jogilag meghatározhatatlan, közérdekű tevékenységet kíván s ennek teljesítésétől függ a gentry létele, a gentlemanségre való igény.

A gentry tehát a nagyobb vagyoni módon nyugszik, ez kapcsolja egybe, adja meg a lehetőséget, hogy mezőgazdák, gyárosok, kereskedők, bankárok, a magasabb szellemi foglalkozások emberei ily közérdekű, nagylelkű, önzetlen tevékenységre egyesüljenek s köztük a családi ősiségnek, a különleges szellemi hivatásokhoz kapcsolódó intellektuális felsőbbségnek, a messzelátó üzleti erőnek érzete e közös, nagy erkölcsi értékű munkában kiegyenlítődjék.

A társadalom nem a leszármazás, nem a különös rendi hivatás, nem a szabad versenynek rostáló munkája által alakítja ki a gentryt, hanem a magasabb vagyonnal járó kötelességnek az illetők öntudatára jutása által.

A gentry kiemelkedés az ősi vér bálványimádásából, a külön hivatások rendi, céhszerű elzárkózásából, a szabad kereseti, szabad versenyre alapított társadalom rideg önzéséből. A gentry a társadalom nagyobb vagyonú, nagyobb jövedelmű -elemeinek egyesítése önzetlen, közérdekű munkára.

A gentry nem születési rend, minő a nemesség volt, nem hivatási, minő a papi, az ügyvédi, az orvosi rend, a gentry vagyoni rend, melyben a legkülönbözőbb foglalkozású, nagyobb módú elemek egyesülnek, közérdekű munkára, felebarátaik céljainak önzetlen szolgálatára az állami és társadalmi életben. A noblesse oblige elvét a fortune obligne elve váltja föl. Nemcsak a nemesi származás, a vagyoni is kötelez felebarátaink iránt.

De honnan származik ez erkölcsi elveknek gyakorlati, a létben ható, látható ereje? Melyek azok a közérdekű munkák, melyek a gentry lét-alapját alkotják? Ez erkölcsi elveknek akkora ható ereje nincs, hogy az embereket ily munkára egyenesen hangolják s egy külön társadalmi csoportba egyesítsék. Korszakos vallási, eszményi felbuzdulások, nagy közszerencsétlenségek kellenek ehhez. Rendes körülmények közt közvetett okok idézik elő a nemes fejleményt. így keletkezett az angol gentry is.

A XVII. századnak második fele óta a képviselők nem húznak díjakat parlamenti szolgálataikért. Előbb napidíjak illették, melyeket a küldő megyék és városok tagjai fizettek. £zért vonakodott sok város a királyi meghívókat elfogadni, amelyek őket képviselő küldésre szólították.

Aki ingyen, a közért ilyen szolgálatot teljesít, az előkelő ember gentleman. De természetesen ily áldozatot csak attól követelhetni, akinek hozzá módja van s a XVIII. század elején törvény határozza meg a vagyont, mellyel a választandónak bírnia kell. A megyékben 600, a városokban 300 font évi jövedelem kívántatott s ebből eredt az esquire-ség közönségesen elfogadott értelme, hogy minden gentleman esquire, akinek 300 font évi jövedelme van.

Hasonlóképen kötelezik a törvények a vagyonosokat a megyei, városi tisztségeknek ingyenes viselésére és a nagy terhet elviselhetővé teszik azáltal, hogy a közhatalom kezelését számos ember közt osztják meg, s ekként egyikre se jut akkora teher, melyet magánügyei mellett el ne végezhetne. Némelyikökre ugyan valóságos, rendes, nagy hivatali teher nehezedik. (L. Fr. v. Holtzendorf: Ein englischer Landsquire 37. 1.) A megyék, a városok vagyonosabbjai ekként szolgálják önzetlenül az illető vidék közönségét s lesznek ezáltal gentlemanek, valamint nálunk is hajdan a rendes tisztviselőkön kívül a megyék fontos ügyeit intéző táblabírák, megyei urak. Széchenyi Blick-jében egyenesen mondja, hogy a táblabírói cím „mit dem englischen Esquire vielleicht am náchsten zu aquipariren ware.” (Blick, 47. 1.)

A gentleman-ség ekként közvetve az érvényben levő törvény és szokásjog eredménye, mely a megyei és városi elemeket ingyenes parlamenti, megyei, városi szolgálatra kötelezte s mindenkit a gentlemanséghez, gentryhez tartozónak tekintett, aki ily nobile officiumokban forgolódott, csakúgy, amint Rómában nobilisnek az olyan nem-patricius családbelit, aki; vagy akinek elei curulisi hivatalt viseltek.

A köz érdekében való ingyenes szolgálat az egyházi életben, a közjótékonyság, a közművelődés, a közgazdaságnak nemzeti, közérdekű ügyeiben szolgáltatta a további alapot s nyújtott a címertelen elemeknek is bő alkalmat a gentryhez tartozás megszerzésére.

A jogilag határozatlan gentry ilymódon állott s áll fenn s működése döntő Anglia politikai és társadalmi életére.

Finom megfigyeléssel mondja Freeman a nemességről írt összefoglaló áttekintésében (Encyclop. Brittannica), hogy „Rómában egy új, részben patrícius, részben plebeius nemesi rend nőtt föl, melyre a nemesség, nobilitas név tulajdonkép illik. A régi patriciatustól abban különbözött, hogy az új nemesség kiváltsága merőben érzelmen nyugodott, vagy szabatosabban azt lehetne mondani, nem is volt kiváltsága. Tagjainak hiányzott a jogi kiváltsága polgártársai fölött. Társadalmi kapcsolatban voltak a főhivatalok s a politikai hatalom megtartására. Még őket a jognál fogva megillető teljesen tiszteleti jellegű kiváltságuk is senátori hivataluk járulékát alkotta.

Az angol gentry előkelősége, hatalma is nem egyenes jogon, hanem érzelmen nyugszik, melynek távoli alapját azonban a jognak imént érintett rendelkezései adják.

Ugyanilyen jellegűnek tekintik a gentry fennállására az angol örökösödési jogot, mely az elsőszülöttség és a végrendelkezési szabadság által a családok vagyoni erejének szétforgácsolását megakadályozza és a társadalomnak ezt a főrend után következő fontos rétegét azon a gazdasági színvonalon bírja tartani, amely politikai és társadalmi hivatása betöltéséhez, munkássága végzéséhez nélkülözhetetlen.

De ez örökjog, névszerint az első-szülöttség, ingatlanokban, a végrendelkezési szabadság mindennemű javak tekintetében szintén nem kiváltsága a gentrynek. Minden angolra egyformán érvényes jog ez, s csak kivételkép, nemzeti, felekezeti fanatizmusból vonatott meg a végrendelkezés szabadsága s az elsőszülöttségi jog alkalmazása 1701-ben az ír katolikusoktól, hogy azok földbirtokosait az egyenlő osztály által vagyonilag ártalmatlanná tegyék.

A gentry ezek szerint az angol társadalomnak a főrendhez, a nemességhez közelálló, a középosztályból kiemelkedő rendje, mely a főrendnek másod-, harmadszülött gyermekeit, egy régi családi és közéleti múltú földbirtokosságot, magas szellemi és gazdasági foglalkozásúakat egyesít. Az arisztokráciához is számítják, zömének ősi elemeinél fogva a nemességhez is, de mivel a gentryhez-tartozás se királyi adományon, se örökjogon nem nyugszik, előnévvel, címmel nem jár, kiváltságokat nem ád, nemességnek a szokott értelemben nem tekinthető, hanem merőben a társadalom mindenkori közérzülete által fenntartott, nagy szellemi és erkölcsi értékű köztevékenysége miatt megbecsült külön rendnek.

Az előnev, a.cím hiánya különbözteti meg a király-kinevezte lovagoktól is, akik e méltóságot élethossziglan viselik és Sir címmel szólíttatnak meg, továbbá a baronetektől (bárócskák), akik hasonlókép Sir címmel élnek s méltóságukat utódaikra átszállítják. A genealogikus könyvek a baroneteket és lovagokat a peer-ekkel együtt mutatják ki, mint címet viselő osztályokat (titled classes) s elkülönítik a gentrytől.

A gentryhez tartozók nevök előtt semmiféle címet nem kapnak, a nevök után tett függelék, esquire, nem cím, mint p. o. a lovagok, baronetek neve elé tett Sir, − mert cím Angliában csak méltóságot viselőknek jár, − hanem egyszerű megtisztelő név (name of worship). A gentryhez tartozó úrnak levélcíme egyszerűen: John Paget, esquire, a nejéé, ha az nem főrendi születésű esetleg, egyszerűen Mrs. John Paget, világért sem lady.

Az angol gentry valóságban a szellemi arisztokrácia egy neme, az, amit az intelligencia gyűjtőnevével jelzünk, a nemzet erkölcsi, értelmi, gazdasági életföltételeit megértő, azokért önzetlenül működő intelligencia, mely uralmát, vezető állását csakis hagyományos vagyoni függetlensége és hagyományos közerkölcse által tartja fönn.

A gentrynek ugyanis hagyományos régi magva van, a középbirtokosság legfelsőbb, legvagyonosabb rétege és hagyományos közerkölcse, melyet a régi vitézi és tanult hívatásúak alakítottak. Ezáltal a hagyományosság által hasonlít a nemességhez, melyet már Aristoteles öröklött vagyonra és öröklött erényre, jelességre vezetett vissza.

Különbözik azonban és pedig lényegileg a nemességtől azáltal, hogy nem zárt születési rend, hogy hagyományos vagyonosságát, jelességét önerejével, nem jogi kiváltsággal, a közönséges jog adta eszközökkel biztosítja.

IV.

Miben hasonlít ezek szerint az újabban gentry név alatt sorakozó magyar társadalmi réteg az angolhoz? Mi volt keletkezésének részletes oka? Van-e jogosultsága és jövője a nemzet közéletében? Avagy egy letűnt kor föltámasztásának, kísérlete?

Az angol gentry mai formájában az 166 l-i 24. parlamenti végzeménynek köszöni létét, mely a lovagbirtokokat, a mai gentry fészkeit, minden hűbéri kötelesség alól fölmenti és azokat más szabad birtokkal egyenlővé teszi, a közönséges jog alá helyezi. A lovagbirtok ugyan előbb sem jelentett ősi, nemesi, adómentes birtokot, a magyar nemesi birtok értelmében, mert el volt idegeníthető, föl volt osztható, a hűbéri terheken fölül még adó alá is esett. 1661-ben azonban teljesen egyenlő lett más birtokkal.

A hadsereg, miután a hűbéri lovagi insurrekció 1640-ben a skótok elleni háborúban a mi nemesi fölkelésünk győri kudarcához hasonló balszerencsével végződött, Cromwell óta mindinkább toborzott sereggé vélik s az egykori lovagi birtok tulajdonosai más szabad birtokokkal együtt csak a megyei militiális szolgálatot teljesítik, melynek inkább belbiztonsági, mint honvédelmi feladat jut.

A gentry, a lovagi külön hadi terhek alól 1661-ben mentesíttetvén, hivatása a parlamentre s a megyei életre szorul, hol azonban többé nem mint jogilag megkülönböztetett rend, hanem mint a legjobb, legműveltebb megyei és városi elemek csoportja teljesít közkötelességeket.

A lovagi rend s a tudós, továbbá a városi rend közt fönnálló jogi különbség is megszűnt ezáltal. Akiket az esquirek és gentlemanekkel, a lovagi rend e tagjaival már VIII. Henrik óta egyenlőknek tekintettek, a városi honoráciorokat, úgymint a bankárokat vagy kereskedőket, a városi főtisztviselőket, szellemi foglalkozásúakat, azok most annyiban válnak velők eggyé, esquirekké, szintén a gentryhez tartozókká, amennyiben a megyei önkormányzatban részesülni kívánnak s oda bejutnak. (Gneist: Engl. Verfass. Gesch. 621., 622. I.)

A magyar gentry alakulási kísérlete hasonlóképen egy törvényhozási eseménnyel áll kapcsolatban, mely nálunk azonban 1848-ban, tehát majdnem 200 évvel utóbb következett be, mint az, mely Anglia mai gentryjének alapját szolgáltatta. És mily elütök a mi 48-as törvényhozásunk előzményei az angoltól I

Az angol gentry azáltal nyerte mai jogi kiváltság nélküli jellegét, hogy a magvát-tevő, fényét-kölcsönző lovagi birtokosok, a birtokos gentry fölszabadult személyes és pénzbeli terhek alól s a közteherviselés áldásában más polgárokkal egyenlően részesült, birtoka teljes szabad birtok (free and common socage) lett.

Ellenben a 48-i törvényhozás előnyöktől, nagy kiváltságoktól fosztotta meg a magyar nemességet. Közterhet addig nem viselő birtokát adó alá vetette, tulajdona egy részét, kárpótlás ígérete mellett ugyan, de ennek megfizetése előtt, kisajátította, midőn jobbágyainak az úrbérköteles telkeket tulajdonába adta s az úrbéri szolgálatot, a robotot a törvény kihirdetése napjától fogva egyszerre megszüntette s egyben a földbirtokos nemestől a bírói és közigazgatási, úgynevezett úri hatóságot elvette.

A nemesi honvédelmi kötelesség majdnem századok óta papíron maradván, mind e kiváltságok anomáliákká lettek ugyan, ámde a nemesség polgári és politikai élete ez anomáliákhoz volt alkalmaztatva, ezek közt kellett lefolynia, egyenesen rajtuk nyugodott. Elvesztésük, vagyis a nemességnek a jogegyenlőség alapjára helyezése, gazdasági létének megingatását, mert új, bizonytalan, átmenet nélküli, elő nem készített alapra helyezését jelentette.

Az angol gentry a lovagi és egyébb birtok jogegyenlősége által 1660-ban fölszabadult, ellenben a magyar nemességet az 1848-iki törvényhozás a közteherviselés igájába s az őt addig jog szerint megillető munkaerő hiányában való gazdálkodás kényszerhelyzetbe juttatta, mely utóbbiból a robot késői kárpótlása miatt csak évek múlva tudott kiemelkedni.

A magyar nemesség gazdasági léte rendült meg, mihez tíz éven át, 1861-ig, Erdélyben mindezideig, az osztrák örökösödési rend is hozzájárult, mely nemcsak a magyar nemesi rend létalapját, az elidegeníthetetlen ősi birtok elvét törölte el, de a vagyonnak a családban-maradását is megnehezítette.

Az angol gentry ellenben 1660-ban fölszabadulva a hűbéri birtok korlátozásai alól, az angol közönséges jog intézményeiben, mint a primogeniturában, s a szabad végrendelkezési, helyettesítési jogban a maga erősítésére új eszközöket nyert.

Nem kevésbbé különböztek a két társadalmi jelenség előzményei.

Az angol lovagi és polgári rend közt nem voltak azok a mélyreható különbségek, mint amelyek nálunk nemest és polgárt ellenségekké tettek. A lovagi rend először is részes volt a közterhekben, sőt azokat kétszeresen viselte, továbbá a polgári renddel századok óta együtt működött a parlamentben, a közigazgatási és bírói székeken nem volt úri hatósága, nem volt robotja, szóval nem voltak a nemesihez hasonló kiváltságai.

E helyett nálunk a polgári rend az országgyűlésnek csak mint hamupipőke, egy szavazattal volt a tagja, a nemes vármegyén pedig teljesen kívül állott: kívül állott nemcsak a nagy jogkülönbségnél, hanem érzületi, nemzeti különbségnél fogva is. Ám a 48-i reform egybefoglalja a megyei és városi elemeket a képviselőházban, vagy ahogyan a törvény mondja, a képviselőtáblán, de a mindennapi életben a vármegyén s a városokban továbbra is külön hagyja őket s e rendi szétválasztás hiányairól 60 év után sem gondolkodik a közvélemény.

Ki tagadhatná mindazáltal, hogy a magyar nemzet életét az utolsó századokban, bármennyire lehanyatlott is az nagysága előbbi fokáról, a nemesség vezette keresztül a világtörténelem örvényein, tartotta meg úgy ahogy a német és török ellenség támadásai ellen.

A szegény jobbágy verejtéke, a polgár sürgölődése, a papság, a tanítóság, az írók, a többi szellemi foglalkozásúak sugalló ereje a nemesség vezető idegmunkája nélkül szét hagyták volna esni a nemzetet.

Bármily szűkkeblű volt a nemesség, bármily korlátolt, csak az idegen dinasztia elleni védekezés és a rendi érdek szempontjáig terjedő a látköre, nagy irányító képességre tett szert s ebben hasonlított az angol gentryhez. Míg azonban az angol gentry kebelében megyei urak, országos, parlamenti férfiak, két-három világrészben megfordult, szolgálaton kívüli hivatalnokok, katonatisztek és utazók, egyetemet végzett papok, előkelő ügyvédek, visszavonult bankárok, világkereskedést folytatott, vagy vállalatokat vezetett üzletemberek változatos intelligenciájából és egynemű illedelmi, egynemű esztétikai, egynemű erkölcsi mértékével épült föl a gentry-típus, addig a mi nemességünk típusa, noha vezető értéke viszonyaink közt kétségtelen, változatosság-nélküli, egyszerű, sőt az alsóbb nemesség nagy számánál fogva illedelmi, esztétikai, erkölcsi színvonal tekintetében részben kezdetleges, nyers marad.

Pulszky jellemzése, midőn 1833-ban külföldről visszatér s Pozsonyban az alsó-táblát, a magyar köznemességnek közszereplési helyét a francia Conslituante-al egybehasonlítja, igen találó az angol gentry és a magyar középnemesség külön-külön szerepének értékelésére nézve is. „Amannak színjátszóit az egész világ megbámulta, a mi országgyűlésünk a világ egy kis zugában van, színészei jól játszanak, a nézők azonban csak egy kis nép ifjai: a nép maga csekély részt vesz a játékban. Pedig itt is nagy talentumok mutatkoznak, de mintha a végzet a forradalmat csak házi színpadon akarta volna előadatni.”

A nemzetnek e vezető rendje, körülbelül egy negyedszázaddal a nagy átalakulás után, a Deák-párt és baloldal fúziójával kapcsolatban, kezdi új helyzetét igazán fontolóra venni.

Nem gondol, nem is gondolhat azoknak a kiváltságoknak feltámasztására, melyeket önmaga temetett el. De látja, hogy a jogegyenlőségnek akkor már minden irányban, intézményesen kialakult világa nemcsak vezető állását, hanem csupán társadalmi életszínvonalának megőrzését is lehetetlenné tenni látszik.

Keresi, nincsenek-e a jogegyenlőség elvére alapított állami és társadalmi rendnek olyan intézményei, melyeket állása megerősítésére fölhasználhat, illetőleg vajon ez új társadalom jogegyenlőségi elve, azt is erőszakkal egyenlővé teszi-e, amit a társadalom változhatatlan természete különbözőnek kíván?

Első tekintetben az egyesülés, a szövetkezésre gondol; a váltójogi, a magánjogi igazság különbsége, a kereskedelem külön joga, az ingatlanok szerzésének az ingókétól a jogegyenlőségi társadalmakban is elismert eltérő módja a másik tekintetben nyújt neki támpontokat.

Így jut az angol gentry gondolatára, mely Európának legrégibb szabadkereseti, jogegyenlőségi társadalmában kiváltságok nélkül századok óta visz vezérszerepet.

Nem elemezi részletesebben a gentryt; annak homályom képzetével indult útjára, s mivel az angol gentry gazdasági alapja is a földbirtokban nyugszik, elsőben a földbirtok érdekeinek jobb fölkarolását sürgeti.

Asbóth János értékes essay-jében: Három nemzedék (Megjelent 1873-ban, újra: Irodalmi és politikai arcképek 1876. 31. 1.) azonosítja tudtommal elsőben a magyar középnemességet az angol gentryvel, azt azonban itt még csak a főnemesség és köznemesség ellentétes érdekének szempontjából tekinti, míg, egy későbbi, sok igazságot meglátó munkájában (Magyar konzervatív politika, 1875. 179. lap) a köznemesség és főnemesség érdekeinek szolidaritása lebeg előtte, − az ellenkező irány a múltnak hagyománya csak, − mely érdekek ma már nem lehetnek egyebek, mint a magyarság érdekei.

Az 1875-i fúzióhoz kapcsolódik egy konzervatív párt alakulásának kísérlete, melynek egyik jelensége a mezőgazdasági érdekek körül való csoportosulás és a középbirtokosságnak gentry néven emlegetése.

E jelenségek 1878 után mutatkoznak erősebben, addig a gazdasági kiegyezés Ausztriával, az orosz-török háború, Bosznia foglalják le a nemzet érdeklődését.

Az új középbirtokosok megnemesítése alkalmából megkezdi a Pesti Napló (1879 január 28.) a nemesség bajait, (márc. 29.) a váltó, az uzsora pusztításait vázolni, Nagy Ferenc a Thimesben állást foglal a vállóképesség megszorítása mellett, a Nemzeti Kaszinóban gr. Károlyi István az arisztokrácia szerepéről toasztozik, gr. Károlyi Sándor az Országos Gazdasági Egyesületben ankétet indítványoz a mezőgazdasági bajok megállapítása végett, melynek tárgyalásai közzé is tétettek öt nagy füzetben. Az 1879-i székesfehérvári országos kiállításon értekezletet tartanak a mezőgazdák s gr. Dessewffy Aurél elnöklete alatt végrehajtó bizottságot küldenek ki.

Ez agrár és arisztokratikus törekvések sokaknak fölöslegeseknek látszanak. Hisz, úgy vélik, az országgyűlés mindkét házában csaknem kizárólag a földbirtokos-elem uralkodik, elfeledve, hogy parlamentünket csak a közjogi, magas politika érdekli, ami ellenben ehhez az alapot szolgáltatja, a gazdasági és szellemi kultúra, az egész társadalom természetes, belső rendje, csak igen mellesleg.

Erélyes hangok védik az agrár érdekek gondozásának szükségét. Midőn Porzó eleven tollával a „Van úr” portáját a „Volt úr” portájával oly szemléltetően szembeállítja (Pesti Napló, 1879 aug. 10., 11.), csodálkozhatni-e, ha Melczer Gyula a mezőgazdák nevében fölkiált: „Fölébredtünk, kiábrándultunk, jelezni akarjuk, hogy létezünk… tömörülni fogunk … anyagi érdekeink védelme körül.” (Pesti Napló, 1879 jún. 11.)

A gazdák első tanácskozásainak eredménye az emlékirat a mezőgazdaság bajairól, nem lép azonban még a szociálpolitika mezejére, a gazdasági technika körében marad s mellett, adminisztratív és kormányzati reformokat, így külön földmívelési minisztériumot sürget; inkább teszi ezt az Országos Magyar Gazdasági Egyesület ankétje, amennyiben a gazdasági munkásügyre is kiterjed, csakhogy minden méltányos szociálpolitikai érzék nélkül. (L. Pólya Jakab: Az újabb agrármozgalom. 1884. 13. l.)

Már 1880-ban föltűnik a szociálpolitikai irány is, az örökösödési rendszer, a váltó mindinkább vizsgálat tárgyává lesznek (Pesti Napló, 1880 január 10., 13., 14.) s felmerül a földbirtok különjogának gondolata. (Pesti Napló, 1882 július 6.)

A pártok, bár földbirtokosokból állnak, írja a Sopronmegyei Gazdasági Egyesületnek gr. Széchenyi Kálmán, (Pesti Napló, január 6.) nem törődnek a nemzet gyakorlati szükségleteivel, hanem uralkodni vágynak. A köznemesség mentéséről nem gondoskodnak, pedig már fuldoklik. Angliára hivatkozik, ahol, mint ugyan nem elég szabatosan mondja, a földbirtokosok birtokukat mintegy haszonbérben bírják a koronától és bérenként az államnak magasabb politikai és társadalmi munkáit végzik.

Simonyi Iván nem látja oly új társadalmi osztály megerősödését, amely a gentryt − alatta nyilván a birtokos nemességet érti − és a városok volt polgári osztályát a politikai működésben felváltani bírná. Részletesen, sokhelyt éles látással, sokhelyt elfogult szenvedélyességgel is elemezve társadalmi szerkezetünket, főcélnak tekinti „a középosztály süllyedését megakadályozni és őrködni, nehogy a romlás a többiekre kiterjedjen, mindent elkövetni, hogy a politikai jogok gyakorlatára képes új rétegek képződjenek.” (Havi szemle, 1880. VII. köt, 262. 1. külön lenyomatban is Nemzeti tragikomédia. 1880.)

Az antiszemita politikusnak a gentry-t illető e fejtegetéseit természetesen gyanakvással vették s fölötte napirendre térhetni véltek az aktuális politikusok, akik a lappangó zsidóellenes érzület szításától az ország békéjét, a kormányzó párt szilárdságát féltették. De társadalmunk bajai fölött ezért nem. szűnik meg az általános panaszkodás.

„Szegényedünk, pusztulunk!… Finis Hungariae! − ezt a nótát halljuk ma hajtogatni ezer alakban…” így kezdi meg ez irány ellen cikksorozatát Láng Lajos 1801 januárban az Ellenőr hasábjain, melyet A társadalmi deficit cím alatt külön is közzé tesz. A cikksorozat élénk polémiát kelt.

A Smith Ádám iskolájának szempontjából és merőben vagyoni oldaláról nézi társadalmunkat, s annak is csak egészbeni vagyonosodását keresi, a vagyonmegoszlást nem részesíti elég figyelemben. A vagyon alapján álló, de különböző szellemi és erkölcsi értékeik, javaik által képződő osztályokat a társadalmi, politikai célok szempontjából pedig éppen nem mérlegeli.

A vagyonosság szempontjából azután a gentry bajait − mely szó alá ő is a nemesi középosztályt foglalja − nem az új közgazdasági és politikai élet következményének tartja, hanem abban látja, hogy ez az osztály kevesebbet keres, mint amennyit kereshetne, hogy nem bír elég gyorsan alkalmazkodni a szabad munka, a szabad verseny, a jogegyenlőség elveire alapított társadalom követelményeihez, melyektől pedig eltérni, a múlthoz visszatérni lehetetlen. „A gentry nem értette meg korát. A termelő, a szerző munka a XIX. századnak nemcsak hatalma, de morálja és poézise is.”

A gentryben egyszóval a polgári munkát lenéző, kiváltságaira gőgös nemes alakja lebeg előtte, aki iránt méltán nem érez rokonszenvet. Azt azonban már nem keresi, hogy Smith Ádám hazájában hogyan uralkodhatik századok óta s lehet vagyonos az a gentry, mely mint középnemességünk, minden nagy különbségük ellenére, szintén ősi hagyományok forrásából meríti erejét s inkább örökölt, mint szerzett vagy épen szerzésben levő vagyon árnyékában tölti el nemes otiumát a nemzet közérdekű ügyeivel.

Láng csak akkor lép közelebb a gentry nép alatt kezdődő homályos mozgalomhoz, midőn Szontagh Pál, a képviselőház alelnöke, egy szép levélben a „generosa gens-t” Láng ellen védelmébe veszi. A távozó és az érkező Magyarország című válaszában (Társad, deficit 90. 1.) kifejezi abbeli nézetét, hogy a gentry, mint osztály, mint örököse ugyanazon érzelmeknek, melyek őseiket jellemezték, el fog enyészni, de ezzel nincs az mondva, hogy ugyanazon családok utódai, melyek ma az uralkodó osztályhoz tartoznak, ne tartozzanak jövőben is az uralkodó családokhoz. Igaz ugyan, hogy a jövő uralkodó családja nem lesz többé kizárólagosan a mai gentry, kénytelen lesz magába fogadni és áthasonítani mindazt, mi a polgári vagy a még alantabb társadalmi osztályokból munkája és értelmisége által magának érvényt tud szerezni” (u. o. 91. 1.).

A csalódott nemesség fájdalmas érzéséből s a kiváltságnélküli, mindenkitől munkát kívánó, s minden munkát megbecsülő új társadalom parancsoló kényszeréből kialakuló új uralkodó osztálynak igen homályos sejtése az mindenesetre, mely itt Lángnál megvillan. Csak Angliához kellett volna fordulnia, hogy minden magasabbrendű munkát egy hagyományos múltú társadalmi csoportban, a gentryben kialakulva, a kasztszerűség jellegétől menten, mint az angol nemzet, uralkodó osztályát megtalálja.

Mert „ez uralkodó osztály is elzárkózó és szorosan körülhatárolja magát”, mint Taine oly világosan leírja és okát adja. (Notes sur l’Angleterre 191. 1.) „Thackeray, minden iratában megrajzolta és keserűen gúnyolta a társadalmi gyepüknek e rendszerét, az alsóbbak kapaszkodását, hogy rajtuk átmásszanak, s a felsőbbek buzgalmát az eltorlaszolásban … Azt hiszik, hogy az iparos, a kereskedő, a pénzember, aki naphosszat a nyereségre s a nyereség részleteire kénytelen gondolni, nem gentleman, nem való az illető vidék társaságába. Nincs meg hozzá a nevelése, nem érti a nyelvét, az eszméit … nincs benne önzetlenség, nincs magas, nemes gondolkodása, melyek a vidék főembereiben szükségesek; nem tud magáról megfeledkezni s a közre gondolni. Vezetni pedig egyedül ezen a jogcímen lehet; ennélfogva az ellen bizonyítékig félretolatik és családját az uralkodó családokba be nem veszik.” „Ezek vannak otthon, ezek teszik az első lépést, hogy az újonnan érkezettet elfogadják. Ha egy gazdag ember földet vásárol, nem szükséges, hogy erőlködjék és bemutatkozzék; ha értelmiség, modor, jellem tekintetében gentleman, két hét alatt híre megy ennek s a szomszéd családok maguktól fogják fölkeresni.”

Csakhogy az angol gyepük, mint a fentebbiekből is látszik, másfajták mint amelyekre Láng gondol, melyeknek áttörését várja. Nem a kiváltság, nem a származás gyepüi azok, annyira nem, hogy Angiiénak egy más alapos ismerője, Montalembert szerint (De l'avenir politique de l'Angleterre 67. I.) .”az angol nyelvben a mésalliance-nak nincs hasonló, szava, ép-oly kevéssé, mint a parvenu-nek s az eszmét, melynek kifejezője, az angol erkölcs, szokás nem ismeri.” Lángnak azonban igaza volt annyiban, hogy a gentry név alatt be nem vallott törekvések is lappangtak, hogy nemességünk maga legkevésbbé értette át, minő helye legyen az új társadalombán 8 azoknál, akik a gentry nevet hangoztatták, nem egyszer a származási kasztszerűség érzete dolgozott s a gentry név mögé inkább bátortalanságból húzódtak. Az ország túlnyomó része szóval, elvben, ha tettel nem is, szabadelvű, demokrata volt a nagy nyilvánosság előtt, konzervatívnak, arisztokratának lenni bevallottan majd senki sem mert közvéleményünknek nyájszerű természeténél, pártpolitikai dogmatikusságánál fogva. A nemesség érdekeit hangoztatni, részére uralkodó állást követelni egy lett volna konzervatív, arisztokratikus irány követésével, mely az illető bátrak kiközösítését vonta volna maga után a nemzet közéletéből.

így jutott be a kiközösítés vámja nélkül magyar földre az angol dugárú, a gentry, mely hazájában az arisztokrácia hatalmasabb részének jelzője. A nobility, a lordok ugyanis ott pár száz embert jelentenek, akiknek ifjabb fiai és testvérei is már a gentryhez tartoznak s akik hatalmukat csak azzal és azáltal az elem által tudják gyakorolni, mely a gentry név alatt a főrend és a polgári középrend között foglal helyet.

Anglia arisztokráciája a főrendűekből (a nobilityből) és a gentryből áll. A gentryskedés nálunk is tudva, vagy öntudatlanul arisztokratikus velléités volt, amit legkevésbbé sem kívánok neki hibául felróni. Minden társadalomnak van arisztokráciája, mely mindaddig jogosult, amíg belső fölényen nyugszik. Nemzetünk fölénye a nemzetiségek fölött is ilyen.

A gentry Angliában sem ellentéte az arisztokráciának, csak a látszat maii. Mert „gyakran beleesnek a nagy hibába, mondja Montalembert (id. m. 82. 1.), hogy azt a négy-ötszáz családot veszik arisztokráciának, akiknek lord címe van s kiknek a feje a peerek házában ül. Ez csak az eleje, a virága az arisztokráciának, melynek teste és gyökerei másutt vannak. Angliában az arisztokrácia mindenütt van, mert mindenütt él Angliában a függetlenség, az energia, a személyes érték tudata, mely tulajdonképi sajátja az arisztokratikus természetnek, ami nem más, mint azoknak adott hatalom, akik legtöbbet érnek 8 legjobban is tesznek, (id. m. 84. 1.) … Az angol arisztokrácia és az angol nemzet igazi ereje a családoknak azokban az ezreiben lakik, akiké a föld és akik az országot e földbirtok alapján nem annyira kormányozzák, mint igazgatják” (id. m. 86. 1.).

A gentry.[44]

(Második közlemény.)

V.

Újabb, 1867-el megnyíló alkotmányos létünknek az a bizonytalansága, amely az 1875-i fúzióval ugyan véget ért, nem tűnt el anélkül, hogy pártéletünkben bizonyos ideges ingerlékenységet, mélyreható társadalmi reformok fölvetésétől való félelmet ne hagyott volna hátra.

Ennek tulajdoníthatni az idegenkedést, mellyel a szociális mozgalmak irányában az uralkodó szabadelvűpárt viseltetett s az elhamarkodott ítéletet, mellyel azokat mindjárt reakcionáriusnak minősítette.

A gentry név alatt támadt agrármozgalomnak is könnyű volt ily jelleget tulajdonítani s azt a 75 óta nálunk, 1880 óta Németországban megindult antiszemita mozgalommal kapcsolatba hozni. Az 1860-i febr. 18-i osztrák pátens óta ugyanis, melyet az országbírói értekezlet érintetlenül hagyott, az 1867-i törvény a zsidók polgári és politikai egyenjogúsításáról pedig megerősített, rohamosan szaporodott a zsidó földbirtokosok száma a nemesség rovására. Egyben a zsidóság magyarosodási törekvésében magyar neveket vett föl, melyek között, a más országokban a névváltoztatások ellenében a már bizonyos nevet viselőknek adott fölszólamlási jog hiányában, ősi nemesi nevekkel egyezők is sűrűn találkoztak.

Amily kelletlenül vette a nemesség az első gazdasági folyamatot s kezdte meg ellene egyleti, hírlapi működését, éppoly kevéssé volt közömbös utóbbi iránt s föltámasztotta rég nem használt nemesi előneveit, címereit névjegyein.

Ekként az antiszemitaság színében is kezdik nem egy oldalról a nemesség, a középbirtokosság, a gentry különböző nevei alá foglalt érdekcsoport mozgalmait föltüntetni.

A N. Pester Journal 1883 elején igen élesen támad a − szerinte gentry, az agrár név alatt lappangó − reakció ellen.

A Pesti Napló (1883 január 16.) veszi föl a kesztyűt s egyenesen a nemesség, nem a gentry, nem az agrárok nevében kiáltja: A nemesség nem kapitulál. Az agrárpolitika nem mágnáspolitika. Értelme semmi egyéb, mint hogy a nemesség segíthet magán, ha a kormány cserben nem hagyja. A 28 ezer nemesi birtokból még 25.000 a nemesség kezén van. Nem kiváltságot akar, hanem jogvédelmet. Ha a kereskedelem részére lehet külön kereskedelmi jog, miért ne lehetne a földbirtok részére is.

E sajtóbeli csatározások azonban csak visszhangok, melyek a Gazda-körben, a Gazdasági Egyletek kongresszusán lefolyó szervezkedési törekvésekből törnek elő. A földbirtok bajainak javításán tanakodó e csoportok megmozdulnak a parasztság mellett, a kisbirtok megmentését homestead, birtokminimum útján követelik, az egyre erősbödő kivándorlás ellenszeréül, valamint a középbirtok érdekében agrárpolitikát kívánnak, s ennek több fontos problémáját, így a nemesi birtok italmérési jogának megváltását, az örökjog reformját, a középbirtok hitbizományát, a reálhitelt, az uzsorát veszik megvitatás alá.

A mozgalom mind tárgyilagosabbá válik s az általános panaszkodások helyett statisztikai adatokkal, reformtervezetekkel állanak elő a földbirtok bajainak bizonyítására. Ez iránynak egyik jelensége a tekintélyes összegű pályadíj, melyet az Országos M. Gazdasági Egyesület 1884 nov. 1-i lejárati idővel kitűz a középbirtokosok, haszonbérlők, kisbirtokosok jelzálogi és személyes hitelének szükségletei tekintetében. Idetartoznak az agrárpolitikai irodalomnak nálunk első, önálló termékei, gr. Andrássy Gézának Otthont mentesítő törvények, gr. Széchenyi Imrének Amerikai Levelek, Láng Lajosnak Minimum és majorátus című iratai.

Ez iratok ugyan főleg a parasztbirtokkal, annak tehermentesítésével elidegeníthetetlenségével, a paraszt-hitbizománnyal foglalkoznak, ámde a középbirtokos osztályt sem hagyják ki megfontolásaik, védelmezésük köréből. És mivel az agrár-érdekek szószólói azidőtájt főleg nem-liberális oldalon találkoznak a külföldön is, így Vogelsang (Die Nothwendigkeit einer neueren Grundenilassung d. Grundbesitzes. 1880), Rudolf Meyer (Heimstâtten … Gesetze. 1883), kik közül az utóbbi két mágnásunkra különös befolyással volt, a gentry köréből ííikerülő agrárpolitikusok iránya is gyanús színben tűnik föl. A publicisztika, a pártok napi érdeke szempontjából nézve főleg e mozgalmat, egészben véve elítélő állást foglal el vele szemben, s nem méltatja sem Stein Lőrincnek (Drei Fragen des Grundbesitzes.), sem Schäffle Albertnek (Die Inkorp. d. Hypothekarkredits.) beható, tudományos munkáit a földbirtok «válságáról.

Mágnásmozgalomnak tüntetik föl, mely a nemesi középosztály érdekeinek álarca alatt minden téren a középkort akarja visszaállítani, a pénzforgalmat békjóba verni, a céhrendszert visszaállítani. Az uzsora büntetése ezidőtájt kerül törvényhozási tárgyalás alá s a kész törvény 1883 május 2-án kihirdethetik. A következő évnek az iparszabadságot szűkebb határok közé szorító törvénye (1884: XVII. t.-c.) is már előreveti árnyékát.

Nem nyilvánvaló-e, úgy hiszi sajtónk, hogy itt klerikális-feudális mozgalomról van szó, melyet hozzánk Meyer Rudolf és Vogelsang Károly importáltak, kiknek keresztényszociális, ez egyéni szabadsággal ellenkező, a korporációkat, céheket, a földbirtok kiváltságait visszaállítni kívánó világfölfogása akar magának a magyar középnemesség álarca alatt utat törni?

E különböző mozgalmak mellett a gentry-törekvés a társas érintkezésben is mindinkább napirendre kerül és szervezett társas formát az Országos Kaszinó megalakulásában ölt. A ma Gentry-Kaszinó névvel is megjelölt Országos Kaszinó 1883 januárban keletkezik. A sajtó (Pesti Napló) január 29-én ad róla tudósítást. „A Gentry-Klub, vagy mint a társas kör címét megállapította, az Országos Kaszinó ma megalakult. Célja a magyar társadalom művelt osztályainak érintkezési központot nyújtani, bennük a közös érdekek érvényesítésére az összetartás érzetét kifejteni.”

A kaszinó neve, tagjai minőségének meghatárolása azonban nehézséget okozott; úri klubnak, úri körnek, magyar körnek is akarták keresztelni, tagjait a középosztálybeliekből venni. A sajtó azonban mindjárt mint gentry-klubról szól felőle, − habár a társulat hivatalosan, a gentry mozgalom kiforratlanságának megfelelően, az Országos Kaszinó nem jellemző neve alatt lép a világba s egyedül a tagoknak a társadalom összes művelt osztályaiból való vételével jelzi mintegy ösztönszerűen