A M. TUD. AKADÉMIA
JOGTUDOMÁNYI
BIZOTTSÁGÁNAK KIADVÁNYSOROZATA
5. SZÁM.
HATVAN ÉV
TUDOMÁNYOS MOZGALMAI
KÖZÖTT
CONCHA GYŐZŐ
IGAZGATÓ ÉS TISZTELETI TAGNAK
ÖSSZEGYŰJTÖTT ÉRTEKEZÉSEI ÉS BÍRÁLATAI
II. KÖTET.
A M. TUD.
AKADÉMIA KIADÁSA
BUDAPEST, 1935.
HATVAN ÉV
TUDOMÁNYOS MOZGALMAI
KÖZÖTT
CONCHA GYŐZŐ
IGAZGATÓ
ÉS TISZTELETI TAGNAK
ÖSSZEGYŰJTÖTT ÉRTEKEZÉSEI ÉS BÍRÁLATAI
II. KÖTET.
A M. TUD.
AKADÉMIA KIADÁSA
BUDAPEST, 1935.
I.
A kormány a megyék rendezésére vonatkozó
javaslattal az alkotmány-reform terére lépett.
Nem egyszerű közigazgatási javaslattal
állunk szemben, mert arról van szó, hogy a végrehajtó hatalom főfontosságú
része, a politikai köztisztviselők kiszemelése, melyet eddig a polgárok maguk
gyakoroltak a megyei bizottságok útján, a polgárokról a minisztériumra
ruháatassék, ami eminensen az alkotmányt, a szuverén hatalombani részesedést
érinti.
De alkotmányi a javaslat annyiban is,
mivel az egyik társadalmi osztály, a nagy és középbirtokosok kezéből kiveszi a
hatalmat s bár azt a királyra és minisztériumára ruházza,
következményeiben mégis a nem-földbirtokos, a demokratikusabb elemeknek nyit
nagyobb érvényesülésre tért, azoknak az elemeknek, amelyek eddig inkább csak a
közszolgálatnak bírói, pénzügyi, közlekedési, bányászati ágaiban működhettek.
Alkotmányi végül annyiban is a javaslat,
amennyiben a végrehajtó hatalomnak eddigi tagoltságát, melynél fogva abban az
általános vezetés, a kormányzás a minisztériumot, a konkrét közigazgatás a
törvényhatóságokat illette, megszünteti s Tocqueville
terminológiájával élve, nemcsak kormányzati, de adminisztratív centralizációt
létesít. Ez adminisztratív centralizációt Tocqueville megkülönböztetésével
egyezőleg, nem abban látom, hogy a közhivatalok betöltésének joga a
minisztériumra száll, hanem abban, hogy a minisztérium kinevezése alá kerülő
hatóságoktól elvétetik az önálló hatáskör, azok elvileg a minisztériumnak az
ország egyes vidékeire kihelyezett segédeivé válnak, vagyis a kormányzati és
hatósági hatalom egybeolvasztatik, ami
az országgyűlés és a minisztériumnak egymáshoz való s a kormányzottaknak a szuverén hatalomhoz való viszonyára döntő
fontosságú.
A Szapáry kormány javaslata az 1848-i
harmadik törvénycikknek, újabbkori alkotmányunk legsarkalatosabb törvényének s az ugyanezévi tizenhatodik törvénycikk intenciójának,
hogy a megyei szerkezet a közszabadsággal összhangba hozassék, egészen új
felfogású értelmezése, lényegileg ép oly radikális rendszabály, mint a 48-i
harmadik törvénycikk, mely a nem-felelős, nem-független, testületi jellegű
magyar kormányszékeket Ausztriától független, tárcáik körében egyénileg is
felelős miniszterekkel helyettesítette.
Ha azok a célok, melyeket a javaslat ez
indokolása kontemplál, megvalósulnak, alkotmányunk a legnagyobb változások
egyikén fog keresztülmenni, melyeket ezeréves életében megért. Amint az 1790.
év alkotmányunk nagy határdombja, az lesz e javaslatok által az 1891-i is.
A reformnak azzal az irányzatával, mely a
politikai igazgatás közegeinek kinevezését a minisztériumra ruházza és a demokratikusabb
elemeknek nagyobb érvényesülésére nyit alkalmat a közszolgálatban, nagyjában
egyetértve csakis az adminisztratív centralizációra látom szükségesnek bővebben
kiterjeszkedni.
Előttem ugyanis teljesen helyesnek
látszik a közvélemény igen tekintélyes részének az a meggyőződése, hogy
nemzetünk az önkormányzati hivataloskodást többé nem bírja s így alkotmányunk sokszáz éves, legsarkalatosabb
intézményének, a megyei törvényhatóságoknak hatalmi köréből tényleg is ki kell
venni, ami 48 óta amúgy is csak névleg volt meg benne, az önkormányzati
tisztviselést. Kenyérkeresetből szolgáló, tényleg ki nem választható, nyugdíjra
számító tisztviselők nem önkormányzatilag viselik tisztüket, hanem csak mint
hivatalnokok, köztük 8 az ország hivatalnokai közt önkormányzati tekintetben
semmi különbség nincs, csak az alkalmazásuk más, utóbbiakat az ország nevében a
király s miniszterei, a megyeieket az ország polgárainak
százados helyi csoportjai, illetőleg az ott irányadó gentry választja. De amint az ország hivatalnokai, bírái nem
honpolgári kötelességből, hanem élelfenntartásukért is szolgálnak, épúgy a
megyééi is.
Önkormányzatot nálunk csak a megyei polgárok, illetve bizottsági tagok
gyakorolnak a megyei képviselő-, illetve a tisztviselő-választásnál s a törvényhatósági bizottságokban, a választottak
ellenben hivatalnokai a választóknak s fizetésért
szolgálnak.
Bármennyire fájlaljam is, hogy nemzetem
erkölcsileg szegényebb lesz a tisztviselő választás jogának megszüntetésével,
mert ezzel konstatáltatik, hogy polgárai nem képesek a törvényvégrehajtást
maguk biztosítani, bármily aggódva nézzem szabadsága gyakorló iskolájának a
megyének épületéből e sarkkövet kivenni, mert az egész önkormányzati épület
rombadőltétől tartok, bármennyire kétségtelen legyen is előttem, hogy a szuverén
hatalom új megoszlása az egyes polgárok szabadságának hátrányával jár: meg kell
nyugodnom a szerintem megváltozhatlan tényben, hogy az önkormányzati
tisztviselést nem bírjuk meg.
Társadalmunknak nincsenek többé olyan
elemei, melyek akkora elfoglaltsága tisztségek önkormányzati vitelére
alkalmasok lennének, aminők alispáni, szolgabírói és egyéb megyei tisztségeink,
de azt hiszem, nincs a világ egy nemzetének sem, mert a mi hagyományos megyei
hivatalaink oly nagy hatáskörrel bírnak, amely teljesen leköti az illetők
minden erejét és idejét.
A közhivatalok önkormányzati viselését
csak abba lehet helyezni, hogy vagy ingyen szolgáljanak az illető közegek, vagy
ha ingyen nem szolgálnak is, rövid időre választassanak, kiválaszthatók
legyenek s hivataluk ne legyen egyedüli kenyerük s ha meg nem választatnak, legyen miből megéljenek.
Sem az egyik, sem a másik eset nálunk
fenn nem forog. A megyei hivatal, viselőik legnagyobb részére kenyérkereset,
vagy olyan mellékkereset, mely nélkül meg nem élhetnek.
Középbirtokosságunknak sem elég vagyona,
sem elég képzettsége nincs többé, hogy nobile officiumokat vagy azokhoz mégis
közeljáró tisztségeket viseljen s a közigazgatáshoz
mai nap kötött igényeknek megfeleljen.
Ha ez áll, ha közhivatalaink hatáskörét
földarabolni, testületekre bízni nem lehet, nem marad egyéb hátra, mint a
közhivatalokat jól fizetett, szakszerűleg kiképzett, egyedül a közszolgálatnak
élő egyénekkel betölteni, akik azonban csak akkor ítésznek hajlandók
közigazgatási pályára lépni, ha ott jövőjük biztosítva lesz s tehetségeiknek megfelelő előmenetelre számíthatnak, mi
azonban ismét csak úgy lehetséges, ha nemcsak élethossziglan választatnak, de
ha előttük az egész ország hivatalai nyitva állanak s nincsenek egy megye csekély számú hivatalaira szorítva.
Ez nézetem szerint a legfőbb oka annak,
hogy önkormányzatunknak tisztviselői részét jelen alakjában nem lehet
fenntartani.
Nem hiszem én, hogy a miniszteri
kinevezés mindig jó, sőt jobb lesz, mint a választás, egyet azonban biztosan
tudok, hogy a közigazgatási pályára több kiváló erő fog jelentkezni, mihelyt
tudja, hogy az ország összes közigazgatási hivatalai nyitva vannak előtte.
Már pedig az ország közgazdasági,
pénzügyi, közművelődési, rendőri, honvédelmi feladatai oly nehezek, melyeket
csak a legkiválóbb erőkkel lehet megoldani.
Az önkormányzati tisztviselés
megszüntetésének legfőbb oka, társadalmi átalakulásunk s névszerint nemességünk nagy részének vagyoni pusztulása, az új
középosztályú elemeknek pedig a megyékből való távolmaradása, egyrészt a megyei
szolgálat bizonytalansága, másrészt a régi nemességnek s kotteriáinak a választásoknál még mindig nagy befolyása
miatt.
Nem oszthatom azt a nézetet, hogy némely
nemzetiség ellenséges magatartása tenné ezt a átalakulást főképen szükségessé,
mert nem hiszem, hogy nemzetiségi bajainkat a kinevezett tisztviselőkkel s a még oly jó közigazgatással is orvosolhassuk.
Megengedem, hogy a nemzetiségi törekvések
nagyban táplálták a közvélemény óhajtását a közigazgatási közegek kinevezése
iránt, de ez a vágy máshonnan eredt, minek legfőbb bizonysága, hogy a
közigazgatási bajok fölötti panasz s a törekvés azokat
a kinevezési rendszer útján orvoslani, ott is megvan, ahol ellenséges
nemzetiségeknek hírük sincs.
A nemzeti élet egy terén sem mondható a
közigazgatás megnyugtatónak, mert nem kapja a kellő erőket, a meglevők pedig
kellőleg nem hasznosíthatók sem az ország, sem a megye javára.
Mindezeknél fogva a kormányt csak
üdvözölni tudom bátorságáért, hogy a nemzet életével annyira összeforrott, de
részben hasznavehetetlen intézmény átalakításába, annyi előítélet leküzdésébe
belé fogott. Minthogy azonban javaslatának nem egy szabványa, az átalakítás
módja a megye teljes dezorganizálására, az önkormányzat megsemmisítésére a
legmerevebb adminisztratív központosításra vezetnek, s az egyéni szabadságot veszélyeztetik: szükségét látom, hogy mindenki
tehetsége szerint hozzájáruljon a nagy mű keresztülviteléhez, nehogy az
alapirány helyessége ellenére, a nemzet legdrágább kincseit, szabadságát, a
nemzeti élet jogi folytonosságát, sőt magát a közigazgatási sikert is
kockáztassa.
Bármily rövid legyen azért a
rendelkezésemre álló idő, bármily homályban maradjon a nagy reformmű egésze a
miatt, hogy a hozzá tartozó javaslatok ismeretlenek, szakomból folyólag
kötelességemnek tartom a javaslat főbb pontjaihoz hozzászólni.
II.
A nemzeti élet e nagy átalakítási
kísérleténél a főérdek ahhoz fűződik, miképen van abban az átmenet, az
önkormányzati igazgatásból a hivatalnokira koncipiálva; rombolással, vagy
továbbépítéssel, foldozással vagy átalakítással van-e dolgunk? A javaslatnak
mindjárt a címe e részben meglepő. A közigazgatás és önkormányzat rendezéséről
szól a vármegyékben, továbbá meglepő a beosztása, amennyiben első része a
vármegyei törvényhatóságok közigazgatási tisztviselőiről, hatáskörükről,
egymáshoz s
a kormányhoz való viszonyukról s a közszolgálat némely főelveiről szól, azután pedig a
III. részben a vármegyei önkormányzatról.
Közigazgatás és önkormányzat semmiképen
sem ellentétes fogalmak. A közigazgatás a főfogalom, melynek egyik alosztálya
az önkormányzati, a másik hivatalnoki. Közigazgatás funkciót jelent, ellenben
önkormányzati és hivatalnoki igazgatás a különböző okot, melyből a funkció
végeztetik; az elsőnél az ok a polgári kötelesség, a másiknál az életpálya, a
különböző hivatás parancsa. Vajjon a törvényhatósági, a közigazgatási
bizottságok nem közigazgatást végeznek-e azért, mert testületileg s polgári közérzetből, határozás útján teszik azt? Vagy
csak a végrehajtás jogával bíró hatóságok
közigazgatásiak, a csupán határozó természetűek nem?
A javaslat címe ki akarja fejezni a
törvény tartalmának alapirányát s azt óhajtja
jelezni, hogy a hivatalnoki igazgatás életbeléptetése mellett az önkormányzati
igazgatás is fenntartatik. De van-e ennek a címbeni kifejezésére szükség? Az
angolok, midőn 1888-ban demokratikus alapon választott képviseleteket
létesítettek a megyékben a kinevezett és gentry-jellegű békebírák mellett,
egyszerűen a helyi kormányzatra vonatkozó törvények módosítására vonatkozó
végzeménynek nevezik az illető törvényt (51. és 52. Victoria Ch. 41. An act to amend the
Laws
relating to Local Government in England
and Wales and for other purposes connected
therewith). Pedig ez az angol törvény is nagy átalakulást jelent; a megyékben
addig uralkodó gentry hatalmának megosztását a
néppel. Mi is egyszerűen a vármegyei törvényhatóságok átalakításáról szóló
törvénycikknek nevezhetnők.
Egyébként a javaslatra a címe azért sem
talál, mert a hivatalnoki és önkormányzati igazgatás a kontemplált rendezés
szerint is összefolynak; a vármegyében levő országos közigazgatási közegek,
mint a főispán, az alispán az elnökei a vármegyei önkormányzati bizottságoknak,
határozataik végrehajtói, amint viszont a helyi önkormányzati bizottságok az
országos hivatalnokok által ellátott közigazgatásnak lényeges szervei, részint
ellenőrzői, részint fellebbviteli, fegyelmi fórumai, részint közigazgatási
bíróságai. Nem a címben, hanem a törvény szabványaiban kell a hivatalnoki és
önkormányzati elvet egyaránt érvényre juttatni, ha erre csakugyan komoly törekvés
van.
A javaslat címe mögött ez esetben a dolog
érdeme rejtőzik és arra a további kérdésre vezet, vajjon tulajdonképen meg
akarja-e szüntetni a javaslat a törvényhatóságot mint egységes intézményt és
kétféle, t. i. hivatalnoki törvényhatóságot és önkormányzati törvényhatóságot
akar-e létesíteni. A 4, 8; 33, 156. szakaszok többi közt szólnak a
törvényhatóságokról, a 4. §. mindjárt a jelenleg fennálló törvényhatóságok
területét és székhelyeit csak törvénnyel megváltoztathatónak mondja, a 8. §.
járásairól szól, a 33. §. megállapítja, hogy a főispáni pecsétnek a
törvényhatóság nevét viselő körirata van, a 156. §. törvényhatósági
bizottságot, a törvényhatóság egyetemét említi.
Ellenben törvénycímében nincs szó
törvényhatóságokról, a 19. §. közigazgatási hatóságokról, a 28. §. a
közigazgatási hatósági közegekről, nem törvényhatósági közigazgatási közegekről
beszél a vármegyékben.
Vagy összefüggnek tehát a vármegyebeli
állami hivatalnokok a vármegyei lakossággal s vele együtt alkotnak törvényhatóságot, a mint az az 1548. 70. t. c.
előtti századokban is megvolt, a midőn a király nevezte ki a főispánt, az
utóbbi pedig az alispánt, a kik mellett azonban meg volt a megyei lakosság
egyetemének is a maga joga, s ekkor a
törvénynek úgy kell szólnia, hogy a megye lakóinak a törvények végrehajtására
való joga módosíttatik, nevezetesen a megyei törvényhatósági tisztviselőket a
király, illetve a minisztérium nevezi ki s azok
hatásköre, az ország kormányához, a törvényhatósági bizottsághoz való viszonya
újonnan szabályoztatik, valamint másrészt a törvényhatósági bizottság hatásköre
ezentúl a törvények végrehajtásába, a törvényhatósági tisztviselők
ellenőrzésébe s a tisztán helyi érdekű ügyek
ellátásába helyeztetik.
Vagy nem függnek össze s ekkor választani kell, vajjon a megye lakosságánál
maradt vagy a kinevezett hivatalnokokra ruházott hatalom neveztetik-e
törvényhatóságnak, vagy teljesen kiküszöböltetik-e e fogalom?
Ha már most tekintetbe vesszük, hogy a
törvény végrehajtása, az aktív közigazgatás, legnagyobbrészt a kinevezett
hivatalnokokra ruháztatik, a kezükbe tett hatalmat lehetetlen
törvényhatóságoknak nem nevezni, tekintve azonban, hogy a megyei lakosság a
megyei bizottságok útján másod fokban aktív közigazgatási hatalmat gyakorol
ugyanazon tárgyakra nézve, melyeket a hivatalnokok intéznek, a nem országos
jellegű ügyekre nézve pedig elsőfokú közigazgatási határozó hatalommal
ruháztatik föl, az országos közigazgatásban ezenkívül a fegyelmi hatalom és a
kontenciozus közigazgatás részesévé tétetik s általános ellenőrizési jog engedtetik neki az országos közigazgatásnak
a megyében levő közegei fölött, lehetetlen a törvényhatósági minőséget a
megye-lakosságnak bizottságai útján gyakorolt funkcióitól elvitatni.
Nem időztünk volna e látszólag formai
értékű megkülönböztetéseknél, ha azokat a reform elvi jelentőségére döntő
fontosságúnak nem tartanok. El kell elvileg dönteni: egy megyei törvényhatóság
van-e vagy kettő? t. i. egy hivatalnoki és egy önkormányzati? Én az előbbit
tartanám helyesnek és a törvényjavaslat fennebb idézett határozmányai e
nézetemet támogatják. Helyesnek tartanám pedig azért, mert a fejlett államban
az állami végrehajtásnak teljesen önkormányzati végzését lehetetlennek, az
önkormányzati elemek közreműködése nélküli hivatalnoki közigazgatást pedig a
szabadság, sőt az adminisztratív siker szempontjából is fogyatékosnak tartom.
Ki hiszi, hogy a pénzügyi igazgatást, a
mai állam ez első rendű fontosságú ágát nobile officiumokkal lehessen végezni,
ki mondja, hogy igazságszolgáltatásunk nem javult az által, hogy a bíráskodás
kinevezett hivatalnokokra ruháztatott? De az is kétségtelen, hogy a pénzügyi
igazgatásnak mérséklőre van szüksége az adókivető, a felszólalási bizottságok
polgári elemeiben, hogy igazságszolgáltatásunk szervezetét mindaddig nem
tekinthetjük teljes megnyugvással, amíg az önkormányzat az esküdtszék útján
annak szerves kiegészítő része nem lesz.
Ebből az alapgondolatból indul ki a
törvényjavaslat is, midőn a hivatalnoki és önkormányzati elemeket oly
sokszorosan összefonja, de e gondolatot ki kellene domborítani, még pedig
azáltal, hogy az állami közigazgatási tisztviselők hatósága nem helyeztetnék
mereven ellentétbe a megyei lakosokat képviselő bizottságok hatóságával, hanem
a törvényhatósági intézmény fenntartásával, kimondatnék, hogy annak tisztviselőit
a jelen törvény szabványai szerint Ő Felsége, a kormány vagy a főispán nevezi
ki s azok hatásköre újra szerveztetik.
A törvényhatóság általános jogkörének
meghatározása után, következnék bizottságai hatáskörének megállapítása s azután szabályoztatnék a hivatalnokok hatásköre,
vagyis a törvényjavaslat III. része okvetlenül megelőzné a II.-at.
Ez a rendezés csak látszólag változtat a
dolgon, hogy azonban mily befolyást gyakorolnak fogalmak, szimbólumok a nemzet
életére, elég a szent korona államjogi fogalmára utalnunk. Mi a korona?
egyszerű szó, de mögötte a nemzet egysége, szabadsága rejlik. Ez a fogalom
óvott meg bennnünket a közhatalom feudalizálásától, ez tartá fenn a nemzeti
szuverenitás gondolatát. Hasonló befolyása volt a törvényhatósági fogalomnak a
tekintetben, hogy a törvények végrehajtása a nemzet tagjainak aktív
közreműködésével történhetik csak. Minek a fogalmat száműzni, mikor az
intézményt, melyet e fogalom jelöl, teljesen a javaslat sem száműzi. A
törvényhatósági bizottságok ellenőrző, fegyelmi bíráskodó, továbbá másodfokú
felülvizsgáló hatósága lényeges kiegészítő része a törvények végrehajtásának, a
törvényhatóságnak. A javaslat organikus eszméjét ily csoportosítás,
amelyben a megye lakosságának jogai előre tétetnek, jobban kifejezi, mint az,
mely a javaslatban található.
Milyen tiszta az 1872. porosz
Kreisordnung koncepciója; 2. §-ában azt mondja, minden Kreis testületi jogokkal
felruházott kommunitás a maga ügyeinek önkormányzati vitelére a jelen törvény
szabványai szerint; a 7. §-ban pedig: a Kreis-beliek a Kreis közigazgatásában
és képviseletében való részvételre jogosultak. Pedig e közigazgatás nem a
szoros értelemben veti helyi ügyekre vonatkozik, hanem az országosokra is.
De talán ily csoportosítással háttérbe
szorulna az államosítás gondolata. Meg kell jegyeznem először is, hogy e
fogalmat közigazgatásunk reformjára alkalmazva, valódi rögeszmének tartom,
melyet hihetőleg valamelyik német hírlap útján kapott fel a közvélemény. Nem
tagadom, hibás benne az 1870. XLII. t. c. is, mely az állami közigazgatás
közvetítését kitalálta, mikor pedig az 1827-i országos választmány oly szépen
kifejezte, hogy: Congregationes Comitatuum legalia potestatis executivae organa
sünt. Mit is jelent az államosítás, azt, hogy ne az államnak vármegyénkint lakó
polgárai, hanem az állam kormánya nevezze ki a közhivatalnokokat s nagyobb befolyást nyerjen a törvény végrehajtására?
Tulajdonkép a közigazgatás kormányosításáról, vagy mivel a kormányban van az
állam központi irányzó ereje, központosításról lehetne szó, de nem
államosításáról.
Állampolgárok állami minőségükben, a
főispánnak ugyancsak érvényesített kandidácionális hatalma mellett választott
tisztviselők útján gyakorolták eddig is a közigazgatást, nem állíthatni hát,
hogy közigazgatásunk eddig nem volt állami, legfeljebb azt, hogy szervezetében,
közegeiben az állam vidéki tagozatainak lakossága érvényesült, mert egyébként
az egyes konkrét közigazgatási ügyek oly mennyiségben kerültek az államkormány
végső döntése alá, mint Európa más államában alig.
E szempontból mellőzném, mellesleg szólva, a
javaslat első szakaszának azt a kijelentését is, hogy a közigazgatás
állami feladatot képez, mert az kimondásra nem szoruló igazság, t. i. hogy az
állam ügyeinek igazgatása az állam feladata. E kijelentés hasonlít Popé híres
mondásához: On forms of governments let fools
contest, what ever is best governed, is best, melyről Kant méltán állítá, hogy
ami benne van vagy olyan, mint ami lyukas mogyoróban van, vagy pedig nem igaz;
mert nyilván az sem igaz, hogy minden közigazgatás p. o. az egyházi, a
társulati, a községi állami feladat.
Teljesen elég lenne annyit mondani, hogy
a közigazgatás a vármegyékben a lakosság közreműködése mellett 0 Felségétől
vagy kormányától kinevezett közegekre bízatik.
Ami pedig azt illeti, hogy az az állam
tekintélyének ártana, ha előbb lenne szó a vármegyebeli állampolgároknak a
végrehajtásbani jogairól, mint az állam fejétől és kormányától kinevezett
hivatalnokokról, erre az a válaszom, hogy a törvény ily szövegezése nem
prejudikál sem a királyi, sem a nemzeti szuverenitásnak, de igen nagy
fontosságú arra nézve, vajjon a megyei közigazgatás továbbra is organikus,
önerejéből is mozgó, a megyei lakosok együttműködéséből élő intézmény marad-e
vagy tisztán mechanikus gépezet, melyet országos feladataiban kívülről,
felülről mozgatnak.
A belga province rendezéséről szóló 1836-i törvény így kezdődik: Minden
megyében van megyei tanács és kormánybiztos.
S jóllehet a belga megyének annyi hatalma sincs, mint a
mennyit a magyarnak a jelen javaslat is enged, mégis előbb szól a törvény a
megyei polgárok befolyásáról, a megyei tanács alkatáról, hatásköréről s csak legvégül a kormánybiztosról (főispán) s a járási biztosokról (szolgabírákról). Azt akarva ezzel
kifejezni, hogy a megye nem egyszerű terület, mint a járásbíróságé, vagy egy
hadosztály parancsnokságé, hanem az államnak ott élő polgárai lelkében élő
ereje a törvények végrehajtására csoportosulva.
Vagy ha az 1872-i porosz Kreisordnungot
vesszük, jóllehet a Kreisnak azelőtt önkormányzata nem volt s az tisztán bürokratikus közigazgatási területet
képezett, a törvény első 5 §-éban megállapítva, hogy a Kreisok területe csak
törvény útján változtatható meg, s hogy a nagyobb
városok külön Kreisokat képeznek 2, 6-20. §-aiban a Kreis testületi,
kommunitási minőségét s a Kreishoz tartozók jogait és
kötelességeit sorolja föl.
Amióta 1876-ban közigazgatásunk reformja
megkezdődött, az volt a cél, hogy az 1870. 42. tc.-ben a többi közigazgatási
ágaktól külön rendezett megye azokkal összefűzessék, illetve azok a megye
szervezetébe illesztessenek.
Ezt az irányt a jelenlegi javaslat is
követi, mert habár a megyei hivatalnokok kinevezését, a velők való rendelkezést
a megye jogköréből kiveszi, s azt az ország
kormányára ruházza, a megye lakossága, a megyei bizottságok útján még mindig
igen fontos ellenőrző, fegyelmi és bíráskodási jogok birtokában marad az e
hivatalnokok vezette országos közigazgatás fölött is.
A megyét, mint lakosainak
törvényhatósággá szervezett egyetemét, mint kommunitást nem szabad elejtenünk.
A mint századokon keresztül universités nobilium, nemesek kommunitása, egyeteme volt, úgy ma a megyében
lakó állampolgárok egyetemének kell definiáltatni a törvény végrehajtásábani
közreműködésre.
Nemzeti életünk jogi folytonossága
kívánja, hogy a hivatalnoki rendszer legalább a megye régi törzsébe oltassék be
s ne nőhessen annak tradícióitól függetlenül exkluzív
bürokráciává. A törvényhatósági intézményt nem szabad tövestül kitépni, meg
kell hagyni a gyökerét, hogy jobb időkben, midőn a nemzeti vagyonosodás emelkedik
s a régi nemesség az új közép-osztállyal egyesülve, valódi
gentryvé alakul át, olyanná, mint a minő az angol, melyhez nem csak a nemesség
tartozik, a nemzet folytathassa benne a mainál szélesebbkörű önkormányzatát.
A mennyire helyeselni lehet, hogy a javaslat
a hivatalnoki igazgatás életbeléptetése ellenére nem szorította a megyei
lakosok részvétét csupán a helyi önkormányzatra, hanem nekik az országos
közigazgatásban is jelentékeny befolyást kíván adni, ép oly szükséges, ha ez
akarat komoly, hogy az a törvény egész koncepciójában, berendezésében már
kifejezve Iegyen-és a hivatalnoki és önkormányzati hatóságok a törvényhatósági
intézmény részeiként állíttassanak oda.
Miként képzelem az önkormányzat
szervezését, alább részletezem, itt csak annyit jegyzek meg, hogy a
törvényhatósági intézmény alapeszméjének fenntartása szempontjából tartanám
szükségesnek, hogy a főispán esküjét jövőre is a megye törvényhatósági
bizottsága s
ne a miniszterelnök előtt tegye le.
III.
A javaslatnak ezen a − másként nem
mondhatom − organikus hibáján kívül különösen kihívja a bírálatot az új
hivatalnoki szervezet úgy a közigazgatási szakszerű sikeresség, mint a
közszabadság szempontjából.
Látszólag decentralizál s úgy a hivatalnokokra, mint az önkormányzati
bizottságokra olyan jogokat ruház, melyeket eddig a minisztérium gyakorolt.
Maga a minisztérium beismeri indokolása
19. lapján, hogy jelenleg „a konkrét közigazgatási ügyek oly tömegével
foglalkozik, hogy ennek folytán kormányzati és vezetési feladatainak
teljesítésétől a szükséges ereje és ideje elvonatik.”
E beismerés rendkívüli fontosságú s az állapot, melyet elítél, csakugyan tarthatatlan.
Ámde biztosít-e bennünket a törvény és a
kontemplált szervezet ennek az állapotnak visszatérése ellen, jóllehet a
törvény több ügyet kivesz a minisztérium hatásköréből s a megyei hatóságok körébe utal?
Az önkormányzati bizottságokra ruházott
ügyeknél megvan a biztosíték, de megvan-e a hivatalnokok hatáskörébe utáltaknál
is?
Maga a törvény adja meg a fogantyút arra,
hogy a minisztérium utasítások által, jelentések bekívánása által magához
ragadja oly ügyek intézését, melyek a hivatalnokok hatáskörébe utaltattak.
Határozottan állíthatni, hogy a javaslat
tervezte rendezés szerint a konkrét közigazgatási ügyekre mégis nagyobb lesz a
befolyása, mint jelenleg, mert jövőre minisztérium és közigazgatási hatóságok
egybefolynak annál fogva, hogy a főispán főnökévé lesz az alispánnak,
pénzügyigazgatónak stb., akikkel egyenesen rendelkezhetik, az alispán által
pedig közvetett főnöke a szolgabíráknak, a főispán ismét a „kormánynak
közvetlenül alárendelt tisztviselő, ki mint az összkormány képviselője a
vármegye élén áll.” A főispán csak alárendeltjeivel szemben főnök, csak a
törvényhatósági bizottságokkal szemben hatóság, a minisztérium irányában
ellenben annak egyszerű közege, mint a francia közigazgatás mondja, agent du gouvernement.
A főispán merőben a kormány delegáltjának
van koncipiálva a javaslatban; azt a hatóságot, melyet a törvény reá ruház, a
delegáló kormány bármikor vissza vonhatja, amint ezt alább bővebben kimutatni
megkísértem.
Eddig érvényes jogunk szerint a megye,
mint lakóinak egyeteme s főhatósága, az alispán, a
minisztériummal szemben valódi hatóságot, (a francia közigazgatási jog szerint autorité) képez, ami nemcsak a törvényhatósági bizottságnak és
az alispánnak reprezentacionalis jogaiban nyilatkozott a kormány
törvénytelennek vélt rendeletei ellen, hanem abban, hogy a főispán s a kormány az alispáni hatóságnak csak ellenőrei voltak,
vele föltétlenül nem rendelkezhettek, neki parancsokat, utasításokat csak kivételképen,
rendkívüli szükség esetén, csak ellenőrzési és felügyeleti hatáskörükön belül
(1886. XXI. t. c. 57. §. B. a. i. pont) adhattak s intézkedéseit csak utólag bírálhatták felül és változtathatták meg.
A javaslat a bíróiakon kívül a többi
állami feladatok megvalósítására alkotott közegeknek ad ugyan hatáskört, de az
alárendelt közegeknek önálló hatóságát a főnökökkel szemben megsemmisíti,
pedig, a hivatalnoki rendszerben is lehetséges az egyes közegek önálló
hatósága.
A javaslat elvileg minden feladatra nézve
a szakminisztert teszi egyetlen hatósággá, amennyiben megadja neki a jogot
bármely ügy intézését magához vonni.
A főnökre vonatkozó 20. §. adja meg erre
a módot. A javaslatnak nincs ennél fontosabb szakasza. Ez az új hivatalnoki
rendszernek valódi kulcsa, a mely a szervezetnek nagy és kis zárait egyaránt
kinyitja, a mely technikus közigazgatási, valamint szabadsági szempontból döntő
fontosságú.
A mint a főispán mellett alispán,
pénzügyigazgató, árvaszéki elnök, tanfelügyelő elvesztik önálló hatósági
jellegüket, chef de service-ekké válnak, minden saját hatóság (autorité) nélkül, azonképen a főispán még inkább önálló
hatóság-nélküli közege lesz a minisztériumnak, illetve a szakminisztereknek.
A 20. §. szerint minden tisztviselő főnöknek tekintendő,
azokra nézve, kik a jelen törvény vagy a szolgálati szabályok szerint, neki alá
vannak rendelve … A főnök … hozzájuk illetékessége körében és szakmájukon belül
rendeleteket intézhet, őket hivatalos teendők ellátására utasíthatja.”
Minthogy pedig az összes megyei
hivatalnokok a főispánnak vannak alárendelve (28. §.), a főispán pedig a
kormánynak közvetlenül alárendelt tisztviselő (31. §.) minthogy továbbá nemcsak
a közvetlenül, hanem a közvetve alárendelt tisztviselő is utasítható, (20. §.
3. bekezd.) világos, hogy a kormány egyenesen a szolgabírákhoz is adhat ki
rendeleteket és utasításokat.
E rendeletek alatt nyilván nem
szabályrendeletek értendők, valamint az utasítások alatt sem, hanem a rendelet
egyszerűen egy konkrét ügyben adott konkrét parancs, a melyet a tisztviselőnek
teljesítenie kell, az utasítások ellenben inkább általános irányításokat
tartalmaznak.
A francia közigazgatási jog szerint
utasítások (instructions)
„a minister gondolatát árulják el (révèlent) alárendeltjei előtt, de bizonyos latitude-ot engednek
neki, mennyiben alkalmazkodjék azokhoz. A rendelet (Ordre) ellenben, megkülönböztetésül a szabályrendelettől (Ordonnance,
Règlement), parancs, mellyel
szemben az alárendelt közegnek nincs más választása, mint a parancsot
teljesíteni, vagy lemondani.” (Batbie, Traité III.
köt. 213. l).
A főnökről szóló 20. §-nál fogva, a
miniszter tehát egyetlen hatósággá válhatik ressortjában bármikor, rendszerint
a főispán közvetítésével, a sürgősség cime alatt e
nélkül is.
Minthogy ő Felsége a végrehajtó hatalmat
kormánya útján gyakorolja, de mivel a miniszter, távol lévén a kormányzottak
legnagyobb részétől, nem bírja az ügyek nagy tömegét átpillantani, a kormány
végrehajtó hatalmának nagy része a főispánokra, alispánokra bízatik, akik
azonban csak a miniszter átruházott hatalmát gyakorolják. Mert csak nem lehet
mondani, hogy a minisztérium egész Magyarországra nézve bírja a végrehajtó
hatalmat, a főispánok pedig megyéjük határai között, mert ekkor a 63 főispán
mindegyike elvenné tőle Magyarországnak egy darabját és semmivé tenné
végrehajtó hatalmát, így szól a nagytekintélyű Batbie (id. m. III. k. 210 1.)
csak Franciaországot kell tennünk Magyarország, a préfeteket a főispánok
helyett s okoskodása teljesen talál a javaslat szerinti Magyarországra.
A főnökre vonatkozó 20. §. által tehát a
legegyszerűbben illuzióriussá tehető a decentralizáció, amely a javaslatban
foglaltatik, mert ha egyenesen s szabályrendeletileg
el nem vonhatja is a miniszter az egyes hivatalnokok hatásköréből az odautalt
ügyeket, utasításai és rendeleteivel esetről-esetre kezébe veheti a tényleges
elintézést.
A decentralizáció teljesen illuzóriussá
tétethetik e szakasz által s minden
törvényszegés nélkül be fog állani annak következtében a vészes adminisztratív
centralizáció, lehetetlenné téve a kormányzás, a vezetés kellő gyakorlását, a
miről indokolásában (19. 1.) a kormány ma is panaszkodik.
IV.
A 20. §. azonban a hivatalnokoknak
nemcsak a minisztériumhoz, hanem egymáshoz való viszonyára is döntő.
Minden alárendelt hivatalnoktól a törvény
kijelölte hatásköre dacára elveheti főnöke bármely ügy elintézését, illetve
egyenes, szoros parancsot adhat neki annak miképeni elintézésére; a központi
számvevőség az egyetlen hatóság, amelyet főnöke a 118. §. szerint észrevételei
tekintetében utasításokkal meg nem köthet, a melynek tehát, azt hisszük, bár a
törvény nem mondja, rendeleteket sem adhat azokra nézve.
Ennélfogva az alispán a szolgabíráktól, a
pénzügyigazgató az illetékkiszabó hivataloktól, az árvaszéki elnök az
ülnököktől rendeletek és utasítások alakjában elvonhatja az egyes ügy
elintézését.
Minthogy pedig a főispán valamennyi
hivatalnok főnöke, s ő azt valamennyi irányában
gyakorolja: elmondhatni, hogy a 20. §. által a főispánban teljes helyi
centralizáció teremtetik. A törvényben körülírt hatáskörök nem föltétlenül, nem
kifelé, a polgárok irányában is megszabott határai az egyes közegek
működésének, hanem belső, az egyes alárendelt közegeknek egymás irányábani
munkakörét megállapító szabványok, melyeket a szakfőnök egyes alárendeltjei, az
egyetemes főnök a szakfőnökkel szemben bármikor áttörhet.
Tudom, ez nem fog rendszerint
bekövetkezni. Határt vet ennek a főispánra nézve a 25. §., mely a főispán
irodáját egy aljegyzőben és egy írnokban állapítja meg. De a lehetőség megvan
arra, hogy felügyeleti szerepét nagyban intézővé változtassa, ebből kell hát
kiindulni, midőn a hivatalnoki hatásköröket mérlegeljük.
E szerint a főispán lehet a megyében
lefelé az egyetlen hatóság, ha nem is in esse, hanem in posse.
Sőt a javaslat némely világos rendelkezése
állandón kiveszi az alispán kezéből a hatásköréhez tartozó funkciók egyik
legfontosabbikát. A 40. §. egyrészt a főispán közvetlen felügyelete alá helyezi
a csendőrséget, másrészt megszabja, hogy a törvényhatóság székhelyén levő
csendőrparancsnok köteles a főispánnál az utóbbitól meghatározandó időben
megjelenni, tőle szolgálati felhívásokat átvenni. A 42. §. 1. pontja reá
ruházza a karhatalom kirendelését, annak o. pontja az egyletek fölötti
felügyeletet.
Eddigelé a megyében az alispán volt a
legfőbb rendőri közeg, a járásokban a szolgabírák, ezt a hatóságát nyíltan nem
veszi ugyan el az alispántól a törvény, de miután viszont expresse, nemcsak a 20. §-ban rejlő főnöki jogainál fogva a
főispánra ruházza a hatalmat, hogy a csendőrséghez fölhívásokat intézhet, a
karhatalmat kirendelheti, nyilván őt teszi a legfőbb rendőri hatósággá.
A főispán a 20. §-nál fogva közvetve, a
40. és 42. §§-nál fogva egyenesen rendőri főhatósággá, mindenesetre pedig
konkurráló rendőri hatósággá lesz.
A 20. szakasszal s a csendőrséget a főispán alá rendelő 40. §-al megnyernők tehát a
francia préfet-rendszert újított magyar kiadásban. Szükségesnek látom
azért ezzel foglalkozni.
A francia préfet-rendszer abban áll, hogy
az egész megye (département) területén, a községi
hatóságok kivételével, melyeknek önálló, elvonhatlan hatásköre van, a préfet az egyetlen hatóság; először is maga kezeli a belügyi
közigazgatást, és a közbiztonság legfőbb őre, mint ilyen rendelkezik a
csendőrséggel, szükség esetén rögtönbíráskodást s ostromállapotot hirdethet, s joga van bármikor
a büntető eljárás szerint
letartóztatásokat
elrendelni. Ezenkívül a département központjában levő különböző szolgálati ágak főnökei, chefs de service, milyenek a főmérnök, az útfelügyelő, a direkt
és indirekt adók felügyelője, az illetékkiszabási főnök, a postaigazgató, a
tankerületi főigazgató nemcsak szolgálati tekintetben állanak alatta, hanem a
hatáskörükbe tartozó intézkedések nagy részére is s azok csak a préfet aláírása által válnak
végrehajthatókká. A préfet-ek állanak a megyebeli összes szolgálati ágak élén. A préfet közvetlen befolyást gyakorol, mondja Block, (Dict. de
l'admin.) a departement-beli közigazgatási hivatalnokokra. E címen joga van
megsemmisíteni, megváltoztatni azokat az intézkedéseket, melyeket a
törvényekbe, miniszteri rendeletekbe, elhatározásokba, vagy saját parancsaiba
ütközőknek talál. A préfet hatósága a megyében ép úgy,
mint az államfőé az egész köztársaság területén általános, ő adja meg a
megyebeli összes közszolgálati ágaknak a központi hatalom szándékainak
megfelelő irányt. (Batble, Traité III. 287.
1.)
A kültisztviselőknek, a járásokban (arrondissement) levő alpréfeteknek nincs hatósága, rendszerint a préfet intézkedéseinek előkészítői s közvetítői csak (agent d'instruction et de transmission) s egyedül csekélyebb jelentőségű ügyekben (vadászati
engedélyek, útlevelek kiadása, jótékony sorsolások engedélyezése, sír-helypénz,
mértékhitelesítési díjjegyzékek hitelesítése, a szegényházak költségvetéseinek,
községi épületek apróbb tartozási költségeinek jóváhagyása s hasonló 18 esetben) van 1861 óta saját hatáskörük;
ezenkívül zendülés, elemi csapások, szóval végszükség esetén helyettesítik
ideiglenesen a préfetet. Végül a préfet képezi a
bírói hatóságot az intézkedései ellen támasztott közigazgatási perekben, habár
e hatóságot a prefekturális tanáccsal, egy úgynevezett közigazgatási bírósággal
gyakorolja.
Ez a rendszer szolgált mintául a magyar
javaslatnak, melyei Olaszországban, Romániában is utánoztak.
De a magyar utánzat nem szolgai, mert a
francia rendszerbeli igazgatási ágak főnökeit egygyel, a belügyi ágat vezető
alispánnal szaporítja.
A francia préfet azért áll a többi ágak főnökei fölött, mert egyrészt ő
a központi kormány szándékainak letéteményese, másrészt pedig épen a belügyi
ágnak egyenes intézője, amely rendőri, politikai teendőivel, a karhatalom
fölötti jogaival a kormányzat általános irányára leginkább befoly a megyében.
Ellenben nálunk a belügyi ágnak az
alispánban épen oly külön főnöke van, mint p. o. a pénzügyinek a franciában.
A magyar utánzat szerzőségének érdemét
azonban nem igényelheti a kormányjavaslat.
Az eszmét, határozottabb körvonalazás
nélkül, gr. Péchy Manó és báró Sennyei Pál pengették, teljesen a mostani
javaslattal megegyezőleg azonban báró Bánffy Dezső, volt Szolnok-Doboka megyei
főispán formulázta az 1880-ban november 21-től november 28-ig tartott
belügyminiszteri enquêten, melyek tárgyalásai
hivatalosan közzé is tétettek. A mostani javaslat e tárgyalásokra nem
reflektál. Már akkor kifejtettem kifogásaimat e koncepció ellen a „Magyar
Igazságügyben” s külön is közrebocsájtott észrevételeimben.
Ha a típust vesszük, melynek utánzatát a
javaslat hatósági szervezete képezi, annak bizonyos előnyeit nem lehet
elvitatni. Alapgondolata az egységes állami akaratnak egységes kivitelét
biztosítani s ezt el is éri gyorsan, biztosan. A
hadsereg szervezetének átvitele a polgári kormányzatba.
Közbevetőleg szólva ez lebegett a
javaslat készítőinek szemei előtt is. A javaslatnak a főnök és alantasai
közötti viszonyt szabályozó 20. §-át az 1881-i csendőri utasítás 3. és 7.
§-ával egybevetve, mely szerint a csendőr a hatóság szóval vagy írásban kiadott
felhívásainak eleget tenni tartozik és a felszólítás bírálatába nem
bocsátkozhatik, de a meghagyás vagy felhívás tartalmáért is, mindig a
meghagyást kiadó, illetve kiállító hatóság felel: nem lehet kétség, hogy a fegyelemnek
az a mértéke céloztatott a megyebeli különböző hatóságok közt érvényre
emeltetni, a mely a csendőrségre nézve a közigazgatási hatóságok irányában
szentesítve van.
Visszatérve a francia préfet-rendszerre,
az az összes végrehajtó közegek akaratának megegyezését biztosítja a végrehajtó
hatalom legfőbb parancsnokával azáltal, hogy a legfontosabb állami feladatokat
mindössze annyi ember kezébe teszi le, a hány fő területi osztályzata (département) van az államnak, Franciaországban 86-ébe,
Magyaroszágon 64-ébe.
Ennyi föltétlenül megbízható s föltétlenül a kormány szellemében eljárni kész
magasabb műveltségű embert nem nehéz találni egy sokmillió lakosú államban, ha
pedig valamelyik gyanússá lesz, vagy nem elég erélyes, vagy épen engedetlen,
könnyű rajta túladni.
Ez volt Napóleon koncepciója, midőn a prèfet-rendszert
megalkotta. A mint a hadtest-parancsnok
különböző fegyvernemek fölött rendelkezik osztályparancsnokai segélyével, úgy
kormányozza egyedül a megyét a préfet a szolgálati
ágak főnökei útján.
A prefekturális rendszer igen jól van
kigondolva, csak az tévesztetik benne szem elől, hogy a közigazgatási ügyágak
működése nem alkot oly tömegjelenségeket, mint az egyes csapatok és
fegyvernemeké, hanem egyes külön méltatandó esetek láncolata, továbbá, hogy a
hadtestnek ellenséget kell legyőzni, a prefekturális hatalomnak, ha legyőzésről
van is szó, polgárokat, igen sokszor nem is legyőzés, hanem gazdasági, szellemi
javak emelése a feladat.
A préfet-rendszer túlzása az állami
akarategységnek. A szakszerűség, az egyes állami feladatok rovására a külső
egy-behangzás biztosítása. A préfet mindenhatósága,
kiskirálysága magában Franciaországban sem volt teljesen fenntartható, mely
pedig minden áron felülről, Párizsból kíván kormányoztatni, s a préfet hatósága a különböző ügyágak intézésére formalizmussá
vált s lényegében csak mint fegyelmi és politikai irányzás
maradt fenn, fennmaradt pedig különösen annálfogva, mert a préfet a mi alispánunk és szolgabíráink belügyi feladatát maga
látja el, nemcsak fogalmazó személyzete, de a sous-prefetek is, mint láttuk,
egyszerű segédei lévén, továbbá, mert a megyének legfőbb rendőri hatóságát
képezi s a polgári és a katonai karhatalom rendelkezésére áll.
Saját tulajdon ügyköre tehát olyan, melyre a többi ügyágak reá szorulnak, továbbá
a melynél fogva az általános politikai irány felvigyázójává lesz.
A préfet csak azáltal válhatott az összes megyei ügyágak
(pénzügy, közlekedésügy stb.) főnökévé, mert maga gyakorolja az egész belügyi
és legfőbb rendőri hatóságot a departementben.
Képes lesz-e erre a javaslatban
kontemplált főispán melléje állított alispánnal és szolga bírákkal?
Csak azáltal lenne erre képes, ha ezek
funkcióit is ő végezné, s alispán, szolgabírók pusztán tanácsosaivá,
határozatainak előkészítőivé válnának, vagyis, ha a belügyi igazgatás minden
ténye a megyében, mely az alispán és szolgabírák hatáskörébe van utalva, az ő
nevében történnék és ha pénzügyigazgatói, árvaszéki, tanfelügyelői,
közigazgatási ágakban rendszeresen
visszatérő funkciókat kellene
végeznie.
Enélkül nem fogja igazán ismerni sem a
belügyi, sem a többi igazgatási ágak szükségleteit és vagy zavaró lesz
beavatkozása, ha buzgón akarja feladatát teljesíteni, vagy egészen felesleges.
Az alispán hatáskörébe tartozó ügyekre
nézve még leginkább információt nyerhet, mert vele szemben nemcsak azzal a
joggal bír, hogy iktatókönyvébe betekinthet (38. §. b.) és az ügydarabok
előzetes bemutatását elrendelheti, hogy a szakfőnököknek a kormányhoz intézett
fölterjesztései neki be-mutatandók s azokkal szemben
külön véleményt jelenthet (38. §. d.), hogy velők számonkérő széket tarthat,
hanem az alispán köteles is neki minden főbb mozzanatról azonnal jelentést
tenni, vele a hivatalok vizsgálatáról fölvett jegyzőkönyveket, fegyelmi
eljárást rendelő végzéseit, a törvényhatósági bizottság elé terjesztett
jelentéseit közölni. Ehhez járul, hogy azok az elemek, a melyekből a főispánok
jövőre is ki fognak kerülni, leginkább a belügyi adminisztrációt értik s ez csak akkor fog megváltozni, midőn a közigazgatási
hivatalnokoknak nálunk is,, mint Poroszországban, egy-egy évet belügyi,
pénzügyi, közgazdasági hatóságnál kell gyakorlaton eltölteni.
Mindezeknélfogva inkább fogja ismerni az
alispáni ügyintézést, mint a többi szakfőnökökét. De hogyan szólhat bele a
többi ügyágak igazgatási menetébe, a hol ennyi informáló eszköz és előzetes
ismeret nem áll rendelkezésére?
Ügy látszik a törvényjavaslat maga is
érezte ezt, midőn az alispánnak az 51. §-ban jogot ád, hogy a többi ügyágak
főnökeit az igazgatásuk körében észlelt hiányokra figyelmeztetheti (b. pont),
sőt intézkedéseik fölött bírálatot enged, fölhatalmazva az alispánt, hogy azok
ellen a főispánhoz fölterjesztést tegyen azok végrehajtásának fölfüggesztése
végett.
Azt a hivatást, melyet a javaslat a
főispánnak szán, csak úgy fogja betölteni, ha az alispán hatáskörét is
megnyeri.
Valóban alig bírjuk hinni, hogy a kormány
állandóan megakarná tartani a tervezett hatáskörökkel a fő- és alispánt,
olyannyira fonáknak tartjuk egymáshozi viszonyukat, s oly nehéznek azt, hogy a főispán a többi ügyágakkal szemben irányzó
funkciót teljesíthessen.
Mintha csak átmeneti rendszabályként
volna a javaslatnak ez a sarkalatos jellegű szervezeti berendezése tervezve.
Mintha csak azért vette volna fel, mert a meglevő alispánokat 1895-ig meg kell
tartani, de a főispánoktól sem szabadulhat meg egyszerre.
Amint már fennebb is kiemeltük, a
préfetrendszer ellen igen alapos kifogásaink vannak. Egyet azonban nem
vitathatunk el tőle; a kormány akaratának legegyöntetűbb s leggyorsabb kivitelét biztosítja.
Nem hihetjük azonban, hogy ezt a kétfejű
magyar préfet-rendszertől is várni lehessen.
Ha tehát a préfet-rendszert akarjuk, ne
kockáztassuk annak legfőbb előnyét az ily kétfejűséggel. Az alispánt a
közigazgatási hivatalnoki szerkezetből teljesen kihagynám, s a neki szánt szerepet a főjegyzőre bíznám, ki eddig sem
bírt önálló hatósággal. Ellenben fenntartandó lenne járási hatóságok önállósága
s mérséklendő a főispán hatalma a többi szakfőnökökre.
Evégből a 20. §-t bizonyos megszorításokkal kellene formulázni, melyeket azonban
az egész javaslat részleges bírálata nélkül lehetetlen megtenni, mire időm
teljesen hiányzik.
A francia préfeti intézmény alaptörvényét
− a VIII. évi 28. pluviose-i törvény − mely kimondotta, hogy a préfet egyedül gyakorolja a közigazgatást a megyében, maga
Franciaország lassankint átalakította, de még inkább megtette azt Belgium, a
hol a belügyin kívüli ügyágak nem állanak úgy a megyefőnök (gouverneur) hatalma alatt, mint Franciaországban.
Még fontosabb okok szólnak azonban a
közszabadság szempontjából a mellett, hogy a préfet-rendszert a maga
merevségében el ne fogadjuk.
V.
Fejtegetéseink a javaslat általános
berendezésén s annak a törvényhatóság, mint
intézmény irányábani határozatlanságán kívül a körül forogtak, hogy a főnökre
vonatkozó 20. §-nái fogva egyrészt a minisztérium kezébe van adva a hatalom
arra, hogy a legnagyobb adminisztratív centralizációt létesítse, másrészt, hogy
ugyanennél a 20. §-nál fogva a megye területén a főispán centralizálhatja a
saját kezébe a hatalmat s különösen az
alispán állása tarthatatlan mellette.
Áttérek már most a préfet-rendszernek
közszabadsági következményeihez és itt újra a 20. §-al kell foglalkoznom.
Ez a szakasz 22. §-al kapcsolatban
tárgyalandó, amely kimondja, hogy a tisztviselő oly cselekményért, melyet törvény
vagy illetékes felsőbb hatóság tett felelősségévé, sem fegyelmi úton
felelősségre nem vonható, sem kártérítési perrel meg nem támadható.
A 20. §. amint láttuk, azt foglalja
magában, hogy minden tisztviselő főnöke annak, aki neki a jelen javaslat értelmében
alá van rendelve, s hogy a főnök nemcsak ellenőrizheti
alantasait, de neki utasítást is adhat s hozzájuk
rendeleteket is intézhet, mégpedig nemcsak a közvetlenül, hanem a közvetve
alárendeltekhez is, nemcsak írásban, de szóval is.
E két szakasz által egyrészt minden
hatalom a miniszterbe, illetve a főispánba egyesíttetik, másrészt minden
felelősség reájuk háríttatik, a többi közegek ellenben eszközeikké tétetnek.
A hatalomnak és a felelősségnek a
miniszterbe, illetve a főispánokba való ilyfokú összpontosítása a polgároknak
szabadságát komolyan fenyegeti.
A polgári szabadságra az a
legveszélyesebb, midőn a különböző közhivatalnokok személy szerint és
föltétlenül magán- és büntetőjogi felelősségre nem vonhatók, ha feljebbvalójuk
parancsára cselekedtek, mert ez végelemzésben a cezarismusra vezet, ahol minden
hatalom és minden felelősség egy személyre hárul.
A közszabadság ellenkezőleg a
felelősséget számos önálló hatóságokra osztja szét s mentül több egyént tesz a törvény kezesévé.
A 20. és 22. §§. állal azonban épen ez
egyéni felelősség semmisíttetik meg az alárendeltek tekintetében, akiket a
miniszter, a főispán, vagy más valamely szakfőnök föltétlenül utasíthat,
hozzájuk rendeletet intézhet, úgy hogy nehéz átlátni, minek vétetett fel a 18.
§., mely szerint a közigazgatási tisztviselő a hatásköréhez tartozó teendőket
egyéni felelősség mellett látja el, a mikor főnöke utasítása az alárendeltet
föltétlenül fölmenti a felelősségtől a 22. §. szerint.
A 20.és 22.§-ban a közszabadságra nézve a
legveszélyesebb csirák rejlenek, melyeket ezért jelen alakjokban, különösen ha
az alább tárgyalandó 21. §-al kombináltatunk, elfogadhatatlannak tartok, mert a
miniszteri s
hivatalnoki önkénynek tág utat nyitnak.
E szakaszoknál fogva a jogaiban sértett
polgár az eljáró hatóság ellen orvoslást nem nyerhetne, mihelyt az főnöke
utasítására vagy rendeletére járna el.
Fegyelmi panasznak, magánjogi
kártérítésnek a 22. §. szerint világosan nincs ily esetekben az alárendelt
ellen helye, vajjon a bűnvád megengedhető-e? Kétséges.
Erről e szakasz hallgat, nyíltan a
büntető törvény sem rendelkezik a fölebbvaló parancsára elkövetett bűnténybeni
részesség büntetéséről, azt tehát a büntető törvény általános elvei szerint
kellene megítélni. Ha ezek alkalmaztatnának, a szabadságot félteni nem kellene.
Ki mer azonban kezességet vállalni arra nézve, hogy a bíróságok a büntető jog
terére nem fogják nagyobb mértékben átvinni azt az elvet, a mely a magánjogi és
fegyelmi felelősség tekintetében a 22. §-ban szentesítve van, mint a mennyire a
jog és szabadság elvei azt megengedik?
íme egyik jeles kriminalistánknak Werner
Rezsőnek (A magyar büntetőjog általános elvei 147. 1.) felfogása. 0, szerintem
ugyan ez esetben nem büntető törvényünkkel összhangban, az alantast
büntetlennek nyilvánítja, ha cselekvényét „kötelező parancsképen vitte véghez”,
aminő cselekvények különösen alárendeltségi viszonyokban fordulnak elő, ahol a
hivatali hierarchiánál fogva minden alsóbbrendű tisztviselő tartozik a
felsőbbség parancsainak engedelmeskedni. Ameddig a törvényes kötelesség,
köteles engedelmesség ér, addig az alantas tisztviselő ment minden jogi
felelősségtől … az engedelmeskedő ez esetben idegen akarat végrehajtásának
eszközét képezi.
Ehhez járul, hogy büntető törvényünk
480-ik §-a három hónapig terjedő fogházzal bünteti azt a közhivatalnokot, aki
hivatali kötelességeinek teljesítését megtagadja: három évi börtönnel, ha a
megtagadás két vagy több hivatalnok összebeszélésének következménye.
A hierarchikus alárendeltség elve oly
élesen ki van domborítva a javasolt új közigazgatási rendszerben, hogy a
bíróságoknak a törvény világos rendelkezése nélkül nehéz lesz annak elvét
teljesen mellőzni s a főnököt egyszerű felbujtónak, s az alárendeltet tettesnek tekinteni, mikor a magén és
fegyelmi jog terén az alárendelt minden felelősségtől szabadul, ha magát főnöke
rendeletével igazolhatja. Annál inkább lehet ettől tartani, mert minden
alárendelt közegnek, vagy épen egy egyszerű rendőr-szolgának nem lehet jogot
adni, hogy elöljárója parancsát bírálja, de föl sem lehet tenni, hogy arra
képes, innét ered több törvényhozásnak az a rendelkezése, amely a
legalsóbbrendű közegeket minden büntető-jogi felelősség alól feloldja, ha
elöljáróik parancsára járnak el, vajjon nem fog-e a legalsóbbrendű közegekre
vonatkozólag igazolt e kivétel bíróságaink által a magasabbrendű közegekre is
kiterjesztetni?
A francia code pénal 114. a belga büntető törvény 260. §-a p. o. felmentik
a köztisztviselőt a büntetés alól, ha igazolja, hogy elöljárójának oly
rendeletére cselekedett, amelyet az a maga illetékességi körébe tartozó ügyben
bocsátott ki és hogy elöljárójának engedelmességgel tartozott.
Mindehhez járul az ügyészi monopólium,
amely a büntetőjogi feleletrevonást megakaszthatja.
Végül pedig az a körülmény, hogy a
csendőrség fegyelmi és bűnügyekben a rendes bíróságok hatásköre alól s a honvéd hadbíróságok alá van helyezve (1881. 3. t.-c).
A főnöki 20. §-ban szentesített hivatali
hierarchikus alárendeltség végelemzésben a személyes uralom érvényre-eme-lése a
törvények fölé. Nem a törvények, hanem emberek fognak uralkodni. Ami ellen az
amerikai államok alkotmányaikba tilalmakat vettek föl, hogy emberek s ne a törvények uralkodjanak (Government of laws and not of
men. Massachusett. alkotm. I. rész 30. §), annak mi az ellenkezőjét iktatnók
törvényeinkbe, ha a 20, 21, 22 §§-ok elfogadtatnának.
Ha ezeket egybefoglaljuk, azt hiszem,
hogy a polgár, a szolgabírónak, az alispánnak felsőbb rendeletre véghezvitt
cselekedetéért nehezen kaphatna másként, mint a főispán vagy épen a miniszter
feleletrevonása által orvoslást, ami ez orvoslást lényegesen megnehezítené, úgy
tényleg, mint jogilag. A hatalmas főispánnal vagy épen a miniszterrel
szembeszállni, bizonyára nehezebb, mint az alsóbb köztisztviselővel.
Ami a jogi lehetőséget illeti,
megvalljuk, a főispán felelősségét a törvényjavaslatban sem látjuk tisztázva.
A főispán a javaslat szerint tisztviselő,
így hát azok magán, büntetőjogi felelőssége terhelné. De ugyancsak a javaslat
szerint egészen különleges rendszabályok alatt áll, először is bármikor
fegyelmi eljárás nélkül elmozdítható, (46. §.) továbbá intézkedései ellen csak
a szakminiszternél tehetni panaszt, (43. §.) minélfogva annyi kétségtelen, hogy
tényei fölött a megyei közigazgatási bíróság sem határozhat, kétséges azonban,
vajjon a főispán tényei ellen más és minő jogorvoslatok lehetségesek, továbbá,
minthogy az összkormány képviselőjeként szerepel, (31. §.) kérdés tárgyát
képezheti, vajjon egyáltalán, magán-és büntetőjogi felelősségre vonható-e, s nem kell-e ilyen esetben a minisztérium ellen
fordulni, mert mint képviselő, nem a maga, hanem megbízója nevében cselekszik.
P. o. ha a főispán a csendőrparancsnokhoz
törvénytelen felhívást intéz, ha a karhatalmat törvénytelenül alkalmazza, ha a
20. §. alapján lefoglaltat egy lapot, elkoboztat a nyomdában egy könyvet, betilt
egy iparüzletet, vajjon ezek ellen csak a belügyminiszternél van-e panasznak
helye? ki van-e zárva a rendes vagy a közigazgatási bíróságnak közbelépése?
Okvetlenül szabályozandó kérdések, s aki
aggodalmainkat talán túlzottaknak találja, azt utaljuk Franciaország jelen
századbeli történelmére, melynek lapjai telvék a polgári szabadságnak, az obéissance hiérarchique, a közigazgatás külön joga, a kormány szuverén jellege
nevében való flagrans megsértéseivel, s minthogy a
javaslat nagyon is a francia elvek szerint készült, félni lehet, hogy nálunk
hasonló következmények fognak levonatni; a közönséges jog máris háttérbe van
tolva a katonai, a csendőri jog által, minden ember felelősségét embertársa
iránt meg fogják szüntetni a közszolgálatnak, a közigazgatási rendszernek az
alárendeltség nélkül fenn nem tartható ürügye alatt.
Aggodalmainkat a főispán felelősségének
most is határozatlan formulázására és a 22. §-nak esetleges büntetőjogi
kiterjesztésére alapítjuk, melyszerint a főnöki rendelet felmenti az alantosakat
minden felelősség alól, szóval magyarázat, analógia útján következtetjük a 20, 22.
§§. veszélyességét a közszabadságra.
A 21. § azonban felment a magyarázat és
következtetés alól, mert ebben világosan kimondatik, hogy a kártérítés a rendes
bíróság előtt csak akkor követelhető, ha a kártérítést maga után vonó cselekvés
vagy mulasztás fegyelmileg, jogerősen megállapítva lett, vagyis a hivatalnokot
a rendes bíró előtt beperelni nem lehet, ha a miniszter, a főispán vagy alispán
vagy közigazgatási bizottság nem indít fegyelmi eljárást s a fegyelmi fórumok a kártérítés alapját képező tényt nem konstatálják.
Ezzel a 21. §-al, illetőleg annak két
sorával, mely által a közhivatalnokok felelősségét szabályozó törvények, többi
közt az 1886. XXI. t.-c. 89. §-a megtoldatott, fenti aggodalmaink pozitív
megerősítést nyernek s egyszersmind a magyar jogba oly elv
vezettetnék be, mely által a magyar embernek százados szabadsága, hogy jogainak
a rendes bíró előtti érvényesítésében meg nem gátoltatik, rontatnék le.
A javaslat rövidke indokolása, „hogy a
21. §-nak azon része, melynél fogva a tisztviselő kártérítéssel csak akkor
tartozik, ha a kártérítést maga után vonó cselekvés vagy mulasztás fegyelmileg
jogerősen megállapítva lett, a régi törvényben elő nem forduló új intézkedés,
melyet a tisztviselők jól felfogott jogai és a közszolgálat érdekében fel
kellett venni,” minden hosszú fejtegetésnél hangosabban tanúskodik fennebbi
aggodalmaink alapossága mellett.
A 21. §-nak ez az új intézkedése elzárt
testté teszi a hivatalnoki kert, azt a jog fölé emeli és a polgári szabadság
védelmét annak hivatott őreitől, a bíróságoktól elvéve, a közigazgatós
diskreciójára bízza.
Mi egyéb ez, mint a francia jognak
hírhedt autorisation
préalableja, melyet a belga nép szabaddá
tétele első percében alkotmánya 24. §-ával száműzött jogrendszeréből s a francia hasonlóképen, amint a Napóleoni igát lerázta
magáról, sietett 1870. szept. 19-i
decretumával megsemmisíteni.
A javaslatnak a régi törvényben elő nem
forduló ez új intézkedése, azt hisszük, nem fog a képviselőház elé kerülni s már a bizottságban eltemettetik.
Vegyük azonban már most azt az esetet is,
hogy a főispán sem a maga elhatározásából járt el, sem a miniszternek a 20.
§-nál fogva kiadott rendeletére.
A polgár helyzete tényleg még nehezebb
lesz, mert még hatalmasabb emberrel áll szemben.
Hogyan áll azonban helyzete jogilag?
Lehet-e a minisztert nem mint fiskust,
hanem hatósági tényeiért a közönséges bíróságok előtt kártérítési perbe vonni,
ellene hivatali minőségben elkövetett bűntényekért a közönséges bíróság előtt
vádat emelni?
Az bizonyos, hogy fegyelmileg csak az
országgyűlés vonhatja felelősségre, továbbá az is bizonyos, hogy ha a
közigazgatási bíróság létesítettetik és helyesen alkottatik meg, tényei,
intézkedései, jogi felülbírálatra fognak találni, és a polgár joga a miniszteri
intézkedés ellenében védelemre fog találni.
Nem szabad azonban feledni, hogy a
közigazgatási bíráskodás úgynevezett objektív eljárást létesít, a melynél a
miniszteri intézkedés az intézkedő miniszter személyének minden érintése nélkül
bíráltatik felül s hagyatik helybe vagy változtatik
meg, amelynél a miniszter menthető tévedéseiről van szó, de amelynél a
miniszter dolusa vagy jó szándéka a bírálat tárgyát nem képezi.
Ennélfogva minden oly esetben, a hol a
miniszteri intézkedés által megsértett jog helyrehozhatlan, anyagilag nem
kárpótolható, ahol a miniszter dolusáról vagy vétkes mulasztásáról van szó, ott
a közigazgatási bíráskodás fölmondja a szolgálatot, ott a jog szentsége, az
egyes polgár és az egész nemzet szabadsága megkívánja, hogy nemcsak
megszünteltessék a törvénytelen intézkedés, hanem hogy a miniszter e
helyrehozhatatlan jognak megsértéséért megtoroltassék, vagy kártérítésre
köteleztessék.
Mi azonban az egyes polgár viszonya a
miniszterhez? Az 1848. III. t.-c. rövid határozmányai a minisztereknek az
országgyűléstől való feleletrevonását rendezi.
A 32. §. a) pontjában kimondatik,
hogy a miniszterek feleletre vonathatnak, minden oly tettért vagy rendeletért
…. Mely a fennálló törvények rendéletét …. sérti, 36. §. pedig, hogy hivatalos
minőségükön kívül elkövetett vétségökre nézve, a miniszterek a köztörvény alatt
állanak. Ezekből nem azt kell-e következtetni, hogy a minisztereknek hivatalos
minőségben elkövetett tényeiért való feleletre vonásához az alsóháznak,
megbüntetéséhez, magánjogi kártérítésben való elmarasztalásához csak a
felsőháznak van joga, hogy tehát a polgár a minisztert hivatalos tényeiről be
nem perelheti, ellene a királyi ügyész vádat nem emelhet.
Erősíti ezt a magyarázatot a 36. §., mely
egyenesen kimondja, hogy csak a hivatalos minőségen kívül elkövetett vétségekre
nézve állanak a miniszterek a köztörvény alatt. A vétség szó itt nem szoros
büntetőjogi értelemben veendő, hanem alatta magánbűntényt s magánjogi culpát is kell érteni, mert a 34. §. egyenesen mondja, hogy a
felső tábla a büntetést a vétséghez aránylag határozandja meg, már pedig az
ország függetlenségének megsértése, a rájuk bízott pénz elsikkasztása csak nem
vétség.
De erősítik ezt a magyarázatot azok a
minták is, melyek után az 1848. III. t. c alkottatott. Az 1791-iki francia
alkotmány III. fejez. I. cikke „kizárólag a törvényhozó testre ruházza a
miniszterek feleletre vonását az alkotmányi bíróság (Haute Cour) előtt és a II. fejez. IV. cikkely 5. §-a értelmében,
mely szerint „a miniszterek felelősek minden vétségért, melyet a nemzeti
függetlenség és alkotmány ellen, minden merényletért, melyet az egyéni
szabadság és tulajdon ellen, minden sikkasztásért, melyet a kezeikre bízott pénzekkel
elkövettek”.
Az 1830-iki francia Charte egyenesen azt mondja: „A képviselőházat illeti a
miniszterek vád alá helyezése a Pairek kamrája előtt, melyet egyedül illet meg
az ítélkezés fölöttük.”
A belga alkotmány 90. §-a pedig így szól:
A képviselőházat illeti a miniszterek vád alá helyezése a semmítőszék előtt,
mely egyedül ítélhet fölöttük. E szakaszt kiegészíti a 134 §, melyszerint a
képviselőháznak diskrecionális hatalma van à miniszter vád alá helyezésére, a Semmítőszéknek az
elítélésére, a vétség minősítésében és a büntetés kiszabásában.
Aki az 1848. III. t.-c. illető szakaszait
egymással, még inkább előképeivel egybeveti, annak nem lesz kétsége az iránt,
hogy a minisztert hivatalos minőségben elkövetett bűntényeiért vagy kárt okozó
tényeiért csak az alsóháznak van joga bevádolni, illetve beperelni. Hisz az
egyik minta, a belga szerint, még közönséges, hivatalos minőségükön kívül
elkövetett bűntényeikért is csak a parlament helyezheti vád alá.
Ennélfogva az a polgár, akit a miniszter
utasítására vagy rendeletére valamely közigazgatási közeg jogaiban megsértett,
magánjogi vagy bűnvádi elégtételt csak úgy nyerhet, ha a képviselőház a hozzá
intézett kérésre a miniszter ellen az 1848. III. t.-c.-ben meghatározott eljárást folyamatba teszi.
Ily helyzetben lehet-e komolyan szó
arról, hogy az egyes polgár szabadsága a törvény védelme alatt áll, mikor ahhoz
a parlamenti eljárás nehéz fegyverzete alkalmazandó, mikor azt a pártnak kell a
párt egyik vezére ellen mozgásba hozni. Akik tehát azzal vigasztalják magukat,
hogy a miniszter föltétlenül feleletre vonható s így a 20. §. a főnökről veszélytelen, nagy illúzióban élnek.
A miniszteri felelősség a nagy
államhatalmi konfliktusok megoldására és nagy alkotmánysértések megtorlására
való. A miniszter felel, de csak a másik hatalomnak, a törvényhozónak, nem az
egyes polgárnak. Az egyes polgár szabadságát a közönséges jog fegyvereivel kell
megtoroltatni és lehetővé tenni, hogy a hatóságot gyakorló hivatalnok a
törvénytelen parancs végrehajtásáért kártérítésre, illetve büntetésre
ítéltethessék.
Az eljáró hivatalnoknak tudnia kell a
törvényt, s
a felsőbb parancs nem mentheti, ez csak
kivételképen statuálható alsóbb rendőri közegekre nézve, akiknek kellő értelme,
kellő ítélete ahhoz nincs, hogy önállólag eljárjanak, ezért csak mások
parancsainak foganatosítására használtatnak.
De az önálló hatóságot gyakorló
hivatalnok egészen más tekintet alá esik s mint Haus,
a jeles belga kriminalista kifejti (Traité I. köt.
608-611. §§.) a francia és belga törvények határozott fölmentése dacára is
büntetendők azok, akik a parancs kriminalitását ismerve, engedelmeskedtek
főnökük parancsának.
Azok is tévedésben vannak, akik a
hivatalnoki pragmatika által vélnek a polgári szabadságra biztosítékot
nyerhetni, mert a szolgálati pragmatika a hivatali viszony legfőbb elvének
alkalmazása a hivatalnok összes
jogaira és kötelességeire, ha tehát főelvvé az tétetik, hogy a főnök
alárendeltjeivel föltétlenül rendelkezhetik, ha a magán- és büntetőjogi
felelősség a főnökre szoríttatik, ha a hivatalnokok elleni kereset vagy vád
megindítása fegyelmi hatóság engedélyétől tétetik függővé, a polgári szabadság
lényeges biztosítékai föl vannak áldozva, mert a szolgálati pragmatikának,
fegyelmi eljárásnak ezzel a főelvvel összhangban kell lennie.
Elismerem a szolgálati pragmatika nagy
fontosságát, ha az előzetes engedély a közhivatalnok beperlésére nem kívántatik
és ha világosan kimondatik a törvényben, hogy a felső hatóság parancsa nem
menti föl az alsóbbat a parancs következtében véghez vitt ténynek büntetőjogi
következményei alól.
A magánjogi kártérítési kötelességnek
nincs ily nagy fontossága, minthogy arra nézve az állam szavatossága kimondatik
a 23. §-ban, ámbár az államra terhessé válhatik e szakasznak következménye.
A választott tisztviselőknek
kinevezettekkel való helyettesítése azonnal elveszti félelmességét, ha e
hivatalnokok büntető-jogi föltétlen bevádolhatása törvénybe iktattatik, ha a
főnök rendelete az alantast a büntető-jogi következményektől nem menti, ha
büntető-jogi felelősségük mellett hatósági intézkedéseik fölött független
közigazgatási bíróságok ítélhetnek.
Mindezeknél fogva a 22. §-t
megtoldandónak vélem annak kijelentésével, hogy a főnök parancsa az alantast a
büntetőjogi felelősségtől föl nem menti, mihelyest annak a büntetőtörvénybe
ütköző volta felismerhető volt.
A 21. §-ból ellenben kihagyandónak tartom
azt a szabályt, amely a kártérítési keresetek megindítását a fegyelmi hatóság
ítéletétől teszi függővé.
Ezek által a módosítások által s ha a közigazgatási bíráskodás kellőleg szerveztetik, a
javaslatnak az egyén szabadságára veszélyes jellege elvétetnék.
De vajjon a nemzet szabadságára is-e? Nem
akarok itt a képviselőválasztások szabadságára s a javaslatnak a választással összefüggő részeire kiterjeszkedni,
maradok a nemzet szabadságánál a közigazgatás keretében.
Az egyén szabadsága abban áll, hogy saját
körében másoktól függetlenül önelhatározólag cselekedhessek, erre nézve a
fennebbi módosításokkal elég biztosíték teremtetnék?
Miben áll a nemzet szabadsága? Hogy
lehetőleg összes polgárai által akarjon és cselekedjék.
E tekintetben már fennebb kifejeztem azt
a meggyőződésemet, hogy nemzetem, sajnos, erkölcsileg szegényebb lesz az
önkormányzati tisztviselés elvének megszüntetésével, de nem a javaslat teszi
szegényebbé, ez csak konstatálja a beállott szegénységet.
A nemzet, mely nemcsak királyának,
országgyűlésének, kormányának működésében él, hanem polgárai szívében,
akaratában és tetteiben, kizárva a nemzeti helyhatósági cselekvés oly fontos
részéből, aminő az önkormányzati tisztviselés, vagy, mivel ez nálunk már régen
nem volt, legalább a tisztviselők kiszemelésének jogából, capitis diminutiót,
erkölcsi lefokozást szenved.
Csak az a kérdés, oly fokúnak kell-e a
capitis diminutió-nak lenni, mint a minőnek azt a javaslat tervezi. Erre
kísértem meg a feleletet a következőkben, áttérve a javaslatnak önkormányzati
részére.
Ez a javaslatnak, tagadhatatlanul,,
legnehezebb része.
Azok is, akik a közigazgatási
hivataloknak országos, kormány kinevezés útjáni szervezéséről, hivatásszerű
hivatalnoki kar teremtésének szükségességéről meg vannak győződve, érzik, hogy
egy ilyen mellett az önkormányzatnak a javaslatban tervezett formája nagyon
gyenge, hogy a törvényhatósági közgyűlés és annak a bizottságai útján
gyakorolható önkormányzat egészen más valami, mint amit a nemzet e fogalom
alatt századok óta érteni szokott, szóval a nemzeti érzületet nem kielégítő.
A kérdés tehát az, csak ilynemű
önkormányzat lehetséges-e a kinevezési rendszer mellett?
VI.
Amit fennebb a törvényjavaslat
berendezésére nézve általában nehezteltem, hogy az újításokat nem hozza szerves
kapcsolatba az eddigi állapottal, azt a fő- és alispáni hatóságok jövő állására
in concreto ismételhetem.
Mindkettő századok óta kolumnaris
hivatala volt a vármegyei intézménynek.
Az új rendezésben, mint az egyéni
ügyintézést és végrehajtást gyakorló közigazgatás közegei, egymás mellett,
nézetem szerint, jól nem állhatnak meg. De kérdés, vajjon az intéző é& végrehajtó
hatóságoknak a főispánra ruházása kizárja-e, hogy az alispáni hivatal, mint a
megye bizottságainak elnöke, fenntartassék?
Ha helyes az az elv, hogy a megye
lakossága ellenőre legyen a közigazgatásnak, hogy a nem országos ügyekben
önkormányzatot gyakoroljon, úgy az elvnek a lakosság önkormányzati
szervezetében ki kell fejeztetni.
A törvényhatósági bizottság
közgyűlésének, az állandó választmánynak és a közigazgatási bíróságnak
elnökségét a felállított rendszerben nem tartom helyesen a kormány
képviselőjére bízandónak.
Mind e bizottságok csak határozó, nem
pedig egyszersmind végrehajtó hatósággal bírván, semmi elvi nehézség nem forog
fenn arranézve, hogy önállóan alakuljanak.
Határozataik foganatba vétele a
kinevezett hatóságok jogkörébe tartozván, azok a törvénytelen vagy veszélyes
határozatok végrehajtását megakadályozhatják. Ezért viszont nem tartanám
megengedhetőnek, hogy a közigazgatási bizottságnak más legyen az elnöke, mint a
főispán, mert ez a bizottság fegyelmi hatalmat van hivatva gyakorolni és a
közigazgatási ügyintézés rendes kerekeként van kontemplálva.
Ha tehát az önkormányzati bizottságok
önálló ténykedését akarjuk, nem lehet őket a főispán pozitív irányzása alá
helyezni.
De különösen a közigazgatási bíróság
válnék a főispánnak egyszerű tanácsává, ha benne az elnökség az utóbbit illetné
meg.
A közigazgatási bíráskodás tekintetében
ugyanaz az elvem, hogy azt is a rendes bíróságoknak kell gyakorolniuk, mihelyt
jogkérdés válik vitássá, amint ezt „Közigazgatási bi-ráskodás”-omban s az 1882 i jogászgyűlés elé terjesztett véleményemben
kifejtettem, de ha az elv el nem fogadtatik, akkor sem járulhatnék ahhoz, hogy
a közigazgatási bíróság elnöke az aktív közigazgatás feje, a kormány
képviselője legyen. Önállóságénak legfőbb garanciáját ily rendezés mellett csak
választott elnökében bírnám találni.
Az alispánt tehát, mint az említett
bizottságok elnökét, konzerválnám oly módon, hogy azt a törvényhatósági
bizottság válassza, a király pedig megerősítse. Szolgálati tekintetben a
közgyűlés s
a közigazgatási főtörvényszék fegyelmi
hatalma alatt állana s rendszeres fizetés mellett annyi
időre választatnék, mint a törvényhatósági bizottság.
A főispán nem lenne tagja azoknak a
gyűléseknek, melyeknek az alispán az elnöke, de a közig, bíróságon kívül a
többin megjelenhet a neki közvetlenül alárendelt szakfőnökökkel s indítványokat tehet, melyek tárgyalandók, s ha kívánja, meghallgatandó. Viszont a bizottságok, ha
szükségesnek látják, fölhívhatják a megjelenésre és fölvilágosítások
nyújtására.
Ily viszonyban áll a belga megyefőnök a
megyei gyűléshez.
Még a francia megyegyűléseknek sem a préfet többé az elnöke (az 1871-i aug. 10 i törvény óta),
hanem azt a gyűlés maga választja, sőt a napóleoni régime alatt is az elnök a
gyűlés választott tagjai közül neveztetett ki. Ugyancsak Franciaországban a
megyei gyűlés állandó bizottságának, mely némileg a mi közigazgatási
bizottságunknak felel meg, nem a megyefőnök az elnöke, hanem mivel választott
elnököt nem akart a törvényhozás neki engedni, a megyefőnököt pedig mégsem
vélte a bizottságra oktrojálhatni, furcsa expedienshez folyamodott s korelnökséget létesített.
Igaz, a porosz Kreis gyűlésének s közigazgatási bizottságának a kinevezett Landrat az
elnöke, nem szabad azonban feledni, hogy a Landrati állásra kandidálási joga
van a Kreis-gyűlésnek, mely nem köti ugyan a kormányt, de lehetőleg
re-spektáltatik, továbbá, hogy a Landrat helyetteseit a Kreis-gyűlés választja,
végül, hogy a Landrati állás a kerületben lakó, illetőleg ott birtokos
egyénekkel akkor is betölthető, ha azok nem is bírnak azzal a minősítéssel,
mely a landrati állásra álfajában megkívántatik; a Kreisbeli birtokosoknál
elég, ha négy év óta valamely önkormányzati tisztet viseltek.
A közgyűlési, állandó választmányi és
közigazgatási bírósági elnökség elég fontos, tekintélyes állást fog képezni s az alispán nem degradáltatik annak elfoglalása állal,
ellenben igen azáltal a szerep által, mely neki a főispán mellett kijelöltetik,
mely, bármint forgassuk, egyszerűen segédévé teszi a főispánnak.
Nem merő kegyeletből a magyar szabadság
küzdelmeivel összeforrt alispáni állás iránt tartanám szükségesnek annak a
vármegye önkormányzati szervezete élén való megtartását, ámbár a nemzetek
szabadsága folytonosságának egyik legerősebb kapcsa a kegyelet érdemes honfiak
és nemzeti institúciók iránt.
A gondolat, mely vezérel, az, hogy a mint
a közigazgatási enquête alkalmából most tíz éve
mondtam: „a kinevezett professionatus hivatalnokokkal átmenet, kapocs nélkül
szembeállítani az önkormányzati bizottságokat, bármily jelentékeny hatáskört
adjunk is ezeknek, okvetlenül az önkormányzati érzék és képesség kiveszésére,
mindenesetre gyengülésére vezetne.”
A javaslat a legmerevebb hivatalnoki
rendszert létesíti, midőn nemcsak a megyei, de a községi közegek kinevezését is
a kormány, nevezetesen körjegyzőkét a belügyminiszterre, a községi elöljárókét
a főispánra ruházza.
Széles Magyarországon nem lesz tehát
egyetlen önkormányzati tisztviselő a megyékben és községekben.
Franciaország az 1884-i törvény óta
önkormányzati tekintetben magasan fölöttünk álland. Préfet-rendszere mellett
áll hatalmas községi önkormányzati rendszere, melyben nemcsak a határozó, hanem
a tisztviselői önkormányzat is érvényesül. összes városaiban és községeiben
Párizs és Lyon kivételével, a mairek, a községi elöljárók ingyen látják el
terhes hivatalukat és választatnak.
Poroszország, mely 1872-ben teremtette
önkormányzatát, nemcsak a községek, hanem a községi körök, Amstbezirkek
igazgatását is önkormányzati tisztviselőkkel látja el. A községi körök 3000
lakónál nem nagyobb népességű területek s azok
főnöke ingyen szolgál s a megyegyűlés jelöltjei közül
neveztetik ki a tartományi főnöktől. A kinevezést köteles mindenki elfogadni.
A javaslat ellenben gyökeresen kiírt
minden önkormányzati tisztséget, amit jövő fejlődésünkre vészthozónak tartok.
Ezért kívánom először is, hogy az alispán, mint az önkormányzati bizottságok
elnöke, megtartassék és választassák.
A választott alispánban, mint a
közgyűlés, a közigazgatási bíróság elnökében megtalálná a megye lakossága azt a
közeget, melynek vezetése alatt önkormányzati jogait érvényesíteni tudná.
„Hasztalan tágítjuk az önkormányzati bizottságok hatáskörét, azok nem fogják a
nekik adott véleményező, határozó, ellenőrző hatalmat felhasználni tudni, mert
nem értik a közigazgatás menetét.”
Azért kívánom az alispánnak az
önkormányzati bizottságok élén való fenntartását, hogy megmaradjon legalább a
tisztviselői önkormányzat elvi jogfolytonossága. Önkormányzati tisztviselés
nélkül pusztán határozó, időszakonkint összegyűlő bizottságokkal nincs, nem
lehet önkormányzat.
A javaslat indokolásának azt a reményét,
hogy az önkormányzati bizottságok hatáskörének, ellenőrző jogainak némi tágítása
által az önkormányzat életképessége emeltetik, a fennebbieknél fogva
csalódásnak tartom.
De azért is szükséges a választott
alispán a közgyűlés és állandó választmány élén, hogy a kinevezett hivatalnokok
ellen ezekben a gyűlésekben felmerülő oppozíció törvényes mederben maradjon.
Garanciát nyújt erre nézve az alispán felesküdt tisztviselői minősége,
legfelsőbb megerősítése.
Az ekként választott alispán lehetne
azután az országgyűlési választásokat vezető központi választmány elnöke, mert
különben a választási ügyek vezetésére egészen új szervezetet kellene
teremteni.
Az ugyanis szabad államokban sehol elő
nem fordul, hogy a polgárok választási jogaikat kinevezett közigazgatási
hivatalnokok vezetése alatt gyakorolják.
Azonban a választott alispánnak a mondott
bizottságok élére állását nem tartom elégségesnek, főkép, ha a javaslatnak az a
terve is megvalósul, hogy a községi elöljáróságok egészen a kormány kinevezése
alá kerülnek. Ezáltal eddigi, elvileg legmesszebb menő önkormányzati
rendszerünkből egyszerre a legmerevebb, Európában sehol nem található
hivatalnoki rendszerre ugranánk át.
De egészen mellőzve az idő rövidsége
miatt a községi önkormányzatot és a törvényhatósági önkormányzat kapcsolatát a
községivel, még akkor sem tartanám elegendőnek az alispánválasztást a mondott
állásokra, ha községi önkormányzatunkban változás nem történnék is.
Mert bármint forgassuk a dolgot, a
tisztviselő-választás eltörlésével lényegesen más és több funkciót gyűlésekre, bizottságokra nem lehet
ruházni, mint amennyit a javaslatban-azokra átruházva találunk, s mégis azt súgja mindenkinek az ösztöne, hogy néhány
száz embernek egybegyűlése kétszer egy évben néhány napra, vagy tíz húsz ember
havonkénti foglalkozása a bizottságokban, nem önkormányzat.
Ez az érzet fejeződik ki a kormány
javaslatában is a járási tanács intézményének tervezése által. De hogy ez
intézmény életképes legyen, ahhoz először is az lenne szükséges, hogy a járás
polgárainak választásából, ne pedig a megyei gyűlés akaratából nyerje életét,
másodszor fontosabb teendőkkel, önálló adóztatási joggal kellene felruháztatni.
Mindez azonban a megyei keretek felbontására vezetne, amit a legnagyobb bajnak
tartanék.
A járási tanácsnak csak a 3000
kilométernél nagyobb kiterjedésű megyékben való megengedése nem egyéb, mint
annak beismerése, hogy némely megyénk igen nagy s hogy a megyei gyűlések és bizottságok nem nyújtanak elég tért az
önkormányzatra.
Részemről önkormányzatunk fenntartására
és fejlesztésére a legjobb módnak azt tartanám, ha a körjegyzői köröknek
megfelelő területeken bizonyos hatósági hatalommal felruházott s mérsékelt foglalkozást igénylő önkormányzati
tisztségek, mondjuk, megyei esküdtségek állíttatnának s azokra a körben lakó birtokosok, tekintélyesebb bérlők, gazdatisztek, s egyéb honoratiorok alkalmaztatnának.
A körjegyzők az adó- és katonai ügyeket s azokat a teendőket látnák el, melyekben az állam
közvetlenül érdekelt, vagy amelyeket a községek írástudó segédeiként végeznek,
ellenben az esküdteknek a szolgabírák közrendészeti, közgazdasági, közoktatási,
közegészségi és közlekedésre vonatkozó hatásköréből lennének bizonyos teendők
kiszakítandók. E feladatok nagyrésze közvetlenül érinti a középosztály
előkelőbb, intelligensebb elemeit s a teher, mely a
velők való foglalkozásból származnék, ellensúlyozva lenne a rend által, melyet
ön-működésük által teremthetnének.
Az ily megyei esküdti állásra méltó és
alkalmas egyének lajstromát a megyei közgyűlés állítaná egybe és választaná ki
abból azokat, kiket alkalmazandónak talál. A lajstromot azonban a belügyminiszternek
kellene megerősíteni, így a főispáni-kandidációk elejtetnének.
A megyei esküdtek ingyenes szolgálatot
teljesítenének, de készkiadásaik fejében átalányban részesülnének. Ennek
megfelelőleg az esküdti tiszt viselése csak 3 évre lenne kötelező s az esküdtet a főispán, vagy akadályoztatása esetén a
helyettese iktatná hivatalába.
Fegyelmi hatalmat az egy-járásbeli
esküdtek gyakorolnának társuk fölött, végsőfokon pedig a megyei közgyűlés.
Gondoskodni kellene továbbá az esküdtek helyettesítéséről.
Ahol pedig az ily teendőkre alkalmas
egyének nem találtatnak, ott azokkal vagy a körjegyzők, vagy külön fizetett
közegek bízatnának meg.
E rendelkezéssel annak az eddigi
államfenntartó nemességnek jutna érvényesülési tér, melynek hatalma és
befolyása az új szervezésben csökken s melynek a
községi élet nem elég, nem alkalmas. Az úr és paraszt minden tehermentesítés,
regale-megváltás, jogegyenlőség daczára idegen elemek, emiatt nem lehet őket a
községben összeolvasztani.
A nemesség, a honoratiorok csakhamar
átlátnák mennyi érdekök van ily tisztség elvállalásában, a terhet pedig, mely
ily tisztviselésből származna, könnyebben viselhetnék, mint azt, amely a
tervezettnél szélesebb körű megyei önkormányzat mellett rájuk nehezedne.
Az ily esküdtek nem lennének kizárva a
megyei gyűlés virilis és választott tagságából sem, ami által a gyűlés oly
elemeket nyerne, akik a közigazgatási intézésben is forogva, több gyakorlati
érzékkel bírnának, mint az azon teljesen kívül állók.
Az esküdti tisztnek ily fölelevenítése
ellen csak azt lehetne felhozni, hogy nincsenek rá alkalmas elemek. Meglehet,
de ekkor mondjunk is le az önkormányzatnak minden szélesebb körű szervezéséről.
Kötelességérzet, közügyekbeni fáradozás
nélkül nincs önkormányzat, ha tehát akár gazdasági szegénységünk, akár az
értelmi képesség, akár a jóakarat hiánya miatt elemeket nem találunk az
önkormányzatra, fogadjuk el alapjában a javaslat nyújtotta önkormányzati
érvényesülést, megtoldva azt mindössze az alispánnak a megyei gyűlésekben és
bizottságokban juttatott hatáskörrel s közgyűlési
választásával.
VII
Közigazgatásunknak úgy a szakszerűség,
mint az önkormányzati szabadság tekintetében nagy baja az elszigeteltség, amely
a megyei és városi törvényhatóságok közt fennáll.
Maga a javaslat indoklása konstatálja e
bajt, s midőn a 161. §-ban megengedi, hogy oly megyei
törvényhatóságban, ahol a megyei székhely törvényhatósági joggal felruházott
városban van, ott ugyanazon egyén lehet a megyei és városi bizottságnak is
tagja, midőn a 202. §-ban a járási tanács körét, ha annak területén rendezett
tanácsú város van, föltételesen erre is kiterjeszti, az első lépést teszi annak
orvoslására.
Gyökeres orvoslás csak akkor fog azonban
bekövetkezni, ha a megyék és városok közt a törvényhatósági várfalak is le
omlanak, a mint a kőfalak leomlottak.
Képzelhető-e nagyobb anomália, mint az a
közjogi exterritorialités,
amelyben a városi törvényhatóságok
területén székelő megyei hatóságok állanak.
Van-e rációja a megyei és árvaszék külön
szervezetének, a városok kizárásának a megyei útigazgatásból, a városi és
megyei közegészségi és közbiztonsági szolgálat teljes elkülönítésének? Van-e
valami jogos alapja annak, hogy a megyei törvényhatósági igazgatás költségei az
államkincstárból, a városéi a városi pénztárból fedeztetnek. Az egész megyét, vagy
több megyét érdeklő költségek, mint a kir. táblák s egyéb állam-hivatalok elhelyezési költségei a városokra hárítvák.
Ez elkülönítés az oka, hogy kórházak,
árvaházak, tébolydák, közoktatási, közgazdasági tanintézetek vagy nem jönnek
létre, vagy csak az államkincstár útján, ami a kommunizmus egy nemét s az ország egyes vidékeinek, városainak a többiek
rovására való pártfogolását eredményezi.
A rendi korszak maradványának, a nemesség
és polgárság területenkénti elkülönítésének megszüntetésével mindez
megváltoznék, a nemzet szorosabban összeforrna, város és megye nem néznének
egymásra csakis a vásárlási és eladási piac szempontjából, a megye ezenkívül a
városra még mint művelődési, igazságszolgáltatási központra, hanem fölébredne a
közös feladatok, a közös érdekek tudata, melyek regionalis természetűek,
melyeket sem a megye, sem a város külön jól meg nem oldhat.
Igaz, hogy ez a városok kormányzó
szférájának, mondjuk rangjának kisebbítésével járna, de valódi jólétük,
szellemi emelkedésük, belső nyomatékuk annál inkább emelkednék, mert befolyást
nyernének annak a környéknek életére, amelyre gazdaságilag támaszkodnak,
egyszersmind pedig többet foglalkozhatnak azokkal a szépítési, kényelmi,
művelődési, emberbaráti föladatokkal, a melyektől a városok jóléte függ.
A központi kormányzás szempontjából
szintén előny volna a vezetésnek ekként beálló
egyszerűsítése.
Az emberi egyenlőség és szolidaritás nagy
elve amúgy is annyi gátra talál felekezeti, nemzetiségi különbségeinkben,
azokat az emberek rendi különbségeinek folytonos ébrentartásával külön városi
„és megyei törvényhatóságok fenntartása útján fokozni, valódi anachronizmus,
mikor épen a közegészségi, közbiztonsági, közgazdasági érdekek egyformasága a
legalkalmasabb volna az érzületi s nem tárgyilagos
ellentétek kiegyenlítésére.
Városaink nem kizárólag az ipar és
kereskedés központjai, mint más államokban; alig van egy-kettő, amelyben az
őstermelés valamely ága, a föld, a szőllőművelés, erdészet épen olyan fontos
kereseti ág nem volna, mint az ipar. Pozsony, Debrecen, Szeged, Kolozsvár,
Pécs, Szabadka, Sopron, Brassó életében, − hogy csak a nagyobbakat említsem,
− az őstermelés valamely ágát, mint elsőrendű kereset-forrást látjuk
szerepelni. Hol tehát a tárgyilagos érdek-ellentét köztük és az illető megyék
között?
Önkormányzati tekintetben nem kevésbbé
becses volna a városi elemek bevonása a megyébe. Kezdetben tán súrlódás,
idegenkedés lenne tapasztalható, de állandóan csak az önkormányzat
életképessége nyerne a városi és megyei elemek egybeolvadása állal.
A javaslat nagy hiányának tekintem, hogy
az „állami” közigazgatást ily egységes szempontból nem tekintette s megállott a városok sorompóinál.
A javaslat az „államosítást” csak a
közegek kinevezésében látja, holott az államosítás az egyes közfeladatoknak az
állam egész területén összefüggő, országos szempontok szerinti kezelését, a
polgárok erejének mentül nagyobb tömörítését, a a közigazgatási területnek e
feladatok legjobb, legkönnyebb megoldásához mérését, s a közigazgatás költségeinek az állampolgárok közti
egyenlő felosztását is jelenti.
Az indokolás ugyanis csak azt emeli ki
(6. 1.), hogy a törvényhatósági városokban a választott tisztviselők a hatósági
teendők egy részére megmaradhatnak továbbra is. Ezen szervezeti kérdésen kívül
azonban, úgy látszik, helyesnek találja a városok és megyék egymáshozi
viszonyát, a városoknak az egész közigazgatási rendszerben elfoglalt állását.
Említtetik ugyan, hogy egyes ágakat, mint
a közrendészetet, a közegészséget, az állami közigazgatás;; tárgyai közé
kellend sorozni. Mi lesz ennek a következése? A közegek kinevezése csak, vagy
fizetésüknek is az államkincstár terhére való átvétele? Hisz a kinevezés már
megvan a főkapitányokra nézve, tehát csak a főorvosokra kell azt kiterjeszteni.
De vajjon a rendőri hatalmat kezelő
megyei közeg mellett lesz-e jogosultsága a kinevezett városi rendőrkapitánynak,
a kinevezett megyei főorvos mellett a városinak? Nem fog-e a városok és
megyék bizonyos fokú egybeolvasztása szükségessé válni, ha a közrendészetet és
közegészséget, mint az indokolás mondja, az állami közigazgatás feladatai közé
kell sorolni?
Én azt hiszem, igen. Csak a rendi
tagoltság, csak a városi és megyei elemek ellentéte indokolhatná nálunk, a mi
kis-népességű városainkban külön rendőri, külön közegészségügyi főtisztviselő
lételét az ugyanott levő megyei főorvos s a központi
főszolgabíró mellett.
A törvényhatósági városok állásának
rendezése nélkül a megyék átalakítása be nem fejezhető s az 1891-ben alkotandó törvényt a közigazgatásról, néhány év múlva meg
kellend változtatni, hogy a törvényhatósági városok azoknak az ügyeknek egy
részére, melyek tekintetében a megyei központi hatóságokkal, közgyűléssel s bizottságokkal egyforma hatáskörük van, a megyékkel
egybeolvasztassanak.
Pedig nem mindnyájan azt várjuk-e a
mostani rendezéstől, hogy az gyökeres és végleges leend? 1848. óta a nemzet
életének egyik része sem bolygattatott annyit, mint a közigazgatás.
Az 1848. XVI. XVII. XXIII-XXIX.
törvénycikkeket 10 évi abszolút közigazgatási rendszer követte, az 1860-61.
átmeneti állapotokat a nem alkotmányos 6 évi 1867-ig és a 3 évi alkotmányos
provizórium 1870-ig.
Az 1870. XLH. t. c. látszott a 30 évi vajúdást befejezni, de 1876-ban már
lényegesen átalakítottuk törvényhatóságaink szervezetét, 10 év leforgása pedig
meghozta az 1886. XXI- XXIII. t. cikkeket, melyeken már az 1889. XXVIII. t. c. a pénzügyi közigazgatás szervezetének változtatásáról
nevezetes rést ütött, de melyet a jelen javaslat egészen halomra dönt, a
nélkül, hogy a végleges megállapodás biztos kilátását nyújtaná, minthogy
közigazgatási szervezetünknek oly lényeges részeit, aminők a törvényhatósági
városok, érintetlenül hagyja.
A jelzett változások a közigazgatási
szervezet alapjaira vonatkoznak csak, pedig egyes ágazatainak újra meg újra
való toldozásai nem kevésbbé életbevágók.
Nem terjeszkedhetem ki itt e folytonos
ingadozás okainak kutatására, nevezetesen arra, mennyiben tulajdonítható az
pártviszonyainknak, vagy hagyományos önkormányzatunkhoz való ragaszkodásnak,
vagy a megyei gentry hatalmi törekvéseinek, vagy
annak a törvényszerkesztési gyarlóságnak, amely a kormányzattal és
közigazgatással már túlon túl elfoglalt miniszteri bureau-k törvényalkotásait,
szabályrendeleteit jellemzi, melyek az 1848. III. t.-cikk 19. §-ban
kontemplált, de életbe nem lépett, álladalmi tanács hiányában hevenyészve, csak
egy minisztérium szempontjából, nem a többi közigazgatási ágak szükségleteire
való tekintettel készülnek s melyeknek e hiányosságát
a minisztertanácsi felülvizsgálatok orvosolni nem képesek.
Szorítkozom tehát annak ismétlésére, hogy
a törvényhatósági városoknak egyidejű rendezése nélkül a megyei rendezés sem
lehet állandó, organikus, önkormányzatunk pedig életképes.
VIII.
A még rendelkezésemre álló időt a
javaslat egyes főbb szabványainak bírálatára használom föl, az idő rövidsége
miatt nem terjeszkedhetve ki fontos részletekre.
A javaslatnak a már tárgyaltakon kívül
legfontosabb részei a közigazgatási bizottságra vonatkozók.
Már 1876-ban kifejeztem az akkori még
csak javaslat stádiumában levő reformok
fölött abbeli meggyőződésemet.
(Néhány szó Grünwald B. Közigazgatásunk és a szabadság röpiratához
22. 1.), hogy a hivatalnoki és önkormányzati elemeknek a közigazgatási
bizottságban való összekapcsolása, előbbieknek egyenlő befolyása az
ügyintézésre, a megye lassú halálának előpostái.
Az 1880-i közigazgatási enquête alkalmából közzétett iratomban pedig részletesen
elemezve a közigazgatási bizottságok szervezetét, arra az eredményre jutottam,
hogy azok 1) a különböző ügyágak centralizációjára, vagy mint a törvény mondja,
arra, hogy „a közigazgatás összhangzatosan eszközöltessék”, „a kinevezett és
választott közegek egymást támogassák, teendőiket összevágólag teljesítsék,”
részint nem szükségesek, részint nem alkalmasak; 2) helytelenítettem a
legkülönbözőbb szolgálati ágak közegeinek és a választott elemeknek
együttműködését, ami nem valódi megértés és megfontolás, hanem merő majorizálás
útján való határozatokat eredményezhet; 3) helytelenítettem a vezető, a
fegyelmi, az intéző, a fellebbezési, a közigazgatási bírósági teendőknek egy
ily teljesen disparat elemekből álló testületre bízását; 4) helytelenítettem a
munka- és időpazarlást, melyet a bizottságok ügyköre és tagjainak természete
maga után von; 5) végül pedig a közigazgatási bizottságokat csak is mint az
adminisztrálásra nem alkalmas törvényhatósági bizottságok helyettesítőit hittem
az aktív közigazgatásban fenntarthatóknak.
A közigazgatási bizottságnak a javaslat
tervezte új szervezete hasonló szempontokból indul ki, midőn azt 5 külön
hatóságra tagolja és a nagyon heterogén feladatú közegek rendszeres
együttműködését nem kívánja. E tekintetben azonban kelleténél tovább is megy,
mert a pénzügyi szakosztálynak, ha külön közigazgatási bíróság állíttatik,
nincs a közigazgatás mellett létalapja. Nem hihetem ugyanis, hogy azoknak az
ügyeknek nagy része, amelyekben a közigazgatási bizottság, jelenleg mint a
pénzügyigazgatóság felebbezési fóruma működik s amelyek jogilag kontenciósus természetűek, a közigazgatási bíróságtól
elvonatnának; hisz a világon mindenütt a pénzügyigazgatás intézkedései
szolgáltatják a közigazgatási bíróságok Ítélkezésére a legtöbb anyagot. Ha
tehát ezek a pénzügyi kontenciósus ügyek a közigazgatási bíróság elé kerülnek,
a pénzügyi szakosztálynak az
aktív és diskrecionarius pénzügyi igazgatás körében
megmaradó teendői bízvást a közigazgatási szakosztállyal egyesíthetők.
Ellenben teljesen elkülönítendőnek
tartom, amint már fennebb kifejtem a választott alispán elnöklete alatt a
közigazgatási bíróságot. Ez ugyanis amint látszik, a főispánon kívül egyetlen
állandó alkalmazású hivatalnokból, a főispánnak alárendelt jogtanácsosból s néhány választott tagból állónak terveztetik. Ily
bíróságban csak a francia conseil de prefecture-öknak
megint nem javított kiadását láthatom, mert a conseil de prefecture-ök bírái sem függetlenek ugyan, hanem
legalább szakemberek, remélhetjük-e azonban ezt a jogtanácsostól, akire a
javaslat nemcsak azt a kötelességet hárítja, hogy a közigazgatási és pénzügyi
jogban szakember legyen, hanem az összes magán- és büntető jogi kérdésekben is,
mert hiszen tiszti-ügyészeket csak kivételesen, nyilván a nagyobb megyékben,
rendel melléje a javaslat, ami pedig alakítandó közigazgatási bíróságaink
függetlenségét illeti, vajjon a választott tagok, akár egy lesz, akár három,
bírnak-e majd a főispán és jogtanácsos nagyobb jártasságával szemben kellőképen
megállani?
A jogtanácsos nemcsak nevénél, de
funkcióinál fogva is a részvénytársasági eszmekörből van”, kölcsönözve; nevével
együtt törölném, visszaállítva a tiszti ügyészt, a közigazgatási bíróságnak
pedig állandóan kinevezett ülnököt adnék, aki esetleg az árvaszéknél is lenne
használható. A porosz Kreis-ausschussnak is lehet jogtanácsosa (syndikus), de
nincs határozó, csak tanácsadó szavazata.
Ekként a közigazgatási bizottság három
szakosztályra oszlanék: a közigazgatási, a közgazdasági és a fegyelmire.
Utóbbit önállóságában fenntartanám a
főispán elnöklete alatt. A fegyelmi hatalom gyakorlásából az örökké nagyobb
személyes függést igénylő közigazgatásban nem lehet teljesen kizárni az aktív
közigazgatás vezetőjét, ezért nem tartom a fegyelmi szakosztályt a
közigazgatási bírósággal összeolvaszthatónak. A közigazgatási bizottság
tagjainak számára nézve teljesen elegendőnek vélem, ha a főispán, a
pénzügyigazgató, a tanfelügyelő, tiszti ügyész és a gazdasági felügyelő
ruháztatnak fel határozó szavazattal, ellenben a főorvos, a főmérnök, a királyi
ügyész csak indítványozási joggal és tanácsadó szavazattal láttatnának el, a
két első technikus szakértői minőségénél, a kir. ügyész pedig annálfogva nem
igényelhetvén szavazatot, mert a megyei közigazgatásnak kiegészítő részét nem
képezi.
Az állandó választmánynak megvan a teljes
jogosultsága a közigazgatási bizottság mellett, mint a megye helyi ügyei
előkészítőjének, részben intézőjének, elnökségét ebből a szempontból nem tartom
a főispánra ruházhatónak s a kapcsolatot a
főispánnal csak oly módon látom szükségesnek, hogy vele a napirend mindenkor
előzetesen közlendő, hogy a tárgyalásokon jelen lehessen vagy a választmánytól
a megjelenésre fölhívathassék.
Nem hagyhatom itt említetlenül
törvényhatósági gyűléseink nomenklatúráját, mely a legfonákabb. Ma ugyanis van
törvényhatósági bizottságunk, van a törvényhatósági bizottságnak közigazgatási
bizottsága, ennek lenne a javaslat szerint közigazgatási szakosztálya. Ily
elnevezések mégsem tarthatók fenn.
A törvényhatósági bizottság sokkal
helyesebben lenne törvényhatósági közgyűlésnek, a közigazgatási bizottság
ellenben közigazgatási széknek, a fegyelmi szakosztály fegyelmi széknek, a
közigazgatási bíróság közigazgatási törvényszéknek nevezhető, a még szervezendő
két szakosztály közül a közigazgatási, már annálfogva is, mert a pénzügyinek
nem kontenciozus részei is belé olvadnának, bel- és pénzügyinek, ha pedig a
pénzügyi szakosztály fenntartatnék is, az esetben sem helyes a közigazgatási
bizottság közigazgatási szakosztálya-féle elnevezés, mert megjelölendő, a
közigazgatásnak melyik ágával foglalkozik, s minthogy ez esetben a belügyi feladatok képeznék a szakosztályi teendők
nagyobb részét, a potiore fit denominatio elve szerint a belügyiről kell
elnevezni. Az állandó választmány neve ellenben megmaradhatna.
Nem hallgathatom el végül a
törvényhatósági közgyűlések tagjainak számára nézve a javaslattól eltérő
véleményemet.
Miért tartja meg a javaslat a bizottsági
tagok eddigi nagy számát? Van-e abban önkormányzat, hogy egy-egy megye közgyűlése
névleg 600 tagból, mert hisz tényleg nincsen olyan megyei gyûlésterem sem, ahol ennyi ember elférne; e részben ugyan
vigasztalhatnók magunkat azzal, hogy az angol parlamentbe sem fér be egyszerre
annak 670 tagja. Ámde valójában a törvényhatósági bizottság tagjainak fele is
csak rendkívüli esetekben gyűjthető össze.
Neveli-e az állam a maga polgárainak
hazafias kötelességérzetét, ha szankcionálja, hogy azok önkormányzati jogaikat
ekként semmibe se vegyék, fejleszti-e az önkormányzati érzést, ha meghagyatnak
olyan jogok, amelyeket a jogosultak törpe kisebbsége vesz csak igénybe,
ellenkezőleg nem épen az vinné-e be inkább az embereket a megyegyűlésekbe, ha a
gyűlési tagság kevesebbek kitüntető kiváltsága és így kívánság, ambíció tárgya
lenne, nem az keltené-e fel a nagyobb felelősség érzetét, ha az egyes tag
tudná, hogy elmaradása a közügy tényleges hátrányával jár, amit 300-400
emberből álló gyűlésnél nem lehet állítani.
A pár napi gyűléseken minő szerep jut a
tagok nagy részének? egyszerű szavazás, mert tanácskozni ennyi, egy évben
egyszer-kétszer összeverődő ember közül ily rövid idő alatt egy ketlőnek lehet
csak. Az ügyek nem vitattatnak meg, hanem egyszerűen leszavaztatnak.
A nagy megyék gyűlései lényegileg inkább
római comitiák, a hol a nép a magistratus rogatiojára igennel, vagy nemmel
felel, vagy modern plebiscitaris conventek, mint képviseleti jellegű, debattáló
közigazgatási kollégiumok, pedig nyilván ezeknek tervezi őket a törvényhozás
első sorban.
A megyék közjogi, alkotmányi, vitatkozási
joga se állhat ellent annak, hogy a tagok száma a mai törvényes maximumról a
minimumra szállíttassék, mert ha 17 millió polgárnak országos képviseletére
elegendő 453 képviselő, a legnagyobb 500,000-en felüli népességű megyék sem
panaszkodhatnának, ha 120 megyei képviselőjük lenne.
Még ekkor is mennyivel több képviselője
lenne a megyei lakosságnak, mint a republikánus Franciaországban van, a hol a
megyék túlnyomó részében a lakosság fölül jár az 500,000-en s a megyei gyűlés mégis 30 tagból áll csak, akik pedig a
mi megyéinknél sokkal eminensebb politikai jogot gyakorolnak, értem a francia
szenátor választását.
Már az 1881. közigazgatási enquête majdnem egyértelműleg hangsúlyozta e bajt s hogy ahhoz a javaslat nem nyúl, nem tulajdoníthatom
másnak, mint bátortalanságnak, nehogy önkormányzat-ellenesnek lássék.
Sajnálom, hogy észrevételeimmel akkor
állhatok csak elő, midőn a legilletékesebb forum, a képviselőház közigazgatási bizottsága a javaslatokat
általában már tárgyalta.
Észrevételeim közzétételében, különösen
pedig abban, hogy a fölvetett eszméket törvényszakaszok alakjában formulázzam,
az gátolt meg, hogy a javaslat benyújtásától a bizottsági tárgyalásig
nézeteimet ennyire is kifejteni és megokolni lehetetlen volt.
Az 1848-i és az 1861-i törvények óta nem
volt parlamentünk előtt a nemzet életére a mostaninál állandóbban kiható
javaslat. Mint polgárt, mint szakembert egyaránt megragadott az, s nem tehettem, hogy a rendelkezésre álló idő engedte
határok közt, szaktudományom szempontjából, bírálat alá ne vegyem.
I.
Nagy Ernő tanár úr szerfölött
indignálódva felel bírálatomra; állításainak tendenciózus összeállításával,
indokolás nélküli ócsárlással, sőt egyenes ráfogásokkal vádol.
A kedvezőtlen bírálatnak, ha még oly
tárgyilagos is, rendszerint ez a sorsa, ezért nem is reflektálnék a válasznak
szubjektív részeire, nem annak hangjára. Van azonban szubjektív jellegű pontjai
között néhány olyan, amelyet megjegyzés nélkül nem hagyhatok.
Egy ilyen pont az, amely a válasz
kezdetén, a tulajdonképeni választól csillaggal elkülönítve, egész
általánosságban s a későbbi szövegre vagy személyemre
való egyenes vonatkozás nélkül, de a sorok közt mégis rám célozva, a következő
passzust tartalmazza: „Míg ellenben az a bírálat, amely szubjektív indokokból
keletkezik s
a közérdek leple alatt magáncélokat
kerget, ahelyett, hogy komoly búvárlatokat tenne, vagy ezek iránt érdeklődnék,
guerilla-harcot folytat és hitelre az avatatlanoknál számít: ez a bírálat
annyira jogosulatlan, hogy a fejlődő irodalmak keblökből ki is lökik.”
A gyanúsításokat, melyek ebben a
passzusban személyemre vonatkoznak vagy vonatkozhatnak, elégnek tartom
egyszerűen visszautasítani.
Ami pedig azt a tulajdonképeni válaszban
tett kérdést illeti, hogy miért álltam elő az akadémiai választás küszöbén
bírálatommal, ezt ebben magában megmondottam; azt akartam elérni, hogy az a
testület, amelynek magam is tagja vagyok, amely iránt tehát kötelességeim is
vannak, ne szankcionálja Nagy Ernő „közjogának” se irányát, se botlásait.
Hogy ezt gyöngéden nem tehettem, világos;
én szerzővel szemben gyöngédségemet akkor gyakoroltam, midőn az ő 1890 december
11-i levelével s már előbb más úton kikért
ítéletemet munkája második kiadásáról közzé nem teltem, hanem neki f. évi
január 4-én intézett hosszabb magánlevelemben mondottam el, amely levelemre
január 9-ről adott válasza kezemben van.
E gyengédséget indokolva hittem szerzőnek
méltánylandó törekvése által, mellyel közjogunk tárgyalásában a dogmatikus
irányt törekedett meghonosítani.
Hogy az első kiadásról miért nem írtam,
annak oka az volt, hogy az előbb elfogyott, mintsem én megkaphattam volna, de
meg a szerző egyenesen megkért egy közös jó ismerősünk útján, hogy várjam meg a
javított második kiadást.
Január elején nem tudhattam, hogy szerző
munkáját akadémiai babérra is érdemesnek tartják. Amint azonban erről április
elején értesültem, nem állott rendelkezésemre más szaklap, mely munkájáról
bírálatot nem közölt, mint a Magyar Igazságügy, amely hogy a hó elején jelenik
meg, nevezetesen az akkor következő szám május hóban, továbbá, hogy az Akadémia
nagy gyűlése is május 5-ére esett, annak én oka nem voltam.
Kritikám tárgyilagos értékét egyébként
nem az én állítólagos indokaim, sem ezen indokok létének megcáfolása el nem
döntheti, hanem a belső igazság, amely belőle szól. Én csak örülni fogok, ha
irodalmunk fejlődése bírálataimat mentől elébb fölöslegessé teszi, s így áttérhetnék magára a dologra, előbb azonban még
felelnem kell szerzőnek arra a vádjára, hogy állításait 1848-i
törvényhozásunkról felforgalom s arra a kérdésre,
mi jogon teszem ezt? minő jogon állíthatom nevezetesen, hogy ő az 1848-i
törvényhozás politikai célzatait jogi szabályokká alakítja át? mi jogon mondom,
hogy szerinte a 48-i törvények megszüntették a nemességet, később pedig azt
állítja, hogy a főnemesség és nemesség között csak fokozati különbség van?
Feleletem: szerző könyvének 87. lapja,
ahol ez áll:
„Az állam tagjai közt 1848 előtt úgy
magánjogi, mint közjogi szempontból lényeges különbség volt aszerint, amint a
nemesi rendhez, a polgársághoz vagy a parasztsághoz tartoztak. E különbséget az
1848-ki törvényhozás nagyban-egészben megszüntette, midőn megszüntette a
közjogi rendeket. További munkájának 93. lapja, a hol ezt mondja:
„A nemességnek még fenn levő jogait a
következőkben lehet összefoglalni: 5.) pont. Élvezik a rang-elsőbbséget.
Találkozunk ugyan azzal a felfogással is, hogy csak a főnemesség képez rangot,
a köznemesség nem. A dolog pedig úgy áll. hogy a főnemesség rangja magasabb,
míg a köznemességé jobban elmosódik, de azért jogilag létezik.”
Végül munkájának 220. lapja, ahol a
főnemes családoknak főrendiházi tagságra való jogosultságát írja le.
Szerző szerint ugyan a főnemesség nem
képez közjogi rendet, s amint magát nagyobb nyomaték végett
kifejezi, nem és százszor nem; és azt állítja, hogy annak sejtelme sincs
közjogi rendről, aki főnemességünket a mai államéletben még annak képzeli. Ez
lehetséges; de miután szerző állításaiban érv nem foglaltatik, kénytelen vagyok
felfogásom mellett maradni.
Azt hiszem, a fennebbiekből világos, hogy
szerző állításait legkevésbbé sem forgatom föl s jogot állításaimhoz semmiben másban nem kerestem, mint a tárgyilagos
igazságban.
Szerző azt kérdi: talán a magas állás
súlyával indokolom állításainak felforgatását? Ez a szubjektív irányú kérdése
főleg az, amely válaszra kényszerít.
Én a tudomány köztársaságában magas
állást nem ismerek el, amidőn az igazság megállapításáról van szó; én is
jogtanár vagyok, szerző is az; állításaink annyit érnek, amennyit szellemileg
nyomnak, nem aszerint nyomnak, amint hatodik vagy hetedik díjosztályba tartozó,
az irodalomban régebben vagy újabban működő tanártól származnak.
II.
Szerzőről azt állítá bírálatom, hogy
helyesen kitűzött célját, melynélfogva közjogunkat megtisztítva a fölösleges
történelmi sallangtól, jogi szakmaként tárgyalja, teljességgel nem érte el, de
meg sem közelítette.
Ezzel szemben szerző azt törekszik
válaszában kimutatni, hogy ez állításom meggondolatlanul odavetett szólam, mert
nem ez az én kifogásom, hanem épp az ellenkező, hogy midőn közjogunkat a történelmi
sallang mellőzésével jogi szakmaként tárgyalja, zavart hoz be jogi alapfogalmainkba és annak a célnak, hogy
közjogunkat mentől modernebbé, jogászibbá tegye, áldozatul esik a magyar közjog
specifikus jellege.
A dolog azonban nem így áll, mert én bírálatomban
azt állítottam s most is fenntartom, hogy szerző a
helyes célt, mely közjogunknak mai érvényében és tiszta jogi szakmaként való
tárgyalásából áll, teljességgel nem érte el, de meg sem közelítette.
Ugyancsak az állítottam, hogy e cél
elérése helyett „zavart hozott be jogi alapfogalmainkba s tárgyalásának áldozatul esett a magyar közjog specifikus jellege.”
Nézzük hát meg részletesebben, mint ahogy
bírálatomban tettem, mindenekelőtt jogászi-e szerző tárgyalása, azután pedig
feltüntette-e a magyar közjog pozitív, specifikus jellegét?
S vegyük rendre az első alapfogalmakat. Az államról azt
mondja, hogy „az valamely jogéletre fejlődött és állandóan megtelepedett népnek
személyiséggé történt szerveződése. Alkotó elemei: a terület, a nép és közerőre
támaszkodó közhatalom.” Ez a meghatározás mindjárt nem jogi, hanem politikai,
nem emeli ki a jogviszonyt, nem annak alanyait, nem a jognak specifikus elemét,
az uralmat, mely az állam létele állal keletkezik.
Az államterület fogalmának tárgyalása sem
jogászias, amint az a 15. §-ban adva van: „Államterület alatt a föld bizonyos
határolt részét értjük, mely (jogilag) valamely állam kizárólagos főhatalmának
alá van vetve.” Az állam fogalmában az uralkodás, amint láttuk, nem lévén
kiemelve, a területnek alávetettsége a főhatalom alá az államfogalomnak
tulajdonkép egy új meghatározása. De nem tudjuk meg e meghatározásból, vajjon
tárgya-e a terület az állami uralomnak, avagy csak a térbeli kört jelenti,
amelyen belül uralma a személyek fölött érvényesül, avagy a területi jogviszony
az állam és a személyek közt áll-e fenn, a mennyiben a területen tartózkodnak,
avagy miután a terület az államnak szerző szerint alkateleme, a jogviszony
talán az állam s ezen alap alkateleme s nem mint külső tárgy közt áll fenn.
Gerber, Fricker, Preuss, amint a szerző
tudja, képviselik e különböző irányokat a német irodalomban, s ma már ha jogászilag akarunk beszélni, nem elég azt
mondani, hogy a terület oly földrész, mely az állam kizárólagos főhatalmának
van alávetve, hanem az is meghatározandó, miképen van alávetve, miből áll ez
alávetettség; nem elég azt mondani, amint a szerző a 31. lapon jegyzetben
teszi, hogy a területre vonatkozó felség-jog közjog és így össze nem
tévesztendő a magánjogi tulajdonnal; ezt nálunk, mellékesen megjegyzem, nem is
tették, de igen a közjogi fejlődés patrimoniális korszakában Németországban;
hanem világosan meg kell mondani, közjogi jellegű dologi jog-e? különösen,
mikor azt is mondja a szerző u. o.: „Pozitív részét pedig az képezi, hogy a
főhatalom e területen levő minden dologgal és személlyel szemben érvényesülhet
és így magát a területet céljaira szabadon felhasználhatja, vagyis ebben
korlátokat csak maga állíthat föl.” Mert ekkor méltán merülhet föl a kérdés:
miben különbözik az államnak területi felség-joga az államnak földbirtokára vonatkozó
jogaitól.
De minő jogászi magyarázat az, midőn
szerző az államterületet ekként határozván meg: „az államterület alatt a föld
bizonyos határolt részét értjük, amely jogilag valamely állam kizárólagos
főhatalmának van alávetve,” így folytatja: „a terület az állam fogalmával
annyira összenő, hogy amint az állam «egy. úgy területe is általában egynek és
oszthatlannak vétetik, amit az alkotmányok rendszerint hangsúlyoznak is.” E
meghatározásból az következnék, hogy az államterület azért egy és oszthatatlan,
mert az állam egy, amelynek kizárólagos hatalma alá van (jogilag) vetve a föld
meghatározott része; vagyis abból, hogy valami az állam kizárólagos hatalmának
alá van vetve, az következnék, hogy az ilyen alávetett valamire, személyre vagy
dologra, átszáll a fölötte uralkodó állam tulajdonsága.
De vajjon az államnak egységén −
helyesebben egységes személyiségén − kívül átszáll-e többi tulajdonsága
is, p. o. külsőleg korlátlan szuverenitása, felelőtlensége, akár a földre, akár
a személyekre, akik főhatalmának szintén alá vetvék?
Ezzel a nem szabatos terület-fogalommal
indul útra szerző s 19 szakaszon keresztül tárgyalva a
magyar államterület történelmi változásait, rátér a 34. §-ban a magyar állam
mai területére, annak közjogilag megkülönböztetett részeire, és a szövegnek
apróbb betűkkel szedett részében újra rátér a terület egységére és
oszthatatlanságára, azt mondván: „Alkotmányunkban előforduló tétel, mely egyébiránt majd
minden alkotmányban ki van fejezve, hogy az állam területe egy és
oszthatatlan, már az állam személyi egységéből következik.” Itt tehát nem abból
vezettetik le a terület egysége, hogy a terület az állam főhatalmának alá van
vetve, hanem abból, hogy az állam személy.
Szerző itt nyilván Gerberre gondolt, aki
azt mondja (Grundzüge II. kiad. 64. lap.):
„Überall wo die Bedeutung des Staats als persönlichen Organismus zur Anerkennung gekommen
und dos Territórium in diese Verbindung mit eingetrelen ist,
muss folgeweise
das Letztere an der ganzen Rechtstellung
theilnehmen, welche jenem eigenthümlicji ist. Sowie daher der Staat selbst,
weil eine Persönlichkeit untheilbar ist, so
ist auch sein Territórium.”
E magyarázatban a terület egysége és
oszthatatlansága nyilván abból vezettetik le, hogy a terület az állam
személyiségének föltétlen alkotó eleme, vagy Gerberrel szólva, mivel „das Recht an dem bestimmten Staatsgebiete zu einem Momente in der
Bestimmung eines individuellen Staats, geworden ist” következik, hogy az állam
területe egy és oszthatatlan.
Egyébként a magyar alkotmány az ország
területi épségét ismeri, nem egységét, úgy a koronázási hitlevélben, mint a koronázási
esküben.
Vajjon jogászi-e a meghatározás, vagy
van-e egyáltalán meghatározás abban, amit szerző az állampolgárságról a 48.
§-ban mond:
„Állampolgárság alatt valamely államhoz
való tartozást s az ebből folyó jogokat és
kötelességeket értjük. Az egyén állampolgárnak neveztetik, a viszony pedig
állampolgári jogviszonynak. Az állampolgárok együtt, mint az állam tagjainak,
alattvalóinak összessége alkotja az állam népét.”
Ha ugyanis az állampolgárságot
államhoztartozásnak definiáljuk, melyből jogok és kötelességek származnak, meg
kell mondani, minő ez a hozzátartozás.
Először is az állampolgárság valamely
embernek bizonyos államhoz való tartozása, másodszor szabály szerint
oszthatlan, csakis egy államhoz való olyan tartozása, mely által annak az állam
hatalmának az állam területén kívül is jogilag nagy mértékben alávetve marad és
amely hozzátartozás által úgy magán, mint közjogi jogi minőségét, úgynevezett
jogi állását (statusát) nyeri. Mindezt szerzőnél jelezve sem látjuk, ellenben
meghatározásának következő része: „az egyén állampolgárnak neveztetik, a
viszony pedig állampolgárinak”, − az előbbi résszel semmi összefüggésben
nincs s csak ily szövegezésben volna értelme: az egyén,
amennyiben ily módon tartozik az államhoz, állampolgárnak neveztetik.
A meghatározás további része: „Az
állampolgárok együtt, mint az állam tagjainak, alattvalóinak összessége,
alkotja az állam népét”, már áttér egy új fogalomra, a nép fogalmára s azt a munkában még nem ismertetett két fogalommal
akarja meghatározni, t. i. az államtag és az alattvaló fogalmával; már pedig
sehol még szó nem volt sem az államtagról, sem az alattvalóról. De talán később
fogja a munka e két fogalmat magyarázni? Csakugyan az állampolgárság fogalmát
adó szakasznak apró betűs részében, a második kikezdésben ez mondatik: „Régente
a közjogi nyelvezet a ma ú. n. állampolgárok jelölésére az alattvaló kifejezést
átalában elfogadta, jelenleg ez csak kevéssé népszerű s használatát az alkotmányok mintegy szándékosan kerülik… De misem
gátolja, hogy az alattvaló kifejezés új értelemben ne használtassék, amely az
állam és tagja közötti viszonyra ma is jellemző, hogy t. i. alatta áll,
alattvalója a törvénynek, alárendeltje az államhatalomnak, habár ennek
gyakorlásában maga is részt vesz és állását a kormányhatóságokkal szemben az
erős jog oltalmazza. Az angolok ily értelemben vallják magukat büszkén a
nagybritanniai Felség, az angol királynő alattvalóinak, ily … értelemben
használjuk mi is.” Vagyis szerző meghatározása, mely szerint az állampolgárok
együtt, mint az állam tagjainak összessége, az alattvalónak imént adott
értelmezése szerint, egyszerű tautológia, mert államtag, alattvaló, annyi, mint
állampolgár.
Ezután áttér szerző az apróbetűs részben
a magyar nép, a nemzet és nép fogalmainak politikai, nem jogászi fejtegetésére s így folytatja:
„Az állampolgárok az államhoz tartoznak,
tagjaivá lesznek s személyiségükre úgy, mint
vagyonukra az állami hatalom (uralom) alatt állanak, a meddig csak az állami
élet szférája kiterjed. Ebből következik, hogy az egyén rendszerint csak egy
államnak lehet tagja, vagyis a több államhoz tartozás az államélet
természetérő] már fölvilágosodott gondolkodásnak ellenmond.”
Itt szerző abbahagyva az államhoz
tartozás kizárólagosságának kérdését, áttér az alattvaló és állampolgár
fogalmainak magyarázatára s a többes
állampolgárságra többé vissza nem tér
abban a további három szakaszban, amely még az állampolgárságnak van szentelve s egyszerűen regisztrálja, ami az állampolgárság
megszerzéséről szóló törvényben van, tehát azt is, hogy a magyar törvény a
többes állampolgárságot igenis megengedi.
Ha szerző jogászilag tárgyalná az
állampolgárság intézményét, ki kellene fejtenie, hogy a magyar törvény „az
államélet természetéről felvilágosodott gondolkodásnak ellenmondva”, megengedi,
hogy valaki honosítás által magyar állampolgárrá lehet, anélkül, hogy megszűnt
vorna más állam polgára lenni (1879. 50. t.-c. 8. 15. 17. §.); megengedi azt
is, hogy a magyar állampolgár a magyar állam engedélyével vagy anélkül más
állam szolgálatában álljon s csak akkor szűnik
meg magyar állampolgár lenni, ha felszólításra meghatározott idő alatt ezen
szolgálatból ki nem lép (1879. 50. t.-c. 30. §.); sőt a 36. §. világosan
kimondja, hogy azon magyar állampolgár, a ki egyszersmind más állam polgára,
mindaddig magyar állampolgárnak tekintendő, amíg magyar állampolgárságát a
jelen törvény értelmében el nem vesztette; ellenben kizárja azt,, hogy a magyar
főrendiházi tag más állam törvényhozásának tagja lehessen.
Szerzőnek ki kellene fejteni e kivételek
jogi horderejét, jogtörténelmi alapját, nemzetközi okát, mert ezek a
határozmányok egyrészt a régi magyar jogi felfogással függnek össze” melynél
fogva „pátriám nemo exuere potest” s amelyből ki folyólag
a külföldivel házasságra lépett magyar nő, ha özvegységre jutott, ipso jure visszanyerte állampolgárságát, másrészt összefüggnek a
nemzetközi viszonyokkal, valamint Ausztriához való viszonyunkkal.
Ha jogászilag tárgyalná szerző témáját,
meg kellene magyaráznia, miért mondja ki a 35. §., hogy nem veszíti el magyar
állampolgárságát az a külföldi nő, aki magyar állampolgárhoz férjhez megy s utóbb özvegységre jut, mikor ez magától értetődő
lenne, ha előbbi jogunk szerint a külföldihöz nőül ment magyar nőre nézve az
ellenkező nem állott volna.
Egyébként szerző tétele, hogy a több
államhoz tartozás az államélet természetéről már fölvilágosodott gondolkozásnak
ellenmond, olyan tétel, mely nemcsak jogi, de politikai szempontból sem áll a
maga teljességében, s a nemzetközi viszonyoktól, azoktól
az elvektől függ, amelyeket más államok az állampolgárság tekintetében
irányadónak tartanak. így a német birodalmi törvény is megengedi külföldi
állampolgárság megszerzését a német mellett, sőt engedi a francia code civil 17. §-a is, amely a francia állampolgárságot ipso jure megszűntnek nyilvánítja, mihelyt a francia külföldön
honosíttatott, módosulást szenvedett a hadkötelezettségi viszonyban állókra az
1889. június 29-i törvény által.
Végre szerző áttér az állampolgárság
fogalmát tárgyaló bevezető szakaszában a honosság és állampolgárság fogalmainak
fejtegetésére. Szerzőnek általában szokása ily bevezető szakaszokat előre
bocsátani, amelyek rendszerint politikai fejtegetésekből állanak, s azután tér át a pozitív anyag előadására, ami azonban
nagyrészt nyersen és a bevezető szakasszal kellőleg össze nem kapcsolva
történik. Hiszen amint láttuk, még a bírálatomra adott válaszhoz is írt
általános bevezetést.
Szerző elítéli azokat, − itt
nyilván Fésűs Gy. közigazgatási jogára céloz, melyben ez a vélemény
kifejeztetik, ámbár egyenesen nem mondja − akik az állampolgárságból két
külön jogi fogalmat alkotnak, amint t. i. valaki az állampolgárt megillető
teljes jogkört bírja és így részt vesz az államhatalom gyakorlásában vagy nem,
az elsőt nevezve állampolgárságnak, a másikat honosságnak. Azt mondja, hogy e
megkülönböztetés a német birodalomból szivárgott át hozzánk, nálunk azonban a
honossággal járó jogok, már mint a községi illetőségből eredő jogosítványok
élvezete szerepelnek azoknál, akik a honosság és állampolgárság közt
különbséget tesznek. Szerző szerint törvényeink nem ismerik ezt a
megkülönböztetést. Nem tudjuk ugyan, melyiket érti szerző, a német
birodalmit-e, vagy a hazait? de úgy létszik, a német birodalmit érti, mert
érvelését főleg annak bizonyítására alkalmazza, hogy az állampolgárság a
képességet jelenti mind ama jogok megszerezhetésére, amelyeket az állam tagjai
részére biztosít, ellenben az, vajjon bírja-e az állampolgár a politikai
jogokat egészen vagy részben, oly különböző alanyi jogcsoportosulásokat mutat,
amelyeket egy összfogalomba egybekapcsolni nem lehet.
Nem igaz az, mondja továbbá, hogy az
1879: 50. t.-c. a honosságot szabályozza s az
állampolgárságra azok a törvények vonatkoznának, melyek a politikai jogok
feltételeit tartalmazzák. Ebben az állításban szószerinti értelmére nézve
szerzőnek igaza van. De, így folytatja, nemcsak törvényeink nem ismerik e két fogalmat,
hanem mint a tudomány általi felismerés sem állhatnak meg, s erre kifejti, hogy az állampolgárság a képességet jelenti
mindama jogok megszerzésére, melyeket az állam tagjai részére biztosít, s nem reflektálva arra, hogy a honosság és a községi illetőség
között van-e összeköttetés, azt állítja, hogy a tényleg megszerzett jogok
mennyisége közti különbség nem szolgáltat arra alapot, hogy az állampolgárságot
és a honosságot megkülönböztessük, s egyszerre így
folytatja:
„Láthatjuk tehát, hogy a honosság ténye
jogi jelentőségében túlterjed a községi illetőségen, pedig nem is említettük az
állam tagjainak nemzetközi ótalomra való jogát, valamint az ú. n. polgári jogok
nagy körét. A honos és honosság kifejezésének megvan a maga jelentősége a
községi illetőségnél, sőt nálunk még nagyobb szerepe is juthat a horvát és
szlavon tartományok külön állása folytán. A horvát honos és magyar honos
kifejezést jogi szempontból szabatosnak, sőt szükségesnek tartják a
horvát-szlavon területen és a szűkebb értelemben vett magyar területen
illetékes magyar állampolgárok megkülönböztetésére. Szívesen elismerem, hogy a
honosság benne van az állampolgárság fogaiméban, mint annak alapvető része, de
nem képezhet mellette külön kategóriát.”
Végül megemlíti, hogy törvényeink a két kifejezést,
honosság és állampolgárság, vagylagosan is használják.
Szerző fejtegetései szerint tehát: I.
állampolgárság és honosság nem külön jogi fogalmak, 2. a honosság benne van az
elsőben, mint annak alapvető része, 3. a honosság nem jelenti a községi illetőségekből
eredő jogok élvezetét, 4. a honosság jogi jelentőségében túlterjed a községi
illetőségen, 5. megvan a maga jelentősége az illetőségnél, 6. szükséges a
horvát és a magyar területen illetékes állampolgárok megkülönböztetésére.
E kifejezések részint egymásnak
ellenmondó tételekből állanak, amit bővebben elemeznem, úgy hiszem, nem
szükséges, részint ellenkeznek úgy pozitív törvényeinkkel, mint a tudomány
felismerésével.
Nézzük először a tudomány felismerését
arra nézve, vajjon külön jogfogalmak-e a honosság és az állampolgárság?
A tudomány a rómaiak 3
statusában (status libertatis, civitatis, familiae) egymással ép úgy összefüggő, de azért
megkülönböztetett jogképességi fokot, statust ismert, mint aminőt az egyszerű
államhoz tartozást jelző honosságban és a szélesebb jogképességet kifejező
honpolgárság, illetve állampolgárságban jelzünk.
Aki mind a három statussal fel volt
ruházva, annak teljes caput-ja volt, ha azonban valaki a jogképesség legkisebb
fokát, a status libertatist elveszte, ezzel szükségkép elveszte a többit is,
caput-ja egyszerre megsemmisült, capitis diminutio maximát szenvedett; ellenben
a legmagasabbfokú jogképesség, a status familiae elvesztése nem vonta maga után
a status civitatis és libertatis elvesztését.
A magyar jog Incola-i és Regnicola-iban
hasonló összefüggő, de jogilag megkülönböztetett fogalmak állanak előttünk:
„Pro Incolis latissimo sensu habentur, quiqui intra limites territorii
degund, ne
exfraneis exceptis, strictiore sensu membra duntaxat
societatis civilis, et priores illi per tempus suae
commarationis tantum, isti, constanter Regni legibus legitimoque Imperio, cujus
Patrocinio gaudent, subjiciuntur …. Qui poëdria Nobilitatis gaubent, indeque suffragio in Comitiis
utebantur, generáli Regnicolarum, interdum Statuum nomine jam olim designati
fuerunt.” (Cziráky, Consp. 151. és 152. §.)
Ezt a megkülönböztetést tette az 1879.
dec. 22-i francia törvény első cikkének második pontja:
„Hogy valaki aktív állampolgár (citoyen actif) lehessen, megkívántatik, hogy francia legyen vagy
franciává legyen.”
A „francia” itt honost, incolát jelent s a franciák ma is nem állampolgárság megszerzéséről,
hanem a francia jelleg (nationalité) megszerzéséről szólnak:
„Tous ceux
qui nés hors du royaume, des parents étrangers, sont établis en France, seront
réputés Français et admis en prêtant le sermet civique à l'exercice
de citoyen actif.”
A régibb magyar jog is a
honosság kifejezésére egyszerűen a Hungari szót használta. A német
megkülönböztetés analógiája a Staatsangehöriger, honos, és Staatsbürger,
állampolgár között, meg van tehát úgy a római, mint a magyar jogban s a franciában is.
Mindezen jogrendszerekben van az államhoz
tartozásnak egy olyan lazább foka, mely által egyszerűen kifejeztetik, hogy az
ember bizonyos állam hatalmának, bárhol tartózkodjék, alávetve marad, jogi
alapminőségét, statusát ettől nyeri s e köteléknél fogva
ipso
jure vannak bizonyos jogai az állam
irányában; de van ez államhoz tartozásnak oly erősebb foka is, melynél fogva az
állam szuverén hatalmában részesedik, a mi azonban csak különös feltételek
beállta esetében következik be.
Ami pozitív törvényeinket illeti, a honos
szót, amint a törvény tárgyalásaiból látszik (L. Löw, Anyaggyűjt. I. kötet 198.
I.) következetesen és tudatosan a büntető törvény használta először. A
miniszteri javaslatban „belföldi” állott s e helyett
tétetett a honos szó, s minthogy a büntető törvény
szempontjából az államhoz tartozásnak leginkább az a része jön tekintetbe,
melynél fogva az ember az állam hatalmának leginkább alá van vetve,
nyilvánvaló, hogy a honos szóval az
incolát akarták kifejezni. Ugyancsak a honos szó használtatik
túlnyomólag, nem mondom kivétel nélkül, 1879 után, a midőn az állampolgárságról
szóló törvény már meghozatott, mindazon nemzetközi szerződésekben, amelyeket
Ausztria és Magyarország a külfölddel kötött, s ha honos szó ezekben a szerződésekben megfelel a francia nationaux-nak,
nem citoyen-nek, az olasz nazionalinak, nem cittadino-nak, a német
Staats-angehörigernek, nem Staatsbürgernek.
Ha ezzel szemben az államhoz-tartozás
jogi alapjainak szabályozásakor mégis nem a honosság kifejezés használtatott,
hanem az állampolgárság, annak okát nem nehéz kitalálni. Magyarország
államiságának dokumentálása, az államhoz tartozók politikai szabadságának
jelzése volt a cél.
Mindannak dacára azonban, hogy a honos és
állampolgár fölváltva használtatik, hogy az államhoz tartozás legáltalánosabb
fogalma szerint állampolgárság szóval jelöltetik, az a magyar törvényben is két
abszolúte különböző kategóriára válik szét, melyek egyikét magyar jog szerint
is nem alap nélkül honosságnak, a másikat állampolgárságnak lehet nevezni, vagy
pedig állampolgárságról szűkebb és tágabb értelemben szólani. A honosság épen a
tágabb értelemben vett állampolgárságot akarja kifejezni.
Ugyanis az államhoz tartozás beálltával
nálunk is ipso
jure beáll az államhoz tartozóra bizonyos
status és bizonyos jogok és kötelességek az állam irányában, nevezetesen az az
államhoz tartozó jogi alap minősége a Magyarországban érvényes jogtól függ, alá
van vetve a magyar büntető törvénynek
a külföldön is, hűséggel, engedelmességgel tartozik az államnak, viszont az
államtól, úgy bel-, mint külföldön védelmet s az állam nyújtotta előnyöknek reája alkalmazását követelheti tekintet
nélkül a nemre, korra, képességre.
Az államhoz tartozással ipso jure beálló ezt a jogállást, fejezi ki a honosság, az
állampolgárság szűkebb értelemben.
Ellenben vannak jogok és kötelességek,
melyek nem ipso
jure folynak az államhoz tartozásból, az
államhoz tartozónak, a honosnak csak akkor van e jogokra igénye, az állam csak
akkor követelheti az ilyen kötelességek teljesítését, ha azok a különös
előfeltételek jelen vannak, amelyek az ily jogok és kötelességekre nézve
meghatároznák, p. o. nem, kor, az állambani lakás, vagyon, bizonyos értelmi és
erkölcsi képesség, az államhoz tartozás beállása után lefolyó ide.
Az államhoz tartozás tényén kívül
megkívánt előföltételek beálltával következik be a szűkebb értelemben vett
állampolgárság, vagy ha a tágabb értelemben vett állampolgárságot honosságnak
nevezzük, mondhatjuk az állampolgárság. Ezek. a jogok mind az állam akarata és
cselekvése létrehozásában való közreműködésre vonatkoznak és a politikai jogok
neve alatt egyesíttetnek. Ily előföltételek Magyarországon legalább
is bizonyos kor, a nem és az erkölcsi kifogástalanság, de vannak ezenkívül
Magyarországon még más előföltételek is, minők a vagyon, bizonyos értelmi
képesség, lakhely stb. így a honosított állampolgár csak 10 év múlva lehet a
törvényhozás tagja, csak a törvényhozási tény után ruházható föl a főrendiházi
tagsággal, míg ellenben az államhoz tartozással beálló jogoknak sem nem, sem
kor, sem erkölcsi képesség tekintetében ily előfeltételei nincsenek: méltán
lehet tehát az államhoz tartozást honosságra és állampolgárságra, vagy ha az
1879: 50. t.-c. terminológiáját megakarjuk tartani, szűkebb és tágabb
értelemben vett állampolgárságra felosztani.
Azt mondja a szerző, hogy a politikai
jogok gyakorlására általában nem kívántatik előföltétel, csak e jogok egyes
nemeire, p.
o. a választójogra, ellenben a
miniszterelnökségnek, a főrendiházi tagságnak nincs egyéb előfeltétele, mint a
honosság.
Ilyet jogászilag állítani nem lehet.
Megkívántatik a férfinem, az erkölcsi kifogástalanság, különösen, hogy az illetők politikai
jogai felfüggesztve ne legyenek, a főrendiházi tagoknál érdem stb., míg
ellenben a honosság joga a csecsemőt, elítéltet egyaránt megilleti.
Nem kevésbbé esik latba arra nézve, hogy
a honosság és állampolgárság a fentebbi értelemben megkülönböztessék, az a
körülmény, hogy a magyar jogászvilág közmeggyőződése szól mellette; ugyanis a
honosság kifejezése használtatik, midőn arról van szó, hogy a személyeknek jogi
jelentőségű alaptulajdonsága az államhoz tartozás alapján megállapíttassék,
amint használatát kiváló jogászunk, Biermann Mihály a Magyar Jogászgyűlés
1885-i évkönyvében oly meggyőzőleg indokolta.
Ami pedig a honosságnak a községi
illetőséggel való összefüggését illeti, szerző határozatlan, nem jogászi
észrevételeivel szemben úgy áll a dolog, hogy 1871 óta törvény szerint (1866.
22. t.-c. 5. §.) minden honpolgárnak valamely község kötelékébe kellvén
tartozni, s
a külföldi is csak úgy honosíttathatván,
ha részére valamely belföldi községbe való fölvétele kilátásba helyeztetett,
vagy pedig a 17. §. esetében ideiglenesen Budapesten tekintendő illetékesnek, a
honossággal ipso jure megszereztetik valamely
községben az illetékesség.
A községi illetőség által szerzi meg az
ember a legszomorúbb, de a legfontosabb jogot, amely az államhoz tartozásból ipso jure szintén beáll, t. i. hogy ha magáról többé gondoskodni
nem bír, az állam, illetve annak községi tagozata tartozik róla gondoskodni és
pedig tekintet nélkül minden előfeltételre az államhoz, illetve a községhez
tartozáson kívül.
Nem jogászi a szerző érvelése, midőn
külön magyar és külön horvát honosság tételét vitatja, annál is inkább, mert
szerző a honosság és állampolgárság megkülönböztethetlenségét állítja. Azt
mondja, hogy a honosság nálunk a Horvát-Szlavon tartomány részbeni különállásánál
fogva, a horvát és a szűkebb értelemben vett magyar területen illetékes
polgárok megkülönböztetésére használható. Ámde ha a honosság egyértelmű az
államhoz tartozással, az állampolgársággal, akkor egy állam valamely
területrészéhez való tartozás nem fejezhető ki ugyanazzal a szóval, amellyel az
egész állam területéhez való tartozás kifejeztetik, s így a horvát honosság kétféle államhoz tartozásra volna magyarázható.
A horvát honos kifejezés semmiképpen sem
helyes, mert csak magyar honos van, horvát, erdélyi vagy legszorosabb
értelemben vett magyarországi illetőséggel, ami azt jelenti, hogy az állam egy
oly terület részében bír községi illetőséggel, a-hol külön partikuláris jog van
érvényben. A büntető törvény miniszteri javaslatában (7. §.) ez állott:
„Belföldi vagy magyar honos alatt Horvát-Szlavonország lakosai is értetnek;”
ezt azonban az ig. bizottság a mostani szövegre javította, mely ekként hangzik:
„Magyar honos alatt mindazok értendők, a-kik a magyar állam területén
honossággal bírnak.” s akként indokolta a változtatást,
hogy Horvát-Szlavonországnak lehetnek oly lakosai is, akik nem bírnak ott
honossággal. Ezzel nyíltan ki van fejezve, hogy magyar honos és horvát honos
közt különbség nem tehető.
Már is hosszúra nyúlt fejtegetésem annak
bizonyítására, hogy szerző célját nem érte el, de meg sem közelítette abban az
irányban, hogy a közjogot jogi szakmaként tárgyalja, pedig munkájának csak első
szakaszaival foglalkoztam.
Számos példával illusztrálhatnám
tételemet, elég legyen azonban itt egyet különösen kiemelni; viszonválaszom
rendjén más vonatkozásban úgy is kínálkozik még több példa.
Az állampolgárok honvédelmi kötelességét
tárgyalva a 73. §-ban, annak végére függeszti, még pedig a történelmi
fejlődéssel kapcsolatban, az országgyűlésnek a hadi létszám meghatározására s az évi újonc-megajánlására vonatkozó jogait.
Csakis a parlament e legeminensebb joga
jelentőségének, természetének félreismerésével lehet azt az állampolgárok
honvédelmi kötelességével egybekapcsolni. Hiszen a parlament ezek által a jogai
által lesz a királlyal szemben a szuverenitás egyik osztályosa, míg a
honvédelmi kötelességben az egyes polgároknak a szuverén hatalom alá vetettsége
nyilatkozik.
III.
Áttérek már most arra az állításomra,
hogy idegen írókkal és idegen jogi fogalmakkal akarja szerző a magyar közjogot
magyarázni, hogy két olyan ellentétes irányú író, mint Montesquieu és Laband
irányozván felfogását, nem bírja a magyar alkotmány szövedékét kibontani, hanem
azt még inkább összekuszálja.
Szerzőnek válaszában tett kijelentése,
amellyel az idegen irodalmak felhasználását védelmezi, magában véve igaz, mint
p. o. az, „hogy az államjog körében is vannak alapfogalmak, állam,
államhatalom, ennek alanya stb., melyek, hogy úgy mondjam, nemzetköziek, miután
tartalmuknál fogva az általánosban mozognak, s csak akkor jók, ha pl. Kínára épp úgy illenek, mint Magyarországra.
Csakhogy a jog pozitív lévén, a jogász
feladata épen az, hogy ez elvont alapfogalmak fényét a konkrét élet prizmáján
áteresztve, azt a maga való módosulataiban tüntesse föl s ne színtelenítse e módosulatokat az elvont fogalom
általánosságába való beerőszakolással.
A tulajdon fogalma bizonyosan egy, de aki
azt hiszi, hogy annak általános fogalmából az angol ingatlan-tulajdont és az
osztrákot is megérti, nagyon csalódik, épúgy, mint aki a képviseleti
köztársaság elvont fogalmával akarna a francia parlamentáris s az amerikai prezidentális köztársaság lényegére nézve
eligazodni. Nézzük hát először is, mennyire igaz, hogy szerző a magyar
alkotmány szövedékét nem deríti föl, hanem inkább összekuszálja.
A magyar közjogi felfogás szerint a
szuverenitás alanya a magyar szent korona; a király azáltal lesz a szuverenitás
legfőbb részese, hogy annak a koronának külső jelképével fel-ruháztatik, a
polgárok azáltal, hogy annak tagjaivá válnak, régente a nemesség, ma a
választói jogok által.
Amit a külföldi közjogok, kivetkezve a
sok százados patrimoniális felfogásból, ma végre, Grotius után majdnem háromszáz év múlva úgy fejeznek ki,
hogy a szuverenitás alanya sem a fejedelem, sem a nép, hanem az állam: azt a
magyar közjogi felfogás sok század óta a korona fogalmával fejezte ki.[1]
Ezzel a felfogással állott ellen a magyar nemzeti szellem úgy a király, mint az
uralkodó osztályok törekvésének, hogy a szuverén hatalmat tulajdonuknak, patrimoniumuknak
tekintsék.
Ebből folyólag nem lehet mondani, mint
szerző, hogy a szuverén hatalom
egyedüli birtokosa a király, mert a főhatalomnak Magyarországon az
országgyűlésben szervezett polgárok is részesei; ha tehát a birtokos kifejezéssel
jelöljük meg, hogy kiket illet a szuverenitás, úgy a fejedelem és az
országgyűlés annak közös birtokosai.
A szuverenitásban való osztályosság az
országgyűlésileg szervezett államtagokat már a törvényhozási részvétüknél fogva
megilleti.
A törvényhozás Magyarországon nem a
királyt illeti, hanem a királyt és az országgyűlést közösen; a magyar király
nem az országgyűlés meghallgatásával alkotja a törvényt, hanem ketten együtt.
Kitűnik az a százados felfogásból, az országgyűlési tárgyalásokból, a
törvényszentesítés formulájából, s ha ez így van, a
királyt nem lehet a szuverenitás egyedüli birtoklójának állítani, mint szerző.
Hisz a németországi államok is
különböznek e tekintetben; azok egy részében, mint a belga mintájú alkotmánnyal
bíró Poroszországban, a törvényhozó hatalmat a király és a két kamara
közösen gyakorolja (porosz alkotm. 62. §), míg ellenben a jelen század elején
alakult német alkotmányok nagy részében a törvényhozás a fejedelmet illeti, a
parlamentek közreműködése pedig, mint Hanel mondja (Studien II. köt. 150.1.),
csak mint külső, a fejedelmi törvényhozási joghoz hozzájáruló korlát
jelentkezik.
S a német Hanel az, aki igen nyomatékosan kiemeli,
mennyire helytelen ilyen jellemző különbségeket elhanyagolni, mennyire
ellenkeznek a pozitív jogi szabványok azzal az állami metafizikával, mely az
állami működés egységessége érdekében az összes állami működésnek jogi
összeolvasztását kívánja egy orgánumban.
Mennyivel inkább szükséges ez nálunk,
kitűnik abból, hogy a király hatalmát a maga teljességében csak a koronázás
által éri el. Szerző ugyan azt állítja válaszában a 445. lapon, hogy én ide
vonatkozó fejtegetéseimmel megtámadom a trónörökösödési rendet, a
pragmatica sanctiól, nevezetesen midőn azt állítom, hogy a teljes királyi
hatalom átszállásához az államtagoknak országgyűlésileg nyilatkozó koronázása
szükséges s nem áll be ipso jure a trónörökösre
nézve.
Ha szerző érvelése állana, kevés híve
lenne a királyi család trónörökösödési jogának, a pragmatica sanctiónak. Ily
szertelenségek magoktól összedőlnek. Akkor nem csak én támadom meg a pragmatica
sanctiót, hanem Deák F. is, aki azt mondja remek Adalékában (165. 1.) „A magyar alkotmány szerint a koronázás nem
ünnepélyes szertartás, hanem mint a teljes királyi hatalom alapja, közjogilag
lényeges.”
Nem kell egyéb annak bebizonyítására,
hogy szerző nem fogja föl, nem magyarázza meg a magyar közjog specifikus
jellegét, mint az az érvelése, hogy a trónörökös a király halála pillanatában
magyar király lesz. Mert ebből az következnék, hogy annak jogait épúgy gyakorolhatja,
mint más európai fejedelmek, ha trónra jutnak, továbbá az, hogy a koronázás, a
hitlevél, az eskü merő formalitások.
Hisz szerző is ismerni fogja az 1741. 4.
t.-c.-nek 5. §-át, mely Mária Terézia kormányzótársának állásáról rendelkezve
mondja:
„Regia sua Serenitas Regni negotia Regiminisque Pondus in Contormitate Legum Regni coadministrabit, Suprema lamen et
praesertim Titulis 4. et 9 Part. 1. Oper. Dec. Tripartiti declarata Potestas, Privilegiorum item Col-latio et alia Jura Majestatice velut de lege Regni, solis
legitimé coronatis Regibus competentis, pênes solam coronatam Regiam Majestatem
rémanent.
Aki tehát ily világos törvényszöveggel a
sok százados szokással ellentétben azt állítja, hogy a király halálával a
trónörökös ipso
jure magyar király, az sem jogilag
szabatosan nem beszél, sem a magyar közjog specificus vonásait ki nem emeli.
Nem magyar király lesz egyszerűen, hanem Magyarország örökös királya
(hereditarius Rex Hungáriáé), ellentétben a koronás királlyal, mint ezt a
törvények s azok alapján az 1861. országgyűlési felirat mondja (L.
Deák beszédei III. köt. 194.1.). Csak annyit állíthatott volna szerző, hogy a
trónörökös, mint Cziráky mondja: ipso facto succedit
in omnia Antecessoris Jura Majestatica eorundemque exercitium, legibus attamen,
delatisque Imperii conditionibus consentaneum.
Azt mondja szerző: hisz ő is kiemeli a
koronázás közjogi jelentőségét, a baj csak az, hogy nem tudja megállapítani,
miben áll e jelentőség, már pedig a jog sohasem foglalkozik jelentőségekkel
általában, hanem határozott, megmérhető jelentőségekkel.
A koronázás jogilag véve először azon
tény, mely által az állami szuverenitás egyik főorganuma, az országgyűlés, a
szuverenitás másik főorganumának, a királynak, jogosultságát hatalma
gyakorlására elismeri; másodszor azon tény, mely által a szuverenitás két
főszervének megegyezése az alkotmánynak a királyi hitlevélben foglalt s az egyes uralkodásváltozás alkalmával részben
módosítható vagy világosabban meghatározható legfőbb elveire nézve
megállapíttatik; harmadszor azon feltétel beállta, melyhez az alkotmány a
teljes királyi hatalom gyakorlását köti s minthogy e
feltétel beállta az országgyűlés hozzájárulásától függ, az országgyűlés a
legfőbb hatalom átszállásának ép oly lényeges tényezője, mint a
törvényhozásnak, amely alkotmányunk szerint szintén csak a koronás király és az
országgyűlés megegyezésével történhetik; negyedszer a koronázás ennél fogva az
országgyűlést a szuverén hatalom átszállásánál is a szuverenitás részesének s amennyiben a királyt a szuverenitás birtokosának
nevezzük, a szuverenitás birtokos társának mutatja; végül a koronázás a királyi
esküben a király erkölcsi lekötelezése, hogy hatalmát az alkotmány értelmében
használandja.
A magyar alkotmány a teljes királyi
hatalom átszállását a trónörökösre tehát nem egyedül a király halálához köti,
hanem abban a szuverenitás országgyűlési szervének önálló ténykedést biztosít
elannyira, hogy habár a koronázási hitlevél lényegében századokon keresztül
változatlan, nincs kizárva annak lehetősége, hogy a fejedelem és az
országgyűlés közös egyetértésével módosíttassék, felvilágosíttassék, amint
alkotmányunk történelme több fontos közjogi elveket módosító, felvilágosító
hitlevélváltoztatási esetet mutat. Az ellen azonban, hogy akár a fejedelem,
akár az országgyűlés a koronázási hitlevél pontjainak megállapításánál egymásra
jogosulatlan nyomást gyakorolhasson, elég biztosíték rejlik abban, hogy úgy a
fejedelem, mint az országgyűlés megfosztja magát s így az államot a legfőbb hatalom gyakorlásától, ha a megegyezés létre
nem jön, lehetetlen lévén ily esetben a törvényhozás. Ezért tűzte ki a törvény
a koronázás végső határidejéül az uralkodó halálától számított félévet.
A magyar alkotmány szerint tehát az
örökös királyság elve, mely szerint a királyi hatalom egyedül a születés
természeti rendje szerint száll át, mérsékelve, szellemiebbé van téve az
országgyűlésnek cselekvő közreműködése által, az interregnum veszélyeinek kikerülésére pedig egyrészt fenn vannak tartva a polgároknak eidem Regi
debitis homogialis fidei obligationibus, másrészt az örökös királyt a legfőbb
hatalmon kívül megillető, ad publicam Constitutionique conformem Regni
administrationem vonatkozó jogok az interregnum alatt s ezek, mint a törvény mondja, intermedio tempore érintetlenek.
A koronázás mindezeknél fogva azt
tanúsítja, hogy a magyar király legfőbb joga, hatalmának örökletessége dacára,
a szuverenitás másik orgánumának az országgyűlésnek lényegében az alkotmány
szabványai által, valamint az állampolgári hűség által megkötött, de ezen
határok közt szabad ténykedés által száll csak át, amely jog a királyi hatalom
örökletességét sokkal kevésbbé támadja meg, mint az angol alkotmánynak elismert
elve, hogy a szuverén hatalom a trónörökösödés rendjétől nemcsak általában, de
egyes konkrét esetre is kivételt állíthat föl, amely elvet a magyar közjog nem
ismeri. (L. újkori alkotmányok című
művem II. köt. 195-202. 1.)
A szent korona egysége, részeinek, a
fejedelemnek és a tagoknak az a kölcsönössége és kapcsolata nyilatkozik a
koronázásban, amelyet a hajdani időkre nézve, midőn a szent korona a
fejedelemből s a nemesség egyeteméből állott,
Werbőczy akként fejezett ki (I. r. 3. cím,) hogy a fejedelem és a nemesség per
quandam translationem reciprocam, reflexibilemque connexionem, ita mutuo
dependet, ut sejungi segregarique nequeat, et altér sine altero fieri non potest. Nec
enim Princeps nisi per nobiles eligitur, regni nobilis nisi per Principem
ereatur atque dignitate nobilitatur. Amit ma úgy fejezhetünk ki, hogy bár a
koronázás nem egyedüli alapja a teljes királyi hatalomnak (Deák Ferenc idézett
helyen megszorítás nélkül mondja, hogy a teljes királyi hatalomnak a koronázás
az alapja), hanem lényeges előfeltétele, amelynek teljesítése az
országgyűléstől is függ, másrészt az országgyűlés a maga teljes hatalmát
egyáltalán nem gyakorolhatja, mielőtt a koronázás által a királyra a teljes
hatalmat át nem szállította.
Minthogy szerző a magyar közjognak lényeges
jellemvonásait a legfontosabb intézménynél nem emelte ki, de másutt is, amint
ez a továbbiakból még eléggé ki fog tűnni, a magyar sajátságokat elmosta és az
európai általánosságokra fektette a súlyt, ezért azt hiszem, joggal mondhattam
azt is, hogy nem bírja a magyar közjog szövedékét kimagyarázni, sőt idegen
fogalmaival még inkább összekuszálja.
IV.
Vegyük ezek után a szerző szerint
internacionálisabb jellegű kérdéseket, mint teszem az állam személyiségét.
Azt mondtam szerzőről e részben, hogy
„munkája élére állítja a Laband-használta alapfogalmat, hogy az állam
személyiség, hogy az államnak egységes főhatalma van, annak jogi következéseit
azonban, hogy az állam személyiség, nem látjuk a munkában.”
Hogy egy munka alapfogalma, alapelve
rajta végig vonuljon, ennél természetesebb kívánságot támasztani nem lehet.
Mert mi a fogalom? Valamely tárgy lényeges tulajdonságainak gondolata; ha ez: a
tárgy részletes kifejtésében folyton mutatkozni kell e lényeges tulajdonságok
hatásának, okozatának. Mi az elv? Az az ok, melyből okozatok sora származik. Az
elvben a lényeges tulajdonságok, melyek a fogalmat alkották, mint ható okok
jelentkeznek, a fogalom az elvben, mint ok szerepel, melynek meg kell az
okozatának lenni.
Szerző azonban komikusnak találja a
föntebbi kívánságomat, ezt mondva: „Ha a közjogi irodalomban kellő
tájékozottsággal rendelkezik (bíráló), lehetetlen, hogy észre ne vegye e mondás
komikumát. Mit szólnánk u. i ahhoz, ha pl. valaki egy természettudományi
munkáról így nyilatkoznék: a munka élére van állítva a Humboldt használta
kifejezés, hogy a föld forog? Hiszen azt, hogy az államhatalom egységes, a jogi
írók közül ki tagadja? Az állam személyisége pedig elenyésző csekély kivétellel
ugyancsak kiindulási pont mindazokra, akik az államot jogilag megmagyarázni
törekednek”.
A vitatkozásban a másik fél tudományát
általában kétségbe vonni, anélkül, hogy az concrète bebizonyíttatnék, rossz ízlésre mutat, azért nem
reflektálok a fentebbi invektívára, hanem azt felelem, ha valaki a föld
forgását állítaná munkája élére, azt kívánnók tőle, hogy az e tételből levont
következtetésekkel magyarázza meg munkája többi tételeit. Megvallom különben,
nem vagyok képes szerző fennebbi gondolatmenetét követni, nem bírom belátni,
miben van a komikum, abban-e, hogy a személyiség tanát, mint Laband-használtat
állítom oda, holott az a szerző szerint oly általánosan el van fogadva, mint a
föld forgása, vagy abban-e, hogy azt kívánom, hogy a személyiség fogalmának
vonja le a következményeit? Úgy látszik, a komikumot szerző abban látja, hogy a
személyiség fogalmát nála Labandtól-vettnek állítom, holott ez ma elenyésző
csekély kivétellel általánosan elfogadott. Utóbbit tagadnom kell ugyan, mert
nemcsak Angliában, Északamerikában és Franciaországban nem általános, de
Németországban sem, mert itt az Albrechtnek 1837-ben közzétett értekezése, de
különösen Gerbernek rendszere óta dívó személyiségi elmélet a Gierke-féle
organikus elmélettel s a Seydel-Gumplovicz-féle uralmi
elmélettel küzd a fölényért; ami pedig azt illeti, hogy a személyiségi theoriát
Laband nevével kapcsoltam egybe, ennek igen egyszerű oka az a kiváló
előszeretet, mellyel szerző e német író iránt viseltetik.
A lényeg azonban az itten, keresztül
viszi-e szerző a személyiség tanát munkájában? Azt mondja, igen, de én látni
nem akarom, csakhogy vigyáznom kellett volna, hogy mindjárt, amint megtagadtam,
hogy a személyiség fogalmát keresztül viszi, a következő mondatomból ki ne
tűnjék, hogy ő a legfontosabb tannál, az államhatalmak viszonyánál, az állam
személyiségéből indul ki.
Én a kérdéses helyen azt állítom, hogy
szerző szerint, mivel az állam nem fizikai személy, ezért teremt magának
törvényhozó, kormányzó, bírói orgánumokat; ámde ebből csak az következik, hogy
az állam szervezetet teremt magának, szervezet és személyiség pedig mégis két
különböző dolog.
De bírálatom helyessége szerzőnek a maga
védelmére felhozott állításaiból még világosabban kitűnik, mint munkájából.
Egyedül azt tudja itt is felhozni az állam személyi színvonalának
biztosítására, hogy ha az állam alkatot cserél is, az államhatalom megmarad, ez
azonban, úgy hiszem, minden költött, úgynevezett jogi személyre áll,
névszerint, hogy tagjainak, szerveinek változása magát a jogi személyt nem
változtatja, s ezt a felfogást a magyar
alkotmányban a személyiség tana nélkül is állandóan követték s a választott és az örökös királyságban mindig azt az egy
magyar államot látták.
Amit pedig munkájában határozottan állít s válaszában is ismétel, hogy t. i. „az állami
funkció-körök (törvényhozás,, kormányzás, bíráskodás) első sorban nem az
államszemélyiségből, hanem az államiságból következnek, mert hisz
épen abban különbözik az állam minden egyéb személyiségtől, hogy állami
célokért is kell fáradnia, továbbá, hogy ez állami célokat foglalják magukban
az említett körök, melyekben mindegyiknél megtalálhatjuk az állam akarását és
cselekvését”, mind ez az államhatalomnak nem a személyiségéből, hanem az
államcélból származtatása.
Vizsgáljuk ugyanis, mit jelent imént
idézett mondása? Nyilván csak úgy felelhetünk e kérdésre, ha tudjuk, mi a
személyiség és mi az állami cél.
Személy alatt oly lényt értünk, amely
külön létének tudatával bírva, szabad akarattal és cselekvéssel tartja fenn
létét s fejleszti azt eszméi szerint. Öntudat, szabad akarat
és szabad cselekvés tehát a személyiség fogalmának lényeges jegyei; a
személyiségnek bármily különböző nemei legyenek is, ezekben a lényeges
tulajdonságokban megegyeznek; különbséget tehet köztük 1. a természeti
substratum, amely lehet férfi, nő, lehet fajilag vagy helyileg vagy mindkét
irányban összekapcsolt emberösszesség, azaz nomád törzs, megtelepült község,
nemzet; különbséget tehet köztük 2. a cél, e szerint lesz magán személy, lesz
község vagy állam, végre 3. a lényeges tulajdonságoknak különböző foka, így az
öntudat köre, az akarati és cselekvési erő mértéke.
A személyiség lényeges tulajdonságai mind
lelki, pszichikus jelenségek.
Ellenben mi az államcél, vagy szerző
szerint mik az állami célok? Jelen alkalomra elég azt mondanom: az állam
védelme külerő ellen, jog, jólét, egészség, műveltség biztosítása. Ezek pedig részint
természeti, részint erkölcsi, részint értelmi jók, szóval nem többé pszichikus,
hanem etikus jelenségek, vagy még átalánosabban szólva, nehogy valaki az
egészség, a jólét etikus minősítésén, bár alaptalanul, megütközzék: értékek.
Ha tehát valaki azt állítja, mint szerző,
hogy az állami funkció-körök, a törvényhozás, kormányzás, bíráskodás első
sorban nem az állam személyiségéből erednek, hanem az állami célokból, az
nyilván nem a személyiségre, nem annak lényeges tulajdonságaira építi az
államfunkcio köreit, nem abból származtatja le azokat, hogy az állam személy és
így öntudata, akarata van, hanem abból, hogy az államnak ilyen-amolyan céljai
vannak, ami mellesleg szólva lehetetlen is,, mert az államnak gondolkodó,
akaró, cselekvő erővel kell bírnia, hogy céljait kitűzze, akarja, megvalósítsa,
azaz törvényt hozzon, kormányozzon, bíráskodjék.
Az államcélok kétségkívül indítói az
állami akaratnak és cselekvésnek, nem egyebek azok, mint a szükségletek,
melyeket az állam érez, de amelyeknek öntudatos akarás, cselekvés általi
kielégítése teszi az államot személlyé. Magok e szükségletek egyszerű
természeti tények; a személyi élet lényeivé csak a törvényhozás, a kormányzás,
a bíráskodás által válnak.
Állam csak ott van, ahol törvényhozás,
kormányzás, bíráskodás van, de hogy minő célokra, minő tárgyakra vonatkoznak,
az nagyon különböző lehet.
Az állami funkció-körök meghatározott
számúak, az állam létével advák, lényegéhez tartoznak, ellenben az állami célok
bizonytalan számúak; mindentől eltekintve, már ennél fogva sem lehet az állami
funkció-köröket belőlük levezetni és állandóan fixírozni. Az állami
funkció-körök az államnak, mint pszichikus lénynek, lényeges életnyilvánulásai,
az államcélok ellenben a tárgyak, amelyekre a pszychikus nyilvánulások
vonatkoznak.
Ugyancsak szerző szolgáltatja az újabb
bizonyítékot, hogy a személyiség fogalmát nem viszi keresztül az államhatalmak
tanában; ugyanis válaszában arra az ellenvetésemre, hogy az államhatalmak, a
funkció-körök az állam személyiségéből, azaz akaró és cselekvő képességéből
erednek, egyenesen ezt mondja: „Hisz mi személyek vagyunk mindnyájan, bírunk
öntudatos akaró és cselekvő képességgel, mért nincs törvényhozó kormányzó,
bírói hatalmunk? Mert − mondja − nem vagyunk állami személyek,
vajjon tehát − kérdi − az állami személynél nem az államon
nyugszik-e a súly?”
Erre igen egyszerű a felelet. Van bizony
nekünk egyes személyeknek is törvényhozó, kormányzó hatalmunk, csakhogy egyéni
személyünkre, nem embertársunkat nézve is; minden eszes ember szabályokat állít
föl magának, végrehajtja őket s megbírálja
cselekvését, vajjon elveivel megegyező volté? Mennyi ereje van
öntörvényhozásunknak. ez más kérdés s a személyiség
lényeges tulajdonságainak, erőfokára vonatkozik.
De arra is maga szerző szolgáltat
válaszában bizonyítékot, amit bírálatomban kifogásoltam, hogy a
funkció-köröknek, az államhatalmaknak anyagi és alaki szempontból való igen
régi feloszlását összezavarja, hiszen
válaszában maga újra lenyomatja az imént idézett tételt, hogy „az állami
funkciók első sorban nem az állam személyiségből, hanem az államiságból
folynak, hisz épen abban különbözik, így folytatja, az állam egyéb
személyiségtől, hogy állami célokért kell fáradnia. Ez állami célokat foglalják
magukban az említett funkció-körök s mindegyikben
megtalálható az állam akarása és cselekvése”.
Ha e tételt elemezzük, miután az állami
célok: a jogszolgáltatás, a honvédelem, a közművelődés, gazdasági jólét
előmozdítása, a funkció-körök tehát ezekből állanak, vagyis itt az úgynevezett
anyagi felségjogról akar szerző beszélni, amit pedig hozzá tesz, hogy
mindegyikben megtalálható az állam akarása és cselekvése, ez nem egyéb, mint
amit alaki felségjognak neveznek, vagyis a törvényhozás, kormányzás, bíráskodás.
Ami Karvasy régi kézi könyvecskéjében oly világos, midőn mondja: „Alaki
szempontból véve az államhatalom magában foglalja a törvényhozói, bírói,
végrehajtási és kormányzati hatalmat. Anyagilag véve, azaz tekintve azon
tárgyakat, amelyekre az államhatalomnak külön feladata van, az államhatalom
igazságügyi, míveltségi, közrendészeti, közgazdászati, hadügyi hatalomra
oszlik.” Mindez szerzőnél homályossá, zavarttá lesz.
V.
Az állam személyi mivoltával kapcsolatos
vitapontra, az államhatalmakra vonatkozólag azt állítottam, hogy szerzőnek e
részbeni tana az általános elmélet szempontjából is zavaros s a különös magyar közjog szempontjából sem igaz,
nevezetesen, hogy nem tud különbséget tenni a szuverenitás orgánumai és
funkciói között.
Szerző ugyanis azt állítja: 1. a 150.
lapon, hogy „az államnak, mint jogi személynek, organizációra van szüksége, ezt
maga adja magának és fizikai léttel bíró orgánumokat szervez”.
Azt mondja 2. a 160. lapon: hogy „három
ilyen orgánuma van: a törvényhozó, a kormányzó, a bíráskodó”.
3. A 164. lap szerint: „Azokban az
államokban tehát, amelyekben az államhatalom több külön orgánum által valósul
meg, az állami szuverenitás kezelője csak az egyik orgánum lehet. A mai
alkotmányos államban ez az orgánum a törvényhozói, míg a másik két orgánum
(szerző szerint a bíráskodó és kormányzó) államhatalmat kezel ugyan, de nincs
hivatva szuverenitást kifejezésre hozni”.
Erre azt mondja szerző 4. a 165. lapon:
„Magyarország alkotmányos állam is keletkezésétől fogva” s a 166. lapon így folytatja: „Jelenleg az az uralkodási
alkat az úgynevezett népképviseleti monarchia. E meghatározás azt jelenti: hogy
a főhatalom természetes egysége nálunk is a királyi hatalomkörben tükröződik
vissza, ahol a kölönböző hatalmi ágak összetalálkoznak amellett, hogy a
polgárok jogköre is alkotmányilag biztosíttatik. „A főhatalom egy fizikai
személy által kezeltetik, de a nép az államhatalom mind a három ágának
részese”.
A 166. lapon pedig végül 5. a király
jogköréről általában egy külön fejezet szól, s annak 95. §-ában ez mondatik: „A koronázott király a magyar állam feje,
saját jogából a főhatatalom birtoklója”.
Ez egymás mellett álló tételek a
legnagyobb mértékben zavarosok.
Nem tudjuk meg belőlük ugyanis, vajjon a
főhatalomnak, a szuverenitásnak külön orgánuma-e a király? azt kell azonban
hinnünk, hogy nem, mert hisz szerző maga mondta, hogy a főhatalomnak három
ilyen orgánuma van, törvényhozási, kormányzási és bíráskodási orgánum, de nem
említett sehol királyi orgánumot, ha pedig nem külön orgánum, miért kell a
király jogköréről általában beszélni, mint ezt szerző a második fejezetben
teszi, miért kell a királyi hatalom szervezetéről t. i. megszerzési és
megszűnési módjáról, szüneteléséről kiskorúság esetében külön szólani, ha a
király az államnak nem önálló külön szerve? Akkor szerző szempontjából a
királyi hatalom szervezetét vagy a törvényhozó hatalom szervezeténél kellene
előadni, mint amelynek a király csak úgy kiegészítő része, mint a főrendiház
vagy a képviselőház, avagy a végrehajtó hatalom szervezeténél, amelyben jogai
más-más tényezők által kevésbbé korlátoltak, mint a törvényhozásban.
Szerző felfogásának ellenmondásos voltát
mi sem világítja meg jobban, mint az a pongyola, teljességgel nem jogászi
meghatározás, amelyet a képviseleti monarchiáról ad, mely szerint abban a
főhatalom természetes egysége a királyi hatalomkörben tükröződik vissza, ahol a
különböző hatalmi ágak összetalálkoznak, mert e szerint a királyi hatalomkör
különböző az államhatalmi ágaktól, hisz azok másként nem találkozhatnának benne
stb. A szíves olvasó maga le fogja vonni e tétel következményeit.
A szerző nyilván érezte, hogy a királyt
nem lehet az ő három úgy vélt orgánumába beszorítani, mert azok tulajdonképen
funkciók, melyeket bizonyos alkotmányos orgánumok gyakorolnak s így kapott a királyi hatalom, a királyi jogkör, külön
fejezetet.
Ugyanis mit értünk orgánum alatt?
Valamely növényi vagy állati testnek egyéb részeitől elkülönült olyan részét,
amelynek a test életében bizonyos különös teendő jut, még ha e mellett a
különös teendő mellett más funkciót is elősegít vagy esetleg pótol, s minthogy a király külön fizikai léttel is bír s az államtest többi részeitől személyes jogállása által
ugyancsak meg van különböztetve, de külön teendőket is végez, talán mégis
orgánum is? S ebben szerző is megerősít, midőn
azt mondja a 4.) alatti szerint, hogy a főhatalom egy fizikai személy által
kezeltetik, ami persze ellenkezik azzal, ami a 3.) alattiban állított, hogy a
főhatalom kezelője nem fizikai személy, hanem a törvényhozás, ez pedig
Magyarországon, akár hozzávesszük az országgyűléshez a királyt, mint annak
integráns részét, akár nem, mindig nem természeti személy lesz, hanem, ha a
törvényhozó testet személynek nevezni lehet, mindenesetre jogi személy.
Meg van tehát a zavar a funkciók és az
orgánumok között, de meg van arra nézve is, hogy egyszer azt mondja szerző 3.)
alatt, hogy ahol a külön orgánumok által valósul meg az államhatalom, ott az
állami szuverenitás kezelője ezek egyike lehet csak s ez a törvényhozás, holott a 4.) alatti szerint azt mondja, hogy az csak
természetes személy, a király lehet, de meg van a tekintetben is,
hogy a király 5.) alatt a főhatalom birtoklójának neveztetik, míg fönnebb a
törvényhozás mondatott a főhatalom kezelőjének.
Ha a birtokló és kezelő szóval szerző
által kifejezni akart fogalmat keressük, arra kell jutnunk, hogy e két szó egy
fogalmat takar, szerző ugyanis kimondja a 150. lapon, hogy az állami
szuverenitás alanya az állam maga s hogy az
államhatalom alanyának sem a fejedelmet, sem a népet, sem valamely orgánumot
nem lehet tekinteni. Ezzel, hogy a szuverenitás alanya az állam nyilván azt
akarta szerző mondani, hogy a szuverenitás az állam, tulajdona, vagy modernebb,
kevésbbé magánjogias kifejezéssel szólva, az államot illeti; midőn pedig azt
állítá, hogy a fejedelem annak birtoklója, ezzel úgy hisszük azt akarta
kifejezni, hogy a fejedelemnek a szuverenitás nem tulajdona, nem patrimoniuma,
mint a Maurenbre-cherek tanították, azt akarta kifejezni, hogy a fejedelem a
szuverenitást nem mint sajátját, hanem mint az állam szuverenitását detineálja,
birtokolja s
mikor pedig azt monda, hogy annak
kezelője, megint azt akarta kifejezni, amit a jogi nyelvezet kifejez, midőn p. o. a püspökségi javak alanyának, tulajdonosának a
püspökséget, haszonélvezőjének, kezelőjének a püspököt
mondja.
Ezekből, úgy hiszem, elég világos
ítéletem, hogy szerző alany, birtokos és kezelő, funkció és orgánum közt kellő
különböztetést nem tesz, hogy a szuverenitást majd a királynak,. majd a
törvényhozásnak tulajdonítja.
Ezzel szemben azt állítom, hogy
Magyarországon a király, az országgyűlés és a minisztérium a szuverenitás
főorgánumai, bírói hatalom annak az előbbiekkel nem egyenlő jogú s nem főorgánuma, valamint a törvényhatóságok is csak a
a király, illetve a minisztérium ellenőrzése mellett azok.
Ez a három orgánum: király, országgyűlés,
minisztérium gyakorolja szerintem a szuverenitást, ezek hozzák törvényeit,
intézik külügyeit, ezek szereznek érvényt a szuverén akaratnak önálló
közreműködésükkel, ezek kormányozzák életét, vagyis a szuverenitás e három
orgánuma imént említett funkciókkal létesítik az állam szuverén uralmát.
Ezek az orgánumak és ezek a funkciók nem
esnek össze, egyik orgánum főfunkciója mellett a másikéba is befoly, illetve
együtt végzi azt, p. o. a király az országgyűléssel s a minisztériummal a törvényhozást, a minisztérium a
királlyal a végrehajtást és a külügyeket, míg az országgyűlés befoly a
külügyekre és a végrehajtásra, anélkül, hogy azt úgy együtt intéznék, mint a
törvényhozást.
A bíráskodási és közigazgatási
funkcióknak mellőzését indokolni nem láttam szükségesnek, mert a szuverenitás
funkcióiról van szó, már pedig mind a két funkció a szuverén akaratnak, vele
szemben önállóság nélküli érvényre emelése és mindegyiknek a hatalma csak egyes
esetre vonatkozó, nem általános szabályt teremtő. Most sincs okom tételem
bővebb kifejtésére, mert szerző maga kizárta a vitából ezt a részt és fentebbi
elméletnek csak azzal a két tételével foglalkozott, amelyben azt állítottam,
hogy a minisztérium a szuverenitás orgánuma, s hogy a törvényhatóságok csak a király, illetve a minisztérium
ellenőrzése mellett gyakorolják a szuverenitás egy részét. Erre a két tételemre
azt mondja szerző: képtelenség és lehetetlen, hogy tévedésemet be ne lássam, ha
jogi intézményeinket tanulmányozom, ahelyett, hogy politikai impressziót
visszasugárzó tanokból dedukálnék.
Nem reflektálok szerző mondására, melyet
itt is a képtelenségféle kifejezéssel, másutt is más hasonló kitételekkel a
vitatkozásban alkalmazni illőnek talál s csak azt
jegyzem meg, hogy a külföldön, ahonnan jövő jót szerző szerint nem szabad
megvetnünk, igen illedelmesen így szokták a képtelenség fogalmát kifejezni:
„Eine unvollziehbare Vorstellung,” amit jeles filozófusunk, Böhm Károly így ad
vissza: „Megfoghatatlan és végére mehetetlen gondolat.”
Ha tekintélyekkel akarnék takarózni,
egyszerűen hivatkozhatnám Gladslonera, aki már 1878-ban a North-American
Reviewban közzétett értekezésével: Our Kinsmen beyond the Sea kétségen felül
helyezte, „hogy a régi teóriák, melyek szerint:
Aux murs de Westminster on voit paraître ensemble
Trois
pouvoirs étonnés du noeud qui les rassemble,
Les députés
de peuple, les grands et le roi
Diviséy
d'intérêt, réunis par la loi.”
(Magyarul: Westminster falainál három hatalom tűnik föl, melyek csodálkozva
látják az őket egybefűző kapcsot: a nép képviselői, a főrendek, a király; az
érdek elválasztja őket, a törvény egyesíti). Csalódásba ejtenek, meg nem
emésztettek, elégtelenek a parlamenti kormányzatú államok alkotmányainak megmagyarázására.
Van ugyanis egy negyedik hatalom (ha t. i. a parlamentet két részénél fogva két
orgánumnak vesszük), az az amalgamáló, az az egyeztető hatalom, a politikai
erők clearing
house-a, amely mindent magához von,
mindent egyensúlyba hoz, amelybe minden más hatalom beleütődik, amely a többi
hatalmakat egymás által neutralizálja, ez az angol kabinet, s mivel a magyar minisztérium a parlamentarizmus elvei
szerint működik, Gladstone Ítéletét döntőnek lehetne
venni, annál is inkább, mert az egész modern fejlődés és a parlamentáris
kormányzatú állam teóriája támogatja (Lásd Wilson, Congressional government).
Tekintély helyett azonban érvekkel
szolgálok a képtelenség megokolására. A király szuverén funkcióinak egyik
legfőbbike a külügy, s minthogy azt a magyar
miniszterelnök akarata ellen a fejedelem nem gyakorolhatja, nem lesz-e a
miniszter szuverenitás orgánumává, ha ellenkezése esetén a fejedelem csak a
miniszter elbocsáttatása vagy nézetének elfogadása között választhat; hasonló
szuverén funkciók: egy törvényjavaslat beterjesztése, a honvédség és
népfelkelésnek az ország határain kívül való alkalmazása, ámde mind e
funkciókat a király csak a minisztérium hozzájárulásával gyakorolhatja. Vajjon
a királyi szabályrendeletek, amelyekben jogelvek állapíttatnak meg, kiadhatók-e
miniszteri ellenjegyzés nélkül, avagy az újabban szokásba jött miniszteri
szabályrendeletek nem tartalmazhatnak-e szuverén akaratnyilvánításokat, azaz
kötelező legfőbb szabályokat?
Azt kérdi szerző, miként lehetne a
minisztérium a szuverenitás orgánuma, mikor felelős? s állításom tarthatatlanságát akarva jelezni, a felelős szót vastag
betűkkel írja. Nyilván azért kérdi ezt, mert a szuverenitásnak a felelőtlenség
az attribútuma?
Megmondom, hogyan lehet az felelőssége
dacára.
A minisztérium csak feltételesen felelős,
először, ha hatáskörét átlépi, másodszor, ha bűntényt követ el, harmadszor, ha
hanyagságával az országnak kárt okoz.
Amíg ez esetek egyike sem forog fenn,
részes a fejedelemmel a legfőbb külügyi hatalom, részes törvényfelfüggesztés, a
szabályrendeletalkotás hatalmának gyakorlásában. Nem azért felel tehát, hogy e
szuverén ténykedéseknél a fejedelmi határozatokat helyeselte, vagy saját maga
szabályrendeleteket alkotott, hanem azért, ha ily tényeivel a törvényhozás,
vagy a fejedelem hatáskörébe nyúlt, ha általuk bűntényt követett el, ha általuk
az országnak kárt okozott.
A minisztérium a szuverenitásnak
megszabott határok közti orgánuma, ezért válhatik felelőssé, mihelyt a
határokon túl lép, e határok közt azonban jog szerint felelősségre nem vonható.
De egy orgánum felelőssége nem bizonyít
az ellen, hogy az szuverén funkciót gyakorol-e. így vannak alkotmányok, amelyek
megengedik, hogy a fejedelem szuverén funkciói gyakorlására helyettest nevezzen
ki, ha rövidebb távollét vagy betegség által gátolva van jogai gyakorlásában,
az ily helyettes szuverén funkciókat fog végezni s érettök mégis felelősségre fog vonathatni, nem úgy, mint a régens.
Azt is fogja tudni szerző, hogy a
köztársasági elnök felelős, pedig funkciói közt elég szuverén természetű van,
így vétója, kegyelmezési, békekötési joga.
A parlamentáris kormányzatú monarchia
teljesen érthetetlen, ha a felelős minisztereket nem ismerjük el szuverén
funkciók orgánumainak, a királyi hatalom részeseinek, hisz a miniszteri
felelősség életbeléptetésének szubjektív indoka a nemzeteknél mi volt egyéb,
mint a szuverén funkciók annak a részének a törvényesség és az állam java állal
megszabott határok közé szorítása, amely részeket a király a parlamentek nélkül
gyakorolt.
A másik képtelenség, melyet szerző
szerint állítottam, abban állana, hogy a törvényhatóság részben, t. i. a király és minisztériumok ellenőrzése mellett, a
szuverenitás orgánuma lenne, amihez szerinte az kívántatnék, hogy lennének
olyan pillanatok, amelyekben akaratának minden hódol az államban.
Ha erisztikus fogással akarnék élni,
könnyű volna szerzőnek erre az ellenvetésére, melyet válasza 442. lapján tesz,
eléje tartani azt, amit a 444. lapon állít, mondván: „Bírálónak, ha igazságos
akarna lenni, engemet idéznie kellett volna, mert tudtommal irodalmunkban én
fejtettem ki először, hogy a régi megyék államjogunk értelmében a szuverenitás
részesei voltak.”
De nem teszem, mert célom az igazság
tisztázása, már pedig nem tudhatom, hogyan értette szerző azt, hogy a megyék a
szuverenitás részesei voltak; könyvének illető helyén (286. lap) ugyanis
egyenesen nem mondja azt, amit válaszában, és így kétséges, vajjon a megyéket
utasítási joguk vagy végrehajtás teréni vis inertiae-juk
vagy tisztviselőválasztási vagy statu-tárius joguknál fogva tekintette-e a
szuverenitás részeseinek. Arra sem teszek reflexiót, hogy szerző kizártnak
hiszi a szuverenitás fogalma által, hogy csak az államtagok egy részére nézve
nyilatkozzék kötelezőleg.”
Én egyenesen azzal a megszorítással
mondtam a törvényhatóságokat a szuverenitás részeseinek, hogy hatalmukat csak a
király, illetőleg a minisztérium ellenőrzése mellett gyakorolhatják. De e
megszorítás mellett statutarius és tisztválasztó jogukkal, megyei adót létesítő
hatalmukkal, saját területükön csak úgy a szuverenitást gyakorolják, mint a
királyt és az országgyűlést azért nevezzük többi közt a szuverenitás
gyakorlóinak, mert akár az egész országra, akár annak részeire nézve kötelező
szabályokat állíthatnak föl, mert az adólétesítő jog által a tulajdont korlátolhatják
s bizonyára azért is a szuverenitás gyakorlójának kell a
királyt tekintenünk, mert a végrehajtó hatalom közegeinek kiszemelése őt
illeti.
Nem hagyhatom azonban szó nélkül
szerzőnek idevonatkozó azt az állítását, hogy tudtával irodalmunkban ő fejtette
ki először, hogy a megyék a szuverenitás részesei voltak.
Aki azt hiszi, mint szerző, hogy ezt a
közkeletű igazságot ő fedezte fel 1887-ben, midőn „Közjoga” először megjelent,
az nyilván tanúságot tesz arról, hogy 48 előtti publicisztikai irodalmunkat nem
ismeri, amelynek egyik fő vitapontját képezte, vajjon helyes-e, hogy a megyék a
közigazgatáson kívül a törvényhozásban a végrehajtó hatalom gyakorlásában,
illetve ellenőrzésében is részesedjenek; az Eötvös-Szalay-féle centralista párt
éppen utóbbit ostromolta; de ez volt az alkotmány helyreállítása után is
publicisztikánk egyik főtémája.
Hasonló tévedésben van szerző, midőn azt
hívén, hogy a szerénység ellen nem vét, kijelenti, hogy az államhatalmak
egymáshozi viszonyára új tant állít föl. Válasza után újra átolvastam könyvének
az államhatalmi ágak egymáshozi viszonyáról szóló 93. §-át s nem
bírtam abban fölfedezni semmi újat, az apró betűkkel szedett rész azonban azt
mondván: „Az állami szuverenitás teljének a törvényhozásban való nyilatkozása
sokáig nincs a maga jelentőségében fölismerve s részben ez okozza, hogy a hármas felosztással boldogulni nem tudnak”,
− azt kell hinnem, tanának újságát abba helyezi, hogy a szuverenitás csak
a hatalmi ágak egyikében, a törvényhozásban nyilatkozik és ennek akarata
érvényesül minden más akarat fölött az államban.
Legyen elég szerző ama téves hitének
elosztására, hogy a szuverenitásnak törvényhozásában való megnyilatkozását
eddig nem ismerték volna, csak a magyar irodalomból Karvasy-nak még a 40-es
években megjelent kis Alkotmányi Politikájára hivatkozni, aki ezt mondja a 2.
§-ban: „A törvényhozó hatalom kétségkívül a hatalomrészek között a legfelsőbb
helyen áll, mert ez a kútfeje minden többi hatalomnak és mert ez minden más
hatalom gyakorlására nézve szabályokat állít föl.” Továbbá újkori alkotmányok
című, 1884-ben megjelent munkám I. köt. 284. lapján előadtam az amerikaiak
felfogását, amint az száz évvel ezelőtt az újkori államjogi tudomány
kincsestárában, vagy Hanellel szólva „a jogi és politikai publicisztika utói
nem ért remekében,” a Federalist című gyűjteményben exponálva van, és idézve
Hamilton mondását, hogy republikánus alkotmányban a törvényhozó hatalom
szükségképen uralkodó, ekként adtam vissza az amerikaiak felfogását:
„Az amerikaiak igen tisztán látták, hogy
ez egy forrásból, a nép akaratából eredő törvényhozó, végrehajtó és bírói
hatalom megosztása majdnem semmi jelentőséggel sem bír, ha a törvényhozó
hatalom elé korlátokat nem tesznek, ez lévén az irányadó, a vezető, a legfőbb
hatalom, mellyel szemben a másik kettő, különösen az ő republikánus
alkotmányukban csak másodrendű funkciót végez.”
Száz éve föl van tehát fedezve az
államhatalmi ágak egymáshozi viszonyának az a tana, amelyről szerző hiszi, hogy
ő állítja föl, és Montesquieu tana ugyanennyi ideje van csiszolva az 1788-ban
megjelent Federalistban.
VI.
Legfőbb elvi kifogásaimat megokolva,
vegyük elő szerző egyes állításait, így mindenekelőtt azt, amely szerint azokra
az alapfogalmakra és tanokra, melyeket könyvében kifejt (állam, tartomány jogi fogalma,
államhatalom és alanya, államhatalmak egymáshozi viszonya jogi szempontból,
törvény, kormányrendelet, nemzetközi szerződés jogi természete, az államterület
és állampolgárság jogi fogalma, Ausztria és Magyarország, az állam és a horvát
részek egymáshozi viszonya) egyáltalán nem voltak megállapodásaink, sőt
legnagyobb részük irodalmunkban kifejtve sem lett.
Hogy ez az állítás milyfokú túlzás, elég
a fogalmakra utalni, melyekről szerző azt állítja, hogy azokra nézve nem voltak
megállapodásaink, sőt, hogy legnagyobb részük kifejtve sem lett irodalmunkban.
Ami pedig fejtegetései értékét illeti, az
állam, a terület, az állampolgárság, államhatalom és alanya, az államhatalomnak
egymáshozi viszonya tekintetében a föntebb mondottak nyújtanak tájékozást.
Azt elismerem, hogy Magyarország és
Ausztriának egymáshozi, valamint Magyarországnak Horvát-Szlavon részeihez való
viszonyára nézve szerző fejtegetései helyesek, amennyiben a gazdag külföldi
irodalomra támaszkodnak.
De hogy e részben is megint túlságosan a
külföldi közjogi tudomány hatása alatt áll, mutatja pl, Horvátországról
Jellinek után adott meghatározása, melyet úgy formuláz, hogy az a magyar
államnak széleskörű autonómiával fölruházott tartománya. Jellinek-nél „Die Lehre von den Staatenverbindungen 76. lap: Croatien und
Slavonien ist eine wenn auch mit sehr weiter gehender und überhaupt nur mit
seiner Einwilligung
abzuandernder Autonomie ausgerüstete ungarische Provinz.” Ugyanezt mutatja az
autonómiáról adott, Labandtól vett fogalma, kit azonban nem említ. Ennek a
fogalomnak segélyével Horvátországot autonóm tartománynak nevezi el,
Szerző ezt mondja az 59. lapon:
„Autonómia szoros jogi értelemben öntörvényhozást jelent és így az autonómiát
csak akkor lehet valamely politikai közület különösen jellemző
tulajdonságaként említeni, ha feltehető, hogy a törvényhozás
jogát részére más gyakorolja. Az államnak fogalmában rejlik már (mint legfőbb
hatalom), hogy kötelező akarattal, törvényhozói joggal bír s így trivialitás nélkül nem mondható autonómikus
vagyis, öntörvényhatással bíró állam.”
Labandnál (Staatsr. I. köt. 108. lap, első kiad.) így hangzik e hely: „Autonomie ist im juristischen Sinne immer eine gesetzgebende
Gewalt. Aber sie steht im Gegensatz zur Souve-ranitát. Selbstgesetzgebung kann
man nur demjenigen Ge-meinwesen als besondere Eigenschaft zuschreiben, dem die Gesetze auch von einer über ihm stehenden Gewalt
gégében werden könnten; die wahrhaft
souverane Gewalt kann keine Gesetze von aussen erhalten, es würde daher eine Trivialitat sein, von
ihr zu sagen,
dass sie die Befungniss habé, sich selbst
Gesetze zu gebén.”
Bármily rosszul legyen Labandnak ez a
helye a szerző könyvében fordítva, kétségtelen, hogy az ő gondolatát adta
vissza a szerző; Laband azonban, midőn ezt a fogalmat alkotta, Poroszország,
Szászország közjogi viszonyát akarta a német birodalomhoz jellemezni, amelynek
helyzete mégis csak más a birodalomhoz, mint Horvátországé Magyarországhoz.
Egyrészt tehát igen sok, másrészt igen
kevés, amit Horvátországnak koncedál; igen sok, mert olyfokú törvényhozása
nincs, mint a német birodalom egyes államainak, igen kevés, mert Horvátország
több mint tartomány, ha nem is állam. A ma már diplomatikus társország vagy ország
kifejezést mellőzhetőnek nem találom, mert ha az ország szónak nincs is szoros
jogi értelme, a tartománynak még kevésbbé van, és amannak a horvát részekre
alkalmazásával sem a törvényen, sem a nyelvszokáson erőszakot nem teszünk.
Habár tehát egészben helyes is a szerző
ide vonatkozó fejtegetése, túlságos függése a külföldi jogtudománytól itt is
világos.
Már is hosszúra nyúlt fejtegetéseim nem
engedik, hogy a szerző válaszának minden egyes pontjára az eddigiekhez hasonló
bőséggel kiterjeszkedjem; de nem is szükséges azokra hosszabb viszonválasz, a
közönség ítélhet szerző munkájának, válaszának és az én bírálatomnak egyszerű
egybevetése után. Amit még elmondanom kell, az a következő:
A katolikus vallás uralkodó, vagy nem
uralkodó volna
a 100. és 101. lapon oly határozatlan módon, oly kitétetek alkalmazásával
tárgyaltatik, hogy legalább is nyílt kérdésnek látszik a szerzőnél, uralkodó-e,
vagy nem.
Szerző érdemül tudja be magának, hogy a
törvényhozás jogkörét körül nem írta, a budgetjogot nem tárgyalta; ily
felfogást azonban, amely ellentétben áll a mai bel- és külföldi tudomány
álláspontjával, legalább indokolni kellene, épúgy azt, hogy az alkotmány létét
megtámadó törvény felfüggesztéséről, melyre régibb és újabb törvényeink,
közjogi gyakorlatunk, de közjogi irodalmunk is nyújt elég anyagot, hogyan
lehetett pár sorban elintézni és pedig megint egy német intézmény irodalmi
recepciójával, a Korbuly által közjogi irodalmunkba becsempészett, úgynevezett
szükségrendeletnél?
Szerző odaveti, hogy a szükségrendelet
miatt már Korbulyval volt polémiám, hogy e részbeni kifogásaim az utolsó 25 év
egész közjogi irodalma ellen irányulnak, de felfogásomnak nem tudtam érvényt
szerezni. Ebben csakugyan igaza van; a magyar törvényekben ismeretlen, a magyar
alkotmány szellemével ellenkező ez a „Notverordnung” ugyancsak virágzik közjogi
tankönyveinkben s egyik bizonysága annak, mennyire
elvesztette irodalmunk is a magyar jogfejlés fonalát. De vajjon joggal,
helyesen virágzik-e, erre a szerző pozitív, jogunk szempontjából semmit sem tud
mondani, hanem arra hivatkozik, hogy ő azt az állam természetéből vezette le.
Ez épen a baj, mert a magyar államnak megvan e tekintetben a maga sajátságos
természete, mint arra bírálatomban utaltam.
A törvényhozási és rendeleti szabályozás
alá tartozó ügyek kérdésére nézve azt kifogásolom, hogy a szerző ezt a
főfontosságú alkotmányjogi kérdést nem is tárgyalja, illetőleg rosszul
tárgyalja. Állításom első része, mondja a szerző, nyilván valótlan. Szerző,
dacára, hogy Montesquieu követőjének vallja magát, nem vette eléggé szívére
annak híres mondását a 'törvények szellemének XI. könyvéből s 22. fejezetéből: „Soha sem szabad a tárgyat annyira
kimeríteni, hogy az olvasónak semmi tenni valója ne maradjon. Nem az a cél,
hogy olvassanak, hanem, hogy gondolkozzanak.” De az sem, ami élőbeszédében van:
„Ki mondhatna el mindent, hogy halálra ne untasson.” Mert tárgyalás-e az, midőn
ily alkotmányi főelv egy pár soros
jegyzetben érintetik. Ami
pedig ebben a pár sorban levő rossz tárgyalást illeti, az
abban áll, hogy szerző szerint nálunk anyagi válaszfal a törvény és rendelet
közt a múltban majdnem teljesen ismeretlen volt.
Szerző szerint meg sem kísérlem igazolni,
hogy ez rosszul van kifejtve, már pedig contumelia non est argumentum.
Vannak azonban hibák, melyekre elég
rámutatni, hogy felismerni lehessen, mert prima facie evidensek: így, ha valaki azt állítaná, kétszer kettő
öt, kellene-e ennek a hibának fennforgását be is bizonyítani?
Ilyen hibát követ el az, aki, mint
szerző, azt állítja, hogy az anyagi válaszfal törvény és rendelet között nálunk
a múltban majdnem teljesen ismeretlen volt.
Én azonban bírálatomban még indokoltam is
állításomat s hivatkoztam Werbőczyre, aki (II. r.
3. cím) határozottan megjelölte, mire nézve nem alkothatni rendeletet s a későbbi jogfejlés, úgy a törvényhozás, mint a
szokásjog terén az ő nyomdokain haladva, ugyancsak absolute megállapította, mit
nem lehet rendelettel szabályozni. Vajjon hiszi-e a szerző, hogy e királynak,
vagy kormányának jogosan lehetett rendeletek útján intézkedni az
országgyűléseni részvét, a polgári szabadságjogok, az adózás, a katonáskodás, a
tulajdon tekintetében?
Volt ingadozás e téren kétségkívül, de
nem abban az irányban, amelyben szerző állítja, hanem abban, hogy a
rendelet-alkotás alatt álló tárgyak némelyike nem tartozik-e törvényhozási
szabályozás alá? Az föltétlenül el volt döntve, mit nem lehet rendelettel
szabályozni, feltétlenül és világosabban, mint Angliában, ahol a Magna Charta
dacára az adóztatás bizonyos nemeire nézve, mindaddig kételyek állottak fönn,
míg a hajópénz iránt a parlament a 17. század elején nem döntött.
A fekete-sárga szín s a kétfejű sas tekintetében azt állítanám, hogy a szerző
fejtegetéseiből azt fogja a jogtanuló következtetni, hogy az a hadseregnél és
más közös intézményeknél törvényes.
E részbeni kifogásaimat azzal törekszik
szerző megerősíteni, hogy ő azt a tényt, melyszerint a kétfejű sas és a
fekete-sárga lobogó használtatik, csak fölemlítette, de meg sem kísérletté a
magyar alkotmány szabályaival összefűzni, mert ennyire még csak vitatásban lévő
és ily kényes ügynél a döntést nem tartja egy szűk keretű kézikönyvbe valónak.
A jogtanár hivatásáról furcsa felfogás
nyilatkozik e sorokban. Kitérni egy kérdés elől, ez-e annak a feladata, aki
másokat tanítani akar? Hisz egy jogásznak szánt tankönyvtől nem azt várjuk,
hogy csak a matematikai bizonyosságú tételeket közölje, p. o. hogy a képviselők
5 évre választatnak, hogy a király és az országgyűlés együtt alkotják a
törvényt, mert efféléket a leányiskolák alkotmánytanából is megtanulhatni,
hanem éppen azt, hogy a kételyek, a kényes kérdések iránt adjon útbaigazítást.
A közjognak majdnem minden tétele kényes, mert a királynak, a polgároknak,
felekezeteknek, és nemzetiségeknek állását érinti, így mindenütt ki lehetne
térni a „tényeknek az alkotmány tételeivel való összefűzése elől.”
Szerző válaszában érdemül tulajdonítja
magának annak, kiemelését, hogy a fekete-sárga színek használata nem mint az
osztrák császárság, hanem mint az uralkodó család színei tekintetnek
jogosoknak.
Ámde szerző ezáltal újabb jogi hibába
esik, mert ebben az indokolásban az foglaltatik, hogy a hadsereg, a közös
intézmények az uralkodó család magántulajdonát képezik, melyekre nézve az
uralkodónak autonómiája van s annálfogva. a
nemzeti színekre vonatkozó törvénnyel ellenkező rendelkezéseket is tehet.
Ezt szerző maga sem fogná állítani, sőt
nem is állította abban az értekezésben, amelyet erről a tárgyról a Jogi Szemle
1990. okt. 23-i számában közrebocsátott, s amely
később került kezembe. Ebben az értekezésben, melyről nem tudhatni előbb vagy
utóbb iratolt-e mint az október havi előszóval megjelent tankönyv s amelyről válaszában csodálatomra nem emlékszik meg,
mondom, ebben az értekezésben maga kimondja, hogy a hadsereg nem a király
tulajdona s
a családi színek jogosan csak olt
használtatnak, ahol a fejedelem magánminősége lép előtérbe, tehát tartózkodási
helyén, de itt is úgy, ha mellette a nemzeti lobogó is kitűzetik, ellenben a
hadseregnél a családi lobogó használata − azt ugyan magyarán itt sem
mondja ki, hogy jogosulatlan − inkább csak hagyományokkal indokolható.
Annak egybevetése, amit szerző a magyar
ifjúságnak szánt tankönyvben mond, azzal amit a Jogi Szemlében a jogászvilág
előtt a nemzeti színekre nézve kifejt, azt hiszem igazolni fogja, hogy ítéletem
igenis enyhe volt, midőn azt állítottam, hogy tankönyve csak zavarba ejtheti a
tanuló jogi érzékét.
Mert bár, amint láttuk, a Jogi Szemle sem
mondja egyenesen, hogy a fekete-sárga szín s a kétfejű sas jogosulatlan, mégis az érvelés egész
menetéből logikailag más következtetés nem vonható le, s így a szerző saját, másutt megjelent fejtegetését is
felhasználhatom annak bebizonyítására, mennyire hibás tankönyvének ide
vonatkozó része, ahol nemcsak ennyi nincs mondva, hanem a fekete-sárga színek,
mint családi színek jogosult alkalmazása említtetik.
Ezekután nem szükséges tán a sokban
hasontermészetű udvartartási kérdésre kiterjeszkednem, hanem átmehetek arra,
ami a mai szabadságjogok tekintetében bírálatomban foglaltatott.
En egészen nyílt kérdésnek hagytam bírálatomban,[2]
helyes-e a német teória, amely a szabadság-jogoknak alanyi-jogi minőségét
megtagadja, hiszen a német irodalomban is vannak (L. Georg Meyer Lehrb. d.
Deutschen Staatsrechts III. Auflg. 217. §.). akik azoknak ily minőségét
vitatják. A kérdésnek ezen a függőben hagyásán szerző válaszában
megbotránkozik, pedig érvelése az, hogy akár alanyi jognak konstruáljuk e
jogokat, akár objektív jogtételeknek, melyek csak az államhatalmat kötik, mégis
siralmas marad a képük szerző előadásában, mivel a magyar személyes szabadság
fogalmát nem írja körül, annak leglényegesebb jegyét, az önkényes
elfogatásoktól való mentséget nem emeli ki, s az Aranybulla, az I. r. 9. c. az 1869. IV. t.-c. helyett a cselédek és
gazdák, a tanoncok és mesterekre vonatkozó törvényeket idézi annak forrásaként.
Labandra való hivatkozásom e pontnál
szerző szerint nem szerencsés, mert ő e szabadságjogokkal csak mellékesen
foglalkozik. Meglehet, ez ízlés dolga; de az már bizonyos, hogy a németeknek ez
a mai közjogi tekintélye e jogok alanyi-jogi minősége ellen a legélesebben
nyilatkozik s ugyancsak kiönti gúnyját azokra,
akik e jogok alanyiságának hívei. (Staats-recht d. deutsch. Reichs I. B. 149. 15. 1. I. Aufl.).
Utoljára hagyom a könyvnek a rezervált
királyi felségjogokra vonatkozó állítását, melyről azt állítám, hogy abban van
a könyvnek legnagyobb botlása.
Szerző könyvének 1887-i kiadásában egy
jegyzetben ezt mondta: „Minden felségjogban a kötelező államakarat felállítása
és annak végrehajtása foglaltatik. Egyes felségjogokat a király maga gyakorol,
némelyeket mások részesedésével. Innen némely közjogi műben fenntartott és fenn
nem tartott felségjogok megkülönböztetése.”
Ha jogászilag nem is korrekt ez a
magyarázat, mert a király ma minden felségjogát valakinek részesedésével
gyakorolja, − mert nem minden felségjogban foglaltatik állami akarat
felállítása s a korrekt meghatározás a
hagyományos régi lenne, hogy némely jogokat az országgyűlés részesedésével
gyakorol, némelyeket anélkül, amint ez a megkülönböztetés a régi német
birodalmi jogban is megtétetett, − mindazáltal némileg a helyes fogalom
körül jár az, ami az 1887-i kiadásban olvasható.
Az 1890-i kiadásban azonban már csak ezt
olvassuk: „Az 1848. III.
t.-c. bizonyos felségjogok gyakorlására a nádort hatalmazza föl, ha a király az
országon kívül tartózkodik, míg másodikat ez esetre is a királynak tart fönn
(ország zászlósainak, főpapjainak kinevezését, a kegyelmezést stb.). Ebből
keletkezett a felségjogoknak fenntartottak és fenn nem tartottakra való
felosztása. Az 1848. III. t.-c. ezen intézkedését azonban az 1867. VII. t.-c.
megszüntette és így a belőle folyó felosztás is elvesztette jogosultságát.” Az
1887-i kiadásbeli meghatározásról egy szó említés sem tétetik.
Erre én bírálatomban hivatkoztam az éppen
kezemügyében levő Rosenmannra, aki már 1792-i közjogában megteszi a
különböztetést a fenntartott és fenn nem tartott királyi felségjogok között és
szerzőnek fentebbi leszármaztatását oly súlyos botlásnak mondottam, amely miatt
az egész könyv fölött pálcát kell törni.
Szerző válaszában először is azt állítja
ezzel szemben, hogy az egész kérdés nem tartozik az élő jog körébe s azért neki, még ha hibázott volna is, nem lehet
különös szemrehányást tenni, hiszen ő nem jogtörténetet ír, de meg egyik
bírálójától figyelmeztetve, hogy a rezervált kir. felségjogok megkülönböztetése
egészen a történelemé, azt csak annyiban tartaná fölveendőnek, amennyiben az az
1848-i törvények alapján, bár más értelemben újra használtatik.
Igaz ugyan, mondja a szerző, hogy a
nádori hivatalt felfüggesztő 1867. VII. t.-c. ezt a megkülönböztetést is
történetivé tette, de mégis reflektált reá, mert a 48-i alkotások mai államéletünk
alapjai. Nehogy azonban valakit félrevezessen, hónapokkal az én támadásom előtt
s erre szószerint így folytatja: „Midőn a sajtóhibák
gyűjteményét más okból is újra nyomattuk, e léteihez szintén egy „ismét”
szócskát bevettünk,” úgy, hogy ma a szöveg így szól: „Az 1848. III. t.-c.
bizonyos felségjogok gyakorlására a nádort hatalmazza föl, ha a király az
országon kívül tartózkodik, míg másokat ez esetre is a királynak tart fenn.
Ebből keletkezett ismét a felségjogoknak fenntartottak és fenn nem tartottakra
való felosztása.”
Nem akarok a nyomdahibával foglalkozni,
csak azt jegyzem meg rája, hogy az „ismét” szócska beiktatásának a második
kiadásban csak úgy van értelme, ha abba az első kiadás ide vonatkozó szövege,
továbbá az is bevétetik, amit szerző válaszában elmond arra nézve, miért hagyta
el azt, amit az elsőben a fenntartott és fenn nem tartott kir. felségjogokról
mondott, miről az olvasó a fennebb pontosan közölt szövegek összevetése által
könnyen meggyőződhetik.
E nyomdahiba elemzése helyett annak
bizonyítására térek át, hogy a fenntartott és fenn nem tartott kir. felségjogok
megkülönböztetése ma is meg van az élő jogban, csak helyesen kell meghatározni.
Hogy csak néhány ily rezervált felségjogot említsek: ilyen a főkegyúri jog. Ha
a régi kontroverziát vesszük, vajjon a kat. vallási és tanulmányi alapok
jövedelmei az állami költségvetésbe felveendők-e? min alapszik árinak
megtagadása, nem azon-e, hogy az alapok a király főkegyúri, azaz fenntartott
jogai közé tartozik?
Ilyen sok részben a külügyek intézése.
És mi volt a legutóbbi véderővitának
egyik főpontja? A királyt a hadsereg vezérlete és belszervezetére megillető,
személyére ruházott, neki fenntartott jognak a természete.
Hosszas fejtegetés helyett előadom saját
felfogásomat a kir. rezervált felségjogokra nézve.
A fenntartott kir. felségjogok alatt azok
a felségjogok értetnek, amelyeket, a király nem az országgyűléssel együtt gyakorol; minthogy azonban az 1848. III. t.-c.-nél fogva a
király semmiféle állami tényt nem gyakorolhat minisztériuma nélkül, valamely
kir. felségjognak fenntartott minősége nem jelenti, hogy azt egyedül maga, a
minisztérium nélkül is gyakorolhassa, hogy arra nézve a miniszterek ma is csak
oly segédei, mint 1848 előtt voltak az országgyűlésnek nem felelős kormányzati
közegek.
De továbbá azt sem jelenti a fenntartott
kir. felségjog, hogy annak mikénti gyakorlására nézve is egyedül a királyt
illesse a szabályozó, a törvényhozó hatalom. Ily felfogás 1848 előtt sem volt
uralkodó, s habár akkor meg is volt a törekvés az országgyűlés
közreműködéséi a szuverén hatalomban mentől szűkebb térre szorítani, számos
törvény bizonyítja, hogy az országgyűlés a rezervált felségjogok gyakorlásának
szabályozására ép úgy befolyt, mint egyéb tárgyakra vonatkozó törvények
hozására. Elég legyen e tekintetben az ugyancsak konzervatív irányú Czirákyra
hivatkozni, aki (Conspectus Jur. Publ. 323 és 324 §) így szól: Nuspiam Jura
Coronae, Regisve, nuspiam Regnicolarum Jura spécifiée recensentur
… Circa quaedam controversa … per authenticam interpretationem … nuspiam
conventum fuit.
Ad haec, quoniam Juribus etiam iis, quae
reservatis indubie accenaenda veniunt, Regi ex mente legum utendum est: haud
infrequenter responsa Principis reddita ad Regnico-larum petitionem … ad
postulata et
gravamina Regni ibi quoque légi ex mutuo
consensu ferendae matériám subministrant, ubi secus intégra, solutoque a Comitiali consensu fuisset Regis potestas. Magno itaque in errore versantur, qui objectum qualecunque ideo unice, quia aliquando ob
specificam causam ad diaetalem tractatum venit, legisque sanctionem tulerat, eo
ipso inter Jura communicata promiscue connumerant…
Mégkevésbbé lehetne ma a királyi
rezervált felségjogokat úgy értelmezni, hogy azok szabályozásából az
országgyűlés ki lenne zárva, hisz, amint épen fejtegettem, még a 48 előtti
alkotmányos gyakorlat is ellenkezőt mutat, ámbár akkor a szent korona egysége
nagyban meg volt ingatva, amennyiben a király és az országgyűlés sok tekintetben
mint két külön főhatalom álltak szemben.
A szent korona teljes egysége helyreállt
az 1848-i törvényhozással s az abban rejlő
elvek keresztülvitelével, s ma nincs a szuverén hatalomnak olyan tárgya, melyre az
országgyűlés törvényhozó hatalma ki ne terjedne, s így annak alája esik a királynak bármely rezervált felségjoga is.
A királyi rezervált felségjogok a
királynak oly jogait jelentik tehát, amelyeknek szabályozása, azaz
terjedelmének, tartalmának, módjának általános elvek általi körülírása, mint bármely
törvényhozási tény, a király és országgyűlés együttes közreműködése alá
tartozik ugyan, az ilyen rezervált felségjog gyakorlása azonban egyes esetekben
a királyt az országgyűlés nélkül, csakis minisztériuma közreműködésével illeti.
Van-e szükség a meglevő rezervált
felségjogok szabályozására és melyekre, elérhető-e arra nézve a szuverenitás
két főorgánumának, a királynak és országgyűlésnek megegyezése, ez már nem a
jog, hanem a közetika által irányzott célszerűség kérdése.
Hogy mennyire az élő jog körébe tartozik
a kir. rezervált felségjogok kérdése, arra a legutóbbi véderővita alkalmával
Fabiny igazságügyminiszter esete szolgáltatott példát, akinek hibája abból
állott, hogy a kir. rezervált felségjogoknak az országgyűlés szabályozása
általi érintetlenségét vitatta és Cziráky figyelmeztetése ellenére (lásd az
előbb idézett helyet) „a praecatoriis, ad Regiam Maiestatem direclis, legis
cuiusdam formulis, inde meritum illie occurens pro reservato Iure et mera Principis liberalitate” nyilvánította. Ellenben az
országgyűlés nem azt az álláspontot foglalta el, mintha e jogokat a királytól
elvonni és azok esetről-esetre való gyakorlását akarta volna megosztani, hanem
azt, hogy azoknak általános szabályozására ép-oly befolyása van, mint az
alkotmány egyéb részeire.
Diplomatikus bizonyítékot arra, hogy az
országgyűlés kir. rezervált felségjogokat elismer 1848 után is, és pedig nem a
kir. jogoknak a király és nádor közötti megosztása tekintetéből, hanem a szónak
százados értelmében, az 1861. országgyűlés felirata szolgáltat, amidőn így
szól: „Vannak hazánkban is oly fejedelmi jogok, miket magára a király
személyére ruházott az alkotmány” (L. Deák F. beszédei III. köt. 158. 1.), arra
nézve pedig, hogy az országgyűlés ezek alatt a király személyére ruházott jogok
alatt a fentartott jogokat értette, maga a felirat szerzője, Deák Ferenc tesz
tanúságot, aki „Adalék a magyar közjoghoz”
című remekében (69. lap)
így szól: „ő (Lustkandl) t. i. a
systema in politicis kifejezés alatt
egyenesen és egyedül a külpolitikai ügyeket értette, pedig ki van fejtve az
1861. országgyűlésnek második feliratában, hogy Magyarországban a külügyek
vezetése a királynak fenntartott jogok közé tartozik, s el is fogjuk mi ezt mondani bővebben jelen értekezésünk utolsó
részében”, s
ugyanezt valamivel bővebben ismétli a
151. lapon.
A törvények, a törvényhozás egyéb tényei
elválnak ugyan a törvényhozótól 8 objektív létre jutnak, azokat tehát nem
szabad a törvényhozó szándéka, hanem objektív akarata szerint magyarázni, itt
azonban az objektivált akarat s az abba Deák
Ferenc által belemagyarázott intenció teljesen egyeznek. A kir. rezervált
felségjogokkal úgy vagyunk alkotmányunkban, mint az angolok a kir.
praerogativával; soká az a nézet uralkodott arra nézve is, mint a rezervált
kir. felségjogokra nézve nálunk, hogy azokat nemcsak a király gyakorolja, hanem
hogy azok a parlamentre noli me tangere-t
képeznek és csak a király egyedül, parlament nélkül szabályozhatja is.
Ahogy azonban Angliában a királyság
isteni jogának, emberi törvénytőli mentességének tana megszűnt és a királyi
praerogativa, mint mondják, a nemzet praerogativájává vált, melyet ennek
orgánumaként gyakorol csak a király, de amely, mint minden egyéb tárgy, a
nemzet szuverén szervei közreműködésével alkotott törvényben nyeri meg legfőbb
szabályát, azon-képen a rezervált kir. felségjogok nálunk ma kétségtelenül a
magyar szent korona jogává váltak s habár a király az
országgyűlés nélkül gyakorolja is, de azon szabályok szerint, amelyek rájuk
nézve király és országgyűlés közmegegyezésével megállapíttattak, vagy jövőre
megállapíttatni fognak. Mert a százados jogelv, amelyet az 186l-i válaszfölirat
kimond: „Magyarországban a királynak minden joga szintúgy törvényen alapszik,
mint a nemzet jogai, s a legfőbb hatalmat is a törvény
adta a királynak” (Deák F. beszédei Ili. köt. 458. lap), meg nem engedné, hogy
a rezervált kir. felségjogoknak ne csak gyakorlása, hanem terjedelme, módja,
változása az állam összes szuverén orgánumainak befolyása alól kivétessék.
Olyan világosan ki van fejezve az 1861-i
feliratban, hogy vannak a király személyére ruházott felségjogok, vagy ami
azzal Deák F. szerint is egy, rezervált kir. felségjogok, hogy ha régibb és újabb törvényeink, valamint
alkotmányos gyakorlatunk e részben a kételynek helyet engednének, azt ezzel a
felirattal eldöntöttnek kell tekintenünk.
Az „ismét” szócskának belejavítása szerző
szövegébe s e javítás indokolása, nem javítás tehát, hanem rontás
és a rezervált kir. felségjognak az élő jogból való kiküszöbölése az
alkotmányos állapotnak erőszakos megváltoztatása, mert fennálló jogoknak nem
alkotmányos úton való eltörlése lenne.
Ezek után ítéljen a szakközönség,
igazságtalan volt-e ítéletem, mely szerint szerző munkája akadémiai babérra nem
érdemes s a benne foglalt tanokat az Akadémia nem szentesítheti.
Tisztelt Joghallgató urak!
Midőn 20 évi tanári működésem után a
kolozsvári Alma Matert családi körülmények által indítva, nem könnyű szívvel
elhagyom, búcsút kell vennem Önöktől s e búcsú
− mondhatom − nehezen esik lelkemnek.
Távozásom a szünidő alatt következvén be,
nincs más utam Önökhöz, mint a holt betű útja, mely mögött azonban, legyenek
meggyőződve, eleven érzés lakozik.
Egy egyetem, egy kar hallgatósága
folytonos hullámzásban van, volt hallgatóim rég elszéledtek, újak ezen az
egyetemen már nem lesznek, kikhez is forduljak hát?
S mégis van, akihez búcsúszómat intézzem. A távozók
szelleme nyomokat hagyva a megmaradók és ezek által az utánok jövőkben, állandó
egyéniséget teremt az egyetemi polgárok egymást felváltó soraiból.
Hadd szóljak hát a kolozsvári jogászság e
szellemi egyediségéhez, melyet nagyra becsültem és igazán szerettem, mert
komolyság, szorgalom a tudományokban, lelkesedés a nemzeti célokért, szerénység
és tisztesség a társas föllépésben volt alapvonása.
Őrizzék meg, Uraim, e nemes tulajdonokat
jövőre is s fejlesszék lelkükben tovább.
Örizzék meg mindenekfölött testük, lelkük
üdeségét, ifjúságát!
Ne iparkodjanak az érettebb kor jogait és
örömeit előlegezni, mert ettől függ, ha már önjavukra, önméltóságukra nem
gondolnának is, nemzetünk épsége testben és lélekben.
A nemzet, mint faj, csak úgy lehet erős,
ha tagjai testileg épek, edzettek,
a nemzet mint személy, ha fiai hinni bírnak az
önérdeknél fensőbben, az áldozatkészség magasztosságát ban, az önmegtartóztatás
szükségességében.
Ámde az időelőtti élnivágyás nemcsak nem
edz, hanem csenevésszé tesz testet, lelket; a kiábrándult önző vének kicsinyes
okosságának utánzása megöli a szellemet, a fertály-mágnásos előkelősködés és
különszakadás az ifjúság zömétől, csúfság a 48-as évek vérrel szerzett
magasztos vívmányai után.
Nincs a véges világban fenségesebb
látvány, mint a magát önszellemével, önerejével alakító ember; ilyet azonban
csak az élet nehézségein, saját kényelmeskedő, élvezni vágya hajlamain diadalra
jutott hős lélek mutat.
Nagy dolog az életet másért, családért,
hazáért, felebarátért feláldozni, de még nagyobb elviselni szenvedéseivel, s ezekből önalkotta egyéniségű lényül lépni ki akár az
érettebb kor nyugalmasabb pályájára, akár a sír csendjébe.
Őrizzék meg, Uraim 1 lelkesedésüket a
szabadságért és annak minden formájáért. Szabadsága emeli az embert az állat
fölé.
Önök előtt a szabadság tiszta formájában
jelentkezik, abban a formában, amelyhez a tudás vezet s amelyet a társadalmi és állami szabadság véres küzdelmei nélkül, a
hitbeli szabadságnak fensőbb malaszttól való függősége nélkül, tisztán saját
iparkodásukkal hódíthatnak meg.
A tudás által a sötétség vermeiből
kiszabadult embernek céljához jutása, okossá válása nem áll hátrább annak a célnak
megvalósulásánál, amelyhez a hitbeli, a társadalmi és-politikai szabadság
vezet, sőt a nemzetre, mint egészre, ezeknek szükséges előfeltétele.
Önök, Uraim, kedves egyetemi polgárok, a
nemzet tagjai közt tényleges kiváltság részesei, mert a tudásadta szabadság a
maga teljes fényében csak önökre mosolyog, mint akik a tudomány közvetlen
forrásánál olthatják szomjukat, míg a nemzet nagy részének a tudomány halvány
visszfényével kell beérnie. Minő helytelen lenne, megvetve az emberi
szabadságból elérhető többet, már most a társadalmi és politikai szabadság
terén keresni érvényesülést.
A tudományegyetem a tudásadta szabadság
temploma, aki ifjú korában közönnyel jár bele, vagy éppen mellette,
visszahozhatatlanul elveszti emberi méltóságát jelző szabadsági koronájának
legszebb ékességét: fényét és világosságát.
Őrizzék meg − s itt különösen Önökhöz szólok, magyar származású t. egyetemi polgárok
− azt a higgadtságot és előzékenységet más származású polgártársaik
irányában, amelyet 20 éven át örömmel tapasztaltam Kolozsvárott. Önök
ösztönszerűleg érezték, hogy a magyarnak e hazában más nemzetiségekkel szemben
a Gondviselés-juttatta fölény nagy kötelezettségekkel jár s ne hagyják magukat gyűlölködés által e helyes útról
elterelni, mert az emberiség mai korában egy faj fölénye a másik fölött csak az
összemberiség érdekében s a nem uralkodó
nemzetiséggel való emberséges bánásmód, mindenekfölött pedig nagy erkölcsi és
szellemi felsőbbség áltál tartható fenn.
Önök pedig, nem magyar származású t.
hallgatóim, legyenek meggyőződve, hogy amint az Önökkel való személyes
érintkezésben a tanár és hallgató természetes viszonyából iparkodtam kiindulni,
mely a tanár gondosságát és szeretetét hozza magával hallgatója iránt,
azonképen tanom a nemzetiséget illetőleg nem hullámzó napi irányok eredménye,
hanem láncszeme csak annak a gondolatmenetnek s belőle ki nem szakítható, amely az államot az összemberiség javából s az egyes külön népek egyéniségéből alkotja meg,
amennyiben az egyéniségnek az egész emberiségre értéke van, s amely gondolatmenet az államban az emberinek
legmagasabb nyilvánulását látja a véges világot illetőleg.
A mai nemzetiségi gyűlölködésnek vagy
legalább féltékenységnek, lehet véres küzdelmek árán, melyeket elkerülhettünk
volna, meg kell szűnniök s Önök uraim, ugyan
tán csak vénségökre, be fogják látni, hogy a magyar faj állami hegemóniája nem
semmisíti meg nemzetiségök társadalmi érvényesülését, sőt hatalmas támasza lesz
annak, hogy egyéniségűk a magyar szent korona területén kívül államilag is
teljes erővel fejlődhessék, amint hogy p. o. a román
állam nemzetközi függetlenségének útját először és hatalmasan a nagy magyar
államférfi: gróf Andrássy Gyula egyengette.
El fog következni az idő, mikor
világosság leend, hogy a magyar faj csak úgy mondhatna le politikai fölényéről,
ha arról a vele élő nemzetiségek nemcsak a szent korona területén, hanem azon
kívül is szintén lemondanának s aztán
mindannyian együtt inkább
a társadalmi, mint állami
szövetség egy nemét alkotnák Svájc mintájára − Európa gondnoksága alatt.
Szilárd, mert a tudomány igazságain
alapuló hittel a magyar faj uralkodó állásában, biztos reménnyel a külön fajú
tagjai közt levő ellentétek kiegyenlítése iránt, igaz szeretettel mondok
Önöknek, mindnyájoknak, tisztelt uraim, szíves Isten-hozzádot, s megköszönve irántam tapasztalt vonzalmukat fölajánlom
készségemet, ha valamiben új működésem terén hasznukra lehetek, s kedves emlékükbe ajánltan maradok igaz hívők.
Tisztelt Uraim!
Midőn ma először van szerencsém a
budapesti egyetemen tanításomat megkezdeni, szívélyesen köszöntve Önöket, mindenekelőtt
arra kérem, legyenek hozzám azzal a bizalommal, amely a tanár és hallgatósága
közti kapcsolatnak, ha helyes akar lenni, fő alapja.
Húsz évi tanárkodásom alatt nagyon a
szívemhez nőtt az egyetemi hallgatóság s így
részemről a bizalmat ígérnem tán elég, az önökét Uraim a tárgyunk iránti
kérdezősködés, tudakozódásból fogom következtetni.
Feladatom sem az, hogy Önöknek az
államról kész tan-tételeket véssek emlékezetökbe, vagy ilyenek iránt önökben
ékesszólás által lelkesedést keltsek, hanem igenis, hogy szellemi
közreműködésüket biztosítsam az államtan tételeinek megállapításában. A passzív
hallgatásnál, a függő lelkesedésnél, a merő elfogadásnál sokkal többet várok
Önöktől.
Várom az elmélyedést a tárgyba, annak
módszereibe, s tanításom sikerét nem abban fogom
keresni, hogy előadásaim végeredményeit elsajátították, hanem abban, bírják-e
az ellenkező tudományos felfogásokat védni, vagy cáfolni.
A tudományban nincsenek eretnekségek,
benne minden vitatható, mihelyt a vitatás tényekre s helyesen alkalmazott módszerre támaszkodik, mert a tudomány nem
tekintélyen, hanem evidencián alapszik.
Feladatom megoldásának nehézsége nagy, és
sokkal könnyebb lenne, ha egyszerűen bizonyos fokú mai nap uralkodó
államtudományi ismeretek közlésére, Önök részérőli elsajátítására törekedném,
amivel azonban nem tennék eleget az egyeterni intézmény
szellemének, mely a tudományos terjesztést, annak művelésével kapcsolatban
tanártól, tanítványtól egyaránt kívánja.
E nehézséget fokozza annak meggondolása,
ki volt az a férfiú, akinek tudományos örökébe lépek.
A magyar tudomány világában nálánál alig
volt átfogóbb s élesebb gondolkozási erejű fő.
A való világ legapróbb, legalantosabb
részletei iránt ugyanolyan érzékenységgel felruházva, mint aminő könnyűséggel
járt a gondolat szédítő magaslatain, a részletkutató aprólékosságig menő
pontossága egyesült benne a rendszer-alkotók magas röptével.
Történelem, földirat, etnográfia,
egyházjog, közgazdaság, pénzügy, logika, metafizika, államtan egyaránt
gazdagodtak szellemi munkája által.
Világtörténelme 1859-ben, a főbb ázsiai
népek rajzával, akadémiai székfoglalója „A világtörténelem és az emberiség
fajkülönbségei” az emberi fajok küzdelmeinek törvényéről, protestáns
egyházalkotmánya, mely a vallási és állami bölcseletbe vág, 1869-i
„Publicisztikai dolgozatában” szétszórt állam-tani, közgazdasági, pénzügyi
fejtegetései, melyekhez hozzá kell adnunk a Telepítésről, az Iparszervezésről
írt értekezéseit. Tiszta Észtana nagy szellemének egyformán méltó bizonyságai.
Pedig Kerkapoly Károly irodalmilag csak
árnyéka annak, ami a katedrán volt.
Nemzetünk, összéletének hatalmas
föllendülése következtében, egyszerre igen sok fia iránt igényt formált
politikai szervezete kiegészítéséhez. E nagy szükséglet sodorta magával s el arról a talajról Kerkapolyt, amelyen legjobban
virágozhatott volna: a tudomány és tanítás mezejéről.
Kerkapoly Károly hírét, nevét első sorban
dialektikus tehetségének köszönhette. Igaz, dialektikája páratlan erejű volt.
De a dialektika egymagában bölcseket, tudósokat sem teremt, hisz sophisták sem
voltak híjával.
Az ő szellemi nagy jelentősége, melynek
úgynevezett dialektikája csakis egyik segéd eszköze volt, abban állott, hogy az
élet bármily parányi részletét annak egészével tüstént egybe foglalni, hogy
tényeinek, adatainak rengeteg halmazát, mint ez egész részeit bírta
egybeilleszteni.
Kerkapoly K. folyton a legszélesebb
alapon, rendszerben gondolkozott. Az egyes jelenségeket e rendszer
mozzanataiként tartotta eszében. Innét volt akár élő, akár írott szavának
leverő hatalma.
Bármily különleges üggyel foglalkozott,
annak mérlegelésénél a háttérben akár nyilván, akár következtethetőleg volt az
általános erő, amely a különleges jelenségnek életet adott.
Kerkapoly átfogó nagy szelleme igen jól
bírta értékesíteni a más gondolat-irányok napvilágra hozta tudományos
eredményeket. Hű maradt végig nagy tanítójához, Hegelhez, akinek szellemét
tükrözi vissza különösen Világtörténelme és Tiszta Észtana, de azért elismerte
az újabb pozitivisztikus és szociologikus kutatások jogosultságát − azzal
a fenntartással, hogy amit ez irányok feltárnak, csak a szellem természetének
ismerete által nyeri meg igazi értelmét.
Államtudományi tanítása, noha
alapelveiben tiszta hegeli, nem egy részletében, így a törzs, a nemzetiség, a
tartományok és megyék tekintetében szociologikus kutatásokkal van támogatva, de
amelyek előtte genetikus tények sorozatai csak és végelemzésben az öntudatlan
szellem nyilvánulásának módjai.
Sokan csodálkoztak azon, hogy Kerkapoly
tipikus magyar egyénisége, eszejárása, hogyan társulhatott a kiválókép németnek
tartott hegelizmussal.
A hegeli gondolkodás a szellemet a való
világban is látja, nemcsak attól külön, mint tiszta elvont gondolati dolgot,
ennélfogva előtte a természet és embervilág tényei, nem egyszerű holt, külső
anyag értékével bírnak, s azok felfogása,
megbecsülése, értelmük kitudása épp oly fontos, mint az alanyi lelki élet
jelenségeinek, a mindenség értelmének felismerése. A hegeli rendszer a
tárgyilagos valót és az alanyi gondolatot nem szakítja szét. egyiket a másikból
törekszik megismerni és ha szemére hányták Hegelnek túlságos szellemelviségét,
a valóságnak, a ténylegesnek vak imádásáért nem kevésbbé vádoltatott. Nagyon
méltatlanul. A hegeli rendszer ideálizmusa az eszményit nem a valósággal
ellentétben, hanem annak határai között, annak eszközei útján keresi s abban van találkozó pontja a magyar észjárással,
amelyet a józanság és lelki emelkedettség együttessége jellemez.
S itt van a kulcsa az összefüggésnek, amely Kerkapoly
hegelizmusa s magyaros észjárása közt fennforog.
Az igazt, a jót, a szépet a tárgyilagos
élet világából kikutatni, az eszményit a ténylegessel összefűzni, erre
alapítani: ez volt Kerkapoly szelleme s e fő
iránypontra nézve szerencsésnek érzem magamat, hogy vele egy úton haladhatok s amily nyomasztó rám nagy szellemének elgondolása,
biztató, hogy kutatásom és tanításomban hasonló irányban haladhatok.
Lehetetlennek tartom ugyanis, hogy a mai
szociologikus és pozitivisztikus irányok, bár sokat várhatunk tőlük, az eléjök
tűzött feladatokat megoldhassák s a tárgyilagos
ideálizmust fölöslegessé tegyék.
Ez irányok a történelem adataiból,
valamint az összes művelt és vad népek jelen állapotainak egybevetéséből
iparkodnak azokat a törvényeket megállapítani, amelyek szerint az emberiség
fejlődik s amelyek segélyével jövő fejlődésének megítélésére
nézve is biztos támpontokat remélnek.
Ki ne helyeselné e törekvéseket? Az
emberiség, amióta önéletének fölfogására törekszik, mindig sikerrel használta e
módszereket, aminthogy a szociologikus kutatások az ember életére tényleg több
irányban világot derítettek.
S mégis a kutatások elégtelensége nyilvánvaló, mert az
érzéki tapasztalat kivételével lemondanak az emberi szellem minden egyéb
eszközéről, mellyel magát a világban tájékozhatná, mert a különböző jelenségek,
népek, gazdasági rendszer-alkotmányok összehasonlítása a különbségek és
hasonlóságok kiemelésére alkalmas ugyan, de az esetlegesnek, a mellékesnek a
lényegestől, az állandótól való megkülönböztetésére el nem vezet.
A tapasztalással tényékig, az
összehasonlítással tények rokonságáig vagy különbözőségéig jutunk, de a szükség
képének, a normálisnak meghatározására képesek nem vagyunk.
A pozitivisztikus felfogás lemond arról,
hogy a dolgok lényegét feltárja. A célt mint gondolkodási eszközt el nem
ismeri, de még kevésbbé mint a lét alap határozmányát. Azt kívánja az embertől,
szorítkozzék ismeretében a dolgok jelenségeinek, puszta egymásutánjának
felfogására, ellenben mindazt, ami ezen túl van, szerinte az ismerhetlennek
világát, az alanyi sejdítés, a hit birodalmába utalja s legfőbb elvül az alkalmazkodás, az egybeilleszkedés törvényét állítja
föl.
A pozitivisztikus felfogás e szerint
egyrészt merő opportunizmusra, ez
emberi rendeltetést illetőleg pedig a szubjektív felfogás önkényességére vezet.
Nem ismerve a dolgok lényegét, a
mindenségben nem találva célt, a természeti és emberi erők mechanikus küzdelme
folytán beállott alkalmazkodás relatív eredményeiben látja az igazságot s így mindent igazolnia kell, amit az erők időleges
egyensúlya előhozott.
Elvek, igazságok abban az értelemben,
amelyet e szóknak az emberiség eddig tulajdonított, szerinte nincsenek, és az
emberiséget mozgató eszméknek úgy esetleges külső körülményei, mint magva és
veleje egyaránt viszonylagosak.
Amíg a pozitivizmus az emberiséget ekként
múltjára nézve a kényszerű okozatiság törvénye alá helyezi, jövő fejlődését
illetőleg helyet ád eszményeknek, amelyeket az ember tisztán szubjektivitásából
merít.
A kényszerű fejlődés s az eszményeknek egyének szerint változó ez ingatag
természete elméletileg megfoghatlan, gyakorlatilag pedig igen veszedelmes
következményekre vezet.
Az emberi életet nem lehet egyrészt
kényszerű természeti törvények, másrészt önkényes alanyi fantazmák uralma alatt
állónak oda állítani, az előbbiek lehetetlenné tennék az utóbbiakat s mégis nem történelmi tény-e? hogy a legtúlfeszítettebb
eszmények, rajongó tervezetek az emberiség életére gátlólag vagy
serkentőleg befolytak.
A kényszerű természeti törvények
felismerése, amivel a pozitivizmus kecsegtet, látszólag fékezné a
szenvedélyeket, ámde az emberi lélek kiolthatatlan szabadságvágya, teremtő
ösztöne nem engedi magát bármily okos elméletekkel megköttetni, ha ezek az
emberi természet lényegével ellentétben állanak, s minthogy a pozitivizmus semmi irányt sem jelöl meg a jövőben
létesítendő újra nézve, mert hisz csak azt tudhatja^ amit tapasztalt, azt
engedheti meg, ami okként a múltban s jelenben már
megvan: ez ember teremtési, haladási vágya annál féktelenebbül fog előre
iramodni s a
múlt fejlődési törvényei tekintetében
egynézetű pozitív iskola a jövő céljaira nézve annál ellentétesebb
felekezetekre fog szakadni.
Amily kevéssé bírta Kant tana a noumenon
és phenomenon világának szétválasztásával az emberi szellemet megnyugtatni,
éppoly kevéssé fogja a pozitivizmus az emberi szellemet az ismerhetőnek és
ismerhetlennek országai közt vont határok közt megtartani.
A tudomány csak akkor érdemes e névre, ha
minden létezőnek, kézzel s ésszel
foghatónak, legalább törekszik magyarázatát adni, de előre megvonni a tudomány
határait s az e határok közt felismert igazságokat ilyenekül
hirdetni annyi, mint a kijelölt határon túl levők folytonos berohanását
megengedni.
Az államot illető fejtegetéseimben s magyarázataimban a puszta tapasztalati adatokon, a
merő összehasonlításon − a-nélkül, hogy őket kicsinyelném vagy kizárnám,
− túl fogok hát menni s oly
magyarázatokat fogok megkísérelni, amelyek öntudatunknak ugyan szintén
tapasztalatinak vehető tényeiből indulnak ki, de amelyeknek kiinduló pontul
való fölvétele már nem a tapasztalatból, hanem az észnek érzékileg nem
afficiált önnön működéséből ered. E kiinduló pontnak, a föltevésnek helyessége
abból lesz megítélhető, mennyiben lehet általa az állami lét jelenségeit
tisztábban felfogni, megmagyarázni.
Különös gondom lesz arra, hogy Önöket a
magyar politikai gondolkodásnak akár irodalmilag, akár intézményileg nyilatkozó
különböző árnyalataival megismertessem. Ennek sokkal több a haszna, mintha
elsősorban tőlünk távol eső, más viszonyok közt élő nemzetek gondolkodóinak
eszmemenetével foglalkoznánk. A külföldi irodalomnak tömeges idézetek általi bevonása
a fejtegetésekbe, inkább az emlékezet anyagát gyarapítja, mint a gondolkodás
erejét. Ellenben a magyar gondolkodás irányainak ismerete föltétlenül
szükséges, már csak azért is, hogy egymást megérthessük.
A magyar tudomány izmosodása, virágzása
attól függ, hogy a keblében felmerült gondolatirányok egymással foglalkozzanak,
egymást áthatni, vagy legyőzni törekedjenek. Nyelvünk elszigeteltségénél fogva
egyelőre úgy sem várhatjuk, hogy a külföldi tudományra, amennyiben a miénknél
magasabb fejlettségű, hatást gyakorolhassunk, viszont a külföldi tudomány
bármely újabb gondolat irányának fölkapása, ismétlése csak saját gondolkodó
erőnk rovására lehet.
Az a felfogás pedig, mely bennünket
magyarokat tudományos téren merő recepcióra utal, egyenlő jelentőségű a nemzet
szellemi kiskorúságának megalázó szentesítésével.
A magyar tudomány
önállósága azonban e magasabb
erkölcsi elven kívül azért is szükséges, mert a magyar fajnak az emberiség
körében különleges az állása és különleges
feladat megoldása jutott osztályrészéül.
Viszonyai, hogy csak a nemzetiségieket,
törvényhatósági szervezetét Ausztriával való unióját említsem, nagyon sajátosak
és önálló magyar jog-és államtudományt parancsolólag követelnek. Hiába várjuk,
hogy akár Stuart Millnél, akár Gneist-nél, akár Spencernél feleletet kapjunk
nemzetiségi kérdéseinkre, törvényhatósági szervezetünk értelmére. S amint magyar fejben fogamzott meg az osztrák-magyar
szövetség jelen alakja, a magyar tudomány elemezheti azt csak a maga egész,
minden oldalú jelentőségében, mert a magyar a szövetségnek nép-számban és
vagyonban tényleg gyöngébb fele, s fajrokonok nélkül
állva az európai népek családjában, egészen más lelki állapotban van e
szövetséget illetőleg, mint osztrák társa. Határozottan szükséges, hogy a
magyar államtudomány függő helyzetéből a külföldi tudomány irányában kibontakozzék.
Föl kell szednünk a magyar politikai
gondolkodás összes irodalmi porszemeit, föl kell dolgoznunk nagy politikai
gondolkodóink remekeit, s egymás irodalmi
termékeivel kell elsősorban foglalkoznunk, ez az egyik módja a magyar
államtudomány önállósulásának. A tanszéken mindig ez irányban hatottam,
irodalmilag pedig a „90-es évek reformeszméi” című, a múlt század magyar
politikai irodalmát méltató dolgozatomban és más kritikai irataimban iparkodtam
e szükségletnek eleget tenni.
Lehet-e azt egészséges állapotnak
nevezni, hogy Eötvös remek munkája a XIX. század uralkodó eszméi, megjelenése
után 40 év múlva nem talált beható magyar méltatást, sőt újabban éppen a
feledésnek adatik át. Német nyelven is megjelenvén, a külföld behatólag
foglalkozott vele, mindjárt hozzá szóltak Cherbuliez, Schmidt Julián, de
különösen Fallmerayer, később pedig Bluntschli és Laboulaye, utóbbi különösen
behatólag méltatta Mill Stuarttal és Humboldt Vilmossal összefüggésben s azóta, − üssük föl az olasz, az amerikai
irodalmat, − Eötvös nevével a politikai tudomány első csillagai között
találkozunk.
Mi pedig a nagy szellem iránti
kegyeletből-e, vagy a külföldi után való kapkodásunkban azt mondhatnám
halványként piedesztálra emeltük ugyan Eötvöst, de a vele való kritikus
foglalkozás által nem közeledünk hozzá az őt megillető tisztelettel.
A magyar politikai tudomány
önállósulásának másik módját inkább az összviszonyok általános alakulása fogja
létrehozni.
Nemzetünk napról-napra izmosodik,
társadalmának munkafelosztása szépen halad előbbre s azt hiszem, nincs messze az idő, midőn politikai szervezetének
munkásait kizárólag azon életpályáktól fogja kérni, amelyek az elméleti kutatás
világán kívül állva, tisztán gyakorlati célokkal foglalkoznak, minek
következtében a tudomány emberei háborítlanul élhetnek majd szakuk művelésének.
Igen, tudományunknak önálló világként
kell megalakulnia, hogy teljes erejét kifejthesse.
Saját körében kell tagjai részére a
legmagasabb állást nyújtania. Azoknak más életkörből vett állásokkal, címekkel
való úgy vélt kitüntetése, ha a dolog velejére megyünk, tulajdonkép a tudomány
kisebbítése.
A tudomány önálló társadalmi
szervezkedésével általánosan elismert igazsággá leend a tudomány öncélúsága
azon oknál fogva, mert a tudomány elég magas cél arra, hogy az ember minden
erejét, egész lényét, életét neki szentelje.
A tudománynak ezt az önmagába zártságát
abban az értelemben is szükségesnek tartom az államtant illetőleg, hogy a
politikai napi kérdések bírálatától tartózkodjék. Ha vannak kérdések, melyek az
embert elfogulttá teszik, úgy a vallásiak és politikaiak azok. De ezenkívül
minden napi kérdésnek lényeges tulajdonsága, hogy az emberi életnek valamely
még csak alakulásban levő tenyéré vonatkozik, amelynek ténnyé válását
elősegíteni az államférfiúi ügyesség, mondjuk, művészet dolga, de nem a
katedráé.
A tudomány elfogulatlanságának, a
kontárkodástól való megóvásának érdekében egyaránt szükségesnek tartom a napi
kérdések távoltartását a katedrától. Az államtudományokban a tudomány és annak
alkalmazása, művészete közt szoros választó vonal, határozott munkafelosztás képződött,
melyet megbolygatni végzetesnek tartanék. E munkafelosztás megszüntetése a tudományt a
napi áramlatoknak úgy is nehezen kikerülhető befolyása alá hajtaná, az állami
gyakorlatot pedig a közvetlen szükségesnek szemmel tartásában zavarná.
Sorakozzanak hát tisztelt Uraim, teljes
bizalommal s
ügyszeretettel tanszékem körül, s legyenek meggyőződve, hogy amit arról hirdetni fogok,
azt annak a fogadalomnak lelkiismeretes szemmel tartásával teendem,
melynélfogva magam a tudomány szolgálatára egész életemre lekötöttem, azon
tudományra, melynek hirdetését örökké állandó 48-as törvényhozásunk
visszavonhatatlanul szabaddá tette.
Szabaddá abban az értelemben, hogy minden
külső nyomástól, állami, társadalmi, osztály- és pártbefolyástól menten, s egyedül az emberi elme ítélőképességétől vezetve,
állíthatja föl érveit igazságai megállapítására, de egyszersmind nem a kedély
megindításával, hanem a hideg értelem erejével hasson az értelemre.
A tudomány e legfőbb vezérelvének,
szabadságának szellemében, fogadalmamhoz hűségesen ragaszkodva kezdek hát
munkámhoz, kérve Önöket, legyenek abban oly szorgos munkatársaim, mint aminőket
kolozsvári kedves hallgatóimban tisztelni, szeretni feledhetetlen
osztályrészemül jutott.
Közigazgatási bíróságunk, habár a
közjognak csak szűken kipécézett szigeteit illetőleg, döntő bírálatra hivatott
a közigazgatási hatóságok, sőt minisztériumok intézkedései felett.
Elvi kijelentései ennélfogva még a Kúria
ilynemű határozatainál is magasabb érdekűek, mert ezek egyenesen főleg csak a
magánosok viszonyait érintik, ellenben a közigazgatási bíróság határozatai
egyenesen a nemzet közviszonyaival foglalkoznak s a legmagasabb alkotmányi elvek tekintetbe vételét
igénylik.
A fentebbi döntvény egy nem egészen
komolynak, mókaszerűnek látszó panasz következtében keletkezett. Mókaszerűnek
látszik a panasz, mert a jogelv, melyet érvényre emelni akar, 15 év óta
törvényhatóságaink választásainál érvényben levőnek sehol- sem tekintetett s azok mindig a jogelvből indultak ki, amelyet a
közigazgatási bíróság fentebbi határozatában, bár nézetünk szerint nem
szabatosan formulázva, kijelent.
Lehet, hogy a panasznak ez a természete
volt az ok, mely a közigazgatási bíróságot arra bírta, hogy azzal oly röviden
végezzen s elvi kijelentésének megokolására gondot nem fordított.
Ámde ha ez okból menthető is eljárása,
azt helyeselni nem lehet.
A bírónak felül kell állania azokon a
tekinteteken, amelyek a peres feleket vezetik s különösen a Kúriával rangban egyenlő, közjogilag nála elvileg fontosabb
fórumtól, aminő a közigazgatási bíróság, túlkövetelés nélkül meg lehet kívánni,
hogy ha jogelveket kijelent és alkalmaz, állásfoglalását behatóan megokolja.
A fenti elvi határozat megokolása azonban
felette rövid és ki nem elégítő, közjogi érzés nélkül szűkölködik, a kérdésbe
vágó alkotmányi elvek kimondásától annyira fél, hogy elemzésre és bírálatra
érdemesnek tartottuk, bár magának a kijelentésnek gyakorlati jelentősége nincs,
mert az ország jogi meggyőződése úgy is azt a jogtételt tartotta érvényben
levőnek, amely a fenti határozatban
kijelentetik.
De lássuk az esetet.
A köztisztviselők minősítéséről szóló
1883. évi I. t.-c. 23. §-a úgy a minisztériumok, mint a törvényhatóságok
magasabb tisztviselőinek alkalmaztatását, az elméleti képzettségen kívül, a
gyakorlati képzettség kimutatásától is függővé teszi.
E gyakorlati képzettség bebizonyítása
végett a törvény külön gyakorlati közigazgatási vizsga létesítésének szándékát
fejezi ki, de annak létesítését, nevezetesen tárgyainak szabályozását, a
vizsgáló-bizottságok összeállítását a minisztériumra bízza, vagyis azt a
gyakorlati vizsga tekintetében a továbbiakat illetőleg a törvényhozásra
felhatalmazza.
A vizsgát szervező rendelet, tudjuk, máig
sem jelent meg; de nem jelent meg a törvény 30. §-ában megkívánt
törvényjavaslat sem, s a törvény sem. Fátyolt borított rá
a minősítési törvény után három évre keletkezett törvényhatósági törvény 0886:
XXI. t.-c), melynek 82. §-a hivatkozik az 1883: I. t.-c-re, de a gyakorlati
vizsga életbeléptetésének elmaradását ignorálva, mondhatni hallgatag indemnityt
foglal magában, a gyakorlati vizsgát életbeléptetni kellett rendelet ki nem
adása s a törvényjavaslat be nem nyújtása miatt.
Az 1893: XXX. t.-c. 5. §-a a fővárosi kerületi elöljáróktól már
kifejezetten csak az 1883. évi I. t.-c. 1. és 3. §-aiban megszabott minősítést
követeli.
A dolgok ily állásában a köztisztviselők
minősítésére nézve 14 éven át az 1883: I. t.-c.-nek csak azon szakaszai
alkalmaztattak, melyeket a törvényhozó hatalom véglegesen megállapított.
Ellenben nemlétezőnek vétettek azon
szakaszai, amelyekkel a törvény csak kilátásba helyezte egy alapelveiben
körvonalazott gyakorlati vizsga szervezését.
A múlt év október 6-án U. vármegyében
törvényhatósági bizottságának közgyűlésén gróf L. Ádám főjegyzővé választatván, T, Antal törvényhatósági
bizottsági tag a közgyűlés határozata ellen panaszt tett a közigazgatási
bíróságnál azon a jogalapon, hogy a megválasztott főjegyző sem az 1883. évi I.
t.-c. 23. §-ában megkívánt gyakorlati vizsgát le nem tette, sem a törvény 31.,
34., 35. §-aiban nyújtott kivételes mentességre minősítés tekintetében igényt
nem tarthat. A közigazgatási bíróság f. évi március hó 1-i ítéletével a panaszt
elutasította s ítéletét következőleg okolta meg:
Gróf L. Ádám kimutatta a tárgyiratokhoz mellékelt bizonyítványokkal, hogy a
vármegyei főjegyzői álláshoz az 1883: I. t.-c. 3. és 5. §-ai IV. pontja szerint
megkívántató elméleti képzettséggel bír. Ezenfelül őt az ugyanazon törvény 23.
§-ában előírt gyakorlati képzettség, vagy a 31., illetőleg 34. és 35. §-okban
megállapított valamely kivételes, vagy átmeneti kedvezmény bírásának
igazolására, kötelezni, miként ezt panaszló panasziratában kívánja, jog szerint
nem lehet; mert amíg a szóban levő gyakorlati vizsgálat tényleg életbeléptetve
nincsen, addig egyrészt egyáltalában nem juthat senki gyakorlati vizsga
kiállásáról tanúskodó bizonyítványhoz, másrészt a törvény 31., illetőleg 34. és
35. §-ainak kivételes intézkedései sem vehetők nevezett gróf L. Ádám irányában
alkalmazásba azon elvnél fogva, hogy valamely kivétel csak a tényleg
életbelépett szabállyal szemben állhat meg, átmeneti kedvezményre pedig a
törvényes elméleti képzettség mellett a gyakorlati vizsga tényleges
behozataláig szükség nincsen. Minthogy pedig a panasziratban szintén felvetett
ama kérdés elbírálása, hogy a kormány a törvény 24. §-ában kitűzött záros
határidő alatt miért nem léptette életbe a gyakorlati vizsgálatot, jelen ügy
keretén és e bíróság hatáskörén kívül esik, a panaszt el kellett utasítani.
A fentebbi ítéletével egyidejűleg a
közigazgatási bíróság a következő elvi kijelentést tette: (L. a m. kir. közigazgatási bíróság általános közigazgatási
osztályának döntvényei és elvi jelentőségű határozatai II. évfolyam 30. 1.)
Addig, míg az 1883: I. t.-c. 23. §-ában előírt gyakorlati közigazgatási vizsga tényleg életbe
léptetve nincs, senkit sem lehet az idézett §-ban megkívánt gyakorlati
képzettség, vagy a 31., illetőleg 34. és 35. §§-ban megállapított valamely
kivételes, vagy átmeneti kedvezmény bírásának igazolására kötelezni.
A közigazgatási bíróság elutasító ítélete
azt hisszük egyhangú helyesléssel találkozott.
Nem mondhatjuk ugyanezt sem az ítélet
megokolására, sem az elvi kijelentésre, amely a vonatkozó jogtételt formulázza.
Nézzük először az utóbbit.
A jogtétel helyesen úgy állíttatik fel,
ha a törvényhez, melynek magyarázatából van levonva, alkalmazkodik.
A jelen esetben tehát a jogtételt
ilyenformán lehetett volna helyesen formulázni: Közhivatalok elnyerését, vagy
közhivatalokra való választhatást nem lehet az 1883: I. t.-c. 23. §-ában
említett gyakorlati képzettség kimutatásától, vagy a 31., 34., 35. §-ban
foglalt kivételes körülmények fennforgásától függővé tenni, amíg a törvény
által tervezett gyakorlati vizsga szabályozva és életbe léptetve nincs.
A jogtételnek ilyetén formulázása mellett
a bíróság nem terelte volna el a jogvitát tulajdonképi mezejéről, amely nem az
állampolgárok kötelezettségeinek, hanem a köztisztviselők minősítésének körében
van.
Ugyanis a konkrét esetben a jogvita nem a
köztisztségekre pályázóknak, nem tudom ki iránybani kötelezettségei körül
forog. A pályázók oly kötelezettségeiről jogászilag nem is szólhatni, aminőket
az elvi kijelentés felvesz. A bíróság furcsa helyzetbe jut vala, ha esetleg a
perben elismeri gr. L. Á. kötelezettségeit, azzal a kérdéssel, hogyan szorítsa
kötelezettségei teljesítésére. Jelen esetben a jogvita egy törvényhatósági
tisztviselő választásának minősültség hiánya miatt megtámadott érvényével,
vagyis a jogtételnek a minősültségre, nem pedig pályázóknak nem létező
kötelezettségeire vonatkozó szabályt kellett volna kijelenteni.
A döntvény megokolására térve, az nem
jogászi, hanem egyszerű logikai megokolás. Azt mondja ugyanis: Amíg a
gyakorlati vizsga életbeléptetve nincs, addig nem juthat senki a gyakorlati
vizsga kiállásáról tanúskodó
bizonyítványhoz.
Ez bizonyára igen világos, logikai,
mondhatnók magától értetődő megokolása egy ténynek, gyakorlati közigazgatási
vizsga kiállásáról tanúskodó bizonyítvány felmutatása lehetetlenségének, de nem
e tény ama jogi következményének, amelyet a bíróság ítéletében bevont.
Az ítélet nem okolja meg jogászilag a
megtámadott választás érvényét, midőn maga elismeri, hogy a választottnak nincs
meg a törvényes minősültsége, az pedig, hogy a pályázóknak lehetetlen a törvény
kívánalmainak megfelelni, nem azt a következményt vonja maga után, hogy a
választásuk érvényes, ellenkezőleg, hogy nem érvényes. A jogi megokolás az
lenne, ha a bíróság megmondaná, miért rontja le a vizsga életbe nem léptetése
az 1883: I. t.-c. 23. §-ának állítólagos kívánalmát.
A minisztérium nem adván ki a gyakorlati
vizsga szabályzatát, s nem szervezvén a vizsgáló
bizottságokat, a pályázóknak lehetetlen a törvényes minősítést megszerezni.
Ezen lehetetlenség következtében érvényesek a választások a törvényes minősítés
nélkül is, ez a közigazgatási bíróság megokolásának jogászi nyelvre fordítása.
Tulajdonít-e a jog a lehetetlenségnek ily
erőt? Fennállhatna-e a jogrend a közhatóságok alakulására vonatkozó ilyen elv
alkalmazása mellett? Tények leronthatnak-e jogszabályokat?
A jog uralma alatt, ha a jog-kívánta
tények beállta lehetetlen, a jog célozta hatások sem állhatnak be.
A jog uralma mellett, a jogszabályok
ellenére keletkezett tényeknek jogi ereje nem lehet.
A közigazgatási bíróság pedig látszólag
az ellenkező tételt szentesíti, midőn kimondja, hogy a gyakorlati közigazgatási
vizsga életbe nem lépése miatt, az 1883: I. t.-c. 23. §-a ellenére történt
választások is érvényesek, vagyis az a tény, hogy minisztérium a közigazgatási
vizsgát nem szervezte, lerontja az 1883: I. t.-c. 23. §-át, amely a magasabb
törvényhatósági tisztségekre csak olyanokat minősít választhatóknak, akik
gyakorlati képzettségüket igazolták.
Ez a megokolás nem megnyugtató, sőt a
jogi érzéket sérti. A gyakorlati képzettség igazolása nélkül megválasztott
törvényhatósági tisztviselők választása, ha egyébként törvényes minősültségük
megvan, csakugyan érvényes, de nem azért, mert nekik lehetetlen volt a törvény
által kívánt gyakorlati képzettséget kimutatni, hanem mert oly jogtétel, mely
bizonyos törvényhatósági tisztségekre a gyakorlati képzettség kimutatását
megkívánná, nem is létezik.
Jogtételnek ugyanis csak a törvényhozónak
oly akaratnyilvánítását tekinthetni, amely ennek akaratát föltétlenül és végleg
tartalmazza. A törvényhozó puszta
szándékának kijelentése, amíg
konkrét alakban véglegesítve nincs, csak a törvényhozóra bír − erre is
csak erkölcsi − kötelező erővel, de sem az alattvalókra, sem a
hatóságokra.
A törvényhozó az 1883. évi I. t.-c. 23. §-ában a gyakorlati vizsga létesítésének
csak szándékát fejezte ki s szándékának
ideiglenes megvalósítására a minisztériumot hatalmazta föl, erre bízva a vizsga
szabályozását s a vizsgáló-bizottságok
felállítását.
A minisztérium nem élt a törvényhozási
felhatalmazással, de a törvényhozó maga sem vette át a 30. §-ban kifejezett
szándékához képest a vizsga végleges rendezését, szóval a vizsga a törvényhozó
jámbor szándéka maradt, amely a közigazgatási és bírói hatóságok működését nem
irányozhatja. Hogy a gyakorlati vizsga a törvényhozónak valóban csak szándéka
volt s nem elhatározott akarata, erre nézve legyen elég a
megbeszélésem elején mondottakra hivatkozni. A törvény szövegének, ha nem
törvényhozói meghatalmazást akart volna adni a minisztériumnak, egészen másként
kellene szerkesztve lenni.
A törvényhozás merő szándékai, elvi
kijelentései nem szülnek érvényesíthető jogokat. Az 1848. évi XX. t.-c.-nek 3.
§-ában kifejezett szándéka, hogy minden bevett vallásfelekezetek egyházi és
iskolai szükségei közállodalmi költségek által fedeztessenek, 50 esztendeig
szándék maradt, melynek alapján bíróság konkrét jogokat és kötelességeket meg
nem állapíthatott.
A közigazgatási bíróságról szóló 1896.
évi XXVI. t.-c. 6. §-a reája nézve is fenntartotta az 1869: IV. t.-c. 19. §-ának rendelkezését, mely szerint a bíró a
törvények, a törvény alapján keletkezett s kihirdetett
rendeletek, a törvényerejű szokás szerint ítél.
A bírónak nem feladata a maga teendőjét
az államcélból a mutatkozó szükség szerint alanyi belátás szerint levezetni,
sőt neki nem szabad az államcélból, a közjóból, a közszükségből ítélete irányzóját
meríteni, ha arra jogszabály, vagy jogi analógia fel nem hatalmazza, ha
jogszabály az államcélt, a közjót konkrété körül nem írja. A bírót csak a
törvények, törvényes rendeletek, törvényerejű szokásban gyökerező
jogszabály-megállapítottá államcél, az ez által körvonalazott közjó és
közszükség vezetheti ítéletében.
Esetünkben a bíró előtt azonban a
köztisztviselőket illető államcél elérésére nézve nincs más zsinórmérték, mint
az 1883. évi I. t.-c.-nek végleges kifejezett rendelkezései, ellenben a gyakorlati
vizsgára nézve nem létezik semminemű jogszabály, nem létezhetik hát legis ratio sem, amelyet ítélete alapjául vehetett volna.
Végül kijelenti a bíróság, hogy annak a
kérdésnek az elbírálása, hogy a kormány a törvénynek 24. §-ában kitűzött záros
határidő alatt miért nem léptette életbe a gyakorlati vizsgálatot, jelen ügy
keretén és e bíróság hatáskörén kívül
esik.
A bíróság gondolatmenetében annak is
helye lehetett volna, hogy az sem tartozik hozzá, miért nem terjesztett be a
kormány 30. §-ban kitűzött záros határidőben törvényjavaslatot.
Ha a bíróság kiinduló pontja helyes, úgy
éppen ennek a kérdésnek elbírálása lett volna szükséges. Természetesen nem
egészében, hanem csak a konkrét üggyel való kapcsolatában, továbbá csak jogi
szempontból, vagyis arra nézve, jogosítva volt-e a minisztérium a rendeletet ki
nem adni, nem a tekintetben is, minő, a jogtól különböző egyéb okoknál fogva
nem adta ki.
Ha ugyanis törvényhozási felhatalmazásról
van szó a 24. §-ban, ha tehát ez esetben a minisztérium jogosítva volt a
rendeletet ki nem is adni, akkor a gyakorlati vizsgát illetőleg, a bíróságok és
a polgárokra nézve nem létezik jogszabály, mert a törvényhozásra jogosított
ilyet nem alkotott és a bíróság a törvényt a gyakorlati képzettségre vonatkozó
részeinek mellőzésével alkalmazhatja csak, mert azok a részek föltételesek, a
kiadandó miniszteri rendelettől függnek, a törvényhozónak meg nem valósított
szándékai.
Ha ellenben a 24. §-ban nem törvényhozási
felhatalmazásról van szó, hanem a minisztérium rendeletalkotó kötelességéről,
amelynek teljesítése itt egy évi záros határidőhöz van kötve, amely a törvények
záradékaiban, a jelen törvény 36. §-ában gyökerezik, melyért az 1848. III. t.-c. 32. §-ának c) pontja értelmében (A miniszterek
feleletre vonathatnak …. a törvények végrehajtásában elkövetett
mulasztásokért.) az országgyűlés által feleletre is vonathatnak, akkor a
bíróság a választásokat érvényeseknek el nem ismerheti, mert a pályázóknak
nincs meg a törvényhozó által egy év leforgása után föltétlenül megkívánt minősége,
az pedig a bíróságra nem tartozik, kinek a hibájából lehetetlen e minőségnek a
kimutatása.
Nem lehet célom a mentelmi jog elvi
alapjainak fejtegetésébe mélyebben belé bocsátkoznom, csak annyit tartok
szükségesnek előre bocsátani, midőn a fentebbi kérdéshez, mely e lapok
hasábjain többszörös megbeszélés, és V. S. úr felszólalása által kontroverzia
tárgya lett, (I. a Jogtudományi Közlöny 1898, évi 40., 43,, 45. és 46.
számokat), hozzászólok, hogy nézetem szerint a mentelmi jog a parlamentek
kiváltságai közé, nem pedig rendes hatásköréhez tartozik és hogy e kiváltságok
célja a parlament hatáskörét a többi államhatalmakkal szemben megvédeni. (L. Sz. Politika I. köt. 466-472.
1.)
A parlamentek alkotmányos hatáskörébe eső
hatalomnak kifejtése nyilván tagjainak a parlamentek működésében való
háborítatlan részvételétől függ és mivel a parlamentek a királlyal egyenlő, a
többi államhatalmaknál pedig magasabb szervei a nemzetnek, ebből vonatik a
következtetés, hogy a többi államhatalmaknak nem szabad a parlamenti tagok
működését zavarni és a parlamentnek joga van ennek megakadályozására a többi
államhatalmak irányában előzetes ellenőrzést kifejteni.
De mivel zavarhatják a többi
államhatalmak a parlamentek működését? Erre az egyes államok mai alkotmányai
igen különbözőleg felelnek, ami természetes, mert az egyes államok
intézményeinek összeségéből vonhatni csak következtetést arra, mikor, honnan
lehet félni a parlament tagjának működésében való zavartatásáról, hol van
szüksége védelemre zaklatás ellen, vagy amint az angolok enyhébben kifejezik,
hol kell az országgyűlési tagok szabadságát a
molesztálás ellen (freedom
from… molestation) magának a parlamentnek védelmezni.
De azonegy
állam alkotmánya is az idők folyamában lényegesen más körülményekben találta a molesztálási s amiben előbb a parlamentek kiváltságának föltétlen
megsértését látták, azt később a közönséges jog természetes követelményének
ismerték el.
Így Angliában soká a parlament
működésének zavartatását nemcsak a parlamenti tag, hanem hozzátartozói,
cselédei ellen irányzott bírói működésekben, sőt egyszerű polgári perekkel való
megtámadásban is látták. Ma mindez megváltozott s molesztálásnak csak a parlamenti tag személye ellen irányuló, a
magánjogi alapon nyugvó, adósság miatti fogságravetés tekintetik.
Viszont már 1429 óta áll a jogtétel, hogy
senkit sem véd parlamenti tagsága a bűntett miatti jogszolgáltatásnak rendes
menete ellen.
Angliában a parlamenti tag ellen
akadálytalanul folyik a büntető eljárás, letartóztatható, vád alá helyezhető[5]
a parlament tudta nélkül. A parlament kiváltsága semmiféle mentelmet nem nyújt
a parlament tagjának, mihelyt ellene bűntény miatt (treason, felony, breach of
the peace) folyik az eljárás, mert minden- bűntény (contra pacem domini régis) megzavarja a király békéjét, ez az angol okoskodás.
(L. Blackstone I. köt. I. könyv, 2. fej.)
Homlokegyenest ellenkező a miénkkel és
más európai államokéval. Okát könnyű kitalálni. Mint fentebb megjegyzem, csak
az egyes államok intézményeinek összeségéből vonhatni következtetést arra,
mikor, honnan lehet félni a parlament tagjának molesztálásától?
A letartóztatások ellen véd Angliában a Habeas Corpus parancs, az alaptalan vád és ítélet ellen a vád és
ítélő esküdtszék, a büntető eljárás vádelve stb.
Másrészt Angliában oly nagy a
törvénytisztelet és a bizalom a bírói intézmények helyes működésében, hogy a
parlament szükségtelennek látta tagjai büntető-ügyének előzetes vizsgálatába
belemenni és mindössze annyit kíván a bíróságoktól, hogy tagjainak
letartóztatásáról és elítéltetéséről utólag értesítessék. Van még egy nyomós
ok. Ha a parlamentet valaki akár egészében, akár egyes tagjában megsérti, a
parlament sem kénytelen a bírósághoz fordulni, hanem saját közegeivel elfogatja
és megbünteti.
A parlament kiváltsága tagjainak bűnvádi
zaklatása tekintetében tehát a minimumra száll, mindenesetre csak utólag nyújt
e kiváltság arra módot, hogy a parlament a tagja személyében megtámadott
hatalmának védelmére keljen, mire az angol jog nyújt is eszközöket.
Az angol jogérzet a büntető pereknek
feltétlen folyását kívánja és amint egy híres esetben 1815-ben történt,[6]
nem látta kiváltsága megsértését abban, hogy a bíróság (Kings bench.) küldötte
a parlament saját palotájából hurcolt el egy parlamenti tagot, mert még „a
parlament saját falainak szentélye sem védheti a parlament tagját a büntető
törvénykezés folyása ellen”.
Ellenkezőleg az angol magánjogi per
rendkívüli szigorúsága abban a hivatásos bírák túlnyomó hatalma az esküdti elem
felett, a hivatásos bíráknak a pervezetés tekintetében adott drákói eszközök
magyarázzák egyrészt, hogy a
parlament kiváltsága a magánjogi perek irányában sokkal tovább
fennmaradt.
De a főmagyarázat talán mégis abban
rejlik, hogy magánjogi sértések miatt nem szükséges a parlamenti tag személye
ellen fordulni, őt törvényhozói működésben gátolni, hiszen javaiból is nyerhet
a sértett fél kielégítést.
Angliában ma már csakugyan egyedül az
adósság miatti fogság ellen védi a parlamenti tagot a parlamenti kiváltság,
ellenben nem áll fenn többé a parlamenti tag mentelmi joga sem a tanúzási
kötelezettség tekintetében, sem a pervezető bíró rendbüntetési hatalma
ellenében.
Az angol per bonyolult technikájának némi
ismerete nélkül nehéz fogalmat alkotni az angol bíró pervezető rendbüntetési
hatalmáról. Elég legyen e tekintetben kiemelni, hogy a bíró a Sub poena parancs
kiadása által magánjogi perben is elmehet az illető személy elzárásáig,
továbbá, hogy a pervezető bírói intézkedések figyelmen kívül hagyása az illetőt
a bíróság megvetésének (Contempt of Court) vétségébe
bonyolítja és így a parlamenti tag polgári perben is ki van téve annak, hogy
mint tanú, Sub poena eljárás alá esik, vagy a bíróság megvetése miatt a
pervezető bíró által elzáratik. Ez a két eljárás következményeiben hasonlít
némileg a mi bíróságainknak adott hatalomhoz, mellyel a tanúkat tanúskodásra
kényszeríthetik.
Ezen okoknál fogva tartották fenn soká a
parlament kiváltságát a tanúzási kötelezettség, s ettől függetlenül a Sub poena eljárás s a bíróság megvetése tekintetében.
Ma azonban el van ismerve, hogy a
parlamenti tag a ház engedelme nélkül tanúskodni köteles, „mert az
igazságszolgáltatás fennakadhatna, ha valamely tanú elvonatnék a pertől”. (May
Treatise on the Law, Privilège…
de parliament 1893. 111. 1.)
A parlamenti tagnak a Sub poena eljárás,
valamint a bíróság megvetése (Contempt of Court) eseteiben bekövetkezhető elzárásáról azonban a
parlament épúgy értesíttetik, mint bűnvádi alapon történt elfogatásáról,
anélkül, hogy a bíróságnak az eljárás megindítását előzőleg be kellene
jelentenie.
A különbség ezen két eset és a tanúzási
kötelezettség tekintetében a parlament kiváltságára nézve abban áll,
hogy tagjainak tanúzási kötelezettsége tekintetében teljesen feladta*
kiváltságát, ellenben ahol a Sub poena eljárás és a bíróság megvetése miatti
eljárás a parlamenti tagnak nem tanúskodási kötelezettsége következtében vezet
annak elzárására, ott fennáll ma is a parlament kiváltsága, hogy az ily elzárás
ellen utólag, mint kiváltsága megsértése ellen, fellépjen s tagja kiszabadítására a kiváltságához tartozó eszközöket alkalmazza.
Nem lehet mindezeket megfontolva, nézetem
szerint kétség, hogy a parlamenti kiváltság határai nagyon viszonylagosak és
azokat csakis az egyes államok összes intézményeinek, a bennök uralkodó legfőbb
elveknek tekintetbe vételével lehet helyesen megvonni.
Eredményként annyit azonban állíthatni,
hogy a parlamenti kiváltság túlterjesztése, nevezetesen a bírói hatalom
működésének kivétel nélküli előzetes parlamenti ellenőrzése, mihelyt az a parlament
tagjaira vonatkozik, az államszervezet betegségének jele, akár legyen e
betegség oka a parlament hatalmaskodási törekvése, akár a bírói hatalom
megbízhatatlansága. Továbbá, hogy a parlament kiváltsága abban az arányban
szorul természetes határai közé, amelyben az összes államhatalmak megfelelően
végzik funkcióikat. A köz- és egyéni szabadság élvezetében élő, fejlődő államok
parlamentjei sokkal kevesebb kiváltsággal bírnak, mint ahol a köz- vagy egyéni
szabadságért elvi küzdelmek folynak.
A parlamenti tagok tanúskodási
kötelezettségének konkrét kérdésére reá térve, teljesen egy nézeten vagyok X.
Y.-nak és Balogh Arthurnak végkövetkeztetéseivel.
A parlamenti tagoknak az ellenük bűnvádi
alapon indítandó eljárás tekintetébeni kiváltsága, azt hiszem bőven elég az
országgyűlés „hatalmának, függetlenségének és méltóságának fenntartására”.
Ehhez a tanúskodási kötelezettség
tekintetében is kiváltságot adni, egészen
fölösleges.
Ugyanis a tanúskodási kötelezettség, mely
az igazságszolgáltatás rendes folyásának érdekében általános polgári
kötelezettség, az országgyűlés tagját szabadságában, jó hírnevében nem érinti
úgy, mint a bűnvádi eljárás.
Ha az állam lemond az országgyűlés
tagjaira nézve bűnvádi hatalmának feltétlen érvényesítéséről s az eljárás megindítását az országgyűlés előzetes
beleegyezésétől teszi függővé, illetőleg
amennyiben az országgyűlési tagok parlamenti beszédeiről és szavazatairól van
szó, az országgyűlés fegyelmi hatalma körébe utalja, akkor a megalakult
parlamentnek hatalma, függetlensége, méltósága eléggé körül van bástyázva.
A nagy kivétel, amelyet az európai szabad
államok jogrendükben a parlamentek javára tesznek, csak akkor lenne tanúskodási
kötelezettség alóli kiváltsággal megtoldható, ha ennek valamely különös okát
lehetne adni.
A jogrendszerek ilyen kivételeinek mindig
meg van a logikája, így Angliában a parlament engedélye nélkül szabad bűnvádi
perbefogni, annak folytán börtönre vetni a parlamenti tagot, mert másrészt van
a parlamentnek saját rendőri és büntető hatalma azok ellen, akik hatalmát,
méltóságát megsértenék s nem kénytelen ily sérelmek miatt a
bíróságoktól kérni orvoslást
De mi a logikája a parlamenti tagok
kiváltságának, hogy a tanúskodási kötelezettség alól felmentessenek?
Az egyik ok, amellyel e kivételt igazolni
vélik s a tanúskodást az országgyűlés előzetes beleegyezésétől
kívánják függővé tenni az, hogy az országgyűlés tagja, ha nem tanúskodnék,
elzárathatik. Ámde megóvja-e ettől az országgyűlés előzetes engedelme? Van-e
értelme ily előzetes engedelemnek a tanúskodás tekintetében? hacsak azt nem
akarjuk követelni, hogy a tanú elleni összes bírói határozatokhoz a parlament
engedélye szükséges, amit a bűnvádi eljárás egyes stádiumaira sem kíván semmi
alkotmány.
A bűnvádi eljárás megindításának
korlátozása a parlament előzetes engedélye által érthető, mert anélkül az
országgyűlés tagját a bíróság, a rendőrség a saját belátása szerint, az
országgyűlési tag magatartásától függetlenül, úgynevezett alapos gyanú, a
szökés gyanúja stb. alapján letartóztathatja. Ellenben a tanúskodás miatti
letartóztatás nem függ egyoldalúlag a bíróságtól, hanem a parlamenti tagtól is.
Ha a parlamenti tag tanúskodik, a bíró nem zárhatja el hivatalos hatalommal
való visszaélés nélkül, ha nem tanúskodik, akkor igen, de ily esetekre nézve
egészen mindegy, vajjon az országgyűlés előzetes engedélyével, avagy anélkül
kerül-e ily helyzetbe? Ha az országgyűlés megadja az engedélyt a tanúzásra,
ezzel nem nyújt tagjának salvus conductust az esetre, ha tanúskodási
kötelezettségének meg nem felelne.
Az első ok tehát nagyon is gyengén okolja
meg a kiváltságot. A másik ok abban állana, hogy a parlamenti tag a tanúskodási kötelezettség által elvonatnék a parlamenti
működéstől.
Egy híres amerikai közjogász, Story
1833-ban megjelent munkájában ekként magyarázza a tanúskodási és esküdti
kötelezettségből való mentesség szükségét. „Az adóssági fogságtól való
mentesség tehát minden más bírói eljárás ellen is védi őket, amely eljárás
folyamán a fél engedetlensége személyének letartóztatásával járhat, aminő a Sub
poena ad testificandum aut respondendum vagy az esküdti szolgálatra való
idézés, és méltán, mert a parlamenti tagnak másutt magasabb kötelességeket kell
teljesítenie. Ha egy képviselőt bírói idézés elvonja a törvényhozói székéből, a
nép elveszti szavazatét a. vitában és a szavazásnál. Ha egy szenátor vonatik el
a szenátusból, akkor egy egész állam szavazatának fele esik el.[7]
A bajnak rengeteg egyenlőtlensége (t. i. a tanúzás
elmaradása vagy a képviselő és szenátor távolléte a parlamentből) oly nagy,
hogy össze sem lehet hasonlítani.”
Az egész érvelésben egy igazság van, az,
amely a parlamenti tagoknak esküdti szolgálati kötelességére vonatkozik. Ezt az
igazságot szentesítette is az alkotmányos államok joga” midőn a törvényhozó
test tagjait az esküdti szolgálat alól felmentette.
Ellenben az érvelésnek az a része, amely
a parlament minden egyes tagjának, minden egyes ülésbeni jelenlétének
szükségességéből van vonva, az összes alkotmányok rendelkezésében megtalálja a
maga cáfolatát.
Az összes alkotmányok ugyanis
határozatképesnek mondják a parlamenteket, midőn azok tagjainak tekintélyes
része hiányzik, így az amerikai Unió alkotmánya a kongresszus mindkét házában a
tagok felénél eggyel többnek jelenlétét kívánja. Angolországban a főrendiház
575, a képviselőház 670 tagból áll, az első 3 tag, az utóbbi 40 tag, sőt
bizonyos ügyekben kevesebb tag jelenlétében határozatképes.
Ki mondhatja az alkotmányok ily
rendelkezése mellett, hogy egyik vagy másik képviselőnek tanúskodás miatti
távolléte azok magasabb kötelességével ellenkezik? Ki beszélhet a két bajnak, a
tanúskodás vagy a parlamentbőli elmaradás bajának hasonlíthatatlan
egyenlőtlenségéről? Csak az, aki a parlamenteket egyes tagjaikból összetákolt
gépezeteknek, nem pedig eleven testté egybeolvadt szellemi egészeknek nézi.
Különben maga Story érvel legjobban az
ellen, hogy a parlamentet egyes tagjaiból ily gépiesen összerakott valaminek
vegyük, midőn bölcsnek mondja az amerikai alkotmány határozmányát a
határozatképességhez szükséges tagok számára nézve. Ha az alkotmány, így szól,
a tagok felénél nagyobb számot kívánt volna a határozatképességhez, a
kisebbséget tette volna igen sok esetben a helyzet urává.
Minden alkotmány előre abból a
feltevésből indul ki, hogy a parlamentek tagjai mind nem lesznek jelen az
összes ülésekben. Ily föltevés mellett nem lehet komolynak venni azt az érvet
sem, amely a tagok tanúskodása által a parlament működését látja megakasztva.
Az országgyűlési tagok tanúskodási
kötelezettségét ezek szerint a mi alkotmányunk
keretében is fenntartandónak vélem, annak egész ökonómiájában sem látok okot
ily kiváltságra, sőt ily kiváltsághoz való ragaszkodást csak a törvényhozó
hatalom túltengésének, az igazságszolgáltatás nagy érdekei mellőzésének, a
bíróságok lenézésének tekinthetem.
Igaz, akár fenntartatik, akár nem a
tanúskodási kötelezettség a parlamenti tagokra nézve, egyik esetben a
törvényhozó, a másikban a bírói hatalom működése szenvedhet esetleg zavart, de
ez nem bizonyít a fenti állásfoglalás ellen, hanem, hogy a parlamenti tagok
tanúskodási kötelezettségének elve részletes szabályozást kíván, ilyenre példa
a német perrendtartás, amely kimondja, hogy a parlamenti tagot, ha a
parlamentben működik, csak ennek helyén, ha másutt tartózkodik, itt is ki lehet
hallgatni. Szükséges-e még további szabályozás, p. o. hogy a parlamenti tag a
tanúskodástól való távolmaradását parlamenti elfoglaltatásával igazolhatja,
hogy tanúskodása ideje parlamenti elfoglaltatására való tekintettel
állapíttassék meg, részletkérdések, melyekbe nem bocsátkozom, de az elv, a
tanúskodási kötelesség, nemcsak a jogkeresők, nemcsak a jogszolgáltató állam
érdeke, hanem egyszersmind a bírói kar iránti tiszteletnek követelménye, már
pedig utóbbi nélkül amaz érdekek kielégítését sem várhatni.
Nincs az állami és társadalmi jelenségek
között még egy, melynek természete iránt annyira eltérne a tudományban és
életben a felfogás, mint a rendőri működésé iránt. Ez a nagy eltérés a
rendőrség mivoltára nézve, magával hozza az állása, az emberi életben
teljesítendő szolgálata, értéke iránt is a felfogások nagy különbségét.
S mi sem bizonyosabb, mint hogy a rendőri működés helyes
beillesztésétől az állami és társadalmi szervezetbe függ az emberré
nélkülözhetetlen javaknak, s minden javak
legbecsesebbikének: a szabadságnak sorsa.
Ezért láttam szükségesnek, hogy a
gyakorlatilag oly fontos tevékenységnek természetét minden idegen tekintettől
menten, a tudomány
eszközeivel vizsgálat alá vegyem s mérő serpenyőjére
helyezzem, meg lévén győződve, hogy a tudománynak elvont, egyedül a tárgyilagos
igazság szempontjától vezetett kutatás vethet csak világot a gyakorlatnak már
különböző érdekekből származó szükségleteire.
A rendőrség természetének megállapítása a
rend, és különösen azon rend iránti eligazodást kíván, amelyet közrendnek
nevezünk.
Mi a közrend?
A közrend és a
rendőrség fogalma.
Az állam és társadalom rendje együtt
alkotják a közrendet.
Rend
alatt a közfelfogás szerint több külön dolognak, lénynek, erőnek oly összefüggése
értetik, amelynél fogva az ily összefüggésben levők helyöket, működésöket az
egészre való tekintet nélkül meg nem változtathatják, avagy ha így
változtatják, az összefüggés megszakad s a cél,
amely miatt az egyes elemek ily összefüggésbe hozattak, elérhetetlen lesz.[9]
A közrend is az emberi erőknek, emberek dolgainak
javainak ily összefüggésében áll. Ez összefüggés mikéntjét, név-szerint az
egyes által kifejthető működést, az egyest illető javakat részint a törvényben,
részint a szokásban nyilatkozó közakarat, részint az egyesek önként találkozó
szükséglete határozza meg.
A közrend egyrészt az emberi
tevékenységnek, röviden a munkának, másrészt a különböző javaknak (vagyon,
műveltség, erkölcs, becsület, hatalom) megosztása és összefüggése, személyek,
helyek, idő szerint.
Az emberi erőknek, a munkának a meghatározott
összefüggés szerinti folyása, a javaknak ugyané szerinti élvezhetése adja a
nemzetnek a béke állapotát, a rendet, mely e szerint nem holt állapotot, hanem eleven, ható erőknek
összhangzó együttműködését jelenti.
A közrendet a nemzeti összlét és az
egyéni társadalmi lét tényezőinek összeműködése s a különböző javaknak e tényezők közti megosztása és
általuk való élvezése alkotja.
A közrend, a béke fenntartói eszerint
egyrészt a nemzetnek összes országló szervei, másrészt a csak társadalmi életet
folytató,, egyes magánszemélyek.
Tágabb értelemben a közrend elemeihez
számítjuk a természet rendjét is.
Konkrétebben szólva közrend alatt az
emberi szükségleteknek állami szervek és magánosok összeműködése általi
kielégítését értjük az általános és közös jó tekintetei szerint a jog és a
természeti erők korlátai között.
A közrend eszerint embereknek közös célra
való együttműködése, melyet a jog és a természet határol, de amely működés a
jogi és természeti határok közt, nemcsak az állami szerveknél, de a magánosoknál
is szabad.
1. Állami rend. Ami először is az
országlás, az állam rendjét illeti, az a fejedelem, az országgyűlés, a kormány,
a bírói és közigazgatási hatóságok munkájának, (gondolkodásának, akaratának és
cselekvésének) közelismerésre jutott szabályok szerint lefolyó egymásutánja,
összefüggése.
Ez összefüggést, az állam rendjét, az
államot alkotó szervek tartják fenn az illetők részére kijelölt munka elvégzése
által: a király midőn országgyűlést tart, a sereget a hadba vezényli, törvényt
szentesít, hivatalnokokat nevez, a választó polgárok, midőn az országgyűlés
tagjait meghatározzák, − a választók passzivitása esetén felbomlik az
állami rend, − a hatóságok midőn újoncoznak, utat, iskolát csinálnak, a
bíróságok midőn ez eléjök vitt ügyekben az ítélkezést meg nem tagadják.
Mindezen ténykedések az állami rendnek
alkotó elemei. de se a király, se az országgyűlés, se a közigazgatás, se a
bíróság, midőn ekként ténykednek, s ténykedésökben
egymásutánt követnek, rendet tartanak, nyilván nem végzik azt, amit rendőri
működésnek nevezünk, pedig az állam rendjének ők a tulajdonképi létrehozói és
fenntartói, a jog szabályaival együtt, melyek által önakaratukat megkötötték,
valamint azon célok szolgálata által, amelyekre jogilag meg nem kötve
törekszenek.
A jog ugyanis, mint a legáltalánosabb,
kötelező akarat, meghatározva, melyek legyenek ez országló nemzeti összlétnek a
tényezői, mi mindenik tényezőnek a munkaköre, a hatalma, a feladata, az állami
rendnek ép oly alkotó eleme, ép oly mozgatója, ösztönzője, mint a szervek, s munkájok, amelyeket meghatároz.
Ép ily pozitív alkotó eleme, ösztönzője
az állami rendnek az állam céljából az is, amit általános szabállyal előre meg
nem állapítottak, p. o. miként változtatandó a jog az állam céljából
kifolyólag, mit kíván az állam becsülete, érdeke külügyi tekintetben, mit kíván
belügyekben egyes esetekben a közgazdaság (szénakiviteli tilalom), a közerkölcs
(korcsmák száma), a közegészség (népfürdő, vízvezeték).
A közjog fenntartása, vagy magokat az
illető tényezőket illeti, akikre vonatkozik, p. o. a király, az országgyűlés jogainak megvédése, avagy az
egyes állami tényezők (miniszterek, hatóságok) működését szabályozó közjog
fenntartása külön szervekre, bíróságokra van ruházva.
Az állami rendnek eszerint a közjog s a közjogi bíróságok, továbbá az államcélnak jog által
meg nem határozott része, ép oly pozitív alkatelemei, mint az állami szervek és
azok működése.
Mi bontja ugyanis föl az állam rendjét
gyökerestől? Ha az állam szervei nem végzik a jog által s a jogilag meg nem határozott államcél által kívánt
munkájokat, nem tartják meg munkájok mértékét, körét, egymásutánját. Ha a
király nem hívja össze az országgyűlést, nem vezényli a sereget, ha az
országgyűlés nem tud vagy nem akar törvényt hozni, törvényes költséget megszavazni,
ha a bíróságok nem alkalmazzák a törvényt, hanem saját akaratukat, ha király,
parlament és kormány képtelenek az állam erejét kifelé, a megélhetést, a
szociális békét befelé fenntartani, felbomlott az állam rendje; mert akik az
állami rendnek alaptényezői, igazi teremtői és fenntartói, nem akarják az ahhoz
szükséges tevékenységet kifejteni, külön tényezők és tevékenységek nélkül pedig
rend sincs.
2. Társadalmi rend. Az egyes
magánosok tevékenységének, munkálkodásának pontos egybefonódása és szoros egymásutánja,
a gazdasági, a szellemi javaknak és az ezek alapján képződő egyéni
tekintélyének és egyéni hatalomnak viszonylag biztos eloszlása, az egyesek
között teszik a társadalmi rendet.
Ilyen összeműködésre az egyesek, minden
felsőbb kényszerítő hatalom parancsa nélkül hajlandók s arra szükségleteik, avagy egymás iránti (atyafiságos, testületi,
általános emberséges) rokonszenvük kielégítése végett ösztönöztetnek.
Nyilvánvaló azonban, hogy
önrendelkezéssel bíró, független egyesek között a munkálkodás, a tevékenység
pontos egy-befonódása és szoros egymásutánja, a javaknak biztos eloszlása,
szóval a társadalmi rend szilárdsága azon fordul meg, ha az összefüggő munkában
azok a vezetők és azok a vezetettek, a javak osztályánál, azok az előnyben vagy
hátrányban levők, tehát azok a becsültek, hatalmasak és azok az alábbvalók és
gyengék, azok a gazdagok és szegények, akik belső értéköknél, szolgálataik,
munkájok becsénél, elért sikereiknél fogva azok, más szóval, ha a munkának és
javaknak megosztása és összefüggése a bizonyos időben lehetséges emberi
életszínvonal fenntartására s emelésére a
legalkalmasabb.
Minden társadalmi rendet, amely
önrendelkezéssel bíró egyénekből alakult, eszerint először is maguknak az
egyeseknek akarata, az összefüggés kívánta munkának mindenki által való
elvégzése, s
a javak megosztásának tisztelete tartja
fenn.
A magánosok nagy többségének attól a
meggyőződéstől kell áthatva lenni, hogy társadalmilag egybefont munkájokkal
kölcsönösen elősegítik egymás érdekeit; továbbá, hogy a javak megosztása
nagyban véve helyes. A felebaráti érzésnek pedig ki kell egyenlíteni a
legélesebb érdekellentéteket, s a javak
megosztásának nyilvánvaló hiányait.
Az 1) önkéntes együttműködés; a 2) javak
helyes megosztása; s 3) a felebaráti érzés a társadalmi
rendnek fenntartói, valódi sarkkövei, alaposzlopai.
A társadalmi rend sem jelent e szerint
valami holt állapotot, hanem szabad lényeknek, erőknek folyton folyó, összevágó
mozgását. A társadalmi rend főtényezőit csak oly értelemben nevezzük
sarkköveknek, oszlopoknak, mint egy hadsereg hadoszlopait.
E tényezők érvényesülésében, hatásában
semmi oly elem nincs, aminő a rendőri tevékenységnek fővonását teszi.
De nincs abban a tényezőben sem, amely
negyedikként a társadalmi rendhez járul: a jogban és jogszolgáltatásban.
Mivel ugyanis az egyesek egymásnak
természetes súlyára, értékére, érdekeik, szolgálataik kölcsönösségére, a javak
megoszlására nézve konkrét esetben eltérő alanyi véleményben lehetnek, szükség
van a társadalomban olyan tudatos, elismert tárgyilagos szabályra, a jogra s ezen nyugvó jogérzületre, amely az egyeseket életök,
javaik, működéseik (a tulajdonost rendelkezési hatalma, a felnőttet hite,
pályája, házastársa megválasztása stb.) tekintetében elismeri, továbbá egymásra
gyakorolni kívánt befolyásuknak, együttműködéseiknek módjait, határait nagy
körvonalakban megállapítja.
Amennyiben pedig az elismert jog és
általános jogérzet dacára a társadalom rendje mégis megzavartatnék, az egyesek
életének javainak összeműködési módjainak megsértése által, a társadalom
fenntartásához az előbbi állapotnak helyreállítása jogszolgáltatás útján
szükséges.
A jog és jogszolgáltatás nyilván magának
a társadalmi rendnek alkotó eleme. Épúgy, mint az előbbi három tényező, a jog
és jogszolgáltatás sem nevezhető rendőri ténykedésnek, csakúgy nem, mint a
meggyőződés a társadalmi kapocs hasznosságáról, szükségességéről, avagy a hit,
amely a jognak a hasznossági meggyőződésen túl a végső szentesítést adja.
Mivel ezek szerint a társadalom rendje
sokkal több tényezőnek véletlen, önkéntes, szabad közreműködésén nyugszik,
mivel ezek működése sokkal kevésbbé van a jog által meghatározva, mint az
állami tényezőké, mivel az egyesek súlya, értéke s ehhez képesti sorakozása a társadalmi rendben a jogi rendezés alól
magát igen nagy részben kivonja, mivel az egyeseket olyan egységes cél, aminő
az embereket nemzetié, országló személyiséggé egyesíti, társadalommá össze nem
fűzi, hanem csakis az egyeseknek egyforma, egymást kiegészítő, de mindig külön
célja, külön érdeke: ezért nem lehet a társadalom rendje olyan szoros, olyan
előre meghatározott s biztosan egybefüggő, mint az állam
(közjogi) rendje.
Az állami rend tényezői nem külön célú
személyek, hanem a nemzeti össz-személyiségnek részei, akik állami működéseikre
nemcsak jogosítva, hanem
kötelezve is vannak.
Ezért nyugszik az állam rendje
kényszerítő, a társadalomé engedélyező törvényeken. Az állam életrendje előre
meg van törvényekkel szabva, az állam szerveinek alakulását, működési körét,
módjait megállapító közjogi szabályokkal. A törvény ad trónt, főrendiséget,
képviselői, választói jogot, hivatalt.
Innét a látszat, mintha a társadalom
rendje is az arra vonatkozó jogszabályokból állana, holott a társadalmi rend
legfőbb tényezői kívül állanak minden jogi rendezésen. Az egyesek kezdeményező
munkája fizikai ereje, szépsége, ügyessége, híre, tekintélye, vagyonának
mennyisége, felebaráti érzése, meggyőződése, hite fölött nem határoz a jog,
pedig a társadalom rendje ily tényezőkön fordul meg.
A jog e rendet csak elismeri, a
társadalom tényezőinek működési szabadságát, módjait csak nagy körvonalakban s akként határozza meg, hogy azoknak engedélyt ad, vagy
őket eltiltja valaminek tevésétől, de nem kényszerít, mint a közjog a
jogosítványok felhasználására. Ez által lesz a társadalmi rend, s abban az egyesek elhelyezkedése, kapcsolata folyton
változó, egyensúlya labilis, és úgy tetszik, mintha e mozgó, ingó rendet csak a
jog és jogszolgáltatás tenné biztossá, óvná meg a felbomlástól, ez volna
fenntartója.
Valójában pedig a társadalmi rendet a
jogon és jogszolgáltatáson túl: 1) az egyesek szabad együttműködése, 2) a javak
helyes megoszlása, 3) a felebaráti érzés, és 4) az egyesek hite, meggyőződése
tartják fenn.
Ha aratáskor a mezei munkások, városokban
gázgyári munkások a kellő időben munkára nem vállalkoznak, ha a gyárosok,
földbirtokosok munkát nem adnak, midőn adhatnának, ha a hitelintézetek bőséges
készletek mellett hitelt nem nyújtanak, ha a földbirtok, az iparjog, a szellemi
életpályák megszerzéséből a társadalom arravaló elemei tényleg ki vannak zárva,
ha a felebaráti érzés nem enyhíti a verseny kérlelhetetlen eredményeit, a jog
szigorát, a társadalom rendje ép úgy felbomlik, mintha a jogszolgáltatás nem
bírja a jogellenes cselekedeteket megszüntetni s a jogot helyreállítani.
A társadalmi rendnek fenntartói eszerint
első sorban az egyesek, illetőleg azok a hasznossági tekintetek, azok az
erkölcsi, vallási erők, amelyek bennök hatnak, s csak másodsorban az egyesek akaratán felül álló jog és
jogszolgáltatás.
Az állami és társadalmi rendnek alkotó,
fenntartó éleméit okvetlen szükséges tisztázni, hogy a rendőrség természetét,
helyét az emberi közületben megállapítani lehessen, mivel a rendőrség
fogalmának a leggyakrabban kiemelt, kidomborított jegye a rendfenntartás.
Az eddigi fejtegetésekből pedig azt
hisszük világos, hogy úgy az állami, mint a társadalmi rendnek a fenntartói
egészen más tényezők, mint amelyeket a rendőrség nevével szoktunk jelölni.
Különösen a társadalmi rendnek
automatikus a jellege, magától áll be nagy részben az emberi összeműködés és a
javak megoszlása, az egyesek spontán tevékenysége által tartja fenn magát a
társadalmi rend. Kívánatos, hogy az állam rendje is ily automatikus legyen, de
egészben sohasem lehet az, mert egységes akaraton nyugszik, amelynek impulzusa
szerint kell az egyeseknek összeműködniök, így benne az egyeseknek az az
önkéntelen, automatikus összeműködése, ami a társadalomban a szükségletek
kölcsönösségéből beáll, csak kivételképen, nagy nemzeti veszedelem alkalmával
mutatkozik.
A rendőri működés ellenkezőleg, mint
alább látni fogjuk, örökké idegen, külső erőként hat az egyesekre, az
automatikus összeműködés hiányát időleg átmenetileg pótolja, az egyesnek
akarata ellenére parancsol vagy tilt.
3. A természet, az elemek rendje. A
természeti világ rendje a természeti erőknek, az elemeknek bizonyos ismétlődő
egymásutánján, azoknak szokásos mértékén, kapcsolatán s egymásra gyakorolt hatásán alapszik.
Az éjjel és a nappal, a szelek, a vizek,
a villamosság, a tűz jelenségei, a hegyek és a völgyek helyzete, élet és halál,
az állatok száma, természete, a természeti rendnek a tényezői s állam úgymint társadalom e természeti jelenségek
kapcsolatát és egymásutánját kell, hogy kiinduló pontul vegyék, midőn saját
életüket berendezik, melynek előfeltételét a természet bizonyos szokásos rendje
alkotja.
A természet rendjének megbomlása
(tűzvész, árvíz, hegyomlás, pestis) megbontja az állam és társadalom rendjét
is.
A természet rendjénél még világosabb,
hogy annak fenntartója nem a természeten kívül álló rendőrség, hanem a
természet maga.
4. A rendőrség. Úgy az állam, mint
a társadalom rendjének fennállása attól függ, ha tényezőik, a nekik szánt
működést kifejthetik s a javak megoszlása, használata
háborítatlanul folyik a jog szabályai s az
államcélnak alattomban értetődő követelményei szerint.
A rendőrség feladata ez alaptényezők
mellett, az állam és társadalom rendjének előfeltételeit létesíteni,
biztosítani, a társadalmi rendnek érvényesülését lehetségessé tenni, nem magát
a rendet.
Az állami rend előfeltétele, hogy a
király, a parlament, a hatóságok működhessenek. A rendőrség feladata épen abban
áll az állami rendel illetőleg, hogy az állami szervek működése ne
háboríttassék, hogy azok működését tényleg, esetleg külső erővel is
lehetségessé tegye egyesek vagy tömegek gonosz szándékú támadása és az elemi erők
(tűz, víz) hatalma ellenében.
Nehezebb a társadalom rendjének
előfeltételeit ily egyszerűen megjelölni, amennyiben a társadalom millió egyén
működéséből áll, akik működése, munkája, szórakozása nem látszik a társadalmi
rendnek oly lényeges alkotó eleme lenni, mint aminő az állami rendben, az
állami szerveké; továbbá, mert épen a társadalmi rend alkotó elemei, az egyesek
többnyire a rend megbontói s csak kivétel,
hogy maga az államhatalom és szervei zavarják meg.
A társadalmi rend előfeltételének is megvan
mindazáltal világos fogalma. Az egyes társadalmi tagok működésének szabadsága s javainak élvezhetése, továbbá az emberi
szükségleteknek a meglevő társadalmi kapcsolatban való kielégítése elé torlódó
akadályok elhárítása képezi az
előföltételt.
A rendőrség elsősorban azáltal állítja
elő a társadalmi rend feltételeit, ha 1) az egyeseknek a jog által engedett
szabad működését és javait állandó őrködéssel védelmezi másoknak valószínű vagy
tényleges támadása ellen; 2) ha az ily támadásokat tényleg megakadályozza; 3) a
támadásokkal megzavart rendet helyreállítja a támadásnak, a jogtalan állapotnak
tényleges megszüntetése és a jogrend helyreállításában való segédkezés által.
Mindezen pontok az állami rendre is állanak.
Másodszor azáltal állítja elő
a társadalmi rend feltétételeit, ha az egyeseknek szabad
működését, midőn abban egyenes jogsérelem nincs is, megakadályozza, őket
valaminek tevésére szorítja, mivel szabad működésök mások sértésére,
szabadságuk korlátozására vezethet, azoknak alkalmatlanságot, hátrányt,
megbotránkozást, félelmet okozhat, őket szabad működésökben, javaik élvezetében
zavarhatja. (Állatok elzárása, kocsikon lámpa, dörzsfék alkalmazása, út
melletti telken kerítés állítása, víznek a padláson tartása, szabad ég alatti
gyűlés eltiltása.)
Akár a bűntetteknek, akár az alkalmatlan,
hátrányos vagy épen veszélyes tetteknek eltiltása, meggátlása vagy bizonyos
pozitív berendezés létesítése csak föltétele a társadalmi rendnek, mely a
tevékenység szabad kifejtésében s a javak
használatában áll.
A rendőri megakadályozás avagy a rendőri
kényszerítés valaminek létesítésére azonban csak tényleges, időleges
megnyugtatást ad. A bűntett, a kihágás meggátlását követnie kell a büntetésnek,
ezekhez, valamint a rendőri pozitív létesítményekhez (víztartó a padláson,
dörzsfék) a társadalmi rend valamely más intézményének is kell járulnia, mely a
társadalmi együttműködést magát lehetségesíti. Az elbocsátott bűntettesek
segélyzése, munkanélküliekről való gondoskodás, az utcák szélesbítése, a
meredek utak helyett alkalmasabbak készítése a példái a közrend és a rendőrség
viszonyának. A bűncselekmények meggátlása, szerzőik följelentése, a társadalmi
rendet nem tartja fenn, hanem a büntetés. A rendőri korlátozások, p. o.
bizonyos építési anyaggal való építés, a pincelakások eltiltása, nem
biztosítják a helyes rendet, ha az emberek képtelenek azt az anyagot
megszerezni, avagy a pincelakásokat másokkal pótolni.
A rendőrség ugyancsak ily feltételt
teremtő működést fejt ki akkor is, ha bevégzett bűntettek kinyomásában, a tettesek
kézrekerítésében közreműködik. Mind e ténykedései csak feltétele annak, hogy a
társadalmi rendnek formai fenntartója, a jog és a bíróság működését végezhesse.
Harmadszor az elemi, a természeti erők
rendkívüli kitöréseinek megfékezésében rejlenek a társadalmi rend
előfeltételei. Robbanások, árvíz, pestis, állatok úgy a társadalom mindennapi
közönséges életének rendjét, mint magát az állam alkotmányos életének rendjét
megakaszthatják. Az ilyen természeti erők megfékezése, eltávolítása nyilván nem
a társadalmi vagy állami rend, hanem annak előfeltétele. Az utcán lövöldöző,
sebesen hajtó emberek között, nagyforgalmú városban szabadon eresztett
szarvasmarhák között, árvízkor, tűzvészkor, a súlyosabb ragályok alkalmával
megszűnik a társadalmi, sőt a természeti erők egyes rendkívüli kitöréseikor még
az állami rend is, mert tényezőik működésre majdnem képtelenekké válnak.
A földmívelés, az ipar, a tudományos
foglalkozások között levő kapcsolatok, az emberek lelki épülésére, egészsége
érdekében, avagy szórakozására létesített társas berendezések, s mindezeknek összefüggése az állam intézményeivel
teszik a közrendet s ennek csak előfeltétele az elemi
erők rendkívüli kitöréseinek megakadályozása, a tűz, a víz, a robbanások, stb.
elemi erők rendészete.
Ha a közrend az emberi szükségleteknek
állami szervek és magánosok összeműködése általi kielégítése az általános és
közös jó tekintetei szerint, a jog és természeti erők korlátai között, úgy a
rendőri működés a közhatalomnak az a ténykedése, amely ez összeműködésnek,
valamint a szükségletek kielégítésének előfeltételeit, amennyiben emberi
akarattól vagy természeti erőktől függ, állandó ügyeléssel és széleskörű
diszkrécionárius hatalommal, fizikai erőnek is rögtöni alkalmazhatásával
létrehozza és fenntartja.
A közrend egyik része az embereknek a
jogrend által meghatározott, a másik része a jogrend által nem érintett
összeműködése, illetőleg a javaknak elosztása.
Adva lévén a büntető jog, a rendőrség
szerepe e jog érvényének és kiszolgáltatásának előfeltételeiről való gondoskodásban,
a bűntettek megakadályozásában és a bűntettesek kézrekerítésében fog állani.
Hasonlóképen ha a köz- és közigazgatási
jog az emberi működés célját, tartalmát pozitíve megszabja, az ily működésnek
megvannak természetszerű, logikai előfeltételei.
A közrend előbbi részének előfeltételei
könnyen meghatározhatók. Ha a gyógyítás külön orvosi karnak kiváltsága, ebből
következik a kuruzslók megakadályozása, másrészt a gyógy-személyzet
kényszerítése, hogy működését végezze is. (Kih. bfk. 92-96. §.) Ahol a
járványok megelőzését, elnyomását a jogrend elfogadja, ott ennek előfeltétele,
orvosok, a családfők, az ipari, neveidei főnökök különös följelentési és
gyógyítási kötelessége. A hatósági húsvizsgálat előfeltétele a marháknak vagy a
közvágóhídoni levágása, vagy pedig a magánhelyen történő vágásnak előzetes
bejelentése. Ha a mérgek forgalmának korlátozását a jogrend szentesíti,
minthogy a mérgeknek gyógyszerekben, ipari készítményekben való alkalmazása
nélkülözhetetlen, a korlátozásnak szükséges előfeltételei könnyen
megállapíthatók. (Kih. btk. 108. §. 2., 3.. 4.)
Ellenben a közrend azon részének
előfeltételei, amely rész az emberek működését, vagy összeműködését szabadra
ereszti, azt tetszésöktől teszi függővé, sokkal nehezebben határozhatók meg.
Mikor tartozik az egyes jogilag szabad
működését másokéhoz alkalmaztatni? Kössenek-e egyezményt szabad emberek? gazda
és aratók, gyáros és munkások, utas és szállító? mekkora legyen valaminek az
ára, minő legyen a bér? Mind a szabad összeműködésnek vagy az egyéni elszigetelt
működésnek és a javak megoszlásának esetei.
A legegyszerűbb eset, a vásárok, a
népünnepek, körmenetek, népgyűlések, csoportosulások alkalmával az egyes
magatartásának kérdése. Az egyesnek alá kell rendelnie a maga szabad
mozoghatását a hatóság belátásának, hogy mások hasonló szabadsága lehetséges
legyen (Kih. btk. 42. és 78. §§.). A lovaglás, a hajtás, a közúti vasút
menetének sebessége hasonló alapon s a hatóság
belátása szerint korlátoztatik. (120. §.) Lövöldözni, robbantani szabad, de az
mások szabad működését vagy összeműködését, azaz a társadalmi rendet tenné
lehetetlenné, úgy kell tehát végeztetniök, hogy e rend fennállhasson. E módot a
hatóság belátása fogja megszabni. Ugyanilyen előfeltétel jellegével bír a
természeti erők, anyagok (tűz, gőz, villany, mérgek) használatának mások szabad
működéséhez alkalmazandó módja.
Az állam elvontan meghatározhatja
bizonyos szokásos szabad működéseknek mások, vagy akár az állam működésére való
feltételszerű természetét, p. o. hogy várak tervének lerajzolása, bizonyos
ellenséges irányzatú jelvények használata, nagyobb mennyiségű fegyverek
szerzése, büntetéspénzeknek az elmarasztaltak részére közgyűjtés általi
beszerzése, a tiszteletnyilvánítások az elítéltek mellett, az állam működési
szabadságára akadályozók s azokat
büntetéssel sújthatja.
Marad azonban a polgárok szabad
tetszésére bízott viszonyokban igen sok oly helyzet, mely mások működési
szabadságát a legerősebben gátolhatja, a nélkül, hogy általában meghatározni
lehetne. A terrorizmus, melyet munkások egymásra vagy a munkaadókra
gyakorolhatnak, az osztályok, felekezetek, politikai, vagy szociális célú
gyülekezetek izgatottsága a társadalmi rend békés folyását megakaszthatják.
Vajjon ennek ily előfeltételéről gondoskodhatik-e a közhatalom? Meggátolhatja-e
a jogrendbe nem ütköző, de másokat megfélemítő ily szabad nézet-,
érzület-nyilvánításokat, kényszerítheti-e az egyest ilyen szabadon hagyott
cselekvényekben is bizonyos magatartásra? Ezek a rendőri működésnek
legkényesebb kérdései, melyekre az érdemleges feleletet csak a rendőri működés
egész természetének és az állami életben elfoglalt szerepének meghatározása
után adhatni, itt azonban formailag fölvetni okvetlen szükséges volt.
A rendőri működés természetének
megállapításához mindenesetre az első követelmény, hogy a szükséglet, amely
kielégítendő és a kielégítés módja, alanya egymástól elkülönítve gondoltassék.
A szükséglet a közrendet az emberi
szabadságtól és természeti erőktől függő előfeltételekkel ellátni.
A rendőri működés a szükséglet szempontjából,
amelyet kielégít, abban különbözik tehát először is más állami működésektől,
hogy míg ezek magát az állam célját, illetőleg ennek egyes részeit: a nemzeti
függetlenséget, a jogot, a közvagyonosodást, műveltséget, erkölcsöt ápolják,
addig a rendőrség csak mindezeknek előfeltételét, azt a külső, azt az időleges
biztonságot, amely a tulajdonképeni célok érdekében való működésnek pozitív
kifejthetésében és háborítlanságában áll.
A rendőri működés olyan viszonyban van az
állam többi feladataihoz, aminőben a pénzügyi. Mindenik közvetve járul csak az
állam céljához; ezért nehezebb megérteni szükségességüket, ezért sohasem
lehetnek népszerűek a rendőr és a finánc. A pénzügyi közegek sem az állam
céljait valósítják, hanem azoknak csak gazdasági, pénzbeli feltételeit.
A nemzeti függetlenség, a jog szentsége,
a közvagyonosság, a kultúra és szociális összhang mellett a rendőri és pénzügyi
célok csak föltételszerűek, eszközjellegűek, alárendelt szetepűek, melyet csak
akkor tölthetnek be jól, ha magukat amazok feltételének, kiegészítőjének
ismerik föl, s nem akarnak az állam, vagy
társadalom fenntartói lenni. Nem a pénzügyi igazgatás látja el az államot
pénzzel, hanem a közgazdaság, melynek a pénzügyi igazgatás csak ügyvivője vagy
partnere.
Hasonlókép nem a rendőrség tartja fenn az
állam és társadalom rendjét, hanem a nem-rendőri alkotmányos és a társadalmi
tényezők; a rendőrség ezeknek csak segéde, működésüknek részint pozitív
feltételeiről gondoskodik, részint az akadályokat hárítja el útjokból.
Vége ott az állami és társadalmi rendnek,
ahol azt csak a rendőri működésben rejlő különleges erők, ú. m. az őrködés,
kémkedés, diszkrécionárius hatalom s a fizikai erő
tartja egybe.
Másodszor abban különbözik a rendőrség
által kielégített szükséglet más állami szükséglettől, hogy folytonos
gondozást, őrködést, az emberi életnek percről-percre való megfigyelését, s legegyénibb alakulataiba való rögtönös, karhatalmi
beavatkozást kíván az illető hatóságnak alanyi belátása, diszkrécionárius
hatalma szerint. Az államnak egységes személyként, egységes akarat útján való
hatása a rendőri működés terén szűnik meg leginkább s kezdődik az esetről-esetre helyesnek, célszerűnek, szükségesnek az a
változatossága, melyet az állam részéről egyforma elbánáshoz szokott jogérzet
− nem ritkán helyesen − rendőri önkénynek nevez.
Aki tagadja egy ilyen, az életnek minden
pontján és percében működő közhatalom szükségét, aki azt különösen előre
szabályozható hatalomnak állítja, az szemet huny a legmindennapibb szükségletek
előtt, amint ezt alább részletesen igazolandjuk.
A rendőri szükséglet kielégítésének módja
vagy szabályok által meghatározni ez előfeltételeket, vagy esetről esetre.
Az alany, a személy, mely a szükséglet
kielégítéséről gondoskodik vagy a törvényhozás, vagy a végrehajtó hatalom.
A rendőri működést végezheti a
törvényhozó szerv, midőn a közrendnek ez előfeltételeit szabályokkal
meghatározza, p. o. népgyűléseknek a parlamenttől bizonyos távolságban való
tartását eltiltja, a rendőrségnek a büntető perbeni szerepét, a társadalmi élet
bizonyos előfeltételeit a közcsend, a közillem, az elemi erők tekintetébeni
biztosság körül általában megállapítja. De végezheti esetről-esetre tett
intézkedésekkel is. Erre a rendes példa, midőn a törvényhozó test elnöke
esetről-esetre intézkedik a törvényhozó szerv működésének az emberi szabad
akarattól, avagy az elemektől függő előfeltételeiről.
A rendőri működés azonban
diszkrécionárius és ügyelő, őrködő természeténél fogva, továbbá mivel az
állami, társadalmi életnek, s a természeti
világnak óráról-órára változó körülményeihez kell alkalmazkodnia, inkább a
kormány és közigazgatás működési körébe esik, mint a törvényhozáséba. A kormány
alkalmasabb rögtön szabályokat létesíteni, a közigazgatás pedig egyes esetekben
a közrend előfeltételeit meghatározni. Azonban a kormány szabályalkotó hatalma
is csak részben felelhet meg a közrend feltételeinek s a rögtöni beavatkozás szüksége miatt a rendőri működés
súlypontja az egyes közigazgatási hatóságokba esik.
A rendőrség fajai.
A rendőri működés természetének konkrét meghatározása csak úgy
lehetséges, ha a rendőrség egyes fajai vétetnek tekintetbe és a rendőrségnek
mindenik faja külön hasonlíttatik össze más állami működéssel.
A közrend a fennebbiek szerint az emberek
összműködésén, a jogon és más nem jogi erőkön nyugszik. A jogon kívül,
tényleges fizikai, értelmi, gazdasági, erkölcsi erők, érzelmek, a hit tartják
fenn a közrendet.
A rendőrség is tehát részint a jog,
részint a közrendhez szükséges egyéb, nem jogi erők érvényesülésének
feltételeit nyújtja, amennyiben e feltételek emberi szabad működésétől avagy
elemi természeti erőktől függnek.
A közrendnek jogi összetartó, rendező
ereje gyakorlatilag legfőképen a jogszolgáltató bíróságok útján nyilatkozik,
így még az alkotmány legfőbb tényezőinek érvényesülését, király, parlament,
hatóságok működését is végelemzésben a (közjogi, közigazgatási, büntető)
bíróságok biztosítják. Még inkább tartja össze az egyes magánosok működését a
jogszolgáltatás.
Ellenben a közrendnek fizikai, értelmi,
gazdasági, erkölcsi, érzelmi, hitbeli erői nincsenek oly határozott szervbe
egyesítve, aminő a jogra nézve a bíróság, hanem ez erők a legkülönbözőbb
forrásokból fakadnak. Két főcsoportra oszthatók e források, az egyik csoportba
tartoznak a közigazgatásban összpontosított, a másik csoportba tartoznak az
egyes magánosokban és ezek kapcsolataiban (rendek, osztályok, társulatok,
egyletek) működő erők.
A rendőrség tehát aszerint lesz
különböző, amint a bíróságok, avagy a közigazgatás és a magánosok működésének
előfeltételeiről gondoskodik. Névszerint jogi, bírói lesz a rendőrség,
amennyiben a jog, a bíróság érvényesülésének feltételeit hozza létre,
közigazgatási, amennyiben a közigazgatás működését teszi lehetségessé, továbbá
ugyancsak közigazgatási, a-mennyiben a közigazgatás egyik feladata az egyes
magánosok működésének bizonyos előfeltételeiről gondoskodni.
A jog uralma, melyet végső esetben a
bíróság tart fenn, adja az egyesnek, valamint az államhatalomnak azt az érzést,
amelyet biztonságnak nevezünk. Ezért neveztetik a jognak, a bírói működésnek
előfeltételeit megteremtő rendőrség biztonsági rendőrségnek.
A közigazgatás vagy az egyes magánosok
működése ellenben a legkülönbözőbb emberi szükségletek (egészség, vagyonosság,
értelmi képzettség, vallásosság, nemzeti erőfokozás) kielégítésére vonatkozik.
A rendőrségnek tehát, amennyiben nem a
jogvédelem körül nyilatkozik, nem lehet a tevékenységét oly egyetemes jelzővel
kifejezni, aminő a biztonsági, a jogvédő rendőrségre nézve. Hanem a
rendőrségnek nem biztonsági részét közigazgatásinak nevezik, amennyiben a
közigazgatás működésének feltételeit nyújtja, amennyiben pedig a magánosok
működésének feltételeiről gondoskodik, azért nevezzük közigazgatásinak, mert e
feltételek nem jogiak és mert nem bírói, hanem közigazgatási működés által
lehet őket előállítani.
A rendőri működésnek ez a két ágra
válása, nevezetesen az egyik ágnak a bírói, a másiknak a közigazgatási
működéshez kapcsolódása azért nem szökik szembe, mert a rendőrség szervezetileg
sem a bírósági szervezettől, sem a rendészetin kívül létező többi közigazgatási
feladatok szervezetétől elválasztva nincs.
Így az ügyészség, a vizsgálóbíróságok, a
bírói szervezethez vannak kapcsolva, már pedig ezek, sőt maga az ítélőbíróság
is számos rendőri teendőre, p. o. bűnjelek lefoglalása, ház, iratok kutatására,
letartóztatásokra jogosult.
Másrészt a bírói rendészetnek túlnyomó
teendője a nyomozás, a tettes szökésének, a bűnjelek megsemmisítésének
megakadályozása, a közigazgatási szervezet közegeire tartozik.
Viszont a közigazgatás egyes ágainak
szervei ép úgy végeznek egyenes közigazgatási működést, mint kiegészítő
rendőrit. A közlekedési igazgatás utakat, vasutakat épít s útrendészetet gyakorol, a forgalmi mértékeket tart és hitelesít, s azok használatát biztosítja, a közegészségi talajt,
vizet, levegőt egészségesbít s azok megrontását
akadályozza, a közoktatási iskolákat állít s iskolarendészetet gyakorol.
A rendőri működés természetét ezek
szerint másként tisztázni nem lehet, mintha azoktól a szervektől eltekintve
elemezzük, amelyek annak végzésére hivatvák. A vizsgálóbíró, a rendőrkapitány,
a szolgabíró, a tanfelügyelő, a bányakapitány nemcsak rendőri, hanem a
legkülönbözőbb bírói és közigazgatási működésre hivatvák.
így szétválasztva a rendőri működést a
különböző szervektől, melyek végzik, állapíthatjuk csak meg, miben különbözik
az az államnak jogi, bírói működésétől, s mennyiben
egyezik közigazgatási működésével, végül miben különbözik ez a hatalom a
közigazgatásnak nem rendőri működésétől.
a) Biztonsági rendőrség. A bírói
működéstől abban különbözik a biztonsági rendőrség, hogy 1) a jognak nemcsak
eszményi uralmát biztosítja, mint a bíróság, amely a jogellenes tényt
megtorolja, hanem a jogvédte állapotokat tényleg külső hatalommal is
fenntartja, azok jogellenes megzavarását, folytonos éber őrködés által
megakadályozva, a bűntettre való előkészületeket, a bűnkísérleteket
eredménytelenné téve; 2) hogy a jog eszményi uralmának fenntartását, ú. m. a bűntevők sértéseinek megtorlását, illetőleg
ártalmatlanná tételét lehetségessé teszi a tettesek, a bűnjelek kézrekerítése
által, 3) hogy e két feladatának betölthetése végett nemcsak tények, hanem
valószínűségek alapján is megszoríthatja a személyes szabadságot.
Nyilvánvaló ezekből, hogy a biztonsági
rendőri működés alapkülönbsége a bíróitól nem abban áll, hogy ez utólagos, a
rendőri pedig megelőző, mert ez csakis a bűntettek megakadályozására nézve
igaz, ellenben annak lehetővé tételében, hogy a megtörtént bűntettek szerzői
megbüntettessenek, ártalmatlanná tétessenek, a rendőri működés ép oly utólagos,
represszív természetű, mint a bírósági.
A biztonsági rendőri működés lényege a
jogrendnek minden módon való lehetségessé tétele, a bírói működés kiegészítése.
Ezért őrködik folyton, ezért kutat a bűntettek, a tettesek, a bűnjelek után,
ezért hatalmát nemcsak bizonyítékok, hanem valószínűség alapján is
gyakorolhatja, ezért alkalmazhat karhatalmat, mielőtt intézkedésének ténybeli
alapja iránt a teljes jogi bizonyosság meglenne.
A biztonsági rendőrség működésének
lényege állandó őrködésben, a valószínűség, a gyanú alapjáni intézkedhetésben,
sőt a karhatalomnak ténybeli bizonyosság nélküli alkalmaztatásában rejlik.[10]
b) Közigazgatási rendőrség- A
közigazgatási rendőrség működését magától a közigazgatástól pedig az
különbözteti meg, hogy amíg a közigazgatás valami állapotot (folyópartot,
medret, erdőt), vagy intézményt (várat, utat, vasutat, iskolát), vagy műveletet
(katona-, adószedést, mozgósítást) létesít vagy folyamatot (közlekedést, vasúti
szállítást, állatállomány-szapororodást és javítást) tervez, addig a
közigazgatási rendőrség mindezen állapotok, intézmények, műveletek, folyamatok
előfeltételeit nyújtja, őrködés és az emberi szabadságnak világos kötelességek
megszabása vagy valószínűség alapján, esetleg karhatalmi megszorítása által.
A gát- és folyam-, az erdőrendőri ténykedéseknek,
a véd-kötelezettek, az adózók bizonyos jelentkezéseinek, az utak, hidak
használati szabályainak mind ilyen előfeltétel-teremtő, ilyen óvó, védő
fenntartó jellege van a közigazgatás alkotásaira vagy az általok célzott
folyamatokra.
De miben egyezik minden rendőri működés a
közigazgatásival? S mi választja el mindkettőt a
bíróitól?
A rendőri működés is mint a
közigazgatási, alkotó, kezdeményező; míg a bírói csak ellenőrző, rendező. A
rendőrség valami újat létesít, míg a bíró csak a más által létesítettél
szentesíti vagy a jogszabályhoz képest rendbehozza. A rendőrség a való életnek,
az emberi cselekvésnek ép oly részese, mint magok az egyes emberek, vagy mint
az építő, a tanító, a pénzverő, a bankjegy-kiadó, a húsvizsgáló közigazgatás. A
bíró ellenben kívül áll az emberek cselekvő életén, abba csak ez élet egyes
cselekményeinek lefolyása után nyúl be s akkor is
nem az emberi élet összes erői, érzelmei, szenvedélyei és érdekeivel, hanem
csak a jognak, az igazságosságnak, a szenvedélytől ment észnek szellemi
fegyverével.
A rendőrség és közigazgatás megegyeznek
tehát abban, hogy mindegyik alkotó működést végez, a különbség közöttük az,
hogy a közigazgatás alkotása elsődleges, derekas, az elérni kívánt célra
egyenesen irányuló, a rendőrségé másodlagos, közvetett, kiegészítő, mellékes.
Az iskola, a vasút, a hadsereg által elsődleges cél éretik el, az iskolai, a
higiéniai, a vasúti rendőrség, a hadkötelesek jelentkezési kötelessége által
csak e célnak előfeltétele létesül.
A közigazgatási rendőrség működése úgy
viszonylik a közigazgatáséhoz, mint a gazdaságban bizonyos cikkek létrehozása
ezek megóvásához. A fazsindely, a fakaró s kátrányozásuk,
a gyümölcsös, a veteményes és körülkerítésük, egyaránt alkotó működések, de a
fő, a derekas, a direkt alkotás a karó, a gyümölcsös, a veteményes, a
másodlagos, a kiegészítő a kátrányozás, a kerítés.
Ily előfeltételt teremtő, ily óvó
működést a közigazgatási rendőrség azonban nemcsak a közigazgatás működése,
alkotásai tekintetében fejt ki, hanem az egyesek működései, alkotásai, bizonyos
természetes állapotok és folyamatok körül is.
A mezei, az erdei, az állategészségi, a
vadászati és halászati rendőrség, az iparüzem, a közcsend és közillem, a tűz, a
víz, s a többi elemi erők (villany, gőz, gáz, nehézkedés, esés
stb.) rendészete a közigazgatási rendészetnek olyan ága, mely nem a
közigazgatás működésének és alkotásainak, hanem a magán és társadalmi működések
állapotok rendjének föltételeit nyújtja.
Mezei, erdei gazdálkodás,
állattenyésztés, iparűzés, társadalmi működések, tűznek, víznek, bányának,
épületeknek, a hal- és vadtenyészetnek, csendnek és illedelemnek állapotai
társadalmi és természeti állapotok, amelyeket az állam rendező, jogi és direkt,
alkotó közigazgatási működésével csak egyrészben érint, (az oktatás, kísérleti
állomások, múzeumok állítása, vetőmag, apaállatokról való gondoskodás,
kiállítások rendezése által) másrészben pedig egészen magára hagy.
De nem hagyja magára e működések
folytathatása, ez állapotoknak az emberi szükségletekkel összhangzó volta tekintetében.
Az állam e működéseknek, ez állapotoknak
az emberi szükségletekre kedvező feltételeiről gondoskodik. Ebbeli működése
részben jogi is, midőn a mezei, az erdei gazdálkodás, az állattenyésztés, az
állatforgalom bizonyos módjait jogszabályokkal körülírja, az elemi erők, a tűz,
víz, gőz, nehézkedés hatásait, emberekre, javakra jogilag minősíti.
Működésének súlypontja azonban nem a jogi
és bírói ténykedésbe, hanem a rendőribe esik. Mert mindezeken a tereken attól
függ az emberi fáradozások sikere, az állapotoknak az emberi szükségletekre
kedvező volta, ha van az emberi életnek olyan tényezője, mely nemcsak a jognak
elvont szabályaival, a bíróságoknak eszmei és utólagos segítségével, hanem az
emberi előrelátásnak, gondosságnak, leleményességnek s tényleges hatalomnak fegyvereivel állandóan őrködik s kezdeményezőleg gondoskodik az emberi működéseknek, a
társadalmi és természeti rendnek legkonkrétebb, rögtön felmerülő
előfeltételeiről.
A közigazgatási rendőrség működésének egy
nagy része tehát nem a közigazgatási működésnek és alkotásoknak, hanem magának
a társadalmi rendnek, mint az egyesek szabad működésén alapuló kapcsolatnak s a természeti rendnek előfeltételeire vonatkozik.
A közigazgatási rendőrség működését ezen
a téren sem jellemezhetni kiválólag megelőző természetével. Tűznek, víznek,
sáskának, filloxérának, hernyónak, marhavésznek pusztításait nemcsak megelőzni,
de elnyomni, a beomlások, robbanásoknál elszerencsétlenedetteket gondozni, a
halászati, vadászati, közcsend és közillemi tilalmak áthágóit meg is kell
akadályozni.
De jellemző a közigazgatási rendőrségre,
hogy feladatainak megoldására diszkrécionárius kényszerhatalma van az egyéni
szabadsággal szemben, különösen pedig, hogy állandó Őrködésre, kezdeményezésre,
önálló új állapotok létesítésére hivatott s a társadalmi összműködésben más társadalmi elemekhez
hasonló működést fejthet ki. így rögtöni baleset, árvíz, 1űz, marhavész esetén,
valakinek a tömeg részéről megtámadásakor, ismeretlen egyén eltemetésekor. A
jellemző itt nyilván az, hogy a rendőrség új állapotokat létesíthet a magánosok
helyett, hogy velők egészen egyenlő tevékenységet foghat, tüzet olt, roskadozó
épületet megtámaszt, beteget fölszed, temet, talált gyermeket táplál stb.,
szóval a magánosok működését kiegészíti, kipótolja, hogy a társadalmi rendnek
szokásos folyása fennmaradjon, szóval a társadalmi rend föltételeit állítja
helyre.
A közigazgatási rendőrségnek az a része,
amely az elemi erők elleni küzdelemből áll, mint a tűz, a víz, a robbanások,
beomlások, vadállatok elleni védekezés, hasonló érzést van hivatva biztosítani,
csakhogy a természet irányában, mint aminőt a biztonsági rendészet a jogellenes
törekvések irányában s így sorozzák a biztonsági rendészet
körébe az elemi bajok elleni védelmet, annál is inkább, mert az emberek bűntevő
törekvései s
az elemi erők pusztításai a
legáltalánosabbak s szervezetileg is legcélszerűbb a
küzdelmet a jogellenes s az elemi erők ellen összekapcsolni,
míg a mezőgazdaság, az ipar, a közlekedés, a bányarendészet az illető külön
közigazgatási ághoz marad kapcsolva.
A biztonsági rendészet tehát a legtöbb
államban nemcsak a jogrendellenes cselekedeteknek,
hanem az elemi erőknek rendészetét is magában foglalja.
A rendőri működés határai.
A rendőri működés természetének konkrét
meghatározása − az eddigieken kívül − csak úgy lehetséges, ha a
közrendet valami látható jellel el bírjuk határolni; mert a rendőri működésnek
nyilván határt szab a közrend.
A rendőri működés az állam és a
társadalom rendjének előfeltételeiről való gondoskodásban állván, amennyiben
ezek az emberek szabad magatartásától vagy a természeti erők hatalmától
függnek, − a rendőri működésnek határa, amelyet nem szabad átlépnie,
magában az állam és társadalom állandó rendjében rejlik. Mivel pedig e rendet,
vagyis az emberek működését és javaik elosztását, élvezhetését, láthatólag és
tárgyilagosan a jog határozza meg, anélkül, hogy a jogrenddel egy lenne, a
rendőri működésnek határát először is a jogrend képezi, amelyet a rendőrség át
nem léphet, s amely által vont körön belül fejtheti
csak ki tevékenységét.
Az állam és társadalom célja, amennyiben
a jog annak valamely kívánalmát nem szabatosította, nem nyújt a rendőrségnek
alapot, hogy reá támaszkodva, az állami vagy társadalmi célnak a jog által
kifejezett valamely részével magát ellentétbe helyezze s nevökben a jogrendet mellőzze. A rendőrség nem helyezkedhetik a jog
fölé.
A rendőri működés ily elhatárolásának
szükségképi előzménye az állam és a társadalom rendjének tárgyilagos jog általi
szabályozása, szóval a köz- és magánéletnek tárgyilagos jogszabályok
alárendelése.
A köz- és magánélet jogi rendezése
azonban, minthogy a rendőri működés is közéleti működés, magában
foglalja a rendőri működés jogi rendezését is. Ügy látszik ennélfogva, mintha a
rendőri működés határát nem lehetne a jogrendben keresni, miután a rendőrség
működése is a jogrendnek kiegészítő része s így a jog önmagának nem lehet határa, nem választhatja szét a rendőri
és a nem-rendőri életjelenségeket. Úgy látszik, a rendőri működésnek a jog csak
úgy képezhetné határát, ha a rendőrség nem állana a tárgyilagos jog alatt.
Csakugyan a rendőri működés másként is
van a jognak alávetve, mint a többi köz- és magánéleti jelenségek, van különös
rendőri jog. A nem-rendőri viszonyokat a jog egész tartalmúkra nézve objektív
szabályok alá helyezi, a rendőri tevékenységnek ellenben csak külső határait
írja körül, amelyeken belül a rendőrségnek szabad méltatása van.
Vajjon a rendőrségnek fenntebb adott
fogalma nyújt-e e-lég támpontot arra, hogy a szoros jogrendnek s a rendőrségre vonatkozó különös jogrendnek területeit
elvileg kijelölni lehessen? A rendőrség fenntebbi fogalma az emberi erők
felosztásának szükségén alapszik.
Minden nemzet kétfelé osztja erőit, azok
főrészét céljainak egyenes megvalósítására fordítja, a másik kisebb részét
egyenesen nem céljai megvalósítására, hanem maguknak a működő erőknek
fenntartására, megóvására alkalmazza. így a nemzeti erők egyenesen a nemzet
céljaira működnek, midőn p. o. a nemzet országló minőségben sereget tart, jogot
alkot, iskolákat, közgazdasági intézményeket létesít, vagy midőn társadalmi
minőségében az egyesek szabad munkájával mezőgazdaságot, ipart, tudományt űz,
ezek áhítatával, hite fenntartására, egyházzá alakul. Ellenben a nemzeti erők
másik része csak közvetve szolgál a nemzeti célok elérésére, mert feladatuk
abból áll. hogy a nemzet országló tevékenységét s az egyesek társadalmi munkáját óvják, lehetségessé tegyék.
A nemzet annyit bír törekvéseiből
megvalósítani, amennyihez ereje van s amennyire
alkatelemeinek erőit arányosan elosztani, összefoglalni, működtetni bírja.
A nemzetnek azokat az erőit, melyek
egyenesen az államcélra irányulnak, pozitív munkára hivatottak, nem pótolhatják
a rendőri óvó, előfeltételt teremtő működésre kijelölt erők. Semmiféle
rendőrség meg nem óvhat oly alkotmányt, amelynek működő erői képtelenek a
nemzeti szükségletek kielégítésére, fenn nem tarthat olyan társadalmi rendet,
amelynek vezető, a gazdasági és szellemi javak birtokában levő elemei gátul
szolgálnak a társadalom többi tagjainak szükségleteik tekintetében. Képtelen
alkotmányt, embertelen büntetőjogot, helytelen birtokmegosztást, oktalan vám-,
iparrendszert se fejedelmek, se parlamentek nem bírnak rendőri eszközökkel
fenntartani.
A jogrend körébe mindaz tartozik tehát,
ami az állami és társadalmi rend állandó alkotó elemeit, ezeknek direkt emberi
célok létesítésére vonatkozó működését, pozitív javait illeti, a rendőrség
jogrendjének körébe pedig csak az, ami az állami és társadalmi rendre csak a
körülmények szerint különböző, változó előfeltétel jellegével bír.
A rendőrség működésének határát
ennélfogva a jogrend alkotja.
A jogrend ekként az emberi életnek
állandó, egyúttal legmagasabb külső szabálya. A jogrendben a rendőrség
jogrendje egy különös, a közrend előfeltételeinek meghatározására vonatkozó, alárendelt
jogvidék.
De azért is szükségképen a jogrend a
rendőri működésnek a határa, mert a jogrendben a megállapodott, mondhatni
tárgyilagossá vált ész, a rendőrség részleges jogrendjében pedig az esetről
esetre változó, alanyi belátás, a diszkrécionális méltatás uralkodik.
Ebből folyólag a rendőrség, még ha a
kormány kezeli is, nem lehet jogalkotó vagy jogváltoztató hatalom, s hatáskörét eszközeit a jogalkotó hatalomtól nyeri,
akár egyenesen olyképen, hogy a jogalkotó hatalom állapítja meg, melyek a közrend
előfeltételei s mily eszközök használhatók az
előfeltételek létrehozására, akár közvetve, midőn a jogalkotó hatalom a
rendőrséget a közrend bizonyos feltételei tekintetében szabályalkotó,
büntetéseket statuáló hatalommal ruházza fel, avagy szabályalkotó hatalom
engedélyezése nélkül megengedi neki, hogy esetről esetre kisebb, néhány
koronányi bírsággal, vagy néhány napi elzárással fenyegethessen, illetőleg
ilyen büntetéseket kiróhasson.
Bármennyire a törvényhozás körébe
vonassék is azonban a rendőri működés szabályozása, a törvényhozó hatalom mégis
csonka fog mindig maradni a rendőri működés tartalmára nézve.
Nevezetesen szabályozása a legtöbbször
csak annak körülírására terjedhet ki, mi tartozik a rendőri működés körébe,
minő eszközöket használhat, minő, mekkora egyenes kényszert vagy büntetéseket
alkalmazhat, de a legtöbbször a törvény nem írhatja körül a tényállást, amely a
kényszer vagy a büntetés alkalmazásának szükségképi előzménye.
A tényállás meghatározása, mely a közrend
feltételének tekintetik, akár általános szabály útján, akár egyes esetre
vonatkozó intézkedéssel, az esetek igen nagy részében a kormányt, illetőleg az
egyes rendőri hatóságot fogja illetni. A kihágásokról szóló büntetőtörvényünk
telve van oly büntetésekkel, amelyeknek előzménye, a kihágás tényálladéka a
kormány vagy a törvényhatóságok szabályrendeletén alapszik, amelyeknek
szükségességét, vagy célszerűségét a bíróság (1879: XL. t.-c. 10. §-a) bírálat tárgyává sem teheti. P. o. minő
zászló, jelvény jelent ellenséges irányzatot az állam és intézményei iránt (36.
§), minő gép, mozdony, vaspálya veszélyes az életbiztonság, az egészség
szempontjából, (111. §) rendeletileg állapíttatik meg. De nemcsak rendelet,
hanem egyes hatósági intézkedés is megállapíthatja a kihágást, p. o. csoportosulás
(42., 78. §), roskadozó épület (117. §) esetében. A vaspályákra nézve a
biztonság szempontjából szükséges előfeltételeknek, tehát a rendőri kihágásnak
megállapítását (112. §) úgy rendelet, mint intézkedés által lehetségesnek
nyilvánítja, midőn így szól: Aki vaspályán … a biztonság szempontjából kiadott
rendeletet vagy intézkedést … megszegi.
A rendőrség ekként önálló hatalommá
válik, amely a közrendnek a jog által nem szabályozott tényezőit, erőit
irányítja a közrendnek a jogrenden túl fekvő terére lép.
A rendőri működés határaira nézve az
alapelvek a következőkben foglalhatók össze.
A rendőri működés természete kívánja, 1)
hogy törvényhozó, szabályozó hatalma a legszűkebb körre szorítassék, különösen
pedig, hogy hatáskört szabályozó hatalma ne legyen.
Ebből folyik, 2) hogy a közrendnek csak
kiegészítője lehet, annak és tényezőinek helyére nem léphet, azok működését át
nem veheti, csakis kivételesen és időleg pótolhatja (mikor és mennyiben? külön
és részleges tárgyalást kíván); 3) hogy a rendőri működést meg kell előznie,
vagy követnie az elsődleges állami vagy társadalmi működésnek; 4) hogy rendőri
működéssel, járulékos, előfeltélelszerű természeténél fogva, egymagában
semmiféle állami vagy társadalmi szükségletet kielégíteni nem lehet.
Ahol a rendőri működésnek ezek a határai
meg nem tar-tatnak, ott először is az egész jogrend s így a közrend, amennyiben a jogrenden alapszik, bizonytalanná válik.
Másodszor járulékos természete magyarázza sikertelenségét, ha pusztán rendőri
működés által törekszenek a közrend bajait orvosolni. Ahol magának a közrendnek
tényezői hibásak, ahol a munka és a javak megoszlása helytelen, ahol tehát csak
az állami és társadalmi ható erőknek változtatása, más érvényesülése által
lehet segíteni, ott a járulékos rendőri eszközök nem segíthetnek.
A rendőri működés határainak e
kijelölése, kiegészítő, járulékos természetének megállapítása azonban nem
jelenti a rendőrség kicsinylését.
A rendőri működés a közrend
előfeltételeinek előállításában állván, nyilván ép oly szükséges, mint a közrend
maga. Igaz ereje csak kiegészítő, óvó, időleg védő, csillapító, nem orvosló.
Ahol azonban a közrend tényezői gyors ténykedésre képtelenek, ahol a közrend
időleg a maga erejéből fennállani nem tud, ahol bajait rögtön orvosolni nem
lehet, ott a rendőri működésnek a becse nem kisebb, mint az állami és
társadalmi tényezők pozitív, alkotó munkájának.
A bíró működése p. o. nehézkes, a rendőr
egészíti ki, a munkaadó és a munkások egyenetlenségéből munkaszünet áll be, a
rendőrség a legkülönbözőbb eszközökkel gátolja meg, hogy az egyenetlenség a
társadalmi rend felbontására, erőszakosságra vezessen. A törvényhozó p. o. nem
bír az alkotandó törvényekre nézve azonnal megállapodni, a rendőr biztosítja
munkássága szabadságát a reformot várók türelmetlensége ellen.
A rendőrség szerepe ilyen nagy politikai
vagy társadalmi válságok alkalmával, alkotmányreformok, felekezeti,
nemzetiségi, szociális izgalmak idejében, időleges rendszabályai, (statárium,
kivételes állapot) mutatják egyúttal, mennyire helytelen a közrendet csak a
törvények által megállapított renddel azonosítani.
A rendőri működés különleges eszközei.
A rendőri működés természetét végül
leginkább az eszközök világítják meg, amelyekkel feladatát betölti; ami
természetes, mert minden összetettebb dolog vagy cél az eszközei által az, ami.
A lámpa s célja: a világítás, az olaj, a gáz, az izzófény s a hozzá szükséges többi rész által lesz ilyen, vagy
amolyan.
A rendőrség természetét sem lehet csak
céljából, eszközeinek mellőzése nélkül teljesen meghatározni. Mert ha céljának
helyes kijelölése által a többi emberi erőkifejtésektől el is tudjuk
különíteni, teljes jelentőségét, konkrét, gyakorlati fontosságát csak eszközei
magyarázzák meg.
így a rendőrség célját a közrend
feltételeinek megteremtésébe, nem pedig, mint az elméletek nagy része a
veszélyek leküzdésébe helyezve, kikerüljük azt az ellenmondást, amelybe a
veszélyelmélet jut, midőn a nem jogsértő, hanem a súlyosabb veszélyeztető
tényeket is bűntényekké tenni kénytelen, avagy midőn a rossz törvények
fenntartásából, a polgárok képzésének elhanyagolásából, a vallástalanság,
erkölcstelenségből eredhető veszélyekre való tekintettel magát a jó
törvényhozást, az iskoláztatást, a hit és erkölcs ápolását következetesen
rendőri működésnek kellene mondani.
A közigazgatástan német nagymestere,
Stein Lőrinc s a nyomán indult német elmélet sem
kerülhették ki a következetlenségeket.[11]
Csakugyan az eszközök megjelölése nélkül,
melyekkel a közrend feltétele előállíttatnak, a rendőri működésnek az életben
legfontosabb, az emberi szabadságra, jólétre leginkább kiható eleme
mellőztetik.
Telekkönyv, keresk. cégjegyzék, elítéltek
lajstroma, anyakönyv, községi bejelentési intézet is rendőri természetű
intézmények, mert a közrend előfeltételeit adják, ép így rendőri természetű a
felhívási per, a biztosítási végrehajtás ítélet előtt, az építési szabály, mely
a tűz kiütésének meggátlására céloz, az utcák, a közlekedési utakon támadt
gödrök megvilágítása, bizonyos iskolapadok, gyári üzemmódok életbeléptetése.
Mégis e felsorolt rendőri természetű
intézményekben, rendszabályokban hiányzik az, ami a rendőri működésnek
legsajátosabb eleme, ami ezt a szabadság szempontjából annyira aggályossá, a
többi emberi szükségletek tekintetében annyira nélkülözhetetlenné teszi.
Hiányzik az, ami a rendőri tevékenységet a jogalkotó hatalom alól kivonja s az államban mintegy jog, törvény fölött állóvá leszi.[12]
Csak utóbbi esetben lehet szó
rendzavarásról, az előbbi esetekben engedetlenségről a rend feltételeinek
teljesítésében.
A közrendnek ugyanis kétféle föltétele van, viszonylagos és abszolút.
A viszonylagos föltételek csak megkönnyítik a közrend fenntartását, az abszolút
föltételek nélkül nincs közrend. Anyakönyvek, telekkönyvek nélkül évezredeken
át élt az emberiség, s fenntartotta a jogrendet.
Kereskedelmi cégjegyzékek ma sem léteznek Angliában, Franciaországban,
Olaszországban s a kereskedelmi jogrend fennáll.
Mindezen intézmények a jogrendnek csak viszonylagos föltételei, megkönnyítik
fenntartását.
Abszolút föltétel ellenben, hogy a
közrend fenntartásának tényezői, a közrend, az emberi javak bizonyos állapota
ne zavartassanak, rendellenesség ne történjék.
A rend abszolút föltétele a zavarástól
való tartózkodás; mert minden zavarás, a legkisebb is, egy helyen, egyidőre
megbontja a rendet, ellenben a viszonylagos föltétel elmaradása még nem. A
születést, a halált, a tulajdont, a házasságot rendőri jellegű intézmények
nélkül is lehet bizonyítani s a jogrendet
fenntartani.
A rendőri működés természetellenesen
megszoríttatik, ha a zavarás meggátlásába helyeztetik, s a pozitív közreműködés, pozitív szolgáltatás a rendőrinek köréből
kizáratik, avagy a legmesterkéltebb magyarázatokra van szükség.
A rendőri működésnek ez eleme: 1) az
emberi élet, állami, úgy mint társadalmi élet folyásának, e folyamat minden
mozzanatának szakadatlan szemmeltartása, kivéve ami az egyén, a család, a ház,
a levél megközelíthetetlen szentélyében történik; 2) az alanyi belátás, a
diszkrécionárius hatalom minden rendőri közegnél vagy legalább is minden
rendőri hatóságnál annak megtételére, amit a közrend előfeltételének tart.
Az állandó őrködés és diszkrécionárius
hatalom teszik a rendőri működésnek legsajátosabb eszközeit.[13]
Az őrködésnek számtalan módja és közege
nélkül teljes lehetetlen az élet, a diszkrécionánus hatalom nélkül, merev
szabályok uralma alatt pedig nehézkessé, gyámoltalanná válik.
Kiegészíti e két alapelemet a
kényszerhatalom, különösen annak legmagasabb foka, a karhatalom, s adja meg a rendőri működésnek teljes erejét, a
személyes szabadságot fenyegető természeté!.
A diszkrécionárius kényszerhatalommal
ugyanis a legkisebb rendőri közeg is fel van ruházva, s azt alanyi belátásának fogyatékosságánál fogva a legjog- és
oktalanabbul használhatja s ellene szegülni
fizikailag, de legtöbbször jogilag is lehetetlen lesz.
Egészen téves azonban a rendőri működés
jellemző elemét, akár külön-külön, akár együttvéve, a kényszerhatalommal való
intézés jogába és az egyéni szabadság korlátoztatásába helyezni,
A karhatalom ugyanis minden hatósággal
felruházott közigazgatási szervet megillet: a bírói, a katonai, a pénzügyi
hatóság rendelkezik karhatalommal, hasonlóképen a nem rendőri közigazgatás a
maga határozatait, intézkedéseit karhatalommal foganatosíthatja, kisajátít,
himlőt olt, iskolába kényszeríti az elemi tanulót, megállapítja a községi földek
művelési, legeltetési módját, részint a közigazgatási szabályokban a polgárokra
rótt konkrét kötelességek alapján, részint általános kötelességénél és a
közérdeknél fogva, mint a kisajátítás esetében.
Az egyéni szabadság megszorítása szintén
nem jellemző a rendőri működésre. A közigazgatás, nagy részében, az egyéni
szabadság megszorításával képzelhető csak. Ki fogja azonban az ügyvédi, az
orvosi hivatásnak, az ipar egyes ágainak csak bizonyos személyek általi
gyakorolhatását, kötelező mértéknek, törvényes pénznek létesítését és
használhatását, iparosoknak, kereskedőknek kötelezőleg megszabott tartozását
bizonyos testületekbe rendőri természetűnek minősíteni.
Az egyéni szabadságnak ezen megszorításai
nem azért nem rendőriek, mert a legfőbb jogalkotó hatalom létesítette, de
tartalmilag sera. E megszorítások az emberi
összeműködésnek módjait, magát a társadalmi rendet létesítik, nem annak
őrségét, védelmét.
A rendőrségnek az az elmélete, amely
annak jellemző vonását az egyéni szabadság megszorításába helyezi
kényszerhatalommal,[14]
abból a föltevésből indul ki, hogy rendőri jellegű ténykedést csak a
közigazgatás végez; másodszor, hogy az egyéni szabadságnak csak praeter legem
megszorításairól lehet szó a rendőri működésben.
Az első föltevéssel azonban szemben áll a
tény, hogy rendőri tartalmú szabályokat a törvényhozó hatalom is állíthat, ha
tehát az egyéni szabadságnak megszorítása kényszerhatalommal rendőri
természetű, úgy minden törvény rendőri, − avagy egy pozitív jogrend alapjára
helyezkedve, minden új törvény, mely az eddig, egyéni
szabadsága bizonyos részében nem korlátolt polgárt valamitől eltiltja vagy
valamire kötelezi: rendőri törvény lenne, p. o. a dohánytermesztést eltiltó, vagy a tűzoltó-szolgálatra,
a betegsegélyző-pénztárba lépésre kötelező törvény. Kell tehát a rendőri
jellegben az egyéni szabadság megszorításán kívül más jegynek is lenni.
A második föltevés ugyan igaz, hogy az
egyéni szabadságnak közigazgatási megszorítása csak praeter legem történhetik,
de azért annak nem minden megszorítása lesz rendőri természetű, mely nem a
törvényhozótól, hanem a közigazgatástól származik.
Amennyiben t. i. közigazgatás alatt a
szabályalkotást is értik, vagyis nem tesznek különbséget kormányzó és igazgató
hatalom között, nyilvánvaló, hogy a törvényhozás felhatalmazása alapján, avagy
a kormánynak saját jogán kiadott törvénypótló rendeletekkel, az önkormányzati
testek szabályrendeleteivel az egyéni szabadságot nemcsak rendőri, hanem más
célból is meg lehet szorítani.
Az építési szabályrendeleteknek szépészeti
megszorításai, a járdák fenntartására vonatkozó kötelességek, a
vásárrendtartásnak sok határozmánya stb., az egyéni szabadság korlátozásai a
nélkül, hogy rendőri természetűek lennének, mert a közrendre magára, nem
megóvására, nem feltételeire vonatkoznak. Hogy ezen határozmányok
kényszerhatalommaí foganatosíthatók, ép úgy nem teszi őket rendőrivé, mint az
adóvégrehajtás, a kisajátítás nem lesz rendőri jellegűvé a karhatalmi
végrehajtás által.
A közhatalomnak az egyéni szabadságot
kényszerhatalommal a törvényeken, szabályokon felül megszorító tényei lesznek
teljes rendőri jellegűek, amelyek azonkívül, hogy a közrendnek előfeltételül
szolgálnak, egyszersmind egyes, konkrét esetekre vonatkoznak.
Tiszta rendőri természetű számos
intézkedés, melyet a büntető perrendtartás a bűncselekmények nyomozása és
vizsgálata érdekében a hatóságoknak enged.
Különösen az előzetes letartóztatás. A
bprdts. 141. §-ának 2. pontjában megengedtetik többi között az előzetes letartóztatás akkor is, ha „az alkalmazandó
büntetésnek előrelátható nagyságánál
fogva alaposan lehet
tartani”, hogy az esetleg; legjobb hírű személy megszökik.
Itt az illető hatóságnak az alanyi
felfogása dönt teljesen az egyéni szabadságnak egy bizonyos esetben szükséges,
legsúlyosabb megszorításáról. Arra nézve ugyanis szabályt felállítani, hogy
mikor tartani „a büntetés előrelátható nagyságánál fogva” alaposan a szökéstől,
lehetetlen s
az az esetnek legkonkrétebb viszonyaitól
függ, amelyeknek mérlegelése és eldöntése az intézkedésre hivatott hatóság alanyi
belátására, helyes kitalálására bízatik.
A rendőri jelleg tehát abban a mértékben
domborodik ki, amint az államhatalomnak új, váratlan, különösen pedig egyes
konkrét, személyi körülményekkel kell számolnia, mert ezekre nézve általános
szabályok nem alkothatók s a közérzület
méltán tekinti rendőriének különösen azokat a közhatósági tényeket, melyek
kivételesek, egyes ellen irányulnak, az intéző közeg alanyi belátásától,
döntésétől függnek. Mivel pedig a bűntettesek kinyomozása s a bíróság elé állíttatása végett ily hatósági
intézkedések elkerülhetetlenek, a rendőri tény tipikus esetének a közfelfogás
bűntett miatti előzetes letartóztatást veszi.
Nem az egyéni szabadságnak
kényszerhatalommal való korlátozása tehát, hanem ha az egyszersmind
diszkrécionárius módon történhetik, adja meg valami ténynek rendőri
természetét. Ha a célt nem tekintjük, melyet valamely tény elérni akar és a
kényszerhatalmat, mely fölölt a rendőrség rendelkezik, a diszkrécionárius
hatalom a rendőrivel egyértelmű lesz az önkénynek kisebb nagyobb foka által,
amely mindenikben foglaltatik. Valakinek értelmi, erkölcsi minősültsége fölött
dönteni, ha nem a képesség vagy képtelenségnek végletei állnak a döntő-előtt,
mennyiben fog beválni egy ki nem próbált termelési mód bizonyos vidéken? ép oly
diszkrécionárius eldöntést kíván, mint a rendőri intézkedések.
A rendőri jelleg meghatározásához aziránt
szükséges tehát tisztába jönni, miben áll a diszkrécionárius hatalom? A
diszkrécionárius hatalom természete legjobban kitűnik, ha azt a joggal szembeállítjuk.
A jog az államnak értelmi megfontoláson,
hasznossági, erkölcsi érzeten nyugvó állandó akarata, mely a saját és tagjainak
életét mint legfőbb szabály mindaddig irányozza, amíg az állam értelmi meggyőződése, erkölcsi, hasznossági érzete annyira meg nem változik, hogy
akaratát, általában meg nem változtatja, át nem alakítja.
A diszkrécionárius hatalom ellenben az
államnak nem szoros értelmi megfontoláson, világos hasznosságon, kétségtelen
erkölcsi követelményen, különösen pedig nem kétségtelen tényeken nyugvó, hanem
felmerült különös helyzet kényszere folytán a homályos közérdekből, államcélból
következtetett, valószínűségekre alapított hozzávetőleges, esetről-esetre
különböző és rögtönzött akarata.
A tények bizonytalansága, a bekövetkező
hatások kiszámíthatatlansága teszik különösen szükségessé a diszkrécionárius
akaratot. Ténybeli és hatásbeli valószínűségek alapján is kell határozni és
cselekedni.
Az állam ilyen rögtönzött, hozzávetőleges
akarat nélkül el nem lehet. Az élet nem ugyanazon jelenségeknek és nem egyforma
módoni ismétlődése. Az életnek váratlan, sajátságos, különös, nemükben egyetlen
dolgai, személyei, fordulatai vannak.
Emberi erőt meghaladó feladat az élet
összes eshetőségeire előzetesen, biztos erkölcsi, hasznossági szabályokat
feállítani. Az állam sem képes erre életének bizonyos köreiben. így a külügyekben
főleg. De belügyeiben is számos téren oly bonyolultak a viszonyok, hogy azokat
előre elvont szabállyal rendezni annyit jelentene, mint az élet való
szükségleteinek kielégítése helyett egy elvont, képzelt szükségletnek,
sablonnak eleget tenni. Mikor legyen helye kegyelmezésnek, minő legyen egy
vasút iránya, minő képességei legyenek egy vállalkozónak? ilyen és hasonló
kérdések esnek e körbe.
Leginkább kiszámíthatlanok azonban a
mindennapi életnek ezerszeres változatai, az emberi gonosz szándék, könnyelműség,
a szabadon hagyott ember ötletei, a természeti erők váratlan kitörései által
keletkező helyzetek, amelyekkel szemben az államnak rögtön állást kell
foglalnia és pedig azon a helyen, abban az időben s azon különleges körülmények szerint, amelyek között e helyzetek
előállottak.
A törvényhozó hatalom a maga körébe
vonhatja ugyan az oly szabályozhatlan ügyekben az esetről-esetre való
akaratelhatározást, amelyek az államot egészben, egyszerre érintik, alkothat
egyes esetekre törvényeket. Helyes-e ez? más kérdés.
Képtelen azonban területének minden
vidékére, minden községére nézve az ott számtalan egyéni változatban mutatkozó
ily helyzetekkel megküzdeni.
Ebből a lehetetlenségből származik a
közigazgatásnak rendőri hatalma is, úgy a rendeletalkotó, mint az intéző
rendőri hatalom. A törvényhozó hatalom részint rendőri
büntetőtörvénykönyveiben, részint külön törvényekben arra szorítkozik, hogy az
országban meglehetősen egyforma rendőri érdekű ténykörülményeket, helyzeteket
kiemelje s azokban a gyakorolható kényszerhatalom eszközeit
(pénzbüntetés, elzárás, rendőri direkt kényszer) meghatározza, a rendőri
beavatkozás előzményének, a kihágás tényálladékának meghatározását azonban az
országos vagy a helyi kormányzatra bízza.
A törvény állandóságával,
általánosságával ellenkezik, hogy kivételes, egyéni, változó ténykörülményeket
a maga szabályozási körébe vonjon.
Amíg a közrend csak akkor biztos, ha
állandó jogszabályokon, állandó értelmi, erkölcsi erőkön, állandó és általános
érdekeken alapszik, addig előfeltételei folyton változnak, egyéniek, sokfélék.
Ha a nemzet közrendjének ez
előfeltételeit biztosítani kívánja, erre a célra mozgékony, változó, mindenütt
ügyelő, folyton jelenlevő akarattal kell bírnia, amely a legsajátságosabb,
különös ténykörülményeket, váratlan eseményeket, kivételes, időleges
követelményeket méltatni, hiányzó rendes erkölcsi erőket p. o. nemzeti érzület
(kih. btk. 36. §.), jogérzet (kih. btk. 39. §.), szeméremérzet tekintetében
pótolni tud, szóval diszkrécionárius közhatalommal rendelkezik.
A rendőrség legsajátabb eszközei ezek
szerint az állandó őrködésben és az egyéni szabadságnak diszkrécionárius
hatalommal való korlátozásában állanak.
Magas vagy politikai rendőrség.
A diszkrécionárius hatalom különösen a politikai
rendőrségben nyilatkozik. A rendőrségnek az a feladata, amely az államnak vagy
a társadalomnak egészbeni biztonságával foglalkozik és legfőképen a
tömegjelenségek ellen irányul: magas rendőrségnek, politikai rendőrségnek
neveztetik.
A politikai rendőrség gyakorlatilag a
rendőri működésnek legfontosabb, de egyúttal az az ága is, amelyben a rendőrség
természete iránt való eligazodás magára az alkotmány egészére kihatással van.
A rendőrség természetét a fennebbiekben,
főleg diszkrécionárius hatalma által láttuk jellemezve.
Ha feladatát, a közrend előfeltételei
biztosítását diszkrécionárius hatalommal végezheti, közel fekszik a politikai,
a magas rendőrségre a kísértés, hogy magát honmentőnek, állammentőnek tekintse
és a diszkrécionárius hatalomnak különös eszközeit igényelje.
Annál is inkább, mert az állam és
társadalom rendjének rögtönös, közvetlen fel forgatására csak tömegeknek van
ereje, a tömegjelenségekkel szemben pedig csakugyan más eszközökre van szükség,
mint a büntető szándékú egyessel foglalkozó köz-rendészetnek.
Változik-e diszkrécionárius hatalma,
midőn a közrend egész-beni védelmére van hívatva? Állanak-e a politikai, a
magas rendőrségre nézve is a rendőrség működésének határaira nézve fennebb
mondottak, névszerint, hogy határait a jogrend alkotja.
A rendőrség diszkrécionárius hatalma a
politikai rendőrség feladataiban tényleg a legnagyobb, itt áll be az az eset,
amidőn időleg a rendőrség lesz magának az állami és társadalmi rendnek s nem csupán feltételeinek fenntartója.
A politikai rendőrség ugyanis elmehet a
jogrend egy részének felfüggesztéséig is, midőn magát a társadalmi, az állami
rendet nem többé a jog, hanem a diszkrécionárius. fizikai halom s az ettől való félelem tartja fenn.
Innét a látszat, mintha a magas rendőri
működésnek, névszerint diszkrécionárius hatalmának a jogrend nem képezné
határát.
Ámde a jogrend maga számolhat rendkívüli
körülmények beállásával, melyekben a közrend tényezői, ú. m. a közhatalom rendes szervei, az egyesek szabad
ténykedése, továbbá a közönséges jog, valamint az egyesekben az érdekek kölcsönösségé,
az egyesek természetes súlya elégtelenek a közrend fenntartására.
A jogalkotó hatalom ily eshetőségekre
megállapíthatja mikor, mily esetekben, mily eszközökkel, az eljárás minő módja
szerint használhatja a rendőrség diszkrécionárius hatalmát a közrend egészbeni
fenntartása, biztosítása végett.
A politikai, magas rendőrség
diszkrécionárius hatalma sem kell tehát, hogy határtalan, a jog fölött álló
legyen s annak alanyi belátásra hagyott része a bekövetkezhető
eshetőségek, valószínűségek szabad mérlegelésénél tovább nem szabad terjednie.
A politikai rendőrség a maga működésében
ekként alap és közönséges törvények által megkötve, alkotmányos intézménnyé
válik s ha a
törvények az állam és társadalom
tényleges fennállását, a jogrend szentségét, az egyeseknek a közben is
megóvandó feltétlen értékességét és szabad érvényesülését kellőképen egybefűzni
bírják s a magas rendőrség hatalmának fokát, körét, módjait
ezeknek megfelelőleg határozzák meg, a magas rendőrség nemcsak formailag, hanem
belsőleg az emberi szabadságnak ép oly szükséges intézménye, mint a bíróság,
mint a vélemény, az egyesülési, a cselekvési, a személyes szabadság.
A magas rendőrséget ezen alkotmányos,
jogos értelméből kiforgatni nemcsak gyakorlatban lehet, ha kezelői a
diszkrécionárius hatalmat rosszhiszeműleg használják és az ellenőrzésökre
hivatott államfő, parlament e használatára rosszhiszeműleg szemet hunynak, az
eshetőségek, a valószínűségek mérlegelésében a legjózanabb és előrelátóbb
embernél is nélkülözhetlen szabadság helyett a vaktában, tetszés szerint dúló
önkényt szentesítik s a durva tévedéseket, sőt a
nyilvánvaló gonosz szándékot is felmentik. Ily gyakorlattól a nemzeteket semmi
nem óvhatja meg, ha hatalmának letéteményeseiben, államfőben és parlamentben az
igazérzet hiányzik.
De lehet a magas rendőrség értelmét
elvileg is meghamisítani, az által, ha a jog és a diszkrécionárius hatalom
működését az államban helytelenül állapítják meg, ami nem ritkán meg is
történik.
Magas rendőrség (haute police) alatt t. i. oly állami
működést értenek és tartanak igazoltnak, amely az állam üdve, java, megmentése
érdekében magát a közönséges jog, az alkotmány fölé helyezi s a jog által egyáltalán nem ismert eszközöket alkalmaz
főleg egyesek, de az állampolgárok kisebb nagyobb csoportja ellen is. így ha
valamely állam joga egyáltalán nem ismeri sem a törvényhozó hatalom útjáni
proszkripciót, sem bírói eljárás alapján a számkivetést nem ismeri, a
vagyonkobzást bírói eljárás nélkül szabadságvesztésre vagy épen halálra
ítélést, a kínvallatást, ha föl tétlennek ismeri a közigazgatással szemben a
levéltitkot, a bírósággal szemben a gyónási titkot, stb. mindazonáltal adott
alkalommal akár a törvényhozó, akár a végrehajtó hatalom ily eszközökhöz
folyamodik.
A magas rendőrségnek ilyen minden jog
fölé helyezett diszkrécionárius hatalma az állam üdvével, az állam az
alkotmányforma, a társadalmi rend fenntartásának szükségével hozatik
kapcsolatba.
Nyilvánvaló azonban, hogy az állam, ha a
diszkrécionárius hatalomnak ily mértékét elismeri, ezzel létalapját a
forradalom és államcsíny közös alapjára, az erőszakra fekteti.
Az állam, a nemzet üdve, az államforma, a
társadalmi rend igaz néha csak forradalom vagy államcsíny által létesíthető
vagy óvható meg, de sem a forradalom, sem az államcsíny az államnak
intézményévé nem tehető, mert mindegyik az állami tekintélynek, az állam
szellemi, erkölcsi fölényének, jogi alapjának tagadása, a nemzetnek a nyers
erőre állítása és biztosságának folytonos fenyegetése.
Már pedig a magas rendőrség abban az
értelemben, hogy állammentő, nemzetmentő feladatánál fogva szabad neki a
diszkrécionárius hatalmat a jog fölé helyezni, semmi egyéb mint az
államcsínyhez való jognak szentesítése, az állam életében örökössé, állandóvá
tétele. S ép ebben különbözik az ily hamis értelmű magas
rendőrség az ókori diktatúrától vagy az új világ alkotmányos államainak
kivételes állapotaitól (polgári vagy katonai ostrom állapotaitól).
A diktatúra lázongás esetében a különböző
szervektől gyakorolt összes államhatalomnak egy szervre ruházása volt s a többi szervek működésének felfüggesztése határozott
időre. Az újkori alkotmányos állam kivételes állapota pedig épen csak a
végrehajtó hatalom jogainak fokozása, de nem az összes államhatalomnak
reáruházása s még fokozott hatalmának is a jog
általi határolása.
A hamis értelemben vett magas rendőrség
ezzel szemben az állam részére állandóan igényli a hatalmat, hogy az államüdve,
a társadalom megmentése érdekében, akár törvényhozó akár végrehajtó hatalma
útján, magát önalkotta joga fölé helyezhesse, azaz cselekvéseiben fennálló
jogával ellenkező szabályt követhessen, visszaható erejű törvényeket hozhasson,
s törvényeit, bár maga a törvényhozó hatalom, egyesekre,
egyes csoportokra belső jogszerűség nélkül, az állam üdve érdekében tetszés
szerint felfüggeszthesse.
Ami az államnak jogos, magas rendőri
hatalma megkülönböztetését annak elfajulásától, torzképétől megnehezíti, abban
áll, hogy a jognak kritériumai formaiak, külsők s belső elemei ú. m. az értelmi megfontolás az erkölcsi helyesség, a
hasznosság a legkülönbözőbb alanyi megítélés alá esnek.
Különösen nehéz lesz e megkülönböztetés,
ha a magas rendőri rendszabályt a törvényhozó hatalom létesíti, mert ez esetben
a formai jogosság kétségtelen, a belső jogosság eldöntésére nézve pedig csak az
utókor illetékes. Vannak ugyan esetek, amidőn a formai jogosság mellett is első
tekintetre világos a visszaélés, ú. m. az állam diszkrécionárius hatalmának a
jog fölé helyezése, a törvényhozó ténynek államcsínyszerű jellege.
így az angol alkotmány ismeri a király és
a parlament együttes jogát, mely a mi országgyűléseink által is gyakorolt
proskribáláshoz hasonlít, hogy bárkit, ha távol van s bíróság elé nem állítható, a törvényalkotás szabályai szerint élet,
szabadság-, becsület- vagy vagyon-büntetésekkel sújthasson és pedig nem már
hozott, hanem az illetőre, pro re nata, hozandó szabályok szerint. (Bili of
attainder, of pains and penalties.) A parlamentnek
ez a formailag elismert joga nyilván az önkény tehetőségének szentesítése, a diszkrécionárius
hatalomnak a jog fölé helyezése, mert a jog alapelveivel (nulla poena sine lege), intézményeivel (bírói eljárás) ellenkezik és ha
a parlament e jogával él, az rendszerint államcsínyt burkol.
De a törvényhozó hatalom létesítette
magas rendőri szabály vagy intézkedés nem mindig viseli ennyire magán
államcsínyszerű jellegét, összeütközése a jog elveivel nem ily szembeötlő s mivel arra a törvényhozó hatalom formailag jogosult, a
tételes jog szempontjából való megállapításnál az állami diszkrécionárius
hatalomnak túlterjesztését nehéz lesz kimutatni.
Mi hozhat hát világosságot a magas
rendőrség értelmébe, mi által lehet az államnak magas rendőri hatalmát, az
igazságosság, a teljes, nemcsak formai, hanem belső jogosság alapjára fektetni,
a jognak, az állami, a társadalmi rendnek folyományává, azzal belső
kapcsolatúvá tenni?
Erre különösen a törvényhozó hatalom
létesítette magas rendőri szabályok, vagy egyes esetbeni intézkedések irányában
van szükség, mert arra, hogy a végrehajtó hatalomnak magas rendőri működése el
ne fajuljon, az alkotmány egészében, a törvényhozó hatalom jó szerkezetében, a
végrehajtó hatalom felelősségében van biztosíték.
A törvényhozó hatalom irányában az nyújt
biztosítékot, 1) ha maga nem tesz magas rendőri intézkedéseket egyes esetek,
időkre vonatkozólag, 2) ha szabályokat is csak annyiban alkot, amennyiben a
kivételes állapotok létesítésére vagy más magas rendőri intézkedésre okot
szolgáltató körülményeket általában meghatározza, a rendőrség eszközeit,
eljárási módjait, beavatkozása határait általában körülírja,[15]
3) ha szabályai általánosak, mindenkire kiterjedők, nem egyesek, osztályok
ellen irányulnak.
Ilyen módon a legfőbb jogalkotó hatalom
is korlátozza önmagát a rendőri diszkrécionárius hatalom gyakorlásában, a-mi
lényegesen csökkenti a diszkrécionárius hatalom félelmességét, a jogrendet
zavarni bíró erejét.
Erős biztosíték rejlik abban, 4) ha a
politikai rendőrség legerősebb, legdiszkrécionáriusabb eszköze, a kivételes
állapot létesítése élesen elhatároltatik a rendes jogállapottól, kezdetének és
megszűnésének különös megjelölése, kihirdetése által. Ezt a biztosítékot már a
római alkotmány ismerte, midőn a diktatúrát a jog uralmától életbeléptetésének
módja által úgy megkülönböztette. Erre céloznak egyes újabbkori alkotmányok,
midőn a hadi állapotnak, továbbá
az angoloknál szokásos Habeas corpus törvény felfüggesztésének, a francia alkotmányfejlés
szülte polgári ostromállapotnak, avagy nálunk a statáriumnak életbeléptetését,
megszűnését különös módon hirdetik, ez által annak lényeges különbségét a
közönséges jogállapottól feltűnővé teszik. Az ily magas rendőri rendszabálynak
ilyetén módon való életbeléptetése ugyanis azt jelzi, hogy abban az állam a
diszkrécionárius hatalomnak időleg fölényt enged a jog szokott szabályai
fölött, hogy tehát a törvényhozó hatalomnak ezen kivételes állapotokon kívül,
más rendes állapotok közt diszkrécionárius hatalmat kifejtenie nem szabad.
De vajjon a politikai rendőrség
működésének ilyen szabályozása nem fosztja-e meg azt a hatékonyságtól,
sikerességtől? Bír-e az egyes események kiszámíthatlan esélyeihez
alkalmazkodni? Nem szűnik-e meg diszkrécionárius hatalma egészen?
Diszkrécionárius hatalma egészen csak a
tekintetben szűnik meg, hogy hatalmát a jogrendnek csak bizonyos részeire
terjesztheti ki, ellenben annak más
részei p. o. a parlament összetételére, működésére vonatkozók
érinthetetlenek, hogy eljárásainak a jog által meghatározott módjait, eszközeit
meg nem változtathatja.
Ellenben megmarad diszkrécionárius
hatalma annak megítélésében, mikor jött el az ideje, a szüksége a magas rendőri
rendszabályok alkalmazásának, különösen a kivételes állapotok
életbeléptetésének? Erre nézve a rendőrségtől nem követelhetni, hogy
rendszabályainak szükségességét exakt bizonyossággal igazolja, hanem csak hogy
valószínűvé tegye. Megmarad diszkrécionárius hatalma annak megítélésében is,
minő eszközök arányosak a veszély nagyságával, amelyet leküzdeni kell?
Szóval a politikai rendőrség, csak úgy,
mint a közrendészet, a legszabadabb államban sem nélkülözhet nagyfokú
diszkrécionárius hatalmat. Az alkotmányos, a szabad államnak is megvan a maga
politikai rendőrsége, bár egészen más jogkörrel, más eszközökkel van
felruházva, mint a nem szabad államoké.
A politikai rendőrségnek diszkrécionárius
hatalma különösen az alkotmányi és társadalmi reformok tekintetében határozandó
meg. Nevezetesen mit kelljen az állam és
társadalom egészbeni rendjének feltételéül tekinteni?
A rendnek, mint valami holt, nyugvó
állapotnak hamis képzeletéből az látszik következni, hogy minden törekvés, mely
az állam és társadalom rendjének átalakítására irányul, ha nem a törvényes
hatalmaktól indul ki, okvetlen megakadályozandó. Minden változtatás a közrenden
a politikai vagy társadalmi elemeknek más elhelyezését jelenti, aminek úgy előkészítése,
mint véghezvitele a rendnek megbomlását is okozhatja. Ebből ered az
alkotmányok, a társadalmi rend változhatlanságának hamis tana. Mert
nyilvánvaló, hogy a változó szükségletek más közrendet kívánnak. Ennélfogva a
közrend változhatlansága helyett az a tan emelkedik uralomra, hogy a
változtatásra való törekvés csak a jogosultak kis körére szorítandó. Mert, így
okoskodnak, ha a döntő tényezőktől (fejedelem, törvényhozó test.), különböző
forrásból, a választóktól, vagy választó joggal nem is bíró polgároktól is
származhatnék, e döntésre nem jogosult elemek amazok szabad működésére zavaró,
megfélemítő hatást gyakorolhatnának.
Mivel pedig a rendőrség arra hivatott,
hogy az állami rend döntő tényezőinek szabad működését tényleg biztosítsa, a
rendőrség belátására kell bízni, megtűr-e és mennyiben ily törekvéseket.
A rendőrségnek ily hatalma azonban
nyilván már beléütközik az államtagoknak szabad államokban elfoglalt
jogállásába.
Az állampolgár, még a szavazati jog
nélkül levő is, a vélemény, a sajtó, a kérvényezés, a gyülekezés, az egyesülés
szabadsága által az állami életben, a közvéleménynek részese és közakaratnak, a
döntő szervek mellett, a közremunkálója, a társadalmi életben pedig a
társadalmi érdekközpontoknak, a testületi, kari és osztálytagozatoknak épen
mozgatója lett.
Az egyes polgárnak adott e politikai és
társadalmi szabadság teljesen elvesztené értelmét, ha vele a polgárnak az
alkotmány, a társadalmi rend alakulására, a döntő alkotmányos hatalmak mellett
hatnia, befolynia nem lehetne. Már pedig e szabadságok nem az egyén anarchikus
hajlamának kinövései, hanem a nemzeti élet öntudatos, erkölcsi szakának
követelményei, a nemzetnek mint egésznek is érdekei, mert általok nyeri meg a
nemzeti akarat legbiztosabb forrását, az egyének belátását, szeretetét.
Ebből következik, hogy az alkotmány, a
társadalmi rend változtatására irányuló s az
egyeseknek kezdeményezéséből származó törekvések megengedhetősége nem függhet a
rendőrség belátásától, hanem hogy ennek tárgyilagos ismertető jelének kell
lenni szabad államban.
Ilyen rejlik a törekvések eszközeinek
törvényességében, vagyis abban, ha a változtatásra törekvők ezt a jog-engedte
módon akarják eszközölni.
Ennélfogva a közrend reformjára irányuló
törekvéseket a rendőrség szabadra kell, hogy eressze, 1) ha annak hívei a
változtatást az alkotmánynak erre kijelölt szervei, avagy a társadalomra nézve
(egyházi, gazdasági szervezetek körében) az illető jogosult társadalmi tényezők
útján akarják létesíteni, 2) ha e szervekre, illetőleg társadalmi tényezőkre
sem külső, sem oly fokú lélektani kényszert nem gyakorolnak, mely azoknak
szabad elhatározását kizárná.
Az alkotmánynak, a társadalmi rendnek
élőszóval, avagy a sajtó, avagy békés fölvonulásból álló tüntetés útjáni
bírálata a törekvés, az alkotmányos tényezőket tömeges kérvények, népgyűlések
vitatkozásai által meggyőzni a közrend változtatásának szükségességéről,
föltétlenül szabad kell, hogy legyen s a rendőrség
ilynemű mozgalmakat el nem fojthat.
Pedig minden ily törekvés nyilván a
fennálló törvényes állapot sérthetetlenségét támadja meg, p. o. a király, vagy a parlament hatalmi körének, a létező
választói jognak, az egyéni tulajdon által véghezmenő vagyonmegoszlásnak
helyességét és igazságosságát s mégis szabadnak
kell lenni, amennyiben ez a támadás jogos eszközökkel, vagyis a szellemi
meggyőzés fegyvereivel folytattatik a szenvedélyek s azok bűnös kitöréseinek fölkeltése nélkül.
A nehézség itt két irányban rejlik,
névszerint abban, 1) mikor lehet a közrend elleni támadást a szellemi meggyőzés
fegyverével folytatottnak tekinteni, s mikor
mondhatni, hogy e szellemi meggyőzés a módja (izgatás, lázítás) által lélektani
kényszerré vált, amely valószínűleg a jogrendet megbontó cselekményekre vezet.
A másik irányban 2) azt lesz nehéz eldönteni, mikor számíthatni biztosan arra,
hogy a jogos eszköz (tömeges kérvények, fölvonulás, népgyűlés) rögtön
jogtalanná válik s a tömeg a meggyőzés helyett
törvénytelen tettlegesség terére ragadtatik.
Az első szempontból eddigelé nem sikerült
a jogos, a tisztán értelmi okokra alapított bírálatot az érzelmekre számító
gyűlölet- és megvetés-keltéstől, az izgatástól, avagy a gyűlöletkeltést a
legerősebb eszközökkel folytatott támadástól, a lazítástól tárgyilagos
szabályok által elkülöníteni. Ami természetes. Hisz izgatás, lázítás, az
eredménytelen felbujtás büntethetőségének alapja a veszély, a jogrend
megsértésének valószínűsége, a veszély és valószínűség tényálladékát azonban
tárgyilagos szabállyal úgy körülírni, hogy az konkrét esetben a cselekvőt vagy
ítélőt megkösse, lehetetlen. Az izgatás veszélyességének ugyanis nincsenek oly
tárgyilagos alapjai, mint az egészségre ártalmas élelmiszerek, a tűz
veszélyességének.
A diszkrécionárius hatalomnak e szerint
igen nagy foka marad a politikai rendőrségnél annak meghatározásában, vajjon p.
o. egy fölvonulás, egy népgyűlés alkalmával a közrend fölött kifejtett bírálat,
egy egyletnek erre vonatkozó nyilatkozatai mikor vesztik el törvényességöket s mikor csapnak át a terrorizmus terére. Sőt amíg az
izgatás és lázítás a büntető törvénykönyvekből ki nem töröltetnek, a bíróságok
igazságos ítélkezése tekintetében sincs jogszabályul alapult biztosíték, ilyet
csak általános jogérzetük s az az
elfogulatlanság nyújt, mellyel a másnak tényét bírálják, mellyel a cselekvő s a közrend fenntartásáért felelős rendőrség természetesen
nem bírhat.
Amidőn a politikai rendőrség a közrend
tényleges megbontásának valószínűsége miatt, egy gyűlést, egy szabad ég alatti
fölvonulást karhatalommal feloszlat, diszkrécionárius hatalma még nagyobb, mert
itt nemcsak az izgatást, hanem az összegyűltek izgatottságát is meg kell
ítélnie. Ily feloszlatási hatalom pedig okvetlen szükséges, a legszabadabb
államokban is megvan, a felizgatott tömegen kívül állók szabadsága, élete,
javai biztosítása végett. S itt rejlik a 2.
pont alatt kiemelt akadály arra nézve, hogy a polgárok véleménynyilvánítási,
bírálati, gyülekezési joga a rendőri diszkréció ellen objektív szabályokkal
körülvétessék. Mert ha általában nem lehet az izgatás és izgatottság
tényálladékát körülírni s azt meghatározni,
mely jelekből ítélhetni meg, hogy valamely gyűlés, csoport törvénytelen
tényekre fog vetemedni, egyes esetekben is nehéz lesz eldönteni, mennyiben volt
az ily föltevés a rendőrség részéről jogosult.
A bíróság utólagos ellenőrzése
mindenesetre fontos biztosíték az ellen, hogy a rendőrség diszkrécionárius
hatalmával nem rejteget-e menthetlen tévedést vagy épen gonosz szándékot, amely
a diszkrécionárius hatalom alkalmazását hivatalos hatalommal való visszaéléssé
teszi. De a bírói ellenőrzés is nem szoros jogszabályokon, hanem a tényeknek
alanyi belátástól függő szabad méltatásán nyugszik.
Végül a rendőri diszkrécionárius hatalom
legnagyobb fokát a jogrend egy részének felfüggesztésében éri el. A statárium,
a polgári ostromállapot életbeléptetésének szüksége tárgyilag meg nem
határozható s a legnagyobb fokú diszkrécionárius
megítéléstől függ, mely ellen csak a legmagasabb alkotmányos ellenőrzés, a
parlament vádjoga nyújthat orvoslást.
A rendőri működés legmagasabb régiójában,
a politikaiban is megtartja tehát alaptermészetét hatalmának diszkrécionárius
jellegét s ettől megfosztani, hacsak a közrendet feláldozni nem
akarjuk, lehetetlen.
De megtartja feltételszerű természetét
is. A politikai rendőrség sem a közrendet, hanem csak annak előfeltételét: az
állami hatalmak és a magánosok szabad érvényesülését, erőik kifejtését teszi
lehetségessé. Az erő, melyet a közrendnek kölcsönöz, csak pillanatnyi,
időleges, külső erő s a közrend nem ezen, hanem az
állandó belső erők a jog érvényesülésén, tárgyilagos, természetes
szükségességén nyugszik. Úgy látszik, mintha a jogrend egyes részeinek
felfüggesztése, statárium, polgári ostromállapot esetében a rendőrség mégis nem
a rend feltételeit, hanem magát a rendet tartja fenn diszkrécionárius
karhatalmával. E látszat azonban hamis, mert igaz, hogy ily esetben a jog
helyére igen nagy részben a diszkrécionárius hatalomtól való félelem és a
karhatalom lép, mint a közrend fenntartója.
Ámde a rendőrségre nézve ilyenkor is
sérthetetlenek maradnak a jogrend legfőbb intézményei, az alkotmány alaptételei,
az állami főszervek, az államfő, a parlament joga. Úgy, hogy a jogrend bizonyos
részeinek p. o. rendes bíróságok rendes eljárás szerinti működésének, a rendőri
hatóságok működése korlátainak felfüggesztése csak feltétel, hogy a jogrend
mielőbb helyreállhasson, s a közrend
tényezői működésüket mielőbb zavartalanul folytathassák.
Mert ha a politikai rendőrség
nem ebből a célból cselekszik,
működése már elveszti rendőri jellegét s az
államcsíny természetét ölti magéra.
A politikai rendőrség legerősebb,
eszköze, a kivételes állapot létesítésének, a jogrend részleges
fölfüggesztésének hatalma végül időleges; addig tart csak, amíg a közrend
tényezőinek erőkifejtése újból lehetségessé válik. A rendőri működésnek ez az
időleges jellege is bizonyítja feltételszerű voltát. A kivételes állapot
létesítésének hatalmával a rendőrség nem az emberi együttműködésnek állandó
egymásutánját állapítja meg, nem alkot legmagasabb, maradandó szabályt, hanem
csak átmeneti, időleges megélhetési módot teremt addig, amíg az állami és
társadalmi tényezők, vagy újból kifejthetik a jogrend elismerte erőiket, avagy
amíg a közrend tényezőinek új erőmegosztása, a javaknak új kimérése, szóval a
politikai vagy társadalmi reform az illetékes, törvényes tényezők által
végrehajtatik.
A politikai rendőrség feltételszerű
természetének félreismeréséből származnak a téves vállalkozások, a helytelen
eszközök, amelyekkel gyakran dolgozik. A politikai rendőrség nem képes a
közrend alaptényezőjének, a közhangulatnak megváltoztatására, befolyásolására,
sőt ott, ahol vélemény, sajtószabadság nincs, kikémlelésére sem. Politikai
szerepet vivő személyeknek, a sajtónak megvesztegetése, a politikai irányok
ki-kémlelése a levéltitok megsértésével, a titkos feladás rendszerének, a
társadalom fertőjéből toborzott kémseregnek alkalmazásával a történelemben mind
sikerteleneknek bizonyultak. Mert a rendőrség a maga eszközeivel nem csinálhat
közhangulatot, amely mi egyéb, mint az egyesek többségének hajlandósága vagy
kedvetlensége, ellenszenve az összeműködésre, a javak megoszlásával való
elégedettség vagy elégedetlenség, szóval a közrend alaptényezője. Ez
alaptényezőt a rendőrség nem pótolhatja.
Hasonlóképen nem bírja a rendőrség a
politikai irányok, hangulatoknak a közrendre veszélyes minden árnyalatát
kikémlelni s
így a politikai összeesküvéseket,
merényleteket meggátolni.
Nincs nemzet, amelynek erejét felül ne
múlná oly kémrendszer fenntartása, amely ezt véghezvinni bírná, mert ehhez
erőinek egyforma elosztása kívántatnék azok között, akik e
közrendben életének direkt céljaival és azok között, akik ennek feltételeivel
foglalkoznak: a rendőrség között. Minden polgár, vagy legalább is a fennálló
közrenddel elégedetlen polgárok mellé külön rendőr lenne szükséges, a közrend
automatikus ereje helyett, amely gyűlések, sajtó, személyes érintkezés útján
hozza napvilágra a nézeteket, irányokat, mesterséges s az államnak a pozitív céljaira szükséges erőket felemésztő roppant
szerkezetet kellene állítani.
A rendőrség sehol, tehát az alkotmány, az
államforma, a társadalmi szerkezet terén sem bírja a rendet magát, csak annak
feltételeit biztosítani.
A rend az emberi erőknek, javaknak,
tevékenységnek belső összefüggése, a rendőrség pedig e belső folyamatnak csak
időleges külső támogatója őrködő szolgálatával, hozzávetőleges, hamaros
eszközeivel. Mint a jó orvos óvhatja, támogathatja, időleg helyettesítheti az
organizmus működéseit, de nem teremtheti.
Tisztelt Uraim!
A múltkori, „Demokrácia és nemzetiség”
című felolvasás mindjárt kezdetén a szociológiából és a szociológiának
alaptörvényeiből indult ki. Nekem egyáltalában az a kifogásom a szociológia
ellen, hogy a szociológia egyszerűen a természet törvényeivel akarja nekünk
megmagyarázni az emberi életet, de sohasem mondja meg, hogy miféle természeti
törvénnyel. Már pedig azt nagyon jól tudjuk, hogy a természetben uralkodó
törvényeket egy törvényre redukálni nem lehet. Mi a természetben mechanikai
törvényekkel dolgozunk, mi a természetben mechanikai, kémiai, biológiai
törvényeket ismerünk és még senkinek sem sikerült ezeket a kémiai, biológiai
törvényeket egyszerű mechanikai, törvényekre visszavezetni. Ennek a társulatnak
t. alelnöke tulajdonképen nagy haerezisbe esett, midőn azt a biológusok által exkommunikált
életerőt tulajdonképen újra feltámasztotta az ő „Grundproblem ailes neuropsychischen Lebens” című legújabb munkájában. Mikor a szociológia
a természeti törvényekre hivatkozik, akkor neki meg kellene mondani, hogy
miféle természeti törvényekre, mechanikai, kémiai, vagy biológiai törvényekre
hivatkozik-e? Az egész szociológiai kutatásban az exaktságnak nagy hiányát
látom én. Innen ered az, hogy a szociológia egy tenger, amelynek partjait
sohasem látni, amelyen nincsenek szigetek, amelyen iránytű nélkül járunk. A
természettudományok mindenesetre sokkal exaktabbak, tudjuk, a természettudomány
a biológiai jelenségek körében is meglehetős éles válaszfalat von a növény és
az állal között. A biológia megállapítja pontosan azokat a különbségeket,
amelyek a növény és állat között fennforognak, habár mindannyit élőlénynek és
élő jelenségnek minősíti. Már most amint a növény és állat, úgy az ember és
állat között is vannak oly különbségek, amelyek fenntartandók, fixírozandók és
azt hiszem, az állat és ember között sokkal nagyobbak a különbségek, mint azok,
amelyek a növényi az állattól elválasztják. Mert hisz nem is tudjuk megjelölni
némely élőlényeknél, hogy növény-e, állat-e? azt azonban, hogy az emberi állat
és a közönséges állat miben különböznek egymástól, meg tudjuk jelölni, hacsak
éppen a korcsokat nem akarjuk kivenni ezen általános szabály alól. Én tehát
ezt, a természeti törvényből való következtetést a szociológiában exaktnak nem
ismerhetem el.
A második kifogásom az előadó úrnak
fejtegetése ellen, amiből azt hiszem, az egész előadásnak bizonyos homályossága
származik, az az, hogy ő a demokráciát megkülönbözteti, mint társadalmi formát,
vagy amint ő nevezi, társadalmi áramlatokat és megkülönbözteti, mint
kormányformát. Nem tudom azonban, hogy ez a szociológiának alapfelfogásával,
mely szerint az állam nem egyéb, mint az uralkodó társadalom, hogyan
egyeztethető össze. Mert mikor mondjuk, hogy egy állam demokratikus? Egy
társadalom demokratikus akkor, amikor túlsúlyban vannak abban a társadalomban
az emberi élet színvonalára, az emberi javaknak megoszlására nézve az
egyenlőségi elvek. Ez csak akkor lehet, ha a demokratikus elem az uralkodó. Ha
tehát a demokratikus elem az uralkodó, akkor az állam is az övé, akkor
okvetlenül neki kell az uralkodó hatalmat is a kezében tartani. Éppen ezen
megkülönböztetések, fenntartások, amelyeket folyton tesz, hogy ebben az
államban igenis erős demokratikus társadalom, erős demokratikus áramlatok
voltak, de nem volt demokratikus kormányforma, ez mutatja legjobban előttem az
államnak és társadalomnak lényeges különbségét, hogy t. i. nem lehet az
államban mint a t. előadó úr mondta, egyedül valamely uralkodó társadalmi
osztálynak külső hatalmát látni.
A további nehézségek, amelyek a t. előadó
úr fejtegetéseinek elfogadása elé tolulnak, onnan erednek, hogy ő a demokráciát
legfőképpen mint egyeseknek a közhatalommal szemben való egyenlő jogosultságát
emeli ki. De azt az életérdeket, azt a fő törekvési pontot, amelyre a
demokrácia irányul, mellékesnek veszi és a demokráciának fő elveként azt a
külső jegyet emeli ki, hogy abban az egyenlőség uralkodik, hogy abban akár a
társadalmi javak, akár a politikai jogokra nézve az egyenlőségnek elve van
keresztül vive.
Nem emeli ki azonban a demokráciának azt
a belső motívumát, azt az indító okát, amelyet ő maga éppen 16 esztendő előtt,
1885-ben midőn vele 3-4 ívre terjedő polémiát folytattam a „Magyar
Igazságügyiben, maga lényegesnek ismert el, azt a jegecedési pontot, amely
körül az emberek állama és társadalma csoportosul. Holott világos, hogy akár
egy primitív nép demokráciája, mint pl. a honfoglaló magyaroké, amely hódításra
törekedett, akár, amint épp a t. felolvasó úr megnevezte, a nagy gazdasági
társadalmak állama, aminőnek ő minősíti a mai Északamerikai Egyesült-Államokat,
a hódításra irányulhat, ellenben az amerikai gyarmatok demokráciája a 17.
században micsoda érdek körül csoportosult? A reformált protestantizmusnak
életbeléptetése körül. A florenzi „Arte Minori” demokrácia szintén az
egyenlőség elvét vallotta, de a kisiparos mesterek érdekében Franciaország,
Svájc az egyenlőség mellett a szabadságra törekszenek, a szociáldemokrácia
pedig a legalsóbb néposztály életszínvonalának a felemelésére.
Ha tehát mi a demokráciából ezt a belső
magot elhagyjuk, ezt az érdeket, amely mozgatja, akkor azt hiszem, nem lehet a
demokráciát megérteni. Mert a munkásosztály emelésére, uralmára törekvő vagy a
puritán vallási elvek biztosítására alakult massachusetti demokrácia
életérdekeik által annyira különböznek, hogy őket csak a külső formális, jogegyenlőségre
való törekvésben nevezhetjük egyeknek és egyformáknak. Es innen származik a nemzetiség és demokrácia közötti kapcsolatnak
megítélésében is az a szerintem a tényekkel meg nem egyező álláspont, amelyet a
t. előadó úr kifejtett.
Szerinte ugyanis a nemzetiség
szükségképpen demokratikus alakulásának a kezdetén, később ez változhatik
ellenható és más tényezők következtében. Ennek először is történelmi tények
mondanak ellen. Azt hiszem, hogy Lengyelországot határozottan nemzeti jellegű
országnak kell tekintenünk, mégis a legarisztokratikusabb állam volt.
Magyarország ha nem is faji értelemben, de igenis a maga egyénisége által
mindig nemzeti jellegű állam volt, szinte a legarisztokratikusabb;
vajjon Oroszország, amely a nemzeti típust jobban kidomborítja, mint akármelyik
állam, mely mindent, ami nem orosz, kizár és mindent, ami orosz emel, úgy a
gazdasági életben, mint a jogban, vallásban, művészetben, irodalomban, −
mondható-e demokratikusnak? vajjon Poroszország a demokráciához tartozott-e? Pedig
mi volt Poroszország? A német nemzeti államnak tulajdonképpeni megalapítója,
amint Vilmos császár mondotta: „Mi a német állam, ein verlângertes Preussen”, ez a Poroszország pedig sohasem volt
demokratikus sem társadalmára, sem kormányformájára nézve. De nem is érthető,
hogy minő összefüggés legyen egy bizonyos életérdek és ennek az életérdeknek
monarchikus, arisztokratikus, vagy demokratikus úton való létesítése, elérése
között. Ezek között nincs feltétlen, természetes, lényegbeli összefüggés, ha
különösen a nemzetit nézzük.
Mi az a nemzeti egyáltalában? Mikor
Zrinyi Miklós, a költő azt mondja, hogy egy nemzetnél sem vagyunk alábbvaló,
csak azt mondja, amit Eötvös mondott, hogy t. i. a nemzeti a különbségnek, a kiválóságnak, a másnál
jelesebbnek az érzete. Az angolnak pl. az újabb időben sokáig, éppúgy, mint a
görögnek, mindenki alábbvaló volt, csak ő a különb, ő a mindenek felett kiváló.
A nemzeti érzés tehát alapjában véve nem egyéb, mint az arisztokratikus
kiválóságnak, kitűnőségnek, a másoknál előkelőbbségnek az érzete. Éppen ezért a
demokrácia és nemzetiség között a leghatározottabb ellentét van és pedig két
irányban: az egész emberiséget illetőleg és az emberiségen belül az egyes
nemzeteket illetőleg.
Az egész emberiségre vonatkozólag a
különbséget mi teszi? Éppen a nemzeti különérzet. Az a halványarcú európai
annak a sárga arcú kínainak úgy tűnik fel, mint egy alábbvaló ember. Ép így van
ez nemcsak a legnagyobb emberiségi különbségeknél: a fajkülönbségeknél, hanem
áll ez a fajokon belül a nemzeti különbségekre nézve is. Ép ezért egészen
elhibázottnak tartom azt, hogy mi a nemzetit és az egyenlőséget rokonnak és
egyezőnek tekintjük. Amit itt az általános emberiségre nézve kifejteni, jobban
mondva érinteni megkísérlettem, ugyanaz áll az egyes államokon belül is,
amelyekben az uralkodó, hegemón nemzet mellett még másféle elemek is vannak.
Ezt a t. előadó úr is teljesen méltányolta, de az egész
emberiségre nézve már nem méltányolta a nemzetinek ezt az arisztokratikus, ezt
a kiválósági, ezt a különbségi vonását, sőt továbbmenve, a demokráciát a
kozmopolitizmussal is azonosította. Igaz, a demokrácia és a kozmopolitizmus
természetes, benső összefüggésben vannak egymással, de a demokrácia és a
nacionalizmus nem lehetnek egymással ilyen benső összefüggésben; mert mit jelent
a kozmopolitizmus? A nemzeti különbségnek tagadását és az egyenlőség elvének
nemcsak egy nemzeten belül annak tagjaira, hanem az emberiség minden tagjára
kivétel nélküli alkalmazását. íme, tehát egyrészt a demokrácia a nemzetiséggel
mondatott azonosnak, másrészt a demokrácia a kozmopolitizmus természetes
kifolyásának állíttatott. A kettő közül csak az egyik állhat. Mivel indokolta
azt a t. felolvasó úr, hogy a nemzeti törekvések, a nemzeti állam és a
demokrácia között benső kapcsolat van, különösen a keletkezésnek idejében?
Azzal indokolta, hogy a nemzeti az összes emberi erőknek mentől teljesebb
kifejtésében áll, hogy a nemzeti az összeseknek önsorsukról egy bizonyos
nemzeti géniusz szerinti gondoskodásában gyökeredzik.
Hát, t. teljes ülés, a nemzeti egyáltalán
a szociológiának az a vidéke, melyet igazán kevéssé érintett még a
szociologikus tudományok ásója. A nemzetinek, vagyis a szép különös formájának,
az erkölcs és jog sajátságos módjainak, a szó, a dal különös ritmusának, a
szabadság bizonyos intézményeinek lényegében olyasvalami rejlik, aminek mi
semmiféle analógiáját a természeti világban meg nem találjuk. Ezeket a
sajátságokat, amelyek, mondom a dalban, a szépnek formáiban, az erkölcsnek, a
jognak, a szabadságnak bizonyos módjaiban jelentkeznek, hiába keressük a
természetben, hiába keressük ezeknek analógonjait.
A szociológusok között tulajdonképen az
egyetlen Nowikoff az, aki állandóan foglalkozik a nemzetinek a természetével;
de a többiek mindössze bizonyos közérzést, bizonyos erőgyűjtést, bizonyos
múlthoz, a tradícióhoz való ragaszkodást látnak csak a nemzetiben, holott az az
emberi élet individualizációjának végső forrása; mert éppen csak így, mert
ekként, mert csak ily formában szeretem a szabadságot, a szépet, a nyelvel,
ebben a legrészletesebb sajátosságában az összes emberinek rejlik a nemzeti.
Ezért, mivel ilyen sajátságokat a természeti
életben nem talál a szociológia, ezért nem vesz arról tudomást és innen
kerülnek ki a nemzetire nézve azok a felfogások, amelyeket a szociológusoknál
egyáltalában találunk, hogy az inkább csak egy olyan mellékes kohéziót teremtő
tényező, de hogy az emberiség szerkezetének, összefüggésének, tagosulásának az
volna a legfőbb oka, ezt sehol meg nem találjuk. És innen van az is, már most a
t. felolvasó úrnál, hogy ő a nemzetinek megszűnésében, a nemzetinek letűnésében
hisz és azt állítja, hogy az emberiséget fejlődésében nem ezek a szellemi, ezek
az esztétikai, ezek az erkölcsi, ezek a jogi különbségek fogják tagozni, hanem
a nagy gazdasági érdekek. Amerikát leszállítja már a nemzeti államnak
színvonaláról és a nagy gazdasági érdekek társadalmának az államává teszi.
Hát, t. teljes ülés, hogy vajjon ez a
ténybeli megítélés mennyiben helyes, abba nem bocsátkozhatunk; hiszen nagyon
rövid az ideje annak, hogy Amerika az imperializmusnak, a hódításnak az útjaira
lépett. Egyáltalában jósolni, ez a szociológiának egy olyan kedvtelése,
amelyben én azt követni nem tudom. A szociológiának egyik alaphibája az, hogy
nem látja az egymásmelletti viszonyokat, hanem mindig az egymásutániakat
keresi, nem az emberek egymásmelletti megférhetésének, hanem az emberi
viszonyok, alakulatok egymásutánjának a fürkészésére fordítja a főfigyelmet.
Ezért helyez súlyt mindig a fejlődésre, de az együttlétre nem.
A jóslás terére nem követem a t. felolvasó
urat; tudjuk, hogy ezek a jóslások nagyon sokszor rosszul sikerültek; Gladstone pl. 1863-ban, mikor a déli államok az északiak ellen
az ő harcukat oly nagy erővel folytatták, azt mondta, hogy a déli államok
elnöke, Davis, már nem csak egy sereget, de egy nemzetet tudott teremteni: az
angol világ megvolt győződve, hogy III. Napóleon dinasztiát alapított:
Gladstonet már egy év megcáfolta és az angol világ közvéleményét rövid 18-20
esztendő.
De habár nem akarom a szociológiát abban
a jövőt mindenképen vázolni szerető hajlamában követni, maga a t. felolvasó úr
mit kénytelen elismerni? A néger és a fehér problémának a felmerülését abban a
nagy gazdasági érdekek államában: Amerikában. Én azt hiszem, még sokkal inkább
fenyeget ez a probléma a sárga és a fehér ember között, úgy, hogy az a nemzeti,
ha még abban a mértékben, amelyben ma a szerbet a horváttól, a bulgárt a
szerbtől elválasztja, veszíteni is fog a maga jelentőségéből a jövőt illetőleg,
szóval: ha mi nagy államok alakulásának nézhetünk is eléje, de valami alakban,
tehát szerinte is a fajoknak, az emberi fajok ellentéteinek az alakjában fogjuk
az emberiség individualizációjának a folyamatát a jövőre is látni.
Ami már most a végeredményt illeti, abban
a tekintetben, hogy t. i. a demokrácia lesz a jövő
emberiségnek, ha nem is kormányformája, de mindenesetre társadalmi formája,
abban vele teljesen egyetértek. Azonban ez az eredmény, amelyre a t. felolvasó
úr jutott, ellenkezik azokkal a természeti törvényekkel, amelyre a szociológia
támaszkodik. A demokrácia, mint a magasabb emberi életszínvonalnak, az egyenlő
emberi rendeltetésnek a megvalósulása egyezik a kereszténységgel, egyezik a
humanizmussal, de nem egyezik a naturalizmussal, mert a naturalizmusban, vagyis
a természeti világban az erősebb uralkodik. Ott a létérti küzdés folytán
egyenlőség nem lehet, ott az erősebbek válnak ki s a gyengébbeket megsemmisítik; a természetben van a
legnagyobb arisztokrácia, amint ezt a szociológusoknak is igen nagy része
elismeri.
Az eredményt tehát én természettudományi
alapon megindokolva nem tudom elfogadni, hajlandó erre csakis az emberi, a
természetinél magasabb alapokon vagyok; ezt a jóslatot nemcsak elfogadom, de
melegen üdvözlöm is. (Élénk éljenzés és taps.)
Tisztelt előttem szóló kollegám
aposztrofált és erre igen röviden felelnem kell.
Azt mondotta ő, hogy minden tudomány az
egységre törekszik a felfogásban. Törekedni erre és elérni az egységet: az
kétféle dolog. A filozófia törekszik az egységre vagy a vallás törekszik az
egységre; a tudományokban azonban, nevezetesen a természettudományokban, ma még
nem sikerült a természeti törvénynek az egységét kimutatni. Azt nem fogja a t.
kollégám eltagadni, hogy ismerünk mechanikai törvényeket, ismerünk kémiaiakat
és ismerünk biológiaiakat; a természettudomány nem volt képes ezt a háromféle
törvényt egyre redukálni. (Pikler Gyula: Az energia megmaradásának
törvényére!)
Kérem, ezt úgy hiszem, nem fogja
semmiféle fizikus, kémikus vagy biológus elfogadni. (Pikler Gyula:
Ostwald) Ez pretenzió. Ostwald azt mondta: Nem sikerült mechanikára redukálni
ezt a háromféle természeti törvényt, még a kémiaiakat sem, próbáljuk meg az
energetikával.
A másik, amit feltett nekem, az a kérdés,
hogy mondjam meg, mi a különbség az állat és az ember között. Állat és ember
között az a különbség, hogy az állat él, táplálkozik és párosodik, az ember
pedig nem csak táplálkozik és párosodik, hanem az ember teremt, az ember alkot,
költeményeket, szobrokat, tudományos munkákat és teremt népeket, institúciókat,
államokat. Az állat ilyet nem teremt. Ebben van a különbség. Az ember kreatív
erő és az állat vegetatív erő. Az állat célokat nem tud elképzelni, nem tud
magának kitűzni, nem tud új dolgokat létesíteni, hanem leéli a maga életét a
párosodás és a táplálkozás folyamatain keresztül.
A harmadik kérdés, amire különösen
szükséges, hogy feleljek, az, hogy ő a nemzetit lényegesnek egyáltalán nem
akarja elismerni és ezt azzal törekszik nekem bebizonyítani, hogy a nemzeti az
emberek közti bizonyos kooperáció következtében keletkezik. Ebben tökéletesen
igaza van. A nemzetek nem pottyannak le az égből, hanem a nemzetek az
embereknek egymással való közreműködéséből, az ő közvetlen szükségleteik
kielégítésére irányuló működés alapján keletkeznek; de nem maradnak meg csupán
e színvonalon, hanem ezen túlmenve keletkezik bennök a szépnek, a jónak az a
sajátossága, az az érdek nélküli gyönyör valamiben, ami az ő különös létükhöz,
állapotukhoz tartozik, amelyet nemzetinek nevezünk. A mi életünktől ez
elválhatatlan, mert nekünk ez csak így kell, mert minekünk a létnek ebben a
különös formájában telik örömünk; pedig ennek sem a táplálkozásunkra, sem a
párosodásunkra semmiféle befolyása nincs. Annak az elzászinak a párosodás, a
táplálkozás tekintetében ugyanaz a sorsa ma, mint amikor francia uralom alatt
volt. És miért folyt Európának a második legnagyobb harca? Nem a párosodásért
és nem a táplálkozásért, hanem a szépnek, a szabadságnak, a jognak, az
erkölcsnek azokért a különös módjaiért, amelyekbe az életnek a gyönyörét, az
életnek a boldogságot a német vagy a francia helyeztet. Miért vérzett az a
lengyel? Ezekér a bizonyos módjaiért az
életnek! Pedig a párosodás és a táplálkozás tekintetében tulajdonképen ma
jobban ki van elégítve (Derültség), mint ahogy volt, amikor külön lengyel államot
alkotott. Igenis, az a nemzeti nem oly durva kézzel fogható valami, hanem,
amint Nowikoff mondta, éppen a szellemi életnek az élite-je az, amelyben ez a
nemzeti leginkább kifejeződik: az a Goethe, az a Shakespeare, az a Petőfi, azok
nem redukálhatok egyik a másikra; azoknak olyan bája van, amely mindegyikben
valami különös, nemzeti.
Végül még csak egyet. Azt mondja a t.
előttem szóló, hogy azt ő a létért való harcból is meg tudja magyarázni, hogy
az egyenlőség be fog következni. Hát ő nagyon jól tudja, hogy ebben a
tekintetben a szociológusok között „subjudice lis est,” úgy-e bár? Gondoljunk csak vissza (Piersonra, National
Life und Character) és a többiekre, Weissmann és az ő sejtteóriájára; itt
mindenütt ez a kérdés. Ez tehát nem olyan egyszerű kérdés, hogy ezt egy ilyen
kis estélyen el lehetne dönteni; hanem egyben igazat adok neki: t. i. abban,
amidőn ő az emberi önzésre az egyenlőség kivívásában olyan nagy súlyt helyez.
Csak abban téved, amidőn azt hiszi, hogy a kereszténység az önszeretetet
teljességgel kizárja. A keresztény tannak, igenis az önzés egyik része; szeresd
felebarátodat, mint magadat, nem kíván tőlünk teljes önzetlenséget, legalább
nem parancsolja, legfölebb tanácsolja. Önszeretetünket, azt, amit jogos
önzésnek nevezünk, szintén megengedi. Az önzés az egyes egyénnek
önfenntartására való törekvése egyik leghathatósabb eszköze lesz az egyenlőség
kivívásának; hanem hogy tisztán csak az önzés segélyével legyen az emberi
egyenlőség kivívható, tagadom: ez csak akkor következhetnék be, ha az emberek
valóban erejökre nézve is egyenlőek volnának; de minthogy az egyik rész
gyengébb, itt jön a szerepe a kereszténységnek és azt nem fogja eltagadni, nem
fogja elvitathatni senki, hogy a történelem folyamán a kereszténység hirdetői a
gyengébbek mellett foglaltak állást.
Ha visszatekintek az időre, mely 1871 óta
lefolyt, midőn a Jogtudományi Közlönyben (169. 1.) első közleményem
megjelent Korbuly közjogáról, s az érveléseket
hallom, melyek a nemzet egész valóját fölkavaró képviselőházi
házszabályváltoztatásra nézve pro és kontra fölhozatnak, azt kell mondjam, hogy
a közjog tudományát illetőleg a kezdet kezdetén állunk.
Megkísértem a fölmerült ellentéteket
azáltal megvilágítani, hogy a közjogi fogalmak bizonytalanságának okára
visszamegyek, másrészt pedig azáltal, hogy a házszabálysértést a közjog legfőbb
tételei mellé állítva, kutatom, adnak-e azok − őket a nemzetszemélyiség
jogrendjének egésze szempontjából tekintve − oly megoldást, aminőt a
házszábálysértésnek akár védői, akár elítélői jogilag megnyugtatónak mondanak.
A kedélyek mai izgalmában kétszeres
kötelesség a vitakérdést teljes elvontsággal tárgyalni. Ezért is, valamint a
jubiláris szám terjedelmére tekintettel, lemondok minden tudományos,
történelmi, összehasonlító segédkészülékről, mellőzöm a vitázást s a november 18-i erőszakos házszabály változtatást,
valamint az általa előidézett jogállapotot a maga teljes egyszerűségében,
meztelenségében akarom a közjog szempontjából vizsgálni s úgy, amint azt elgondolni, magamnak a közjogi logika szerint értelmezni
tudom, előadni.
Ami először is a közjogi fogalmak
bizonytalanságát illeti, annak oka ott rejlik, hogy az a jogterület, melyei a
szokás a közjog neve alá foglal, több különböző jogrendszert foglal magában.
A közjognak az a része ugyanis, mely 1. a
nemzet szuverén hatalmát e hatalom jogosult részesei: államfő, felső-, alsóház,
miniszterek, önkormányzati testek, választópolgárok közt elosztja, lényegesen
különbözik a közjognak attól a részétől, mely 2. a nemzetnek és hatalma imént
említett letéteményeseinek viszonyát egy másik államhoz, ha azzal bensőbb
szövetségi viszonyban áll, szabályozza.
Mind a két rész pedig újra lényegesen
különbözik, 3. a közjognak attól a részétől, amely az állam végrehajtó
hatalmának jogát az egyes alattvalóhoz s ennek az
államhoz tartalmazza.
Alkotmányjog, szövetségi (nemzetközi)
jog, közigazgatási jog egyaránt a közjoghoz tartoznak, mégis mindegyikben a jog
alkotó elemeinek másika domborodik ki. Ugyanis az alkotmányjogban egy államnak
szuverén funkciók végzésére jogosult közegei, szervei állanak egymással egy
állam joga szerint viszonyban, amely szervek legmagasabbjai, a király és a
parlament, kiknek a többi szervek az állam saját jogának szabályai szerint mind
alárendelvék, magok fölött és egymás irányában semmiféle, se törvényhozó, se
bírói hatalmat el nem ismernek. Ellenben a szövetségi jogban, két vagy több
államnak egymás irányában és egymás fölött hasonlóképpen felsőbb hatalmat el
nem ismerő szervei állanak viszonyban, amely viszonyt nem egy állam joga, hanem
a szövetkezett államok között keletkezett megegyezésben vállalt s több állam jogán alapuló kötelmek határozzák meg.
Egészen más végül a közigazgatási jog,
ahol az állam végrehajtó hatalmának jogai és kötelességei az alattvaló
irányában s az alattvaló igényei a közhatalom irányában teszik a
jogviszony tartalmát, amely a magánjogihoz elvben rokon jogterület annyiban
különösen, hogy a benne előforduló jogviszonyok az állam bírói hatalmának
védelme alatt állanak.
A közjog mind a három nagy területének
minőségét a tudomány sem különbözteti meg eléggé, részleteiben semmiesetre sem
fejtette ki.
A legfőbb nehézség az alkotmányjog minőségére
nézve áll fönn.
Először abban az irányban, állanak-e
szuverén funkciókat végző legfőbb közegek, pontosan megmondva, király,
képviselőház, főrendek egyáltalán jog alatt? másodszor király, képviselőház,
főrendiház jogalanyok-e? ha igen, harmadszor jogalanyiságuk általános minőségét
tekintve és jogaik tartalmától elvonatkozva, olyan-e jogalanyiságuk, mint p. o. a tulajdonos és bérlő, a kölcsönadó és vevő, a
meghatalmazó és meghatalmazott magánjogi jogalanyisága?
Az első kérdést illetőleg király és
országgyűlés arra nézve, mit akarnak joggá emelni, azaz, mint törvényhozók nem
állanak a jog alatt, mert ők alkotják, változtatják, hitelesen magyarázzák a
jogot. Az államnak, azaz a nemzet személyiség országló hatalmának e legfőbb
alanyai jogalkotó működésükre nézve csak az erkölcs, a nem pozitív igazságosság
eszméjének szabályai alatt állanak. A nemzeti életnek legmagasabb csúcsain a
legfőbb irányzó szabály nem a jog, hanem a nemzet eszméjéből levont erkölcs.
Ellenben e jogalanyok, mint a jogalkotásban működők, vagyis az országgyűlési
tagok, mint együtt tanácskozók, indítványozók, szavazók igen, mert erre nézve a
tagok működése akár a törvény, akár autonóm házszabály által előre meg van
határozva, le van kötve. Arra nézve azonban, megtartja-e mindenik ház eljárásának
törvényi vagy autonóm szabályát, épp oly kevéssé ismer el egyik is magán kívül
és fölött bírót, mint a király a maga tényeire.
A második kérdést illetőleg: király,
képviselőház, főrendiház jogalanyok ugyan, de jogalanyiságuk a magánjog
alanyaiétól abban különbözik, hogy amíg ezek teljesen öncélúak, addig király,
képviselőház, főrendiház az öncélú nemzet-személyiségnek (a régi magyar közjogi
gondolkodás képleges, de a nemzet lényét a legjobban szemléltető felfogása
szerint a szent koronának) csak tagjai, részei, azaz nem öncélúak, hanem az
öncélú nemzet országlásának s ez országlás
céljának eszközei, szolgái. A király a láthatatlan nemzet első, látható,
legfőbb szolgája, mert a régi axióma szerint: singulis major, universis minor;
a képviselőház és főrendiház a nemzet ez első szolgájának nélkülözhetetlen
munkatársai, akiknek hozzájárulása nélkül a király a nemzetnek legfőbb, önjavát
célzó akaratát el nem döntheti.
Király, képviselőház, főrendiház tehát
jogalanyok, de jogalanyiságuk tagsági, azaz a nemzetszemélyiség szuverén
akarata egyik mozzanatának létrehozására irányuló. Ezért jogalanyiságuk
egymástól függő, és pedig nem tetszésszerinti akaratunknál, hanem a
nemzetszemélyiség osztatlan lelki egységénél és a nemzet javának öncélúságánál
fogva.
A bérlő és bérbeadó jogalanyisága is
függésbe kerül egymástól a tetszésük szerint vállalt kötelmek által; király,
képviselőház, főrendiház ellenben függnek egymástól, mert a nemzeti akarat
kimunkálásának szükséges alkotó elemei.
Mint ilyen tagsági jogalanyisággal bíró
testületek, jogi személyek, az országgyűlés mindkét háza újra egyes
meghatározott jogokkal bíró természetes személyekből állanak. A képviselők és a
főrendek ezen minőségükben egyenkint is jogalanyok, de ez újra tagsági
jogalanyiság, mely őket csak arra jogosítja, hogy nem saját céljaikat, hanem
annak a háznak, melynek tagjai, célját a törvényhozást és kormányellenőrzést
szolgálják eszükkel és akaratukkal. Képviselő- és főrendiházi tag a nemzet
szolgája, akinek a nemzet javát a maga értelme, beszéde, akarata által
előmozdítani törvényhozói tiszte, de mivel az, mi szolgál a nemzet javára,
bizonytalan, s nagyrészt a királynak, valamint a
képviselőház és főrendiház tagjainak lelkiismeretére, belátására bízatik a
képviseleti rendszerben, a parlament két házának tagjai a királyhoz hasonló
jogosultságúak lesznek.
A tagsági jogalanyiság tehát, mely az
országgyűlés mindkét házának tagjait megilleti, nekik összességükben a
királyéhoz hasonló jogokat ád. És ezek a jogok bármily nagy hatalmat adjanak,
jogi erejük tekintetében még sem oly erős jogok, mint a tulajdonos vagy bérlő
jogai. A király, az országgyűlés jogai, valamint az országgyűlés mindkét
házának tagjait megillető jogok, jogi minőségük tekintetében ugyanis először
azáltal különböznek a tulajdonos és bérlő jogától, hogy a tulajdonos joga a
bérösszegre, a bérlőé a bérlemény használatára nem függ az ily viszonyban álló
két fél akaratától, ellenben a király joga törvényszentesítésre függ attól,
hogy az országgyűlés a jogát valamely törvénytervezet elfogadására és a király
elé terjesztésére nézve gyakorolja, vagy az országgyűlés joga valamely
törvényjavaslat előterjesztése és elfogadására függ a király jogától, hogy az
országgyűlést fel ne oszlassa.
Másodszor a király s az országgyűlés jogaikat nem gyakorolhatják azzal a rendelkezési
szabadsággal, mellyel a tulajdonos saját egyéni tetszése szerint a bérösszeget
el is engedheti, vagy a bérlő a bérleményt a tulajdonos kérésére vissza is
adhatja. Nekik kötelességük ugyanazt a cselekményt, amire jogosultak, véghez is
vinni, joguk gyakorlásáról le nem mondhatnak, amíg királyi, parlamenti
tisztüket viselik. Ha jogukat nem gyakorolják, először kötelességsértést
követnek el a nemzet iránt, melynek szolgálatára adattak e jogok, másodszor
jogsértést a másik alkotmányos főtényező iránt, melynek jogát gyakorolni nem
engedik.
Kötelesek továbbá jogaikat a nemzet
célja, java, nem egyéni céljuk, javuk érdekében, nem is szeszély szerint
gyakorolni.
E kötelesség természetesen
legnagyobbrészt csak erkölcsi, nem jogi bizonyossággal lesz megállapítható,
továbbá nemcsak a király, de az országgyűlés sem lesz arra egyenes jogi
eszközökkel kényszeríthető. Ez teszi az alkotmányjog adta jogosítványokat és
kötelezettségeket a magánjogiaktól annyira különbözővé, nyúlóssá, ruganyossá. A
királynak joga van a szentesítést megtagadni, de ha a megtagadást nem lehet a
nemzet vava szempontjából megokolni, a szentesítés megtagadása a nemzet iránti
kötelességének megszegése, az országgyűlés jogának, hogy a nemzet érdekében
határozzon, megsértése. Hasonlóképpen az országgyűlés joga valamiféle
költségvetés megállapítására egyszersmind kötelesség, melynek nem teljesítése
sérti a fejedelem jogát azon fennálló törvények végrehajtására, amelyek költség
nélkül végre nem hajthatók.
Ha mindezekhez hozzávesszük, hogy a
király és országgyűlés, mint külön jogalanyok, bár csak tagsági jogalanyok,
jogaik felett egyenesen ítélő, azokat egyenesen megvédő bíróság nem létezik,
eléggé szembetűnő lesz az alkotmányos tényezők alanyi jogának különbsége a
magánjogi viszonyban állók alanyi jogától.
Az országgyűlés egyes házainak tagjait
megillető ez alanyi jogoknak a magánosok alanyi jogaitól való különbsége,
névszerint az illető ház többi tagjainak jogaitól való föltétele-zettsége,
kötelességszerűsége, az illető házon kívül álló bírótól való mentessége
következtében még feltűnőbb.
Azt mondhatni, hogy nem az egyes
képviselő vagy főrendi, hanem az illető ház az igazi jogosult, az egyes tag
ellenben a ház jogának csak gyakorlója. A háznak van csak akaratelhatározásra
hatályos joga, az egyes tagnak ellenben nincs, mert az egyes joga csak arra
irányul, hogy ez elhatá rozást lehetővé tegye. Ugyanis az
igennel szavazónak jogát? megsemmisíti a nemmel szavazó, az egyes jogának
hatálya tehát a számszerű aránytól függ, melyben az mások ellenkezőt akaró
jogához áll. Az egyesnek nincs szólásszabadsága, hanem csak a háznak, mely meg
is vonhatja a szól tagjától, megró-hatja p. o. illetlen, erkölcstelen,
rágalmazó, nemzetáruló szavaiért, csak a ház tárgyalásainak, nem az egyes tag
beszédének hű közlését illeti a büntetőjogi mentesség. A ház joga a
sérthetetlenség, nem az egyes tagjáé. Szóval, amint a királytól,
országgyűléstől lefelé haladunk az egyes országgyűlési tagság, ennek alanyi
közjogában a kötelességszerűség, a föltételezettség egyre nagyobb lesz, s e kötelességszerűséget a ház bizonyos fokig egyenesen
ki is kényszerítheti, p. o. megsemmisítheti a választást s új választást rendel, ha a választott megbízó levelét be nem mutatja,
képviselői tiszte végzésére meg nem jelenik, hosszabb időre kizárhatja, díjait
elvonhatja stb.
Mindazáltal az országgyűlési tagságban a
kötelességszerűség mellett igen nagyfokú alanyi jog rejlik szólásra,
indítványozás és szavazásra. S mivel a tagsággal
járó kötelesség tárgyilagos jog, a házszabály útján csak külső kereteire nézve
állapítható meg, lényegére nézve ellenben az egyes tag lelkiismeretére bízatik,
− nehogy az egyes tag lelkiismeretes közreműködésében formák által
gátoltassék s a testület az egyes tag hasznos
szolgálatától megfosztassák, − megeshetik, hogy az többekkel egyetértve,
a házszabály-adta szólási, indítványozási jogát a többiek, sőt a testület joga
használatának megakadályozására, obstruálására, értéktelenné tételére
használhatja. A többieknek is van ugyanis joga nemcsak szólani, de szavazni is,
mert szólás, indítványozás, szavazás okozati kapcsolatban állanak és
kétségtelen, hogy a többiek a házszabály, a törvény vagy éppen alaptörvény
szerint a testület akaratának kifejezésére megkívánt számban vannak, mondhatni,
a testületnek legalább is virluális joga van szavazni. Mégpedig, mivel a jognak
időben, nem időn kívül, nem az örökkévalóság világában kell érvényesülni, nem
bármikor, nem különösen csak akkor, amikor a szólani, de szavazni nem kívánók
jónak látják, hanem a testület által alkalmasnak, vagy éppen sürgősnek tartott
időben. Nyilvánvaló tehát, hogy a tagok szólási,, indítványozási jogának
időhatárokat nem tevő házszabály azon tagok virtuális jogának, akik s általuk esetleg magának a testület jogának, amely
határozatot akar hozni, megsértésére, aktuálissá válásának meggátlására vezet.
Mivel pedig az országgyűlés valamely
házának virtuális „joga határozásra, nem az illető ház tulajdona, hanem a
nemzeté, mely a jog gyakorlását a házra bízta, az egyes tagoknak a
házszabályadta joga, mely a testület határozatának megakadályozására alkalmaztatik,
a nemzet virtuális határozási jogának aktuálissá válását nem engedi.
Vagyis jogok összeütközése van jelen. A
magánjogból vett axióma: „qui jure suo utitur neminem
laedit” elveszti igazságát, mert más területen, nem az egyenlő jogalanyok
magán-és büntetőjogi területén, hanem az egymástól függő, egymásnak fölé- és
alárendelt jogalanyoknak legmagasabb alkotmányjogi területén állunk. A jog,
mint az együttműködő emberek viselkedését ezeknek előre föltételezett, s ehhez képest meghatározott értéke, készsége szerint
megszabó zsinórmérték, felmondja a szolgálatot. A jog ellenkező célnak is
szolgál, mint amelyre keletkezett. S ami fő, kétely
merül föl értelme, alkalmazhatósága fölött. Az emberi érzés és gondolkodás a
jog biztos, de adott esetben nyilvánvaló céljával ellenkező irányba tévedt
útjáról a morál magasabb, de sikamlósabb terére so-dortatik. Az obstrukció is a
nemzet javára hivatkozik, az ob-strukció ellen küzdő, határozni akaró része a
háznak szintén. Vita támad a fölött, van-e jogok összeütközése tényleg?
kívánhatja-e a testület, hogy tagjai jogaikat a testület jogára való
tekintettel korlátolják? A vita e kérdések fölött kétségtelenül jogvita is, pör
is. A nemzet képviselőháza szétfelekezik, meghasonlik önmagában, önmagával
folytat port, nem magánjogit, de közjogit, nem is a közjognak szövetségi
területén, nem egy más állam, nem szövetségese, Ausztria, hanem önmaga ellen,
tisztán saját alkotmányjoga területén. S ezen a
területen mindenik ház, ha egyes tagjának mentessége vagy sérthetetlensége
tekintetében is önmagának tartja fönn a döntést, még kevésb-bé fogadhat el
egész eljárása jogszerűsége fölött kívül levő bírót.[18]
Visszatérek tehát oda, hogy az
országgyűlés valamelyik háza virtuális jogát a határozásra aktuálissá akarja
tenni. À
kérdés az lesz, van-e erre föltétlen
szükség? Ha van szükség, de a jogszerű mód hiányzik a határozathozatalra,
szabad-e a jogszerű módot mellőzni? S itt merül föl a
további kérdés. Csak a jog-e az országgyűlés viselkedésének a legfőbb szabálya?
Ha föltétlenül szükséges, hogy az országgyűlés határozzon, és jogszerű módon
nem határozhat, a vitás kérdés már kisiklott a jog szabályai szerint való
megoldás köréből s átso-dortatik az életnek a jog
által körül nem írt, csak erkölcsi mérlegelés alatt álló terére. Azt ugyanis az
alkotmányjog előre általában meg nem szabhatja, minő események és különösen
mikor fognak a jövőben beállani s ehhez képest azt
sem, kell-e és mikor ily előre nem látható eseményekkel szemben az
országgyűlésnek határoznia. Törvényeink között csakis az 1715: VIII. t-c.-nek
3. §-a s az ezt határozottan megerősítő 1/41: XXII. t.-c.
rendelkeznek ily előre nem látható esemény tekintetében, midőn kimondják, hogy
az ellenségnek az országba ütése, vagy kitört háború okából az országgyűlés
helyett az úgynevezett „Concursus regni”, vagyis hamar összegyűjtheti
országgyűlési tagok is megajánlhatják a háborúra szükséges adót.
Nyilvánvaló azonban, hogy nemcsak ilyen,
de más váratlan eseményekkel is kell a törvényes országgyűlésnek foglalkoznia,
és lehet, hogy föltétlenül szükséges azok iránt határozni. Az obstrukció által
e őidézett jogok összeütközése szintén váratlan esemény; előfordulhat egyszer,
többször; fölléphet mint a ház krónikus baja, pedig bizonyos ügyek, p. o. a nemzet anyagi kára, vagy jogi oknál fogva halasztást
nem tűrnek.
Ha ilyenkor a ház határozatképes része a
törvényes házpaktum útján megnyerni. A testületi tagok egy része s a többi részek, pars-ok közötti egyezmény a testület,
a ház, az országgyűlés halála, mert minden pars külön jogalannyá tétetik, hogy a paktumnak jogi ereje
legyen; a paktumok következtében beáll az „itio in partes ”, mint a régi
birodalmi gyűlésen, s mivel az országgyűlés a nemzet
akaratának szerve, a pars-ok pactu-ma által beáll a nemzet vagy legalább
alkotmányának halála.
Nem bonyolítom a kérdést azzal sem. hogy
a jogok összeütközését a. ház feloszlatása által nem lehet-e elkerülni? Ha a
ház feloszlatását tiltja az alkotmányjog, a bonyodalmat újból csak jogsértéssel
szüntethetni meg.
A szabály félre tételével, erőszakos
módon helyezi magát határo-zási joga birtokába, kétségtelenül önbíráskodást
gyakorolt, aminőt kivételes alkalmakkor még a magánjog is enged. Az ily
önbíráskodás nagyon veszélyes ugyan, mert általa éppen a jogalkotó sérti meg a
magára kötelezőnek elismert tárgyalási jogot, de az ily tény épp oly kevéssé
bírálható el csupán a tárgyilagos jog szempontjából, mint p. o. a költségvetési törvény ellenére tett kiadás, mint p. o.
váratlan lázadási, forradalmi mozgalmak esetében a büntető perrendtartás azon
szakaszainak kormányrendelettel való felfüggesztése, melyek a rendőri
letartóztatásra vonatkoznak.
Aki az ily szükség fenforgása fölött
ítél, legyen a ház tagja, legyen a nemzet választó polgára, a meglevő
tárgyilagos jogban nem kap szükséges irányítást, hanem csak lelkiismeretének a
jog fölött ítéletet hozó szózatában, mert úgy az, aki a házszabályszerű jognak
föltétlen fenntartását a nemzet határozás- és cselekvésképességénél magasabbra
helyezi, mint az, aki a nemzetet cselekvésképesség nélkül a pusztulástól félti,
többé nem a jogból, hanem a jog alkalmazhatósága iránt támadt kétely fölött
ítélő lelkiismeretből, a nemzeti életnek törvényekbe nem foglalt és nem is
foglalható etikájából meríti döntése indító okait.
Amint egyszer a nemzet önmagával, nem egy
más nemzettel száll alkotmányjogi perbe, a jog nem állíthatja vissza egységét,
mert a jog alaptermészete szerint, mely legtisztábban a magánjogban mutatkozik,
elkülönít, a külön személyek, tagok akaratának kiszabja sérthetetlen határait,
akik e határokból engedni jogilag nem kötelesek. Csak a külön jogokat
egybefoglaló, egymásnak alárendelő szent korona gondolata, melyhez a nemzet
Kölcsey[19]
szerint „a legszentebbnek gondolatát fűzte, gondolatát a szabad nemzet egy
testbe foglalásának, gondolatát az egyesült néperőnek, mely ne csak idegen
bitorló, de egyes honfiak féktelensége és hatalomvágya ellen is bánthatatlan
gátat emeljen”, nem a többség és kisebbség pőrének formaszerű eldöntése teheti
a tagjaira szétesett nemzettestet újra eggyé, élővé, akarni, cselekedni bíróvá.
Fáklyát gyújtva, hogy a magyar tudomány
ritka erejű munkásának, az alkotmány 67-es szaka után föltűnt új nemzedék
legfényesebb elmebeli tehetségének, Pulszky Ágostnak pályáját, annak
eredményeit bevilágítsam, emlékét fölújítsam, elfogultan fogok az Akadémiától
nyert megtisztelő megbízatásomhoz.
Ifjúkorunkban fűződő barátság kapcsolt
hozzá a sírig, soha nem szűnő ellentét a világfelfogásban, választott el tőle
kezdettől fogva.
Az első elnézésre, túlbecsülésre vihet,
az utóbbi a helyes megértésnek állhat útjában.
A túlbecsülés és a félreértésnek
keletkezhető útvesztőjéből talán mégis kivezet az a fonál, amelyből baráti
kötelékünk sodródott: az igazság keresésének mind a kettőnkben kiolthatatlan
vágya s az ebből folyó kölcsönös tisztelet az ellenkező oldal
működése és ennek eredménye iránt.
Megnyugtathatnának e részben saját sorai
is, melyekkel főművéről írt terjedelmes tanulmányomat (Magyar Igazságügy 1885.
XIV. köt. 3. és 4. füzet) annak idején olyannak minősítette, mely „igen
részrehajlatlanul van azon álláspontról írva, mely meggyőződéseidnek megfelel,
és teljesen megfelelő ismertetését tartalmazza úgy a bölcsészeti alapoknak,
melyekről kiindultam, valamint tanaimnak, kivévén a társadalmak egymáshozi
viszonyát illetőleg…”
S mégis érzem más oldalról is támadó elfogultságomat.
Pulszky Ágost a magyar tudományban és közéletben oly szokatlan utakon haladt,
ismeretlen harcmodorral oly célpontokra irányozta küzdelmeit, melyeket
a tudományos és a politikai világban igen külőnbözőleg
ítéltek meg. Kevesen, s teljesen csak azok értették
Pulszkyt a tudományt illetőleg, akik nem röstelték a nagyobb készültséget is
igénylő fáradságot, őt mélyen járó vizsgálataiban és érveléseiben követni, a
közéletre nézve pedig, akik működésének nem színét, látszatát, hanem célját,
eszközeit együttvéve, szóval lényegét mérlegelték, általában csak azok, akik
Pulszky-t, az egész embert ismerték a személyek iránti jóságos, nemes lelkével,
viszont meggyőződésének más meggyőződések irányában alkut nem tűrő
kérlelhetetlenségével, de egyszersmind saját, haszonlesést nem ismerő
személyének készséges odadobásával, ha azt a meggyőződése szerinti tárgyilagos
igazság az emberi közélet bármely körében követelte.
Az én feladatom azonban Pulszky Ágostra
nézve, a ki jelentékeny politikai működése mellet! sem viselt politikai
vezérszerepet, csak abból állhat itt a magyar tudomány első templomában, hogy
Pulszky Ágostnak mint tudósnak hű képét adjam, hatását a magyar tudományra
meghatározzam. Vajjon bírom-e ezt elérni és ezáltal egész emberi egyéniségét, a
tudósét is, abból a ködből, melybe társaséleti, politikai működése burkolta,
kiemelni és minden tekintetben érthetővé tenni? ez az, amit ugyan remélek, mert
amennyire egész életfolyását megítélni bírom, úgy látom, Pulszky Ágost, a tudós
adja a megfejtését Pulszky Ágostnak, a politikusnak is, mert életének kora
ifjúságától fogva megfigyelt folyama azt a meggyőződést érlelte meg bennem,
hogy nem politikai működése hatott alakítólag tudományos elméletére, ellenkezőleg.
De teljesülni fog-e reményem? Helyes-e
módszerem Pulszky Ágost valódi képmásának megfestésére, ez az, ami, mint a
festőt, midőn képe közszemlére kerül, elfogulttá teszi.
Pulszky Ágost helyét a magyar társadalmi
tudományban csak úgy határozhatni meg, ha annak állapotát a múlt század
hatvanas éveiben tekintjük, mert ez adta neki a lökést tudományos búvárlata irányára.
A legelvontabb, örök érvényű igazságokból
kiinduló alanyi idealizmus és a fennálló törvény betűjén túl nem menő
jogpozitivizmus irányai az uralkodók akkor. Amannak a tüneményes tanári
tehetség, Pauler Tivadar a pesti katedrán, Eötvös az irodalomban a
megtestesítői, ennek az összes pozitívjogi írók, akik az 1861-ben beállott s a régi magyar, az osztrák, » az új magyar rétegekből
alakult tarka jogállapottal szemben majdnem kizárólag a leírás álláspontjára
helyezkednek.
Hasonlókép áthidalatlanul állanak a
publicistáknál, valamint a gyakorlati államférfiaknál a szubjektív idealizmus
sugallta szabadságok, velünk született emberjogok s ezek alapjára helyezett újítási törekvések az egyik oldalon, a legitim,
a történeti pozitív jogok hangoztatása a másikon.
A tényleges viszonyoktól eltekintő, az
emberi intelligibilis lényegéből levezetett észjog követelményeinek egyenlő
szentség tulajdoníttatik, mint annak a történelmi, érvényes legitim jognak,
mely az előbbinek követelményeit nem egyszer elvetve, ezekkel ellentétes állami
és társadalmi rendezést létesített.
Ez uralkodó irányok ellenében a hegeli
bölcselet tárgyilagos idealizmusa, melynek egyes protestáns főiskolán akadnak
szóbeli hirdetői, nyomtalanul tűnik el az intézetek csekély számú hallgatósága
következtében, de a hirdetőkben rejlő okok miatt is. Minden önállóság, a nemzet
történelmi alakulásaira való alkalmazás, a kellő jogi és politikai képzettség
nélkül e szóbeli előadások szűk körükön túl nem hathattak.
A Wenczel kezdeményezte jogtörténeti
irány, melyet Hoffmann a német iskola szellemében
és keretei között folytat. Kautz állásfoglalása a gazdasági élet jelenségeinek
történelmi, relativisztikus magyarázata mellett útját egyengetik ugyan annak,
hogy a jog, a társadalom lényege és annak időbeli, történelmi jelenségei
érthetőbbekké váljanak, de nem elég hatalmasak arra, hogy a jog, az állam
jelenségeinek megértéséhez egyetemes magyarázatul szolgáljanak, az örök érvényű
bölcseleti jog s a pozitív törvény közötti ürt
betöltsék.
A magyar jog- és államtudománynak ebben
az állapotában kezdte Pulszky egyetemi tanulmányait.
Az egyetemi ifjúság akkoriban bensőbb,
egységesebb, eszményibb életet élt, öntengelye körül forgott s mindenek előtt külön világának ügyeivel foglalkozott.
Kevesebben voltunk, egészben egynemű, legalább rokon társadalmi elemekből
álltunk s mint a nemzetet, az egyetemi ifjúságot is a nyomasztó
jelenből való kiemelkedés vágya, az a remény töltötte el, hogy a szabadtalanság
napjai meg vannak számlálva, új korszak közeledik, melyre komolyan kell neki is
készülnie. Figyelme önmagára irányult, törekvése komoly és eszményi volt.
Pulszky Ágostot, a nagy emigráns fiát, a
londoni és tudni középiskoláknak rendkívül általános műveltségű növendékét, a
fesztelen, sajátságos modorú, nagy szorgalmú és tudvágyó ifjút ily körülmények
között a tanárok és tanulók kíváncsi érdeklődése kísérte. Az előttünk
legendaszerű szabadságharcnak élő hagyományaként tűnt föl. Külföldi
viszonyokról adott közlései, a különböző ismeretlen szokások, gondolatirányok,
melyeket a mieink mellett követett, valami egészen különösnek, a maga nemében
egyetlennek mutatták. Tehetségével bámulatott keltett, mindenkinek
személyválogatás nélküli megbecsülésével, de egyszersmind különös tekinteteket
nem ismerő, fontoskodás nélküli viselkedésével rokonszenvet ébresztett, azoknak
pedig, akik a tanulóktól kívánt tudás mértékét meghaladó okulásra törekedtek,
vagy épen a tudományos búvárlat első lépéseit próbálgatták, irányadó
ébresztője, készséges útmutatója lett.
Társai ítéletét rendkívüli tehetségeiről megerősítette
a tanári kar, Pasquich-jutalommal koszorúzva 1866-ban, mint legjelesebbel, a
pályamunkát: A börtönügy múltja, elmélete, jelen állása, különös tekintettel
Magyarországra (megjelent 1872-ben), melyet a hazai börtönügy körül kiváló
érdemeket szerzett Tauffer Emillel együtt írt. Ugyané pályázat alkalmával a
Pauler-jutalomban Bozóky Alajosnak, dicséretben Friedmann Bernátnak börtönügyi
munkája részesült.
A jövő Pulszky-ját azonban e pályamunka
még nem mutatja, nagytehetségű kezdő tanulómunkája, az emberi közület
jelenségeinek egyik körével foglalkozó tudomány körülírt határai között. „A
jog- és állambölcselet alaptanaidnak írója, a későbbi jogbölcsész azonban e
részlet-munka után csakhamar föltűnik.
Az Akadémia 1868 október 5-i ülésében
olvassa föl Hoffmann Pál Pulszkynak „A római jog
és az újabbkori jogfejlődés” című értekezését, mely a jogi búvárlat legfőbb
kérdéseivel, a jogi megismerés alapjaival, módszerével, a jog egyes vidékeinek
összefüggésével foglalkozik.
Az értekezés igénytelen címe alatt ugyanis
állásfoglalás rejlik a hazánkban akkor egymással küzdő észjogi és
történeti jogiskolák felfogásával szemben. A két jogi iskola kiindulása,
búvárlati módszere kerül benne bírálat alá, egy kétezer éves jogfejlés
lényeinek világánál.
Amiről itt szó van, tudja minden
szakember, a jogtudománynak legnehezebb problémáihoz tartozik.
Az emberi közülettel, közelebbről a jogi
szerkezetévei foglalkozó különböző tudományágaknak egységes alapját, módszereit
megérteni, összefüggésüket fölismerni a jogtudomány legkiválóbbjainak
kiváltsága, mely ezeknek is hosszas búvárlat jutalmaképen jut, akkor sem mindig
tudatos ismeret, hanem inkább gyakorlati érzék alakjában.
Kezdőnek a jogtudomány ezen részeivel
foglalkozni a megismerendő anyag nagyságánál, a benne levő anyag
bonyolultságánál, a nehézségeknél fogva, mellyel a búvárlati módszerek
helyességének eldöntése jár, szinte lehetetlennek látszik.
Ha a kezdő az egész vizsgálati anyagot
értelmileg fölvenni, bonyodalmaiba belátni képes is, − ami egymagában már
a legritkább esetekben fog előfordulni, − ezzel csak a kész anyagot
sajátította el. De honnan merítse az anyagnak búvárlati módjára, mondhatni, a
joganyag alakításának leghelyesebb módszerére nézve tudását? Mint kezdőnek
módszerbeli gyakorlati tapasztalata sem lehet. Az induktív és deduktív logika
szabályainak elvont, fictív esetek fölvétele melletti használatára van utalva,
vagyis az értelmi elvonás legnehezebb műveletére.
A 22 éves Pulszky e nehéz munkát
bámulatos készültséggel és formai sikerrel oldotta meg. Formai sikerrel,
amennyiben rámutatott azokra a forrásokra és módszerekre, amelyekkel a
jogtudomány egyáltalában dolgozhat s azoknak az
elégtelenségére, amelyeket a szembenálló két iskola az egyedülieknek gondolt.
Mennyiben voltak érdemileg, tartalmilag is a kijelölte források az egyedül
helyesek? nyílt kérdés, de hogy az akkor nálunk szemben álló iskolák
alaphibáját tisztán látta, előttem kétségtelen. Értekezésének veleje ugyanis
abban foglalható össze, hogy a hadakozó két iskola egyikének sincs igaza, sem
az észjoginak, mely tiszta metafizikai alapon akar az élet mindennapi
szükségletei részére rendező elveket állítani, a történetinek sem, mert ez
ugyan a való élet talajában keresi azokat, de a való életet, annak jogi rendezését egyoldalúan egy
nemzethez, ennek jogához, különösen a római joghoz kötöttnek hiszi.
A római és egyházi jognak évezredekre
szóló viszontagságait, az újabbkori nemzeti jogok, a legújabbkori kodifikációk,
a természetjogi felfogás hatása alatt keletkezett forradalmi jogok sorsát egy
gyűjtőlencsébe egyesítve, vonja le Pulszky a fennebbi következtetést.
A jövő jogtudományának, így foglalhatni
egybe eredményeit, a római jogénál egyetemesebb alapra kell helyezkedni.
Megkívánja ezt a közgazdaságnak az az átalakulása is, amely az emberek
gazdasági együttműködésében teljesen új viszonylatokat, új termelési, forgalmi,
hiteli berendezéseket hozott létre, sőt a szocialisztikus törekvésekben a jogi
megoldás elé teljesen új problémákat állított.
De nem helyezkedhetik a bölcseleti
iskolák egyikének álláspontjára sem, mert „minden jogbölcseleti rendszerben
Leibnitzétől Kantéig és Hegeléig a felállított alapeszmék metafizikai
természetűek, ennélfogva … elmosódottak voltak.”
Az egyetemes haszonra törekvésnek nem
metafizikus elve, vagyis Bentham alapgondolata lehet csak az iránytű, mely a
jogtudományt jövendő utain vezetheti. E végből fel kell tehát á tudománynak
hagyni a jognak elvont, kizárólagos, metafizikai elvével, amint felhagy az
egyéni önzés rideg gondolatával is. S a római jog, mely
ennek mindvégig megtestesülését képezé, kénytelen a szerepből kiesni, melyet
két ezredévig viselt; mint a jogi fejlődés és rendezés útmutató anyaga meg fog
maradni, de más alakító elv hatalma alá kerül.
Az itt jellemzett megoldásnak tartalmi
helyességét különbözőleg ítélhetni meg, így különösen a Bentham egyetemes
haszonelvének állítólag nem metafizikai jellegét kifogásolhatni: a római jog
egyoldalú uralma alóli fölszabadulás követelményét negatív értéke miatt
elégtelennek állíthatni, tény mindazáltal, hogy irodalmunkban sem azelőtt, sem
azután ily behatóan, a teendők ily világos tudatával senki sem tárgyalta a
jogtudomány művelésének lehető módjait.
Ez az akadémiai értekezés higgadt
megfontolásával, tárgyilagos, a történelmi fejlődés alapjára helyezkedő
modorával egyszersmind szakítást jelentett. Pulszky ugyanis az 1867-ben megjelenő rövid életű, 1867
március 3-ától július 17-ig megjelenő „1848” című lapnak rendes főmunkatársa
volt. Az a demokratikus felfogás és egyházpolitikai álláspont, melyet az „1848”
elfoglalt, a kormányzati központosítás, melyet a megyei autonómiával szemben
dicsőített, éles ellentétben állott úgy a történelmi hagyományokkal, valamint
az akkori tényleges állapotokkal, különösen nem volt időszerű. Hisz a nemzetre
akkor módosított alkotmányának életbe léptetése, megvédése az osztrák részről s a honi ellenzéktől jövő támadás ellen, a hétköznapi
szükségletekre való berendezkedés, közigazgatásának és jogszolgáltatásának
szervezése bírt gyakorlati jelentőséggel; a demokrácia, a radikális
egyházpolitika érdekei ellenben a nemzet zömére közömbösek, magyar jellegét
zavarók, mindenesetre a távolabbi jövő problémái voltak, a lap pedig különösen
ezeket tárgyalta előszeretettel.
Pulszky egy ideig élénk részt vett a
lapnak kíméletlen csatározásaiban, habár saját neve alatt csak két cikket írt.
Mazzini műveit tanuló-éveiben előszeretettel olvasta, ennek a pozitív vallások
dogmái és kultusza nélküli humanitárius theismusa különösen megragadta,
köztársasági eszményéből pedig a demokratikus elemeknek minden államformában
szükséges érvényesülését megdönthetetlen igazságnak tekintette. Részvételét az
„1848” szerkesztésében ebből a gondolatvilágból eredt hajlamai magyarázzák.
Szélesebb körű, beható tanulmányai mellett e gondolatvilág ki nem elégíthette.
Szakított is a lappal még megszűnte előtt, s teljesen tanulmányainak élt. Ezek gyümölcse volt a fenti akadémiai
értekezés, mellyel életpályáját is, a búvárlót és tanárit kijelölte.
Amíg erre a szükséges elméleti
tanulmányok és irodalmi munkálatok alapján eljuthatni remélt, a kormányzati és
parlamenti pályán gyűjtötte a jog- és állambölcselethez a gyakorlati
tapasztalukat. Mert a kutató és tanító pálya lebegett előtte egyetemi hallgató
korában, ez foglalkoztatta egyéves önkéntesi szolgálata alatt, melyet Bécsben
1869-ben teljesített s hadnagyként végzett be; de elérésére
csak évek multával gondolhatott,
Ezek alatt Nógrád megyében, 1870 óta a
pénzügyminisztériumban mint tisztviselőnek, 1871 óta, mint képviselőnek bő
alkalma nyílt elméleti tanulmányait a való élet menetében, való észleletekkel
kiegészíteni.
Pulszky lelki világára, mióta a Mazzini-féle elvont idealizmus
nyűgeitől megszabadult és pozitív történelmi alapra helyezkedett,
életszükségletté vált az aktualitásokkal, a gyakorlattal való foglalkozás.
A legnagyobb bölcseséget, a teljes
igazságot a lettből, a megtörténtből vélte felismerhetőnek s mivel a bizonyos időben lett valóság azt másnak
mutatja, mint az előbb vagy később lett, az egyes történelmi valóságokban az
igazságnak csak részét, csak viszonylagos igazságot látott.
A jelen élettel, mint folyó történettel való
gyakorlati foglalkozást ennélfogva a megismerés, a búvárlat legkiválóbb
-eszközének kellett tekintenie.
Igaz, a gyakorlati élettel való
foglalkozásra lelki alkotása is ösztönözte. Az emberi élet minden jelenségének
megértése iránti rendkívüli értelmi érdeklődése, egész értelmi valójának
legmagasabb fokú érzékenysége, ez értelmiségnek csodás külterjességével
párosulva az embervilág minden részét illetőleg, a mindennapi életbe való
avatkozásra csábították. De Pulszky lelki alkotásának ez értelmi eleméből folyó
hajlamát a gyakorlati életre nagyban segítette annak emotionalis, indulati
oldalba is.
Értelem és kedély, gondolat és érzés
egyaránt tettrevágyók, tettrekészek voltak jellemében. Fizikai és lelki
izgékony-sága, ingerlékenysége, a velők járó bátorság, a lelkiismerete-javalta
általános eszmék, célok egyes személyek iránti föltétlen odaadása,
egyéniségének teljes semmibe vétele, vagy erős hátratétele, ha e célokról, e
személyekről volt szó exisztenciájának függetlensége nem engedték se tudvágyát,
se tettvágyát ellenlétbe jutni, a gondolkodót a cselekvőtől elszakadni.
Amint a gondolkodás világában befogadó,
bíráló és alkotó tehetségei egyenletesen fejlődtek, és irodalmi alkotások,
irodalmi tettekben végződtek, azonképen végződött gondolkodása, ültette át gondolati
tényeit a gyakorlati világ ténybirodalmába.
Hivataloskodása, mielőtt a katedrát
elnyerte, képviselősködése azután, búvárlati értékük mellett, mellyel Pulszky
szemében; mondhatni, tudatosan bírtak, ebben a lelki természetben, jellemben
lelik önkéntelen, szükségképi tényekkénti magyarázatukat.
A személyes tapasztalásra, az állami és
társadalmi események átélésére
fektetett súly, a személyes tapasztalásnak alá nem vethetőknél, az elmultaknál,
a távollevőknél pedig az induktív, történelmi módszernek, a pozitivizmusnak
kegyelése jellemzik ezután Pulszky egész szellemi pályáját.
Pozivitizmusa azonban nem a Comte-éra
támaszkodik kezdetben, a távolabbi múltba nyúl vissza s abban különösen arra a gondolkodóra, aki „a tudást, a tüneményeknek és
okaiknak ismeretét s a bölcsészetet, mint a tudás
elméletét egységesnek és egyetemesnek fogja föl”, Hobbesre. Mellette Bacon, az
induktív gondolkodás előharcosa és Locke, annak
Hobbes-nél Pulszky szerint helyesebb alkalmazója, az újkori angol szabadság
bölcselmi megokolója azok, akikre mint a pozitivizmus előfutárai fontosságot
helyez.
Magántanárrá képesítése céljából (1872.
febr. 16. 307. sz. a.) beadott értekezése „Adalékok az angol jogbölcsészet
történetéhez”, mely később a Budapesti Szemlében (VII. köt. új évf.) megjelent,
Hobbes pozitív, empirikus módszerét a jelenben is fölülmúlhatatlannak állítja.
„Ha e tekintetben haladást tettünk, így szól, csak annyi az, hogy sejtelmével
bírunk egy általános fejlődési törvénynek, amelyre a szabadságnak terjedtebb
mérvű követelményeit alapítjuk, mint aminőnek Hobbes helyt engedni kívánatosnak
tartotta.” (Id. m. 139. I.)
Nem ijed meg a Hobbes-féle empirizmusnak,
pozitivizmusnak azon szertelen következményeitől, melyeket e pozitivizmus az
alapítójának műveiben az ember legfőbbnek nyilvánított életérdeke, a béke, az
ember fizikai létének fenntartása, valamint a szuverenitás korlátlansága, s az egyénnek nem politikai, de egyszerű emberi
szabadsága tekintetében mutat.
Azzal vigasztalja magát, − vajjon
kellő alappal-e, most nem vizsgáljuk, − hogy Hobbes a szuverenitás „e
föltétlenségét sem állítja korlátlannak s ha ki is
terjeszti a vallásra és sajtóra, másrészt még oly téren is határozottan
megtagadja, melyet úgy a legújabb államelméletben, valamint a gyakorlatban
napjainkban elfoglalt, nevezetesen a katona kötelezettségét, melyet Hobbes
igazolhatatlannak tart”. (Id. h. 142. 1.)
Hobbes pozitivizmusából nem következik
tehát Pulszky szemében a szabadság teljes megsemmisülése, különösen ha azt
helyesebben alkalmazzuk, amint Lockénak, az alkotmányos szabadság első nagy
bölcselőjének Hobbes módszerével alkotott elmélete tanúsítja.
Pulszkynak e hajlandóságát a gyakorlati,
az induktív, a genetikus módszer iránt véglegesen megerősíti Maine-nek
korszakot alkotó munkája: „A jog őskora” 1875., melyet lefordított jegyzetekkel
kísért.
Maine-ben az ragadja meg Pulszky-1, hogy a jognak különböző
nemzeteknél lefolyt történetéből a jog változásainak általános törvényeit
származtatja s ezeknek érvényét konkrét példákon
feltünteti. Maine a jog intézményeinek keletkezése
és érlelődésében sem pusztán önkényes, sem egyedül célszerűségi erők, vagy
nemzeti különlegességek vagy a jogi logika kényszerének hatását látja. A
társadalom szerkezetének, az egymásra ható civilizációknak tulajdonít ezek
mellett döntő szerepet. Maine ekként
nemcsak sok jogrendszer összehasonlításával dolgozó jogtörténész, hanem
jogbölcsésszé is lesz, nevezetesen megmagyarázza nemcsak 6 jogtételeknek, de a
jogróli bölcselkedésnek is az előzményeit és indokait.
A jogbölcselet és a pozitív jog története
Maine szemeiben nem ellenfelek, hanem hű, megbízható
szövetségesek.
A jogbölcseletnek ez az összekapcsolása a
történeti pozitív joggal s a fontos új
eredmények, melyeket „A jog őskora” ez által fölmutatni bír, annyira
megfeleltek a Pulszky addigi két dolgozatában kifejtett iránynak, amelytől a
jogtudomány, a jogbölcselet fejlődését várta, hogy nem csodálkozhatni
lelkesedésén, mellyel a tekervényes észjárású angol műnek fordítását végezte,
helyét az angol és más népek irodalmában egy szellemes bevezetéssel meghatározta.
Sőt Pulszky lelkesedése tovább megy, a
munka egyes fejezeteit egy hozzá csatolt függelékben a fennálló és érvényüket
vesztett jogrendszerekben nagy jártasságról tanúskodó jegyzetekkel látja el,
hogy a magyar olvasónak a felhozott angol példákat és hivatkozásokat
érthetőbbé, másrészt, hogy Maine elméleteit
más elméletekkel összevetve, világosabbá tegye.
E nagybecsű jegyzetek a munkának több
mint egynegyed részét teszik s Pulszkyt a pozitív
jog széleskörű területén a jogi technikának, a jogbölcseleti kontroverziának
kezelésében virtuóznak, a különböző népek különböző korbeli jogának
értékelésében történetbölcseleti tehetségnek mutatják,
Az 1875 június havában a jogbölcselet
rendes tanárává kinevezett Pulszkynak méltó beköszöntője volt e munka, melyet Maine magyarításával és magyarázásával véghez vitt.
II.
Az a tettvágy, mely Pulszkynak jellemző
tulajdonsága, természetesen érvényesül most már a közhivatásban, melyre mint a
jogbölcselet rendes tanára, az államtól elhivatott.
Mint magántanár is nagy kedvvel és
buzgalommal tanított és tanult, egy-egy félévben 5-8 órás kollégiumot is
tartott. A hallgatóságnak eleinte csekély száma nem zavarja tárgyszeretetét. Az
1873-i téli félévben írja nekem: „Előadásaimat megkezdtem hat darab
hallgatónak, de inkább magamnak, aki mostani tárgyamban − a társadalmi
céljogokról (jogi személyek) beszélt, − igazán gyönyörködöm.” Ez a
buzgalom természetesen fokozódott nála, mint fontos tárgyának közmegbízatású,
hivatalos képviselőjénél.
A széles látkör, mellyel tárgyát kezelte,
a jogbölcseletnek nem az eddigi megszokott, elvont, hanem inkább
történetbölcseleti tárgyalása, az új megvilágítás, melyet a jogelveknek
relativitása által a jogbölcseleti vitakérdéseknek adott, fölkeltette a
hallgatóság jobb részének érdeklődését, erre eszméltetőleg hatott, ellenben a
nagy készültség, melyet megértése általános műveltség és jogi szakismeret
oldaláról kívánt, a gyengébbekre nagy akadályokat, nehézségeket támasztott s Pulszky-t a vizsgán a félelmes professzorok közé
sorozta.
Tanári pályájának irodalmi gyümölcsei az
első évtized végén érlelődtek csak. Képviselői elfoglaltságán, bokros családi
teendőin, a boszniai háborún kívül, melyben ritka vitézséggel részt vett, az
innen hozott, egész életére kiható csúzos bántalom késleltették belterjesebb
irodalmi munkásságát. De készséges természete is, mely mindjárt rávette, más
helyett dolgozni, ha magasabb, bár tőle távolabb eső cél vagy a felebaráti
érzés úgy kívánta.
A Kisfaludy-Társaság a pozitivista
krédójú nagy angol regényírónak, Eliot Györgynek
négykötetes munkáját, Middlemarch-ot tette közzé, a fordítást igen nehezítette
a finom árnyalatú eredeti kifeiezési móddal színezett irályon kívül „a
regényben előforduló számtalan vonatkozás az angol élet különféle
sajátságaira”. E nehézségek eloszlatására Patterson Arthur Londonban és itthon Pulszky vállalkoztak, átnézve a
fordítást s a fordítót észrevételeikkel felvilágosítva. (L.
Middlemarch, Greguss Ág. bevezetését.)
Ugyanígy szakadt reája a nagy család
hátrahagyásával 1876-ban elhunyt Korbuly Imre Közjogának harmadik, átdolgozott
kiadása. A Lechnerrel és Kautz-zal megosztott e munka jelentékeny része neki
jutott. Ez időben hiányzott minden közjogi kézikönyv, a hallgatóság
szükségletét fedezni kellett, Pulszky nem habozott.
Kétségtelen azonban, hogy a rendes
tanárrá neveztetését követő években, 1875-től 1880-ig, főleg az izgalmas bel-
és külpolitikai mozgalmak, a korszakos jelentőségű fúzió, az orosztörök háború
kihatása közéletünkre, a boszniai hadjárat csökkentették Pulszky irodalmi
munkásságát. Képviselői teendői, majd a hadjárat csak annyi időt engedtek neki,
hogy a tudomány haladását figyelemmel kísérje, nem annyit, hogy − mint
lelke sugallta, − behatóan művelje is.
Pulszky mégis ekkor sem érte be, mint az
időbeli nagynevű barátja, tanár- és képviselőtársa, Szilágyi Dezső, azzal, hogy
mások rendszerének, fölfogásának hirdetője legyen és saját, már elért tudományos
eredményein túlmenni ne iparkodjon. Búvárló ösztöne a kutatásra sarkalta az
izzó politikai és kockázatos hadjárati küzdelmek között is s éber figyelmével észrevette, megállapította már akkor,
ami sokak előtt az azóta lefolyt majd harminc év után sem világos.
„A pártkormányzat és korkérdések” című
(Budapesti Szemle 1878. XVIII. köt.) rövid értekezésben a parlamentáris
kormányzás nehézségeit, jövőjét fejtegeti.
A parlamenti kormányzásnak előfeltétele:
két nagy pártnak váltakozása az állam vezetésében, Pulszky szerint, csak
arisztokratikus jellegű társadalom mellett nehézség nélküli és üdvös. lit a pártok összhangzó világfelfogást, egyenlő
hagyományokat követnek, bizonyos fokig közös alapon állnak, kobzos célra, csak
más módon törekszenek, nem a fő elvekben, inkább ezek árnyalatában, eltérő
irányában különböznek.
Az államhatalomnak kiterjesztése, abban
névszerint a társadalom demokratikus elemeinek az osztozása megfosztja a
parlamentáris kormányzást a lét föltételeitől, mert a pártok között nincs meg
többé a hagyományoknak, az érzületnek, s a legfőbb
elveknek az a közössége, ami a pártok váltakozását könnyűvé, a hatalom viselőinek változását simává teszi.
Az állam és társadalom demokratizálódása
azonban csak egyik oka a parlamenti kormányzás nehézzé válásának.
További okai. ha e demokratizálódás
megkezdődik vagy éppen véghez megy: 1. a nemzetiségi, 2. a szocialista, 3. a felekezeti ellentét. Ezek az
embereket oly csoportokba sodor ják, amelyek között hiányzik minden kapocs,
amelyek ennél-fogva egymást az állam vezetésében föl sem válthatják. Az ily
alapokon való pártalakulás a parlamentáris kormányzás szempontjából
egészségtelen, sőt azt egyenesen kizárja. Egy párt lesz kormányképes. így az
egység ellenségei Olaszországban épp oly kormányképtelenek, mint a 67-es
kiegyezéséi: az ó-konzervatívok és a függetlenségiek nálunk. A szocialisták a
bourgeois-pártiakat bourgeois-társadalomban épp oly kevéssé válthatják föl,
amint a vallási pártok a laikus pártokat nem oly államban, mely felekezet
nélküli.
Vagy az ellentétek oly erősek, hogy a
pártok teljesen szétforgácsolódnak, s egyik sem lesz
magában kormányképes. A vallási ellentétek, a társadalomnak szocialista vagy
individualista irányú rendezésére törekvő irányok bontották meg a német
birodalom pártkereteit.
A demokratikus fejlődés, ha egyszersmind
vallási, nemzeti, szocialisztikus ellentétekkel kapcsolatos, a pártalakulásnak
egészen más csoportjait hozza létre, mint amelyeken a parlamentáris kormányzás
nyugodott.
Bármennyire egészségtelen legyen
utóbbinak szempontjából ily csoportosulás az a jelzett fejlemények esetében
kimaradhatatlan. E helyzettel a nemzeteknek számolniok kell s abban találhatunk megnyugvást, hogy a parlamentáris
kormányzás nem az egyedüli forma, amelyben akár a képviseleti rendszer, akár a
népfenség elvei megtestesíthetők.
Pulszky tudós életének ez epizódjára
következik annak fő jelensége, jog- és állambölcselete alaptanainak közététele
1885-ben.
Amit ez alaptanok a magyar
szellemvilágban hirdetnek, ha az emberiség gondolkodásának alapiránya
szempontjából tekintjük, az abból az újabban lábrakapott felfogásból indul ki,
mely a világban állandónak csak a változást, a levest, nem a létet, a
viszonylagost, nem a föltétlent veszi, amelynek gondolkodási módja,
gondolkodási eszköze nem a dolog, nem az állapot, hanem a viszonyítás, melyet a gondolkodásnak előbb uralkodott lénytani
(ontologikus) módjával szemben fejlődéstani (evolúciós) gondolkodási módnak
nevezhetni. Az emberiség ugyanis, amint ezt tagtársunk, Stein Lajos (Der
Neo-idealismus unserer Tage. Archiv f. System. Philosophie IX. Bd. 3. Heft 1903.) egyik bölcsészettörténeti szemléjében világosan
feltüntette, koronkint az emberi gondolkodásnak kiválóképen egyik eszközéhez,
majd a tárgy, majd a tulajdonság, majd az állapot, majd a viszonyítás
kategóriáihoz fordul a a világ megértése végett. Ha belefáradt az egyik
kategóriával való dolgozásba, ha ezzel végzett, munkája nem nyújt többé
megnyugvást, a jobb siker reményében egy más gondolkodási eszközzel folytatja.
A fejlődéstani, a viszonylagos
gondolkodási mód, amidőn Pulszky annak alapján elméletével föllépett, a
bölcselkedés terén az egész világon nagy túlsúlyra tett szert. Nálunk is
nemcsak a Buckle, Taine, Lewes-féle művek fordításai nyitottak neki utat, Pauler
Gyula méltatása, mellyel Comte-ot a Századokban (1873-iki folyam) bemutatta,
Beöthy Leo társadalmi, Böhm Károly bölcsészeti munkái ennek kedveztek.
Pulszky jog- és állambölcseletével
korának uralkodó gondolatáramlata alatt áll tehát, de azt a megismerésnek oly
vidékére tereli, amelyen, mondhatni, még sehol nem kutatott ily irányban az
emberi elme, s amely vidék búvárlása a
viszonylagosságnak gondolkodási eszközét teljesen kizárni látszik: a
jogtudomány vidékére.
A jog fogalmától ugyanis elválhatatlan a
tapasztalat tanúsága szerint az emberi cselekvést, viselkedést föltétlenül
megkötő s egyszersmind állandó erőnek képzete. Ez az állandóság
lehet időleg viszonylagos, több vagy kevesebb emberöltőre terjedő, de e véges
állandóság ideje alatt az emberi viselkedést megkötő erőt mégis csak akkor
tekintjük jognak, ha ez az erő nem viszonylagos, hanem föltétlen.
Hasonlóképen nem bírjuk a jogot az emberi
szabadság, az emberi kötelesség, szóval az ember életcélja nélkül képzelni. Az,
ami végett a jog létezik, valami föltétlen, nem viszonylagos, s ez a föltétlen valami az öncélú ember a maga életével,
javaival, öncélú akaratának érvényesítésével. A viszonylagosság csak arra
vonatkozhatik, vajjon az emberi ön célúság, az emberi lényeknek teljes vagy
csak szűkebb körében bír-e föltétlen erővel érvényesülni? Ahol, akikben,
bármily keretekben ez öncélúság megvan, ahol az emberiség lelki tüneménye, a
szabadság érzete előáll, ott az ily lények, viselkedését meghatározó, megkötő
erő is föltétlenné válik. A jognak minden változandósága, azok körének
viszonylagossága dacára, akiket megköt, van tehát föltétlen lényege, amely az
emberi öncélúság, szabadság fenntartásában sarkal.
Végül minden, még oly viszonylagos jognak
van oly logikai eleme, amely független az időtől, az emberek körétől, akikre
vonatkozik.
Pulszky nem osztja a jognak e
föltétlenségéről, állandóságáról, változhatlan lényegéről az addigi
közfelfogást, jobban mondva lehetetlennek tartja, hogy a tudomány a jogra, a
társadalomra bármi részben örökérvényű, feltétlen igazságokat megállapíthasson.
Pulszky életének főmunkája abban állott: a viszonylagosság gondolkodási
eszközével, „az összes ismeretes jogszabályok és államszervezetek(nek), a
közönségek minden képzelhető feltételé(nek), alkatá(nak) kapcsolata és
neméinek) áttekintésével, az emberi cselekvőség valamennyi tényezőjének
számbavételével állapítani meg az emberiség mindennemű jogának, mindennemű
társadalmának, alakulásának származását, hatását, vázolni a jog, a társadalom
mibenlétét vagy mint ő nevezte, „a társiasság teljének feltételeit, a tökéletes
közösségi szervezet vonásait”, (Jog- és állambölcselet. 43, 1.), anélkül, hogy
a jog- és államnak „eszméi és eszményei egyszer s mindenkorra, mint feltétlen érvényűek lennének megállapítva”.
A jogot, a társadalmat − így okoskodik
P. − az emberiség körében folyton változni látjuk, a bölcselet e
ténnyel-szemben nem hunyhat szemet, s mivel az emberi
ész a dolgok lényegét nem ismerheti meg, hanem csak a jelenségeket, a
tüneményeket, ennélfogva a jognak, a társadalmaknak sem kereshetjük a tudomány
útján a lényegét, hanem csak jelenségeit.
A jog- és állambölcseletnek feladata is
ennélfogva a jog, a társadalom változó tüneményeinek, e változó tünemények okainak kutatására irányulhat. E
tüneményeket a tapasztalat segélyével
megállapíthatjuk, változásaik egymásutánját megérthetjük, ekként a jogról, a társadalomról világosabb
képzetek nyerünk az által, ami bennük változó, − mert ezt láthatjuk,
tapasztalhatjuk, − mint az által, ha azt keresnők bennük, ami állandó,
változhatlan, mert ez meghaladja értelmünket.
Pulszky tehát a jog- és állam bölcselet
által éppen annak ellenkezőjét törekszik elérni, amire minden jog- és állambölcselet
előtte törekedett. A jognak, az államnak lényege, örökérvényű határozmányai
helyett azok örökké változó tartalmának céljára, nyitjára találni, földeríteni
azokat a jogrendszerekben és államalakulásokban ható erőknél hatalmasabb
természeti, lelki, erkölcsi tényezőket, amelyek amazokat rendes menetükből
kimozdítják: ez lehet Pulszky szerint a bölcselet célja.
Pulszky jogbölcselete agnosztikus
álláspontjával ekként a jog viszonylagosságának, változásának tudományává lesz
a jog föltétlenségének, állandóságának tudománya helyett.
Módszerében hasonlókép eltér a
jogbölcselet addigi kutatási módjaitól. A tapasztalat segélyével, az összes
ismert jog-és államrendszerek áttekintésével, nem valamely egyes emberi
szükséglet deduktív kísérletével törekszik vizsgálati terére világot vetni.
Bármint gondolkodjék valaki Pulszky
céljának helyességéről vagy módszerének kivihetőségéről, ez eredményt, mely
munkájában előttünk áll, nem fogja kicsinyelhetni.
Ez az eredmény abban a kísérletben áll
előttünk, amellyel Pulszky a jognak, az államnak és változásaiknak végső szülő
okait az embervilágra nézve meghatározta.
E kísérletet némelyek tán korainak
találják, amennyiben igazságait induktív alapra fekteti, pedig a jog- és
államalakulásokra nézve nem rendelkezünk az induktív anyag teljességével.
Bizonyos azonban, hogy Pulszkyt a kísérlethez szükséges szakkészültségre nézve
a világirodalomban senki sem múlta fölül.
Ami az embervilágban a jog, a társadalom,
az állam tekintetében elvileg nevezetes létrejött s amit a jogról, államról, társadalomról gondoltak, egyaránt rendelkezésére
állott Pulszkynak jogbölcselete fölépítésénél. A pozitív jog tudósainak tárgyi
ismeretét a bölcsészek magyarázó, elmélkedő megfejtéseivel kapcsolatosan
alkalmazta, hogy a jogot, a társadalmat, az államot végső elemeire bontsa és
történelmi jelenségeiket érthetővé tegye.
Amit Pauler Gyula mondott Pulszky
jogbölcseletéről (Bud. Szemle. 1885. 42. köt. 481. I.), hogy a világirodalomban
alig van munka, mely magának a feladatot oly kiterjedésben, mint P. Á. kitűzte s oly módon megoldotta volna, azt ismételték az angol
folyóiratok, midőn Pulszky munkája angol nyelven megjelent.
Az angolokat, akiknél a jogtudomány
leginkább kívül áll az általános bölcselet körén, kétszeresen meglepte Pulszky
jogbölcselete, mely egyik bírálója szerint, hogy csak némelyeket említsek,
mélység és tartalmasság tekintetében ritkítja párját s melynek Oxfordban Bluntschlinak zavaros és homályos munkája helyére
kellene lépni (Westminster Rev. 1888 márc. füz. 381. 1.), a másik, az ismert
bölcsész, (English hist. Review 761-767. 1.) Sidgwick „a magas célú munkát,
mely a tárgy teljes áttanulmányozásának eredményeit tartalmazza, az önálló
gondolkodásnak minden részében kitartó erejéért” dicséri, a harmadik pedig (a
Pollock szerkesztette Law Quarterly 1888. köt. 454. 1.), kiemelve, hogy a
jogbölcseletnek általános angol és kontinentális eredményeit minden eddigi
kísérletet meghaladó teljességgel és világossággal nyújtja, értékét a nagy
tudás mellett látköre szélességében
találja.
Az angolok véleményéhez járul a
fejlettebb német jogtudomány részéről Stoerk (Archiv f. öff. Recht 1889. IV.
köt. 234. I.), midőn azt hasonló német munkák fölé helyezi s óhaját fejezi ki, hogy a tartalmas megoldásokban
gazdag, a tudományilag szuggesztív, gondolatkeltő munka ültettessék át a német
irodalomba, ahol tiszteletreméltó helyet töltene be.
De van-e? megáll-e? Pulszky kísérletének
pozitív eredménye.
Pulszky eredményeinek a külföldi
pozitivistáké fölött a jog- és állambölcselet terén nagy a fölénye. Comte és Spencer, valamint
más pozitivisták a tételes jog- és államrendszerek, valamint a különböző jog-
és állambölcseleti elméleteket csak hézagosan ismerik, ide vonatkozó
magyarázataik ennélfogva éppen nem oldják meg a problémákat, meg se közelítik a
megoldást. Pulszky ellenben a jog- és állami jelenségeknek egész nagy
világterületén uralkodik s vizsgálataival be
bír azoknak épp úgy közelfekvő, mint végső rejtekeibe hatolni, tudja az életnek
e különleges jelenségeiben azt, ami
a világ más jelenségeiben nem található, ezektől megkülönböztetni
s velük egy általánosabb erő útján összekötni, magyarázni.
A pozitivista bölcsészek, nem ismerve a
pozitív jogot, nem az állami és társadalmi rend különleges erőit, a jogi és
állami jelenségeket nem bírják se minősíteni, se értékelni, minélfogva
világképükbe se tudják beolvasztani, a szakjogászok és politikusok
érdeklődését, tudvágyát pedig kielégítetlenül hagyják. Pulszky ellenben a
jogot, az államot a világegyetem láncolatába helyezve, az általános bölcselőnek
épp úgy új világot nyit, mint ahogy megkönnyíti a jog, az állam mindennapi
összefüggéseinek kimutatása által a külön szakbúvárnak belátását saját
különleges részvilágába.
Pulszky munkájának legbecsesebb eredménye
a társaság és társadalomról szóló 6., de különösen a társadalmak egymásközti
viszonyát tárgyaló 7., a történelmi társadalmakról szóló 8. fejezet. Maga írja
szerényen munkájának angol előszavában, hogy a hatodik, hetedik, nyolcadik
fejezetek új anyagot tartalmaznak.
A történelmi társadalmakról szóló
fejezetben „tulajdonkép a történelem bölcseletét kapjuk dióhéjba
szorítva”, „melyet nemcsak időrendi elsőségéért, de mélységéért is említeni
fognak ez eszmekör történetében.” (L. szerző bírálatát a Magyar Igazságügy
XXVI. köt. 233.!.).
Pauler Gyula, kinek legfőbb becsvágya
volt, ha a világ történetét pár száz 16-rét oldalra megírhatná, lelkesedve
kiáltott föl e fejezetről szólva: „Hatvan lapon világtörténetet ír, nevek
nélkül.” (B. Szemle. 42. köt. 482. 1.)
Bármi kifogásunk legyen egy vagy más
tekintetben Pulszkyt művének ezen része ellen, amint volt hazai és külföldi
bírálóinak (L. B. Szemle 42. köt. − Magyar Igazságügy XIV. köt. −
Pollock, Law Quarterly 1888.), azokban oly igazságok kerültek napfényre, melyek
megmaradnak. Társadalom, állam, különböző alakulásaik, ezek egymásra
következése, amennyire ez egyáltalán lehetséges, ki vannak emelve a szubjektív
vélekedés ingoványaiból s kézzelfogható,
tárgyilagos, szükségképi jelenségekként, tényékként bizonyíttatnak.
Ugyanezt kísérli meg bár kevesebb
sikerrel Pulszky a jogra, ennek alapjára, főelvére, a jogosnak és jogtalannak
mértékére nézve kimutatni. A közületi létet,
társadalmat, államot ugyanis
lehet minden erkölcsi, jogossági alap nélkül, mint az emberiség történelmének
kikerülhetlen okvetlen bekövetkező tényeit is megfejteni. Ily puszta, ténybeli
alapon vezette le őket Pulszky, midőn arra hivatkozott, hogy „minden, ami
okvetlenül szükséges, ezen okvetlen szükség alapján mint öncélú jelentkezik,
azaz alakulásának igazolását saját lételében és fennállásában bírja. .. úgy
az állam is észleges okvetlenséggelt tehát öncélúsággal bír… mint
az emberi együttlétnek múlhatatlan alakja … mint minden különleges
célnak általános és így múlhatatlan föltétele.” (Id. m. 212. 1.)
Ilyen ténybeli szükségességen alapszik,
ily puszta tény, mint a társadalom, a jog is, P. szerint, melynek fenntartására
szolgál. Ámde a társadalom egy össztény, a jogrend megint az, az egyes egyén
pedig annyi millió külön tény, ahány egyén van. Az emberi viselkedésnek azok a
jogi szabályai» melyeket egy társadalom, egy állam tényleg fenntart,
ténylegességük miatt nem lesznek a számtalan külön egyénre igazságosak. Pulszky
maga is különbséget tesz tökéletes és tökéletlen, igazságos és igazságtalan jog
között, midőn az elsőt abba helyezi, hogy legkisebb állami cselekvőség, azaz
kényszer árán lehessen lehetőségét mentől nagyobb egyéni cselekvőségnek megszerezni.
Ha a jog ebben áll, ha tökéletes és nem
tökéletes jog is van, ha utóbbi az egyéni cselekvőség mentől nagyobb
lehetőségében áll, akkor a jog már nemcsak tény, épp úgy, mint a sok millió
emberi egyén ellentétes céljaival, érdekeivel, akiknek együttlétét
lehetségesíti, már több mint tény, már érték is.
A jog, mint a viselkedés igazságos
szabálya, csak akkor volna okvetlen szükségességű, természetszerű tény, ha az
emberi egyén is csak egyféle értelmezést engedő lény, az emberfajnak olyan
példánya lenne, mint az ásvány-alakok, a növény- és állatfajok, ha az ember
lényege a léthez való ragaszkodással s a lét
kellemes érzetek biztosítására vagy ellenkezők elkerülésére irányzott
törekvésekkel kimerítve s ez érzések az
egyéneknél biológiai, gazdasági, értelmi, művészi tekintetben egyenlők, vagy
legalább összemérhetők lennének. Avagy akkor, ha a jog a különböző emberi
egyének és cselekedeteikre nézve egyszerűen az erősebb hatalmát jelentené.
Szóval a jogot, úgy amint azt az emberi
gondolkodás és az emberiség
évezredes gyakorlata értelmezte, vagyis mint az emberi viselkedésnek igazságos
szabályát az embervilág tényleges tömegmozgásaiból levezetni lehetetlenség. E
részben az életnek viszonylagos jelenségei, akár a tárgyilagos világ, akár az
alanyi világ puszta fenomenológiája nem nyújtanak az ily igazságos szabályok
iránytűjére fölvilágosítást. Nálunk Eszterházy Sándornak (A bölcseleti tudomány
kézikönyve. 1897 avatott küzdelme jól megjelölte a pozitivista jogbölcseletnek
ez alapgyöngéjét.
Ha Pulszky jogi felfogása pozitivisztikus
elméleti alapjának e gyöngesége dacára végeredményben olyan, amely a
metafizikus jogbölcselet eredményeivel sokban találkozik, sőt Pauler Gyula
szerint Pulszkynál „a jog és állam, mint az emberi természet szükségképi
fejleménye” olyan, amelynek „tartalma körülbelül megfelel a keresztény morál
postulátumainak”, ez csak onnét magyarázható, mert Pulszky pozitivizmusa, a
tudománynak a jelenségek megismerésére való korlátolása, más szóval
fenomenalizmusa nem egyoldalú, nem korlátolt, nem szorítkozik a biológiai
jelenségekre, a lelki jelenségeket, az érzelmeket, a szellemi vágyakat,
várakozásokat és reményeket, hitbeli és észbeli spekulációt, mint a biológiaiaktól
különbözőket s tapasztalati úton csak részben
megfejthetőket épp oly pozitív jelenségeknek tekinti, mint a kézzel fogható,
fizikailag mérhető idegtüneményeket.
S habár ezeket, amennyiben tapasztalati úton meg nem
fejthetők, nem elemezhetők, a tudomány köréből kizárja is, hatásukat az emberi
cselekvésre nyomatékosan kiemeli.
Az, amit Kant „intelligible Welf-nek nevez, mondja Pulszky, az isteni
tulajdonoknak, a lélek halhatatlanságának, az erkölcsi szabadságnak, a
föltétlen és közvetlen észparancsnak … birodalma, habár elemezve át sem
érthető, mégis eszményi, vagyis megfelel… az emberi ösztön, az öntudat és
hagyomány táplálta várakozásoknak. (Id. m. 5. 1.)
Sőt egyenesen ezzel a mondattal kezdi
munkáját: „A jog- és állambölcselet, az emberi társas együttlét alakzatainak és
szabályainak elmélete, vagyis azon tudomány, mely az emberi közönségek
intézményeinek természetét, jelentőségét és rendszerét, eredetük, összefüggésük
és eszményeik törvényeit
tünteti elő.”
Az eszmények, Pulszky szerint, különösen
fontosak a társadalmi jelenségek megfejtésére. Míg ugyanis a
természettudományok tárgya mindig egy és ugyanaz, mert az ember fokozódó tudása
nem teremt a dolgokban új tulajdonokat „addig a társadalmi tudományok
foglalatába illeszkedő jelenségek, mint az emberi gondolkodás és cselekvés
mozzanatai, maguk is módosulnak minden oly tényező befolyása alatt, mely az
emberi felfogásra és vágyakra hatást gyakorol. Az emberi tudat minden fejlődése
nemcsak a tapasztalat kibővítésére szolgál, hanem egyszersmind ösztönül a cselekvés
kiterjesztésére s forrásul új kívánságokra és
törekvésekre.” (Id. m. 24. I.)
Az emberiség történelme tehát, ez Pulszky
gondolata, bár törvényszerű, az emberi értelem, a vágyak, az érzelmek, a
törekvések, a célok változása következtében oly új meg új alakulatokat mutat
történelmi időkben, aminőket a természeti világ csak geológiai korszakokban. Az
emberi törekvések, a célok története a legfontosabb a jog és társadalom
megértésére, a történelmi érzék a változások iránt, amelyek e célok
tekintetében bekövetkeztek, hasonlíthatlanul fontosabbak, mint bármiféle akár
fizikai, akár lélektani monizmus, vagy bármily deduktív elv, melyekkel az
emberi történet gazdagságát kimagyarázni lehetetetlen.
„Az egyes közvetlen céloknál, így
folytatja Pulszky, feljebb emelkedhetünk. Összefoglalhatjuk, általánosíthatjuk
őket az egyéni életcélok, az államcélok, az emberi célok, sőt a hit
álláspontján, a mindent átölelő világcél és világterv egyetemes fogalmába.” (Az
angol kiadás 53. 1.)
A tudás és a tárgyul szolgáló társadalmi
viszonyok e kölcsönhatása, annak öntudatba jutása, hogy az ember a felismert
erők és viszonyok segélyével cselekvésének irányt adhat, célt tűzhet ki,
eredményezi, hogy az ember képzelő tehetsége által felidézheti magában azon
állapotot, mely lehetséges céljainak teljes megvalósulásával fog beállani.
Az emberi vágyakat, képzeletet, akaratot,
az embernek értelmi oldala mellett affektív oldalát s a rajtok sarkaló eszményeket az emberiség evolúciójának
a naturalisztikusokkal egyenlő fontosságú tényezőiként felismerve, juthatott el
Pulszky tudományilag megnyugtató eredményekhez, menekült meg átlói, hogy
pozitivizmusa ne egyoldalú naturalizmus, vagy Spenceri változatú
schellingianizmus legyen, hanem
az alapító Comte értelmébeni, igazi pozitivizmus.
Feladatának megoldási módjára, vagyis azon
tényezők számbavételére nézve, amelyeknek az emberiség társadalmi evolúciójában
döntő szerepe van, Pulszky határozottan Comte Ágost
híve; maga is említi ezt előszavában.
Az eszményekről alkotott elmélete, melyre
méltán oly nagy súlyt helyez, eredetisége mellett is Comtéval azonos nyomokon
halad s tartalmilag is találkozik a Comte-i gondolatokkal, „a
szívnek, az affektív, a felebaráti hajlamoknak a szellem fölötti túlsúlyáról.”
„A cselekvő életből fakadt s az elmélkedő világ minden részére egymásután kiterjesztett
pozitivista irány teljes érettségére jutva, kikerülhetlenül meg kell, hogy
ragadja az affektív életet s egyedül ebbe
helyezi a végső rendezés központját.” (Polit, positive I. köt. 17. 1.)
Comte-nak e szavai, az a tétele, hogy az
ész csak világosságot ad a cselekvéshez, de hogy ennek a lökést máshonnan kell
kapnia, többi közt a szívtől, a felebaráti érzelmektől, a képzelettől is,
egyenes elismerésre jutnak Pulszkynál, midőn vizsgálja a társadalomtudományi
megismerés forrásait, névszerint az eszményekről alkotott elméletében.
De magában elméletének érdemleges
kifejtésében nevezetes részt tulajdonított az érzelmi elemeknek a társadalom,
az állam, a jog jelenségeiben, amint tisztában volt azzal is, hogy e jelenségek
miképeni meghatározásánál az egyes elméletekben mily nagy szerep jut az
elméletkészítők alanyi érzésvilágának, metafizikai szükségletének. Ugyanis a
tapasztalatra épített tudomány, bárcsak jelenségekkel foglalkozik, még sem
kerülheti ki teljesen a metafizikai képzeteket, mert a jelenségek, a fizikaiak,
a biológiaiak, a lelkiek, a társadalmiak külön csoportokra bomolva
jelentkeznek, s e csoportok között a kapcsok, az
átmenetek csak hypothezisekkel deríthetők fel s ezeknél csúsznak be a tudós alanyi érzései, metafizikai fogalmai.
Erre való tekintettel jut Pulszky ahhoz
az eredményhez, hogy „az emberi tudat véges volta következtében, teljes egész
tudomány, mely a világegyetem végtelen jelenségeit felölelné és így valóban
egységes volna, nem létezhet” (Id. m. 9. 1.) s minden társadalmi tudományos elmélet bizonyos fokig szubjektív érzelmi
alapon áll, viszonylagos.
Ha Pulszky helyét a tudomány, a bölcselet
világbirodalmában megjelölni akarjuk, Comteistának kell őt neveznünk, aki
azonban a jog- és állambölcseletben tovább viszi a pozitivisták álláspontjáról
a megismerést s megmutatta a határt, a meddig ez
álláspontról eljutni lehet.
Bölcsészetét bevégzett alakban csak az
alaptanokra nézve hagyta reánk, a jog- és állambölcsészet részleteit illető
elméletei csak azokból a kőnyomatú jegyzetekből ismeretesek, melyek előadásai
után készültek.
A múlt és jelen jogát, a társadalom, az
emberiség jövő alakulását bámulatos szakismerettel és bölcsészeti ítélő erővel
tárgyalta az előadásokon. A gyakorlati életben érvényesülni, a jelenen túl
menni nem akaró jogásznak épp oly hasznára vált a bölcseleti kezelés, amelyben
a magán- és büntető-, valamint a nemzetközi jog leggyakoribb, legnehezebb
részletkérdéseit részesítette, mint ahogy világot vetett a jövő problémáira
azoknál, akiknek bölcselkedő, tudvágyó ösztöne ezek után sóvárgott. Szabadság
vagy szociálizmusé-e, − szocializmust „A munkás kérdés”. 1890. 86. 1.
irodalmilag külön is tárgyalta, − nemzeti vagy gazdasági államé-e például
a jövő? épp oly gondos elbánásban részesülnek, mint a nemzetközi magánjog
kemény problémái, a zálog-, a szerződési, a testületi jog finomságai. Ez
előadásoknak nem volna szabad kiadatlanul, csak a gyarló kőnyomatos
följegyzésekre bízva, maradni.
III.
Pulszky lendületteljes irodalmi és tanári
munkássága erősen megmozgatta szellemi világunkat, fölkeltette a társadalmi
bölcselet iránti érdeket, tudományos életet, valóságos irodalmat teremtett.
Több volt azonban támadója, mint
követője, sőt akik követték, vagy inkább csak követni látszottak, a
természettudományi szociológia hívei, nagy fenntartásokkal, értelmezésekkel,
szinte csak negatíve, azaz annyiban követték, hogy a Pulszky által támadott
metafizikus észjog ellen foglaltak állást.
Tanával, hogy a jogot csak mint
viszonylagost bírjuk megismerni, hogy végső elvét tudományosan nem magyarázhatni, maga ellen zúdította a
vallási alapon bölcselkedőket,[20]
akik munkájában csak elítélni valót találtak, akik nem vették észre, mily erős
lépcsőket épít a jog fejlődésének törvényszerűségét kutató pozitív bölcselet a
vallásos hitnek azon általános és inkább erkölcsi tételéhez, mely az
igazságosnak és igazságtalannak örök ellentétét hirdeti, anélkül, hogy egy
bizonyos történelmi korszakban arra nézve, mi akkor igazságos? feleletet adna.
Amily igaz a vallási alapú jogbölcselet
követelése (Hertling: Über Ziel und Méthode d. Rechtsphil.
Jahrb. d. Görres-Ges. 1895.), hogy a jogtan az erkölcsi eszmékkel
összefüggésben maradjon, ami nélkül, a jognak igazságosságát vagy
igazságtalanságát nem is tekintve, a jog általános tanait sem lehet helyesen
meghatározni, épp oly jogosulatlan a tényleges, pozitív viszonyok lélektani
elemzését s
a belőlük következtethető okulást a
létesíthető jogra kicsinyelni, elvetni.
A természet joga, mint vallási igazság,
sem kerülheti ki a hely és időkörülmények tekintetbevételét, ezek szerinti
részletezését, amint ezt dr. Notter Antal „A természetjog” (Szent István-Társ.
tud. és irod. oszt. kiadv.) című avatott értekezésében szintén elismeri.
Meglepő tehát ez ellenszenv Pulszky
pozitivizmusa iránt, mely csak a megismerés viszonylagosságát állítja, a lét, a
valóság kérdését ellenben nyitva hagyja. Nem tagadja az az emberi tapasztalat
körén túl eső titokzatos homály birodalmát; egyik értekezésében (A felekezetek
szerepe az állami életben. 1891. 4. I.) egyenesen kijelenti, hogy az, ami a
hitben tulajdonkép becses, nem látszólagosan közetlen tárgya, hanem éppen amaz
indulat és indokok, melyek az ismertről és kézzelfoghatóról a végtelen és
ismeretlen sejtelmére juttatnak el.” Sőt bevallja, hogy „az emberi sors
rejtélyei nagyobb érdeket keltenek, mint a puszta igazság problémái”, hogy a
megismerhetetlennek birodalma, habár elemezve át nem érthető, a maga
képzeleteivel, minők Isten, szabadság, örök igazság, megfelel „az emberi ösztön, öntudat és hagyománytáplálta
várakozásoknak.” (Id. m. 5. 1.)
Ez érdeklődés a tapasztalatilag
megismerhetetlen iránt, az emberi ösztön e várakozásai, Pulszky szerint,
tények, melyeknek ilyekül elismerése, ha nem is egyezik azon szereppel,
tehetséggel, melyet a vallási ismeretelmélet a föltétlen, a végtelen
tekintetében a természetes emberi észnek tulajdonít, nevezetesen, hogy Istent
az ember természetes eszével felfoghatja» valójában hidat ver a valláshoz, a
metafizikához. A történelmi pozitív vallások mindig tovább nem elemezhető
tényeken nyugosznak, nem az abszolút eszméből való levezetések, okoskodások.
Tények szülik a hitet, a tényeket a megértés legfőbb forrásául tekintő
pozitivizmussal nem kell hát szükségképen elvi ellentétbe helyezkednie a
vallási alapú bölcseletnek, sőt felhasználhatja a tények értelmezésére, amint
ezt újabban Brunetière teszi. (Sur les chemins de la
Croyance.)
A spiritualista alapon bölcselő
Eszterházy Sándor (A bölcs, jogtudomány kézikönyve. 1897.) elismerve a jogi és
állami élet fejlődési törvényszerűségének kutatását hasznos tudománynak, a
pozitivista módszert támadja, mint olyat, mely lehetetlenre vállalkozik, mert a
jog lényegéről, annak puszta külső jelenségeiből fölvilágosítást nem adhat,
mert mértéket nem ád a történelmileg lett jognak megítélésére. Amiben igaza
van, de egyben feledi, hogy e mérték meghatározásában a lett, a történelmileg
fejlett jog is útmutató. Magam is mindjárt megjelenésekor (Magyar Igazságügy
XXIV. köt. 3. és 4. füzet, különösen 234. 1.) kiemeltem, hogy fennkölt, de
egyszersmind a való élettel összhangzó eredményeit egyedül á természeti
kauzalitás és fenomenalizmus módszerével következetesen el nem érhette volna,
ezt csak az eszmények segélyével tehette, amelyekben az ember nemcsak mint a
környező világtól meghatározott okozat, hanem esze, vágyai, képzelete, céljai
által okká válik s áttöri a fizikai és biológiai
okláncolatokat.
Pulszky abban hibázott, hogy a természeti
kauzalitás, a determinizmus, a phoenomenalizmus, a tudomány egységének értelmét
erősebben nem szabatosította, másrészt meg őket jobban előtérbe állította, mint
ahogy tényleg célozta, és hogy aki a lelki, értelmi, affektív, akarati
tényezőknek oly nagy és önálló helyet
jelölt meg a jog, a társadalom alakulása és változásában, ezen jelszavak által
tápot nyújtott annak a felfogásnak, mintha bölcselete természettudományi
monizmus, simplista determinizmus volna. Holott éppen az ellenkezőre, a pozitivista
jelszó szerint az emberi tapasztalat totalizálására („totalisation de l'expérience
humaine”) törekedett, a tapasztalat
körébe eső összes, úgy anyagi, mint szellemi tények egymásra hatását kereste,
hogy általuk a jognak mibenlétét megtalálja.
Ezért támadták legjobban hajdani
tanítványai. Azt hitték, pozitivizmusa, melyért egykor mint tanítványai
lelkesedtek, nem az emberiség tapasztalatának totalizálásában, hanem csak a
természeti törvényszerűséggel rokon okozati magyarázataiban, metafizikaellenes kitételeiben,
azon végcél hangoztatásában és tényleges elérésében rejlik, melynélfogva a
pozitív tudomány a mindenség törvényeit egy egyszerű világtörvényre vezeti
vissza.
Csak így érthetjük, hogy egyik
tanítványa, akivel bölcseletét sokszor összeköttetésbe hozzák, Pikler Gyula, a
Társadalomtudományi Társaság 1902. ápr. 13. ünnepélyes ülésen mondott
emlékbeszédében (Pulszky Á. emlékezete. Kiadja a Társ. tud. Társ. 1902.)
kiemelve Pulszky nagy érdemeit a társadalmi tudományok körül, nevezetesen, hogy
1. a jogot valóban tudományosan fogta föl, amennyiben a mindenség egyéb
jelenségeitől függőnek tekintette; 2. hogy a mindenkori jogot a mindenkori
technikából magyarázta; 3. végül a jognak folytonos és óriási, időben és
mértékre határnélküli fejlődését hirdette, s meghajolva Pulszky Ágostnak, mint embernek, ritka nemesszívű jelleme
előtt, munkásságát eklektikusnak, a monisztikus természettudományi felfogáshoz
hűtelennek, a tudományban kétkedőnek, inkább leírónak, mint bölcselőnek,
polihisztorinak minősítette. (L. id. m. 28-38, 1.)
Ha Pulszky eklektikus, úgy az volt Kant
is, mert a Kritik der reinen Vernunft mellett a Kritik der praktischen
Vernunftot írta, az volt Comte Ágost is,
akinek Philosophie
positive-je mellett van Politique positive-je. A nagy gondolkodók közül csak Hobbes, Spinoza, Hegel
kerülnék ki az eklekticizmus vádját.
Pulszky nem lett hűtlen a
természettudományi monizmushoz, mert annak soha hívei közé nem tartozott,
pozitivista volt, nem szimplista, aminők a természettudományi igényű
szociológusok.
Mint pozitivista, mint tárgyának lehető
teljességű ismerője, látta az embervilág, a történelem gazdagságát társadalmi
tényekben, látta e világnak parallel fizikai, biológiai, lelki, társadalmi
jelenségsorozatait, melyeket egységes, általános törvényre, különösen
természeti törvényre, eddigelé a tudomány vissza nem vezetett s melyeket csakis a spinozai és hegeli metafizikának
sikerült egyetlen eszme gúzsába kötni. Ezért tiltakozott már tudományos pályája
kezdetén a monisztikus jelszavak ellen, ezért tett különbséget tudós kutatása
delén a kész és a fejlődő tudomány között, ezért vette számba az emberi élet
közületi jelenségeinek megfejtésénél mint igazi pozitivista a fiziológiai
tények mellett az emberiség gondolati tényeit, az összes elméleteket és
eszményeket.
Tudós pályája kezdetén, 1875-ben, tudta
már, hogy „a tökélynek emberileg elérhető mértékét megütő, tehát kész
tudományos elvek a szám, a tér és mozgás tanait illetők”. „A képződő, a fejlődő
tudomány ellenben még elvein is a körülmények elkölcsönzött színét viseli.” (Az
angol jogbölcs, történetéhez. B. Szemle VII. 126, 127. 1.). Ezen tudat
erősödött benne az idővel s főmunkájában
ismételte, hogy „az emberi tudat véges volta következtében teljes, egész
tudomány, mely a világegyetem végtelen jelenségeit felölelné és így valóban
egységes volna, nem létezhet.” (Jog- és államb. alapt. 9. 1.)
Pulszkyt tiszta, tárgyilagos látása és
tárgyismerete óvta meg a szenvedélyes kezdők merész általánosításaitól, a
tudomány egyszerűségének ködképébeni bizakodástól.
Tudta, hogy minden kornak szüksége van
külön közhelyekre, jelszavakra, melyekkel a kutatásnak akkori iránya hosszabb
körülírások nélkül jeleztetik. „A jelen szükségeinek, − így írt 1876-ban
Beöthy Leó könyvét bírálva − (B. Szemle XI. köt. 182. 1.) a fokozatos
fejlődés, a körülményekhez simuló átalakulás, a létküzdelem egymással
összefüggő eszméinek divata felel meg leginkább… A Darwin-féle tanok bizonyára
századunk gondolkodása és búvárlata javának gyümölcsei s termékenyítő hatásuk… az erkölcsi elméletek mezején is kétségbe
vonhatlan. De csakis úgy, ha mint tudományos hipotézisek … vétetnek
tekintetbe. Ha ellenben
mint korlátlan érvényű dogmák
szerepelnék, mintegy az igazság birodalmának kulcsai, melyekkel
kezében bárki előkészület nélkül bárminő feladat megoldásához foghat, éppen
oly vakhit eszközeivé aljasodnak, mint akármelyik metafizikai spekuláció és
pedig annál veszélyesebbekké, minél inkább bízik a népszerű közvéleményt
tudományos kérdésekben is követni igyekvő dilettáns, hogy gondolatmenete
értékét egyes tanainak föltétlen belbecse, nem pedig összetartozásuktól s alkalmazásuktól függő viszonylagos igazságuk szabja
meg.”
Pulszky nagyon is bízott a tudományban,
de tudta, hogy csak évezredek munkájával bír az új igazságokhoz jutni, tudta,
hogy „az elméleti gyönyör a mindenséget egy öleléssel átkarolni” (Pikler,
Pulszky Á. eml. 24. 1.) a tapasztalatlan kezdő illúziója, tudta, hogy az
igazság birodalmának nincs generális kulcsa, hogy abba, még ha ilyen volna is, csak
az bírna bemenni, akinek előkészülete, induktíve szerzett tárgyismerete van.
De nem hitte, hogy a tudomány, bár célja
szerint egyszerűnek kell lennie, az is, nem hitte, hogy a tények sokaságával,
különféleségével, változatosságával, szóval anyagával nem kell számolnia, nem
hitte, mint Pikler (Pulszky Á. emlékezete. 32. l.), hogy ez „anyagnak azon
edénybe, melyet az ész ad és cselekvőségünk követel, belegyúrhatónak kell
lennie.”
Pulszky igazi tudós volt, önhitt gőg
nélkül, a Newtonok, a Pasteurök, a Hermite-k szerénységével, nem utópiák
költője, nem fanatikus.
Pulszky tudományos egyéniségének
legnemesebb vonása a szerénység, mellyel a tudományos elméletek
viszonylagosságát, fokozatos fejlődését a társadalmi elméletek körében,
bevallja. „A szerepet, melyet a tudós szerénysége, az értelmi fő-erényeknek ez
alaptétele a tudomány körében betölt, így szól Pulszky, méltán párhuzamba
helyezhetjük azzal, melyet a teológiai erkölcstan a maga terén joggal a hívő
alázatosságának ítél oda.” (Jog- és államb. alapt. 27. I.)
Úgynevezett tanítványai, akik a biológiai
alapon nyugvó jogtudományt vélnek
művelni anélkül, hogy
a biológiában szakértők s a létező jogban otthon lennének, rossznéven vették
Pulszkytól, hogy nemcsak a történelem folyamán létezett, valamint a manap
érvényes jogot, hanem mindazt, amit
tárgyáról írtak, munkájában tekintetbe vette, feldolgozta.
Erészben elismerik, „hogy Pulszky
kivételesen, csodálatraméltóén nagy alak”, de az elismerés értékének becslésére
hozzáteszik, „valódi polihisztor volt.”
Aki tárgyát minden részében ismeri, aki
ismeri annak jelen és elmúlt tényeit, egykori és mostani elméleteit, eszerint
polihisztor, vagyis egy letűnt tudományos korszaknak jelenleg értéktelen
alakja.
A természettudomány, melyet e
természettudományi szociológusok a jog, a társadalom alapjává kívánnak tenni,
különösen az a természettudomány, mely az evolúció föltevésével kutat, csodálkoznék
a tudománynak ily felfogásán. A természettudomány ma el nem ismeri zoológusnak,
botanikusnak azt a búvárt, aki az állatnak, a növénynek az embernél sokkal
régibb történelmét, paleontológikus korszakait nem ismeri, aki a világtestek, a
földön lévő élő lények evolúcióját számba nem veszi s egy deduktív elvvel, evolúció nélkül, akarná a természeti világot, mint
egy örökké egyformán, változás nélkül járó gépezetet felfogni.
Pulszkynak állítólagos polihisztorsága
nem egyéb, mint teljes tudományos készültsége tudománykörének elmúlt és létező
tényei ismeretében. Mások elméleteinek számbavétele − és nem átvétele
− pedig Pulszkynál mi más, mint az evolúció elvének alkalmazása a
gondolatok világára. Mert hogy különböző elméletek voltak, természettudományilag
is kétségtelen tény, s ha az evolúció világtörvény, annak
az elméletekben előttünk fekvő tények létrejötténél is valamikép hatnia kell.
Az elméleteknek is megvan az evolúciója, s ennek
ismerete, ha mástól nem, rég lejárt elméletek feltalálásától óvná meg úgy a
feltalálót, mint az emberiséget.
A tények, úgy a fizikai, mint az elmebeli
és akarati tények teljességének ismerete nélküli búvárkodást a társadalmi
tudomány körében azonban, bár polihisztorságnak nem, de tudománynak sem fogja
senki sem tekinteni, aki a tudomány természetével tisztában van.
Pulszkynak lehet módszerét támadni, lehet
a vele elért következtetések helyességét kétségbe vonni, csak azt nem, hogy
igazi tudós és valódi bölcselő volt, még pedig a javából.
Tudományos világunkban korszakot alkot,
akinek a jog-és állambölcseletben hasztalan keresem párját azok között a most már elköltözöttek között,
akik a tudománynak hasonló vidékét, a jog- és állambölcseletet
művelték.
Pauler Tivadar tárgyismeret nagyságában
hasonló volt hozzá, amennyiben a jognak, különösen a hazai jognak minden részét
alaposan ismerte, a jogbölcseletnek óriási irodalmát éles szemmel áttekintette,
sőt felülmúlta Pulszkyt abban, hogy nagy tudását nemcsak mint bűvös erejű s egyszersmind a legérthetőbb előadású tanár, hanem
irodalmilag is bámulatos mértékben közvetítette, s a tételes jog büntető részének korszakalkotó művelője
volt.
Mint jogbölcsész azonban Pulszky Pauler
fölött áll, aki merőben Kant tanának hirdetésére szorítkozott.
Kerkapoly-t éppen messze maga mögött hagyja Pulszky.
Kerkapolynál a magyar tudomány világában
alig volt nagyobb gondolkozási erővel felruházott fej. A való világ, a
pozitívum legapróbb, legalantasabb részletei iránt ugyanoly érzékenységgel
felruházva, mint aminő könnyűséggel járt a gondolat szédítő magaslatain, a
részletkutató aprólékosságig «menő pontossága egyesült benne a rendszeralkotók,
az egységességre törekvők lendületével. A mindenséget, mint a szellem
evolúcióját magyarázni, az életnek bármely parányi részletét annak egészével
tüstént egybekötni tudni, a jelenségek végtelen sokaságát egy egyszerű
végerőből, a szellemből levezetni, szóval az egységre törekvés Kerkapoly
tudományos jellemvonása.
De Kerkapoly a mindenségnek e
magyarázatában sohasem ment túl a Hegelen és ennek főtanítványán, Rosenkranzon,
még annyira sem, mint Pauler Kanton, aki Kant elméletét összemérte más
elméletekkel s amannak védelmezésében,
igazolásában nagy bölcselmi erőt tanúsított.
Kerkapoly ellenben Hegel rendszerét az
igazság végmegnyilatkozásának tartva, annak igazolását, védelmét, fejlesztését
mintegy fölöslegesnek tekintette s a bölcselet
hivatását abban látta, hogy e rendszert a jelen világ új tényeinek
magyarázatánál alkalmazza. Kerkapoly nagy elme, de alkotó elme nem volt.
Azok között, akiknek működése az
állambölcselet vidékét érintette, s akit Pulszkyval
kapcsolatban szokás említeni. Szilágyi Dezső, egyáltalán nem volt se tudós
búvár, még kevésbbé bölcselő. Az ő
nagy tehetségét a közéletnek csak időleges, aktuális tényei, feladatai
ingerelték, végső alapjainak tudományos búvárlata hidegen hagyta. Megelégedett
e tekintetben a korában uralkodó elméleteknek előadásával s a meglevő állam-intézményeknek összehasonlító
bírálatával. Szilágyi az államban nem búvárlati problémát, nem a tudvágy, hanem
a tettvágy tárgyát látta s rendkívüli elméje
az állambani alkotásnak, nem az állam teljesebb megértésének világában
érvényesült.
Pulszky és Szilágyi párhuzamba-állítása a
tudomány, a bölcselet terén lehetetlen, mert itt Szilágyi egyáltalán nem jöhet
számba.
A tudomány történelmének egyik különös
találkozása az; mely Pulszkyt Eötvös Józseffel összehozza.
Midőn Pulszkynak állambölcseleti
irodalmunkban helyéi keresem, nem bocsátkozhatom e találkozás okának
elemzésébe.
A vizsgálatra igen érdemes tárgy lenne
ez, melynek elébb-utóbb meg kell ejtetni, itt az összehasonlításra kell szorítkoznom.
Eötvös is a tapasztalattól várja ugyan az
állam, a társad-dalom rendezésében irányadó szabályok fölismerésének eszközét,
mint Pulszky, azonban az eszméknek, melyek az embereket kell hogy vezessék,
abszolút, plátói értelemben való öröklétet tulajdonít, míg Pulszky a megismerhetlennek,
a feltétlennek birodalmába utalja őket, mint tudományosan meg-ismerhetőket,
csak az ember jövő szükségleteit, jövő céljait kifejező, múló létű, változó
terveknek, objektív léttel nem bíró képzeteknek, nem eszméknek, hanem
eszményeknek tekinti.
Eötvös szellemének járása azonban az
eszmék föltétlenségének föltevése következtében, mely minden gondolatát vezeti,
tapasztalati módszere dacára metafizikai színezetet nyer s az egyéni szabadság föltétlenségének apoteózisában s az állam feladatának ez egyéni szabadság biztosítására
szorításában végződik.
Pulszky viszont tapasztalatilag
fölismerhető igazságnak-csak a viszonylagost ismerve el, tapasztalati
módszerével lépésről-lépésre jut el hasonló apoteózishoz, midőn a
legtökéletesebb államnak azt nyilvánítja, „amely az egyéni erők legnagyobb
tömegének enged szabadságot”, a legtökéletesebb
jognak pedig azt, „amely mellett a legnagyobb egyéni cselekvőség a legkisebb
állami cselekvőség árán érvényesíthető. (Jog- és áll. 297. 1.)
A magyar bölcselkedésnek legbecsesebb
kincsei közé tartozik Eötvös „Uralkodó eszméinek” utolsó könyve, melyben a
haladás általános törvényeinek befolyását vizsgálja az állam szerkezetére s a fejlődés világtörvényével foglalkozik. Ehhez a
mélyenjáró történetbölcseleti remekhez, melynek, sajnos, oly kevés hatását
éreztük irodalmunkban, méltó párként csak Pulszkynak a társadalmak egymáshozi
viszonyát és a történelmi társadalmakat tárgyaló fejezeteit állíthatjuk.
Utóbbinak keretei még nagyobbak s ha előbbi
általános tételeinek világosságával s a melegséggel
emel föl, melyek okfejtésében alkalmaz, Pulszky a pozitív tények láncolatának
feltüntetésében bilincseli le nemcsak értelmünket, de kedélyünket is.
Azt hiszem, Pulszky Jog- és
állambölcseletének leginkább Eötvös Uralkodó eszméi mellett van helye, ha az
értelmi energiának azt a fokát, méretét keressük, mely megalkotásukhoz
kívántatott, egyébként külső és belső tulajdonokban nagyon is különböznek.
Eötvös munkája „nem oly szorosan
tudományos, mint Pulszkyé, hisz célja egészen gyakorlati: az európai emberiség
körében 1848 után beállott nyomasztó állapot orvoslásának eszközeit a tudomány
segélyével megmagyarázni. Pulszky ellenben a társadalom, a jog, az állam
természetével, egészen elvonatkozva korának különös bajaitól, általában, az
emberiség egész életfolyására kiterjedő jelenségekkel foglalkozik, ezenkívül
pedig a tudományos megismerés lehetőségének, a tudományos búvárlat logikájának
magával tárgyával egyenlő jelentőséget tulajdonít.
Viszont Eötvös számos részletkérdést
felölel, melyek Pulszkynak maga elé tűzött tudományos célja keretén kívül
esnek, s azokat nagy részletességgel tárgyalja, míg Pulszky a
tények, az elméleteknek mentül tömörebb előadására fekteti a súlyt.
Csak egyben találkoztak: a legnemesebb
érzelmekből fakadó liberalizmusban.
A tudomány történelmének másik különös
jelentősége, hogy Pulszky Eötvöshöz
való viszonyáról nem számolt be
könyvében. A búvárkodó előtt megmagyarázhatatlan e jelenség, hacsak nem a
gyöngédségből, mellyel az oly nagyra tartott Eötvössel, az atyai baráttal
szemben a saját módszerét, felfogását bírálólag védelmezni ildomtalannak
találta.
IV.
Pulszkynak „Jog- és állambölcseleté”-vel
lezáródik jelentősebb alkotó tevékenysége a tudományban.
Dolgozatai, melyek ezután megjelennek
(többi közt Pázmány Péter 1887. − Egyetemi kérdések Magyarországon. 1889.
− A munkáskérdés. 1890. − Hungary. A „National life and thought of
the various
nations of the world. London 1891. Fisher
Unwin.” című gyűjteményében. − Demokrácia és nemzetiség. Huszadik Század
II. évf. − s különböző bírálatai a B.
Szemlében), szellemi éberségének, átfogó elméjének főmunkájához méltó, de
szorosan körülírt határokra szorítkozó megnyilatkozásai. Céljuk nem általános
igazságok, hanem tények megállapítása, és amazoknak e tényekre alkalmazása.
Maga akadémiai székfoglalója (A jog- és
állambölcselet feladatai. 1887.), mely főmunkájára csakhamar következik, sem
tesz e részben kivételt, ez is egy áttekintés mellett, amelyben a jogbölcselet
kétezer éves sorsa vagy tíz oldalon bámulatos egyszerűséggel s világossággal tárul a hallgató elé, csakis annak az
útnak igazolásával foglalkozik, melyet bölcseletében követett.
Mindenesetre szükség volt bölcselete
továbbfejtéséhez a pihenésre s természetesnek
látszik, hogy a rendszeralkotás nagy munkájának folytatását későbbre kívánta
hagyni. Alaptanainak angol fordítását (The theory of Iaw and civil society. 1888.
443. 1.), melyet maga végzett, szintén lekötötte idejét és munkaerejét.
Azonban mindenekfölött a politikai élet
harcai vonták el a tudománytól s bénították abban
alkotó erejének további termékenységét. Pulszky oly hévvel, oly teljes
odaadással szentelte magát, különösen 1885 után, a parlamenti életnek, mint
parlamenti férfiaink közül alig valaki. A legveszélyesebb helyzeteket
választotta, a legmerészebb
küzdelmeket kereste.
Sokáig pártonkívüli állást foglalva,
egymaga kérlelhetlen kritikát gyakorolt a különböző pártok fölött; majd 1889
óta a szabadelvű párthoz csatlakozva, mint ennek fáradhatlan és
rettenthetlen hajnoka, valósággal
lázas tevékenységet fejt ki.
Nem tartozik az emlékbeszéd keretébe,
mely Pulszkynak, a tudósnak van szentelve, az ő politikai működését méltatni;
ennek kifáraszthatlan élénksége, csodálatos hevessége, tárgyi tartalmassága s meglepő szellemessége annyira belevéste magát a
politikai köztudatba, hogy elég reá hivatkozni, mint tudományos, alkotó
működését bénító okra, mint egyik hatalmas bizonyítékra az összeférhetlenség
mellett, amely a tudós és a parlamenti hivatás között fennáll.
Az erős akaratot, tettvágyat megkívánó
politikai élet szenvedélyessége, a benne elért vagy elérni vélt siker állandó
kábultsága, mámora nem engednek helyet annak a látszólag izgalom nélkül
lefolyó, a politikaitól mindenesetre különböző, de a maga nemében nem kevésbbé
erős szenvedélynek, a tud-vágynak, mellyel az ész a maga elzárt világában nem
akarati, hanem elmebeli tényeket végez s az igazság
világának új területeket hódít.
Miért kereste Pulszky a politikai élet
izgalmait, mámorát? egyéni becsvágya vitte-e oda, avagy felebarátait ott
hathatósabban vélte szolgálni?
Kezdetben a politikai tér reá nézve a
tudományos indukció tere is volt. „Míg a természeti tüneményeket illetőleg az
elmélet, így szól 1878-ban (B. Szemle XVIII. köt. 169. I.), megelőzi a
gyakorlatot s utat tör számára, addig mindenben,
ami az emberi szellemet illeti, tapasztalataink s azokon közvetlenül, ösztönszerűen alapuló eljárás rendszerint sokkal
tökéletesebbek az elméletnél. Innen van, hogy amíg az elmélet kicsinylése régen
megszűnt ott, ahol a természeti erőkkel és tényezőkkel állunk szemben, annak
még mindig igen elterjedt fennmaradását észleljük azok között, akik
államférfiúi szerepet játszanak.” Sőt akadémiai székfoglalója 1887-ben is
hirdeti, hogy az emberi közületekre vonatkozó igazságok tekintetében az elmélet
nem előzte meg a tapasztalatot; «ellenkezőleg e téren gyakran megtörténik még,
hogy az élet alakulataiban, öntudatlan vagy sejtelemszerű tevékenységben
korábban következik be valamely tan érvényesülése, mint ahogy elvont kifejezése
vagy tüzetes bizonyítása sikerül.” (id. h. 3. 1.)
Tisztában volt Pulszky azzal is, hogy az
elmélet emberei a parlamentáris kormányzatban nem játszhatnak vezérszerepet.
Említi (B. Szemle XVIII. köt. 171. 1.) erre
példaképen Bürke, Brougham, Macaulay esetét.
Vajjon e belátása ellenére, nagy
tehetségeinek igazolt érzete vitte-e hát a parlamenti pályára s szakította el a további tudományos alkotástól, melyhez
talán hosszabb gyakorlati tapasztalatok után visszatérni készült s vissza is tért volna, ha a halál élte fonalát idő
előtt meg nem szakítja? Hisz kőnyomatokban fennmaradt előadásai, illetőleg a
róluk készült jegyzetek a jog- és állambölcsészet összes vidékeiről magas
szempontból gyűjtött kincsek, melyek teljes fölhasználása és rendezése nem
kívánt volna túlnagy munkát.
Ki tudná biztosan eldönteni? Akik
ismerték, megegyeznek élte fogytáig nem szűnő tudvágyának. tudományszomjának
elismerésében. Honnét magyarázható hát, hogy Pulszky, akinek a parlamenti élet
nem hozott kivételes nagy tehetségéhez mért sikert, aki abban messze elmaradt
olyanok mögött, akik őt tehetségben nemcsak meg nem közelítették, de
tehetségének méreteit felfogni sem bírták, mégis szakított tudományos
pályájával s
teljesen a parlamenti életre adta magát?
Bármint forgassam a rejtélyt, annak
nyitját másban, mint a tudománynak hazai helyzetében találni nem tudom.
E helyzet alatt nemcsak azt a szomorú
állapotot értem, hogy a tudománynak nem egy hazai jelese a külföldön volt
kénytelen tehetségeinek megfelelő alkalmazást keresni.
A baj másutt, mélyebben gyökerezik. Az a
kor, amidőn a tudomány az egyháznak, majd később az egyházaknak ancillája, az
államnak hivatalnokokat képző intézete, nagy uraknak oktatója és pártfogoltja,
nálunk még ma sem tűnt le teljesen. A tudomány, mint művelőinek önálló, külön kara,
erős szervezete nálunk nem bírt megalakulni. Az emberi munka megosztásának
társadalomképző nagy elve a tudvágy kielégítése tekintetében nálunk még nem
elég hatékony.
A közvélemény nálunk nem tud a
tudománnyal s művelőjével, a tudóssal szemben
állást foglalni, nem tudja, hová tegye, mit várhat, mit kívánhat tőle.
Teljességgel nem ismeri mibenlétét, létföltételeit, eszközeit. Majd úgy nézi,
mint a középkor: bűbájos asztrológusnak, majd értelmi szertelenségnek,
csodának, mely azonban épp oly értéktelen, mint a természet szörnyszülöttei, a
kétfejű varjú vagy hatlábú emlős, majd legtöbbször gondolati fellegvárak
alkotójának. A közvélemény tudatában önálló tudományos búvárlat és egyszerű
tanultság, bölcsészet, szaktudomány és ezek népszerűsítése, tudomány és műveltség
összefolynak, teljesen azonosak.
Így állhat be azután az az általános
jelenség, hogy a parlament, a bírói és ügyvédi világ, az egyház, a napisajtó, a
szépirodalom átlagembere, ha a tudományos munkálkodás természetét nem is
ismeri, annak megítéléséhez szükséges mérték teljes híjával van is, jogcímet
formál a tudomány különleges munkájához hozzászólni, fölötte ítélni.
Művelőit föl sem venni, kicsinyelni,
gúnyolni, irigyelni mindenesetre általánosabb divat, mint elismerni,
megbecsülni, vagy épen kegyelni.
Mentül távolabb esik a tudomány
munkálkodásának területe azon körtől, amely iránt az általános műveltség
érdeklődik, annál tévesebb követeléseket támasztanak irányában, annál
tájékozatlanabb ítéletet hoznak fölötte. Ha viszont a gyakorlati élettel
érintkezik egyes ágaiban, vagy gyakorlati pályákra képesítő vizsgákon is részt
vesz s a művelt emberiség színvonalának megfelelő igényekkel
lép föl, a közvélemény az elmélet embereinek kizárását hangoztatja, mint akik a
gyakorlati élet' követelményeit nem méltányolják.
De legfőkép azt nem tudta a közvélemény,
hogy a tudomány gyöngéd alkatú plánta, melyet nem lehet, mint egy vasúti
hálózatot teremteni, mint egy állatfajt néhány évtized alatt megnemesíteni,
hanem amely kíméletes gondozást igényel s csakis
évszázadok nemzedékeinek verejtékéből nőhet nagyra.
Közvéleményünknek helytelen álláspontja,
melyet a tudomány iránt elfoglal, nem egyszer türelmetlensége, lenézése, vagy
hideg közönye, izgékonyabb természetekben kedvetlenséget, keserűséget kelthet s mindazokból bőven kijutott Pulszkynak.
Nagy alkotása, melynek irodalmunkban
méltó párját csak Eötvös XIX. század uralkodó eszméiben tudom találni, csak
gúnyt, nevetséget hozott reá a szoros tudományos világon kívül.
Ez az avatatlan, illetéktelen elbánás
Pulszkyval tetőpontlát a képiselőháznak 1889. máj. 24-i ülésében érte el
(1. 1887-92-i orsz. gyűl. irom. képvis.
napló XII. köt. 178-182.1.), amikor az egyik tudományos és oktatási ügyekben
parlamenti és sajtóbeli javaslatokkal fontoskodó képviselő a magyar ifjúság
agyveleje és józan eszének kifejlődhetése érdekében mutatta be Pulszky
munkáját, s annak, ha nem is bevallottan, de a munka jellemzéséből
következtethetőleg eltiltását sugalmazta.
A ház pedig mulatott a napló négy oldalát
eltöltő tudatlan, a parlament hatáskörébe nem is tartozó bírálaton s utcai élceken, melyek egyike szerint Pulszky
definícióját a jogról „a jogászok nemcsak azért tanulják meg, hogy meg ne
bukjanak, hanem azért is, hogy mint bolondgombát a kioszkban mutogassák a tudós
világnak.”
Pulszky röviden, 14 sorban helyreigazítja
a felszólaló elferdítette tényállást, az avatatlan bírálatra érdemileg
megfelelni azonban tiltja tudományos önérzete, céltalannak tünteti föl
meggyőződése, melyet közönségünknek képességéről, minő állást tud és szabad
elfoglalnia tudományos szakkérdésekben, magának régen alkotott.
Midőn 1885-ben hosszú bírálati
tanulmányomat Jogbölcseletéről a „Magyar Igazságügyiben közzétettem, s magánlevélben óhajomat kifejeztem előtte, hogy arra
ellenbírálattal feleljen, elismerve, hogy álláspontját híven adtam vissza s részrehajlatlanul ítéltem meg, ily nyilványos,
irodalmi vitatkozást a jog- és történetbölcselet végproblémái fölött még egy
magas színvonalú jogi szakfolyóiratban is, aminő a Magyar Igazságügy volt,
lehetetlennek mondott, annyit tenne ez, − ezek szavai: „mintha a
színházban görög nyelven adnának elő egy darabot.”
A parlamentet természetesen még kevésbbé
tartotta illetékesnek jogbölcseleti kérdések megítélésére, mint egy jogi
szakfolyóirat közönségét. Sehol a világon parlamentek erre nem illetékesek, a
különbség köztük és a mi parlamentünk képviselőháza között azonban igen nagy.
Másutt diszkrét tartózkodással viseltetnek ily kérdések iránt, nálunk a
parlament, egyházi körök, a napisajtó, valamint egyéb, nem tudományos intézetek
nemcsak foglalkoznak velük, de ítélnek is bennük.
Az emberi lélek végső indító okai
kikutathatlanok, nem is akarom eldönteni, tettvágya került-e tudvágya fölé, a
tudós ambícióját a politikusé ölte-e meg, ha azonban azt az erős búvárló
ösztönt, azt a hatalmas tettvágyat tekintem, mely Pulszky egész lényét átjárta s élte fogytáig kísérte, szakítását az alkotó tudományos
munkával s teljesen a parlamenti élethez térését, tudományos
ambíciójának időleges elcsendesedését másból magyarázni nem tudom, mint a
keserűségből, a félreismerésből, a gúnyból, melyet neki tudományos működése
hozott.
S a gyakorlati politika izzó arénája előbb megőrölte,
mintsem ott szerzett tapasztalatait jog- és állambölcseletében tovább
értékesíthette volna. A magyar politika molochja áldozatot kívánt a
tudománytól, elvitte annak azt a munkását, akihez eredeti, maradandó alkotásban
kevés hasonlót mutat a magyar jog- és állambölcsészet története.
Elmondhatjuk róla is, akit a gyengéd
lelkű, férjéhez-méltó hitves, a gondos atya szerető keze alatt felnőtt,
szellemében részes gyermekek siratnak, akit érzelgéstől ment, szinte rideg
külső alatt rejtőző jó szívéért annyian áldanak, akit a magyar tudomány
hálatelten magasztal elvégzett munkájáért s őszintén gyászol a félbenmaradtért, elmondhatjuk róla is, aki
nemzetének legfőbb életszféráiban: a harcmezőn, a tudományos búvárkodásban, a
nemzet tanácsában kifejtett önzetlen, lázas munkálkodásával emésztette föl
életerőit, amit az ifjabb Pittről mondott a herold, midőn Westminsterben sírba
tették: Non sibi, sed patriae vixit.[21]
A Religio május 26-i számában egy „Doctor Juris” szerint
„legelterjedtebb egyetemi tankönyvünk is olyan elméletet hirdet az államról,
mely sehogysem egyezik a keresztény felfogással. Az állam, mondja
könyvünk − öncél.
Minthogy itt, bár megnevezve nem vagyok,
res mea agitur, lehetetlen hallgatnom.
„Doctor Juris” ahelyett, hogy előadná, mi
van Politikámban a célfogalomról általában, mi az államcélról különösen, mi az
értelme, mi a következménye az állam öncélúságának, pedig ezeket bőven
tárgyalom a 201-225. lapon, kikapja az egyik szakaszom fölírását, a 61. §-ét:
Az állam öncél s ebbe belemagyarázza a saját
felfogását, az enyimet előadni feleslegesnek tartja.
Olyanformán jár el, mint a tanulatlan
ember, aki hallva iskolába járt társától, hogy a nap nem kel és nem nyugszik,
hanem a föld, hahotára fakad.
A cél ugyanis kétféle. „A cél mint távoli,
még nem valósított gondolat, amelynek valaki létesítésére törekszik, merő
alanyi cél.”[23]
„A cél tárgyilag, belsőleg véve egészen
más: több egyes dolognak, erőnek, ténykedésnek eggyéválását jelenti, hogy
általuk valami új gondolat, eszme valósuljon. E gondolat az egymással ellenkező
részeket egymásért levőkké teszi, őket erőként összetartja.”
A természeti világban a szem különösen
alkalmas a célfogalom feltüntetésére. A dolgok színe, alakja s a szem alkotása oly különböző és ellentett dolgok,
amelyeket a cél kapcsol egybe. Nem a világosság alkotta úgy a szemet, hogy az
felvehesse, se a szem anyaga nem alkalmazta, kényszerítette a világosságot,
hogy benne visszatükröződjék; hisz a világosság nem hatolhatott be az
anyaméhbe, ahol a szem képződött, a test anyaga a világosságról mit sem tudott,
tehát nem alakulhatott úgy, hogy a látásra alkalmas legyen” (Politika I. köt.
201. 1. II. kiad.).
„Doctor Juris”-nak az alanyi és tárgyi
célról, a dologban és az ember vágyaiban rejlő célnak a különbségéről sejtelme sincs.
Ha Prunner vagy Wetzer és Welte Lexikonát, tehát csak ily popularizáló munkát
jól elolvas, megtalálta volna a finis operis és a finis operantis nagy
különbségét, sejtelme lett volna arról, hogy a célnak, az intenciónak alanyi
értelmén, morális jelentőségén túl úgy az erkölcsi,, mint a természeti
világrendben tárgyi értelme is van, hogy a gombában, a polypban, az állati, az
emberi testben csakúgy, mint az egész emberben is van cél, amelynél fogva a
gombacsirából valóságos gomba lesz, melynél fogva a polyp levágott tagja, a
testnek széttört csontjai összeforradnak, az egyes emberekből nép lesz.
A fizikai, sőt az erkölcsi világnak ezen
tárgyilagos céljairól nem mondhatjuk, hogy azok azt jelentik, amiért
cselekszünk, mert a gomba, a polyp, az eltört lábcsontok egyáltalán nem
cselekszenek, az emberek pedig nem tudatosan, nem szándékosan lesznek néppé.
Szóval van fizikai és etikai teológia a
természeti és emberi világban, objektív célszerűség, amelyből épen egy bölcs
Teremtőre következtetünk, ki ez objektív célokat, a finis operis-t, a finis
operantium, az emberek oktalansága, gonoszsága ellen is fenntartja.
„Doctor Juris” nem tudja, hogy az
objektív célt leginkább a kereszténység ellenségei vetik el. Lucrec, Bacon,
Spinoza, a materialisták egyedül az alanyi célt, „das, um was gehandelt wird”
ismerik el. „Doctor Juris” előtt csak az a cél létezik, amelyet Madách „Az
ember tragédiájában” (XIII. szín) oly
találóan bemutat: „A cél voltakép mi is? A cél megszűnte a dicső csatának, a
cél; halál, az élet: küzdelem s az ember célja: a
küzdés maga.”
„A cél tehát nem valami távoli jövő, csak
lenni kellő, a cél valósulásban levő, aminek megvan az eszméje, amihez
megvannak, készülnek a szükséges elemek, még pedig az eszme erejénél fogva. A
cél oly gondolat, melynek lenni, megvalósulni kell, mert megvalósulásának
előfeltételei léteznek vagy megteremthetők.”
„Mentül messzebb hat egy eszme ereje,
mentül több dolgot bír megvalósulása feltételévé tenni, annál inkább cél, annál
inkább öncél lesz.
„Ami az egyetemes, a feltétlen jó
megvalósulásának előfeltétele, az, habár eszköz is errenézve, viszonylag öncél
is, amint másrészt az öncélú magasabb is lehet eszköze az alacsonyabbnak, mint
önlénye részének, megvalósulása előfeltételének” (Politika I. köt. 202. 1. II.
kiadás).
A célfogalom ily meghatározása után térek
át az állam céljára. így kezdem munkámat. „A politika a nemzetekkel, mint
életüket irányzó személyekkel foglalkozik” (Politika I. köt. I. 1. II. kiad.). „Az állam az ember egyetemes
eszméjének megvalósulása, öntudatos személyiséget alkotó nemzetnek irányzó,
országló tevékenysége által” (Politika I. kötet 196 1.).
„Az állam célja ezek szerint az embernek
végtelen lényegét a véges világon belül az egyének és közületek irányzása által
különös nemzeti alakban megvalósítani, a jót általánossá tenni” (Politika 205.
1.).
„Az ember eszméje abban áll, hogy
végtelen lényegét,1 azaz szellemiségét a végesség határai között
öntevékenységgel s egyetemes tekintetek szerint
valósággá tegye” (Politika 331.).
„Az ember egész eszméje az a legfőbb
gondolat, mely az emberi világ számtalan jelenségét egybefoglalja, a véges
világot magának aláveti s az emberi élet
részszerű nyilvánulásainak, a meghódított természet erőinek segélyével külső,
tárgyilagos létre jut. Mint ilyen gondolat, az emberi eszme öncél, mert semmi
másnak önmagán, azaz a végtelenen kívül, melynek földi megvalósulása, nem
szolgál, s minthogy az állam az a közület, minthogy az állam a
nemzetnek az a tevékenysége[24]
amelyben és amely által az emberi eszmének minden oldala leginkább megvalósul,
az állam is öncél.”
„Az állam, vagy más szóval a nemzet
összéletét irányzó, országló tevékenységében nem az egyén eszköze, hanem
önmagának célja.”
„Jog, erkölcs, gazdasági, értelmi,
vallási műveltség, felebaráti szeretet az emberi eszmének alkatelemei, melyek
összeségükben képezik a teljes embert, a legfőbb célt, amely az emberi világban
megvalósul” (Politika 208. 1.).
Mit mondok tehát e rövid vázlat szerint,
hogy a nemzet léte öncél, amennyiben a nemzet az ember eszméjét vagyis
végtelenségét itt a földön önmagát irányzó, országló, vagyis állami
tevékenysége által sajátos alakban valósítja, hogy tehát a nemzetnek önirányzó
tevékenysége, állami léte is öncél.
Miért éppen a nemzet, illetőleg a
nemzetek, miért nem az emberiség? Mert az ember eszméje különös nemzeti
egyéniségekben az emberi rendeltetésnek (a végesbőli kiemelkedésnek) az emberre
jónak, hasznosnak, szépnek azokban a sajátos összképzeteiben létezik csak
konkrété, melyek az emberiség szervesen összefüggő részeit, a nemzeteket
cselekvésükben vezérlik (V. ö. Politika I. köt. 228. 1.).
De mi lesz a vallásból az állam
öncélúsága mellett? Erre is határozottan megfelelek.
„Vallást, tudományt az állam önnönlényének
részeiül is tekint, mivel az állam legegyetemesebb céljában ezek részleges
célja is bennfoglaltatik, tehát őket meg nem semmisítheti hanem mint az egyént
irányzó működése körébe vonja, a nemzet életrendjébe, mely a véges világ
követelményeit nem mellőzheti, berendezi, e berendezés természetszerűleg
alárendelés is.”
„Az alárendelés határát az ember eszméje
vonja meg; ebből folyólag köteles a vallás az állam irányzását elfogadni,
viszont azon túl teljes önállósága van, sőt az állam lényegileg a keblében élő
vallási meggyőződések szerint formulázza a maga célját.”
„A vallásnak az állam alá rendelése első
látszatra a végtelennek, a szelleminek a külerő előtti meghajlását jelenti.”
„A vallás, amely legmagasabbra bírja az
emberi lelket emelni, mely legjobban acélozza az emberi erőket, hogyan legyen
alárendelve az államnak, melyet a mindennapi élet békói vonnak le?”
„A végtelennel való egyesülésnek az a biztos közvetlen tudata,[25]
melyből a vallás áll, magasabbra emeli, szabadabbá teszi ugyan az embert, mint az
állam, ahol végtelenségét, szabadságát nem érheti el ily egyenesen, hanem csak
a külső élet alkotta lépcsők megjárása után, de minthogy a vallásos ember sem
menekülhet a véges lét követelményeitől, s azokhoz a
pusztába vonuló remetének is alkalmazkodnia kell, vagyis mivel az ember a
végességben keresi a végtelent, ezért a külvilágban magasabban áll az állam
mint a vallás.”
„Ugyanis államával, országló
tevékenységével győzi le az ember a végest, ennek részletes meghódítása az
állam és a társadalom munkája. A vallás e munkában az erősítő; a hajlamot, a
tehetséget tartja fenn az emberben, hogy eszméjéért, a végesnek legyőzéséért
küzdeni bírjon.”
„Habár azonban ekként a vallás, mivel
benne az emberi természetnek csak egyik oldala nyilvánul, az egyetemesebb célú
államnál alább áll a véges világban, e viszony köztük nem állandó.”
„Az állam öncélúsága az egyén, a
társadalom, a vallás irányában … az állam egyetemesebb eszméjében rejlik;
mihelyt ez az eszméje működni megszűnik, megszűnik az állam felsőbbsége is. Egy
bizonyos: ilyen állam helyére más állam lép, vagy ha az államok egyáltalán nem
bírják eszméjüket valósítani, az emberi életet társadalmi, vallási közületek
irányozandják állami szervezet helyett.”
„A vallásnak az állam irányában való
alárendeltsége, elemeire bontva, miből áll?”
„Azt jelenti, hogy a véges világban a
vallás nem lehet egyedüli irányzója az emberi életnek, hanem hozzá kell
alkalmazkodnia a véges világ oly követelményeihez, amelyek az emberi eszme
valósulására nélkülözhetetlenek. Azt fejezi ki a vallásnak az államba való
beillesztése, hogy az államot a vallás céljain kívül még más célok is
vezérlik.”
„Az ember élete hosszabb szakain át nem
nélkülözheti a vallási és állami célok összhangját, egy végső célból kell
kiindulniuk, melyet a vallás jelöl meg, az állam pedig az élet külső
viszonyaihoz alkalmaztat.”
„Amíg az állam a vallás-megjelölte cél
érdekében működik, magasabb, fensőbb lesz a vallásnál,[26]
mert annak a célnak teljes megvalósulása csak az államban van.” (Csak
gondoljunk vissza XIV. Lajosnak erősen katolikus célzatú országlására s államában a gallikán egyháznak szertelen
alárendelésére, melybe az állam irányában jutott.)[27]
„Amint ellenben a vallás és állam között
a végcélra nézve ellentét áll be, amidőn a nemzet vallásos érzete s állami, országló öntudata egymást kizárják, viszonyuk
megváltozik s közöttük az alá- és fölérendeltség
fölött az fog határozni, melyikben él tisztábban az ember eszméje.” (Politika
I. köt. 209- 213. lap.) Gondoljunk újból Franciaországra, ennek a francia
nemzetet dechristianizálni akaró mai országló tevékenységére; ez lelel-e meg
inkább az ember eszméjének vagy a katolikus vallás?
Az állam, illetőleg az állam alanyának, a
nemzetnek öncélúsága rendszeremben tehát egészen viszonylagos, attól függ,
vajjon ami külsőleg államnak, nemzetnek tűnik föl: a legfőbb külső hatalom,
magában foglalja-e az emberit s ennek sajátos
értékes nemzeti kialakulását vagy sem? Csak olyan legfőbb külső hatalomra,
melynek összetartója az emberi eszme, vélem a „Non est potestas, nisi a Deo”
tételt alkalmazhatni.
Nem írtam apológiát tanom mellett, csak
leírtam munkámból tételeket, melyek az állam öncélúságának kérdését
megvilágítják − természetesen a legrövidebbre fogva válaszomat −
hogy az olvasó már ezekből is láthassa, mit jelent rendszeremben az öncél a
nemzetek országló életét az államot illetőleg s már e rövid töredékemből sejthesse, ellenkezik-e rendszerem a
keresztény felfogással?
Nem theo- csak anthropologikus politikát
írtam. Hisz ha a vatikáni zsinat II. kánona szerint hitcikkely, hogy az egy
igaz Istent, Teremtőnket, Urunkat az emberi ész természetes világosságánál, a
teremtett dolgokból biztosan megismerhetjük, menynyivel inkább lehet a nemzetek
országló életét az ész világánál keresni.
S azt
hiszem Politikám, nem-teologikus alapja dacára, inkább
megfelel a keresztény felfogásnak, mint a gallikán Bossuet teologikus alapú
politikája: Politique tirée de l'Écriture.[28]
I.
(Válasz Concha Győző úr cikkére.)
Concha Győző dr., egyetemi tanár, a
„Religio” május 26-iki számában megjelent „Gondolatok az államról” c. cikkemre
a lap június 2-iki számában válaszolt. Legyen szabad elmondanom rövid
válaszomat.
Szükségesnek tartom, hogy elöljáróul kijelentsem
a következőket: Sokkal jobban tisztelem Őméltósága működését, semhogy távolról
is szándékom lehetett volna, hogy őt vagy munkásságát általánosságban
megtámadjam, ezért nem is neveztem meg sem őt, sem könyvét. Ennek a
tiszteletnek most azzal a-karom ismét jelét adni, hogy cikkének személyeskedő
hangjára nem reflektálok.
Áttérek a kérdés meritumára. A tanár úr
sokat idéz könyvéből, de ezek az idézetek nem ellenem, hanem mellettem
bizonyítanak. Május 26-iki cikkemben nem ismertettem per longum et latum azokat az előzményeket, amelyekből Őméltósága −
amint cikkében mondja, − arra a következtetésre jut, hogy az állam öncél.
Nem fejtegetem továbbá hosszadalmasan a cél fogalmára vonatkozó tanokat sem.
Mert egyik sem szükséges, t. i. ha megtettem volna is, kontroverziánk lényege
akkor sem változott volna.
Kifogásoltam, hogy az államot öncélnak
tartja. Ez így van. Ezen mit sem változtat, hogy „Doctor Juris”-nak az alanyi
és tárgyi célról, a dologban és az ember vágyaiban rejlő célnak a különbségéről
sejtelme sincs. (Hátha talán mégis!)
Bátorkodom ismét „kiragadni” a június 2-i
cikk egy mondását: „Mit mondok tehát e rövid vázlat szerint, hogy a nemzet léte
öncél, amennyiben a nemzet az ember eszméjét, vagyis végtelenségét itt a földön
önmagát irányzó, országló, vagyis állami tevékenysége által sajátos alakban
valósítja, hogy tehát a nemzetnek önirányzó tevékenysége, állami léte is
öncél.”
Kérdem tisztelt olvasóimat, nem azt
ismétli-e itt a tanár úr, amit május 26-i cikkemben könyvéből „kiragadtam”?
Kérdem továbbá, változtat-e a dolgon, ha akármilyen éles különbséget teszünk is
a finis operis és operantis, vagy
ha úgy tetszik, tárgyi és alanyi,
belső és külső cél között? Döntsék el a kérdést azok, akiknek a cél fogalmáról
„van sejtelmük.”
Nem tettem különbséget ebben a
tekintetben cikkemben, mert akármilyen értelemben és tudományos értelmezésben
vesszük is a célt: az öncél nem lehet más, mint az Isten. Sem a nemzet, sem
annak „országló tevékenysége”, az állam, sem az ember eszméje, „hogy végtelen
lényegét, azaz szellemiségét a végesség határai között öntevékenységével s egyetemes tekintetek szerint valósággá tegye” − nem
öncél. Állítom most is, azok után is, hogy Őméltósága szigorlati cenzori
határozottsággal kijelentette: hogy ezekről sejtelmem sincs.
Végül csak ennyit. A Kirchenlexikont
citáltam, mint mindig ezt a művet használom, valahányszor bizonyos pillanatban
rövid, szabatos és korrekt kifejezésre, definícióra van szükségem. Azért,
elhiheti Őméltósága, mást is citálhattam volna. A vagy a tudósok is csak azokat
a könyveket olvassák, amelyekből idéznek?
Különben kár a Kirchenlexikonról mint
„csak ilyen popularizáló munkáról” beszélni. Adja Isten, hogy a magyar
tudományos világ is mielőbb képes legyen ilyet önállóan megírni.
A magam részéről ezt a vitát befejeztem.
Dodor Juris.
II.
(Concha Győző dr. válaszai)
Válaszomat, mellyel „az állam mint
öncél”-féle tételemnek állítólagos keresztény ellenességét cáfolni törekedtem,
egy és más pontjában a t. szerkesztő úr észrevételekkel kísérte csillag alatt.
A fölvetett kérdések sokkal mélyebbek,
hogysem azokat érdemleges tárgyalás nélkül megoldani lehessen s az ily csillagozások a megoldást előbbre vinnék. Mivel
t. szerkesztő úr mégis ezt az utat látta jónak, engedje meg, hogy csillagos
észrevételeire hasonló rövidséggel feleljek.
„Az ember eszménye abban áll, hogy
végtelen lényegét, azaz szellemiségét a végesség határai között
öntevékenységgel s egyetemes tekintetek szerint
valósággá tegye.”
E tétel ellen csillag alatt felhozatik:
véges lénynél végtelen lényegről bajos beszélni.
Ámde mi egy templom? Véges kőrakás, melynek végtelen lényegét a benne
véghezvitt örök áldozat, Krisztus urunk? eucharisztikus jelenléte teszi. E
rendeltetés által válik a kőrakásból szentegyház.
A templom magában, mint küljelenség,
véges dolog, ellenben lényege, a gondolat, mely emelte, e gondolatnak állandó
ismétlődése az isteni tiszteletben, végtelen.
Az ember maga is a végesnek és
végtelennek ily összekapcsolása. Végtelensége véges, állati alzathoz kötött,
ezen az alzaton, ezzel az alzattal szemben kell végtelen lényegét kiküzdenie,
mert a szent Terézek, kiket az Eucharistia testileg is táplál, csodák.
A keresztény aszkézis mi más? mint a
nagyon is véges lénynek, az embernek fáradozása, maga-gyakorlása, hogy végtelen
lényegét mentül teljesebben kiképezze, ennek uralmát testének, lelkének véges
ösztönei fölött fenntartsa.[29]
„A végtelennel való egyesülésnek az a
biztos, közvetlen; tudata, melyből a vallás áll”, ez a tételem szerkesztő urat
már egyenesen ily csillagozásra ragadtatja: Pantheista-ízű.
Érteném, ha azt veti ellene, hogy a
vallást misztikussá teszi, amennyiben a súlypont a vallás lényegét illetőleg a
„végtelennel való egyesülésnek közvetlen tudatára” van fektetve,[30]
vagyis arra, hogy a vallásos embernek nem kell a teológiai kontroverziák
útvesztőjén átgázolni, hogy a végtelennek, ezek. közvetítése nélkül is,
közvetlenül biztos, rendíthetetlen tudatához jusson.
A tételben semmi egyéb nincs, minthogy
a hívő annak; sejtelme nélkül, vajjon
a szentmise-áldozatnak Vasquez, Lessins, Suarez, avagy Lugo-féle értelmezése-e
a helyes, vajjon a szentmise mennyiben commemorativum, mennyiben repraesentativum
sacrificium, mennyiben aktíva, mennyiben passzíva az immolatio, Krisztus
jelenlétének, illetőleg érettünk való föláldoztatásának, lelki táplálásunknak
teljes tudatával borulhat térdre az Úrfelmutatáskor s a Communiokor.[31]
Érteném, ha tételem ellen a kifogás
augusztinus-jellege miatt tétetik.
„Crede ut intelligas.” „Fides profieit ad
credenda quaeintelligat.” Ágostonnak ezeket a hitmagyarázatait, aquinoi
Tamásnak „cogitare cum assensu”-ját; azt a mondását: „intellectus credentis
determinatur ad unum, non per rationem, sed per voluntatem”, szóval a vallásnak
nem racionalisztikus, hanem a-karati elemét emeli ki meghatározásom;[32]
ennyiben bizonyos fokig egyoldalú, de miért lenne pantheistikus,6
megérteni nem bírom.
Ha a nagy teológus, Newman bíbornok
pantheismus íze nélkül mondhatta: „Mit tesz hinni egyebet, mint elfogadni
láthatatlan dolgokat, nem az okoskodások vagy tapasztalatok miatt, melyek
bennünket létezésünkről biztosítanak, hanem mert szeretjük őket. A hit túl megy
a syllogismusokon … nem kérdezi, mennyire valószínű egy dolog. Föltéve, hogy
megfelelő valószínűség (probabilité convenable) utalja Isten
akaratára, aláveti magát.” (L. Brémond, Newman, Psychologie de la Foi. 313. 1.)[33]
Ha Newman mondhatott ilyet a pantheismus vádja nélkül, akkor az én, teológus
előtt talán male sonans tételem sem érdemel ily elnevezést.[34]
„Amíg az állam a vallás-megjelölte cél
érdekében működik, magasabb, íensőbb lesz a vallásnál, mert annak a célnak
megvalósulása csak az államban van.
Erre t. szerkesztő úr megjegyzi, hogy ez az összehasonlítás,
mintha nem egyneműek közt vonna párhuzamot. Tökéletesen igaz; de nem is a
teljesen különneműek között. Vallás és állam a lelki világban, bár különneműek,
a botanikusok nyelvén szólva, egy családhoz is tartoznak; ellentét van
közöttük, de nem kizáró, mert akármelyik szempontjából nézzük őket, egymást
kiegészítik.[35]
„Az állam nem a tiszta szellemvilág
nyilvánulása, mint a vallás, a művészet, a tudomány, hanem egy vegyes elemekből
alakult világé, melyben az ember legszentebb céljait a végesség határai közt
valósítja. Az állam célja az embernek végtelen lényegét a véges világon belül
nemzeti alakban létrehozni;[36]
ezt azonban másként nem teheti, mintha maga el van telve a végtelennek
érzetétől, maga határozza meg annak a végetlen lehetséges mértékét és módját.”
(Politika I. köt. 205. l.)
Íme itt van a különneműség és az egy
családhoz tartozás feltüntetve.
Utolsó szavamra, hogy politikám, nem
teologikus alapja dacára, inkább megfelel a keresztény felfogásnak, mint
Bossuet-é, t. szerkesztő úr azt jegyzi meg csillag alatt, hogy Bossuet
politikája nem a tiszta keresztény fölfogás terméke. Ez a nyilatkozat
megnyugtat. Ha Bossuetnek az „Exposition de la
doctrie de
l'Eglise catholique”, a „Hist. des variations des églises protestantes” egyházatyai (már amiben! Szerk.) tekintélyű szerzőjének
„Politique
tirée de l'Écriture” című munkája ily
értékelésre talál, én a katolikus laikus sem akarhatok hibátlanabb lenni.[37]
Tekintetes Akadémia 1 Az idei
nagygyűlésen odaítélendő Bródy-jutalom iránt javaslattételre kiküldött
bizottság, mely az alapítványi szabályzat szerint a II. osztály ezidei
elnökéből, Thaly Kálmán tiszteletbeli tagból és az I. és II. osztály két-két
választottjából, név szerint Bérezik Árpád és Rákosi Jenő, továbbá Asbóth János
és Concha Győző rendes, illetőleg levelező tagokból állott, a következőkben
teszi meg tiszteletteljes jelentését.
Az alapító rendelkezésének megfelelően,
mind enekelőtt szemlét tartottunk a publicisztikai munkák fölött, melyek az
utolsó három év alatt, 1906-tól 1908-ig megjelentek, amivel már jeleztük, hogy
figyelmünk nemcsak arra a 8 munkára terjedt ki, mely a pályázatra jelentkezett,
hanem a lefolyt három év összes irodalmi termésére.
E termést elég gazdagnak és változatosnak
mondhatni. Nem csoda! Legbensejében és minden részében felzaklatott állami és
társadalmi létünk bőven osztotta a problémákat mindazoknak, akik irodalmi úton
kívántak ténybeli adatok fölkutatása, kibontakozási tervek előterjesztése által
e problémák megoldásához járulni.
A nemzeti életnek minden oldalán
megvilágítást nyert ez irodalomban, s annak nem egy
terméke, − mit csak helyeslőleg említhetünk, a publicisztikai érdeklődést
belügyeinken, Ausztriához való viszonyainkon túl a nagy nemzetközi vonatkozások
felé is fordította, amelyeknek számbavétele nélkül csakugyan egy nemzet sem
irányozhatja életét.
Márffy-Mantuano „Ködképek és valóság a
Balkánon”, s
az ennél értékesebb „Külügyeink közössége
Ausztriával” kiemeli a magyar olvasót abból a tartományias gondolkodásból,
melybe Ausztriával való kapcsolatunk bonyodalmai beleszorítanak. Még inkább
teszi ezt Ajtay József munkája „Harc a hegemóniá”-ért, mely a magyarnemzet
függetlenségének világállási vonatkozásait úgy történelmi evolúciójában, mint
jelenlegi állapotában és tényleges föltételeiben kísérti megvilágítani.
Jelentékeny helyet foglalnak el a három
év körében a szociálpolitikai iratok.
Bernát István „Socialista Programmok”,
Gaal Jenő „Tanulmányok és beszédek”, szerzőik kipróbált tehetségét mutatják.
Szeberényi Lajos munkái; „A parasztok
helyzete Magyarországon”, „A parasztkérdés külföldön és hazánkban”, sok
tanulságos és helyes megfigyelés mellett nemzeti, alkotmányi, felekezeti és
szociális tekintetben elfogult irányzatot mutatnak és határozott elvi álláspont
nélkül szűkölködnek, habár utóbbi munkája minden tekintetben javulást jelent.
Inkább szenvedélyes támadás Magyarország
szociális múltja és jelene ellen, továbbá tudományos színezetű jövendőmondás a
leendő Magyarországról, mint tudományos alapra épített publicisztikai mű Jászi
Oszkár könyve: „Új Magyarország felé”. Annak az iránynak terméke, mely e haza
földjén, ettől külön kerített várba vonulva, nem kisszámú híveivel más nemzetek
társadalmi helyzetére alapított elméletekkel lövöldöz a váron kívül állókra.
Pásztor Mihály „Eladósodott Budapest”,
ifj. Weszprémy Kálmán „A Magyarországi zsidóságról” című munkái tulajdonkép a
szociális statisztika körébe esnek, habár mindegyiknek erősen publicisztikai,
vagyis a közélet átalakítására célzó irányzata van; ez irányzat ugyan Pásztor
Mihálynál leplezett, Weszprémynél ellenben gúnyos szenvedélyességgel nyíltan
kifejezett. Mivel azonban az első irányzatának megvalósulását egyedül azzal
jelzi, hogy az új generáció „olyan socialis forradalmat támaszt, mely elsöpri a
múlt bűneit és a régi társadalom romjain talán egészségesebb társadalmat épít”,
a második pedig l-es jel alatt a könyvnek „A magyarországi zsidók
statisztikája”, alcímet ad és előszavában egyenesen mondja, hogy annak „célja a
maga meztelenségében bemutatni a valót”, névszerint a magyarságnak nemzeti
jellemvonásából főleg a beözönlő külföldi zsidóság általi kivetkeztetését,
statisztikájából azonban gyakorlati következtetéseket szintén nem von: e két
munkát a jutalom odaítélésénél tekintetbe venni nem lehetett. Az alapítványi
szabályzat 2. pontja ugyanis a statisztikai irodalom termékeit egyenesen
kizárja a pályázatból, és mivel e két munkát a fennebbiekhez képest
publicisztikai irányzatuk mellett is statisztikai jellegűnek kell minősíteni, e
jellegüknél fogva esnek el a pályázás lehetőségétől.
Ellenben idetartoznak: Rácz Lajosnak
szorgalmas dolgozata „Az ipari béke megvalósítása kollektív munka-egyezmények
által”, valamint Forster Gézának „Javaslatok az alföldi gazdálkodás javítására”
című irata, melyben nemcsak rámutat a magyar alföld gazdasági és szociális
bajainak forrására, hanem azok orvosszerét is megjelöli a tanya-rendszernek
törvényhozási úton leendő átalakításában.
Nevezetes munka Giesswein Sándornak
„Társadalmi problémák és keresztény világnézetbe, mely tartalmánál fogva
bírálatunk körébe esnék, de célzata egészen ment az aktualitástól, és utóbbi
szerint a társadalmi és vallási bölcselet körébe esik.
Ferenczi Imre nagyszabású munkája:
„Sztrájk és Szociálpolitika.” I. köt. 529 nagy nyolcadrét lap, a tiszta
tudományt szolgálja s már terjedelménél, vizsgálati
módszerénél, de főleg annálfogva esik ki a publicisztika köréből, mert csak
propyleum a II. kötethez, amelyben, mint szerző mondja (5. 1.) „a magyar
viszonyokra alkalmazzuk, illetőleg a magyar törvényhozás és a magyar társadalom
feladatai szempontjából fejtjük ki mindazon eredményeket, amelyeket
tanulmányunkban az egész társadalmi rendnek a sztrájkok ellen való biztosítása
szempontjából nyertünk”.
Amily elismerésre méltók Porzsolt
Kálmánnak „Reform Politika”-jának egyes megállapításai melyekkel politikánk
ellenmondásaira éles világot vet, valamint amiket p. o. a családra, a közerkölcsök s a kultúrpolitika némely részére nézve mond, oly
kiforratlanok politikai tervei, oly jogi lehetetlenségeket hirdetők jogászi
javaslatai és kritikái, oly bizonytalanok szociálpolitikai gondolatai. Emellett
föltűnő, hogy amíg a tűzzel-vassal, magyarosítást hirdeti, folyton
„műveletlenségünk”, „parasztságunk”, „kultúrálatlanságunk”,
„erkölcstelenségünk”, „panamistaságunk”, „sok gazemberünk”, szóval minden
lehető fogyatékosságunkról panaszkodik és bírálataiban, megjegyzéseiben néha
oly köznapias hangot használ, amelyeket a magasabb színvonalú publicisztika
gondosan kerül. A munka hazafias, nemes intenciói, az erős erkölcsi érzés, mely
áthatja, néni ellensúlyozhatják a kiemelt nagy hiányokat.
Nem kevesebb a politikai és közjogi
irányú munka a lefolyt három évben, mint amennyit a szociálpolitika fölszínre
hozott.
Szivák Imre tartalmas munkájában „Az
alkotmánybiztosítékokról „ törvényjavaslattal járult az égető kérdés
megoldásához. Tillmann Béla pedig alkotmánytörténelmünk gondos kutatójának
mutatja magát arra a kérdésre nézve, vajjon csak parlamentáris kormány lehet-e
törvényes? amit ily cím alatt tárgyal: „Elrendelte-e az 1848. 3. t.-c. a
parlamentáris kormányt?”
Csetényi Józsefet, ki a „Vámszövetség és
bankközösség problémájáéról nem szellem nélkül ír, bár gondolatait kellőkép
szabatosítani nem mindig tudja, szintén a jogi írok közt kell említenünk,
amennyiben a jogi függetlenségben látja a gazdasági függetlenséget.
„A választói jogi problémái” -val foglalkozik Nagy Olivér; nemzetünk való érdekeit
aggódva mérlegelő, terjedelmes munkája azonban nem mutatja sem a teljes
tudományos kiforrottságot, sem a gyakorlati alkalmazhatóságot, melyet ily nagy
cél megkíván.
A magyarság uralmának, hegemóniájának
gondolata vezeti a többi számottevő írót is, akik a választójog problémájával foglalkoznak.
Ez uralom biztosítását más oldalról veszi
tekintetbe Baloghy Ernő „A magyar cultura és a nemzetiségek” című, kellőleg meg
nem alapozott adatú és kihívó hangú munkájában, melyet az a csalódás vezet,
hogy „a sovinista szó minden nemzet politikai szótárában a legelső helyen áll”,
továbbá, hogy a magyarnak legfőbb kötelessége megindítani a kultúrharcot a
nemmagyar nemzetiségek ellen, kultúráját állami hatalom szóval rajok erőltetni s „mindenkit arra kényszeríteni, hogy egyformán őszinte
szívvel szeresse a hazát.”
Baloghy Ernő harcias irányával szemben
Argus-nak „Nemzetiségi politikánk hibái és bűnei” című munkájában, mely nyilván
nemzetiségi táborból származik, a sok jóakarat, nyugodtság és tárgyismeret
kellemesen érint, még ha céljai és eszközei több irányban nem is nyerhetik meg
a tudományos kritika helyeslését.
A választójog problémájának van szentelve
Ajtay Józsefnek „A választási reform” című munkája. Behatóan, adatokkal
kezében, a külföldi állapotok összehasonlító tekintetbe vételével tárgyalja
témáját, elvi alapját erős logikával védi és a választójogban részesítendők
meghatározása mellett a választókerületek, sőt a megyék új területi
beosztásának meghatározásába, az önkormányzati és nemzetiségi ügyek
tárgyalásába is belebocsátkozik. S ebben, valamint
sokhelyt kitörő, szenvedélyes hangjában van a dolgozat gyengéje. Mert a
választói kerületek, vagy éppen a megyék területi beosztása, a nemzetiségek
viszonyainak rendezése sokkal bonyolultabb tárgyak, hogysem róluk mást mint
megokolás nélküli ítéleteket azon a 30 oldalon mondani lehetne, ahol szerző
őket tárgyalja habár ez ítéletek, népesség-statisztikai adataiknál fogva, mint
ilyenek sem értéktelenek.
Ugyancsak a választójog rendezésével
foglalkozik Réz Mihály „Magyarság és demokrácia”, valamint „Nemzeti politika”
című dolgozataiban. Csak ezekről kívánunk megemlékezni, mert az ugyancsak tőle
való „Széchenyi problémák” a publicisztika körén túl, az országlás művészetének
általános elméletébe vágnak.
A két dolgozatot rokon gondolatok töltik
meg, azonban attól a bizonyos középúttól, melyet az elsőben az államkormány
erősítése és a megyei autonómia hatalma közt járni megkísértett, határozottan
eltér és elsőben még tapogatózó keresése már határozott tervre talál a
másodikban.
Réz Mihály gondolata a demokrácia s a magyar nemzeturalma állami léte körül jár. Mérlegeli
minő demokráciának vannak meg a létföltételei közöttünk, mint viszonylik az
általános szavazati jog s a magyar
hegemóniának e szavazati jog útján megdőlése, a nemzetiségek felülkerekedése
oly demokrácia kiformálódásához, amely általános emberi szempontból úgy
megállja helyét, az emberiség kultúráját biztosítani abban a mértékben képes
legyen, amint azt a magyar nemzet képes volt.
A szavazatjog válható kiterjedésével
kapcsolatban azután a magyar hegemónia biztosításának eszközeire,
mindenekfölött a közigazgatás államosításának elodázhatatlan szükségességére
tér, mert a nemzet hatalmának, fölényének erősítése befelé a széthúzó faji,
felekezeti, szociális törekvések ellenében az az út, mely kifelé, Ausztriával
szemben is legbiztosabban vezet győzelemre.
E gondolatot teljes tudományos
vértezettél, a tények alapos ismeretével, mondandóinak világossságával,
nyelvezetének előkelőségével terjeszti az olvasó elé, akit vezérgondolatának
tartalmáról a részletek tömegében sem enged megfeledkezni, mert gondolatát a
tények természetes láncolatában tudja bemutatni.
Amint ez, csakis a figyelemre legméltóbb
munkákat felölelő szemlénkből látszik, az elmúlt hármas évkor több érdemes
publicisztikai terméket hozott. Mindazáltal nem véltük azok egyikét sem a
jutalomra ajánlani. Az alapító ugyanis azáltal, hogy a jutalmat vagylagosan egy
műnek − legyen az bár esetleg csak röpirat, cikksorozat − vagy a
hírlapíró általános működésének, tehát legtöbbször egy egész élet munkájának
kívánta juttatni, ezáltal megadta á publicisztikai mű értékéhez a mértéket. Az
ily műnek rendkívüli értékűnek kell lenni. Mert hogy nem is egy könyv, hanem
égy röpirat, egy cikksorozat, egy tanulmány fölérjen a magyar hírlapirodalom
legkiválóbb munkásainak egész pályája értékével, ehhez abban kivételes érték,
honmentő gondolat, a tollnak előbb el nem ért mesteri kezelése, szóval valami
rendkívüli kívántatnék.
S mivel ilyesmit az elmúlt hármas évkor műveiben nem
találtunk, fordultunk a napi sajtó munkásai felé s azok karán végigtekintve, báró Kaas Ivort egyértelműleg ajánljuk a
Bródy-jutalommal való kitüntetésre.
Br. Kaas Ivor negyven évnél régebben
szolgálja a sajtóban nemzete ügyét.
Kevés oldala van a nemzet életének,
melyet működése nem érintett volna s habár erejét
főleg a nemzeti élet általános irányzása, az általános politika körül
érvényesítette, szellemi, művészi, erkölcsi szükségletei hírlapírói
gondosságának állandó tárgyát alkották.
Közéletünk előzményeinek alapos
ismeretével, nagy nemzetközi tájékozottsággal teljes közjogi és államtudományi
fegyverzettel folytatta publicisztikai működését. Dolgozatai megleptek
szakszerűségekkel, ténybeli alapjaik felőli pontos tájékozottságukkal, írójuk
előkelőségével, szerkezetük könnyűségevel.
Báró Kaas Ivor a vezércikk mai formájának
egyik megteremtője. Ami cikkeinek a legfőbb értéket adja, az az ellenfél iránti
lovagiasság a leghevesebb csatározások közben, a meggyőződés bátorsága, az
érzés heve, mellyel ügyéért síkra száll.
Cikkei a nemzeti élet fontos pillanataiban
az igazságért halni kész harcos lelkének kitörései.
A teljes odaadás az ügy iránt, melyet
igazságosnak tart, az alkut nem ismerő állhatatosság, az egyéni meggyőződés
bátorsága teszik föl Kaas Ivor publicisztikai működésére a koronát.
S az utóbbi, kisebb nemzeteknél, minő a magyar, különös
érdem. A baráti, a felekezeti, a testületi tekintetek, az osztály-és
pártkapcsok kis nemzeteknél sokkal jobban békóba verik az egyest, mint
nagyoknál s könnyebben elnyomják az egyéni meggyőződés bátorságát.
Báró Kaas Ivort nagy értelmi tulajdonain,
dolgozatainak művészi értékén, tiszta jellemén fülül különösen meggyőződésének
bátorságáért, külbefolyásoktól való függetlenségéért ajánljuk a
Bródy-jutalomra.
Az Akadémia elismerése, ha javaslatunk
elfogadtatik, nem jelenti természetesen, hogy azzal magát báró Kaas Ivor
irányzatával, melyet működése folyamán követett, érdemileg is azonosítja.
Az Akadémia a Bródy-jutalom odaítélésekor
a publicisztikai irányok tartalmi helyessége fölött nem dönt, azoktól,
amennyiben ezt az erkölcsnek, a nemzeti életnek legáltalánosabb törvényei
megengedik, elvonatkozik és magát egyedül a publiciszta etikai és
intellektuális értéke által vezetteti.
Így jelen esetben is a pálma, melyet a
bizottság egyértelműleg báró Kaas Ivornak nyújtani javasol, tekintetnélkül
politikai pártállására, publicisztikai pályáján kifejtett értelmi erejének,
művészi tehetségének magas fokát, publicisztikai működésének szubjektív etikai
értékét illeti. De egyben arról is meg van győződve a bizottság, hogy az Akadémia
a maga pálmáját ezúttal báró Kaas Ivornál érdemesebbnek nem adhatja.
E javaslat alapján a Bródy-jutalom báró
Kaas Ivornak ítéltetett oda.
Jelentés a Bródy-pályázatról?[39] (1915.)
A fenti jutalom odaítélésére kiküldött
bizottság (elnök Concha Győző osztályelnök, tagjai Beöthy Zsolt, Ferenczi
Zoltán, Gaal Jenő, Angyal Dávid) 1915 jan. 25-én megalakulván, előadójává a
bizottság elnökét választotta meg és az 1912-14. évi ciklusban megjelent művek,
valamint a tekintetbe jövő hírlapíró-publicisták fölött szemlét tartva,
megbízta az előadót a jelentés megszerkesztésével.
Előadó a jelentés javaslatát április
12-én előterjesztvén, ahhoz a bizottság egyhangúlag hozzájárult.
Az előadó jelentése a következő:
Az 1912-14. évi ciklusbeli Bródy
jutalomra szabályos időben beérkeztek a következő pályázatok: 1. sz. a. Kövér
György. „Kié legyen a magyar föld?” Az előszó szerint megjelent 1914
április hó után. 72 lap. − 2. sz. a. Steier Lajos. „A tót
nemzetiségi mozgalom fejlődésének története.” Az előszó szerint megjelent 1912
november hó után. 354 1. − 4. sz. dr. Képes Ernő. „A magyar
politika jövendő útjai. A diadalmas Balkán és a magyarság jövője.” 1913. 26
lap. Csatolmánya egy bizalmas írásbeli előterjesztés, mint a pályamunka
lényeges kiegészítő része, továbbá a munka Syllabusa, végül az Esti Újság egy
száma, mely Hajdú megyének a pályamunka gondolatmenetét magáévá tevő felirati
javaslatát ismerteti.
A határidő lejárta után március 5-én
érkezett 4. sz. a. Boross László beadványa, melyben a Huszadik század, a
Nyugat, az Új nemzedék, a Világ, Magyarország és a Frankfurter Zeitung lapjain
megjelent cikkeit könnyebb áttekinthetőség céljából bocsájtja a bizottság
rendelkezésére.
A jelentkező pályázatok között Kövér
György irata sok kiforratlan gondolat mellett nem egy helyen igen jó
megfigyeléseket tartalmaz. Dr. Képes Ernő kis
füzete merész külpolitikai konjektúrákat kockáztat s Magyarország jövőjét a holtkézi birtoknak, továbbá Dunántúl és az
Alföldön minden latifundumnak a parasztság kezére jutásában látja. Boross
László cikkeit sokoldalúságuk mellett tartalmi gazdagságra törekvés jellemzi. A
négy pályázó közül figyelemre legméltóbb Steier Lajos munkája, mely a tót
nemzetiségi törekvéseknek 1718-ig visszamenő, eredeti tót, cseh forrásokra
támaszkodó rajzával a hazai publicisztikának igazi szolgálatot tett s a tót nemzetiségi mozgalom megértéséhez szükséges adatok
ismeretének hiányát a magyar közvéleményre nézve pótolta. A pozitív
javaslatokat ígérő második kötet megjelenése igen kívánatos.
A jelentkező pályázók iratai után a
bizottság az alapítvány 3. feltételének a) pontja értelmében az 1912-14.
évek során megjelent publicisztikai munkák fölött tartott szemlét.
A három év termését különösen gazdagnak
mondhatni szám és értékre nézve egyaránt. Publicisztikai irodalmunk növekvését
legjobban szemlélteti a tény, hogy míg 1897-ben a három évi ciklus alatt 33
publicisztikai termékkel számolt el a bizottság, 1915-ben 130-al állt szemben.
Államférfiaink legkiválóbbjaival
találkozunk e ciklus publicisztikai irodalmában. Gr. Apponyi Albert (Magyar
közjog osztrák megvilágításban. 1912.), Gr. Andrássy Gyula (A
közigazgatás reformja. 1913. − Bosznia okkupációjáról 1914.), Wlassics
Gyula (Önkormányzat és felügyeleti jog) kisebb írásaikkal, Hieronymi
Károly halála után közzétett, széleskörű előtanulmányával (A választói
jogról. 1912. 254. 1.) kötik le érdeklődésünket.
Az egész irodalmat az alapító szándéka
szerint legkönnyebben két nagy csoportban lehet áttekinteni. Termékei ugyanis
vagy a közélet aktuális feladataira való egyenes hatás célzata nélkül, a
tudomány elvont, tárgyi érdeke szerint kezelik közéleti anyagukat azon
tudományágak köréből, melynek az alapító a díjat juttatni kívánta, vagy
ellenkezőleg bár e tudományágak eszközeivel és eredményeivel, a közélet
feladatainak aktuális megoldására fektetik a súlyt.
Az elsők csupán anyaguknál fogva
publicisztikaiak, de nem azok
célzatuknál fogva, mely a tudomány elvont, megismerési érdekében áll. Az
utóbbiakat éppen célzatuk teszi publicisztikaiakká, mert ez a közélet
alakítására, küszöbön levő feladatainak megoldására való hatásgyakorlásban
összpontosul, az elvont, megismerési érdek ellenben háttérbe szorul, egyik vagy
másik irányban már eldöntöttnek tekintetik.
Ez elvi határvonalat az egyes művek
jellegénél megvonni nem lévén könnyű, a tárgyilagos bírálat lehetővé tétele
végett legmegfelelőbb a két csoport összes termékeit szemügyre venni.
Az első csoport nagyszámú termékeiből
kiemeljük Boér Elek „Magyar közig, és pénzügyi jogát”, mely e szak
tudományos mélyítésére törekszik; Búza László, „Bosznia és Hercegovina
államjogi helyzetét”; Tihanyi Lajos-nak, hasonlótárgyú „Boszniát és
Hercegovinát érintő viszonyaink jogi természete”, valamint „A magyar
Országgyűlés költségvetési joga” című gondos iratait.
Wittmann Ernő-nek, „A nemzetközi viszályok békés elintézésének
eszközeiről” írt dolgozata a nemzetközi magánjogról írt munkájának s angol magánjogi tanulmányainak értékes kiegészítése. Viczián
István, „A magyar közigazg. eljárás alapvonalaival” tett jó szolgálatot. Tomcsányi
Móricz „A közigazgatási jogviszony” gondos vizsgálata által a jogterületnek
ez elhanyagolt részére derített világot.
Jelentékeny szociálpszihológiai
vizsgálódás értékes gyümölcse Leopold Lajos terjedelmes munkája „A
presztízs.” Vetélkedik vele Ecseri Lajos-nak a földműves munkás nép lelkébe mélyen betekintő,
nyelvét, életmódját, lelkületét szeretettel figyelő, nehéz sorsát megértő
részletes rajza. Mellettük is figyelmet kelt Farkas Géza, „Az úri
rend”-ről adott finom rajzával.
A szociálpolitika körében Giesswein Sándor-nak
„Keresztény szociális törekvések”, „A szociális kérdés és a
keresztényszocializmus,” Szeberényi Lajos-nak, „Tömegmozgalmak az alföldi parasztvárosokben” című
iratait, Rácz Lajos-nak, a M.T. Akadémia által kitüntetett munkáját
„Kereskedelmi szociálpolitika” 278 1. kell említeni.
A közjog mezején úttörő munkát végzett
Pál Alfréd „Bosznia-Hercegovina politikai szervezetét” tárgyaló könyvével, mely
súlypontját a bonyolult állapotnak a magyar érdeklődő általi megismerésébe
helyezte, emellett azonban a távolabbi elvi vonatkozásokra is kiterjeszkedett,
melyek ez országok s a magyar állam, illetőleg a magyar
és az osztrák monarchiák közt fennállanak.
Irodalmunkra haladást jelent Márffy-Mantuano
munkája: „Horvát-Szlavon és Dalmátországok autonómiája s a magyar államiság”, úgy gondos elemzései, mint
különösen a horvát-nyelvű közjogi irodalommal való elszámolás által. Tudományos
életünk egyik nagy hiánya ugyanis, hogy nemzetiségeink irodalmáról nem veszünk
eléggé tudomást s másod, harmadkézből nyerünk róla
rendszerint értesülést.
Mellettük ki kell emelni a boszniai
illetőség, a nemzetközi szerződések körül tett tanulmányai által a szakvilág
előtt előnyösen ismert Királyfi Árpád-ot, aki „A magyar állampolgárság kizárólagossága” című
nagyobb dolgozatában, úgy lelkiismeretes gondosságával, mint éles analitikus
erejével tisztázza a fontos kérdést.
Meglepte a szakvilágot Molnár Kálmán „Kormányrendeletek”
(185 1.) című közjogi tanulmányával. A magyar közjognak a rendeletek
tekintetében legbizonytalanabb területén nagy határozottsággal, tisztalátással,
imponáló következetességgel mutatja az utat. Munkája nyereség az irodalomra.
Ugyanezt mondhatni Tetétleni Ármin-nak
eredeti koncepciójú könyvéről, „Az országgyűlési képviselőválasztás jogrendje”.
Az éleselméjű szerző a kommentárnak egy új, magasabb-rendű módját mutatja be e
munkájával.
Ereky István „Jogtörténeti és közigazgatásjogi tanulmányainak”
egyik, nagyobb részében a közigazgatás jogforrásainak az alkotmány
szempontjából oly fontos ügyét a tőle megszokott kritikai erővel tárgyalja.
Sokatígérő munkájának befejezéséhez nagy érdek fűződik.
A puclicisztika terén tartalmas cikkeivel
s államtudományi komoly munkáival előkelő állást
kivívott Réz Mihály a magyar közjog mezején jelenik meg avval az öt
értekezéssel, melyet „Közjogi tanulmányok” cím alatt egybegyűjtött. Fölvetett
kérdései: A magyar parlamentarizmus, A jogfolytonosság, A királyi házi
törvények stb. bő alkalmat adnak neki jogászi erejét hasonló fölénnyel
kifejteni, mint aminőt tőle a másik téren megszoktunk.
Figyelemreméltó jelenség Szandtner Pál
munkája, melyet „Az alattvalói engedelmesség problémája” cím alatt
közrebocsátott, mert az állami lét e részletjelenségének kapcsán az állami lét
összes főelvei és főtényezőire nézve állást foglal s nem kis virtuozitással iparkodik az egésznek és a résznek viszonyát
magyarázni.
E nagyrészt elvont tudományos jellegű
irodalmi csoport mellett a kifejezetten aktuális publicisztikai csoportban Bernát
István „Az általános választójog eredményei”, „A demokrácia védelme”, Burján
Károly „A kereszténység és a magyarság védelme”, Miklósy István „Keresztény
magyar népünk gazdasági romlása”, Ráhel László „A vármegyei igazgatás
újjászervezése”, Ajtay József „Nemzetiségi kérdés” című irataikkal
keltenek figyelmet.
Kérészy Zoltán megfontolt „Néhány szava a katholikus autonómia
jogköréről”, báró Forster Gyula alapos áttekintése „A katholikus
autonómia törvényhozási rendezéséről” értékes adalékok a még vajúdó ügy
természetének földerítéséhez.
Nadányi Emil „Parlamenti küzdelmeink” című könyvében 267 lapra
terjedő, erősen pártszínezetű krónikáját adja 1904-től 1913-ig terjedő
viszonyainknak.
Jászi Oszkár a materialista történetbölcselet alapján a nagy
gazdasági területekre való törekvésből magyarázza „A nemzeti államok
kialakulása”-t. Vaskos kötete Krisztics Sándornak előkelő oldalról kitüntetően méltatott, szintén
terjedelmes (342 1.) munkájában találta meg indirekt cáfolatát.
Fontos szolgálatot tett gróf Bethlen
István „A magyar birtokpolitika feladatai Erdélyben” című fáradságos
adatgyűjtésével birtokpolitikánk helyes irányításának.
Nagy készültséggel, komoly
állambölcseleti alapon, pártjaink részletes történelmi rajzával, az angol
viszonyok szembeállításával tárgyalja Deák Aí6erf-nek „A parlamenti
kormányrendszer Magyarországon” című 383 lapra terjedő munkája alkotmányunk
aggasztó bajait.
Dániel Arnold „Több termelés”, Fellner Frigyes „Ausztria-Magyarország
nemzeti vagyona”, Földes Béla „Közgazdasági Értekezések , Hantos
Elemér „A monarchia pénzügyi harckészültsége, mozgósítása és hadviselése”, Hegedűs
Lóránt „Pénz-ügyeink és az adóreform reformja”, Matlekovits Sándor „Vám-
és kereskedelmi politika” című, a ciklus alatt megjelent értékes munkáit a
bizottság közéleti vonatkozásuk ellenére sem vette figyelembe, egyrészt nem
lévén kifejezett publicisztikai jellegük, másrészt mivel az Akadémiának más
módja is van a közgazdasági irodalom termékeit jutalmazni.
Végig tekintve ciklusunknak igen értékes
műveket felmutató irodalmán, fel kellett vetnünk a kérdést, mely elé az alapító
vagylagos rendelkezése, − hogy a jutalom vagy a ciklus legjobb
munkájának, vagy egy publicista egész élete munkájának jusson, − a
mindenkori ítélőbizottságot állítja, van-e közöttük olyan, mely egy publicista
egész hírlapírói működésével fölér, vagy azzal vetekedhetik?
A bizottság a kérdésre egyhangúlag tagadó
feleletet adott s ugyancsak egyhangúlag Rákosi Jenőt
ítélte pályatársai közt az Akadémia Bródy-koszorújára a legméltóbbnak.
Rákosi Jenő az alkotmányát visszaszerzett
Magyarországnak legnagyobb publicistája, akár eszközeit nézzük, melyekkel
hivatását betölti, akár a nemzeti élet területeit tekintsük, melyeken
munkálkodását folytatja, akár a hatást mérlegeljük melyet elért.
Klasszikus képzettséggel, költői érrel,
de az emberi élet összes reális helyzetei iránt való nagy fogékonysággal is lép
pályájára, melyen csakhamar megszerzi annak szakszerű, publicisztikai és
technikai fegyverzetét.
Publicistái egyéniségének eredetiségét
sajátosságát, szinte kivételességét az teszi, hogy lelkét a nemzet közélete a
maga egészében ragadta meg s nagy tehetségével
ennek mondhatni minden oldalát bírta és bírja lankadatlanul, egyenletesen,
senkitől sem kölcsönzött egyéni eredetiséggel szolgálni.
A publicisztika rá nézve nem az állami
hatalom irányzásának eszköze csak. E hatalom forrásaira: a faji, a gazdasági,
az értelmi, a művészi, a vallási, az erkölcsi erőkre hatni, a fajnak egyik
alaptényezőjét, nyelvét védni, tökéletesíteni, előtte az elsővel egyenrangú cél
volt és maradt.
Rákosi nagy hatásának titka abban áll,
hogy van hozzá ereje a nemzeti élet mindezen részeiben egyéni erejével
ébresztőleg, példaadással, ha kell fékezőleg, ha kell korholólag nemcsak
föllépni, az igét hirdetni, hanem a mindenkori helyzetben .azt ami a közönség
lelkében szunnyad, ami a közérzésben, a közgondolkodásban alaktalanul forrong, egyéni
dívinációjával életre ébreszteni is.
A Budapesti Hírlap a magyar kultúrának
így vált valóságos iskolájává, templomává, melyben a nemzetnek önkormányzó
politikai szükségletei mellett annak gazdasági, értelmi, erkölcsi, alkotó,
produktív^ szükségletei is minden irányban kielégítésre találtak.
Ily templommá, a nemzet összes szükségleteinek
kultuszhelyévé a költő Rákosi avatta, segítve írásainak formája,
temperamentumának heve, eleven szellemének ötletes frissesége által. Hasznos
iskolává pedig hirdetett tanainak a józan okosság-sugallta tartalmával tette.
Rákosi ily univerzális hatásának titkát
egyéni geniején kívül azoknak az időknek körülményeiben is kell keresni,
melyekben ifjúvá nőtt, midőn nemzetének egész életét, a nyelvit, a gazdaságit,
a szellemit, a politikait részben lerontva, részben erősen megtámadva látta
maga körül. A nemzeti élet újraébredésének első szakában, a 60-as évek elején,
minden magyar így egészében látta a jövőt, de Rákosinak volt meg a kivételes
ereje, hogy egy félszázadon keresztül e nagy összefüggéseket necsak soha szem
elől ne tévessze, magát a nemzeti élet egyik oldalának kultuszába belé ne
temesse, de mint költő, mint színházalapító, mint esztétikus, mint nyelvész,
mint új tehetségeket felfedező, mint szociális együttműködéseket létrehozó,
támogató, mint politikus a nemzeti élet összes irányait aktív, egyéni erejével
szolgálja.
A nemzeti élet egészének az akció
lehetőségét, a teljes kibontakozás útját Deák műve nyitotta meg.
Rákosi teljes lélekkel állott be e mű
harcosai közé s elkeseredetten küzdött azok ellen,
akik létrejöttét, s amikor világra jött is,
megszilárdulását a mai nemzedékre érthetetlen kicsinyes akadékoskodással
meggátolni akarták, mert az általa elért eredményt szegényesnek, a nemzet
jövőjét feladónak tekintették.
Rákosit a pályája első (tizedében
folytatott e harca egész életére erősen hozzáfűzte Deák gondolatához s magyarázza annak későbbi szakában néha kíméletlen
élességét Deák művének egykori támadói ellen.
Deák műve a magyar népet visszahelyezve a
nemzeti lét fokára, melyről Világosnál lehanyatlott, mi volt természetesebb,
mint a magyarság szellemének az emberi élet minden szférájában való
fölfegyverzésére törekedni. A magyar sajátosságnak erősítése, teljes kifejtése,
kiterjesztése nyelvben, gazdálkodásban, irodalomban művészetben, a jogi és
politikai intézményekben, egyszóval a magyar faj mint öncél lebegett Rákosi
lelke előtt, mert érezte, hogy nemzete nem bármilyen kultúráért, nem bármilyen
szabadságért, hanem a magyar szellem, a magyar szabadságért vívta százados
harcait. S ő a magyarság ez öncélúságának lelkes eszközévé vált
egész életén át. De azt is akarta, hogy a nemzet nem-magyar fajú tagjai is
hozzá hasonló eszközei legyenek. Dunántúlról való származása, ahol e készség a
nem magyar fajúak részéről is megvolt, elhomályosították tiszta látását s forró nemzeti érzése lángjából egyaránt lelkes és okos
pályáján néha-néha chauvinista füst is csapott ki.
Rákosi publicistái tehetségének −
értelmi nagy fényoldalai, hazafiúi motívumai mellett − utoljára hagytuk
legimponálóbb megnyilatkozását.
A maga emberségéből, tőke nélkül tudott a
Budapesti Hírlapban nemzeti ideáljainak a nemzet hatalmas rétegeit irányító,
pártoktól, gazdasági konzorciumoktól független, mondhatni tribuni orgánumot
teremteni s egy emberöltőn keresztül állandó erőben fenntartani.
A tetterő hasonló példáját nemcsak a mi kis
világunk nem mutatja, de a nagyvilágban is ily siker csak többszörös
milliomosnak, nem is üzleti érdektől menten, jut osztályrészül.
Innen-onnan 50 esztendeje, hogy Rákosi
publicista hivatásának él s pályáján folyton
emelkedik. Őt a kor nem tudta megelőzni, még mindig előtte jár. Az Aesopus
mesemondó naív-sága és ötletessége, Endre és Johanna tüze, szenvedelme a mai
világrendítő harc méreteihez illő arányban törnek elő mai megnyilatkozásaiban
is, melyekkel nemzete jövőjébe vetett tántoríthatatlan bizalmát árasztja
maga körül.
Az Akadémia koszorúja magától hull Rákosi
Jenő fejére.
Jelentés
a Bródy-díjról.[40]
(1918.
Ügyrendünk értelmében az 1915-17.
évkörben megjelent müvekről tesszük meg előterjesztésünket, mivel ennek 94. §-a
3. a) pontja szerint elsősorban ily publicisztikai mű (könyv, röpirat,
tanulmány, cikksorozat) jutalmazandó.
Ezek közül mindenekelőtt azokról
számolunk be, melyeket szerzőik a pályázati hirdetés alapján maguk küldöttek be
az Akadémia főtitkári hivatalához.
Ügyrendünk 94. §-ának 1. pontja szerint
egyáltalán nem foglalkozhattunk Podhradszky Györgynek 5-9. sz. alatti
etnografikus és történelmi tárgyú cikkeivel és tanulmányaival, az etnográfia
körébe tartozó művek ki lévén zárva a pályázatból.
Részben hasonló tekintet alá esik Bartók
Györgynek „Háború, közművelődés, nemzetnevelés” című 90 lapra terjedő 10.
sz. alatt beérkezett munkája, melynek központját a pedagógia alkotja. Ami pedig
a munka publicisztikai részét, vagyis a nemzet állami létének a közművelődéssel
és a közneveléssel kapcsolatos viszonyait, a nemzet mint összlény önakaratának
és jellemének formálását illeti, e tekintetben a munka az államtan terén teljes
tájékozatlanságot mutat. Csak ebből magyarázhatni azt a tételét, hogy „az egész
államtudománynak és politikának át kell alakulnia, mely eddig az államnak csak
jogi jellegével foglalkozott és nem vette észre, vagy ha észrevette, nem
hangsúlyozta, hogy az államnak a gyökereit a nép lelkében kell keresnünk és
elsősorban pszichológiai alkatát kell vizsgálat tárgyává tennünk.” (49.1.) Csak
ebből magyarázhatni, hogy nóvumot lát Menzelnek 1915-iki bécsi rektori
beszédében Kolozsvárt, ahol a hazai tudományban rég dívó pszichológiai
elméletnek Kuncz Ignácz 1893-tól 1903-ig a kolozsvári katedráról, 1888 óta
pedig már „A nemzetállam tankönyvé”-ben a lelkek mélyéig ható erővel,
országosan ismert hirdetője lett és utóbbi jelentős munkája 1900-ban éppen
Kolozsvárt, második kiadásában editio princips-ének kétszeresére bővült.
Betetézik Bartók dolgozatának állam tani
fogyatékosságát publicisztikai javaslatai. A publicisztika az állam egy konkrét
időben adott viszonyainak alakításán, a toll fegyverével, az ál-lamtan
igazságainak nevében s ezek alkalmazásának követelésével
dolgozik. Bartók a nemzet létezését, jövőjét helyesen az eredeti, sajátos magyar
kultúrától teszi függővé. Ámde úgy találja, hogy a magyar szellem „eredeti
jellemvonásait” csak Schneller igyekezett először (Athenaeum, 1902-iki
évfolyam) megállapítani, azóta azonban irodalmunk ezirányban semmit sem tett.
„Amíg tehát a magyar népszellem előttünk olyan ismeretlen, amilyen ismeretlen
most, addig kénytelenek leszünk nevelésünkben és közművelődésünkben … idegen
klisék szerint magyarítani és kölcsönvett portékákkal tengetni életünket.”
Napjaink szellemi állapotainak ily
méltatása minden realitástól megfosztja pályázó adott publicisztikai indításait
és tanácsait.
A pályázók harmadikának, dr. Pályi Edének
munkáit sem találtuk a Bródy-alapítványból jutalmazhatónak.
Pályázó munkáihoz csatolta több német
birodalmi lap illető számát, mely munkáival foglalkozik. Naumann Fr. levelét,
melyben ez köszönetet mond Pályinak gr. Andrássy Gyulához és gr. Apponyi
Alberthez való beajánlásáért s átadott érdekes
emlékiratáért. Ezenkívül mellékelve vannak a német császári nagykövetségnek s a bajor királyi kabinetnek levelei, Pályinak
fejedelmeikhez küldött iratai elfogadásáról s az értök nyilvánított köszönetről. Végül Budapest
főpolgármester-helyettesének levele, melyben közli, hogy Pályi Ede
„Magyarország a háború után” című, gróf Berchtold L. főkamarásnak ajánlott
munkája „tartalmának legkegyelmesebb tudomásulvétele iránt legfelsőbb helyen
benyújtott felségfolyamodványára a főkamarási hivatal a legmagasabb köszönetet
azzal a hozzáadással hozza folyamodó tudomására, hogy a főkamarás úr a munkáról
Ő Felségének behatóbban is fog szólni.”
A munkák közül az első számú „Az új ember
erkölcstana. Időszerű államregény” 1916.2071., mint címe is jelzi, nem tartozik
a publicisztika körébe s ennélfogva kiesik az alapítvány
értelmében a jutalmazható munkák sorából. Ami a munka érdemleges tartalmát
illeti, ennek bírálatra, illetőleg kiadásra beküldött kéziratával az Akadémia
II. osztálya egyébként már az 1916. év folyamán foglalkozott s a Bródy-bizottság még ha az alapítvány szabályait
másként értelmezhetné is, abban a fellebbezésben, melyet dr. Pályi Ede ezután;
az akadémiai bírálat után kiadott a munkája függelékében (202-207.1.), az
Akadémia ítélete ellen előterjesztett, nem talál semmi olyan bizonyítékot, ami
az ügy újrafelvételét megokolná.
Második számú munkája „Magyarország a
háború után.” Budapest, 1917. 1791. átveszi az előbbi munka több részletét s mivel az oláhkérdést a magáénál hozzáértőbb kézzel
óhajtja megfesteni, az „Orsz. Közművelődési Tanács”-hoz fordul s titkárának, Szilágyi Sándornak a tanács megbízásából
írt munkáját iktatja be (101-122. 1.) könyvébe.
Ami ezen részeken kívül e munkában a
közgazdaság, az államháztartás, a népesedés tekintetében tárgyaltatik, vagy a
közismert bajokat és ezeknek szintén közismert orvosszereit illeti, vagy ha
eredeti, új, meglepő eszközöket, megoldási módokat hoz javaslatba, s igen sok ilyennel találkozunk a munkában, megelégszik
azok fölvetésével anélkül, hogy kivihetőségük bizonyításával törődnék, amint
erről a Wahrmann-díjbizottság, mely díjért dr. Pályi Ede egyidejűleg pályázott,
bővebben nyilatkozik.
A harmadik számú „Deutschland und Ungarn”
1915, Leipzig,
70 1., a negyedik számú „Das mitteleurop.
Weltreichbünd-niss” 1916, München u. Leipzig, 1916.
251., című munkák érveit a bizottság nem találja alkalmasaknak az aggályok
eloszlatására, melyek a középeurópai vámunió ellenében az elmélet és gyakorlat
oldaláról fölmerültek.
A bizottságnak ennélfogva az 1915-17.
évkörben megjelent, pályázatra nem jelentkezett irodalmi termékek felett
kellett az alapítványi szabályzat szerint szemlét tartani.
Feladata nem volt könnyű. A nemzetnek
élet-halálharca^ belügyi bonyodalmai igen gazdag publicistái termést adtak.
Másfélszázat meghaladja az évkörbeli ilynemű
munkák, röpiratok, cikksorozatok, nagyobb cikkek száma. S a termés minőségre nézve is elsőrendű.
Tartalmilag értékes, bevégzett, tökéletes
formájú iratok jelentékeny számával találkozunk.
Gróf Andrássy Gyulának, Fraknói Vilmosnak
világpolitikai cikkei és nagyobb iratai, báró Wlassics Gyulának a nemzetközi
jog, az osztrák közjogi irodalom kritikájának területén mozgó írásai hazai
publicisztikánk és tudományunk biztos nyereségei.
Réz Mihály az államférfiúi lélektannak
Széchenyivel megkezdett s évek óta végzett
búvárlatát Bismarck jellemzésében új adalékokkal gazdagította s a politikai művészet elveit iparkodott Macchiavelli
tanulmányával tisztázni,
A választójog égető kérdésében Ulain
Ferencnek (A választójogról) a közvádló támadó élességével, rohamozó szoros
logikájával, ifj. Mikszáth Kálmánnak a tudomány alaposságával, a történetbölcselet
mérlegével készített munkája (Az ált. szavazatjog) keltenek figyelmet. Révai
Mór a nemzeti lét föltétlen igényeit helyezve előtérbe, ennek szempontjából az
adatok nagy bőségével, egyszerű, tiszta logikával, könnyed, finom irályával
emelkedik ki a választó jogirodalomban (Választójog és magyar demokrácia). De
ezenkívül is „A magyarság ügye külföldön” című gondos utánjárás szülte
munkájával tett a nemzet ügyének szolgálatot.
A választójog vidékét érinti Szegedy
Miklós a „Magyar Holnapunk”-ban. Röpirata mégis a maga egészében a magyarság
jövőjének szélesebb mezején tekint szét, ahol Hegedűs Ló-rántnak és Altenburger
Gyulának egy évvel előbb megjelent munkáival találkozik. Hegedűs Lóránt
brilliáns fegyverzetű, meg” kapó eredetiségű, nagy távlatú, erőktől duzzadó
iratában (A magyarság jövője a háború után) jövőnk archimedesi pontját életünk
gazdasági rétegzetében látja. Szegedy Miklós lejjebb száll s szépen írt könyvében nyugodt, bár a hamu alatt izzó
parázs tüzétől áthevített, a múltat jövőnktől elszakítni irtózó, Árpád népét a
mai magyarsággal egynek tudó elméjével e pontot a magyar lélek centrális
erejében, a nemzettest minden porcikáját átjáró magyar vérkeringés
biztosításában látja. Altenburger Gyula, a matematikai statisztikus, belső
élményéből született iratában ennek a
magyar léleknek mondhatni leglelkét keresi (Magyar politika a háború
után) s rajongva hivatásáért, bízva erejében, értékes
sajátosságát az egyetemes emberi kötelességgel és vallási érzettel kívánja a
nemzeti élet összes vidékein fokozni. Részletes javaslataival gondolatébresztő
munkájában (Birtokpolitika) e csoportba sorakozik Polónyi Géza.
Végül Hanvay Zoltánnak hazafiasságtól
buzogó, józansággal teljes „Falusi levelei”-t sem hagyhatjuk említetlenül.
A bizottságnak nehéz lett volna a sok
kiváló jeles író között választani.
Ily helyzetben az időszaki sajtó munkásai
között tekintett szét s köztük oly publicistát talált,
akinek egy félszázadon át kifejtett hírlapírói munkásságát az Akadémia már
előbb is méltatta, nevezetesen 1906-ban a Bródy-jutalom alkalmával Andrássy Gyula,
Balogh Pál, Falk Miksa, Gajáry Ödön, Hegedűs Sándor, Kenedi Géza, Kaas Ivor,
Rákosi Jenő, Tóth Bélával együtt említette, akik között nehéz eldönteni, ki
érdemli meg a Bródy-alapítvány koszorúját.
Moldován azóta nem szerzett újabb,
másnemű döntő érdemeket a Bródy-jutalomra, bármily értékesek legyenek későbbi
publicisztikai fáradozásai, különösen a háború alatt megjelent „Ságuna
András”-a, „Az orosz kéz Romániában”, 1915, Kolozsvár, „I. Károly király s a román nemzeti ideál” (Bp. Szemle okt.-nov.-dec. számok).
De a háború előtti és háború alatti
érdemeinek értékét erősen növelte a fényes igazolás, melyet a háború
igazságszolgáltató mérlege Moldován élte munkájának adott.
Intelmei, tanácsai, jóslatai, melyeket
egy emberöltőn keresztül Romániához s hazai román
véreihez annyi bátorsággal, kitartással, önmegtagadással, a fejére hányt
szitkoknak, az árulás vádjának férfias tűrésével, egyben nagy publicisztikai
készséggel intézett, fényesen beváltak. A Moldován-hirdette s a magyar külpolitika vezéreszméjét is alkotó
magyar-román barátságnak ellenkezője csakugyan a román állam megalázására,
letörésére s
a hazai románság meg nem tévedett része
iránt is mélységes bizalmatlanságra, helyzetének alapos megromlására vezetett.
Moldován Gergely magyar nemzete s román népe iránt egyenlően érzett szeretettel kezdte
meg írói pályáját. Az elsőt a kolozsvári lelkes és tudós piaristáktól, a matuzsálemi kort ért Motusik Jánostól, továbbá Vass
Józseftől és Bolgár Mihály-tól, a másikat anyatejjel szívta magába s 1867-ben, mint 21 éves, csak imént érettségizett
fiatalember, a Vadnai K. szerkesztette „Fővárosi Lapok” 244. számában román
népdalokat mutatva be fordításban, a hozzájuk csatolt levélben fejezte ki élete
célját, melyhez napjainkig tántorítatlanul hű maradt.
„Igen sajnos, így írt, hogy e kedves
hazában lakó két nemzet között annyira feszes a viszony, hogy egymásnak
irodalmi kincseit sem akarják megismerni, de annak dacára, hogy a román nemzet
néhány corypheusának tapasztalható egyoldalúsága eme viszonyt még feszesebbé
tette, eljön az idő, melyben a román át fogja látni, hogy a „holló dögre
vezet”, s megvetve az „északi besúgó” ábrándos szavait,
barátságos kezet fog nyújtani ama nemzetnek, mellyel ezredév óta együtt
szenvedett és örült s melytől megválni a természet maga
sem akarja. Akkor boldog lesz e nemzet, addig soha.”
Levelének jutalma kiközösítése volt a
román nyelvművelő társaság s a Vulcanu József
szerkesztette „Família” által, az első megvonta tőle egyetemi
ösztöndíját, utóbbi renegát-nak
bélyegezte, s lapja munkatársai közül kirekesztette.
A saját népének vezető köreitől ellökött
fiatal Moldován annak ellenére megmaradt románnak s hűséges magyar hazafinak s a faját jellemző
szívóssággal küzdött tovább „Fővárosi Lapok”-béli ideáljáért.
Magyar-román környezetétől támogatott
ösztöne megsúgta neki − a gimnáziumot alig elhagyott ifjúnak a nemzeti
elv államképző határairól értelmi tisztalátása nem lehetett akkor, midőn az a
tudományban is hiányzott még -, hogy meglevő, államot alkotott nemzetek nagy
emberiségi értékek, melyeket a közéjük ékelt más, náluk hátrább maradt népek
miatt felbontani, a geográfiai helyzet alkotta várak, melynek falait ezek
kedvéért a faji különbség egyszerű természeti ténye miatt lerombolni se nem
lehet, se nem szabad. Ez ösztön megértette vele, hogy egy adott világállásban,
a nemzetek akkori elhelyezkedésében egy-egy népre, ennek saját léte és
fejlődése érdekében is jobb, ha egy nagyobb nemzetbe olvadva, abban csak népi
életet folytat. Jobb főleg akkor, ha e népnek többi részei a világban másutt
állami létre jutottak, de melyet a nemzetközi viszonylatok miatt csak ügy
tarthatnak fenn s ez
által külön géniuszok erőteljes
kibontakozását csak úgy biztosíthatják, ha jó szomszédságban, szövetségben
maradnak oly nemzeti állammal, melyben fajuk többi része csak népi
egyéniségként fejtheti ki külön valóját.
Moldován hű
maradt a nemzeteknek és államaiknak objektív összemberiségi érdekek parancsolta
ily viszonyából levonható álláspontjához s nem követte a román
intelligenciát, mely a turini olasz próféta, Mancini nyers nemzeti elmélete
értelmében döngette a magyar nemzeti államot. Ellenkezőleg az erdélyi részek
vezérlapjában, a „Magyar Polgár”-ban és a „Honban”, majd 1892-ben
alapított román, később magyar-román folyóiratában az „Ungaria”-ban
fölényes értelmi fegyverzettel, rettenthetetlen bátorsággal, magyar hazafias
hűséggel védi a magyar nemzeti egységet s abban saját fajának javát
azok ellen, akik az elsőt elismerni nem akarják s Moldován meggyőződése
szerint az utóbbit is kockáztatják úgy itt, mint a Kárpátokon túl.
A bukaresti
liga, a hazai román memorandisták ellen az Ungáriá-ban folytatott emlékezetes
harcának ez időben megjelent termékei: Válaszirat a bukaresti román
ifjak memorandumára. 1892. Politikai szédelgés. 1893. Magyarok,
románok. 1894. Nyílt levelek Urechia Lászlóhoz.
Moldován
publicisztikai tevékenységének jellegét legjobban visszatükrözik zárószavai az Ungaria
1895. szeptemberi számában, melyekkel az elítélt román memorandisták
megkegyelmezését s fogságukból való kiszabadulását kíséri. „A nagylelkű
magyarok megbocsáthattak, a király kegyelmet adhatott nekik s
megnyithatta
tömlöceik ajtajait, − jól tette. Mi azonban, akik a vérükből valók
vagyunk, most, mikor szabadok, nem adunk nekik kegyelmet, mert sokat vétettek a
román nép jóhíre, a haza, a törvények s a közrend ellen. Sokat kell
ten-niök, hogy felejtsünk, sok jót, hogy nekik megbocsássunk.” (Ungaria. Anul
IV. Nro 10. 310. 1.)
A magyar-román
megértést szolgáló jelentékeny nyelvtani, irodalmi, néprajzi szakadatlan
munkálkodása mellett nem szünetelt soha Moldován hasoncélú publicisztikai
fáradozása a legeslegújabb időkig.
A háború előtt
nem sokkal írta (Budapesti Hírlap 1912. 87., 90. sz.) lendületes hangon, az
élemedett ember bölcseségével: „Mi román ajkú polgárai a magyar nemzetnek
egész faji kultúránkat, minden egyházi intézményünket, minden vagyoni
boldogulásunkat és szabadságunkat a magyar nemzetnek köszönhetjük. Minden
nemzeti államban csak nemzeti ideál bír jogosultsággal, az ami a nemzet
történelmi múltján, nemzeti intézményein épült föl, ami a haza talajából él és
táplálkozik, abból a talajból, amit száguldó harci paripák patái az ősök
vérével és csontjaival összegyúrtak.” Es a magasból
széttekintő gondolkozó széles perspektívájával ilykép zárta hazafias, meleg,
okos szavait: „Román ajkú polgár vagyok … Meg vagyok győződve, hogy ez állam
csak mint a magyar nemzeti állam képes az emberiség javára szolgálni… Nekünk
itt nem lehetnek nemzeti jogaink, csak nemzetiségi, faji érdekeink oly
mértékben, hogy azok a magyar nemzeti államot, annak kereteit és érdekeit ne
háborgassák. Minden más nemzeti ideált össze kell törni.”
Ifjúkori ideáljának, fő irányának a
magyar-román barátságnak folyton érzett támasztó pontjait tudatos világossággal
emelte ki „Az orosz kéz Romániában.” 1915. 126. 1. című röpiratában,
midőn a Nagy Románia lehetetlen koncepcióját (53. 1.) a magyarországi románoknak
a magyar szent korona alatti boldogulását (84., 106. I.), a román állam
fennmaradására, üdvére, szabadságára a magyar állam nemzetközi támogatásának
elkerülhetetlen voltát (124. 1.) állította oda azokkal a törekvésekkel szemben,
melyek Romániát Oroszország karjaiba kergették, szerződésszegésre,
megrohanásunkra, testünk erős megcsonkítására uszították.
Ritkán juttatja a sors publicistának a
szerencsét, hogy élete törekvéseinek teljes beválását, jövendöléseinek szinte
betűszerinti teljesülését megérhesse.
Moldován Gergely elmondhatja ezt magáról.
A bizottság annál nyugodtabban ajánlja
Moldován Gergelynek a Bródy-pályadíjjal való jutalmazását, mert az ő
személyének kitüntetésével és publicista-működésének elismerésével nem kell
tartania, hogy bármi tekintetben is valamely úgynevezett politikai szempont
befolyásolta.
Mert a politikai szempont, a politikai
tekintet, szóval, a mit a mindennapi élet politikának tart, a közhatalom
tényezőinek, a királynak, az országgyűlésnek, a kormánynak erőviszonyaikban
való változtatására, a pártoknak egymás irányában támadt külön létérdekeire
vonatkozik.
A nemzeti lét, az állam fenntartása kívül
esik, felül áll az ily értelemben vett politikán s Moldován Gergely ennek a pártok, az államhatalmi tényezők
erőviszonyaiból kiemelkedő, azoknál magasabb értékű magyar nemzeti létnek
föltétlen szükségét hirdette a nagyzási hóbort által a Kárpártokon innen és túl
elvakított románoknak.
Hirdette a románoknak, a magyaroknak,
hirdette az egész emberiségnek érdekében, melynek földünk legtávolabb fekvő
területeit lakó népei is megérzik civilizatorius munkájukban, kik, milyen
nemzetek őrködnek, dolgoznak itt a kelet és nyugat határain, a Kárpátok körül,
a Duna mentén és a tengerbe torkolásánál annak az általános célnak
megvalósításán, Széchenyivel szólva az emberiség földicsőítésén, melynek, saját
szellemi egyéniségüket mint ereklyét megőrizve, szeplőtlen minőségében
kifejtve, nemesítve, ők itten az emberiség többi része iránt felelősséggel
tartozó, velők szolidáris munkásai.
Hirdette ritka férfias bátorsággal s a mit román írónál különösen nem feledhetünk, hirdette
magyartól is irigyelhető tiszta, zamatos, erőteljes, erdélyies akcentusú magyar
nyelven.
Ajánljuk Moldován Gergelyt a
Bródy-jutalomra.
Az 1910 szeptember 30-án lejárt
Sztrokay-pályázatra, mely báró Eötvös
József „A XIX. század uralkodó eszméi” című művében foglalt
állambölcseleti rendszernek feltüntetését és méltatását tűzte ki célul, két
pályamunka érkezett.
Az 1. számú ily
cím alatt: Báró Eötvös József „A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az
álladalomra” című művének
államtani gondolatai. 281 nagy
negyedrét oldalra terjed. Jeligéje: A tudás
hatalom.
Pályázó helyesen fogta fel a pályatétel
célját. Az Akadémia azt remélte annak kitűzésével elérhetni, hogy Eötvös
művének pozitív jellege tisztábban kidomborodjék, hogy kritikai, polemikus
oldalai helyett azok az alaptételek foglaltassanak össze, még pedig
rendszeresen, melyeken a kritikai és polemikus érvelés nyugszik.
Eötvös munkájának megértését ugyanis
főleg az nehezíti, hogy az a saját felfogásának összefüggő előadása helyett az
ellenkező álláspont tarthatatlanságának kimutatására fekteti a súlyt, abból a
legsebezhetőbb részeket kiragadja. Ez az oka, hogy az olvasó a mű
alapgondolatát, logikai következtetéseit, a fejtegetéshez megkívánt sok
általános tétel és történelmi tény között könnyen elveszti.
Az Akadémia célja a pályakérdés
kitűzésével az volt, hogy Eötvös műve oly átdolgozásban részesüljön, mely
állam-és történetbölcseletét átlátszó, összefüggő, rendszeres egészben nyújtja.
„Könnyen használható államtudományi bibliának” helyesen jelöli meg az 1. sz.
pályamunka szerzője a kitűzött célt és helyes a 2. sz. pályamunka szerzőjének
is a kívánsága (387. 1.), hogy Eötvös műve a nagyközönség számára tájékoztató
átdolgozásban részesüljön.
Az 1. számú pályamunka szerzője e
kívánalom egyik részének eleget tett, egy elfogadható rendszernek 125
szakaszában 281 lapon állítja az olvasó elé Eötvös gondolatait; de csak
gondolatait, nem azoknak láncolatait is. Ennélfogva munkája politikai aforizmák
gyűjteménye, az Eötvös-féle „Gondolatok” hasonmása, mely gyűjtemény azonban az
állam életének jelenségeire szorítkozik; ám itt az aforizmáknak nincs oly
értéke és használhatósága, mint az emberi léleknek azokra az érzelmi, erkölcsi
megnyilatkozásaira nézve, amelyekkel az Eötvösi „Gondolatok” foglalkoznak.
Ezek ugyanis bizonyos fokig
elkülöníthetők egymástól; az emberi léleknek az államban jelentkező érzelmi,
erkölcsi megnyilatkozásai ellenben igen bonyolult, messze elágazó egészet
alkotnak; ezekről részletenkint, töredékes gondolatokat bemutatni, alig ér
többet egy könyv jó tárgymutatójánál, mely eligazít, hol keressünk, hol
olvassunk valamit.
A gondolatok összefüggésének keresése
azonban teljesen hiányzik a pályamunkában; a rendszerezés tisztán külső,
névleges. Az a külső méltatás pedig, melyet a 41. lapig előrebocsát, némi
bibliográfiai, irodalomtörténeti egybeállításnál nem egyéb.
Ami Eötvösnek, a pályázó által a saját
rendszerébe beiktatott tételeit illeti, azok néhol igen logikátlanul vannak
egymás mellé sorozva (44. lap), néhol egymást teljesen lerontó két állítást
találunk (55. lap), majd Eötvös tételeként olyat, ami éppen nem az övé (57.
1.), mert pályázó nem olvas elég figyelemmel; így Eötvös összes műveinek kiadásából
a III. kötetnek csak 40. lapját nézi, nem a 41-et, ahol láthatta volna, hogy az idézet nem Eötvös tétele.
Néha egészen eltorzul az idézés által
Eötvös gondolata, így a 225. lapon, ahol Eötvös összes műveinek 178. lapjáról
mást közöl, mint ami ott van. Hasonló hiba fordul elő a 61. lapon; ami ellen
Eötvös beszél, vagy amiről legfeljebb hipotetice szól, azt Eötvös állításaként
veszi fel.
Majd ismét félbenhagyja Eötvös okfejtését
s annak csak egy részét adja (69., 88., 92., 115., 116.
lap), vagy meg az elejét mellőzi (112., 113. lap) és általános tételként
illeszti be, ami a munkában csak egy népre állíttatott (77. lap).
Bajos megérteni, miért van széthányva a
központosításra vonatkozó anyag,. melyet a 102. lapon elvégez, hogy a 142. és
203-on újra fölvegye. Ugyanez áll az önkormányzatra is: először a 103-111.
lapon, majd a 204-en tárgyalja. S amit itt nyújt
is, merő széttört tükördarab, melyből sokkal nehezebb a tárgyat megérteni, mint
az eredetiből. Avagy minő elvi jelentősége van Eötvös állambölcseleti
rendszerére annak megállapítása, hogy Eötvös műve megírásakor az államok
pénzügyei nem a legfényesebb állapotban voltak (159. lap).
A szocialista törekvésekkel Eötvös
behatóan foglalkozik; pályázó igen mostohán bánik el e tárggyal, sovány
kivonatokkal megelégszik, (219., 220.1.) s csak nagy
időköz után (260. lap) veszi fel újra.
Mégis nem a részletekben található hibák,
hanem főleg a feldolgozás hiánya nem engedi, hogy szerző helyes tervét és
elismerésreméltó fáradozását az Akadémia jutalmára ajánljuk.
A jól választott terv szerint megindult
munkának a kivitele nem megfelelő. A terv szerint összehordott anyag nyers
maradt, egybe nem illesztetett; a tételeket egybekapcsoló szellem feltüntetése
hiányzik s Eötvös tana sem korának politikai és tudományos állapotával,
sem a jelen időszak hasonló törekvéseivel nincs viszonyba hozva.
A 2. számú pályamunka ily cím alatt „Br.
Eötvös József állambölcseleti rendszere. 388 rendes negyedrét lapra terjed.
Jeligéje: Il y a beaucoup de gens qui discutent très bien, et agissent
très mal.
Pályázó előszavában magyarázza, mint
fogja fel célját s ezzel ki is mutatja, hogy ahhoz
hiányzott a szükséges készülete.
A pályakérdés felteszi a pályázóban
azokat az állam- és társadalomtani, azokat a történelmi ismereteket, melyek
Eötvös munkájának „A XIX. század uralkodó eszméinek” „szociális, politikai és
történetbölcseleti szempontból” való kritikai méltatásához és e munka egész
anyagának felhasználásával, annak „a rendszernek feltüntetéséhez” kívántatik,
„amely Eötvös tanában bennrejlik.”
Pályázó ellenben megijedve kérdi, hol
fogja Guizot, Tocqueville,
Montesquieu, Bentham, Smith Á. munkáit
megszerezni, hogyan fog bennük eligazodni? Ez lehetetlen vállalkozás
lenne, mondja, e munkák egyrésze meg sem
szerezhető, némelyike elavult.
Alaposan kell azonban ismernie, így szól, az 1789-tőt 1850-ig terjedő idő történelmét s tanulmányozni az alapvető „politikai”,
társadalomtudományi és államtudományi munkákat.
Erre bemutatja „forrástanulmányait”. Az
„Eötvös-irodalom” cím alatt említtetik: Vojnovich életrajza, Concha Gy. munkái, Várady Zsigmond „Martinovich
Ignácz”-a, Bernát István Észak-Amerika című műve, mint amely Tocqueville-t méltatja,
Ferenczi Zoltán életrajza Eötvösről.
Források a politikai történethez: Mangold
Lajos és Marczali Henrik Világtörténete. Wilhelm Bios: A francia forradalom. Kari Marx: A februári
forradalom. Schwarz Gyula: Görög történelem.
Források a társadalomtudományhoz: Kuncz
Ignác, Réz Mihály, Beksics Gusztáv, Wolfner Pál, akinek „Vázlatok a szabadelvűség
történetéből”, „Osztályharcok” és a „A szocializmus története” című dolgozatai
a 109-196. lapokon tárgyaltatnak.
Források az államtudományhoz. Itt az 1.
alatt említi a történetbölcseletre nézve: Pulszky: Eszmék Magyarország
történetfilozófiájához. Beöthy Ákos: A magyar államiság fejlődése. Gr. Andrássy
Gyula: A magyar nemzet fennmaradásának … Grünwald Béla: Régi Magyarország.
Acsády I.: A jobbágyság története. Benedek: A magyar köznép oknyomozó
története.
Mint az állambölcselet forrásai 2. alatt foglaltatnak:
Dr. Illés József: Az újkori alkotmányfejlődés elemei.
A jogbölcselet forrásaként 3. alatt
Werner Rudolfnak „A bölcseleti jogtudomány történelme” fejezi be pályázó
forrásait. A pályamunkának 388 lapjából 235 lapot, annak majd 2/3
részét foglalja el a „forrásokkal” való foglalkozás. E forrásokat helyesebben
kivonatoknak nevezhette volna el apályázó, mert hisz azokban jórészt nincs
egyéb, mint az idézett történelmi, állam- vagy társadalomtani művek tartalmának
rövid visszaadása.
Bemutatva ekként hiányos tudományos
készletét, szerző a 236. lapon áttér Eötvös rendszerének méltatására; de itt is
a forrásokkal kezdi, csakhogy nem a saját, hanem Eötvös forrásaival s hosszasan tárgyalja a francia doctrinaire-ket, jobban
mondva bírálgatja Beksicsnek rólok s Eötvösre való
befolyásukról adott jellemzését. Majd Marczali Henriknek Pallas Lexikon-beli 8
Werner Rudolfnak jogbölcseiet-történelmi cikkeit, Tainenek a francia klasszikus
filozófusokról írt kritikáját véve alapul, tagadásba veszi a doctrinaire-k hatását
Eötvösre.
A francia romantikusoknak, Veszerle pesti
egyetemi történelmi előadásainak hatása, a Montalembert-el való összeköttetés
alkotják tárgyát a vázlatos leírásnak, mellyel Eötvös forrásainak méltatása
zárul.
Sajátságos itt, hogy amidőn a források
általános fejezetcíme után c) pont szerint a történetírók és politikusok
következnének, akik Eötvösben gondolatokat ébresztettek, ezeknek igen
egyenetlen s
vázlatos említése után, nagyobb részben
Eötvös bel- és külföldi kritikusai kerülnek tárgyalásra.
Pályázó tudományos készletének bemutatása
nem hagy kétséget jószándéka, komolysága iránt, mellyel feladatát felfogta, de
az e készlet elégtelenségének is nyilvánvaló bizonysága.
Végül a 275. lapon fog a pályázó a munka
méltatásába, először is azt iparkodva bizonyítani, hogy nem publicisztikai,
hanem valóságos bölcseleti mű.
Csak a 282. lapon kezdődik annak
érdemleges méltatása: a nemzetiségi eszmére nézve, de inkább filologizáló
irodalom-és élettörténeti, mint bölcseleti alapon, elkalandozva, mint maga is
(288. 1.) beismeri ehhez, az utóbbi tárgyhoz nem tartozó vidékekre. Ugyanilyen
természetű a szabadság és egyenlőségre vonatkozó rész.
Az érdemleges bölcseleti tárgyalást a
nemzetiségi egyenjogúságnak a gazdasági liberalizmussal való szembeállítása
nyitja meg, melyet pályázó alapgondolatának kifejtése követ. Csakhogy itt is,
nem ragaszkodva a pályatételhez, mely egyedül „A XIX. század uralkodó
eszméinek” és pedig egész, mindennemű anyagának tekintetbevételével véghezvitt
méltatását s
az ebben rejlő rendszernek, mint Eötvös
személyes életviszonyaitól mentesített tárgyi tannak feltüntetését kívánta,
nagyban filologizál, biografizál, historizál.
Pályázó alapgondolata szerint Eötvös
nagyban tévedt, midőn azt hitte, hogy az egyéni szabadsággal a keresztény
eszmét szolgálja, mert az egyéni szabadság pogány, egoista eszméje a gazdasági
liberalizmusnak, az osztályuralomnak, az osztályállamnak az alapja. Nem a
keresztény civilizáció és a pogány állam hagyományai küzdenek egymással a XIX. században, hanem a burzsoázia s a dolgozó nép.
Pályázótól nem vitathatni el az
ügyességet alapgondolata védelmében. Ha annak bizonyítására nem 60-70, hanem
275 lapot fordít, amennyin
forráskészletét bemutatta, Eötvös kritikai méltatása új szempontból, a
történelemnek materialisztikus, szocialista felfogása szempontjából gyarapodott
volna; így azonban, ahogy azt keresztülvitte, munkája nagyon féleges.
Még inkább
ilyen Eötvös történetbölcseletének méltatása és rendszere egészének feltüntetése.
Az előbbivel igen keveset, az utóbbival vajmi szakadozottan, ötletesen
foglalkozik. Amit a másik pályázónál helyeslőleg kiemeltünk, hogy az uralkodó
eszmék anyagát 281 lapon szoros rendszerbe foglalja, az e csekély anyagra nézve
is teljesen hiányzik.
Ily helyzetben
a 2. számú pályamunkával sem láthatjuk: a pályakérdést megoldottnak, tekintve
azonban az érdeklődést melyet keltett s a pályázók fáradozását, a
kérdés újból való kitűzését javasoljuk.
Tekintetes
Akadémia! Méltóztatott 1911-ben a báró Eötvös József „A XIX. század uralkodó
eszméinek befolyása” című művében foglalt állam- és történetbölcseleti
rendszer feltüntetését és méltatását célzó pályakérdést másodszor kitűzni.
A kérdés élénk
mozgalmat keltett, a pályázati szabályoknak megfelelő időben négy pályamunka
érkezett, közöttük kettő tekintélyes külső terjedelemmel.
Az 1. számú „Il
y a beaucoup de gens qui discutent très bien…” jeligével három nagy
negyedrét kötetből áll, I. köt. 220. 1., II. köt.
362 1., III. 196 1.
A 2. számú
„Sursum corda” jeligével 157 negyedrét lapot foglal el.
A 3. számú
„Eszméim győzedelme legyen emlékjelem” jeligével 438 nagy negyedrét lapon, a 4.
számú „A szabadság legfőbb jó” jeligével 188 negyedrét lapon foglalkozik a
kérdéssel.
Az első számú,
három vaskos kötetre terjedő munkával alulírt bírálók az első pályázatnál már
találkoztak. Pályázó először benyújtott munkájára vonatkozó bírálatunknak (L.
Akad. Értesítő 257. füz., 1911 május, 233-237. 1.) tőle telhetőleg eleget tenni
iparkodott, amennyiben Eötvös munkájának érdemleges méltatása a legvaskosabb, a
362 lapra terjedő kötetet betölti, a rendszer egészének feltüntetésére pedig az
egész 3. kötet 196 lapját fordítja, s csakis a 220 lapos I.
kötetben számol be tudásának forrásairól, amelyekből történelmi, szociális,
jogi, politikai, bölcseleti tudását Eötvös megítéléséhez merítette. A kötetnek
nagy részét, (147 lapot) foglalja el e bemutatás; a többi Eötvös saját forrásaira
és kritikusaira
vonatkozik. Ezáltal a munkaelosztással
elkerülte első kísérletének hibáztatott aránytalanságát és fáradozásának
mondhatni teljességét Eötvös méltatására, rendszerének feltüntetésére
összpontosította, amint ezt a pályakérdés kívánta. Most is maradt ugyan a
munkában felesleges rész, a saját forrásairól való számadás. Nem követte e
részben eléggé Kazinczynak magaidézte mondását: „Tűzbe felét! Vetem.” Mit maga
is érez, midőn mondja: „A forrástanulmány, előkészület, talán így is
terjengőnek fog tetszeni.” Nem értette meg eléggé első bírálatunknak kíméletes
szavait, midőn jeleztük, hogy az Akadémia „felteszi a pályázóban azokat az
állam- és társadalomtani, azokat a történelmi ismereteket, melyek Eötvös
munkájának méltatásához kívántatnak s hogy maga elé
tűzött céljához hiányzottba szükséges készlete.” A bírálók nem kívánták a
buzgó, fáradozó pályázót kemény kritikájukkal elriasztani, de minden szakértő
megértette, hogy aki oly forráskészlettel akarja Eötvöst méltatni, mint
aminőről a pályázó tiszteletreméltó őszinteséggel beszámolt, s amelyet részletesen felsoroltunk, az e céltól igen
távol áll.
Erről pályázó újabb bizonyságot
szolgáltatott mostani munkájával, melynek érdemleges része 558 oldalt foglal
el. Nem áll sem a történettudomány-, sem a jog-, sem az állam- és társadalom-,
sem a közgazdaságtudomány, sem a bölcselet azon magaslatán, mely Eötvös
méltatásához szükséges.
Maga mondja „közgazdasági, megvallom,
fogyatékos ismereteimet kellett első sorban kiegészítenem”, (I. köt., VII. 1.) s mégis egész kritikáját arra fekteti, hogy Eötvös
munkája sem egyéb, mint gazdasági liberalizmus, a polgáruralom panegyrise. E
részbeni tájékozottságát jellemzi, hogy Eötvös szellemi előzőit ily filiációban
mutatja be: (I. I. k., 172. 1.) „Bentham Smith Ádám tanítványa: Benthamé pedig
Mill Stuart, aki Eötvös barátja volt. (L. hozzá intézett levelét Eötvösnek
1869-ből az Uraik. Eszm. megküldése alkalmából.)”
Jogtudományi színvonalát megítélhetjük,
ha olvassuk, hogy a jogbölcseleti méltatáshoz Werner Rudolfnak csupán rövid
előadási vezérfonalul készített Jogbölcselettörténetét elégségesnek véli, (I.
kötet, 153. 1.) vagy abból az érveléséből, mellyel Eötvös szabadságfogalmát
Vécseynek ugyancsak a római jog elemeit
közlő tanításával (institúcióval) kívánja magyarázni (II. k.,
33.1.).
Történelmi színvonala nem igen emelkedik
feljebb a népszerűsítő, a középiskolai kézikönyveken; mértéke, mellyel az
eseményeket méri, kicsinyes, mint pl. Nagy Károly, Hunyadi Jánosra nézve, (I.
köt., 151. 1.) vagy midőn mondja, „mégis csak jobb az uralkodás bár sokvallású,
mint az egyvallású népen (II. k., 269. 1.). A francia forradalomnak, a XIX.
század első felének eredeti forrásokon nyugvó nagy történeti irodalmát
semmiesetre sem ismeri, s például bizonyos
fölényes, de őszinte nyugalommal konstatálja: „Gervinus cáfolására kár volt
annyi sok adatot felhozni… Elvégre ő csak azt mondja, − Eötvös idézete
szerint, mert nem olvastam Gervinust” (II. köt.,
291. 1.). Még kevésbbé ismeri a XVI. és XVII. századi abszolút királyságok
viszonyait. Csak így érthetni meg ilyes megjegyzéseit a „Lapsus lehet (t. i. Eötvösnél) nem elfogultság, az a
kijelentés, hogy Angliában protestáns hittudósok támogatták a fejedelem
korlátlanságát; Hobbes, a Leviathán szerzője, a katolikus Stuartok pártján
állott” (II. köt., 311. 1.). Pályázó nyilván nem ismeri Ranke-t, Macaulay-t, Hallam-ot,
különben tudná, hogy az angol király törvényfelfüggesztő hatalmát az anglikán
püspökök elismerték s irányában a feltétlen
engedelmességet hirdették és törvényfelfüggesztő proklamációit a templomokban
felolvasták. Wandal, Masius dán teológusokról, nem csodálhatni ezután, ha még
kevésbbé tud. Állami és társadalomtani, történetbölcseleti tekintetben csak
Marx társadalomtanát és materialista történetbölcseletét veszi tekintetbe.
Legalább másféle irányok ismeretének nincs nyoma fejtegetéseiben.
Ebből a tájékozatlanságból érthetni meg,
hogy Rousseau-t, az általa ostromlott polgáruralom evangéliumának szerzőjét St.
Simonnal, Fourier-vel, Proudhonnal, Marx-szal egy elméletűnek állítja oda (I.
köt., 157. I., II. köt., 197. L, 221. 1.), sőt Calvin is egybekerül velők. Ez
magyarázza ilyenféle állításait: „Eötvös állama az eszményített militarizmus”
(II. köt., 140. 1.). „Genfből, Calvinusból merített mind a kettő” (t. i.
Voltaire és Rousseau) „Milyen az a prezidenciális alkotmány, melyet a franciák
1789-ben átvettek” (I. köt., 14. 1.).
Különösen nehéz pályázónak Eötvös
haladási elméletét, a keresztény civilizációnak Eötvös-féle felfogását
átérteni.
„De hát olyan tökéletesen bizonyos, hogy
az emberi nem rendeltetése örök haladás?… Hiszen aki mindig halad, mindig
szalad, soha veszteg nem marad, annak magaviseletét józanul meg se tudjuk
érteni” (II.
köt., 70. I.).
Eötvös haladási
elmélete, melyszerint az ember fokon-kint a természet ura lesz, ilyféle
cáfolatra talál: „Balgák vagyunk mi is, ha azt hisszük, hogy az ember a
természet ura; … olyan mintha egy pár jól trainírozott atléta megmérkőzik s
a győztest
megteszik világbajnoknak. Kerüljön ilyen világbajnok valami ismeretlen faluba,
úgy odateremti a földhöz egy izmos kocsis vagy béres legény, hogy megemlegeti a
falu becsületét!” (L. Munkácsi Mihály képét: „Falu hőse.”) (II. köt., 296. 1.)
De főleg Eötvös
vallásbölcseleti álláspontjáig nem bír felemelkedni s amíg egyrészt általában nem
ismeri a vallási fejlődést, másrészt Eötvösnek a keresztény művelődésre
vonatkozó tételei ellen kezd kicsinyes felekezeti polémiát.
A genfi
egyházból kiközösített Rousseaunak, a „Lettres écrites de la
montagne” szerzőjének
polgári vallását (profession de foi purement civile) az evangélium szellemében
szövegezettnek mondja, (II. köt., 25. 1.) mikor ez a vallás egyházat el sem
ismer s a vallást épp oly állami teendőnek tekinti, mint a rendőri vagy bírói
teendőt. Mikor meg Rousseau fanatikus híve, Robespierre
ezt a polgári
vallást törvénybe iktatja, Isten létét törvénycikkben dekretálja, hogy a párisi
község által gyakorolt s a Notre Dame-ban ismert módon személyesített Észvallást
lehetetlenné tegye, pályázó úgy találja: − mert a tényeket s
az Észvallás és
Rousseau polgári vallása között a különbséget nem ismeri, − „Az az
oktalanság, amit Robespierre elkövetett az Észvallásnak kultuszával,
köznevetségbe fulladt.” (II. kötet, 228. 1.)
A keresztény
művelődés értékelésére jellemzők a következő helyek: „Mivel pedig a római
művelődést a barbárok megsemmisítették, leszámítva azt a kis mázat, amit belőle
magukra kentek, a műveltség általában le is szállott, nem emelkedett a
kereszténység feltételével.” (II. köt., 150. 1.)
„A
kereszténység államvallássá lett Rómában, elfogadták Európa népei,… de azért
azok az uralkodók, próféták, nemzetek, mint Mohamed, az arabok, perzsák,
törökök itt Európában se voltak barbárok, pogányok, a civilizáció konok
ellenségei, hátráltatói, hanem igen sokszor megmentői, zászlótartói. Azt akarom
mondani, hogy az emberiség műveltsége nem csak keresztény”. (II. köt., 268. I.)
„Elfogultságában
a római egyház kebelébe tartozott népek, szerinte keresztény, szerintünk
tisztára római, tehát pogány társadalma iránt, nem vesz Eötvös tudomást az
arabok hatásáról az európai, tehát eminenter keresztény népek művelődésére”.
(II. k., 30.1.)
„Imádandó naívsággal beszél (Eötvös) a
közös eredet, bűnbeesés, megváltás, népek testvérisége, keresztény közösség
stb. hitbeli dogmájáról, mint politikai sarkigazságról… Nagyszerű egy eszme,…
hogy a kereszténység az egész emberiség vallása”, állapítja meg Eötvös kevély
önérzettel. (2. k., 266., 267. 1.)
Eötvös felfogásának meg nem értéséről a
vallás állami helyzete tekintetében a legcsattanóbb bizonyságot pályázónak
következő tétele szolgáltatja: „Látnivaló, mennyire bajos dolog mindenképen a
vallást állítani be állami intézménynek” (2. k., 72. 1.), mikor ez ellen a
legerősebb Eötvös művében a tiltakozás.
Ily szellemi légkörben fog pályázó
munkájához, melynek feladatát abban látja, hogy Eötvöst a tudomány újabb
vívmányai alapján megcáfolja és állam- és társadalomrendszerének
elmaradottságát, az egyéni tulajdonra alapított bourgeois szabadságának a militarizmussal való összefüggését,
keresztényellenes, pogány voltát, az emberi haladásnak biztosítását az egyéni
szabadság kizárása, az államnak hatalmi szervezet helyett gazdasági
munkaszervezetté alakulása, egy szóval a történelmi materializmus útján
bebizonyítsa.
A Marx gazdasági, és társadalmi, állami
tanait dogmákként elfogadva, kezdi velők Eötvöst alapelveiben s részletes érveléseiben, számtalan kitéréssel idegen
mezőkre, jelentéktelen napi események tárgyalásával ostromolni. Eötvös
érvelésével minden távoli kapcsolatban levő részletet, de sőt Eötvös korának és
vezető személyeinek ilyen kapcsolatnélküli viszonyait is behatóan tárgyalja s Eötvösnek általa úgy vélt emberi jelleméből von
következtetéseket munkájának tudományos értékére.
Eötvösnek a nemzet közérzetében élő lelki
képét a munkában érő sértő megítélések, a munkában nem egy helyt illetlen,
triviális, szinte pórias, máshelyt mocskolódó hangja (I. k..VI. 1., 167.!..
192.1., II. k., 50. 1., 57.58.1., 83. 1., 85. 1., 178. 1., 219.l.. 266. 1.,
276. 1., 283. 1., 323. 1.) s amely hangot
visszhangozni, amely megítéléseket Eötvösnek éppen a folyó évben ünnepelt
centenáriumára tekintettel szószerint idézni különösen tilt a kegyelet,
bizonyára visszatetszők oly dolgozatban, mely Eötvös élete munkájának
főalkotását volt hivatva, ha nem is dicsőíteni, de kritikailag méltatni.
Ezek az illetlen, mocskolódó kitételek
azonban könnyen kihagyhatok lennének a munkából, ha annak más alaphibája nem
lenne.
Ez a hiba abban áll, hogy pályázó Eötvöst
nem kritikailag méltatni, hanem cáfolni kívánja. A tudomány korlátlan
szabadsága világában erre mindenkinek joga van, de nem annak, aki egy
pályakérdést akar megoldani, melyet az Akadémia nem Eötvös cáfolására, hanem
nagy műve rendszerének bemutatására és kritikai méltatására tűzött ki. A
kritikai méltatás nyilván azt akarta jelenteni, mennyiben állanak meg Eötvösnek
a munkájában elfogadott tények, alaptételekhez fűzött következtetései,
eredményei, mennyiben mutatkoznak hiányok a tények és a következtetésekben, nem
pedig azt, hogy azokkal teljesen ellenkező tények, tételek vonassanak le s állíttassanak fel ellenkező eredmények. A pályázat
célja volt Eötvösnek saját alapjára reá állva, arról elindulva, abból
következtetve, azt kiegészítve, helyesbítve, korlátozva, de mindig
gondolatvilágában megmaradva, művét új világításban a gondolkodó elé állítani.
Az irodalom-, a tantörténet célja nem a különböző alapú, vagy kivitelű költői
és bölcselmi alkotások kivégzése egy más alapon, más módszerű irány Ítélőszéke
által, hanem azok megértése s az emberi
eszmélés fejlődésének láncolatában megfelelő helyhez juttatása.
Ugyanoly nagy fáradságot fordított
pályázó pályamunkájának 196 lapos III. kötetében Eötvös rendszerének a pályázat
kívánta feltüntetésére, aminőt a II. kötetben kifejtett annak cáfolására.
Azonban itt is félreértette feladatát, mely a pályatétel kívánalma szerint
Eötvös munkájának kritikai méltatása s annak a
rendszernek feltüntetése volt, mely abban bennrejlik. Ezt a kívánalmat még
világosabban megmagyarázta a bírálat, mely a tételnek első kitűzése
következtében érkezett pályamunkákkal foglalkozott, mint ezt pályázó
előszavában (I. köt., 3. I.) maga is beismeri.
Rendszer alatt
pályázó ugyanis Eötvös munkájának lehetőleg megrövidített, az erdélyi könyvek,
fejezetek szerinti beosztását szigorúan követő kivonatát értette, amiről a III.
kötetnek már tartalomjegyzéke is tanúskodik, természetesen még inkább annak
olvasása és pályázó előszava. Fődolognak vélte a terjedelmes munkát rövidre
szabni, mert annak 1000 lapja elriasztja a nagy közönséget s
rövidítő
eljárását a libri Sibyllini analógiájával hosszabban védelmezi, bár többet
áldozott fel, mint a Sibylla Eötvös művéből; annak 4/5-ét,
hogy a megmaradó 1/5-öt megmentse, illetőleg mindenki
számára hozzáférhetővé tegye.
Így jött létre
a III. kötet, mely még kevésbbé tájékoztat Eötvös rendszeréről, mint az
eredeti. Az eredetinek a főhiánya az áttekintés szempontjából gazdag
adattárában, polemikus természetében s ezzel összefüggő
rendszertelenségében rejlik, a pályázó rövidlete ragaszkodik az eredetinek
egymásutánjához, de kivonatolása által még érthetetlenebbé teszi, egyenesen
eltorzítja, így senki sem fogja megérteni, mint érvel Eötvös a természet és az
ember világában egyaránt észlelhető fejlődésről a VI. könyv II. fejezetében, ha
pályázónak idevonatkozó kivonatát olvassa. „Geológiai petrográfia tökéletesedést
mutat, (kétszikűek, emlősök, ember), állatok domestikáció által, a domestikáló
ember is tökéletesedik. Az ember a természet ura, fizikuma is erősödött; nem
lehet két akkora a világ.” (III. köt., 174. 1.)
Mikor pedig
Eötvös vitatja, hogy az emberiség a középkor óta nem ment visszafelé az
erkölcsiség tekintetében, s hogy dacára mindannak, amit
egyes kormányok demoralizációja, a birtokosok szívtelensége, a nép nyersesége
ellen feltárnak, korunkban a legócsároltabb miniszter, bankár vagy pénzember,
de maga a nép is kiállja az egybehasonlítást a XV. és XIX. század
államférfiaival, rablólovagjaival, a középkor és reformáció idejebeli néppel.
Eötvösnek ez érvelését pályázó imígy adja vissza: „A XIV-XV. század
rablólovagjai a mai gyárosok, miniszterek; tökély (boldogság) nem a múltban, de
a jövőben” (III. k., 174. 1.).
A második
számú, „Sursum corda” jeligéjű munka szerzője a szakképzettség jeleivel
fog munkájához. Eötvös rendszerének feltüntetése, kritikai méltatása helyesen
indul, biztos alapokra van fektetve, megjegyzéseiben önállóság is
nyilatkozik s a mű jelentőségének érzetétől áthatva van az egész
tanulmány megírva. A dolgozat mégis vázlatnak marad, mely se Eötvös munkájának
jelentőségét visszatükrözni, se a rendszerét teljességében felépíteni nem
bírja.
A harmadik
szám, „Eszméim győzedelme legyen emlékjelem” jeligéjű, a pályakérdés egyik
részére egészen megfelelt, amennyiben Eötvös művének pozitív jellegét
kidomborította, azokat az alaptételeket összefoglalta, melyeken Eötvös kritikai
és polemikus érvelése nyugszik s felépítette belőlök állam-
és történetbölcseletének logikai és tartalmi rendszerét.
A munkának
legtávolabbi helyeiről, apró jegyzeteiből állapította meg azt a tant, melytől
áthatva az 1789-i forradalmat, az annak alapul szolgált elméleteket ostromolta s
a pályamunkának
az a majd 400 oldala, melyen Eötvös állam- és társadalomtana,
történetbölcselete összefoglaltatik, egészen átlátszó képét adja Eötvös
gondolatépületének. A polemista, a támadó, a bíráló Eötvös helyett, az
intuícióban-lévő, a megalapító, az alkotó, az építő Eötvös áll előttünk.
A pályázó által
rendszerbe hozott tételek szövege majdnem szószerint egyezik magának Eötvösnek
szövegével s ahol eltérés van is bizonyos kötőszók kihagyása, az igealakok módosítása
következtében, ez csupán az Eötvös illető tételének az eredeti szövegben
elfoglalt helyzete miatt válik szükségessé, a pályázó által neki a rendszerben
adott új helyzete által. Eötvös gondolatát ez a csekély irályi módosítás nem
homályosítja el, nem változtatja meg.
A pályamunkának
ezt a részét jól sikerültnek mondhatjuk, pályázó teljesen megértette, amit
munkájában első ízbeni pályázásakor kifogásoltunk. (Akad. Ért. 257. f. 1911
május 234. 235. 1.) Ha van munkájának ebben a részében kívánni való, az abban
áll, illessze be a rendszerbe Eötvösnek a történelmi jogról táplált
álláspontját. Az a nem vörös, nem rikító, csak szürke fonál, melyre Eötvös
gondolatait fűzi, a történeti jog, ezzel függ össze nála a fejlődés útjáni
változás gondolata, s a forradalomnak mint ezzel ellenkező, vulkánikus
változási módnak Bürke hevére emlékeztető éles támadása; tulajdonkép csak ebből
érthetjük meg, hogy Eötvös annyira erősködik az államtudománynak induktív
jellege, módszere mellett.
Kevésbbé
sikerült pályázó felelete a pályakérdés másik részére, Eötvös kritikai
méltatására. Nem mintha tévesek, értéktelenek volnának kritikai megállapításai,
hanem mert mozaikszerűek, eklektikusok, egységes átfogó szempont nélkül
szűkölködők. Árnyoldala az is, hogy csaknem teljesen hiányzik kritikai
méltatásában az összehasonlító módszer alkalmazása, melyre pedig bő alkalom
volna. Kár, hogy Rousseau, Montesquieu, Stuart Mill és mások tanaival nem hozza
mélyebb kapcsolatba bírálati méltatását, de még így is az imént bírált és
sikerült rendszerezésnek bevezetéseként jó szolgálatot tehetnek az Eötvös
iránti érdeklődés felkeltéséhez és megértéséhez.
A negyedik
számú, „A szabadság a legfőbb jó” jeligéjű munka, éppen ellenkezőleg, kritikai
méltatásával kelt figyelmet. Kiemelve Eötvösnek kiindulópontját, a keresztény
civilizációt s az államnak a mindenkori civilizációval való
kapcsolatát, különös súlyt helyez Eötvösnek az ókori pogány s
a reá következő
keresztény állam közt felállított ellentétére, mely az „Uralkodó eszmék”
fordulópontjain mindig felbukkan s Eötvösnél a keresztény
civilizáció alapelvei melletti állásfoglalással, az államnak ez alapelvek
szerinti berendezését kívánó következtetésekkel végződik. Ezen főszempont
mellett Eötvös részletes fejtegetéseit átfogó, egységes kritikai méltatás
foglalkozik Eötvösnek alapvető tanaival. E méltatás mutat ugyan itt-ott
hiányokat, így pl. midőn a köztársasági formáról beszél (79. 1.), vagy midőn az
egyenlőség eszméjének eötvösi magyarázatát ugyan joggal hibáztatja, mint aki
azt keresztényellenesnek, pusztán a népfelségre való törekvés eredményének
minősíti, de viszont túlságba esik (177. 1.), midőn egyes egyházatyák mondására
támaszkodva magát ily kijelentésekre ragadtatja: „a kereszténység még a
vagyonközösséget is világosan hirdeti” (177. 1.).
Egészében
azonban a méltatás a mű sarkelveit kellő, tiszta világításba helyezi s
kritikájának
érveit magából Eötvösből, korának körülményeiből meríti.
. Választékos
nyelv, a tárgynak lendületes, meleg kezelése, a magyar tudományos törekvések
iránti élénk érzék jellemzi az egész pályamunkát, mely kerek egészként áll az
olvasó előtt.
Nagy hiánya,
hogy a rendszer feltüntetése, mely a harmadik számnál 400 oldalt foglalt el,
azon a negyven lapon, mely neki szentelve van, igen vázlatos maradt és belőle
annak értékes részei, gyöngyei hiányoznak s ami közölve van is, nem eredeti
formájában, hanem pályázó átírásában kerül olvasó elé.
Előterjesztésünkhöz
képest a következőket javasoljuk a tekintetes Akadémiának.
Először adja ki
a jutalmat a harmadik számú, „Eszméim győzedelme legyen emlékjelem” jeligéjű pályamunkának,
másodszor dicsérje meg a negyedik számút, melynek jeligéje: „A szabadság
legfőbb jó.”
Sajnálatunkra a
háromkötetes nagy munkát „Il y a beaucoup de gens…” jeligével nemcsak
jutalomban, de − habár több helyütt észjárásának eredetisége és komoly
tudásra törekvése szembetűnő − dicséretben sem részesíthetjük. Nehezünkre
esik ez ítéletünket kimondanunk, mert pályázó nagy fáradozásától, buzgalmától
elismerésünket meg nem tagadhatjuk. Vegye elismerésünk jelének a részletes
bírálatot, melyben munkáját részesítettük, de az előterjesztésünkben
határozottan megjelölt okokból nem ajánlhattuk, hogy az Akadémia megdicsérje.
I.
Nemesség és
főnemesség egy törzsnek kétféle
hajtása.
Az elsőnek igen
számos, de egészben apró az ágazata; valóságos bozóttá lett, melyből csak
itt-ott emelkedik ki egy-egy szép szál fa. A másik zömében csupa hatalmas,
terebélyes, impozáns fapéldányból áll, melyek egymástól is messze, külön
állnak, a bozóttá lett nemességtől pedig annyira eltávolodtak, hogy közös
törzsük, gyökerük tudata is elhomályosult, sőt valami közös néven sem
említtetnek.
A főnemességből
főrend, a nagyok rendje, latinosan a mágnásság lett, mely nemcsak mai közjogi
helyzeténél, de vagyoni körülményei, címeinél fogva is, jellemére nézve régóta
egészen másnak tekintetik, mint a jogállásában nagyon megfogyatkozott, vagyoni
erejében meggyengült, nemesi nevét részben elhagyó, részben megváltoztató
nemesség.
Ez ugyanis a
negyvennyolcas nagy átalakulás után középosztálynak kezdi magát nevezni, az
utolsó 30 év óta pedig előkelőbb része egészen idegen, angol nevet vesz föl s
gentry-nek
szereti magát hívatni.
A „fonetikus”
írás magyar fanatikusai gondoskodnak azután róla, hogy az angol társadalomnak
egyik legkülönlegesb jelenségét megjelölő gentry szónak idegen eredetét ne is
sejtse a jámbor magyar. Sőt újabb szépirodalmunk gyakran előforduló alakjainak
nevei: dzsentri fiú, dzsentri asszony, pusztuló dzsentri, zsidó dzsentri,
Dsingiskánra emlékeztető hangzásukkal, a magyarnak „soviniszta” tudósaink által
is kegyelt ázsiai bölcsőjével látszanak összekapcsolni a gentry-séget s benne a köztudomásúlag germán eredetű hercegi, grófi,
bárói címeket viselő mágnásságnak ősmagyar ellentétét sejtetik.
A mágnásság és nemesség összetartozásának
érzete már a negyvennyolcas átalakulás előtt is erősen meggyengült. A magyar
jog (Werbőczy I. r. 2. cím) hasztalan állította föl alaptételét, melynél fogva
a „főpap urak és országzászlósok és Magyarország egyéb mágnásai, nemesei és
előkelői, nemességük és világi javaik tekintetében, a szabadságnak,
kiváltságnak és sértetlenségnek azon egy előjogát élvezik,” és vonta le belőle
következtetését, „hogy az Urak közül (értsd mágnásokat) senkit sem illet több,
a nemesek közül senkit kevesebb a szabadságból.”
A birtokmegoszlás, a vagyonnak különböző
nagysága, tényleges osztályokal teremtett az egyenlőjogú nemesség között s e vagyonkülönbség okozta, hogy a nemesség vagyonosabb
része a királyhoz közelebb juthatott, őt s általa az
országot békében és háborúban inkább szolgálhatta, amiben még Werbőczy is az
egyenlő nemesi jog mellett a főpapok és országzászlósok, mondhatni, tiszteleti
elsőbbségének igazolását látta, azzal vigasztalva magát, hogy ez elsőbbség nem
rendi jogkülönbségnél, hanem különös személyi érdemességnél és ehhez kötött
hivatalnál fogva illethet csak valakit.
Werbőczy után azonban már száz év múlva
megkezdődik az egységes nemesi renden belül a nemesi osztályoknak jogi
kialakulása azáltal, hogy az örökös főrendű nemesek külön testületben és
személyesen részesülnek az ország törvényhozó hatalmában, míg a köznemesek csak
követeik útján. Ehhez járul az országzászlósokon kívül a főispáni hivatal
viselőinek hasonló joga és egyúttal a főispánságoknak az örökös főrendiek s a leggazdagabb köznemesség köréből való betöltése.
Vagyis létrejön a nemesség felső osztálya.
A nemességnek jogilag is némileg körülírt
középosztályát az alispáni, országgyűlési követi, szolgabírói tisztségre
vagyonuknál fogva alkalmas nemesek, a nobiles bene possessionati alkotják,
közelebbről az olyanok, akik törvényes birsaggal kényszeríthetők a megyei
tisztségek elvállalására.
A címeres, a kurta, a bocskoros
nemeseknek igen tarka, különböző vagyoni erejű, részben a középosztályba
benyúló csoportja teszi a nemesség alsó osztályát.
Ez osztálykülönbség a nemesi renden belül
élessé csak az örökös főrendű s a közrendű
nemesség közt válik. Mivel azonban a főrendű nemesség jogának lényege a
törvényhozói személyes kötelezettségben áll s vagyoni előnnyel nem jár, egyébként pedig a főrendű nemes személyes és
vagyoni szabadság tekintetében a köznemessel egyenlő, a köz- és főnemesi birtok
egyenlő jog alatt áll, a nemesség különböző osztályai között a házasodásnak
semmi akadálya nincs, szóval kommercium és konnubium korlátlan a nemesség
összes osztályai között, a főnemesség törvényhozói kiváltságát a nemesség ép
úgy tűri, mint a megyei főtisztségeknek lefoglalását a jómódú nemesség által.
Tárgyilag tekintve azonban mégis élesnek
kell venni a mágnásságnak és a nemességnek ez elválását annak következtében,
mivel a főnemesi kiváltságot az illető személyes érdem, az összeség
hozzájárulása nélkül szerzi, míg az oszlopos megyei tisztségekhez akár öröklött
vagyon megtartása, akár újnak szerzése, tehát erkölcsi erő kimutatása s a nemesi közönség bizalma kívántatik.
A főnemesség külön törvényhozói joga
tekintetében mint elzárt kaszt áll csakugyan szemben a nemesség egészével, mely
a nemzet egészéhez viszonyítva kasztszerű, az új nemesítések az egész rendben
kevés változást okozván s a nemesi rend
legtöbbje csak úgy születés által jutva közhatalmi és magán jogokhoz, mint a
főnemesség a maga különös törvényhozói jogához.
S épen ez az ok hidalja át és egyenlíti ki érzületileg
az ellentétet a fő- és a köznemesség közt. Sőt az egész nemességnek egyéb
tekintetben, ú. m. az összeházasodás lehetőségére, a birtokjogra, a személyes
szabadságra vonatkozó egyenlősége, a törvényhozási «s kormányzati jogokban
ugyan nem ily egyenlő, de a köznemesség adott helyzetének megfelelő részesedése
büszkévé tette a köznemességet rendiének e felső osztályára s annak hatalmában a maga emelkedésének lehetőségét is
bámulta. Mindez a főnemesség és köznemesség között érdek-szolidaritást szül,
csak úgy, mint a mai bourgeois-társadalom
kis- és nagybirtokosai kezetfogva küzdenek a kollektivista munkásság ellen.
Bizonyára még nagyobb lett volna a
szolidaritás a fő-és köznemesség között, ha az elsőnek jelentékeny része nem
szakad el a XVIII. század folyamán műveltségileg a nemzet testétől s királyhűségében nem feledkezik meg arról, hogy azzal
Magyarország fejének, nem pedig annak tartozik, aki a magyar szent korona
mellett egy mást is viselt.
Fő- és köznemességnek minden
szolidaritása végetér azonban a nemesség birtok- és adójogi-, hivatali- és
törvényhozási közös kiváltságainak megszüntetésével.
A nemesség megszűnik politikailag és
magán jogilag külön rend lenni és csekély kivételes jogokon kívül, −
minők p. o. a nemesi testőrségbe, alapítványi helyekhez juthatás, a
hitbizomány-állíthatás kiváltsága, némely örökjogi különbség, a volt nemesi
birtokkal kapcsolatos egyes vagyoni jogok, s időleg a cenzus-nélküli választójog, − tiszta érdemrenddé válik,
mely egyéb érdemrendektől csakis azáltal különbözik, hogy a hozzátartozás a
tagok túlnyomó részére születés, s azoknak csak
eltűnő csekély számára, az új nemesekére szereztetik személyes érdem által.
Ellenben a főnemességnek sértetlenül
fennmarad törvényhozói kiváltsága, de az most már nem többé a nemesség felső
osztálya, hanem attól politikai jogai által teljesen elkülönítve, az új
Magyarországnak egészen új politikai és társadalmi rendjévé, a főrenddé válik,
hogy az alkotmány egyik főintézményének, az országgyűlésnek anyagául
szolgáljon, s amelyből az országgyűlésnek a
választó-polgárok alakította háza mellett,, annak nem választott háza
képződjék.
Az új Magyarország ez új főrendjének a
régi főnemességtől még inkább elütő típust adott az 1885*i törvényhozás, midőn
egyfelől az örökösjogú főrendeket két osztályba sorozta, másrészt midőn a
valóságos főrendűek mellett címzetes főrendűeket teremtett, akiknek nincs a
törvényhozásban személyes része, végül midőn azokon kívül, akik hivataluknál
fogva tartoznak a főrendhez, „érdemek alapján s a főrendek tekintélye öregbítésére” csak életfogytig
tartó joggal felruházott személyeket sorozott a főrendűek közé.
Ha ugyanis a címzetes főrendűektől
elvonatkozunk, akiknek nincsen a főrendiházban szavazati joguk s akik, mint a nemesség, puszta születési, bár a
nemességnél magasabb érdemrendet alkotnak, s akik abban egyenlők, hogy lényeges politikai és magánjogok nélkül
szűkölködnek, a mostani valóságos magyar főrend az állampolgároknak oly
csoportjából alakul, akiknél a törvényhozó nem elégedett meg, mint a
nemességnél, az első szerző jelességével, kiváltságos jogainak gyakorlására
való alkalmasságával, hanem azt a főrend mindenkori tagjától megköveteli, ha a
főrendűt megillető nagy hatalomban valósággal részesedni kíván.
Így osztja a valóságos, nem címzetes
főrendűeket három csoportba, melynek mindegyikénél biztosítékot, bár
különbözőt, követel azok alkalmasságára nézve.
Az örökös főrendűeknél a törvényhozó ezt
az illetők nagyobb vagyoni erejében, akik hivataluknál fogva s ennek tartama alatt azok, a hivatalukhoz
nélkülözhetetlen magas képességben, az 50 életfogytiglani főrendűnél pedig
különös kiszemelésükben s a közvélemény
ellenőrzésében vélte megtalálni.
Az új főrendbe-tartozás lényegesen más
föltételektől függ tehát, mint amely által hajdan a nemesi és főnemesi rendbe
jutni lehetett, mely az elsőben bejutottakon kívül az összesekre nézve a
születés volt.
E különbség legfeltűnőbb az örökös
főrendűeknél, akik a főrendűséggel járó jogaikkal nem élhetnek, ha földadójuk a
törvényes minimum alá száll s ez idő alatt
majdnem a címzetes főrendekkel lesznek egyenlők, jogilag mindenesetre azzal a
lényeges különbséggel, hogy az előbbiek joga csak szünetel, utóbbiaknak pedig
főrendű címükön kívül főrendi joguk nincs.
Az új főrend már 1848 még inkább 1885
után teljesen állami célra és állami tekintetek szerint elkülönített része a
nemzetnek, míg a nemesi rend jogilag már csak a családi hagyomány és becsület
fenntartásának, a társadalmi megkülönböztetés maradandó értékelésének vágyától
áthatottak tömörülésére nyújt lehetőséget.
Az új főrend a nagy köz-funkció által,
melyre törvény szerint hivatott, nagyfontosságú külön joga által erősen
egybekapcsolja mindazokat, akik hozzátartoznak. Ellenben a nemesi rend mint
egész, jog szerint megszűnvén minden különös közéleti működése, nem levén
a társadalom egyéb csoportjaidtól különböző feladata, joga és érdeke, csak
lazán függ össze. -tengődik, helyi életet él megyénkint, ott is nem-nemes
elemekkel kapcsolatosan, külön pedig legfölebb a társas érintkezésben, mert a
családi hagyományok megőrzésének, a társadalmi megkülönböztetés biztosításának
a nemességhez tartozáson-kívül vannak más eszközei is. A nemesség cél- és tanácstalanul
áll társadalmunkban.
II.
Ha az ember életének csak környezete
tárgyilagos alkotó elemei volnának mozgatói és azt egyedül a jog kijegecesedett
tételei szabályoznák, a nemesség és főnemesség − mai nevén a főrend
− működése, súlya, helye a nemzet politikai és társadalmi szerkezetében
tisztán állana előttünk.
Bizonyos azonban, hogy az embert remény
és emlékezet, a tárgyilag létező világon túlfekvő, új célok keltette vágyak,,
érzelmek épúgy cselekvésre késztetik, másrészt pedig a jog: tételei mellett a létfenntartás
érdekei s a becsület, a tisztesség; a morál parancsai is
szabályozzák.
A nemességet történelmi alapjaiban
megingató új gazdálkodási, társadalmi és politikai környezetbe helyező 48-as^
reform e tényezők egyikét sem tépte ki a nemzet életéből, de nem is
semlegesítette annyira, hogy hatásuknak előbb-utóbb mutatkozniuk ne kellett
volna.
De sem az abszolút osztrák uralom 17 éve,
sem az alkotmány visszaállításának s vele a 48-ban
kezdett új nemzeti élet folytatásának, elrendezésének első tizede, összesen egy
negyed század, nem voltak kedvezők arra, hogy a politikai-és társadalmi kapitis
diminuciót szenvedett nemességben az
önhelyzetére való eszmélést, a nemzet átalakult társadalmában?
hozzáillő új hely, új tevékenység fölötti gondolkozást élesszék.
Negyvennyolc utáni új helyzetének
szokatlanságát, bajait az osztrák uralom rovására írta, 1867-ben annak
javulását, illővé válását a beköszöntött alkotmányos szabadságtól várta.
A 70-es évek vége hozza meg ez utóbbi
tekintetben a kiábrándulást.
A nemzet alkotmányos
életének új szaka a nemesség egyes tagjainak nevezetes politikai emelkedést
enged, államban és közgazdaságban jövedelmező állásokat szerez, sokakat a
választási, képviselői költekezés által, igaz, vagyonilag tönkre is tesz, de
egészben véve a nemesség − annak természetesen felső, jómódú rétegét
értem, mely országban, megyében századokon át tényező volt − nem tud az
új életben elhelyezkedni.
Megélhetése a
földbirtokon s a hivatali pályán nyugszik. Az elsőre nem kedvezők a
70-es évek rossz termései s a 80-asok hanyatló gabonaárai,
sem az alkotmányos, új Magyarországnak szabad kereskedelmi, szabad ipari,
vasútépítő, vízszabályozó, pénzgazdaság teremtésére egyoldalúan, szinte
fanatikusan törekvő, a földet is más árúk módjára kezelő, annak különös természetét
nem méltató iránya.
A hivatali
pálya nem nyújt a nagyszámú nemességnek megélhetést, a megyein kívül pedig a
többit, a katonait, a bíróit, a pénzügyit nem tudja kihasználni.
A jobbmódú
birtokosnemességen kívül a paraszt-birtok is érzi az új idők kedvezőtlen
járását, A megélhetés nehézsége, az uzsora akkora lesz a felső vidéken, hogy az
élelmes ügynökök megmozdítják annak türelmes népét.
Pisztóry
1884-ben (Az osztr.-magyar monarchia statisztikája 153-156. I.)
álmélkodva állapítja meg, hogy 1873 óta évenkint átlag 1000 ember érkezik
tőlünk New-Yorkba s hogy e szám 1880-ban már a 4000-et meghaladja, amely
számítás mai adataink szerint pedig a valóságon messze alul maradt, mert a
kivándorlók száma már akkor a 7000 felé járt s 1882 óta állandóan túlment a
10,000-en. A 70-es évek vége, melyekben pénzes emberek millióit fújta el a
73-iki krach, egész társadalmunkra határkő. Ekkor lép föl máig tartó
betegségének első kézzelfogható szimptomája, a népünk számával, földterületünk
terjedelmével semmi arányban nem levő kivándorlás.
Kevésbbé
szembetűnő volt a nemesség baja társadalmi? elrendezkedésünkben. Inkább csak
maga érezte és e kényelmetlen helyzetben kezdődik föleszmélése. Elvesztett
társadalmi állásának emlékei támadnak föl lelkében, hajdani földesúri tekintélyének
romjai fölött kesereg, nem tud egészen belenyugodni, hogy csak földbirtokos
gazda, s nem egyszersmind földesúr. A szomszéd új birtokosnál
magát különbnek érzi, mert hisz ennek a föld csak pénzszerzési eszköz, neki
alkotmánya, szabadsága, egyháza, nemzeti kultúrája fenntartásának biztosítéka,
megőrzője, a legszentebb javak létrehozásának forrása.
A múlt
hagyományainak nyomása alatt érzi, hogy a földbirtoknak, ha nem a nagyobbakhoz
tartozik is, vannak természetes előjogai, melyektől elválhatatlanok bizonyos
úri kötelességei. A javaknak újabb korlátlan forgalmi joga, nevezetesen a
gyermekek egyenlő örökösödése, a váltó- és hiteltörvények mellett azonban
nemcsak e kötelességeknek nem tud megfelelni, hanem megélhetését is
fenyegetettnek látja.
Az alkotmányért,
szabadságért való lelkesedést a birtokos nemességben a csalódás érzete váltja
föl. Hisz gazdasági bajai, így okoskodik, azoknak a szabadelvű törvényeknek
logikai következményei, melyekért romantikus lelkesedéssel, − nem tudva a
48-as mozgalomnak magyar nemzeti és szociális, a nemesség vagyoni érdekeit
megrendítő oldalai közt különbséget tenni − 25 évvel azelőtt vérét
ontotta. Arra nem gondol, hogy e törvényekből az adott ténykörülmények között
lehetett volna a tények s nemcsak az elvont fogalmak
logikája szerint is következtetést vonni. A szabadelvűség s a vele egybekapcsolt
jogegyenlőség elveszti előtte varázsát, annak általános áramlatával
szembehelyezkedik s régi nemesi különállásának, vagy legalább is
mezőgazdasági külön érdekének valamelyes elismerését, maga sem tudja milyet,
óhajtja.
Egyébként a
nemesség nem áll egyedül a csalódásban a szabad kereseti társadalomnak
általában remélt, de be nem teljesedett áldásaira nézve.
A hetvenes évek
végén kezdődik Közép-Európában Bismarck vezetése alatt a szabad kereseti
társadalom két nagy irányelvének, a nemzetközi szabad kereskedésnek és a
belföldi szabad iparnak korlátozása, s alapjának, az egyéni
érvényesülésnek szűkebb térre szorítása, kezdődik egy új szociálpolitikai
irány, melyet a vagyonos osztály helyeslése kísér, s a kormányok hatalma támogat.
A katedra, az
állam szocializmusa, melyek ezidőben támadtak Németországban, ugyanabból a
forrásból fakadnak, melyből nálunk a
nemesség, a földbirtokosság is óhajtásait, igényeit merítette: a
társadalomban az egyén mellett a külön csoportok, a szövetségek, a testületek
létjogosultságának, sőt szükségességének hitéből.
Midőn ez
óhajok, ez igények a váltóképesség megszorítását, az uzsora büntetésének
visszaállítását, otthont mentesítő, a földbirtok külön örökösödési jogát
létesítő törvények hozása iránt nálunk nyilatkozni kezdenek, a dogmatikus
szabadelvűek azonnal a reakció vádját emelik.
S e
vádhoz a nemességnek egy igen tekintélyes része is csatlakozik. Elsőben is az a
rész, mely a takarékpénztárakban s a közgazdaság más
vállalataiban, vagy a politikai élet homokján keres kárpótlást földbirtoka
rossz jövedelmezőségéért s nemesi nimbusza
elhomályosodásáért. Másodszor és főleg a magyar politikai életnek azok a nem
kisszámú rajongói, akik a tények és írott törvények előtt egyformán szemet
hunyva, a negyvennyolcas nagy reformba mindazt beleolvassák, amit arról alkalmi
célokból egyes vezető politikusok, publicisták, befolyásosabb hírlapok könnyen
kezelhető, jólhangzó jelszó a lakjában kiadtak.
Utóbbiak előtt
a 48-as reform a nemzetnek állami függetlensége és állami alkotmánya, valamint
társadalmának szerkezete tekintetében a politikai múlttal, az előbbi társadalom
minden intézményével, legfőkép pedig a nemességgel való szakítást jelentett.
Holott a 48-i
törvények a jogegyenlőséget elvi általánosságban − az erdélyi uniót
rendező törvényen kívül ugyanitt is csak (6. §.) közbevetőleg − sehol sem
proklamálják; a nemesség intézményét − igaz, meg nem jelölve jövő célját
− fenntartják, a nemesek választói jogát, minden egyéb, a nemnemesektől
megkívánt kellék nélkül is, meghagyják.
A múlt század
első felének reformerei mindig csak annak szükségét hangoztatták, hogy a
nem-nemeseket be kell venni az alkotmány sáncai, tehát a nemesek közé, ami
ugyan szószerint véve képtelenség, csakúgy, minta 48-as fölbuzdulás áradozása
az egész magyar népnek megnemesítéséről a népképviseleti, a közteherviselési,
az egyéni és szabad tulajdont mindenkire nézve megengedő törvények által.
A gondolatoknak
e zavaros homályába pedig teles világot vet, annak, aki látni akar, maga a
48-as törvényhozó, midőn e szavakkal:
„Politikai jogélvezetet azoktól, kik annak eddig gyakorlatában voltak, elvenni,
a jelen országgyűlés hivatásának nem erezhetvén,” indokolja a nemesek
választójogának minden más kellék-nélküli fönntartását.
A földesuraságból egyszerű földbirtokossá
lett nemesség az ilyen különböző ellenhatások következtében teljesen zavarba jő
társadalmi állására nézve.
Érzi külön valóját, gazdasági
helyzetének, jogos érdekeinek polgártársaitól elütő természetét, a nemzetre
sajátos értékét, látja a megyei törvényhatósági bizottságban birtoka által jogilag kijelölt
szerepét, birtoka által továbbra is fönntartott, ha többé nem is nemesi,
legalább földbirtokosi, ugyancsak közjogi természetű, virilis kiváltságát.
Ez ellenhatások okozta zavarnak, a nemesi
kiváltság megszűnte által támadt új társadalomban való elhelyezkedési
törekvéseknek folyománya volt az a homályos mozgalom, mely a hetvenes években
egy idegen angol szót, a gentry-t honosítja meg nyelvünkben, hogy vele a régi
nemesség s az új középosztály, a műveltebb és vagyonosabb
földbirtokosok s a jómódú szellemi foglalkozásúak
egybetartozását jelezze.
Mert a gentry szóval három egészen különböző embercsoport vélte a
maga külön csoportérdekét jelölni s nem habozott,
amennyiben e külön csoportok érdekei között kapcsolatot látott, a közös
elnevezést elfogadni.
E három csoport: a régi nemesség, a
földbirtokosság, a nem földbirtokból élő szellemi foglalkozásoknak oly sokféle
pályájú embert egyesítő tarka világa, akiket egy névvel megjelölni bajos, s akiket, ha nemesek nem voltak, a régi idő
honorácioroknak, az újabb, a maga alkotó tehetetlenségével, lateinereknek, a
legújabb, igen tökéletlenül, művelt osztálynak nevez, mert hisz nem egyedül
foglalja magában a társadalom magasabb műveltségű elemeit.
A gentry szó csakugyan három különböző törekvést takar: a
nemesit, a földbirtokosit, tetszetősb néven az agráriust és végül a szellemi
munkáét.
Egy név alá foglalásukat érthetővé teszi
a 48 előtti ma~ gyár társadalom uralkodó rendjének egységes nemesi jellege, e
rend megélhetésének, gazdasági létezésének a földbirtokon nyugvása a nemesek
nagy részénél, viszont a nem földbirtokból, hanem a magasabbrendű műveltséget
igénylő munkájuk után élők jelentékeny részénél, ú. m. a katonatiszteknél, a központi kormányszékek, felsőbb
bíróságok, a kincstári hivatalok tisztségeinél a nemesi származás szüksége, mint előfeltétel.
A birtokszerzés, a hivatalviselés
lehetőségének kiterjesztése a nem-nemesekre nem fosztotta meg a régi nemességet
birtokától s
nem zárta ki a közhivatalokból: így
társulhatott a nemesi érdek a földbirtok érdekével, így érezhette magát a
nemesi családi múlttal dicsekvő magasabb műveltségű közhivatalnok rokonnak a
földbirtokos nemessel s csatlakozhatott hozzájuk gazdasági
érdekénél fogva a nem-nemes új földbirtokos, magasabb műveltségénél fogva pedig
a szellemi munkájából élő, szintén nem-nemes ügyed, orvos, technikus, író,
tudós, hivatalnok.
Ellenben idegen maradt újabb
társadalmunknak a gentry név alá sorakozó csoportosulásától
az az elem, mely más társadalmak középosztályának színét-javát teszi, ú. m. a középosztálynak az ipari, kereskedelmi és pénzárúk
nagyobb mennyiségével s egyben magas szellemi kultúrával
megáldottak felső rétege.
Ez a réteg 1848 előtti társadalmunkban
igen vékony volt, az uralkodó nemesirenden egészen kívül terült el, mint a
polgári rendnek patriciátusa és német jellegénél fogva a magyar társadalom
egészével laza kapcsolatban állott.
Új társadalmunkban sem emelkedett az
ipari, kereskedelmi és pénzvagyon s vele a polgári
középosztály kultúrája-eléggé, hogy annak színe a gentry mozgalomhoz rokonszenvvel csatlakozzék, illetőleg,
amennyiben mindkettő mégis emelkedett, felekezeti ellentét gátolta a
csatlakozást. Iparunk, kereskedelmünk, pénzünk a zsidóság kezében
összpontosult, de szellemi kultúránkban is jelentékeny tényezővé vált a
zsidóság, anélkül, hogy a vallási ellentét, a gazdasági érdekközösség, az
észjárás, az ízlés, az erkölcsi értékelés egyenlősége által kiegyenlíttetett
volna.
És ez az ellentét a zsidósággal a
földbirtok körében sem egyenlítődött ki.
Hasonló okokból álltak távolabb e
mozgalomtól azok a magasabb értelmiséget, felsőbb műveltséget, kívánó gyár-,
bank-, technikai hivatalokban foglalkozók, aminőket vállalataink fokonkénti
emelkedése szükségelt és létrehozott.
Ha ekként a gentry-mozgalomban, a régi
nemesi s az új földbirtok s a magasabb szellemi munka tömörülésében, valamint a régi
középnemesség vezetőállásának megőrzésére való törekvésben régi társadalmunk
utóhatásának fő fontosságot tulajdonítunk, érthetővé teszi azt másrészt a
magyar társadalom nemesi múltján kívül minden társadalom elemeinek, így hát mai
jogegyenlőségi szabad kereseti társadalmunkénak is, természetes elhelyezkedési
együttműködési törvénye.
E törvény szerint azok kerülnek az
egyesek közös céljai megvalósításának, közös szükségletei kielégítésének
munkájában, vagyis a társadalomban a vezető helyre, vezető munkához, akik a
többieknél erre alkalmasabbak. A nemesség erre örökölt képességeinél, a
tekintélyesb földbirtok a birtoka jövedelmeztetéséhez nélkülözhetlen
mezőgazdasági tehetségeinél, a magasabb szellemi foglalkozás annál a szélesebb
látkörnél fogva tarthat igényt, melyet neki szakműveltségén túl általános
műveltsége nyújt.
Hogy e mozgalomból a régi német
patriciátus utódai s a zsidóság magasabb gazdasági és
szellemi kultúrelemei kimaradtak, e jelenséget az előbbinek teljesen át nem
alakult német jellege, az utóbbinak, a régi polgárságnál gyorsabb külső
megmagyarosodása ellenére is, társadalmunkban nagyon is újdon állásfoglalása,
világnézetének, modorának idegenszerűsége magyarázza.
Az egész mozgalom megértéséhez azonban az
a futólagos vázlat, melyet fennebb nyújtottam, nyilván nem elégséges. De
magyarázatra szorul a mozgalom elnevezésének megfelelősége, valamint az új név
alá sorakozó társadalmi csoport hasonlósága ahhoz az angol csoporthoz, a gentryhez,
melynek nevét fölvette.
III.
Mi teszi eredeti hazájában, Angliában a
gentryt? A legfogósabb kérdések egyike, melyre az angolok is különbözőképen
felelnek.
Eredeti értelme szerint nemesi rendet
jelent. A szónak gyöke, a „gént”, nemzetséget, nemességet fejez ki, ragja a
„ry” pedig rendet. A ry ragot az angol máskor is használja a társadalom
valamely rendjének megjelölésére, így mondja prelatry, midőn a praelatusok, a
főpapok, yeomanry, midőn a szabad kisebb birtokosok, peasantry, midőn a
jobbágyok, a chivalry, midőn a lovagok rendjét akarja érteni.
Ámde a
nemességet a nobility szóval is jelzi az angol, sőt a nobility szót használja a
tulajdonképi nemesség jelzésére, hogy azt a gentrytől megkülönböztesse.
Nobleman (nemesember) és gentleman (úri ember) sokszor szembe állított alakjai
az angol közéletnek.
Ez az angol
nemesség, mely a XI. században keletkezik, teljesen elüt az európai nemességtől
s ez
elütő természete teszi érthetővé az angol gentryt is, mely etymologiai értelme
szerint szintén nemességet jelentene.
Angliában
ugyanis a nemességet, nobilityt, csak az a néhány száz főrendű család, vagy még
szabatosabban szólva, ennek a néhány száz családnak elsőszülöttje alkotja,
akikből a parlament főrendiháza áll, mert a másod-harmad-szülöttek s
leszármazóik
nem tartoznak a főrendhez, nem részesei családjuk hercegi, marquesi, earli,
viscounti, bárói méltóságának, még a főrendi nevét is csak kivételképen
viselik. A főrendű családok nem elsőszülött tagjainak leszármazói nem
számíttatnak a nemességhez, hanem a gentryhez.
A nemesség
királyi adományon, mint első szerzési címen kívül első-szülöttségi örökösödés
útján szereztetik. Hivatása az országot a királynak a parlamentben adandó
tanáccsal szolgálni, mely hivatási kötelesség alól a királyi engedelem sem mentheti
föl. A nemesség minden tagja, bár méltóságuknak fokára nézve különböznek s
a főrendi
méltóság magasabb fokán állókat szertartásos elsőbbség illeti az alantabb fokon
állók fölött, törvényhozói hivatásuk s a vele járó kiváltságok
tekintetében egyenrangúak, latinosan inter se
pares, angolosan
peer-ek.
Az angol
nemesség ezek szerint a nemzet igen kis töredékének, vagy 600 személynek
törvényhozói kiváltságát, az ily kiváltságoltaknak egymásközti jogi
egyenlőségét jelenti. A nemesi, főrendi jog, mint aktuális jog, egy családnak
csak elsőszülöttét illeti, ,az illető hercegi, marques-i, stb. család többi
tagjai nem tartoznak a nemességhez, hanem
a közrendhez s nem viselik a főrendi nevet. Az angol nemesség
eszerint a nemzet törvényhozó hatalma gyakorlására alakított állami hivatali
testület, melynek tagjai nem választás, hanem születés által azok és csak
időnként szemeltetnek ki királyi kinevezés által. Ennélfogva sokan helytelennek
is tartják az angol nemességet e csekély számú testületben látni, miután az ősiség,
a régiség nem tartoznak a mai angol nemesség jellemző vonásai közé. Csak négy
nemesi család nyúlik vissza a XIII., öt a XIV. és hét a XV. századba, ellenben
a nemesi családoknak majd kétharmada a XIX. században nemesíttetett. (Dodd,
Pee-rage: Statesmann Yearbook.)
És mint fennebb
említem, a gentry szó gyöke is nemességre utal. Csakugyan, a
közfelfogás a gentryben alsóbbrendű nemességet, lesser notibily-t is lát.
Lát pedig
annálfogva, mert a főrendű családok másod-, harmad-szülött stb. fiai, nem lévén
főrendű neveik, címeik és jogaik s családjuknak eredeti
nemzetség-nevét, nem főrendi nevét viselvén, különböző társadalmi pályákon
forogván, mint a gentry tagjai, ehhez számíttatnak.
Ezeken kívül és
legfőképen a gentryhez számítja a köz-rendűeknek azt a felső osztályát, mely a
középkori lovagrend utódaiból, továbbá a társadalomnak azon elemeiből áll, akik
a lovagokhoz hasonló módon különös szellemi képesség kimutatása által jutottak
társadalmi állásukhoz, mint a papok, az egyetemi fokokkal bírók.
Ez utóbbi csoport
zömét a lovagok utódai, a földbirtokosok alkotják, nem oly értelemben, mintha a
lovagi jelleg, cím örökletessé vált volna. Angliában se a lovagi minőség, se a
lovagi birtok nem vált örökletes, elidegeníthetlen, ősi joggá.
Angliában a
fegyverforgatási, vitézi képesség kimutatása, nem születés által lehetett csak
a lovagi rendbe jutni s ennek mintegy diplomájaként lovagi jelvényeket,
aranysarkantyút, címert szerezni. A lovagi rend mint testület, de egyes lovag
is, még inkább a király vizsgálhatta meg s avathatta föl azt, aki a
lovagságra igényt tartott, épúgy, amint az egyház, az egyetemek avattak pappá,
doktorrá s adták a papi jelvényeket, a doktori kalapot.
Aki a vitézi
mesterség ismeretéről a vizsgán tanúságot tett, lovaggá, seniorrá, angolul
Sir-ré avattatott, akik ellenben arra készültek, a seniorok mellett paizshordozók, scutarii,
angolul squirek voltak s a lovagi méltóságra még csak
jelöltettek, esquireknek hívattak.
Miután azonban a hűbérbirtok után
teljesítendő honvédelmi szolgálatot már a középkorban meg lehet váltani, II.
Károly alatt 1661-ben pedig az ily birtokokra nehezedő honvédelmi kötelességet
jogilag megszüntették, a lovagi intézmény teljesen elveszti létjogát, megszűnik
mint [különös jogú intézmény, megszűnik a neve is, mint egyszerű lovagi név és
személyes érdemrenddé válik, minő a térdszalag-, a fürdő- stb. rend.
Ámde az angol törvényhozó az intézmény
megszüntetésével nem akarta annak a családokban élő emlékét s ez emléknek jelét, a lovagi címert és annak
viseléséhez való jogot is megszüntetni. Valamely családnak címeréhez való joga
meghagyatott. Az udvarnagyi hivatalhoz tartozik a címelnöki hivatal (heralds office), mely a címerekről hivatalos bizonylatokat állít ki,
továbbá vagyonos és érdemes embereknek címeket engedélyez. A címerek tartása
egyúttal adó alá esik, melyet 30.000-nél több személy fizetett a múlt század
második felében.
Így állott elő a XVII. század vége óta a
társadalomnak egy rétege, melyet lovagi rendnek tekinteni többé nem lehetett,
minthogy a lovagi honvédelmi intézmény s a hűbéri
lovagbirtok megszűntek, de mely a közrendűek közül azáltal vált ki, hogy a
lovagi múltú családok címereiket megtartották, viselték. Az ilyeneket lovagoknak
többé nevezni tehát nem lehetett s azon
lovagrendekhez sem tartoztak, melyek minden társadalmi vagy állami külön
hivatás nélkül, az illetők szerzett érdemeik kitüntetéseként álltak fenn, mint
a térdszalag-, a fürdő-rend, akik a Sir címet viselhették. Alkalmazták hát
rájuk a régi lovagi .rend második fokozatának, a jelölteknek, a junioroknak
esquire nevét s egyben az illetők nemzetségének
múltjára való tekintettel a gentleman nevet, amire az illetőknek kiváló
nemzetségből származását, mintegy nemességét a gens generosa-t jelezték. Amint a középkorban is a miles, a lovag”(angolul knight), az armiger, a lovagi jelölt
(paizshordó, angolul esquire), az egyszerű lovagi tanonc (generosus) alkották a
főrend után jövő közrendnek felső rétegét, együtt a gentryt.
Ez időben határozzák meg a gentryt akként, hogy a gentry olyanokból
áll, vagy más fordulattal gentleman az, akinek címere van, qui arma gerit, akinek címerhez joga van, aki esquire.
E címereket Angliában nem kis becsben
tartják. Köztudomású ugyanis, hogy „az angol családok legrégibbjeit, amelyek
eredetüket a normann hódítás és a keresztes háborúk idejére bírják visszavinni,
ezek közt az egyszerű címeres családok, a gentry körében
inkább találni, mint a főrendek, a peerek között, akiknek sorait méltán
árasztják el az államnak a polgári és katonai téren az újabb időkben kiváló
szolgálatokat tett férfiak.” (Montalembert: De l'avenir politique de l'Angleterre. 88.1.)
Mint már fönnebb kiemeltük, a főrendek
között tizenhatnak eredete nyúlik csak a XV. századon túli időbe, míg Sir
Bemard Bürke vaskos kötete, az angol gentry gothai almanachja
(A genealogical and heraldic history
of the landed gentry, 1906.) számos ilyen családot mutat.
Másrészt azonban az esquirek, a lovagi
rend második fokozatához már régóta nemcsak azokat számították, akiknek címere
van, hanem a szellemi mesterségeket a vitéziekkel egyformán értékelve, azokat
is, akik a papi rendbe, az egyetemeken a tudósok közé, az ügyvédi karban
jogvédőkké felvétettek, szellemi képzettségük alapján szakjukban mestereknek
elismertettek, diplomát nyertek, mintegy lovaggá üttettek.
Ez a folyamat már Erzsébet királynő
idejében kezdődik, amidőn egy akkori író, Sir Thomas Smith szerint „minden törvénytudó, minden egyetemet végzett,
szabad művészetet gyakorló, szóval aki testi munka nélkül élhet, szabad idővel
rendelkezik, a gentleman állásával, tekintélyével és kötelességével bír,
master-nek (magister) hívandó és gentlemannak tekintendő”.
A magasabb képzettségnél fogva kerültek
természetesen a gentry körébe a fontosabb hivatalok
viselői, a hadsereg tisztjei.
A nagyobb vagyon szabad időt, magasabb
műveltség lehetőségét engedvén, a társas érintkezés finomságét megkönnyítvén,
birtokosát a közvélemény szerint kényesebb erkölcsi kötelezettségek terhelvén,
mint azokat, akik foglalkozásukhoz hozzá vannak láncolva, a gentry még inkább kiszélesbült mindazon gazdasági foglalkozásúak által, akik nagy vagyon, vagy jövedelem
mellett magas szellemi színvonaluk, jónevelésük, erkölcsi kifogástalanságuk
által egyenlővé lettek a gentry többi elemeivel s
mindazon
politikai és társadalmi kötelezettségeket elvállalják, melyekre a társadalomnak
e rétege a maga fölényes állását alapítja.
Így egyesül
tehát a gentryben bizonyos nemesi elem, a régóta címert viselők családjai
útján, a szellemi tudományokban tudós testületek által ismert tanultságú,
továbbá a gazdasági élet vezető polcain álló magas műveltségű elemekkel.
Mindannyinál a
vagyonnak, a jólétnek magasabb foka van jelen, mely túlnyomólag földbirtokon
nyugszik, de az egész társadalmi csoportnak jellegét megadó földbirtokos-gentry
(landed gentry) mellett van más gazdasági alapon álló város-(town)
gentry is.
E különböző
elemek egyesülését lehetővé tette földbirtokos, lovagi és tudós elemek sok
százados egyenjogú együttműködése az iparos és kereskedő elemmel a
parlamentben, ahol tulajdonkép utóbbinak volt számszerű túlsúlya, továbbá a
megyékben, melyek az iparos elemektől nem voltak zárt városi szervezet által
úgy elkülönítve, mint nálunk a múltban, sőt még a jelenben is. Városok,
mezővárosok, ahol az iparosok, kereskedők éltek, ha nem is kivétel nélkül, a
megyék kiegészítő részei voltak.
Mi teszi
mindezen elemeket eggyé, mi által határolódnak el a társadalom más
tagozataitól? meg lehet-e a gentryt határozni? Gneist azt hiszi, nem.
A gentryt
alkotó esquirek és gentlemanek oly önálló emberek, így szól Gneist (Adél u.
Ritterschaft in England, 1853. 7. 1.), akik a járadékokból vagy tekintélyes
(respectable), foglalkozásból élnek, többet róluk mondani nem lehet, nincs történész,
nincs jogász, aki a gentryt meghatározni tudná.
Amiben
Gneistnak teljesen igaza van; a történészt illetőleg azért, mivel ez az örökké
változónak megállapításával foglalkozik. Érdeklődésünk pedig épen arra
vonatkozik, mi a gentry állandóan, mi ma? és a gentryről már Erzsébet
idejében az volt a nézet, hogy az a társadalomnak vajmi bizonytalan, szorosan
körül nem határolt tagozata.
De igaza van a
jogászt illetőleg is; mert a jogász Blackstone
mást nem tud a gentryről mondani, minthogy gentleman az, akinek címere van, ami
családjának előkelőséget (gentility) kölcsönöz. Olyan csakugyan a gentrység,
mint aminő Rómában az ősi patriciátus mellett a vagyonosság folytán kifejlett,
Blackstone szerint „polgári nemesség” volt. Ez ugyanis a jus imaginum által különböztette meg magát, melynélfogva az, akinek
legalább egy őse magas, curulisi hivatalt viselt, házában ennek képmását,
szobrát fölállíthatta.
De ki hinné, hogy az angol gentryt a
címere, ami minden tagjának nincs is, a római optimatest, nobilist az ősök
képtárának joga által megértette, meghatározta?
Csakhogy a történészen és jogászon kívül
más is hozzászólhat ahhoz, mi teszi a társadalmi szerkezet valamely tagozatának
lényegét.
Ehhez nem szükséges egyéb, mint annak a
tevékenységnek, munkának, melyet egy ilyen tagozathoz tartozók a társadalom
többi tagjai mellett végeznek s annak a
megbecsülésnek meghatározása, mérlegelése, melyben ezek amannak tevékenységét
részesítik.
Hiszen van a csak normatív elveket kereső
jogász, a csak okozati kapcsolatokat kutató történész mellett az emberek
alkotó, produktív munkájával foglalkozó psychologia, van társadalombúvárlat,
van célokkal, értékekkel foglalkozó erkölcstan is, melyektől feleletet
várhatni.
A jog egyenesen nem vonja szabályozása
körébe azt a munkát, azt a tevékenységet, melyet a gentryhez tartozók
kifejtenek, hisz ez mindegyiknél különböző is, és a gentry különböző elemei épen azáltal egyesülhettek külön
munkájuk mellett közös munkára is, mert a jogkülönbségek szétválasztó korlátai
közöttük leomlottak.
A gentry ép az által lehetséges, hogy a jog nem szabályozza
társadalmi és állami hivatását, munkáját, s létezése fölött a jognál is erősebb hatalom, a gazdasági és szellemi
vagyon képződésének és megőrzésének törvénye dönt, ez a törvény a nagyobb
gazdasági s
a nagyobb szellemi vagyontól, a
vagyonilag, értelmileg magasabban állótól, az erkölcsileg embertársaik fölött
nagyobb hatalommal rendelkezőktől jogilag meghatározhatatlan, közérdekű
tevékenységet kíván s ennek teljesítésétől függ a gentry létele, a gentlemanségre való igény.
A gentry tehát a nagyobb vagyoni módon nyugszik, ez kapcsolja
egybe, adja meg a lehetőséget, hogy mezőgazdák, gyárosok, kereskedők, bankárok,
a magasabb szellemi foglalkozások emberei ily közérdekű, nagylelkű, önzetlen
tevékenységre egyesüljenek s köztük a családi
ősiségnek, a különleges szellemi hivatásokhoz kapcsolódó intellektuális
felsőbbségnek, a messzelátó üzleti erőnek érzete e közös, nagy erkölcsi értékű
munkában kiegyenlítődjék.
A társadalom nem a leszármazás, nem a
különös rendi hivatás, nem a szabad versenynek rostáló munkája által alakítja
ki a gentryt, hanem a magasabb vagyonnal járó kötelességnek az illetők
öntudatára jutása által.
A gentry kiemelkedés az ősi vér bálványimádásából, a külön
hivatások rendi, céhszerű elzárkózásából, a szabad kereseti, szabad versenyre
alapított társadalom rideg önzéséből. A gentry a társadalom
nagyobb vagyonú, nagyobb jövedelmű -elemeinek egyesítése önzetlen, közérdekű
munkára.
A gentry nem születési rend, minő a nemesség volt, nem
hivatási, minő a papi, az ügyvédi, az orvosi rend, a gentry vagyoni rend, melyben a legkülönbözőbb foglalkozású,
nagyobb módú elemek egyesülnek, közérdekű munkára, felebarátaik céljainak
önzetlen szolgálatára az állami és társadalmi életben. A noblesse oblige elvét a fortune obligne elve
váltja föl. Nemcsak a nemesi származás, a vagyoni is kötelez felebarátaink
iránt.
De honnan származik ez erkölcsi elveknek
gyakorlati, a létben ható, látható ereje? Melyek azok a közérdekű munkák,
melyek a
gentry lét-alapját alkotják? Ez erkölcsi
elveknek akkora ható ereje nincs, hogy az embereket ily munkára egyenesen
hangolják s egy külön társadalmi csoportba egyesítsék. Korszakos
vallási, eszményi felbuzdulások, nagy közszerencsétlenségek kellenek ehhez.
Rendes körülmények közt közvetett okok idézik elő a nemes fejleményt. így
keletkezett az angol gentry is.
A XVII. századnak második fele óta a
képviselők nem húznak díjakat parlamenti szolgálataikért. Előbb napidíjak
illették, melyeket a küldő megyék és városok tagjai fizettek. £zért
vonakodott sok város a királyi meghívókat elfogadni, amelyek őket képviselő
küldésre szólították.
Aki ingyen, a közért ilyen szolgálatot
teljesít, az előkelő ember gentleman. De természetesen ily áldozatot csak attól
követelhetni, akinek hozzá módja van s a XVIII.
század elején törvény határozza meg a vagyont, mellyel a választandónak bírnia
kell. A megyékben 600, a városokban 300 font évi jövedelem kívántatott s ebből eredt az esquire-ség közönségesen elfogadott
értelme, hogy minden gentleman esquire, akinek 300 font évi jövedelme van.
Hasonlóképen kötelezik a törvények a
vagyonosokat a megyei, városi tisztségeknek ingyenes viselésére és a nagy
terhet elviselhetővé teszik azáltal, hogy a közhatalom kezelését számos ember
közt osztják meg, s ekként egyikre se jut akkora teher,
melyet magánügyei mellett el ne végezhetne. Némelyikökre ugyan valóságos,
rendes, nagy hivatali teher nehezedik. (L. Fr. v. Holtzendorf: Ein
englischer Landsquire 37. 1.) A megyék, a városok vagyonosabbjai ekként szolgálják
önzetlenül az illető vidék közönségét s lesznek
ezáltal gentlemanek, valamint nálunk is hajdan a rendes tisztviselőkön kívül a
megyék fontos ügyeit intéző táblabírák, megyei urak. Széchenyi Blick-jében egyenesen mondja, hogy a
táblabírói cím „mit dem englischen Esquire vielleicht am náchsten zu
aquipariren ware.” (Blick, 47. 1.)
A gentleman-ség ekként közvetve az
érvényben levő törvény és szokásjog eredménye, mely a megyei és városi elemeket
ingyenes parlamenti, megyei, városi szolgálatra kötelezte s mindenkit a gentlemanséghez, gentryhez tartozónak tekintett, aki ily
nobile officiumokban forgolódott, csakúgy, amint Rómában nobilisnek az olyan
nem-patricius családbelit, aki; vagy akinek elei curulisi hivatalt viseltek.
A köz érdekében való ingyenes szolgálat
az egyházi életben, a közjótékonyság, a közművelődés, a közgazdaságnak nemzeti,
közérdekű ügyeiben szolgáltatta a további alapot s nyújtott a címertelen elemeknek is bő alkalmat a gentryhez tartozás
megszerzésére.
A jogilag határozatlan gentry ilymódon állott s áll fenn s működése döntő Anglia politikai és társadalmi életére.
Finom megfigyeléssel mondja Freeman a
nemességről írt összefoglaló áttekintésében (Encyclop. Brittannica), hogy
„Rómában egy új, részben patrícius, részben plebeius nemesi rend nőtt föl,
melyre a nemesség, nobilitas név tulajdonkép illik. A régi patriciatustól abban
különbözött, hogy az új nemesség kiváltsága merőben érzelmen nyugodott, vagy
szabatosabban azt lehetne mondani, nem is volt kiváltsága. Tagjainak hiányzott
a jogi kiváltsága polgártársai fölött. Társadalmi kapcsolatban voltak a
főhivatalok s a politikai hatalom megtartására.
Még őket a jognál fogva megillető teljesen tiszteleti jellegű kiváltságuk is
senátori hivataluk járulékát alkotta.
Az angol gentry előkelősége, hatalma is nem egyenes jogon, hanem érzelmen
nyugszik, melynek távoli alapját azonban a jognak imént érintett rendelkezései
adják.
Ugyanilyen jellegűnek tekintik a gentry fennállására az angol örökösödési jogot, mely az
elsőszülöttség és a végrendelkezési szabadság által a családok vagyoni erejének
szétforgácsolását megakadályozza és a társadalomnak ezt a főrend után következő
fontos rétegét azon a gazdasági színvonalon bírja tartani, amely politikai és
társadalmi hivatása betöltéséhez, munkássága végzéséhez nélkülözhetetlen.
De ez örökjog, névszerint az
első-szülöttség, ingatlanokban, a végrendelkezési szabadság mindennemű javak
tekintetében szintén nem kiváltsága a gentrynek. Minden angolra egyformán
érvényes jog ez, s csak kivételkép, nemzeti,
felekezeti fanatizmusból vonatott meg a végrendelkezés szabadsága s az elsőszülöttségi jog alkalmazása 1701-ben az ír
katolikusoktól, hogy azok földbirtokosait az egyenlő osztály által vagyonilag
ártalmatlanná tegyék.
A gentry ezek szerint az angol társadalomnak a főrendhez, a
nemességhez közelálló, a középosztályból kiemelkedő rendje, mely a főrendnek
másod-, harmadszülött gyermekeit, egy régi családi és közéleti múltú
földbirtokosságot, magas szellemi és gazdasági foglalkozásúakat egyesít. Az
arisztokráciához is számítják, zömének ősi elemeinél fogva a nemességhez is, de
mivel a gentryhez-tartozás se királyi adományon, se örökjogon nem nyugszik,
előnévvel, címmel nem jár, kiváltságokat nem ád, nemességnek a szokott
értelemben nem tekinthető, hanem merőben a társadalom mindenkori közérzülete
által fenntartott, nagy szellemi és erkölcsi értékű köztevékenysége miatt
megbecsült külön rendnek.
Az előnev, a.cím hiánya különbözteti meg
a király-kinevezte lovagoktól is, akik e
méltóságot élethossziglan viselik és
Sir címmel szólíttatnak meg, továbbá a baronetektől (bárócskák),
akik hasonlókép Sir címmel élnek s méltóságukat
utódaikra átszállítják. A genealogikus könyvek a baroneteket és lovagokat a
peer-ekkel együtt mutatják ki, mint címet viselő osztályokat (titled classes) s elkülönítik a gentrytől.
A gentryhez tartozók nevök előtt
semmiféle címet nem kapnak, a nevök után tett függelék, esquire, nem cím, mint p. o. a lovagok, baronetek neve elé tett Sir, − mert cím
Angliában csak méltóságot viselőknek jár, − hanem egyszerű megtisztelő
név (name of worship). A gentryhez tartozó úrnak levélcíme egyszerűen: John
Paget, esquire, a nejéé, ha az nem főrendi születésű esetleg, egyszerűen Mrs. John Paget, világért sem lady.
Az angol gentry valóságban a szellemi arisztokrácia egy neme, az, amit
az intelligencia gyűjtőnevével jelzünk, a nemzet erkölcsi, értelmi, gazdasági
életföltételeit megértő, azokért önzetlenül működő intelligencia, mely uralmát,
vezető állását csakis hagyományos vagyoni függetlensége és hagyományos
közerkölcse által tartja fönn.
A gentrynek ugyanis hagyományos régi
magva van, a középbirtokosság legfelsőbb, legvagyonosabb rétege és hagyományos
közerkölcse, melyet a régi vitézi és tanult hívatásúak alakítottak. Ezáltal a
hagyományosság által hasonlít a nemességhez, melyet már Aristoteles öröklött
vagyonra és öröklött erényre, jelességre vezetett vissza.
Különbözik azonban és pedig lényegileg a
nemességtől azáltal, hogy nem zárt születési rend, hogy hagyományos
vagyonosságát, jelességét önerejével, nem jogi kiváltsággal, a közönséges jog
adta eszközökkel biztosítja.
IV.
Miben hasonlít ezek szerint az újabban gentry név alatt sorakozó magyar társadalmi réteg az angolhoz? Mi volt keletkezésének
részletes oka? Van-e
jogosultsága és jövője a nemzet
közéletében? Avagy egy letűnt kor
föltámasztásának, kísérlete?
Az angol gentry mai formájában az 166 l-i 24. parlamenti végzeménynek
köszöni létét, mely a lovagbirtokokat, a mai gentry fészkeit,
minden hűbéri kötelesség alól fölmenti és azokat más szabad birtokkal egyenlővé
teszi, a közönséges jog alá helyezi. A lovagbirtok ugyan előbb sem jelentett
ősi, nemesi, adómentes birtokot, a magyar nemesi birtok értelmében, mert el
volt idegeníthető, föl volt osztható, a hűbéri terheken fölül még adó alá is
esett. 1661-ben azonban teljesen egyenlő lett más birtokkal.
A hadsereg, miután a hűbéri lovagi
insurrekció 1640-ben a skótok elleni háborúban a mi nemesi fölkelésünk győri
kudarcához hasonló balszerencsével végződött, Cromwell óta mindinkább toborzott
sereggé vélik s az egykori lovagi birtok
tulajdonosai más szabad birtokokkal együtt csak a megyei militiális szolgálatot
teljesítik, melynek inkább belbiztonsági, mint honvédelmi feladat jut.
A gentry, a lovagi külön hadi terhek alól 1661-ben mentesíttetvén,
hivatása a parlamentre s a megyei életre szorul, hol azonban
többé nem mint jogilag megkülönböztetett rend, hanem mint a legjobb,
legműveltebb megyei és városi elemek csoportja teljesít közkötelességeket.
A lovagi rend s a tudós, továbbá a városi rend közt fönnálló jogi
különbség is megszűnt ezáltal. Akiket az esquirek és gentlemanekkel, a lovagi
rend e tagjaival már VIII. Henrik óta
egyenlőknek tekintettek, a városi honoráciorokat, úgymint a bankárokat vagy
kereskedőket, a városi főtisztviselőket, szellemi foglalkozásúakat, azok most
annyiban válnak velők eggyé, esquirekké, szintén a gentryhez tartozókká,
amennyiben a megyei önkormányzatban részesülni kívánnak s oda bejutnak. (Gneist: Engl. Verfass. Gesch. 621., 622. I.)
A magyar gentry alakulási kísérlete hasonlóképen egy törvényhozási
eseménnyel áll kapcsolatban, mely nálunk azonban 1848-ban, tehát majdnem 200
évvel utóbb következett be, mint az, mely Anglia mai gentryjének alapját
szolgáltatta. És mily elütök a mi 48-as törvényhozásunk előzményei az angoltól I
Az angol gentry azáltal nyerte mai jogi kiváltság nélküli jellegét,
hogy a magvát-tevő, fényét-kölcsönző lovagi birtokosok, a birtokos gentry fölszabadult személyes és pénzbeli terhek alól s a közteherviselés áldásában más polgárokkal egyenlően
részesült, birtoka teljes szabad birtok
(free and common socage) lett.
Ellenben a 48-i törvényhozás előnyöktől,
nagy kiváltságoktól fosztotta meg a magyar nemességet. Közterhet addig nem
viselő birtokát adó alá vetette, tulajdona egy részét, kárpótlás ígérete
mellett ugyan, de ennek megfizetése előtt, kisajátította, midőn jobbágyainak az
úrbérköteles telkeket tulajdonába adta s az úrbéri
szolgálatot, a robotot a törvény kihirdetése napjától fogva egyszerre
megszüntette s egyben a földbirtokos nemestől a
bírói és közigazgatási, úgynevezett úri hatóságot elvette.
A nemesi honvédelmi kötelesség majdnem
századok óta papíron maradván, mind e kiváltságok anomáliákká lettek ugyan,
ámde a nemesség polgári és politikai élete ez anomáliákhoz volt alkalmaztatva,
ezek közt kellett lefolynia, egyenesen rajtuk nyugodott. Elvesztésük, vagyis a
nemességnek a jogegyenlőség alapjára helyezése, gazdasági létének megingatását,
mert új, bizonytalan, átmenet nélküli, elő nem készített alapra helyezését jelentette.
Az angol gentry a lovagi és egyébb birtok jogegyenlősége által 1660-ban
fölszabadult, ellenben a magyar nemességet az 1848-iki törvényhozás a
közteherviselés igájába s az őt addig jog
szerint megillető munkaerő hiányában való gazdálkodás kényszerhelyzetbe
juttatta, mely utóbbiból a robot késői kárpótlása miatt csak évek múlva tudott
kiemelkedni.
A magyar nemesség gazdasági léte rendült
meg, mihez tíz éven át, 1861-ig, Erdélyben mindezideig, az osztrák örökösödési
rend is hozzájárult, mely nemcsak a magyar nemesi rend létalapját, az
elidegeníthetetlen ősi birtok elvét törölte el, de a vagyonnak a
családban-maradását is megnehezítette.
Az angol gentry ellenben 1660-ban fölszabadulva a hűbéri birtok
korlátozásai alól, az angol közönséges jog intézményeiben, mint a
primogeniturában, s a szabad végrendelkezési,
helyettesítési jogban a maga erősítésére új eszközöket nyert.
Nem kevésbbé különböztek a két társadalmi
jelenség előzményei.
Az angol lovagi és polgári rend közt nem
voltak azok a mélyreható különbségek, mint amelyek nálunk nemest és polgárt
ellenségekké tettek. A lovagi rend
először is részes volt a közterhekben, sőt azokat kétszeresen
viselte, továbbá a polgári renddel századok óta együtt működött a parlamentben,
a közigazgatási és bírói székeken nem volt úri hatósága, nem volt robotja,
szóval nem voltak a nemesihez hasonló kiváltságai.
E helyett
nálunk a polgári rend az országgyűlésnek csak mint hamupipőke, egy szavazattal
volt a tagja, a nemes vármegyén pedig teljesen kívül állott: kívül állott nemcsak
a nagy jogkülönbségnél, hanem érzületi, nemzeti különbségnél fogva is. Ám a
48-i reform egybefoglalja a megyei és városi elemeket a képviselőházban, vagy
ahogyan a törvény mondja, a képviselőtáblán, de a mindennapi életben a
vármegyén s a városokban továbbra is külön hagyja őket s e rendi szétválasztás
hiányairól 60 év után sem gondolkodik a közvélemény.
Ki tagadhatná
mindazáltal, hogy a magyar nemzet életét az utolsó századokban, bármennyire
lehanyatlott is az nagysága előbbi fokáról, a nemesség vezette keresztül a
világtörténelem örvényein, tartotta meg úgy ahogy a német és török ellenség
támadásai ellen.
A szegény
jobbágy verejtéke, a polgár sürgölődése, a papság, a tanítóság, az írók, a
többi szellemi foglalkozásúak sugalló ereje a nemesség vezető idegmunkája
nélkül szét hagyták volna esni a nemzetet.
Bármily
szűkkeblű volt a nemesség, bármily korlátolt, csak az idegen dinasztia elleni
védekezés és a rendi érdek szempontjáig terjedő a látköre, nagy irányító
képességre tett szert s ebben hasonlított az angol gentryhez. Míg azonban az
angol gentry kebelében megyei urak, országos, parlamenti férfiak,
két-három világrészben megfordult, szolgálaton kívüli hivatalnokok,
katonatisztek és utazók, egyetemet végzett papok, előkelő ügyvédek,
visszavonult bankárok, világkereskedést folytatott, vagy vállalatokat vezetett
üzletemberek változatos intelligenciájából és egynemű illedelmi, egynemű
esztétikai, egynemű erkölcsi mértékével épült föl a gentry-típus, addig a mi
nemességünk típusa, noha vezető értéke viszonyaink közt kétségtelen,
változatosság-nélküli, egyszerű, sőt az alsóbb nemesség nagy számánál fogva
illedelmi, esztétikai, erkölcsi színvonal tekintetében részben kezdetleges,
nyers marad.
Pulszky jellemzése, midőn 1833-ban külföldről visszatér s Pozsonyban az
alsó-táblát, a magyar köznemességnek közszereplési helyét a francia
Conslituante-al egybehasonlítja, igen találó az angol gentry és a magyar középnemesség külön-külön szerepének
értékelésére nézve is. „Amannak színjátszóit az egész világ megbámulta, a mi
országgyűlésünk a világ egy kis zugában van, színészei jól játszanak, a nézők
azonban csak egy kis nép ifjai: a nép maga csekély részt vesz a játékban. Pedig
itt is nagy talentumok mutatkoznak, de mintha a végzet a forradalmat csak házi
színpadon akarta volna előadatni.”
A nemzetnek e vezető rendje, körülbelül
egy negyedszázaddal a nagy átalakulás után, a Deák-párt és baloldal fúziójával
kapcsolatban, kezdi új helyzetét igazán fontolóra venni.
Nem gondol, nem is gondolhat azoknak a
kiváltságoknak feltámasztására, melyeket önmaga temetett el. De látja, hogy a
jogegyenlőségnek akkor már minden irányban, intézményesen kialakult világa
nemcsak vezető állását, hanem csupán társadalmi életszínvonalának megőrzését is
lehetetlenné tenni látszik.
Keresi, nincsenek-e a jogegyenlőség
elvére alapított állami és társadalmi rendnek olyan intézményei, melyeket
állása megerősítésére fölhasználhat, illetőleg vajon ez új társadalom
jogegyenlőségi elve, azt is erőszakkal egyenlővé teszi-e, amit a társadalom
változhatatlan természete különbözőnek kíván?
Első tekintetben az egyesülés, a
szövetkezésre gondol; a váltójogi, a magánjogi igazság különbsége, a
kereskedelem külön joga, az ingatlanok szerzésének az ingókétól a
jogegyenlőségi társadalmakban is elismert eltérő módja a másik tekintetben
nyújt neki támpontokat.
Így jut az angol gentry gondolatára, mely Európának legrégibb szabadkereseti,
jogegyenlőségi társadalmában kiváltságok nélkül századok óta visz
vezérszerepet.
Nem elemezi részletesebben a gentryt;
annak homályom képzetével indult útjára, s mivel az
angol gentry
gazdasági alapja is a földbirtokban
nyugszik, elsőben a földbirtok érdekeinek jobb fölkarolását sürgeti.
Asbóth János értékes essay-jében: Három
nemzedék (Megjelent
1873-ban, újra: Irodalmi és politikai arcképek 1876. 31. 1.) azonosítja
tudtommal elsőben a magyar középnemességet az angol gentryvel, azt azonban itt
még csak a főnemesség és köznemesség ellentétes érdekének szempontjából
tekinti, míg, egy későbbi, sok igazságot meglátó munkájában (Magyar konzervatív
politika, 1875. 179. lap) a köznemesség és főnemesség érdekeinek
szolidaritása lebeg előtte, − az ellenkező irány a múltnak hagyománya
csak, − mely érdekek ma már nem lehetnek egyebek, mint a magyarság
érdekei.
Az 1875-i fúzióhoz kapcsolódik egy konzervatív
párt alakulásának kísérlete, melynek egyik jelensége a mezőgazdasági érdekek
körül való csoportosulás és a középbirtokosságnak gentry néven emlegetése.
E jelenségek 1878 után mutatkoznak
erősebben, addig a gazdasági kiegyezés Ausztriával, az orosz-török háború,
Bosznia foglalják le a nemzet érdeklődését.
Az új középbirtokosok megnemesítése
alkalmából megkezdi a Pesti Napló (1879 január 28.) a nemesség bajait, (márc. 29.) a váltó, az uzsora
pusztításait vázolni, Nagy Ferenc a Thimesben állást foglal a vállóképesség
megszorítása mellett, a Nemzeti Kaszinóban gr. Károlyi István az arisztokrácia
szerepéről toasztozik, gr. Károlyi Sándor az Országos Gazdasági Egyesületben
ankétet indítványoz a mezőgazdasági bajok megállapítása végett, melynek
tárgyalásai közzé is tétettek öt nagy füzetben. Az 1879-i székesfehérvári
országos kiállításon értekezletet tartanak a mezőgazdák s gr. Dessewffy Aurél elnöklete alatt végrehajtó bizottságot küldenek ki.
Ez agrár és arisztokratikus törekvések
sokaknak fölöslegeseknek látszanak. Hisz, úgy vélik, az országgyűlés mindkét
házában csaknem kizárólag a földbirtokos-elem uralkodik, elfeledve, hogy
parlamentünket csak a közjogi, magas politika érdekli, ami ellenben ehhez az
alapot szolgáltatja, a gazdasági és szellemi kultúra, az egész társadalom
természetes, belső rendje, csak igen mellesleg.
Erélyes hangok védik az agrár érdekek
gondozásának szükségét. Midőn Porzó eleven tollával a „Van úr” portáját a „Volt
úr” portájával oly szemléltetően szembeállítja (Pesti Napló, 1879 aug.
10., 11.), csodálkozhatni-e, ha Melczer Gyula a mezőgazdák nevében fölkiált:
„Fölébredtünk, kiábrándultunk, jelezni
akarjuk, hogy létezünk… tömörülni fogunk … anyagi érdekeink védelme körül.” (Pesti
Napló, 1879 jún. 11.)
A gazdák első tanácskozásainak eredménye
az emlékirat a mezőgazdaság bajairól, nem lép azonban még a szociálpolitika
mezejére, a gazdasági technika körében marad s mellett, adminisztratív és kormányzati reformokat, így külön
földmívelési minisztériumot sürget; inkább teszi ezt az Országos Magyar
Gazdasági Egyesület ankétje, amennyiben a gazdasági munkásügyre is kiterjed,
csakhogy minden méltányos szociálpolitikai érzék nélkül. (L. Pólya Jakab: Az
újabb agrármozgalom. 1884. 13. l.)
Már 1880-ban föltűnik a szociálpolitikai
irány is, az örökösödési rendszer, a váltó mindinkább vizsgálat tárgyává
lesznek (Pesti Napló, 1880 január 10., 13., 14.) s felmerül a földbirtok különjogának gondolata. (Pesti Napló, 1882
július 6.)
A pártok, bár földbirtokosokból állnak,
írja a Sopronmegyei Gazdasági Egyesületnek gr. Széchenyi Kálmán, (Pesti
Napló, január 6.) nem törődnek a nemzet gyakorlati szükségleteivel, hanem
uralkodni vágynak. A köznemesség mentéséről nem gondoskodnak, pedig már
fuldoklik. Angliára hivatkozik, ahol, mint ugyan nem elég szabatosan mondja, a
földbirtokosok birtokukat mintegy haszonbérben bírják a koronától és bérenként
az államnak magasabb politikai és társadalmi munkáit végzik.
Simonyi Iván nem látja oly új társadalmi
osztály megerősödését, amely a gentryt − alatta nyilván a birtokos
nemességet érti − és a városok volt polgári osztályát a politikai
működésben felváltani bírná. Részletesen, sokhelyt éles látással, sokhelyt
elfogult szenvedélyességgel is elemezve társadalmi szerkezetünket, főcélnak
tekinti „a középosztály süllyedését megakadályozni és őrködni, nehogy a romlás
a többiekre kiterjedjen, mindent elkövetni, hogy a politikai jogok gyakorlatára
képes új rétegek képződjenek.” (Havi szemle, 1880. VII. köt, 262. 1.
külön lenyomatban is Nemzeti tragikomédia. 1880.)
Az antiszemita politikusnak a gentry-t
illető e fejtegetéseit természetesen gyanakvással vették s fölötte napirendre térhetni véltek az aktuális politikusok, akik a
lappangó zsidóellenes érzület szításától az ország békéjét, a kormányzó párt
szilárdságát féltették. De társadalmunk bajai fölött ezért nem. szűnik meg az
általános panaszkodás.
„Szegényedünk, pusztulunk!… Finis Hungariae! − ezt a nótát
halljuk ma hajtogatni ezer alakban…” így kezdi meg ez irány ellen cikksorozatát
Láng Lajos 1801 januárban az Ellenőr hasábjain, melyet A társadalmi
deficit cím alatt külön is közzé tesz. A cikksorozat élénk polémiát kelt.
A Smith Ádám iskolájának szempontjából és
merőben vagyoni oldaláról nézi társadalmunkat, s annak is csak egészbeni vagyonosodását keresi, a vagyonmegoszlást nem
részesíti elég figyelemben. A vagyon alapján álló, de különböző szellemi és
erkölcsi értékeik, javaik által képződő osztályokat a társadalmi, politikai
célok szempontjából pedig éppen nem mérlegeli.
A vagyonosság szempontjából azután a gentry bajait − mely szó alá ő is a nemesi
középosztályt foglalja − nem az új közgazdasági és politikai élet
következményének tartja, hanem abban látja, hogy ez az osztály kevesebbet
keres, mint amennyit kereshetne, hogy nem bír elég gyorsan alkalmazkodni a
szabad munka, a szabad verseny, a jogegyenlőség elveire alapított társadalom
követelményeihez, melyektől pedig eltérni, a múlthoz visszatérni lehetetlen. „A gentry nem értette meg korát. A termelő, a szerző munka a XIX. századnak nemcsak hatalma, de morálja és poézise is.”
A gentryben egyszóval a polgári munkát
lenéző, kiváltságaira gőgös nemes alakja lebeg előtte, aki iránt méltán nem
érez rokonszenvet. Azt azonban már nem keresi, hogy Smith Ádám hazájában hogyan
uralkodhatik századok óta s lehet vagyonos az
a gentry, mely mint középnemességünk, minden nagy különbségük
ellenére, szintén ősi hagyományok forrásából meríti erejét s inkább örökölt, mint szerzett vagy épen szerzésben
levő vagyon árnyékában tölti el nemes otiumát a nemzet közérdekű ügyeivel.
Láng csak akkor lép közelebb a gentry nép alatt kezdődő homályos mozgalomhoz, midőn Szontagh
Pál, a képviselőház alelnöke, egy szép levélben a „generosa gens-t” Láng ellen
védelmébe veszi. A távozó és az érkező Magyarország című válaszában (Társad,
deficit 90. 1.) kifejezi abbeli nézetét, hogy a gentry, mint osztály, mint örököse ugyanazon érzelmeknek,
melyek őseiket jellemezték, el fog enyészni, de ezzel nincs az mondva, hogy ugyanazon családok utódai, melyek ma az uralkodó osztályhoz tartoznak,
ne tartozzanak jövőben is az uralkodó családokhoz. Igaz ugyan, hogy a jövő
uralkodó családja nem lesz többé kizárólagosan a mai gentry, kénytelen lesz magába fogadni és áthasonítani mindazt,
mi a polgári vagy a még alantabb társadalmi osztályokból munkája és értelmisége
által magának érvényt tud szerezni” (u.
o. 91. 1.).
A csalódott nemesség fájdalmas érzéséből s a kiváltságnélküli, mindenkitől munkát kívánó, s minden munkát megbecsülő új társadalom parancsoló
kényszeréből kialakuló új uralkodó osztálynak igen homályos sejtése az
mindenesetre, mely itt Lángnál megvillan. Csak Angliához kellett volna
fordulnia, hogy minden magasabbrendű munkát egy hagyományos múltú társadalmi
csoportban, a gentryben kialakulva, a kasztszerűség jellegétől menten, mint az
angol nemzet, uralkodó osztályát megtalálja.
Mert „ez uralkodó osztály is elzárkózó és
szorosan körülhatárolja magát”, mint Taine oly világosan leírja és okát adja. (Notes sur l’Angleterre 191. 1.) „Thackeray, minden
iratában megrajzolta és keserűen gúnyolta a társadalmi gyepüknek e rendszerét,
az alsóbbak kapaszkodását, hogy rajtuk átmásszanak, s a felsőbbek buzgalmát az eltorlaszolásban … Azt hiszik, hogy az iparos,
a kereskedő, a pénzember, aki naphosszat a nyereségre s a nyereség részleteire kénytelen gondolni, nem
gentleman, nem való az illető vidék társaságába. Nincs meg hozzá a nevelése,
nem érti a nyelvét, az eszméit … nincs benne önzetlenség, nincs magas, nemes
gondolkodása, melyek a vidék főembereiben szükségesek; nem tud magáról
megfeledkezni s a közre gondolni. Vezetni pedig
egyedül ezen a jogcímen lehet; ennélfogva az ellen bizonyítékig félretolatik és
családját az uralkodó családokba be nem veszik.” „Ezek vannak otthon, ezek
teszik az első lépést, hogy az újonnan érkezettet elfogadják. Ha egy gazdag
ember földet vásárol, nem szükséges, hogy erőlködjék és bemutatkozzék; ha
értelmiség, modor, jellem tekintetében gentleman, két hét alatt híre megy ennek
s a szomszéd családok maguktól fogják fölkeresni.”
Csakhogy az angol gyepük, mint a
fentebbiekből is látszik, másfajták mint amelyekre Láng gondol, melyeknek
áttörését várja. Nem a kiváltság, nem
a származás gyepüi azok, annyira nem, hogy Angiiénak egy más alapos ismerője,
Montalembert szerint (De l'avenir politique de l'Angleterre 67. I.) .”az angol nyelvben a mésalliance-nak nincs
hasonló, szava, ép-oly kevéssé, mint a parvenu-nek s az eszmét, melynek kifejezője, az angol erkölcs, szokás nem ismeri.”
Lángnak azonban igaza volt annyiban, hogy a gentry név alatt be nem vallott törekvések is lappangtak,
hogy nemességünk maga legkevésbbé értette át, minő helye legyen az új társadalombán
8 azoknál, akik a gentry nevet hangoztatták, nem
egyszer a származási kasztszerűség érzete dolgozott s a gentry név mögé inkább bátortalanságból húzódtak. Az ország
túlnyomó része szóval, elvben, ha tettel nem is, szabadelvű, demokrata volt a
nagy nyilvánosság előtt, konzervatívnak, arisztokratának lenni bevallottan majd
senki sem mert közvéleményünknek nyájszerű természeténél, pártpolitikai
dogmatikusságánál fogva. A nemesség érdekeit hangoztatni, részére uralkodó
állást követelni egy lett volna konzervatív, arisztokratikus irány követésével,
mely az illető bátrak kiközösítését vonta volna maga után a nemzet közéletéből.
így jutott be a kiközösítés vámja nélkül
magyar földre az angol dugárú, a gentry, mely
hazájában az arisztokrácia hatalmasabb részének jelzője. A nobility, a lordok
ugyanis ott pár száz embert jelentenek, akiknek ifjabb fiai és testvérei is már
a gentryhez tartoznak s akik hatalmukat csak azzal és
azáltal az elem által tudják gyakorolni, mely a gentry név alatt a főrend és a polgári középrend között
foglal helyet.
Anglia arisztokráciája a főrendűekből (a
nobilityből) és a gentryből áll. A gentryskedés nálunk is tudva, vagy
öntudatlanul arisztokratikus velléités volt, amit
legkevésbbé sem kívánok neki hibául felróni. Minden társadalomnak van
arisztokráciája, mely mindaddig jogosult, amíg belső fölényen nyugszik.
Nemzetünk fölénye a nemzetiségek fölött is ilyen.
A gentry Angliában sem ellentéte az arisztokráciának, csak a
látszat maii. Mert „gyakran beleesnek a nagy hibába, mondja Montalembert (id.
m. 82. 1.), hogy azt a négy-ötszáz családot veszik arisztokráciának, akiknek
lord címe van s kiknek a feje a peerek házában ül.
Ez csak az eleje, a virága az arisztokráciának, melynek teste és gyökerei
másutt vannak. Angliában az arisztokrácia
mindenütt van, mert mindenütt él Angliában
a függetlenség, az energia, a személyes érték tudata, mely tulajdonképi sajátja
az arisztokratikus természetnek, ami nem más, mint azoknak adott hatalom, akik
legtöbbet érnek 8 legjobban is tesznek, (id. m. 84. 1.) … Az angol
arisztokrácia és az angol nemzet igazi ereje a családoknak azokban az ezreiben
lakik, akiké a föld és akik az országot e földbirtok alapján nem annyira
kormányozzák, mint igazgatják” (id. m. 86. 1.).
(Második közlemény.)
V.
Újabb, 1867-el megnyíló alkotmányos
létünknek az a bizonytalansága, amely az 1875-i fúzióval ugyan véget ért, nem
tűnt el anélkül, hogy pártéletünkben bizonyos ideges ingerlékenységet,
mélyreható társadalmi reformok fölvetésétől való félelmet ne hagyott volna
hátra.
Ennek tulajdoníthatni az idegenkedést,
mellyel a szociális mozgalmak irányában az uralkodó szabadelvűpárt viseltetett s az elhamarkodott ítéletet, mellyel azokat mindjárt
reakcionáriusnak minősítette.
A gentry név alatt támadt agrármozgalomnak is könnyű volt ily
jelleget tulajdonítani s azt a 75 óta nálunk, 1880 óta
Németországban megindult antiszemita mozgalommal kapcsolatba hozni. Az 1860-i
febr. 18-i osztrák pátens óta ugyanis, melyet az országbírói értekezlet
érintetlenül hagyott, az 1867-i törvény a zsidók polgári és politikai
egyenjogúsításáról pedig megerősített, rohamosan szaporodott a zsidó
földbirtokosok száma a nemesség rovására. Egyben a zsidóság magyarosodási
törekvésében magyar neveket vett föl, melyek között, a más országokban a
névváltoztatások ellenében a már bizonyos nevet viselőknek adott fölszólamlási
jog hiányában, ősi nemesi nevekkel egyezők is sűrűn találkoztak.
Amily kelletlenül vette a nemesség az
első gazdasági folyamatot s kezdte meg ellene
egyleti, hírlapi működését, éppoly kevéssé volt közömbös utóbbi iránt s föltámasztotta rég nem használt nemesi előneveit,
címereit névjegyein.
Ekként az antiszemitaság színében is
kezdik nem egy oldalról a nemesség, a középbirtokosság, a gentry különböző nevei alá foglalt érdekcsoport mozgalmait
föltüntetni.
A N.
Pester Journal 1883 elején igen élesen támad a − szerinte gentry, az agrár név alatt
lappangó − reakció ellen.
A Pesti Napló (1883 január 16.)
veszi föl a kesztyűt s egyenesen a nemesség, nem a gentry, nem az agrárok nevében kiáltja: A nemesség nem
kapitulál. Az agrárpolitika nem mágnáspolitika. Értelme semmi egyéb, mint hogy
a nemesség segíthet magán, ha a kormány cserben nem hagyja. A 28 ezer nemesi
birtokból még 25.000 a nemesség kezén van. Nem kiváltságot akar, hanem
jogvédelmet. Ha a kereskedelem részére lehet külön kereskedelmi jog, miért ne
lehetne a földbirtok részére is.
E sajtóbeli csatározások azonban csak
visszhangok, melyek a Gazda-körben, a Gazdasági Egyletek kongresszusán lefolyó
szervezkedési törekvésekből törnek elő. A földbirtok bajainak javításán
tanakodó e csoportok megmozdulnak a parasztság mellett, a kisbirtok megmentését
homestead, birtokminimum útján követelik, az egyre erősbödő kivándorlás
ellenszeréül, valamint a középbirtok érdekében agrárpolitikát kívánnak, s ennek több fontos problémáját, így a nemesi birtok
italmérési jogának megváltását, az örökjog reformját, a középbirtok
hitbizományát, a reálhitelt, az uzsorát veszik megvitatás alá.
A mozgalom mind tárgyilagosabbá válik s az általános panaszkodások helyett statisztikai
adatokkal, reformtervezetekkel állanak elő a földbirtok bajainak bizonyítására.
Ez iránynak egyik jelensége a tekintélyes összegű pályadíj, melyet az Országos
M. Gazdasági Egyesület 1884 nov. 1-i lejárati idővel kitűz a középbirtokosok,
haszonbérlők, kisbirtokosok jelzálogi és személyes hitelének szükségletei
tekintetében. Idetartoznak az agrárpolitikai irodalomnak nálunk első, önálló
termékei, gr. Andrássy Gézának Otthont mentesítő törvények, gr.
Széchenyi Imrének Amerikai Levelek, Láng Lajosnak Minimum és
majorátus című iratai.
Ez iratok ugyan főleg a parasztbirtokkal,
annak tehermentesítésével elidegeníthetetlenségével, a paraszt-hitbizománnyal
foglalkoznak, ámde a középbirtokos osztályt sem hagyják ki megfontolásaik, védelmezésük köréből. És mivel az agrár-érdekek
szószólói azidőtájt főleg nem-liberális oldalon találkoznak a külföldön is, így
Vogelsang (Die Nothwendigkeit einer
neueren Grundenilassung d. Grundbesitzes. 1880), Rudolf Meyer (Heimstâtten … Gesetze.
1883), kik közül az utóbbi két mágnásunkra különös befolyással volt, a gentry köréből ííikerülő agrárpolitikusok iránya is gyanús
színben tűnik föl. A publicisztika, a pártok napi érdeke szempontjából nézve
főleg e mozgalmat, egészben véve elítélő állást foglal el vele szemben, s nem méltatja sem Stein Lőrincnek (Drei Fragen des Grundbesitzes.), sem Schäffle Albertnek (Die Inkorp. d. Hypothekarkredits.) beható, tudományos munkáit a földbirtok «válságáról.
Mágnásmozgalomnak tüntetik föl, mely a
nemesi középosztály érdekeinek álarca alatt minden téren a középkort akarja
visszaállítani, a pénzforgalmat békjóba verni, a céhrendszert visszaállítani.
Az uzsora büntetése ezidőtájt kerül törvényhozási tárgyalás alá s a kész törvény 1883 május 2-án kihirdethetik. A
következő évnek az iparszabadságot szűkebb határok közé szorító törvénye (1884:
XVII. t.-c.) is már előreveti árnyékát.
Nem nyilvánvaló-e, úgy hiszi sajtónk,
hogy itt klerikális-feudális mozgalomról van szó, melyet hozzánk Meyer Rudolf
és Vogelsang Károly importáltak, kiknek keresztényszociális, ez egyéni
szabadsággal ellenkező, a korporációkat, céheket, a földbirtok kiváltságait
visszaállítni kívánó világfölfogása akar magának a magyar középnemesség álarca
alatt utat törni?
E különböző mozgalmak mellett a gentry-törekvés a társas
érintkezésben is mindinkább napirendre kerül és szervezett társas formát az
Országos Kaszinó megalakulásában ölt. A ma Gentry-Kaszinó névvel is megjelölt
Országos Kaszinó 1883 januárban keletkezik. A sajtó (Pesti Napló) január
29-én ad róla tudósítást. „A Gentry-Klub, vagy mint a társas kör címét
megállapította, az Országos Kaszinó ma megalakult. Célja a magyar társadalom
művelt osztályainak érintkezési központot nyújtani, bennük a közös érdekek
érvényesítésére az összetartás érzetét kifejteni.”
A kaszinó neve, tagjai minőségének meghatárolása azonban nehézséget okozott; úri klubnak, úri körnek, magyar körnek is akarták keresztelni, tagjait a középosztálybeliekből venni. A sajtó azonban mindjárt mint gentry-klubról szól felőle, − habár a társulat hivatalosan, a gentry mozgalom kiforratlanságának megfelelően, az Országos Kaszinó nem jellemző neve alatt lép a világba s egyedül a tagoknak a társadalom összes művelt osztályaiból való vételével jelzi mintegy ösztönszerűen